54. *Megtorlandó Áldozat*

Hello emberek! Sajnálom a késést, de káosz mostanában minden nap, infóverseny, fizika, TZ-k , felelések, tudjátok, csak a szokásos sulis dolgok. Ja meg mostanában az edzésekre is bejárok...DE!
Visszatértem! Megérkezett a következő rész, aminek megírása közben én rendesen könnyeztem, úgyhogy zsepi legyen a közelben! Én szóltam! Jajjj, fú ez nagyon nagy nagyon..fúú rész lesz úgyhogy inkább nem dumálok tovább. Remélem tetszeni fog, bár nem hiszem...

Cahsing Cars - Snow Patrol

- A francba - horkant fel a vezető Lexi mögött. - Ez így nem fog menni. Össze kell zavarnunk őket! - jelentette ki, mikor már hosszú órányi vágta és hajsza után az üldözőik még mindig a nyomukban voltak és ők képtelenek voltak lerázni őket. - Lucas, rád bízhatom? - kérdezte, és mielőtt a lány egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi is történik, a mögötte ülő fiú már a derekánál fogva könnyedén megragadta és mintha súlytalan lenne, átemelte a másik fiú nyergébe, a testőre mögé.

- Most mi történik?! - kérdezte, de választ már nem kapott. Csupán arra volt ideje, hogy karjaival átölelje a barátját és mellkasánál szorosan összefonja kezeit.

- Nem lesz semmi baj! Megígérem - mondta Will.

- A herceggel mi kicsit kifullasztjuk és feltartjuk őket. Bármit is hallasz meg ne merj állni, visszafordulni pedig végképp ne merj. - fegyelmezte a fiút, mire az szófogadóan bólogatott. - Tarts délnyugatra, ha eléritek a királyi kastélyt biztonságban lesztek. Alig egy órányira járhatunk tőle. Ne állj meg! - mondta még, majd rácsapott a ló farára egyet, amitől az felhergelte magát és azonnal szélsebes vágtába kezdett,  eltávolodva, hátrahagyva a többieket.

- Vigyázz rá! - kiáltott utánuk valamelyik fiú, de Alexis már képtelen volt megállapítani melyikük lehetett.

A lányban azonnal rossz érzés vert tanyát és elszorult a torka, ahogy felidézte a legutóbbi alkalmat, mikor legutóbb hátrahagyott valakit. Ezúttal ketten is maradtak, és bármennyire is fájt beismernie, mindketten fontosak voltak a számára. Képtelen lett volna elviselni a tudatot, ha elveszíti őket. Nem, már túl sok embert vesztett életében. Őket nem fogja. Ők erős harcosok. Ők visszatérnek hozzá. Legalábbis bízott benne, és reménykedett, hogy az életben több embert már nem kell elveszítenie. Ám az élet, s a végzet még sok dolgot tartogatott számára. Lehet nagy hatalmú hercegnő volt, de ahhoz még neki sem volt hatalma, hogy az élet s halál között döntsön.

Eközben jónéhány mérföldnyire, sűrű, sötét erdőségeken keresztül, egy hatalmas kőből épült palota tört a fellegek felé az erdő gyűrűjében. Szokatlanul csöndes nap kelt aznap, és ragyogta be az épületet, betörve a réseken és beszivárogva a falak közé. Különös volt ez a meghitt nyugodtság, általában a folyosók zengeni szoktak a hangoktól és érzelmekkel átitatott kacajoktól. Ezúttal másképp volt. És ez mindenkinek feltűnt, és hiányérzetet keltett a legtöbb szívben. Meg kellett találniuk az okát, mert valami hiányzott ezáltal az életükből. Valaki hiányzott.

A legmagasabb toronyból hangok szűrődtek ki, ám a bent lévők igyekezték palástolni ezt. Egyszerre aggódtak, izgultak és fantáziáltak, vajon mi is történhet most. Ők azonnal rájöttek miért nem zengnek hangoktól a folyosók. Alexis nem tartózkodott a kastély falai közt, hogy kiabálhasson.

- Nekem nem tetszik ez, Hope -  aggodalmaskodott az idősebbik lány. - Mi van ha baja esett, és mivel mi nem szóltunk, hogy eltűnt komolyabb baja lesz?

- Jajj Christina nyugodj meg! Ismered őt, biztosan semmi baja! Valószínűleg Willel romantikázik valahol. - reagálta le egyszerűen. - Te is láttad, hogy utána ment, és ő sem jött vissza, biztosan vele van, és ha Lexi bajba is keveri magát, ő ott van mellette, hogy kihúzza belőle.

- Nekem akkor sem tetszik ez, hogy hazudunk az apjának, mikor fogalmunk sincs hol lehet! Szólnunk kellene, hogy legalább kerestessék őt vagy valami.

- Te meghibbantál? - horkant föl s másik. - Ha Lexi megtudná, hogy beköpted őt az apjának, aki ezért korábban hazakényszerítette elevenen nyúzna meg téged, velem együtt, amiért nem állítottalak meg. Will vigyáz rá! A mi dolgunk csak az, hogy fedezzük őket, amíg ők elvonultak. Nem tennél meg ennyit a barátodért?

- Ahhj, rendben. De ha bármi történik vele miattunk azt sosem bocsátom meg neked! - mondta kissé nyűgösen.

- Mégis milyen bajba kerülhetne? Szerinted mégis mit csinálhatnak? - vonta föl a szemöldökét a vörös lány. - Nyilván enyelegnek valahol egymást ölelve - vetette fel a témát.

- Hope! - förmed rá az illemtudóbb lány. - Még csak bele se gondolj ilyesmibe! Tudod, hogy azt nem szabad házasság előtt! Alexis sem tenné, bármennyire nem tiszteli a hagyományokat!

- Gondolod te - vetette oda neki. - Sok mindent nem tudsz te róla. Korántsem annyira ártatlan mint amilyennek hiszed!

- Te meg miről beszélsz? Ugye nem..?! Csak nem tudsz valamit? - támadta le azonnal.

- Semmi többet mint te - hárította. - De mindketten jól ismerjük! Nem arról híres, hogy betartja a szabályokat. Gondolj csak bele. Egyszerre két lehetséges jelölt is van, aki melegíthette volna az ágyát, és egyikük még mindig a képben van. És ő a jövője része is lesz!

- Hope, te most komolyan a barátunkat becsméreled, miszerint odadobta magát az egyiküknek? - háborodott fel Christina.

- Nem, szerintem egyáltalán nem gond, ha egy kis kalandra vágyik mielőtt végleg elkötelezi magát. Semmi baj nincs ezzel - mondta, mire a másik lány kidülledt szemekkel nézett rá. - Csak azt ne mondd, hogy ha Daniellel nem tette meg, Willel miért ne tette volna? A bátyja elhagyta őt, Will végig itt volt mellette, sőt hamarosan felségül is fogja venni. Egy kis bánatűzés, hogy elfelejtse a bátyust!

- Vigyázz a szádra! - intette le a másik. - Nagyon remélem, hogy nem saját tapasztalatból beszélsz!

- Rendben, akkor tételezzük fel, hogy eddig semmi nem volt köztük. De most már vagy két napja mindketten nyomtalanul felszívódtak, miután együtt távoztak! Szerinted mégis hol lehetnek? - tette fel a kérdést, ami a másik lányt is elbizonytalanította. - Semmi gond Christina. Fiatalok, sőt, Alexis még szó szerint egy gyerek. És hamarosan meg kell komolyodnia és felnőnie a feladataihoz. Legalább előtte szórakozhat egy kicsit. És a leendő férjével teszi. Nincs ezzel semmi baj. Nem kell mindig a jókislányt játszani.

Kopogtak az ajtón. Mindketten elhallgattak, majd komolyságot erőltettek magukra, és fölvették az álcájukat. Az ajtóhoz lépett egyikük és résnyire kitárta, majd fejet hajtott, mikor a király állt ott a lánya után érdeklődve.

- Alexis? Hát nem érzi túl jól magát, elkaphatott valamit. De ne aggódjék felség, bizonyára csak egy kis megfázás vagy hasonló - mosolygott. - De felségednek nem kellene látnia, talán fertőző. És a hercegnő külön kérte, hogy senki ne zavarja. Pont két perce aludt el.

- Orvos látta már? - kérdezte és már azonnal fordult is az őt kísérő egyik őrhöz, hogy azonnal a királyi orvosért küldjön.

- Igen felség, talán egy órája. Azt mondta minden rendben lesz, csak egy kis pihenésre lesz szüksége.

- Rendben - mondta. - William tud már róla? Nem szeretném, hogy ő is elkapja. Az elkövetkező napokban szeretném ha mellettem lenne. Meg kell beszélnünk egy-két dolgot.

- Ó, attól tartok késő. - játszotta meg a sajnálkozót a lány. - A herceg ragaszkodott hozzá, hogy muszáj látnia őt, és hiába próbáltuk megállítani berontott és sajnos sikerült elkapnia. De Christina mellette van, ne aggódjék felség. - hazudta szemrebbenés nélkül a lány, majd a király távozása után megkönnyebbülten sóhajtott. - És még azt hittem, Lexinek erőlködnie kell, hogy átverje - kacagott.

Amen Omen - Ben Harper

Reménysugár ragyogott le a menekülésre kényszerültekre. Ám ez a reménysugár nem egy kósza fényfoszlány volt áldást hordozva, ez a fénynyaláb gyászt és fájdalmat is hozott magával. Az erdő sűrűjéből kivált valami, egy magas torony, majd még egy, amik nem messze tőlük magasodtak a fák fölé, a felhők felé nyújtózva.

- Ez az, most már biztonságban leszünk! - jelentette ki Lucas, oldalba bökve a lovat, de az csak nem akart megmozdulni. - Jajj nemár, ne most add fel! - morgott, majd mikor rájött nincs értelme, inkább leugrott és lesegítette a lányt is, hogy gyalog érik el a tőlük alig 200 méternyire lévő palotát. - Gyerünk Lexi, már mindjárt ott vagyunk és... - de nem tudta befejezni, amit mondani akart, és Alexis soha nem is tudta meg mit akart mondani, mert hirtelen elhallgatott.

- Lucas? - szólította a lány, de a fiú nem mozdult, megmerevedve állt egy helyben, nem szólt, csak tátogott. - Lucas?! - szólt hangosabban, már riadtan, de nem számított, már semmit nem tehetett.

Lucas nem válaszolt, nem tudott már. - Lucas, mi a baj? - és a lány akkor meglátta miért. A fiú nyakából kiállt valami hosszú, barna és a végén vörös tollak voltak, ahogy a ruha a fiún is kezdte felvenni ezt a színt. Egy nyílvessző volt, ami pont a keresztcsontja alatt, a toka mellett és a szíve közelében fúródott a mellkasába. Alexis nem tudta pontosan megállapítani a hirtelen riadalmától és a hirtelen felhabzó vértől, ami megvadult folyamként bugyogott föl a fiú torkából.

Dakota a hirtelen riadalomtól megbokrosodott, a kantárját kitépte a sebesült fiú elgyengült kezeiből, fellökte a tántorgó testőrt és elvágtázott a messze erdőbe. Lucas kezét a torkára szorította, majd megpróbált egyensúlyában maradni, ahogy a lányba kapaszkodott, aki minden erejét összeszedve megpróbálta megtartani őt, de nem sikerült. Lucas pedig a földre került.

- Ne! Lucas! Ne ne ne ne ne! - kapott utána a lány és a földre rogyott mellette. - Úristen, Lucas - riadt meg és hirtelen nem tudta mit kellene tennie, vagy mondania. - Lucas - lábadt könnybe a szeme, ahogy tudatosult benne mi is fog történni a legjobb barátjával. - Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj! - mondogatta mindkettejük megnyugtatására, de az igazság az volt, hogy mindketten tudták, semmi sem lesz rendben.

- Me...mene..külj - hörögte kidülledt szemekkel, miközben a szájából vért prüszkölt és a lány az ölébe húzta a fejét.

- Nem hagylak itt. - szorította meg a kezét, de a fiú túl gyönge volt már, hogy ő is jelét adja, érzi a lányt. - Nem megyek el! Rendbe fogsz jönni. Hallod? - de mindketten tudták, hogy az elkerülhetetlen be fog következni. - Nem lesz semmi bajod!

- Menj - nyögte, de már a szemeit is képtelen volt nyitva tartani, mégis, utolsó leheletéig érte aggódott. - Sze..ret..lek, Lexi - súgta utolsó lélegzete erejével, amivel a lelkét is kilehelte, s a lány nézte és csak nézte, de nem látott semmit. A szeme csukva volt, a végtagjai elernyedtek, a keze kicsúszott az övéből és a mellkasa megszűnt mozogni. A feje oldalra billent a lány ölében, s többé nem szólt semmit.

- Ne, Lucas, ne csináld ezt! Nyisd ki a szemed! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el te is! Könyörgöm ne halj meg - borult rá a fiú testére, melyben már életnek lángja nem motoszkált, a legapróbb szikra is kihunyt. - Lucas! - sikította. - Lucas! NE!! - zokogott, nem is törődve azzal, hogy aki lelőtte a fiút, bizonyára ott ólálkodik a közelében. - Ne! - üvöltött olyan hangosan, hogy még a szomszéd királyságban is hallották a hangjából kiszűrődő fájdalmat.

Végigsimított a fiú fehér arcán, mely olyan volt akár egy jégszoboré, már nem volt benne élet, s ezt a porcelán arcot összevérezte, mert a keze csupa vér volt, ahogy a fiú a karjaiban vérzett el. Ujjai vékony vörös csíkot hagytak ott, ahol megérintette, a járomcsontja vonalán, a homlokán, s az állán, amit könnyei keserves zápora azonnal le is mosott róla. A fiú, aki nem csak a

fogadott testvére, de egyetlen igaz barátja is volt, ki mindent tudott róla, ki vele élte át minden fájdalmát, ki támasza volt mióta csak az eszét tudja, meghalt. Azért adta az életét, hogy ő élhessen. S a lány, abban a szent pillanatban, ahogy a fiú vére a kezére került, megesküdött, hogy bosszút fog állni a gyilkosán, bárki is legyen az.

Habzik, akár vér az ajkán,

Mi kimondatlan marad aztán,

S könny folyik le rideg arcán,

Elbukott a hosszú harcán,

Mit mindörökké érted vívott.

Mikor hófehér kezedre szárad,

A hős vérével kevert bánat,

Halálos bosszú lelkedbe árad,

Így borul rá sötét árnyad,

Mely a tetem fölé görnyed.

Hamar elillan, mind a zűr,

S felbukkan a sikoltó űr,

Mit kesergő szív már nem tűr,

Mert lelket összezúzva gyűr,

A testet égető kínszenvedés.

Öledben növő vérvörös folt,

S szemedből már könnyet olt,

Karodban fekszik, rideg a holt,

Mert igazából halott, halott volt,

Kit nem voltál kész elengedni.

/Halott volt.../
/Én írtam/

S ahogy elnézte a mozdulatlan tetemet a könny függönyén keresztül, valahol, a tudata mélyén felrémlett benne valami. Három kisgyermek képe, akik gondtalanul játszadoztak egy mezőn. Milyen szép is volt még akkor az élet. S mennyi minden változott azóta. A három gyermek nincs többé. Már Csak Alexis Lawson van. Már nincs többé sem Lucas, sem pedig Marcus Martinson. A három gyermek közül már csak ő maradt, mert a barátai a Martinson testvérek egyesültek a túlvilágon. Marcus halála után jópár évvel, a bátyja is követte őt, és a lány ténylegesen egyedül maradt. Már csak őt várják a túloldalon.
Ahogy visszarévedt a gondolatai elfojtott szálain, ahogy visszautazott az elfeledett múltba, ismét láthatta őket. Mosolyogtak rá mindketten. S felrémlett benne az a pillanat, amikor utoljára látta a fiatalabb testvért, kinek utána halálhírét kapta. Felrémlett benne az eskü, amit a két testvér egymásnak tett. Aznap Lucas mondott valamit, amit be is tartott:

Az életem árán is meg fogom védeni.

Alexis arcán egy könnycsepp gördült végig. Megérintette a fiú arcát ismét. Ott látta maga előtt, a fiút, akire ha gondolt, csak szép emlékek jutottak eszébe, aki egész életét arra áldozta föl, hogy a lány mellett legyen, hogy őt segítse. Aki az életét is adta érte, hogy ő élhessen. Megmentette őt.

- Betartottad a szavad - szipogta. - Megérdemled, hogy békére lelj. Megérdemelsz minden jót. Mert egyetlen jó dolog voltál az életemben. Kívánom, hogy találd meg a boldogságot valahol, ahová ezután kerülsz. Kívánom, hogy találj rá odaát az öcsédre.

- Mily megható - érkezett valahonnan a gúnyos megjegyzés. - Szegény kis testőr, ha hallgattál volna rám talán még élne. Ki tudja, talán egy napon ő lehetett volna a királyi hadsereg vezére, de már biztosan nem lesz az. - ugrott le a lováról a közeledő, s elküldte az őt kísérő őröket. - Hát nem jöttél még rá, hogy én mindig megkapom amit akarok? Ostobaság volt a részedről azt hinni, hogy elmenekülhetsz előlem! Már eldöntöttem, hogy akarlak! És amit akarok, azt megszerzem! Az ostobaságodéért ez a szegény ártatlan fiú fizetett. Pedig még oly fiatal volt!

- Te szemét! - nézett fel rá gyűlölettel izzó szemekkel Alexis.

- Vigyázz a szavakkal, hercegnőm! Mára épp elég rossz döntést hoztál! De köztük a legostobább az volt, hogy azt hitted van esélyed ellenem és a semmirekellő kis barátaid megmenthetnek. Nem kellene, ennyire bíznod az emberekben. Mint láthatod, el is buktak.

- Mit tettél velük?! - kérdezte, miközben óvatosan megemelte a halott fiú fejét, és lehelyezte a földre.
Lucas mozdulatlanul terült el a földön. Nem mozgott, nem lélegzett, már nem élt. A feje oldalra billent, és szemei lélektelenül meredtek a semmibe. Halott volt. De a lány nem törhetett össze ismét.Erősnek kellett maradnia, hogy megtorolhassa őt, majd ha végzett utána lesz ideje könnyeket hullajtani, de amíg az a szemét él, aki ezt tette vele, addig nem, a bosszú az első. És hiába meredt rá a fiú könyörgő, semmibe meredő tekintete, még ez sem volt képes megállítani őt.

- Én semmit. Az ostobák az hitték összezavarhatnak azzal, ha különböző irányokba indulnak el, de én végig a prédát követtem. Ez a vadászatban a csel drágám. És mint látod, le is lőttem a vadat, aki a préda és közém állt - vigyorgott gúnyosan, majd a földön elterülő testre nézett. - Nagy vad! De ez a természet törvénye, az erősebb megöli a gyengébbet.

- Te gyilkos! - üvöltötte, majd felé csörtetve ütni, rúgni, püfölni kezdte mindenütt, ahol érte. - Megölted őt - sikította, miközben a mellkasát ütlegelte zaklatottan, ám a herceg meg sem érezte a sírástól összeroppant, zaklatott lány csöppnyi erejét. Inkább csak kiélvezte a pillanatot, hogy demonstrálhatta, itt ő az úr. Megtörte őt!

Alexisben viszont olyan elszántság ébredt, mint korábban soha. A nála lévő tőr felizzott és égetni kezdte a bőrét. Mintha a lány érzéseiből táplálkozott volna. A lány bosszút akart állni, megtorolni minden cselekedetet, amit a herceg követett el ellene. Azt akarta, hogy szenvedjen. Hogy átélje azt a fájdalmat, mint amit neki okozott. Meg akarta ölni. Bosszút állni a barátjáért, aki még az életét is feláldozta, hogy őt mentse...


Ki akar jelenleg kivégezni? Én magamat, amiért ezt tettem...

45. *Feszült Hallgatás*

Sziasztok! Tudom egy szörnyű ember vagyok!! Megígértem, hogy amint vége a nyelvvizsgának a sulinak meg minden egyébnek bepótolok minden lemaradást, erre tessék, hetekig nem hozok részt...Nagyon sajnálom, de most olyan sok minden történt. Közmunka, sok hülye gyerek, akik elől el kell menekülni, mert különben rajtad lógnak egész nap és nem hagynak békén, sok hülye érzelem és csalódás megint....hüpp-hüpp...szomojú vagyok...erről jut eszembe...meglett a nyelvvizsga eredményem is...Egy órán keresztül bőgtem mikor megkaptam...:'''/Áhh, soha többet...Ja, amúgy meglett, azért bőgtem :) öhh, de hol is tartottam, valamit elfelejtettem....ja igen! Adél! Áww annyira jól esett a levél, hogy ennyire vártad már az új részt szóval ezt a részt most neked küldeném...áhh szegénykém, mindig a legpocsékabb részeket küldöm neked...Valamint Szilvinek itt is utólag Boldog Szülinapot!! Hmm pedig már írtam néhány helyen, de ez se maradjon ki :DDD Öhh van még valami az tuti...öhh nemtom, ja igen összecsaptam a részt, ezért lett rossz, siettem vele...Siettem?! 2 nap alatt alkottam valami kis rövidet a másik felét meg gyorsan összecsaptam...sajnálom..öhh és még volt valami amit mondani akartam de már nem tudom mi volt az...Majd a végén leírom ha eszembejut, addig is remélem tetszeni fog, hát...ez!

Cary Brothers-Belong

A levegő valósággal megfagyott a teremben, amikor Alexis belépett az étkezőbe. Az ott lévők zavart, feszült tekintetekkel néztek össze vagy méregették egymást, mivel nem tudták, hogy mire számítsanak. Jópár napja hirtelen minden megváltozott a lány és Will közözz és a köztük lévő feszültség, szinte kézzel tapintható volt. Alexis nem nézett a fiúra, ha közeledett felé szándékosan odébb ment, vagy egyszerűen keresztülnézett rajta és úgy tett mintha nem is létezne, pedig akármi is történt köztük, Will megpróbálta helyrehozni.
Hope nem túl finoman oldalba bökte Christinát, aki először felhorkant, mikor barátnője könyöke az oldalába vájódott, de a vörös lányt nem nagyon érdekelte. Ő csak ki akarta faggatni a lányt, hogy mit tud erről a kínos helyzetről, mert zavarta, hogy a vacsorák már napok talán hetek óta így telnek és ő zavaros tudatlanságban senyvedett.
- Ezekkel meg mi a franc van?! Eddig csak egymás körül forgott a kis világuk! - mérgelődött a lány.
- Fogalmam sincs, Hope. De ne avatkozzunk bele, ez az ő dolguk, ha Lexi nem mondta el, akkor bizonyára nem akarja, hogy beleszóljunk. Majd ők megoldják - jött a bölcs válasz.
- Majd ők megoldják - vékonyította el a lány a hangját és feldúltan utánozta Christinát.
Közben a lány néma és kíváncsi tekintetek hálójába gabalyodva vonult végig az étkezőn, majd megállt az asztal mellett. Will végig követte a szemével, ahogy egyre közeledett, majd felugrott és odasietett hozzá, hogy kihúzza a széket, de amint mellé ért, mintha a lány észre sem vette volta átsétált az asztal túlvégébe és leült a barátnői mellé.
Will csalódottan sóhajtott. Tudta, hogy hibát követett el, hogy mindent elrontott azzal, hogy hazudott neki és helyre akarta hozni. Mindent csak azért tett, hogy a lányt védje és most ez lett belőle. Alexis rá sem nézett, hozzá sem szólt, úgy tett mintha nem is létezne és ez fájt a fiúnak a leginkább. Tiszta szívvel szerette a lány, bármit megtett volna érte, de ezt az állapotot egyszerűen képtelen volt elviselni.
Ha gyűlölnél legalább, de csupán nem szeretsz, nekem ez nem fáj, a kínok kínja ez, gondolta magában.
Csak leste a lány, némán figyelte minden mozdulatát rezdülését. Ha már szólni nem szólhatott hozzá, legalább nézhette őt és ez egy kis megnyugvással töltötte meg szívét. Nézett rá hatalmas szürke szemeivel és várta azt a pillanatot, mikor a lány fölnéz és tekintetük összekapcsolódik, de ez nem történt meg. A lány nem szólt semmit, nem nézett felé, de a fiú látta mozdulatai tükrében azt az erőfeszítést, ami ahhoz kellett, hogy ne nézzen rá, látta hogyan fordítja el szándékosan tekintetét, mikor a szeme sarkából már megpillantotta őt. Látta azt az erőfeszítést, ami ahhoz kellett, hogy visszatartsa őt. Legalábbis azt hiszi, hogy látta és ez maradt az egyetlen menedéke, ami arra késztette, hogy ne törjön össze.
James és Richard, a két király zavartan kétségbeesetten nézett össze. Ők sem értették, hogy mi történt a gyerekeik közt és lett olyan a légkör, mint amikor megérkeztek a kastélyba pár hónapja. Ugyanaz a feszült, barátságtalan, ellenséges hozzáállás sugárzott a lányból. James kitalált egy tervet, amivel talán szóra bírhatja őket.
- Hercegnő, milyen elragadóan nézel ki - dicsérte meg a lányt, akit tiszta szívéből gyűlölt. - Te nem így gondolod, Will?
- De, persze, Alexis mindig gyönyörű és bájos - válaszolta és nagy mosollyal a lányra nézett, azt remélve, hogy végre ő is ránéz, de a lány, mintha meg sem hallotta volna.
- Alexis - köhögte az apja. - Nem akarsz mondani valamit?
- Köszönöm felség, igazán kedves öntől - nézett fel egy pillanatra a királyra, majd visszatért a tányérján lévő étel piszkálásához. Nem volt éhes, csak muszájból volt ott.
Hope nem bírta tovább ezt a néma feszültséget és azonnal megrohamozta a lányt, amint adandó alkalom adódott rá. Az elmúlt napokban is kérdezgette már, de soha nem kapott válasz és most telt be a pohár, válaszokat akart.
- Mi történt kettőtök között?! - kérdezte, de hangját nem sikerült visszafognia.
A teremben lévők úgy tettek, mintha meg sem hallották volna, csak megjátszották, hogy békésen nyugodtan vacsoráznak, de mindenki jól hallotta.
- Mire gondolsz?! - vonta meg a vállát a lány, miközben a villájával a tányérján lévő ételt kezdte piszkálni.
- Ahhj, hát erre a feszültségre, ami közted és Will között van! - háborodott fel. - Meg ne próbáld tagadni mert nyilvánvaló, hogy történt valami, szóval ki vele!
- Semmi - válaszolta nemtörődöm stílusban.
- Semmi?! - emelte fel a hangját, és a körülöttük lévők már nem törődtek azzal, hogy leplezzék kíváncsiságukat, nyíltan bámulták őket. - A semmi miatt viselkedsz így Willel?!
- Nem viselkedek vele sehogy! - vonta meg a vállát.
- Pont ez az! Sehogy! - emelte fel a hangját. - Keresztülnézel rajta, nem válaszolsz neki, úgy teszel, minta nem is létezne! - oktatta ki őt a lány.
- Hope - szólalt meg Will - Inkább hagyd, ez csak kettőnkre tartozik.
- Igen?! Kettőnkre?! - háborodott fel a lány és az eddig felhalmozott minden indulatát és dühét most a fiú ellen irányította. - Miért tartozna kettőnkre, hiszen joguk van tudni milyen is a drágalátos hercegecske, aki a tökéletesség mintapéldája!
- Lexi, beszéljük ezt meg... szépen nyugodtan - folytatta volna de a lány nem hagyta őt szóhoz jutni.
- Éppen azt csináljuk beszélünk! Hát nem ezt akartad?! Akkor beszélj! Bár gondolom amint mondani fogsz ismét csak hazugságok lesznek!
- Lexi én nem...
- Ne tagadd le! - pattant föl és az asztalra csapott. - Legalább ne tagadd le!
- Nem tagadom, én csak... - próbált magyarázatot adni.
- Tudod mit?! Nem érdekel! - akadt ki teljesen. - De egyet jegyezz meg jól! Te nem vagy Daniel, ne akarj úgy viselkedni, mintha ő lennél. Soha nem fogsz a helyébe lépni, mert te nem ő vagy és nem is leszel soha - kiabálta.
- Alexis Lawson! - csapott az asztalra egy hatalmasat az apja. - Azonnal kérj bocsánatot!
- Mélységes alázattal kérem a bocsánatukat, amiért őszinte mertem lenni és megmondtam az igazat, úgyhogy most engedelmükkel távoznék - vitte be az utolsó csapást, majd feldúltan távozott.
-Alexis Lawson! Azonnal gyere vissza! - üvöltött a király lánya után, de a lányt nem érdekelte, már semmi nem érdekelte.

Alexis duzzogva vonult fel a lépcsőkön, a szobájába. Dühös volt az előbb történtek miatt, valamint korábban az Íjász is felhúzta, mikor ismét válaszok nélkül hagyta. Idegesítette, amiért a fiú még élvezte is, hogy titkolózhat és játszadozhat vele, a lányt pedig bosszantotta, hogy nem tudta ki ő, amiért nem ismerte a szándékait és szándékosan nem mondott el neki semmit. És most még Will is nagyon felhúzta. Pedig szinte semmit nem csinált, csak helyre akarta hozni a hibáit. De a lány most annyira dühös volt, nem értette miért. Mostanában annyi érzelmi kitörése volt, de hiszen érthető elhagyta a szerelme és aztán Lucasról kiderült, hogy valahol már hetek óta szenved. És ezt Will eltitkolta! Jogosan lehet dühös.
Nagy csattanással vágta be maga mögött az ajtót. Dühös volt, féktelenül dühös. Az elmúlt napok fájdalma egy pillanat alatt felhalmozódott benne és kitörni készült. Olyan volt, akár egy szunnyadó sárkány, ki felnyitotta a szemeit és készen állt, hogy felperzseljen maga körül mindent. A mesékben általában gyönyörű hercegnők vannak, akik egy toronyban raboskodnak, amit egy sárkány őriz és eljön a hős szőke, daliás herceg, aki megmenti őt és megöli a sárkányt. De mi van akkor, ha igazából nincs is semmilyen gonosz sárkány, hanem igazából a hercegnő vonul önkéntes száműzetésbe, és sárkánnyá válik, hogy megvédje magát a külvilágtól? És ha a herceg megöli a sárkányt, nem lesz aki megvédje a szépséges hercegnőt, akit megfosztottak egy saját részétől, mert nem fogadták el a benne élő sárkányt.
A lány egy nagyot sóhajtott, nem köpött tüzet, szikrát sem köhögött, de a szemében sem égett már az a különös láng, amiért minden férfi megküzdött volna, csupán a lelke mélyén megbúvó, szívét égető emlékek és perzselő fájdalmak törtek elő sóhajai tükrében.
A lány egy dühös nyögés kíséretében szó szerint az ágyra dobta önmagát és a puha párnákba temette az arcát és beleüvöltött. Kiadta minden felgyülemlett indulatát és a pihepuha kelmébe szórta minden szitkát, ami hűségesen elnyelte átkait és a sértéseket a puha szövet alatt megtartotta örökre. A kispárna és a világ sértegetésében azonban megzavarta valami. A keze valami nem odavalóba ütközött, ahogy össze vissza ütögette az ágyát, míg a hisztije le nem csillapodott. Egy boríték volt, vérvörös pecséttel lezárva. Olyan volt, mint, amit a királyok, királynők és gyönyörű, felelősségteljes hercegnők szoktak kapni és általában valami fontos, unalmas iratot tartalmaznak.
Akkor ez miért van itt? Tudtommal én egyik sem vagyok, gondolta, majd megforgatta az ujjai közt, hogy egy nevet találjon rajta, hátha eltévesztették a címzettet, de nem volt rajta semmi.
A lány nem a komolyságáról vagy türelmességéről volt híre, így azonnal feltépte a borítékot. Egy kis levél lapult benne, rajta kacskaringós betűk formálódtak tintából, és egy nemes által írt szöveggé állt össze.

Találkozz velem a Nyugati- Kapunál pontban éjfélkor.

        M.

- M? Ki a franc az az M? Vagy az egy W? - fordítgatta jobbra-balra, mígnem úgy döntött az egy W. - Will!- morogta. - Tudhattam volna! Kösz inkább passzolom. - temette az arcát a párnába ismét, közben a levelet kis gombóccá gyűrte és egy életre elfelejtette, ahogy elrejtette a nadrágja zsebében. Készen állt, hogy ismét belekezdjen a kispárna szidásába, de az ajtó nyílása megzavarta.
- Kopogni luxus?! - nyögte a párnába, mire a kitárt ajtón a belépő utólag kopogott kettőt.
Mikor hallotta, hogy a belépő egy nagyot sóhajtott, hogy belekezdjen a mondandójába ismét megszólalt.
- Nem mondtam, hogy szabad! - nyögte, mire egy felháborodott sóhaj hagyta el a belépő száját.
- Alexis Lawson, most már elég volt! - horkant fel a lány, és Lexi meglepetten és egyben csalódottan vette tudomásul, hogy nem Will jött utána, hanem Hope. - Kelj fel onnan, de marhagyorsan! - utasítgatott a rabszolgahajcsár.
- És ha nem?! Itt akarok megöregedni ezen az ágyon, és nem tervezem, hogy valaha is felkeljek innen.
- Oké, két lehetősége van - kezdte a vöröske. - 1. Saját akaratodból kikelsz onnan és követsz. 2. Hívom Willt, hogy ő cipeljen le. Melyik tetszik jobban?
- A harmadik opciót választom! - nyögte a párnába.
- Nem is volt harmadik! - gondolkodott el.
- Na pont ez az! És ha most megbocsátasz szeretnék itt megöregedni.
- Oké, te akartad! - húzta föl magát. - Will!! - üvöltöttet.
- Jólvan! Megyek! - ugrott fel a lány. - Csak ide ne hívd!
- Juppi - örvendezett. - Hidd el imádni fogod! Majd visszagondolva - tette hozzá. - És egyszer még meg fogod köszönni.
- Inkább mégiscsak azt a 3. opciót választanám - visszakozott Lexi, de a vörös lány nem eresztette és már tolta is lefelé a lányt a lépcsőkön.
Közben Christina Willt rángatta végig a kastély folyosóin, azzal az indokkal, hogy sürgősen szüksége van egy kis segítségre. A fiú pedig ellenkezés nélkül hagyta, hogy oda vigye ahová akarja. Lelökdöste őt a lépcsőkön, úrhölgy módjára, majd az étkezőbe vonszolta, ahol alig pár perce csúnyán egymásnak estek Lexivel, vagyis inkább csak a lány dobálózott a szavakkal, a fiú pedig majdnem némán tűrte, de akkor is!
Az étkező most viszont egészen más volt. Eltűntek a többiek és már csak Will és Christina álltak ott, a bájosan megterített asztal előtt, mielőtt a lány le nem nyomta a fiút az egyik székre.
- Öhhm, Christina... - kezdte Will, mert félreértette a helyzetet. - Én jegyben járok...
- Shh! - pisszegte le, majd felderült az arca. - El ne merd rontani!! Legyél úriember és kérj bocsánatot, akár tettél valami rosszat akár nem! És tanuld meg, egy nőnek mindig igaza van! - hadarta el, egy gyilkos fej kíséretében, mire Will csak elszántan bólogatni kezdett. - Sok sikert - vigyorgott, majd szó szerint kirohant az étkezőből, Will pedig értetlenül üldögélt.
És aztán megértette miért volt ez a nagy felhajtás a lány részéről, mikor meghallotta Lexi hangját és aztán meg is pillantotta a lányt, ahogy Hope betuszkolta az étkezőbe. A lány menekülni próbált, de Hope megragadta a karját és lenyomta egy székre.
- Inkább mégis harmadik opciót választanám! - nyögte, félve nézve fel a vörös hajú lányra, akinek talán az arca most vörösebb volt, mint a hajkoronája.
- Leül! Ott marad! - morogta a lányra. - A te érdekedben tesszük és hidd el, egyszer még meg fogod köszönni.
A lány először körülnézett. Hangulatos kis gyertyák világították meg a termet, rózsaszirmokkal volt telehintve a terítő, szalvétából hajtogatott kis papírszív hevert a tányérján és lassú, andalító zene szólt valahonnan. Lexi gyilkos tekintettel meredt a vele szemben ülő fiúra, amiért ilyen helyzetbe hozta, utálta az ilyen nyálas, érzelgősségeket. Will villámgyorsan maga elé kapta a kezeit védekezésként.

- Hidd el, ehhez nekem semmi közöm, én is egy áldozat vagyok! - makogta.
- Miért is kellene elhinnem, mert végülis nagyon jó vagy a megtévesztésben és lelketlenül tudsz az emberek szemébe hazudni - kezdett vádaskodni a lány.
- Azért kellene elhinned, mert addig innen egyikőtök sem távozik, amíg ki nem békültök - mosolygott álnokul Hope, Christina pedig lelkesen bólogatott mellette. - Ha kell egymáshoz láncollak és kikötlek titeket az asztal lábához, a kulcsot pedig eldobom, és egyébként tényleg semmi köze hozzá.
- Oké, mit kell csinálnunk?! - sóhajtott Lexi.
- Eltölteni kettesben egy romantikus vacsorát, beszélgetni, érzelgősködni, tudjátok minden romantikus badarság, és aztán bocsánatot kérni és kibékülni! - vezette le Hope.
- Oké, ha minden áron ezt kell akkor rendben, de akkor ezen a kikényszerített romantikus vacsorán lehetnénk legalább kettesben?! - förmedt rá a lányra Will.
- Ó, milyen pincérek lennénk, ha nem állnánk készen minden pillanatban, hogy a vendégeink rendelkezésére álljunk?! - mosolygott Christina.
- Meg persze, elő tanúi akarunk lenni ennek a varázslatos éjszakának - vigyorgott a vörös lány.
- Ajj, csak essünk túl rajta! - nyögte Lexi a kezébe temetve az arcát.
- Öhhm, szóval.. - kezdte Will, de a lány egy fagyos tekintettel belé fojtotta a szót.
- Mielőtt megszólalsz gondold végig; értelmesebb e mint a csönd amit megtörsz vele! - mondta a lány, mire a fiú egy pillanatra köpni-nyelni nem tudott.
- Hát, ha már így alakult, akkor, beszélhetnénk is...van egy pár dolog.
- Rendben, beszélj - válaszolta a lány, közömbösen. - Színt vallasz a többi hazugságról, újabbakat mondasz, vagy bocsánatot fogsz kérni, mert egyikre sem vagyok kíváncsi!
- Izé, én csak, csak azt szeretném, hogy tudd...Sajnálom...Nem szándékosan tettem!
- Szóval most azzal jössz, véletlenül nem mondtad el, hogy Lucas nincs is itt és valahol odakint van egyedül, sebesülten?! - támadott azonnal a lány.
- Nem, így akartam fogalmazni. Csak téged akartalak megvédeni. - jött a csak a te érdekedben tettem dumával. - Mikor Lucas eltűnt, azon az éjjelen te is majdnem meghaltál...és utána mikor Daniel...-mondta ki fivére nevét, mire a lány szemébe akaratlanul is könnyek szöktek. - Hát tudod...Én pedig féltem, hogy egy újabb csapás már nem bírnál ki.
 - És azt hitted, jogod van eltitkolni előlem egy ilyen fontos dolgot?! - förmedt rá. - Mert képzeld nincs jogod! Helyettem, te ne hozz semmilyen döntést! Jogom van tudni arról, ami körülöttem zajlik és a barátaimmal történik!
- Igazad van...Hibáztam..El kellett volna mondanom! - látta be.
Lexi nem válaszolt, kiélvezte a pillanatot, hogy a fiút egy percig kétségben tarthatja. Hogy elhitesse vele, nem bocsát meg, hogy többé nem akarja látni soha az életben. De az igazság az volt, hogy rég megbocsátott, mert képtelen volt tiszta szívből haragudni a fiúra. Mikor az Íjász felajánlotta, hogy elmegy és visszahozza Lucast, már csak a düh szikrázott benne, amiért hazudott neki és egy kicsit megpróbálta visszaadni neki azt a fájdalmat, amit ő elszenvedett, mikor Willben is csalódnia kellett. De ahogy ott ült, vele szemben, egymás tekintetét kutatva, elveszve a másik szemében, már csak azt a végtelen szeretet érezte, amit a fiú iránt érzett.
Szerette őt, talán úgy is mint, ahogy a bátyját szerette, de a köztük lévő kapcsolat valahogy más volt. Míg Daniellel szenvedélyes, hirtelen fellángolások, majd parázzsá csillapodó érzések, sok nevetés és könny, valamint rengeteg akadály kísérte kapcsolatát, Willel egészen más volt. Az ő kapcsolatuk nehezen indult, mindketten ellenszenvesen viszonyultak egymáshoz, csupán kényszerből kerültek közel egymáshoz, de utána egymásra találtak és az egymás iránt érzett gyűlölet és düh szépen lassan átalakult és barátok lettek, olyan barátok, akik titkon mindig is vonzódtak egymáshoz. Vibrált a levegő ha ők egy helyen voltak, titkon egymásba fonódott a tekintetük, de mindig eltaszították egymást, de talán most már nincs semmi akadály számukra.
Már éppen megszólalt volna, mikor éjfélt ütött az óra és a lány rájött valamire, amiben egészen eddig tévedett.
Találkozz velem pontban éjfélkor, a Nyugati-Kapunál, ismételte el magában a szöveget. Az aláírás nem W. volt, hanem M.
- A francba! - ugrott fel. - Mennem kell! - és már el is rohant.
Hope és Christina megrökönyödve bámultak utána, nem számítottak rá, hogy távozik, pedig ki sem békültek! Will csalódottan, értetlenül bámult utána.
- Lex - kiabált utána Christina. - És a nagy békülős csókjelenet hol marad?! És még a pezsgőt sem bontottuk ki.
A lány hallotta maga mögött a hangokat, de nem törődött velük, csak rohant előre, amilyen gyorsan csak tudott. Nem késhetett el. Lehet, hogy most választ kap minden kérdésére. Lehet, hogy megtudja, ki az ő titkos lovagja.
M, ismételte a becses betűt. Ma megtudom ki vagy!


Öhh, hát nem jutott eszembe mit felejtettem el, de ami 5 mp alatt nem jut eszedbe nem érdemes vele foglalkozni... Fú, na vélemény, ki lehet ez a titokzatos eMMMMMMMMM?! Valammmmi gonossz? Vagy Valammmmmi jó? Ja tényleg ő nem valammmi, hanem valaki! muhaahahha :DD Bárki aki tud valamit (Nem Fanni nem rád célzok) ha komizik ne merjen SPOILEREZNI mert kitekerem a csinos kis nyakát és elásom a kertben :D Ja és még egy kis érzelemkitörés a végére: Megvan a rohadt nyelvvizsgám basszus muhahahahhahha!! Ahhh! Jajj senkinek sem ajánlom szar nyelvvizsgázni!
Cup-cup♥

40. *Érzelmi Feszültség*

Sziasztok, fú nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem de most egyszerűen összejött minden és nekem meg arra is alig jutott időm, hogy lélegezzek körülbelül, na jó arra azért még éppen jutott :D De most tényleg, megjött az új rész, egész hosszú, bár nem lett nagy szám, úgy döntöttem kiveszem belőle azt a nagy akciót amit terveztem, helyesbítek az egyik nagy akciót, ami egyébként az lett volna röviden: megtámadják a kastélyt az ellenséges katonák és nagy harc bummbumm meg minden sok halott, de végül elvetettem az ötletet, jól tettem? Amúgy milyen az új fejléc? nagyon borzalmas vagy csak annyira mint az előző?
Na jó nem pofázok így is legalább 1 percet elettem az életetekből ezzel a kis bevezetővel, na jó mostmár tényleg befogom! Most fogtam be! De tényleg!

Imagine Dragon-Demon

Daniel tudta jól, hogy a lány most nem tud tisztán gondolkodni, ha elhiteti vele, hogy tényleg mással van megpróbálja majd elhitetni Daniellel, hogy őt nem érdekli túllépett rajta és igent mond az öccsének. Amint belépett a bálterembe Will zavartan nézett rá és a többi ember is, de nem zavarta. A tömegben azonnal meglátta a lányt akit keresett, végülis egész este előle próbált elbújni. Most viszont felemelt fejjel, magabiztosan közeledett felé.

Charlotte hercegnő. Az a lány, akit az apja szánt neki. Gyönyörű volt az biztos, bár Daniel szemében Lexit meg sem közelítette. Daniel már gyerekkora óta rengetegszer találkozott a lánnyal, aki egyszerűen rajongott érte, a fiú viszont inkább csak ellenszenvet táplált iránta. Lexinél magasabb volt, de ő is vékony volt és szép. Hosszú, göndör szőke fürtjeit ide-oda dobálta, mikor beszélt és hatalmas sötét szemei voltak, de az ember csak közelről látta jól, hogy sötét kék árnyalata van. Ragyogó mosolya volt és vörös ajkai, de a fiút nem tudta elvarázsolni a bájos kislányos, hercegnős külsőjével. Ő mindig is egy piócát látott benne, mert csak tapadt rá és szívta a vérét, akár egy élősködő. Most viszont kihasználhatta a lány rajongását.

- Hercegnő - lépett közelebb hozzá és megszólította.

A lány azonnal felismerte a hangját és megfordult. Hatalmas mosoly terült szét az arcán és vissza kellett fognia magát, nehogy a fiú nyakába ugorjon. Hercegnő volt, viselkednie kellett.

- Daniel! - nyávogta, a fiút kirázta a hangjától a hideg. - Jó újra látni!

 -Téged is - mondta közömbösen, szarkasztikus hangnemben.

Az ajtó nyitódása zavarta meg őket. Lexi lépett be, az arca vörös volt, a szeme könnyes és dühös volt. Amint meglátta Danielt a lánnyal egy mély levegőt vett és megindult az öccse felé. Daniel jól tudta, hogy fog reagálni, ismerte őt. Bár azt hitte a látvány kevésbé lesz szívbe markoló, de tévedett. Egy világ omlott össze benne, mikor a lány megcsókolta az öccsét a szeme láttára. Daniel nem tudta nézni, kelletlenül elfordult. Tudta, hogy nem azért teszi mert szereti őt, hanem azért, hogy azt üzenje Danielnek "ennyit jelentettél, túlléptem rajtad". De a lány nem tudta, hogy a fiú csak azért bántotta meg és azért döntött úgy, hogy elhagyja, mert őt akarta menteni, arról fogalma sem volt, hogy azzal amit tesz, csak megnehezíti a fiú döntését.

Daniel dühös volt. Dühös volt az apjára, amiért erre kényszerítette, Willre amiért másodszülött létére ő kapott meg mindent, ami Danielé lett volna; a koronaherceg címet, az öröklést és a lányt is elvette tőle, akit szeret. És dühös volt Lexire is, amiért ilyen könnyen elhitte hazug szavait.

- Jajj olyan aranyosak - nyivákolta a szőkeség Daniel mellett.

- Ja, nagyon... - válaszolta lekezelően.

- Te mikor fogsz engem megkérni? - kérdezte izgatottan szempilláit rebegtetve.

Daniel már majdnem rávágta, hogy "soha a büdös életben, te liba", amikor valami történt. A körülöttük álló emberek közül néhány felfelé bámult és mutogatott, többen jajveszékeltek, mire Daniel is odanézett. A csillár! Nagy erős kötelek tartották, amik szemmel láthatóan foszlani kezdtek és a csillár ide-oda himbálózott Will és Lexi feje fölött, ahogy továbbfoszlottak a szálai.

- A francba! Le ne merj szakadni! - nyögte, miközben gondolkodás nélkül futni kezdett félrelökve az útjába kerülőket, szó szerint áttört a tömegen.

- Daniel! - kiabált utána a lány, de a fiú nem nagyon törődött vele.

Most csak egy cél lebegett a szemei előtt, vagyis inkább egy csillár az öccse feje fölött és ő nem hagyhatta, hogy az rázuhanjon, mert Will még csak észre sem vette. Daniel tudta jól, az egy hatalmas kristálycsillár volt, amire Richard, a király nagyon büszke volt és a nemes vendégeinek mindig azzal dicsekedett. Nehéz, nagyon nehéz, elég ahhoz, hogy ha az ráesik valakire összezúzza a koponyáját, vagy a teste minden egyes csontját, ahogy súlyával belepasszírozza a márványpadlóba. Pedig csak egy otromba csillár volt.

Will felnézett a kiabálásokra és azonnal reagált. Megragadta Lexi karját és azonnal ellökte maga mellől, el a csillár zuhanásának hatóköréből, de ő ott maradt és nem mozdult.

- Mozdulj már te idióta - mormogta Daniel miközben felé rohant, már csak pár méternyire volt tőle.

A csillárt tartó utolsó kötél is elszakadt, a fiú pedig ugrott. Az öccsének csapódott, erősen megragadva őt, aki a lendülettől hátra tántorodott és elesett, kigurulva a csillár alól, ami egy pillanattal később hatalmas csattanással a földre zuhant és millió apró darabra hasadt. Lexi felsikított, amikor pár méterre tőle szinte robbanásszerűen csapódott be a hatalmas kristálytömb. Hirtelen néma csend telepedett a teremre, mindenki visszafojtott lélegzettel bámészkodott, senki nem mert megszólalni.

Will sokkos állapotba került, de az ütés, amikor a bátyával a földre esett kijózanította. Ha Daniel nem menti meg a csillár alatt végezte volna. Daniel jól tudta, ha nem tett volna semmit, ha hagyta volna, hogy Will...hát ottmaradjon és a csillár agyonnyomja, akkor átvette volna a helyét. Ő lett volna a koronaherceg, az örökös és Lexi vőlegénye, de nem viselte volna el a tudatot, hogy az egyetlen öccsét hagyta meghalni.

- Jól vagy? - tápászkodott fel a földről Daniel és azonnal az öccséért aggódott.

- Persze, kösz tesó - nézett rá hálásan, majd felkelt a földről és azonnal a lányhoz sietett.

Lexi a földön ült, Will ellökte az útból ő bénázott és elesett, de legalább életben volt, a fiúnak köszönhetően, aki majdnem feláldozta az életét, hogy őt mentse.

- Hé, megsérültél? - kérdezte azonnal a fiú aggódva.

- Nem, minden oké. Jól vagyok - válaszolta, és hagyta, hogy Will felsegítse. - Köszönöm - mosolyodott el. - Megmentettél.

- Semmi pánik emberek! - harsant fel Richard hangja, majd odasietett lányához. - Lex, jól vagy? - kérdezte mire lánya csak bólintott. - Senki nem sérült meg! A csillárt pár pillanat alatt eltakarítják és folytatódik a bál -harsogta.

Lexi legszívesebben felképelte volna. Majdnem ráesett egy több tonnás kristálycsillár, amitől akár meg is halhatott volna és mégsem fejezi be a hülye bálját? A lány már akkor utálta ezt a bált, mikor az apja a folyosón közölte vele ha nem lesz ott csúnyán megbánja.

Lexi már majdnem nekirontott a saját apjának kiabálva, hogy nem is törődik vele és azzal, hogy majdnem meghalt, de hangos csörömpölés szakította félbe. A tömeg közepéből jött és több felháborodott hang is követte. Majd kiabálás hallatszott.

- Mit képzel magáról? - üvöltötte a lány, akiben Lexi azonnal barátnőjére ismert. - Direkt fellökött - folytatta, hangsúlya nem győzte meg a lányt, hogy Hope teljesen józan, sőt a részeghez közelebb állt.

- Sajnálom hölgyem, de nem én löktem föl - mentegetőzött a lány számára ismeretlen férfi. - Maga jött belém!

- Azt akarja mondani, hogy magamat löktem fel? - ugrott talpra a lány, bár eléggé dülöngélt, mégis dühösen megindult a férfi felé, aki védekezően maga elé emelte a kezeit.

- Hope nyugodj meg - látta meg Lexi a másik vörös lányt is, aki a húgát igyekezett lefogni.

- Engedj! Megölöm - harsogta Hope és próbálta kitépni a karját nővére karjai közül, amik megpróbálták visszafogni.

- Úgy tűnik Hope kicsit elvetette a sulykot a pezsgős pultnál - jegyezte meg Christina, aki hirtelen termett mellettük.

Természetesen Christian oldalán, egymásba karolva, közel egymáshoz. Egészen eddig táncoltak, pont úgy kezdték, mint ő és Daniel. Egy bálon bontakozott ki szerelmük, kibontotta szirmait és egyre terjedelmesebb virággá nőtte ki magát, ami most kezdett sorvadni. A szél messze elsodorta a szirmokat, távol egymástól, hogy soha többé ne találjanak egymásra.

Szétszórva őket a világban, végig egymás után vágyódva az idők végezetég, amíg porrá nem bomlanak, de magjaikat el nem vethették. Leszakították és eldobták, már csak egy sárguló leszakajtott gaz, még őrzi egykori szépsége emlékét valahol a messzeségben, de a külvilágnak már csak egy rothadó, bomló cafat, amivel már senki nem törődik, mert van helyette több száz friss hajtás, de a letört ág ott marad és hiába nő helyére újabb virág, a törés mindig szemmel látható lesz. Elsorvadt a szerelmük, akár az a virág, ami alig bonthatta ki szirmait, máris földbe tiporták.

- Hát, nem is kicsit - értett vele egyet Lexi. - De miért ivott ennyit?

- Szerelmi bánat - válaszolta egyszerűen.

- Üdvözlöm őt a klubban - mormogta alig hallhatóan. - Le kellene állítanunk, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozza magát - mondta majd megindult felé.

- Te meg hová mész?! - förmedt rá Daniel, megragadva a lány karját. - Maradj ki ebből! Ez nem tartozik rád!

- Vedd le rólam a mocskos kezeidet! - tépte ki a lány, a karját Daniel karjai közül és szinte keresztüldöfte a tekintetével. - Ne merj többé hozzám érni, megértetted? Te többé nem mondhatod, meg mit csináljak! Nincs hozzá többé semmi jogod! - a szíve fájt és jelenleg gyűlölte a fiút, amiért semmibe vette és csak kihasználta őt, csak egy játékszer volt neki. - Azt csinálok amit akarok! Segítesz nekem, vagy nem? Mert ha nem, akkor takarodj az utamból és ne hátráltass!

Will és Christina meghökkenten bámultak rá, nem értettek semmit, de most nem volt itt az idő a kérdezősködésre. A fiú csak kérdő tekintettel nézett a párra, akiről ő úgy tudta szeretik egymást és alig 10 perce is így volt és most pedig látszólag olyanok voltak, mint az ősellenségek. Will soha nem tenne olyat, amivel ártana a lánynak ezért egyet értett a bátyjával. Tudta, ha Lexi odamegy, abból semmi jó nem sül ki.

- De én megmondhatom, mint jövendőbeli férjed! - kapta el Will a lány kezét és felemelte, hogy a gyűrű pont szemmagasságba kerüljön. - És azt mondom, hogy te ebből kimaradsz! - mondta parancsolóan. - Majd az őrök lerendezik ezt az egészet!

A lány tehetetlenül nézte, ahogy néhány őr beront a bálterembe és erőszakkal elvonszolják az ittas, kiabáló lányt. Lexi reménykedett benne, hogy holnap Hope legnagyobb baja csak egy kis másnaposság lesz.

- Daniel!

A bálterem másik feléből egy szőke lány kezdett kiabálni és Daniel felé rohanni. Alexis azonnal rájött ki lehet. Az a titokzatos, gyönyörű, jól nevelt hercegnő, akit Daniel szeret, akit helyette választott. Tényleg gyönyörű volt és kedvesnek tűnt, bár a lány tiszta szívéből gyűlölte őt és Danielt is, azt akarta, hogy a lány megadjon neki mindent, amit ő már nem tud. A fiú még utoljára hátranézett Alexisre, mielőtt kihúzva magát, arcán hatalmas mosollyal elindult a szőke lány felé. Lexi romokban heverő szíve hevesen dobogott, ahogy a fiút nézte. Egyszerre gyűlölte és szerette, akármennyire is megbántotta, becsapta, kihasználta őt és hazudott neki, még mindig őt szerette. És tudta, hogy soha nem is fog mást, mert az ő szíve érte dobog még ha már nem is ver, akkor is. Hallotta, ahogy apró darabokra robbant a mellkasában, hallotta a hangot, ahogy összetört, mégis akkor hogyan hallhatja, ahogy még mindig hevesen verdes, ahogy a fiút nézi. Hallotta, minden egyes fájdalmas lüktetését, ahogy pumpálta a forrón csörgedező vérét, ami most tele volt bánattal. Próbálta elfojtani a vérébe szivárgó fájdalmat, ahogy a távolodó fiút nézte. Nem tudta mi lenne a fájdalmasabb, ha soha többé nem látná, vagy ha minden nap találkozna vele és minden nap látná, hogyan lép túl a szerelmükön, ami nem is létezett, csak ő élt egy álomvilágban.

James Arthur- Impossible

(Személyes kedvencem)

A lány álmokból palotát épített magának és ő lett a hercegnő a fellegvár legmagasabb tündérszobájában, Daniel volt a hercege és boldogan éltek míg meg nem haltak. De a kastélyát megtámadták. A hercege lerombolta a falait és elszökött a meséből, mielőtt az boldog véget ért volna. És a lány kénytelen volt ott maradni, a megtépázott kis világában, egyedül, magányosan, a lerombolt kastélyában sírdogálva, a kőtömbök között. Összedőlt a kastélya, de csak körülötte, nem fölötte, bár talán jobban járt volna, ha ráomlanak a falak és akkor nem kellett volna látnia, ahogy a hercege egyszerűen kisétál az életéből, egy másik lánnyal az oldalán.

- Ő Charlotte hercegnő - mondta Will.

- Tudom - válaszolta a lány halkan, suttogva. - Miatta hagyott el... - formálták ajkai a szavakat és alig hallhatóan ejtette ki.

Will szólásra nyitotta a száját és megdöbbent arcot vágott, bizonyára nem számított erre. Amint meghallotta egyszerre omlott benne össze egy világ és virágzott ki körülötte minden. Végre szabaddá vált előtte az út a lány felé, akit szeret. A lány felé, akit a bátyja összetört.

Lexi merengve bámult a fiú után, ahogy elsétált a lánnyal. Fájt neki, de tiszta szívvel azt kívánta, hogy boldog legyen. Bár ő nem lesz az soha többé, legalább tudni fogja, hogy a fiú, az egyetlen, akit tiszta szívvel szeretett, boldog valaki más oldalán. Csak azt kívánta, hogy az a lány, úgy lássa Danielt, ahogy most ő. Hajlandó legyen feláldozni magát azért, hogy boldog lehessen.

Menj, élj boldogan. Válaszd ki magad; a reményben, a szerelemben, az életben, s a halálban. Válaszd a fényt. Válaszd a sötétet. Válaszd a jót, s fogadd el a rosszat, ha utolér. Válaszd mindet, hisz semmi sem örök. Csak a szomorúságom, mert halálom pillanatáig elkísér majd, mert hagytalak elmenni, hagytam, hogy kisétálj az életemből és csak egy sötét űrt hagytál magad után, ahol az a valaki, akivel törődtem, létezett. És a szerelmem, melynek tüze addig fog égni, míg szívem meg nem szűnik pumpálni az ereimben fájdalommal dúsított véremet. Addig a percig szeretni és gyűlölni foglak, addig a pillanatig fog fájni minden szavad és tetted, amíg végleg le nem hunyom szemem, gondolta a lány, ahogy könnyes szemmel elfordult és hagyta, hogy a fiú kisétáljon az életéből.

- Hé! - érzett meg egy meleg kezet a fedetlen vállán, majd a fiú maga felé fordította. - Sajnálom! - suttogta, a lány szemébe nézve. Szemeiből őszinteség sugárzott. - Annyira sajnálom!

A lány nem válaszolt semmit csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül átkarolta a fiú nyakát és a vállába temette az arcát. Szipogott, igyekezett visszanyelni a könnyeit, hogy legalább a méltósága megmaradjon, ha már a büszkesége romokban hever, mert Daniel átgázolt rajta. Will szorosan átölelte a lány és próbálta csitítgatni.

- Shh, semmi baj! - suttogta, miközben a lány hátát simogatta.

A távolból egy sötét szempár figyelte őket, minden mozdulatukat sasszemekkel követte. Ajkán gúnyos mosoly játszott, ahogy a távolodó fiút és az összetört lányt nézte. Most már semmi sem áll az útjában, hamarosan véghez viheti a terveit.

- Figyelj! - suttogta a lány fülébe. - Nem kellene itt maradnod! Ez a sok keselyű itt mind arra vár, hogy pletykálhasson rólad - utalt néhány vendégre.

- Nem érdekel! Már semmi nem érdekel! - hüppögte a lány.

- De érdekeljen! - folytatta. - Figyelj! Menjünk el innen! Bárhova, csak el ettől a nyüzsgéstől, egy nyugodt helyre! Oké?

- Rendben. - suttogta a lány alig hallhatóan, majd eltávolodott a fiútól, akinek egészen idáig a vállán szipogott.- Menjünk innen!

Daniel Charlotte hercegnővel sétált a bálteremben. A fiú kénytelen volt udvariasan viselkedni, kezet nyújtani hagyni, hogy a lány belé karoljon és rajta csüngjön, pedig egyszerűen undorodott a lánytól. Alexissel soha nem sétáltak így, bár vele még ez is kellemes lett volna, ez a tettetett, megjátszottság. Vele önmaga lehetett, és a lány is vele ők voltak a két neveletlen királyi sarj, a lázadó, makacs hercegnő és az önfejű, ellentmondó herceg. Most viszont egy tökéletes, jól nevelt, okos hercegnek kellett mutatnia magát, nem mondhatott perverz, gusztustalan vicceket, amiken Lexi jókat nevetett, itt csak a királyi udvariaskodás és tettetett humor volt elfogadható.

- Jajj Daniel, annyira örülnék, ha ma visszautaznál velem a királyságomba! - mondta a lány. - Az édesapám mindig kedvelt téged és az édesanyám valósággal odavan érted. Olyan régóta nem láttak, olyan régen voltál már Hazelrinkben.

Daniel köpni nyelni nem tudott, olyan váratlanul érte a kérdés. Tudta, hogy jól nevelt hercegként kötelessége igent mondani, vagy legalábbis megígérni, hogy nemsokára látogatást tesz, de semmi kedve nem volt elmenni. A lány egész családja olyan, túlságosan előkelően és királyian viselkedett és Daniel hátán egyszerűen végigfutott a hideg, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi látogatásra. A lány szülei folyamatosan utalgattak rá, hogy ideje lenne már eljegyezni és megkérni az ő kicsi lányuk kezét, sőt az már majdnem utasítás is volt. Daniel nem akarta elvenni azt a libát, egyszerűen undorodott tőle, egy pióca volt. De ha belegondolt abba, ha nemet mond, akkor itt kell maradnia, Alexissel egy fedél alatt és minden nap végignézni, ahogy a lány szenved miatta, majd továbblép a szerelmükön és Will oldalán lel boldogságra, majd csak az esküvő után térhetne haza az apjával az igazi otthonába, de akkor lehet Willék is jönnének! Ebből sehogy sem jöhetett ki jól, az lett volna a legmegfelelőbb választás, ha van olyan opció, hogy eltűnik az erdőben és soha többé senki nem látja, de ilyen nem volt. Mindkét lehetőség rossz volt, de legalább láthatná a lányt, mert bármennyire is próbálta elhitetni magával is a szavait, amiket a lányhoz vágott, nem sikerült, a szíve érte kiáltott. El kellett engednie, már lemondott róla, és ő az öccse felesége lesz.

- Szóval, mit válaszolsz? Eljössz velem? - rántotta vissza a fiút a jelenbe.

- Öhm, hát én, nem... - nem tudta befejezni, mert megjelent a megtestesült ördög és közbevágott.

- Hát persze, hogy elmegy! Igaz fiam? - jelent meg James. - Ó, elnézést hercegnő, hogy közbevágtam, de annyira örülök, hogy itt látom önt a fiammal!

- Én is nagyon örülök, felség - pukedlizett a lány és kezet nyújtott a királynak, aki kezet csókolt a lánynak.

Daniel fintorgott és igyekezett visszafogni a hányingert. Annyira végtelenül nyálas és undorító volt az egész.

- Jajj milyen bájos és illedelmes hercegnő, ugye fiam? Akárcsak Will menyasszonya! - hangsúlyozta ki a megfelelő szót. - Fiam, te vagy az idősebb, ugye nem hagyod, hogy az öcséd előbb házasodjon meg, nem?

Danielnél most telt be a pohár. Nem elég, hogy tönkreteszi az életét, elválasztja az élete értelmétől, arra kényszeríti, hogy hagyja el a lányt, akit szeret és még egy másik lányhoz akarja hozzákényszeríteni, akitől undorodik? Nyugodtságot erőltetett magára, nem törhet ki.

- Igen, apám, tényleg nagyon bájos és illedelmes - erőltetett mosolyt az arcára. - De nem gondolom, hogy szégyen az ha Will megelőz, végtére is, ő az örökös, őt illeti ez a jog is - húzta ki magát.

- Ó, milyen igaz. De hát, a hercegnő saját országának örököse ezt is vedd figyelembe, úgyhogy ideje lesz elkötelezni magadat! - folytatta a kínzást. - És úgy tudom Alexis egy évvel fiatalabb, mint a hercegnő.

Ki ne merd ejteni a nevét, te szemét, üvöltötte magában.

- Igen apám, de ha megbocsájt, szeretnénk kettesben lenni, ha nem bánja - udvariasan közölte vele, hogy takarodjon a fenébe.

- Persze, már megyek is, de még megjegyezném hercegnő, hogy nagyon csinos, mint mindig és Daniel szíves örömest magával tart - vitte be a végső csapást, majd távozott, arcán egy elégedett, ördögi vigyorral.

- Akkor ideje indulnunk - mondta a hercegnő és elkezdte maga után húzni, a kastélykert felé.

- De be sem pakoltam! - próbált ellenkezni.

- Ó az apja már intézkedett és a bőröndöd már a hintóban van! - mosolygott.

Daniel sietve kezdett hátra pillantgatni. Ide oda kapkodta a tekintetét, még utoljára látni akarta a lányt, mielőtt elválnak útjaik, mielőtt mindkettőjük sorsa megpecsételődik. De hiába kereste, sehol nem látta. Anélkül hagyta el a kastélyt, hogy a szívébe védte volna a lány arcát és elbúcsúzott volna az öccsétől, megkérve, hogy az élete árán is védelmezze a lányt, bár ezt Will kérés nélkül is megtette volna. Az éjszaka már rég körülfonta őket, feljött a telihold és a csillagok megannyi apró tűzgolyóként ragyogtak az égbolton. Daniel egy nagyot sóhajtott, mielőtt elfordította a tekintetét. Tudta, ha most elmegy a lánnyal soha többé nem lehetnek együtt, mert mindketten máshoz láncolják magukat, ő mégis beszállt a hintóba és könnyes szemmel nézte a kastély távolodó körvonalait.

- Legyél boldog - suttogta az éjszakába. - Örökké szeretni foglak - ígérte, de nem tudta, hogy szavai milyen súlyos jelentést hordoznak, a csöndes, teliholdas éjszakán.

Bár szerelmük sötét csillagok alatt lett megírva, a végzet kegyetlen játéka, még nem döntött sorsuk felől...

Fú...picit most nagyon hosszú lett :D de az sose baj, nem? Na mondom én:D komiknak örülnék :D

38. *Rejtélyes Éjszaka*

Megérkeztem!!! Sajnálom a késést! De higgyétek el megérte várni! Hmm végre megérkeztünk a bálba!!!

Beyonce - I was here

A báli zene hangosan szűrődött ki a bálteremből. Lexi tisztán hallotta a keringő dallamát, ahogy a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt állt, készen arra, hogy belépjen. A háta mögött egy álarcot szorongatott, most nem felejtette el, pedig mindig Lucas hozza neki.
Tényleg, hol van Lucas, kérdezte magától.
Tudta jól, hogy fel kellene vennie és belépni a terembe, de még nem akart, még várt, ameddig csak tudott. Minél jobban elhúzni az időt, hacsak pár percet is, de késni. Mikor már percek óta állt az ajtó előtt és kezdte hülyének érezni magát, felhelyezte a maszkot az arcára és megkötötte hátul.

Megigazította a ruháját és leporolta, mivel amíg leért a legmagasabb toronyszobából a legalsó szintre, majdnem háromszor sikerült elesnie. Egy mély levegőt vett. hogy megnyugodjon, mégsem sikerült neki.

- Csak egy hülye bál - suttogta magának. - Több százat túléltél már, miért lenne ez most más? - beszélt magához, ami egy kicsit sem volt fura.

Egy hülye idegesítő gondolat motoszkált a fejében, rossz érzése volt, és érezte, hogy valami történni fog ma este.Az ajtó pár pillanat múlva kitárult előtte, ő pedig mosolyt erőltetett az arcára és belépett a bál nyüzsgésébe, miközben elfojtotta a vérébe szivárgó undort, ahogy meglátott néhány embert, akiktől bukfencet vetett a gyomra és legszívesebben elrohant volna jó messzire. Zavartan nézett jobbra balra, kapkodta a fejét, de nem látott egyetlen olyan személyt sem, akihez odamehetett volna, hogy ne érezze magát annyira végtelenül egyedül. Közben érezte, ahogy rámered néhány ember tekintete, ahogy zavarodottan bámult össze-vissza. Zavarban volt és szokatlan feszültség és idegesség lett úrrá rajta.

Hol van Daniel? kérdezte magában, mikor sehol nem találta a fiút a hatalmas tömegben. És Lucas? Mindig itt szokott várni rám!

Aztán a tömeg egy pillanatra szétoszlott és a lány azonnal megtalált valakit a rengeteg ember között. Amint meglátta, abban a pillanatban felismerte. A magas fiú háttal állt neki ő mégis tudta, hogy nem tévedett. Elegáns fekete öltönyt viselt, ami kiemelte mennyire fitt, alatta fehér inggel és a lány nem látta, de tudta jól, hogy fekete csokornyakkendőt visel, ami tökéletesen van megkötve és fantasztikusan áll neki. Az arcán egy sötét álarcot viselt, aminek a fekete madzagja, amivel megkötötte a feje hátulján szinte beleolvadt a sötét hajába. Mivel háttal állt a lánynak nem látta, de tudta, hogy a sötét álarc kiemeli a szemeinek jeges, szürkéskékét, amibe ha a lány belenézett elveszett bennük és néha alig kapott levegőt. Csak állt megkövülten, nem törődve senki mással, csak bámulta a fiút, akinek bizonyára fogalma sem volt róla, hogy kinek a tekintete szegeződik rá. 

Ne bámuld már, förmedt magára dühösen és elfordította a tekintetét, de egy pillanat múlva már ismét őt nézte.

Egy pillanattal később forró düh áradt szét a testében mikor meglátta kivel beszélget a fiú. Egy magas, vékony, gyönyörű lány csacsogott neki és bájosan kuncogott, miközben ide-oda dobálta szőke göndör fürtjeit. Vörös ajakival folyamatosan dumált és a fekete szemeivel álmodozva nézett a fiúra. Nem fekete szemei voltak, csak lesznek, ha Lexi nem fogja vissza magát. A harag szétáradt a testében és szinte fortyogott magában, ahogy azt nézte, hogy Will udvariasan bókol és nevetgél azzal a libával. Dühös volt, legszívesebben odarohant volna és leütötte volna azt a tyúkot. Egyértelműen flörtölt a fiúval, akit ez látszólag egyáltalán nem zavart!

Hogy képzeli, hogy flörtöl vele? Willel?! Az én Willemmel! fortyogott magában a lány.

Nem tudta miért dühös, hiszen ő Danielt szereti, emlékeztette magát, hogy lenyugodjon, de amikor a szőke lányra nézett kedve támadt odarohanni és kikaparni a szemét. Belülről fakadó késztetést érzett rá, hogy azonnal odarohanjon és a csaj képébe vágja, hogy kopjon le. A keze ökölbe szorult az elfojtott feszültségtől. Szinte érezte ahogy a vére lángol és vörös pírral önti el az arcát. A feldúlt hercegnő gyilkolásra kész!

Már majdnem elindult, hogy bevégezze azt, amit tervezett, de hirtelen belibbent elé egy vidáman nevetgélő pár és magyarázni kezdtek neki.

- Lexi, gyönyörű vagy - mondta a lány, akivel Lexi nem nagyon foglalkozott.

Próbált lábujjhegyre állni és átlátni a lány válla fölött és figyelni a szőkeséget, akit le akart vadászni, de túl alacsony volt és a lány is folyamatosan beállt elé. Akkoris megölöm!

- Hé húgi, minden rendben van? - kérdezte a fiú, akit Lexi csak ekkor nézett meg alaposabban és rájött, hogy keresztülnézett a saját bátyján.

- Ó, helló Chris - köszönt, majd a lányra nézett. - Christina? - kérdezte meglepetten.

Hihetetlen volt számára, hogy nem ismerte meg a saját bátyját és a legjobb barátnőjét, mert el volt azzal foglalva hol tépje meg azt a szőkét. Christina gyönyörű volt. Egy mélykék szívecskekivágású, sellőszabású ruhát viselt, ami kiemelte a tökéletes alakját és a szemeinek kékségét. Fekete haja ragyogóan, göndören omlott a válla alá, az egyik oldalt egy kissé fel volt tűzve és hátrafogva. Chris egyszerű fekete öltönyt viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel, nem volt nagy durranás.

Willnek jobban áll, gondolta magában, majd egy képzeletbeli pofont adott magának. Miket gondolok? Danielt szeretem!

- Hát ti, hogyhogy így...együtt? - kérdezte, hogy elfojtsa a gyilkos ösztöneit.

- Öhm, hát mi csak, izé - kezdett bele Chris. - Miért ne? Talán valami kifogásod van? - vonta kérdőre a húgát.

- Nem, felőlem azt csináltok amit akartok - mondta a lány. - De csak ésszel. Amúgy cukik vagytok. - nézett körül.

Már nem látta Willt és a szőke bombázót, ami idegesítette, szinte fel akart robbanni dühében. Meg akarta ölni azt a lányt.

- Hol lehet? - csúszott ki a száján.

- Ki? -kérdezték.

- Öhmm...izé, Daniel! Sehol nem látom - húzta ki magát.

- Én nem láttam. Jön egyáltalán? - kérdezte Chris.

- Persze, hogy jön! Nem meri megtenni, hogy egyedül hagy, mikor tudja, hogy utálom a bálokat. Ja és ígért nekem egy táncot! - nézett ismét körbe.

- Ha te mondod! - válaszolta Chris mitsemtörődöm stílusban.

- Hope és Grace nincsenek itt? - kérdezte Lexi.

- De igen - válaszolta Christina. - Grace az előbb egy fiúval volt, Hope pedig, nos ő is itt van valahol. Az előbb vagy a 10. pezsgő öntötte le a torkán. - fintorgott a lány. - Szerelmi bánata van Thomas miatt és alkoholba fojtja a bánatát. Látod ezért jó az elrendezett házasság, nem fogod részegre inni magad, ha történt köztetek valami, mert nem vagy szerelmes az elején!

Lexi éppen megszólalt volna, mikor egy mély hang hasított bele a bál nyüzsgésébe, elnyomva a zenét és az emberek halk beszélgetését.

- Üdvözlök mindenkit - szólalt meg Richard. - Köszönöm, hogy eljöttek erre a varázslatos estélyre, amelyet egy fontos alkalom megünneplése miatt szerveztük. - mondta, majd a lányára vetette tekintetét. - Nemsokára kiderül, mi is olyan fontos, hogy méltóképpen megünnepeljük - kezdte sejtelmesen, mire Lexi fedetlen hátán, a gerince mentén végigfutott a libabőr. - Régi hagyomány, hogy az estét mindig tánccal nyitjuk meg. Kérek mindenkit keressen magának egy partnert és csatlakozzon hozzánk a táncparketten.

- Húgi felkérnélek, de nem viselném el a tudatot, ha ez a gyönyörű hölgy nem élvezhetné a társaságomat miattad. - mondta Chris. - Hölgyem! Megtisztelne egy tánccal? - fordult Christina felé és felé nyújtotta a kezét.

- Örömmel, uram. - válaszolta, majd megfogta a fiú felé nyújtott kezét, aki bevezette a táncparkettre.

Lexi gondolatai ismét visszaterelődtek a szőkeségre és törtető vadbikaként tört utat magának az emberek között, abba az irányba rohanva, ahol utoljára látta a fiút azzal a libával.
- Ha táncolni mersz vele letépem a fejedet te liba! - morogta az orra alatt.

Ed Sheeran - Give me love

Annyira sietett, hogy észre sem vette, hogy egy ember nem tért ki előle és ő szó szerint belé rohant. Közben látta, ahogy Will udvariasan felkéri táncolni azt a szőke lányt. Szétáradt benne a harag. Gyilkolni akart.
- Bocsánat - mondta a lány, miközben felnézett a férfira akibe belerohant.
- Én kérek elnézést, hercegnő - válaszolta. A hangja mély volt és férfias és túlzottan ismerős, mintha már hallotta volna valahol, valamikor régen.
A férfi magas volt, vékony, de látta, ahogy a fekete öltöny feszül a karján és a vállán, nyilván az izmaitól. Arcát fekete maszk takarta, amiről nagy szürkés szemek meredtek rá. A tekintete rengeteg titkot hordozott és a lány tisztán látta, hogyan kavarognak benne az érzelmek. Feltűnően jóképű volt. Kissé sápadt arca volt és sötét, barna haj keretezte arcát, ami tökéletesen be volt állítva. Ismerős volt neki és nagyon emlékeztette valakire, de nem tudta kire.
- Khmm, megtisztelne egy tánccal? - kérdezte, miközben felé nyújtotta a kezét.
Lexi a szeme sarkából látta, ahogy Will oldalra néz és megpillantja őt, de nem nézett rá. Dühös volt, amiért azt a szőke libát kérte fel táncolni. Egy nagy mosolyt erőltetett az arcára.
- Örömmel - válaszolta, megfogva az idegen férfi kezét.
Oldalra pillantott és látta, ahogy Will bámul rá, nem nagyon látszott rajta, de Lexi jól tudta, hogy dühös volt.
Nesze neked! Táncolj csak azzal a libával, mérgelődött magában, miközben egy gondtalan mosolyt villantott a fiúra.
Lassan felcsendült a keringő ismerős dallama, szinte belehasított a báltelem csöndjébe. Lexi megérezte a férfi forró kezét a derekán, ahogy közelebb húzta magához. Picit zavarban érezte magát, amiért egy vad idegen férfivel táncol, de valahogy úgy érezte, hogy mégsem annyira idegen, mint, ahogy azt hiszi. Alexis az első lépéseknél a lábát fixírozta, vagyis a szoknyáját és a fiú lábát, hogy belejöjjön a ritmusba.
Egy-kettő, egy-kettő, számolta magában a lépéseket.

Hatalmas szoknyák forogtak pörögtek, ahogy a párok végigsuhantak a parketten, mintegy színkavalkádként, ami egyszínes sziluetté folyt össze. Lágy volt és gyönyörű.
Sosem tudott szívből táncolni, mindig csak az előre betanult és begyakorolt mozdulatait csinálta. Már gyerekkorában elsajátította a legalapvetőbb táncokat és tánclépéseket, mégsem tudott anélkül "táncolni", hogy néha-néha ne nézett volna le a lábára. Számára ez kötelesség volt, nem élvezet, soha nem élvezhette a táncot. Most viszont szokatlanul nehezére esett. Néha-néha oldalra pillantott és vetett egy pillantást Willre és a szőkére. Tökéletesen mozogtak, egyszerre léptek, egyszerre forogtak és minden fantasztikus volt, míg Lexi már harmadszorra botlott meg és mindig sietett.
- Ne gondolkozz - suttogta a férfi. - Csak érezd a ritmust - mondta halkan, majd megpörgette a lányt, aki először meglepődött, mivel a forgás 4 ütemmel később jött volna, de elmosolyodott, kitört a korlátok közül. - Hiszen miért tartanád be a szabályokat? - kérdezte.
Ezt már hallottam valahol, valamikor, futott végig a lány agyán.
- Ki vagy te? - szaladt ki a száján a kérdés, mielőtt gondolkodott volna.
A férfi csak sejtelmesen elmosolyodott és ismét megpörgette a lányt. Nem válaszolt, csak biztos kézzel vezette a lányt a parketten, pontosan ritmusban lépve, anélkül, hogy egyszer is a lábára nézett volna. Nem a tekintetét máshol tartotta. Egyenesen a lány szemeibe fúrta szürke szemeit. Alexis már nyitotta a száját, hogy ismét feltegye a kérdését, de a férfi csak gúnyos mosolyra húzta az ajkát és megszólalt, mielőtt a lány tehette volna.
- Viszlát hercegnő - mondta azon a mély, csábító hangon, amin eddig beszélt. - Még találkozunk - hajolt előre és a lány fülébe suttogta, mielőtt megpörgette és továbblökte volna.
Alexis megkövülten nézett vissza rá. A férfi huncut mosolyra húzta a száját és a lányra kacsintott, mielőtt tovalibbent volna egy másik lánnyal. Lexi kénytelen volt visszatérni a jelenbe, mikor egy erős kar fonódott a dereka köré és húzta azonnal közelebb, határozott és magabiztos volt. Zavartan kapta rá a tekintetét és hirtelen túl közelről nézett bele abba a gyönyörű szempárba, túl közel volt. A lány szinte beleszédült, ahogy a fiú az övébe fúrta a tekintetét, elveszett bennük. Olyan közelről nézett bele a szemekbe, hogy aranypettyeket látott bennük. Erőlködnie kellett, hogy elszakítsa a tekintetét és máshova nézzen.
- Gyönyörű vagy - szólalt meg Will.
- Köszönöm - suttogta a lány és érezte, ahogy  a vér az arcába szökik.
- Ki volt az a férfi, akivel táncoltál? - kérdezte azonnal.
Lexi nem látta, de Will szinte végig őt nézte. Idegesítette őt, hogy egy más férfi mer hozzáérni és beszélni hozzá. Ő akarta volna felkérni a lányt. Ha az a másik lány nem foglalja le, akkor meg tudta volna találni és felkérni őt, mielőtt az a másik férfi megtette volna.
- Csak egy srác! Miért érdekel? - ment át a lány támadó stílusba. - Talán féltékeny vagy?
- Nem! - háborodott fel. - Ez nevetséges! Csak érdekelt!
- Oké - mondta nemtörődöm stílusban, majd pár pillanatig hallgatott, mielőtt kitört volna belőle a kérdés: - Ki volt az a lány?
- Valami Samantha vagy Savannah, nem nagyon figyeltem. Miért? - kérdezett vissza.
- Csak érdekelt. Látszólag úgy tűnt kedvelitek egymást, vagy tévedek? - puhatolózott.
- Miért érdekel ennyire? - kérdezte.
- Csak kíváncsi vagyok. - vágta rá talán túl gyorsan. - És érdekel milyen lánnyal kezdesz ki. - folytatta. - Jobbat érdemelsz, mint az az üresfejű liba.
Will halkan felhorkant, ami egy pillanat alatt átment halk nevetésbe. Könnyedén átlátott a lányon.
- Szerintem kedves lány, és nagyon értelmes - mondta a fiú enyhe iróniával, amit a lány nem szűrt ki a hangjából.
- Mi? - kérdezte a kelleténél magasabb hangon és hangosabban, így néhányan rájuk néztek. - Tetszik neked? - kérdezte halkabban. - Egyáltalán nem illetek össze! Te meg ő áhh - fintorgott.
- Csak nem féltékenységet szimatolok a levegőben? - kérdezte nevetve. - De igen, azt hiszem ez határozottan féltékenység.
- Mi? Dehogyis! - kezdett azonnal tiltakozni. - Még a feltételezés is sértő! Én féltékeny? Ne nevettess! - tagadta, de nem sikerült túlzottan meggyőznie a fiút. - Végülis miért lennél féltékeny rá? Boldog kapcsolatban élek!
- Hmm, tényleg! Akkor bizonyára nincs ellenedre, ha úgy döntök szeretném jobban megismerni!?
- Nem! Miért zavarna? Szabad ember vagy, felőlem azt csinálsz amit akarsz! - mondta dacból. - De figyelmeztetlek, az előbb láttam egy jegygyűrűt az ujján! - talált ki egy nevetséges kifogást. - Úgyhogy én átgondolnám ezt a helyedben!
- Milyen kedves tőled, hogy törődsz velem, de azt hiszem nagyfiú vagyok már és el tudom dönteni mit akarok! - válaszolta.
- Persze, oké - válaszolta a lány sértetten. - Amúgy nem tudod, hol van a bátyád?
- Mikor legutóbb láttam az apámmal beszélt, inkább vitatkozott.
- Ne? Ugye nem mondtad el neki? - akadt ki azonnal a lány.
- Nyugi, egy szóval sem említettem neki semmit, tudom mit ígértem! Nem állok közétek többé!
Annyira elbeszélgették a táncot, hogy észre sem vették, hogy a zene véget ért, ők pedig csak egymást ölelve ringatóznak a parkett közepén. Egy pillanat alatt rebbentek szét és tartották egymástól a legalább 2 méteres távolságot. Zavartan néztek egymásra. Mindketten féltékenyek voltak, de soha egyikük sem vallotta volna be, inkább a halál. Alexis mikor körbenézett Danielt keresve, a szeme megakadt az apján, aki öntelten, büszkén bólogatott, miközben őt és Willt nézte.
- Ó, hogy pukkadnál szét a büszkeségedtől! - mormogta Lexi az orra alatt.
Alexis megvetően nézett az apjára, miközben hátulról hirtelen egy erős kar fonódott a teste köré és valaki a nyakába csókolt.

A lány egy pillanatra megmerevedett, majd miután megérezte a fiú ismerős illatát  belesimult az ölelésébe. Daniel karjai gyengéden, mégis satuként szorultak a teste köré, úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni, mintha ez lenne az utolsó ölelése, még soha nem simult hozzá ennyire szenvedélytől fűtötten, de mégis szomorúan. Alexis tisztán érezte a fiúból áradó keserűséget és szomorúságot, pedig nem is látta az arcán. Egyszerűen csak érezte, és ez megijesztette.
- Will - szólt a testvéréhez, de még mindig nem engedte el a lányt. - Apánk - köpte megvetően a szót. - látni kíván. - hangja mélyen csengett, szokatlan fájdalom és harag zúgott benne.
- Daniel - fordult meg Lexi az ölelésében és kezét a fiú arcára simította. - Mi történt? Hol voltál eddig?
- Egy kis apa-fia beszélgetésben volt részem. Bár én azt az embert többé nem tekintem apámnak! - mondta megvetően.
Az arca idegesen rándult össze és a keze ökölbe szorult, mikor róla beszélt. Szomorú ábrázat ült az arcán, szemei fájdalmas csillogást kaptak az erős fényben.
- Lexi - ejtette ki a lány nevét a legnagyobb szenvedéllyel. - Beszélnünk kell! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A fejével oldalra bökött, mire a lány odanézett. James és Will zavartan sugdolóztak, majd a király valami fekete dobozt nyomott a fia kezébe, aki először megilletődötten bámult vissza rá, majd mikor látszólag ellenkezni próbált, vagy valami kifogást találni az apja arca átment vörös színbe és majdnem kiabálni kezdett. Végül Will elsüllyesztette a kis dobozkát a zakója zsebében.
- Mi volt az? - kérdezte a fejét, mire Daniel szomorúan megcsóválta a fejét, majd szomorú tekintetét a lányra vetette.
- Az apám döntés elé állított! - kezdett bele. - Meg kellett hoznom egy nehéz döntést, amit valószínűleg egész életemben bánni fogok!
- Daniel - lehelte a lány. - Megijesztesz!
- Most nincs időm elmagyarázni! Csak egy valamit kérek! - a hangja könyörgő volt és kiskutyaszemekkel nézett a lányra.
- Tudod, hogy bármit megteszek amit kérsz! - mondta a lány. - Érted bármit!
A fiú egy mély levegőt vett, szinte fájdalmasan szívta magába az oxigént a nagy bejelentés előtt, majd belekezdett...


Na ennyi lenne...remélem nem aludtál be...Hmm Szilvi remélem megihlettelek egy Lora-Chris táncra!!!

25. *Segítő Kéz*

Hát sziaszok, utólag is Boldog Karácsonyt mindenkinek :DEz az utókarácsonyi ajándékom, vagy inkább elő Boldog új évet ajándék? :DD Tudom, ez a rész most borzalmasra sikeredett és még rövid is lett, de kell lennie néha ilyen résznek is különben a jó részeknek nem lehet annyira örülni :DD De nem is húzom az időt itt van a drágaságom :DD
Ehhez a részhez egy olyan számot választottam amit nagyon szeretek.Ez a kedvenc zenekarom, ami pedig *dobpergés* nem más mint: Within Temptation áww♥ Ki ismeri őket?

Within Temptetion♥Iron

/Pár órával korábban/
/Grace/

Még a Nap sem kelt fel, éppen csak hajnalodott, mikor valaki sürgető rázogatására és monoton suttogó hangjára ébredtem.
-Csak még 5 percet anya-nyögtem a párnámba.
-Ne szórakozz Gracie, kelj már fel!-ismertem fel a húgom hangját, aki ismét rázogatni kezdett.
Mi a franc van már?Jól tudja, hogyha engem fel mer ébreszteni kezdheti megásni a saját sírját.Nyöszörögve fordultam meg az ágyban és gyilkos tekintettel meredtem rá, már amennyire ki tudtam nyitni a szemeimet, amik csak húztak vissza a sötétségbe, az álmok világába.
-Kelj már fel!Nincs sok időnk!-mondta sürgetően.-Mennünk kell!
Mi van?A húgom képes beállítani hajnalban a szobámba felkelteni és még parancsolgatni nekem, hogy keljek fel most azonnal, mert neki mennie kell valahová??Hú komolyan kinyírom!
-Te most szórakozol velem?-emeltem fel a hangomat.-Tűnj el innen!Menj vissza aludni!
Az utolsó mondatomat nem tudtam befejezni, mert kezét a számra tapasztotta és pisszegve csendre intett.
-Shh!Fogd már be!!-parancsolgatott suttogva Hope.-Nagy gáz van!Azonnal el kell mennünk innen!
Az álom azonnal elillant, ahogy meghallottam húgom kétségbeesett hangját.Feltápászkodtam ülőhelyzetbe és Hope rémült arcába bámultam.
-Mi történt húgi?-fogtam kezeim közé remegő kis kezecskéit.
Csak egy évvel fiatalabb nálam, de ez elenyésző korkülönbség.Néha úgy viselkedünk mintha ikrek lennénk, mert kívülről és belülről is szinte teljesen megegyezünk.Talán csak annyi a lényeges eltérés közöttünk, hogy én hideg fejjek tudok gondolkodni, míg ő inkább bepánikol és meggondolatlanul cselekszik.Ez ritkán fordul elő, de ha ez bekövetkezik akkor valami komoly dologról van szó, és most is ez van!
Amilyen gyorsan csak tudtam felöltöztem és hagytam, hogy Hope maga után rángasson.Az ajtó előtt Thomas várakozott ránk Christina kisasszonnyal együtt.Idegesek voltak és még csak el sem mondták mi ez a nagy aggodalom, már valami titkos folyosón keresztül kezdtünk el bolyongani, ami állítólag kivezet a kastélyból.
-Mi a franc folyik itt?Valaki mondja már el!-szólaltam meg suttogva, de hangom így is visszhangzott az üres sötét, feneketlen járatban amiben eddig bolyongtunk.
-A lényeg az, hogy itt veszélyben vagyunk, el kell mennünk innen!-válaszolt Christina.
Lassan végignéztem magunkon 6-an érkeztünk de most csak 3-an vagyunk, Thomast leszámítva.
-Hol vannak a többiek??Őket itt hagyjuk??Mert én nélkülük nem megyek el!-álltam meg.
-Figyelj Grace semmi pánik.David Christina testvére már elhagyta a kastélyt, de ő észak felé indult, ti is nemsokára kijuttok és ti kelet felé indultok.Menjetek a Lawson kastélyhoz!!-adta ki az utasítást.-A hercegnő és Lucas még odabent vannak, de őket nem lehet ilyen könnyedén kimenekíteni onnan!-magyarázta.-De innentől egyedül kell továbbmennetek!Ígérem kijuttatom őket is!-mondta Hope szemébe nézve.Thomas közelebb hajolt a húgomhoz és szorosan megölelte majd homlokon csókolta.

-Vigyázzatok magadra!-suttogta nagyon halkan.
Lassan bólintottunk majd nélküle folytattuk utunkat az elhagyatott járatokon keresztül, mígnem kiértünk végre a friss gonoszmentes levegőre.

/Most/
/Alexis/

-Mi a franc folyik itt Thomas?-kérdeztem suttogva a fiút, aki őrült sebességgel rohant engem is húzva maga után.
-Most nincs erre idő!A lényeg, hogy azonnal el kell hagynod a kastélyt!Lucas az istállónál vár, már felnyergelt nektek két lovat.
-Mi?És a többiek?
-Ne izgulj, már hajnalban egy titkos folyosón keresztül elhagyták a kastélyt.Sajnálom, hogy külön kellett válnotok, de így alakult!-magyarázott miközben őrült sebességgel rohantunk végig a kastély folyosóin.
Kicsit fura volt, hogy egyetlen őr vagy szolga sincs sehol.Túlságosan békés és nyugodt volt minden, olyan volt mint a vihar előtti csend.Tudtam mi fog történni ha most csak úgy eltűnök, tárgyalás vagy bármiféle köszönés nélkül.A király háborút indít az országom ellen.Mindkét oldalon súlyos veszteségek lesznek és mindez azért mert én nem tudtam tenni ellene semmit és még a királyt is megsértettem hirtelen távozásommal.De legbelül nagyon örültem, hogy nem kell újból találkoznom a beképzelt uralkodókkal és elhagyhatom ezt a helyet, ahová akaratom ellenére mégis önszántamból érkeztem.
Thomas megtorpant a kastélykertbe vezető ajtó előtt.Közelebb hajolt és suttogott valamit.
-Viselkedj természetesen-suttogta, majd felajánlotta a karját, amibe mosolyogva karoltam bele.
Először nem értettem miért mondta, de amint kiértünk a kastélykertbe azonnal megtudtam miért nem volt egy őr sem a kastélyban.A kastélykertben gyakorlatoztak úgy mint tegnap.Szemeiket ránk meresztették és még akkor is bámultak mikor elhaladtunk mellettük és ők meghajoltak.Fura egy őrség, mindig csak bohóckodva gyakorlatoznak, nem a dolgukat végzik és megbámulnak egy fontos vendéget is.
-Thomas, ugye tudod mi lesz ha én most szó nélkül lelépek!-torpantam meg hirtelen.-Nem mehetek el!Így nem!
-De igen!-érkezett meg valahonnan Lucas is.-Lexi mennünk kell!
-Lucas!Te is tudod, ha most elmegyünk háború lesz-aggodalmaskodtam.
-Tudom, de az elkerülhetetlen!És inkább azt nézem végig, ahogy apád bezárat a szobádba, minthogy itt fogolyként raboskodj!
-Lucas, mi folyik itt?Én nem értek semmit!-fakadtam ki.
-A lényeg annyi, hogy ha itt maradunk akkor valami rossz dolog fog történni-mondta majd megragadta a kezem és húzni kezdett az istálló felé.
Odabent két már felnyergelt ló várt ránk.Thomas még utoljára megölelt.
-Vigyázz magadra!-suttogta majd a derekamnál fogva könnyedén felemelt és a nyeregbe ültetett.Én csak mosolyogtam rá, és igyekeztem nem mutatni mennyire rossz elbúcsúzni tőle, ezalatt a 2 nap alatt nagyon megkedveltem őt.Thomas Lucashoz fordult és megpaskolta a vállát.
-Vigyázz rá!Ne hagyd, hogy baja essen!-mondta.-Valószínűleg a nagybátyám utánatok fog küldeni néhány katonát.Legyetek óvatosak!
-Kösz, Thomas-ráztak kezet, majd Lucas egy pillanat alatt felpattant saját lova nyergébe.
-Elterelem az őrök figyelmét, gyorsnak kell lennetek!-mondta majd odasétált a kaput őrző katonához és mondott nekik valamit, amitől azok vele együtt elrohantak.
-Most!-szólalt meg Lucas, mire oldalba böktük lovainkat, indulásra késztetve ezzel őket és kivágtáztunk a kapun.
Még utoljára hátranéztem és megígértem magamnak, hogy soha többé nem akarom látni ezt a helyet.

/Caspian/

-Apám-léptem be a trónterembe.-Azt hiszem baj van!
-Mi történt már megint?-kérdezte unottan.
-Azt hiszem valahogy rájöttek a tervünkre-motyogtam.-A hercegnő és a kísérői, mind eltűntek.
-Ezt nem hiszem el!!Már olyan közel jártunk a céljaink eléréséhez és te hagytad kicsúszni a lányt a kezünk körül??-üvöltött.
-Ez nem az én hibám apám!Valaki a kastély falain belülről segített nekik!Szerintem Thomas volt!-mentegetőztem.

-Igen, mindig fogd másra!Mire vársz még?Küldj katonákat a keresésükre!Még nem juthattak messzire.
-Igenis apám-motyogtam.
-Ó és mondd meg nekik, hogy a hercegnő a fontos!Hozzák vissza ide!Ha nem sikerül, akkor öljék még!
-Na de apám!-háborodtam fel.
-Ez miattad van!Több lehetőséged volt, de mindegyiket elrontottad!Megvolt a lehetőséged, hogy elcsábítsd a lányt, de elhibáztad és emiatt megszökött innen, így még a kényszerházasság is tönkrement!Már csak egy lehetőség maradt!Ha a lányt nem tudják ide visszahozni, meg kell halnia!
-Apám, mit árthatna az a lány ha hazamegy?Úgyis háború lesz!-próbáltam menteni a menthetőt.
-Ő az örökös, te ostoba!Ha nincs nálunk nincs semmilyen ütőkártyánk, az apja ellen!

/Alexis/

Nem tudom mióta, talán egy órája vágtázhattunk az erdő egy nem annyira sűrű részén, mikor zajt hallottunk.Lucas azonnal intett, hogy lassítsunk egy picit, hátha csak mi keltettük azt a hangot.Nem, ezek nem mi voltunk, jöttünk rá mikor ismét felhangzott a hang, csak ágak recsegése volt, de a közelből jött.Már
éppen heves vágtában akartunk volna sietősen távozni mikor egy ismerős alak lépett ki a fák közül.Azonnal felismertem őt, hiszen már néhányszor találkoztam vele.Nem éppen barát volt, inkább ellenség.Fekete ruhákat viselt és fejébe csukját húzott, ami eltakarta arcát.Hátán ott függött egy hosszú fából készült íj és nyílvesszők.Az Íjász!
-Ne ijedj meg!-mondta, és szemét nem láttam a csuklyától, mégis tudtam, hogy rám néz.-Most segíteni akarok!
-Miért hinnénk neked?
-Mert jobban ismerem ezt az erdőt mint a saját tenyeremet és nem akarom, hogy csapdába sétálj!-mondta, de nem tudtam hinni neki.
-Miért akarjál te segíteni nekünk, legutóbb megtámadtál a szobámban-szólaltam meg mire Lucas teste idegesen megfeszült.
-Te döntesz, hogy elhiszed vagy sem.-kezdte majd mikor bólintottam folytatta.-A király utánatok küldött néhány katonát, éppen annyit, hogyha rátok találnak semmi esélyetek.Két választásuk van, visszavisznek vagy megölnek, nincs 3. opció.-mondta meg mire egy pillanatra megijedtem.
Valahogy hittem neki, azaz nem neki, hanem annak, hogy a király tényleg képes ilyesmire.De itt még nem volt vége, még folytatta.
-A katonák 2 csoportban indultak el, csak azt tudom, hogy az egyik csoport észak felé indul és a Theneris folyó partján haladnak.Ha kedves az életed, ne menj arra!-mondta majd hátrálni kezdett és beolvadt a fák közé.-Ó, és még valami...-tért vissza a hangja.-...ha elkapnának engem nem is láttatok!
-Hallgassunk rá?-kérdeztem testőrömtől.-Én nem bízom benne, de felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni a mondandóját!És a királyból is kinézem, hogy ezt tenné!
-Rendben, akkor nem megyünk arra, de azt mondta két csapat van, nem?Azt nem tudjuk azok merre vannak.Óvatosnak kell lennünk!-mondta, majd ismét útnak indultunk.


Puszi, tudom, szörnyű lett!