40. *Érzelmi Feszültség*

Sziasztok, fú nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem de most egyszerűen összejött minden és nekem meg arra is alig jutott időm, hogy lélegezzek körülbelül, na jó arra azért még éppen jutott :D De most tényleg, megjött az új rész, egész hosszú, bár nem lett nagy szám, úgy döntöttem kiveszem belőle azt a nagy akciót amit terveztem, helyesbítek az egyik nagy akciót, ami egyébként az lett volna röviden: megtámadják a kastélyt az ellenséges katonák és nagy harc bummbumm meg minden sok halott, de végül elvetettem az ötletet, jól tettem? Amúgy milyen az új fejléc? nagyon borzalmas vagy csak annyira mint az előző?
Na jó nem pofázok így is legalább 1 percet elettem az életetekből ezzel a kis bevezetővel, na jó mostmár tényleg befogom! Most fogtam be! De tényleg!

Imagine Dragon-Demon

Daniel tudta jól, hogy a lány most nem tud tisztán gondolkodni, ha elhiteti vele, hogy tényleg mással van megpróbálja majd elhitetni Daniellel, hogy őt nem érdekli túllépett rajta és igent mond az öccsének. Amint belépett a bálterembe Will zavartan nézett rá és a többi ember is, de nem zavarta. A tömegben azonnal meglátta a lányt akit keresett, végülis egész este előle próbált elbújni. Most viszont felemelt fejjel, magabiztosan közeledett felé.

Charlotte hercegnő. Az a lány, akit az apja szánt neki. Gyönyörű volt az biztos, bár Daniel szemében Lexit meg sem közelítette. Daniel már gyerekkora óta rengetegszer találkozott a lánnyal, aki egyszerűen rajongott érte, a fiú viszont inkább csak ellenszenvet táplált iránta. Lexinél magasabb volt, de ő is vékony volt és szép. Hosszú, göndör szőke fürtjeit ide-oda dobálta, mikor beszélt és hatalmas sötét szemei voltak, de az ember csak közelről látta jól, hogy sötét kék árnyalata van. Ragyogó mosolya volt és vörös ajkai, de a fiút nem tudta elvarázsolni a bájos kislányos, hercegnős külsőjével. Ő mindig is egy piócát látott benne, mert csak tapadt rá és szívta a vérét, akár egy élősködő. Most viszont kihasználhatta a lány rajongását.

- Hercegnő - lépett közelebb hozzá és megszólította.

A lány azonnal felismerte a hangját és megfordult. Hatalmas mosoly terült szét az arcán és vissza kellett fognia magát, nehogy a fiú nyakába ugorjon. Hercegnő volt, viselkednie kellett.

- Daniel! - nyávogta, a fiút kirázta a hangjától a hideg. - Jó újra látni!

 -Téged is - mondta közömbösen, szarkasztikus hangnemben.

Az ajtó nyitódása zavarta meg őket. Lexi lépett be, az arca vörös volt, a szeme könnyes és dühös volt. Amint meglátta Danielt a lánnyal egy mély levegőt vett és megindult az öccse felé. Daniel jól tudta, hogy fog reagálni, ismerte őt. Bár azt hitte a látvány kevésbé lesz szívbe markoló, de tévedett. Egy világ omlott össze benne, mikor a lány megcsókolta az öccsét a szeme láttára. Daniel nem tudta nézni, kelletlenül elfordult. Tudta, hogy nem azért teszi mert szereti őt, hanem azért, hogy azt üzenje Danielnek "ennyit jelentettél, túlléptem rajtad". De a lány nem tudta, hogy a fiú csak azért bántotta meg és azért döntött úgy, hogy elhagyja, mert őt akarta menteni, arról fogalma sem volt, hogy azzal amit tesz, csak megnehezíti a fiú döntését.

Daniel dühös volt. Dühös volt az apjára, amiért erre kényszerítette, Willre amiért másodszülött létére ő kapott meg mindent, ami Danielé lett volna; a koronaherceg címet, az öröklést és a lányt is elvette tőle, akit szeret. És dühös volt Lexire is, amiért ilyen könnyen elhitte hazug szavait.

- Jajj olyan aranyosak - nyivákolta a szőkeség Daniel mellett.

- Ja, nagyon... - válaszolta lekezelően.

- Te mikor fogsz engem megkérni? - kérdezte izgatottan szempilláit rebegtetve.

Daniel már majdnem rávágta, hogy "soha a büdös életben, te liba", amikor valami történt. A körülöttük álló emberek közül néhány felfelé bámult és mutogatott, többen jajveszékeltek, mire Daniel is odanézett. A csillár! Nagy erős kötelek tartották, amik szemmel láthatóan foszlani kezdtek és a csillár ide-oda himbálózott Will és Lexi feje fölött, ahogy továbbfoszlottak a szálai.

- A francba! Le ne merj szakadni! - nyögte, miközben gondolkodás nélkül futni kezdett félrelökve az útjába kerülőket, szó szerint áttört a tömegen.

- Daniel! - kiabált utána a lány, de a fiú nem nagyon törődött vele.

Most csak egy cél lebegett a szemei előtt, vagyis inkább egy csillár az öccse feje fölött és ő nem hagyhatta, hogy az rázuhanjon, mert Will még csak észre sem vette. Daniel tudta jól, az egy hatalmas kristálycsillár volt, amire Richard, a király nagyon büszke volt és a nemes vendégeinek mindig azzal dicsekedett. Nehéz, nagyon nehéz, elég ahhoz, hogy ha az ráesik valakire összezúzza a koponyáját, vagy a teste minden egyes csontját, ahogy súlyával belepasszírozza a márványpadlóba. Pedig csak egy otromba csillár volt.

Will felnézett a kiabálásokra és azonnal reagált. Megragadta Lexi karját és azonnal ellökte maga mellől, el a csillár zuhanásának hatóköréből, de ő ott maradt és nem mozdult.

- Mozdulj már te idióta - mormogta Daniel miközben felé rohant, már csak pár méternyire volt tőle.

A csillárt tartó utolsó kötél is elszakadt, a fiú pedig ugrott. Az öccsének csapódott, erősen megragadva őt, aki a lendülettől hátra tántorodott és elesett, kigurulva a csillár alól, ami egy pillanattal később hatalmas csattanással a földre zuhant és millió apró darabra hasadt. Lexi felsikított, amikor pár méterre tőle szinte robbanásszerűen csapódott be a hatalmas kristálytömb. Hirtelen néma csend telepedett a teremre, mindenki visszafojtott lélegzettel bámészkodott, senki nem mert megszólalni.

Will sokkos állapotba került, de az ütés, amikor a bátyával a földre esett kijózanította. Ha Daniel nem menti meg a csillár alatt végezte volna. Daniel jól tudta, ha nem tett volna semmit, ha hagyta volna, hogy Will...hát ottmaradjon és a csillár agyonnyomja, akkor átvette volna a helyét. Ő lett volna a koronaherceg, az örökös és Lexi vőlegénye, de nem viselte volna el a tudatot, hogy az egyetlen öccsét hagyta meghalni.

- Jól vagy? - tápászkodott fel a földről Daniel és azonnal az öccséért aggódott.

- Persze, kösz tesó - nézett rá hálásan, majd felkelt a földről és azonnal a lányhoz sietett.

Lexi a földön ült, Will ellökte az útból ő bénázott és elesett, de legalább életben volt, a fiúnak köszönhetően, aki majdnem feláldozta az életét, hogy őt mentse.

- Hé, megsérültél? - kérdezte azonnal a fiú aggódva.

- Nem, minden oké. Jól vagyok - válaszolta, és hagyta, hogy Will felsegítse. - Köszönöm - mosolyodott el. - Megmentettél.

- Semmi pánik emberek! - harsant fel Richard hangja, majd odasietett lányához. - Lex, jól vagy? - kérdezte mire lánya csak bólintott. - Senki nem sérült meg! A csillárt pár pillanat alatt eltakarítják és folytatódik a bál -harsogta.

Lexi legszívesebben felképelte volna. Majdnem ráesett egy több tonnás kristálycsillár, amitől akár meg is halhatott volna és mégsem fejezi be a hülye bálját? A lány már akkor utálta ezt a bált, mikor az apja a folyosón közölte vele ha nem lesz ott csúnyán megbánja.

Lexi már majdnem nekirontott a saját apjának kiabálva, hogy nem is törődik vele és azzal, hogy majdnem meghalt, de hangos csörömpölés szakította félbe. A tömeg közepéből jött és több felháborodott hang is követte. Majd kiabálás hallatszott.

- Mit képzel magáról? - üvöltötte a lány, akiben Lexi azonnal barátnőjére ismert. - Direkt fellökött - folytatta, hangsúlya nem győzte meg a lányt, hogy Hope teljesen józan, sőt a részeghez közelebb állt.

- Sajnálom hölgyem, de nem én löktem föl - mentegetőzött a lány számára ismeretlen férfi. - Maga jött belém!

- Azt akarja mondani, hogy magamat löktem fel? - ugrott talpra a lány, bár eléggé dülöngélt, mégis dühösen megindult a férfi felé, aki védekezően maga elé emelte a kezeit.

- Hope nyugodj meg - látta meg Lexi a másik vörös lányt is, aki a húgát igyekezett lefogni.

- Engedj! Megölöm - harsogta Hope és próbálta kitépni a karját nővére karjai közül, amik megpróbálták visszafogni.

- Úgy tűnik Hope kicsit elvetette a sulykot a pezsgős pultnál - jegyezte meg Christina, aki hirtelen termett mellettük.

Természetesen Christian oldalán, egymásba karolva, közel egymáshoz. Egészen eddig táncoltak, pont úgy kezdték, mint ő és Daniel. Egy bálon bontakozott ki szerelmük, kibontotta szirmait és egyre terjedelmesebb virággá nőtte ki magát, ami most kezdett sorvadni. A szél messze elsodorta a szirmokat, távol egymástól, hogy soha többé ne találjanak egymásra.

Szétszórva őket a világban, végig egymás után vágyódva az idők végezetég, amíg porrá nem bomlanak, de magjaikat el nem vethették. Leszakították és eldobták, már csak egy sárguló leszakajtott gaz, még őrzi egykori szépsége emlékét valahol a messzeségben, de a külvilágnak már csak egy rothadó, bomló cafat, amivel már senki nem törődik, mert van helyette több száz friss hajtás, de a letört ág ott marad és hiába nő helyére újabb virág, a törés mindig szemmel látható lesz. Elsorvadt a szerelmük, akár az a virág, ami alig bonthatta ki szirmait, máris földbe tiporták.

- Hát, nem is kicsit - értett vele egyet Lexi. - De miért ivott ennyit?

- Szerelmi bánat - válaszolta egyszerűen.

- Üdvözlöm őt a klubban - mormogta alig hallhatóan. - Le kellene állítanunk, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozza magát - mondta majd megindult felé.

- Te meg hová mész?! - förmedt rá Daniel, megragadva a lány karját. - Maradj ki ebből! Ez nem tartozik rád!

- Vedd le rólam a mocskos kezeidet! - tépte ki a lány, a karját Daniel karjai közül és szinte keresztüldöfte a tekintetével. - Ne merj többé hozzám érni, megértetted? Te többé nem mondhatod, meg mit csináljak! Nincs hozzá többé semmi jogod! - a szíve fájt és jelenleg gyűlölte a fiút, amiért semmibe vette és csak kihasználta őt, csak egy játékszer volt neki. - Azt csinálok amit akarok! Segítesz nekem, vagy nem? Mert ha nem, akkor takarodj az utamból és ne hátráltass!

Will és Christina meghökkenten bámultak rá, nem értettek semmit, de most nem volt itt az idő a kérdezősködésre. A fiú csak kérdő tekintettel nézett a párra, akiről ő úgy tudta szeretik egymást és alig 10 perce is így volt és most pedig látszólag olyanok voltak, mint az ősellenségek. Will soha nem tenne olyat, amivel ártana a lánynak ezért egyet értett a bátyjával. Tudta, ha Lexi odamegy, abból semmi jó nem sül ki.

- De én megmondhatom, mint jövendőbeli férjed! - kapta el Will a lány kezét és felemelte, hogy a gyűrű pont szemmagasságba kerüljön. - És azt mondom, hogy te ebből kimaradsz! - mondta parancsolóan. - Majd az őrök lerendezik ezt az egészet!

A lány tehetetlenül nézte, ahogy néhány őr beront a bálterembe és erőszakkal elvonszolják az ittas, kiabáló lányt. Lexi reménykedett benne, hogy holnap Hope legnagyobb baja csak egy kis másnaposság lesz.

- Daniel!

A bálterem másik feléből egy szőke lány kezdett kiabálni és Daniel felé rohanni. Alexis azonnal rájött ki lehet. Az a titokzatos, gyönyörű, jól nevelt hercegnő, akit Daniel szeret, akit helyette választott. Tényleg gyönyörű volt és kedvesnek tűnt, bár a lány tiszta szívéből gyűlölte őt és Danielt is, azt akarta, hogy a lány megadjon neki mindent, amit ő már nem tud. A fiú még utoljára hátranézett Alexisre, mielőtt kihúzva magát, arcán hatalmas mosollyal elindult a szőke lány felé. Lexi romokban heverő szíve hevesen dobogott, ahogy a fiút nézte. Egyszerre gyűlölte és szerette, akármennyire is megbántotta, becsapta, kihasználta őt és hazudott neki, még mindig őt szerette. És tudta, hogy soha nem is fog mást, mert az ő szíve érte dobog még ha már nem is ver, akkor is. Hallotta, ahogy apró darabokra robbant a mellkasában, hallotta a hangot, ahogy összetört, mégis akkor hogyan hallhatja, ahogy még mindig hevesen verdes, ahogy a fiút nézi. Hallotta, minden egyes fájdalmas lüktetését, ahogy pumpálta a forrón csörgedező vérét, ami most tele volt bánattal. Próbálta elfojtani a vérébe szivárgó fájdalmat, ahogy a távolodó fiút nézte. Nem tudta mi lenne a fájdalmasabb, ha soha többé nem látná, vagy ha minden nap találkozna vele és minden nap látná, hogyan lép túl a szerelmükön, ami nem is létezett, csak ő élt egy álomvilágban.

James Arthur- Impossible

(Személyes kedvencem)

A lány álmokból palotát épített magának és ő lett a hercegnő a fellegvár legmagasabb tündérszobájában, Daniel volt a hercege és boldogan éltek míg meg nem haltak. De a kastélyát megtámadták. A hercege lerombolta a falait és elszökött a meséből, mielőtt az boldog véget ért volna. És a lány kénytelen volt ott maradni, a megtépázott kis világában, egyedül, magányosan, a lerombolt kastélyában sírdogálva, a kőtömbök között. Összedőlt a kastélya, de csak körülötte, nem fölötte, bár talán jobban járt volna, ha ráomlanak a falak és akkor nem kellett volna látnia, ahogy a hercege egyszerűen kisétál az életéből, egy másik lánnyal az oldalán.

- Ő Charlotte hercegnő - mondta Will.

- Tudom - válaszolta a lány halkan, suttogva. - Miatta hagyott el... - formálták ajkai a szavakat és alig hallhatóan ejtette ki.

Will szólásra nyitotta a száját és megdöbbent arcot vágott, bizonyára nem számított erre. Amint meghallotta egyszerre omlott benne össze egy világ és virágzott ki körülötte minden. Végre szabaddá vált előtte az út a lány felé, akit szeret. A lány felé, akit a bátyja összetört.

Lexi merengve bámult a fiú után, ahogy elsétált a lánnyal. Fájt neki, de tiszta szívvel azt kívánta, hogy boldog legyen. Bár ő nem lesz az soha többé, legalább tudni fogja, hogy a fiú, az egyetlen, akit tiszta szívvel szeretett, boldog valaki más oldalán. Csak azt kívánta, hogy az a lány, úgy lássa Danielt, ahogy most ő. Hajlandó legyen feláldozni magát azért, hogy boldog lehessen.

Menj, élj boldogan. Válaszd ki magad; a reményben, a szerelemben, az életben, s a halálban. Válaszd a fényt. Válaszd a sötétet. Válaszd a jót, s fogadd el a rosszat, ha utolér. Válaszd mindet, hisz semmi sem örök. Csak a szomorúságom, mert halálom pillanatáig elkísér majd, mert hagytalak elmenni, hagytam, hogy kisétálj az életemből és csak egy sötét űrt hagytál magad után, ahol az a valaki, akivel törődtem, létezett. És a szerelmem, melynek tüze addig fog égni, míg szívem meg nem szűnik pumpálni az ereimben fájdalommal dúsított véremet. Addig a percig szeretni és gyűlölni foglak, addig a pillanatig fog fájni minden szavad és tetted, amíg végleg le nem hunyom szemem, gondolta a lány, ahogy könnyes szemmel elfordult és hagyta, hogy a fiú kisétáljon az életéből.

- Hé! - érzett meg egy meleg kezet a fedetlen vállán, majd a fiú maga felé fordította. - Sajnálom! - suttogta, a lány szemébe nézve. Szemeiből őszinteség sugárzott. - Annyira sajnálom!

A lány nem válaszolt semmit csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül átkarolta a fiú nyakát és a vállába temette az arcát. Szipogott, igyekezett visszanyelni a könnyeit, hogy legalább a méltósága megmaradjon, ha már a büszkesége romokban hever, mert Daniel átgázolt rajta. Will szorosan átölelte a lány és próbálta csitítgatni.

- Shh, semmi baj! - suttogta, miközben a lány hátát simogatta.

A távolból egy sötét szempár figyelte őket, minden mozdulatukat sasszemekkel követte. Ajkán gúnyos mosoly játszott, ahogy a távolodó fiút és az összetört lányt nézte. Most már semmi sem áll az útjában, hamarosan véghez viheti a terveit.

- Figyelj! - suttogta a lány fülébe. - Nem kellene itt maradnod! Ez a sok keselyű itt mind arra vár, hogy pletykálhasson rólad - utalt néhány vendégre.

- Nem érdekel! Már semmi nem érdekel! - hüppögte a lány.

- De érdekeljen! - folytatta. - Figyelj! Menjünk el innen! Bárhova, csak el ettől a nyüzsgéstől, egy nyugodt helyre! Oké?

- Rendben. - suttogta a lány alig hallhatóan, majd eltávolodott a fiútól, akinek egészen idáig a vállán szipogott.- Menjünk innen!

Daniel Charlotte hercegnővel sétált a bálteremben. A fiú kénytelen volt udvariasan viselkedni, kezet nyújtani hagyni, hogy a lány belé karoljon és rajta csüngjön, pedig egyszerűen undorodott a lánytól. Alexissel soha nem sétáltak így, bár vele még ez is kellemes lett volna, ez a tettetett, megjátszottság. Vele önmaga lehetett, és a lány is vele ők voltak a két neveletlen királyi sarj, a lázadó, makacs hercegnő és az önfejű, ellentmondó herceg. Most viszont egy tökéletes, jól nevelt, okos hercegnek kellett mutatnia magát, nem mondhatott perverz, gusztustalan vicceket, amiken Lexi jókat nevetett, itt csak a királyi udvariaskodás és tettetett humor volt elfogadható.

- Jajj Daniel, annyira örülnék, ha ma visszautaznál velem a királyságomba! - mondta a lány. - Az édesapám mindig kedvelt téged és az édesanyám valósággal odavan érted. Olyan régóta nem láttak, olyan régen voltál már Hazelrinkben.

Daniel köpni nyelni nem tudott, olyan váratlanul érte a kérdés. Tudta, hogy jól nevelt hercegként kötelessége igent mondani, vagy legalábbis megígérni, hogy nemsokára látogatást tesz, de semmi kedve nem volt elmenni. A lány egész családja olyan, túlságosan előkelően és királyian viselkedett és Daniel hátán egyszerűen végigfutott a hideg, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi látogatásra. A lány szülei folyamatosan utalgattak rá, hogy ideje lenne már eljegyezni és megkérni az ő kicsi lányuk kezét, sőt az már majdnem utasítás is volt. Daniel nem akarta elvenni azt a libát, egyszerűen undorodott tőle, egy pióca volt. De ha belegondolt abba, ha nemet mond, akkor itt kell maradnia, Alexissel egy fedél alatt és minden nap végignézni, ahogy a lány szenved miatta, majd továbblép a szerelmükön és Will oldalán lel boldogságra, majd csak az esküvő után térhetne haza az apjával az igazi otthonába, de akkor lehet Willék is jönnének! Ebből sehogy sem jöhetett ki jól, az lett volna a legmegfelelőbb választás, ha van olyan opció, hogy eltűnik az erdőben és soha többé senki nem látja, de ilyen nem volt. Mindkét lehetőség rossz volt, de legalább láthatná a lányt, mert bármennyire is próbálta elhitetni magával is a szavait, amiket a lányhoz vágott, nem sikerült, a szíve érte kiáltott. El kellett engednie, már lemondott róla, és ő az öccse felesége lesz.

- Szóval, mit válaszolsz? Eljössz velem? - rántotta vissza a fiút a jelenbe.

- Öhm, hát én, nem... - nem tudta befejezni, mert megjelent a megtestesült ördög és közbevágott.

- Hát persze, hogy elmegy! Igaz fiam? - jelent meg James. - Ó, elnézést hercegnő, hogy közbevágtam, de annyira örülök, hogy itt látom önt a fiammal!

- Én is nagyon örülök, felség - pukedlizett a lány és kezet nyújtott a királynak, aki kezet csókolt a lánynak.

Daniel fintorgott és igyekezett visszafogni a hányingert. Annyira végtelenül nyálas és undorító volt az egész.

- Jajj milyen bájos és illedelmes hercegnő, ugye fiam? Akárcsak Will menyasszonya! - hangsúlyozta ki a megfelelő szót. - Fiam, te vagy az idősebb, ugye nem hagyod, hogy az öcséd előbb házasodjon meg, nem?

Danielnél most telt be a pohár. Nem elég, hogy tönkreteszi az életét, elválasztja az élete értelmétől, arra kényszeríti, hogy hagyja el a lányt, akit szeret és még egy másik lányhoz akarja hozzákényszeríteni, akitől undorodik? Nyugodtságot erőltetett magára, nem törhet ki.

- Igen, apám, tényleg nagyon bájos és illedelmes - erőltetett mosolyt az arcára. - De nem gondolom, hogy szégyen az ha Will megelőz, végtére is, ő az örökös, őt illeti ez a jog is - húzta ki magát.

- Ó, milyen igaz. De hát, a hercegnő saját országának örököse ezt is vedd figyelembe, úgyhogy ideje lesz elkötelezni magadat! - folytatta a kínzást. - És úgy tudom Alexis egy évvel fiatalabb, mint a hercegnő.

Ki ne merd ejteni a nevét, te szemét, üvöltötte magában.

- Igen apám, de ha megbocsájt, szeretnénk kettesben lenni, ha nem bánja - udvariasan közölte vele, hogy takarodjon a fenébe.

- Persze, már megyek is, de még megjegyezném hercegnő, hogy nagyon csinos, mint mindig és Daniel szíves örömest magával tart - vitte be a végső csapást, majd távozott, arcán egy elégedett, ördögi vigyorral.

- Akkor ideje indulnunk - mondta a hercegnő és elkezdte maga után húzni, a kastélykert felé.

- De be sem pakoltam! - próbált ellenkezni.

- Ó az apja már intézkedett és a bőröndöd már a hintóban van! - mosolygott.

Daniel sietve kezdett hátra pillantgatni. Ide oda kapkodta a tekintetét, még utoljára látni akarta a lányt, mielőtt elválnak útjaik, mielőtt mindkettőjük sorsa megpecsételődik. De hiába kereste, sehol nem látta. Anélkül hagyta el a kastélyt, hogy a szívébe védte volna a lány arcát és elbúcsúzott volna az öccsétől, megkérve, hogy az élete árán is védelmezze a lányt, bár ezt Will kérés nélkül is megtette volna. Az éjszaka már rég körülfonta őket, feljött a telihold és a csillagok megannyi apró tűzgolyóként ragyogtak az égbolton. Daniel egy nagyot sóhajtott, mielőtt elfordította a tekintetét. Tudta, ha most elmegy a lánnyal soha többé nem lehetnek együtt, mert mindketten máshoz láncolják magukat, ő mégis beszállt a hintóba és könnyes szemmel nézte a kastély távolodó körvonalait.

- Legyél boldog - suttogta az éjszakába. - Örökké szeretni foglak - ígérte, de nem tudta, hogy szavai milyen súlyos jelentést hordoznak, a csöndes, teliholdas éjszakán.

Bár szerelmük sötét csillagok alatt lett megírva, a végzet kegyetlen játéka, még nem döntött sorsuk felől...

Fú...picit most nagyon hosszú lett :D de az sose baj, nem? Na mondom én:D komiknak örülnék :D

38. *Rejtélyes Éjszaka*

Megérkeztem!!! Sajnálom a késést! De higgyétek el megérte várni! Hmm végre megérkeztünk a bálba!!!

Beyonce - I was here

A báli zene hangosan szűrődött ki a bálteremből. Lexi tisztán hallotta a keringő dallamát, ahogy a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt állt, készen arra, hogy belépjen. A háta mögött egy álarcot szorongatott, most nem felejtette el, pedig mindig Lucas hozza neki.
Tényleg, hol van Lucas, kérdezte magától.
Tudta jól, hogy fel kellene vennie és belépni a terembe, de még nem akart, még várt, ameddig csak tudott. Minél jobban elhúzni az időt, hacsak pár percet is, de késni. Mikor már percek óta állt az ajtó előtt és kezdte hülyének érezni magát, felhelyezte a maszkot az arcára és megkötötte hátul.

Megigazította a ruháját és leporolta, mivel amíg leért a legmagasabb toronyszobából a legalsó szintre, majdnem háromszor sikerült elesnie. Egy mély levegőt vett. hogy megnyugodjon, mégsem sikerült neki.

- Csak egy hülye bál - suttogta magának. - Több százat túléltél már, miért lenne ez most más? - beszélt magához, ami egy kicsit sem volt fura.

Egy hülye idegesítő gondolat motoszkált a fejében, rossz érzése volt, és érezte, hogy valami történni fog ma este.Az ajtó pár pillanat múlva kitárult előtte, ő pedig mosolyt erőltetett az arcára és belépett a bál nyüzsgésébe, miközben elfojtotta a vérébe szivárgó undort, ahogy meglátott néhány embert, akiktől bukfencet vetett a gyomra és legszívesebben elrohant volna jó messzire. Zavartan nézett jobbra balra, kapkodta a fejét, de nem látott egyetlen olyan személyt sem, akihez odamehetett volna, hogy ne érezze magát annyira végtelenül egyedül. Közben érezte, ahogy rámered néhány ember tekintete, ahogy zavarodottan bámult össze-vissza. Zavarban volt és szokatlan feszültség és idegesség lett úrrá rajta.

Hol van Daniel? kérdezte magában, mikor sehol nem találta a fiút a hatalmas tömegben. És Lucas? Mindig itt szokott várni rám!

Aztán a tömeg egy pillanatra szétoszlott és a lány azonnal megtalált valakit a rengeteg ember között. Amint meglátta, abban a pillanatban felismerte. A magas fiú háttal állt neki ő mégis tudta, hogy nem tévedett. Elegáns fekete öltönyt viselt, ami kiemelte mennyire fitt, alatta fehér inggel és a lány nem látta, de tudta jól, hogy fekete csokornyakkendőt visel, ami tökéletesen van megkötve és fantasztikusan áll neki. Az arcán egy sötét álarcot viselt, aminek a fekete madzagja, amivel megkötötte a feje hátulján szinte beleolvadt a sötét hajába. Mivel háttal állt a lánynak nem látta, de tudta, hogy a sötét álarc kiemeli a szemeinek jeges, szürkéskékét, amibe ha a lány belenézett elveszett bennük és néha alig kapott levegőt. Csak állt megkövülten, nem törődve senki mással, csak bámulta a fiút, akinek bizonyára fogalma sem volt róla, hogy kinek a tekintete szegeződik rá. 

Ne bámuld már, förmedt magára dühösen és elfordította a tekintetét, de egy pillanat múlva már ismét őt nézte.

Egy pillanattal később forró düh áradt szét a testében mikor meglátta kivel beszélget a fiú. Egy magas, vékony, gyönyörű lány csacsogott neki és bájosan kuncogott, miközben ide-oda dobálta szőke göndör fürtjeit. Vörös ajakival folyamatosan dumált és a fekete szemeivel álmodozva nézett a fiúra. Nem fekete szemei voltak, csak lesznek, ha Lexi nem fogja vissza magát. A harag szétáradt a testében és szinte fortyogott magában, ahogy azt nézte, hogy Will udvariasan bókol és nevetgél azzal a libával. Dühös volt, legszívesebben odarohant volna és leütötte volna azt a tyúkot. Egyértelműen flörtölt a fiúval, akit ez látszólag egyáltalán nem zavart!

Hogy képzeli, hogy flörtöl vele? Willel?! Az én Willemmel! fortyogott magában a lány.

Nem tudta miért dühös, hiszen ő Danielt szereti, emlékeztette magát, hogy lenyugodjon, de amikor a szőke lányra nézett kedve támadt odarohanni és kikaparni a szemét. Belülről fakadó késztetést érzett rá, hogy azonnal odarohanjon és a csaj képébe vágja, hogy kopjon le. A keze ökölbe szorult az elfojtott feszültségtől. Szinte érezte ahogy a vére lángol és vörös pírral önti el az arcát. A feldúlt hercegnő gyilkolásra kész!

Már majdnem elindult, hogy bevégezze azt, amit tervezett, de hirtelen belibbent elé egy vidáman nevetgélő pár és magyarázni kezdtek neki.

- Lexi, gyönyörű vagy - mondta a lány, akivel Lexi nem nagyon foglalkozott.

Próbált lábujjhegyre állni és átlátni a lány válla fölött és figyelni a szőkeséget, akit le akart vadászni, de túl alacsony volt és a lány is folyamatosan beállt elé. Akkoris megölöm!

- Hé húgi, minden rendben van? - kérdezte a fiú, akit Lexi csak ekkor nézett meg alaposabban és rájött, hogy keresztülnézett a saját bátyján.

- Ó, helló Chris - köszönt, majd a lányra nézett. - Christina? - kérdezte meglepetten.

Hihetetlen volt számára, hogy nem ismerte meg a saját bátyját és a legjobb barátnőjét, mert el volt azzal foglalva hol tépje meg azt a szőkét. Christina gyönyörű volt. Egy mélykék szívecskekivágású, sellőszabású ruhát viselt, ami kiemelte a tökéletes alakját és a szemeinek kékségét. Fekete haja ragyogóan, göndören omlott a válla alá, az egyik oldalt egy kissé fel volt tűzve és hátrafogva. Chris egyszerű fekete öltönyt viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel, nem volt nagy durranás.

Willnek jobban áll, gondolta magában, majd egy képzeletbeli pofont adott magának. Miket gondolok? Danielt szeretem!

- Hát ti, hogyhogy így...együtt? - kérdezte, hogy elfojtsa a gyilkos ösztöneit.

- Öhm, hát mi csak, izé - kezdett bele Chris. - Miért ne? Talán valami kifogásod van? - vonta kérdőre a húgát.

- Nem, felőlem azt csináltok amit akartok - mondta a lány. - De csak ésszel. Amúgy cukik vagytok. - nézett körül.

Már nem látta Willt és a szőke bombázót, ami idegesítette, szinte fel akart robbanni dühében. Meg akarta ölni azt a lányt.

- Hol lehet? - csúszott ki a száján.

- Ki? -kérdezték.

- Öhmm...izé, Daniel! Sehol nem látom - húzta ki magát.

- Én nem láttam. Jön egyáltalán? - kérdezte Chris.

- Persze, hogy jön! Nem meri megtenni, hogy egyedül hagy, mikor tudja, hogy utálom a bálokat. Ja és ígért nekem egy táncot! - nézett ismét körbe.

- Ha te mondod! - válaszolta Chris mitsemtörődöm stílusban.

- Hope és Grace nincsenek itt? - kérdezte Lexi.

- De igen - válaszolta Christina. - Grace az előbb egy fiúval volt, Hope pedig, nos ő is itt van valahol. Az előbb vagy a 10. pezsgő öntötte le a torkán. - fintorgott a lány. - Szerelmi bánata van Thomas miatt és alkoholba fojtja a bánatát. Látod ezért jó az elrendezett házasság, nem fogod részegre inni magad, ha történt köztetek valami, mert nem vagy szerelmes az elején!

Lexi éppen megszólalt volna, mikor egy mély hang hasított bele a bál nyüzsgésébe, elnyomva a zenét és az emberek halk beszélgetését.

- Üdvözlök mindenkit - szólalt meg Richard. - Köszönöm, hogy eljöttek erre a varázslatos estélyre, amelyet egy fontos alkalom megünneplése miatt szerveztük. - mondta, majd a lányára vetette tekintetét. - Nemsokára kiderül, mi is olyan fontos, hogy méltóképpen megünnepeljük - kezdte sejtelmesen, mire Lexi fedetlen hátán, a gerince mentén végigfutott a libabőr. - Régi hagyomány, hogy az estét mindig tánccal nyitjuk meg. Kérek mindenkit keressen magának egy partnert és csatlakozzon hozzánk a táncparketten.

- Húgi felkérnélek, de nem viselném el a tudatot, ha ez a gyönyörű hölgy nem élvezhetné a társaságomat miattad. - mondta Chris. - Hölgyem! Megtisztelne egy tánccal? - fordult Christina felé és felé nyújtotta a kezét.

- Örömmel, uram. - válaszolta, majd megfogta a fiú felé nyújtott kezét, aki bevezette a táncparkettre.

Lexi gondolatai ismét visszaterelődtek a szőkeségre és törtető vadbikaként tört utat magának az emberek között, abba az irányba rohanva, ahol utoljára látta a fiút azzal a libával.
- Ha táncolni mersz vele letépem a fejedet te liba! - morogta az orra alatt.

Ed Sheeran - Give me love

Annyira sietett, hogy észre sem vette, hogy egy ember nem tért ki előle és ő szó szerint belé rohant. Közben látta, ahogy Will udvariasan felkéri táncolni azt a szőke lányt. Szétáradt benne a harag. Gyilkolni akart.
- Bocsánat - mondta a lány, miközben felnézett a férfira akibe belerohant.
- Én kérek elnézést, hercegnő - válaszolta. A hangja mély volt és férfias és túlzottan ismerős, mintha már hallotta volna valahol, valamikor régen.
A férfi magas volt, vékony, de látta, ahogy a fekete öltöny feszül a karján és a vállán, nyilván az izmaitól. Arcát fekete maszk takarta, amiről nagy szürkés szemek meredtek rá. A tekintete rengeteg titkot hordozott és a lány tisztán látta, hogyan kavarognak benne az érzelmek. Feltűnően jóképű volt. Kissé sápadt arca volt és sötét, barna haj keretezte arcát, ami tökéletesen be volt állítva. Ismerős volt neki és nagyon emlékeztette valakire, de nem tudta kire.
- Khmm, megtisztelne egy tánccal? - kérdezte, miközben felé nyújtotta a kezét.
Lexi a szeme sarkából látta, ahogy Will oldalra néz és megpillantja őt, de nem nézett rá. Dühös volt, amiért azt a szőke libát kérte fel táncolni. Egy nagy mosolyt erőltetett az arcára.
- Örömmel - válaszolta, megfogva az idegen férfi kezét.
Oldalra pillantott és látta, ahogy Will bámul rá, nem nagyon látszott rajta, de Lexi jól tudta, hogy dühös volt.
Nesze neked! Táncolj csak azzal a libával, mérgelődött magában, miközben egy gondtalan mosolyt villantott a fiúra.
Lassan felcsendült a keringő ismerős dallama, szinte belehasított a báltelem csöndjébe. Lexi megérezte a férfi forró kezét a derekán, ahogy közelebb húzta magához. Picit zavarban érezte magát, amiért egy vad idegen férfivel táncol, de valahogy úgy érezte, hogy mégsem annyira idegen, mint, ahogy azt hiszi. Alexis az első lépéseknél a lábát fixírozta, vagyis a szoknyáját és a fiú lábát, hogy belejöjjön a ritmusba.
Egy-kettő, egy-kettő, számolta magában a lépéseket.

Hatalmas szoknyák forogtak pörögtek, ahogy a párok végigsuhantak a parketten, mintegy színkavalkádként, ami egyszínes sziluetté folyt össze. Lágy volt és gyönyörű.
Sosem tudott szívből táncolni, mindig csak az előre betanult és begyakorolt mozdulatait csinálta. Már gyerekkorában elsajátította a legalapvetőbb táncokat és tánclépéseket, mégsem tudott anélkül "táncolni", hogy néha-néha ne nézett volna le a lábára. Számára ez kötelesség volt, nem élvezet, soha nem élvezhette a táncot. Most viszont szokatlanul nehezére esett. Néha-néha oldalra pillantott és vetett egy pillantást Willre és a szőkére. Tökéletesen mozogtak, egyszerre léptek, egyszerre forogtak és minden fantasztikus volt, míg Lexi már harmadszorra botlott meg és mindig sietett.
- Ne gondolkozz - suttogta a férfi. - Csak érezd a ritmust - mondta halkan, majd megpörgette a lányt, aki először meglepődött, mivel a forgás 4 ütemmel később jött volna, de elmosolyodott, kitört a korlátok közül. - Hiszen miért tartanád be a szabályokat? - kérdezte.
Ezt már hallottam valahol, valamikor, futott végig a lány agyán.
- Ki vagy te? - szaladt ki a száján a kérdés, mielőtt gondolkodott volna.
A férfi csak sejtelmesen elmosolyodott és ismét megpörgette a lányt. Nem válaszolt, csak biztos kézzel vezette a lányt a parketten, pontosan ritmusban lépve, anélkül, hogy egyszer is a lábára nézett volna. Nem a tekintetét máshol tartotta. Egyenesen a lány szemeibe fúrta szürke szemeit. Alexis már nyitotta a száját, hogy ismét feltegye a kérdését, de a férfi csak gúnyos mosolyra húzta az ajkát és megszólalt, mielőtt a lány tehette volna.
- Viszlát hercegnő - mondta azon a mély, csábító hangon, amin eddig beszélt. - Még találkozunk - hajolt előre és a lány fülébe suttogta, mielőtt megpörgette és továbblökte volna.
Alexis megkövülten nézett vissza rá. A férfi huncut mosolyra húzta a száját és a lányra kacsintott, mielőtt tovalibbent volna egy másik lánnyal. Lexi kénytelen volt visszatérni a jelenbe, mikor egy erős kar fonódott a dereka köré és húzta azonnal közelebb, határozott és magabiztos volt. Zavartan kapta rá a tekintetét és hirtelen túl közelről nézett bele abba a gyönyörű szempárba, túl közel volt. A lány szinte beleszédült, ahogy a fiú az övébe fúrta a tekintetét, elveszett bennük. Olyan közelről nézett bele a szemekbe, hogy aranypettyeket látott bennük. Erőlködnie kellett, hogy elszakítsa a tekintetét és máshova nézzen.
- Gyönyörű vagy - szólalt meg Will.
- Köszönöm - suttogta a lány és érezte, ahogy  a vér az arcába szökik.
- Ki volt az a férfi, akivel táncoltál? - kérdezte azonnal.
Lexi nem látta, de Will szinte végig őt nézte. Idegesítette őt, hogy egy más férfi mer hozzáérni és beszélni hozzá. Ő akarta volna felkérni a lányt. Ha az a másik lány nem foglalja le, akkor meg tudta volna találni és felkérni őt, mielőtt az a másik férfi megtette volna.
- Csak egy srác! Miért érdekel? - ment át a lány támadó stílusba. - Talán féltékeny vagy?
- Nem! - háborodott fel. - Ez nevetséges! Csak érdekelt!
- Oké - mondta nemtörődöm stílusban, majd pár pillanatig hallgatott, mielőtt kitört volna belőle a kérdés: - Ki volt az a lány?
- Valami Samantha vagy Savannah, nem nagyon figyeltem. Miért? - kérdezett vissza.
- Csak érdekelt. Látszólag úgy tűnt kedvelitek egymást, vagy tévedek? - puhatolózott.
- Miért érdekel ennyire? - kérdezte.
- Csak kíváncsi vagyok. - vágta rá talán túl gyorsan. - És érdekel milyen lánnyal kezdesz ki. - folytatta. - Jobbat érdemelsz, mint az az üresfejű liba.
Will halkan felhorkant, ami egy pillanat alatt átment halk nevetésbe. Könnyedén átlátott a lányon.
- Szerintem kedves lány, és nagyon értelmes - mondta a fiú enyhe iróniával, amit a lány nem szűrt ki a hangjából.
- Mi? - kérdezte a kelleténél magasabb hangon és hangosabban, így néhányan rájuk néztek. - Tetszik neked? - kérdezte halkabban. - Egyáltalán nem illetek össze! Te meg ő áhh - fintorgott.
- Csak nem féltékenységet szimatolok a levegőben? - kérdezte nevetve. - De igen, azt hiszem ez határozottan féltékenység.
- Mi? Dehogyis! - kezdett azonnal tiltakozni. - Még a feltételezés is sértő! Én féltékeny? Ne nevettess! - tagadta, de nem sikerült túlzottan meggyőznie a fiút. - Végülis miért lennél féltékeny rá? Boldog kapcsolatban élek!
- Hmm, tényleg! Akkor bizonyára nincs ellenedre, ha úgy döntök szeretném jobban megismerni!?
- Nem! Miért zavarna? Szabad ember vagy, felőlem azt csinálsz amit akarsz! - mondta dacból. - De figyelmeztetlek, az előbb láttam egy jegygyűrűt az ujján! - talált ki egy nevetséges kifogást. - Úgyhogy én átgondolnám ezt a helyedben!
- Milyen kedves tőled, hogy törődsz velem, de azt hiszem nagyfiú vagyok már és el tudom dönteni mit akarok! - válaszolta.
- Persze, oké - válaszolta a lány sértetten. - Amúgy nem tudod, hol van a bátyád?
- Mikor legutóbb láttam az apámmal beszélt, inkább vitatkozott.
- Ne? Ugye nem mondtad el neki? - akadt ki azonnal a lány.
- Nyugi, egy szóval sem említettem neki semmit, tudom mit ígértem! Nem állok közétek többé!
Annyira elbeszélgették a táncot, hogy észre sem vették, hogy a zene véget ért, ők pedig csak egymást ölelve ringatóznak a parkett közepén. Egy pillanat alatt rebbentek szét és tartották egymástól a legalább 2 méteres távolságot. Zavartan néztek egymásra. Mindketten féltékenyek voltak, de soha egyikük sem vallotta volna be, inkább a halál. Alexis mikor körbenézett Danielt keresve, a szeme megakadt az apján, aki öntelten, büszkén bólogatott, miközben őt és Willt nézte.
- Ó, hogy pukkadnál szét a büszkeségedtől! - mormogta Lexi az orra alatt.
Alexis megvetően nézett az apjára, miközben hátulról hirtelen egy erős kar fonódott a teste köré és valaki a nyakába csókolt.

A lány egy pillanatra megmerevedett, majd miután megérezte a fiú ismerős illatát  belesimult az ölelésébe. Daniel karjai gyengéden, mégis satuként szorultak a teste köré, úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni, mintha ez lenne az utolsó ölelése, még soha nem simult hozzá ennyire szenvedélytől fűtötten, de mégis szomorúan. Alexis tisztán érezte a fiúból áradó keserűséget és szomorúságot, pedig nem is látta az arcán. Egyszerűen csak érezte, és ez megijesztette.
- Will - szólt a testvéréhez, de még mindig nem engedte el a lányt. - Apánk - köpte megvetően a szót. - látni kíván. - hangja mélyen csengett, szokatlan fájdalom és harag zúgott benne.
- Daniel - fordult meg Lexi az ölelésében és kezét a fiú arcára simította. - Mi történt? Hol voltál eddig?
- Egy kis apa-fia beszélgetésben volt részem. Bár én azt az embert többé nem tekintem apámnak! - mondta megvetően.
Az arca idegesen rándult össze és a keze ökölbe szorult, mikor róla beszélt. Szomorú ábrázat ült az arcán, szemei fájdalmas csillogást kaptak az erős fényben.
- Lexi - ejtette ki a lány nevét a legnagyobb szenvedéllyel. - Beszélnünk kell! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A fejével oldalra bökött, mire a lány odanézett. James és Will zavartan sugdolóztak, majd a király valami fekete dobozt nyomott a fia kezébe, aki először megilletődötten bámult vissza rá, majd mikor látszólag ellenkezni próbált, vagy valami kifogást találni az apja arca átment vörös színbe és majdnem kiabálni kezdett. Végül Will elsüllyesztette a kis dobozkát a zakója zsebében.
- Mi volt az? - kérdezte a fejét, mire Daniel szomorúan megcsóválta a fejét, majd szomorú tekintetét a lányra vetette.
- Az apám döntés elé állított! - kezdett bele. - Meg kellett hoznom egy nehéz döntést, amit valószínűleg egész életemben bánni fogok!
- Daniel - lehelte a lány. - Megijesztesz!
- Most nincs időm elmagyarázni! Csak egy valamit kérek! - a hangja könyörgő volt és kiskutyaszemekkel nézett a lányra.
- Tudod, hogy bármit megteszek amit kérsz! - mondta a lány. - Érted bármit!
A fiú egy mély levegőt vett, szinte fájdalmasan szívta magába az oxigént a nagy bejelentés előtt, majd belekezdett...


Na ennyi lenne...remélem nem aludtál be...Hmm Szilvi remélem megihlettelek egy Lora-Chris táncra!!!

33. *Feladlak és Feledlek*

Sziasztok! Tudom kicsit késtem, de van egy olyan érzésem, hogy ezután a rész után azt fogjátok mondani megérte, mivel egy nem túl akciódús, de sokkoló résszel érkeztem. Érzelmes rész, de zsepik most nem kellenek. Főként Daniel érzelmi tipródása és gondolatai a fő téma úgy a felétől, de remélem nem túl hülyeség és felfoghatatlan baromságokat hordtam össze. Na jó inkább majd a végén. Ja még annyit, hogy ezt a részt egy kedves barátomnak küldeném meggyőzés céljából.
Neked küldöm Szilvi! Itt egy kis ösztönzés, vagy inspirálás, hogy egy Chrisa résszel érkezz a következő héten! (ez most zsarolás? mind1 veheted annak, Chrisát akarok!!!)
Amúgy a rész 2350 szóra sikeredett :DDD

FIGYELEM!!! ZENÉVEL OLVASNI!

Plumb♥Don't Deserve you

Will kábultan bámult Alexis után, aki sietve távozott, vagy inkább rohant el. Nem értette miért ment el ilyen gyorsan, de egy kicsit örült, amiért legalább nem maradt a bátyjával sem.

Milyen önző vagyok, gondolta magában. Azt szeretném ami a bátyámé, a saját véremé, háborgott. De végülis ő vette el ami az enyém lett volna, gondolta végig.

Ez az egész egy bonyolult, összekuszálódott helyzet volt. Az igaz, hogy Alexis először Will jegyese volt és Daniel volt a gonosz csábító, akibe a lány szerelmes lett, de akkor is, Will jegyese!

Jogosan vagyok dühös, döntötte el. Daniel volt az, aki Alexis és közém állt, emlékeztette magát. De most én is ugyanezt akarom tenni? Megtagadnám a boldogságot a saját bátyámtól és a lánytól, akit szeretek? NEM! És Alexis nem is szeret engem, és különben is nem érdemlem meg a szerelmét!

Daniel csalódottan lépett ki a szobából és értetlenül nézett Lexi távolodó alakja után, aki egyre jobban beleolvadt és eltűnt a folyosó sötétjében. Ahogy Will ránézett egyszerre érzett szánalmat, dühöt és féltékenységet a saját bátyja iránt.

- Miért rohant el így hirtelen? - kérdezte a fiatalabb testvér közömbös hangnemben.

- Nem tudom, én csak...azt hittem, hogy...olyan szenvedélyesen csókolt és ahogy hozzám simult én... - kezdte, de Will leállította, nem tudta hallgatni tovább.

- Értem én! - mondta Will különösen feszülten. - De te komolyan azt hitted, hogy Alexis OLYAN lány? Azt hitted, hogy a karjaidba omlik és neked adja magát? - háborodott fel. - Lehet, hogy szeret, - köpte a szavakat. - de ez még azért korai. És tudhatnád, hogy házasság előtt nem tenné meg! - magyarázott dühösen.

- Elárulnád, hogy miért vagy dühös? - kérdezte az idősebb herceg. - Végülis nem történt semmi.

- Nem lényeges. Csak nem szeretném ha megbántanád! - bújt ki a magyarázkodás alól. - Különleges lány, többet ér annál, minthogy összetörd a szívét.

- Szeretem őt! - suttogta, szeme őszintén ragyogott. - Soha nem bántanám meg! - mondta, majd elsétált abba az irányba, amerre a lány is távozott.

- Ahogy én is - suttogta Will miután bátyja eltávolodott tőle. - Ahogy én is testvér. 

Lexi úticél nélkül csak össze-vissza kóválygott a kacskaringós folyosók és lépcsősorok labirintusán. Nem is tudta merre megy, csak ment amerre a lába vitte. Még csak a felé közeledőket sem vette észre, így a szolgák, őrök és egyéb házban dolgozó emberek puffogva kerülték ki a fiatal lányt és méltatlankodva jegyezték meg neki, hogy figyelhetne jobban is, mikor egy-két emberbe beleütközött. A gondolatai kusza táncot jártak a fejében. Örült, de mégis fel volt háborodva, Daniel miatt. Tudta, vagy legalábbis volt egy megérzése, hogy mire készült a fiú és amiatt teljesen dühös lett.

Daniel azt hitte, hogy lefekszem vele? Fényes nappal, amikor bárki megláthat minket és alig egy hónap után, sőt esküvő előtt. Én nem vagyok olyan aki csak úgy odadobja magát egy fiúnak, bármennyire is szereti őt, háborgott magában.

Annyira viaskodott a gondolati pókhálójával, amibe kissé bele is ragadt, hogy meg sem hallotta a kiáltásokat, amiket neki szántak.

- Húgi! - kiabálta valaki, de a lány meg sem hallotta. - Hé, húgi - ismételte a hang, majd gyors léptekkel megindultak a húguk felé, aki figyelemre sem méltatta őket.

- Lex - érintette meg Mike, az idősebb fivér a lány vállát, aki a hirtelen érintésre megijedt és ugrott egy kicsit.

Mikor észrevette a testvéreit egy hatalmas mosoly terült el az arcán és azonnal a két fiú nyakába ugrott. A két magas, izmos srác, akik legalább két fejjel magasabbak voltak húguknál gonoszan összenéztek, majd Mike elhúzódott mire Chris felkapta az aprócska lányt és megpörgette a levegőben. Lexi sikított.

- Ne! Tegyél le Chris! - sikította, de közben nevetett. - Fel fognak szakadni a varratok - fenyegetőzött, mire a bátyja azonnal letette és sajnálkozva nézett le rá.

- Bocs húgi, el is felejtettem, hogy.. - nem fejezte be a mondatot. - De tényleg, hogy vagy?

- Tűrhetően, engem nem olyan könnyű kinyírni - mosolyodott el.
Még mondott volna valamit, de a folyosó végén felbukkanó két gyanúsan viselkedő alak megzavarta, így magába fojtotta a mondandóját.
- Rendben - mondta Richard, aki Jamessel éppen befordult a folyosóra, ahol a testvérek voltak. - Beszélj a fiaddal! Én pedig - kezdte, de elhallgatott, mikor meglátták a "gyerekeket", akik őket bámulták.
A két király kihúzta magát és sutyorogni kezdtek, majd nagy határozott léptekkel közeledni kezdtek a testvérek felé.
- Fú, itt valami készül, húgi - súgta Chris halkan a testvéreinek. - Valami amiből jobb kimaradni -  folytatta majd elhallgatott, mikor a két király megállt közvetlen előttük.
- Alexis - mosolyodott el Richard, majd megfogta a lánya kezét. - Remekül nézel ki! Hogy vagy?
- Köszönöm apám, jól vagyok! - válaszolta kissé erőltetett mosollyal.
- Remek! Végülis az én vérem vagy - mondta, mire a lány két oldalán álló testvérei idegesen megfeszültek. - Velünk nem olyan könnyű végezni - folytatta, mire már a két testvér nem bírta tovább és valami nevetséges indokkal távoztak.
Végülis kinek esne jól ha az eddig apjuknak hitt férfi az igazi gyermekének magyaráz arról, hogy az ő vérvonalába tartozik, míg a két fiú tudja, hogy ők nem?
- Örülök, hogy jobban vagy, ugyanis holnapra nagy dologgal készültem - örvendezett.
- Ó, igazán? És mi lenne az? - kérdezte a lány érdeklődést színlelve.
- Egy bált! - mondta, mire Lexi magában sikított dühében. - Eredetileg más alkalomból, de a hazatérésed mindent megváltoztatott.
- Jajj, de jó apám, de én nem vagyok még teljesen jól, így inkább kihagynám - próbálta kihúzni magát a felelősség alól. - És engedelmeddel most távoznék - mondta majd próbált eliszkolni, de az apja megragadta a karját.
- Ajánlom, hogy ott legyél, mivel fontos bejelentéssel készülök, ami téged is érint - kezdett dühös lenni.
- Apám, tényleg nem vagyok jól! Inkább mondd el most, mi az a nagy dolog!
- Nem! Ott leszel holnap! - sziszegte a lánya arcába és megszorította a kezével a lány felkarját. Az ujjai a lány bőréve vájódtak. - Még ha a halálos ágyadról is kell kirángatnom téged, akkor is ott leszel, megértetted? - kiabálta.
- Meg, apám! - köpte a szavakat, mire az apja végre elengedte, vagy inkább eltaszította őt, így a még gyenge lány majdnem elesett.
- Okos lány! Szép legyél! Ez lesz a te nagy pillanatod! - röhögött fel gúnyosan James.
Lexi bosszúsan nézett a számára idegesítő, bosszantó és visszataszító emberre, akit most a tekintetével keresztül tudott volna döfni. Ingerülten sóhajtott egyet, majd dühösen végigviharzott a folyosón maga mögött hagyta a két gúnyosan nevetgélő és sutyorgó alakot.
- Idióta, idegesítő barom! - sorolta idegesen a lány, ahogy végigcsörtetett a folyosókon. - Ez lesz a nagy pillanatod! - utánozta nyávogva a férfi hangját. - Chrisnek igaza van, ezek tényleg készülnek valamire! Valamire ami nem jó! Legalábbis számomra biztosan nem!
Mikor befordult a folyosó végén csak egy sötét árnyat látott a szeme sarkából, mielőtt az megragadta és kezét a szájára tapasztotta. Egy hangos sikoly hagyta el a száját. Érezte a férfi közelségét, a testéből áradó meleget, a forró leheletét ami a nyaka remegő bőrét cirógatta.
Az íjász? Csak ő lehet! kapcsolt az agya riasztó üzemmódba. A múltkor segített, akkor most mit akar? Barát vagy ellenség?
Lexi fejében megfordult a gondolat, hogy beleharap a kezébe, hogy utána segítségért kiálthasson, de mikor belélegezte, magába szippantotta a férfi illatát elszállt belőle minden ellenkezés. Már csak dac volt benne, amiért a fiú rá hozta a frászt. Ellazult a fiú karjai közt és belesimult az ölelésébe.
- Hmm, ha igazi emberrabló lennék igazán könnyű dolgom lenne! - duruzsolta a lány fülébe.
- Ha igazi emberrabló lennél, akkor már rég a padlóra küldtelek volna! - vágott vissza nevetve a lány.
- Aha, persze! Na azt megnézném! Kizárt dolog, hogy.... - kezdett bele, de nem tudta befejezni.
- Ha ennyire akarod.
Lexi hátrarántotta a könyökét, így a fiú gyomrába vájva amitől az összegörnyedt és elengedte a lányt, de Alexis itt nem állt meg. A padlóra küldte az áldozatot egy jól kivitelezett válldobással.
- Bocs, nem hallottam mit is mondtál? - kérdezte a fiú fölé hajolva.
- Oké, ezt most megszívtam. Legközelebb nem fogok egy feldúlt hercegnő mögé sem osonni és megvádolni azzal, hogy nem tud elbánni velem.
- Azt jól teszed, ideje lenne megtanulnod, hogy néha befogd azt a nagy szádat - nevetett a lány is.
- Mondja ezt az, aki még akkor sem tudja befogni a száját, ha egy kardot szegeznek a torkának! - vágott vissza. - De ha kinevetted magad segíthetnél felkelnem innen.
- Ennek nem fordítva kellene lenni? - vonta fel a szemöldökét a lány. - Mármint az úriember segíti fel a kisasszonyt nem fordítva.
- Én nem látok itt kisasszonyt, - nézett körül. - csak téged. Te pedig nem vagy kisasszony az biztos, csak egy neveletlen hercegnő, és az egészen más.
- Hé! Ez nem volt szép! - háborodott fel. - De végülis igaz - mondta egy kis gondolkodás után megvonva a vállát.
A lány hiába látta a földön ülő herceg ravasz arckifejezését nem vette figyelembe, mikor megfogta annak kezeit, hogy felsegítse a földről, így egy kicsit meglepődött és ismét egy sikoly hagyta el telt ajkait, mikor az a földre rántotta maga mellé a lányt. Lexi nem ütötte meg magát mivel pontosan Will mellkasára esett, aki viszont lökött magán és fordult egyet, így a lányt maga alá temetve a földön. Kezeivel Alexis feje mellett támaszkodott és arcuk csak pár centire volt a másikétól. Lexi zavartan nézett a jégkék szempárba, amik most olyan közel voltak, szinte elveszett bennük. Azt sem bánta volna, ha elkárhozik amiért ilyeneket gondol, de akár egy örökkévalóságon keresztül tudta volna bámulni azokat a szemeket.
- Na most ki is a neveletlen? - kérdezte a lány.
- Hát, rendes lányok nem szoktak a földön hemperegni egy fiúval - villantott a lányra egy 200 wattos mosolyt.
Lexi vissza akart vágni a fiú megjegyzésére, de helyette inkább meglökte a fiú bal karját, kibillentve őt az egyensúlyából, oldalra lökte őt és fordított a helyzetükön. Így Will került alulra és ismét egy félreérthető pozícióban találták magukat, mivel Lexi éppen egy picivel Will csípője felett ült, de ez egyiküket sem zavarta.

Say Something - A Great Big World feat Christina Aguilera

Közben fel sem tűnt nekik, hogy a folyosó végén az árnyékból valaki figyeli őket.Valaki, aki látszólag próbálta azzal nyugtatni magát, hogy a két fiatal csak játszik gyerekek módjára, mert végtére is mindketten azok még, hogy csak szórakoznak, mókáznak egy kicsit, húzzák egymást, ahogy mindig, de sajnos látta a részletek mögött megbúvó igazságot. Látta azt, amit talán azok ketten még nem tudtak felfogni, vagy még nem jöttek rá mit is jelent az, ahogy egymásra néznek, legalábbis a lány még biztosan nem jött rá. Daniel tisztán látta az öccse szemében azt a csillogást, amit már régóta nem látott. Tiszta hamisítatlan boldogságot, ami utoljára gyermekkorukban szikrázott a testvére szemeiben. És Lexi...Daniel az ő szemeiben is azt a csillogást halvány szikráját látta visszatükröződni, mint ami az öccse szemében lángolt. Tudta mit érez az öccse, hiszen pont úgy nézett a lányra, ahogy Daniel szokott. De azt is tudta, hogy a lány képtelen lenne megcsalni őt vagy önszántából bármi olyat tenni, amivel ártana neki vagy bárki másnak, de amit ő most csak ártalmatlan játéknak vélt, sokkal többet jelentett az öccse és maga Daniel számára is. Talán a lány is tudta, érezte legbelül egy picit azokat a heves érzelmeket, ami Willben tombolt, de ő ezt az egészet csak baráti szórakozásnak tekintette. Az meg sem fordult a fejében, hogy Will vagy Daniel számára egészen mást jelenthet. Megfordult a fiú fejében, hogy kilépjen az árnyékból, dühödt vadállatként az öccsére vesse magát és kitépje a szeretett lányt a karjai közül, de mit ért volna el vele? Csak feszültséget okozott volna. És az öccsének fájdalmat.
Will is szereti őt! Ahogy én is, gondolta magában, ahogy a két nevetgélő, földön fetrengő gyereket nézte. És ő sem közömbös Alexis számára.
Daniel szíve fájdalmasan szorult össze, ahogy őket nézte. Tudta, hogy a lány számára nem jelent semmit vagy sokat, de Danielnek így is rossz volt látni. Megértette mit érezhetett Will, mikor annyiszor látta őket együtt.
Alexis az enyém! Az én szerelmem, velem van! magyarázta magának. De tagadjam meg a boldogságot a saját öcsémtől? Nem lehetek önző, vele nem. De ha csak egy pillanatra is belegondolok, hogy lemondjak Alexisről...a szívem szakad meg.
A gondolatmenete közben ismét a két fiatalra pillantott, akik nagy nehezen felkeltek a földről, de még mindig valami gyerekes ostobaságon nevettek. Annyira tökéletesek voltak együtt. Daniel sosem látta ilyen felszabadultnak a lányt maga mellett, sosem látta magukat ennyire tökéletesnek. Nem ő volt a megfelelő személy a lány mellé ezt be kellett vallania. A lány jobbat érdemel nála. Olyat, aki tud megfelelően viselkedni, jó uralkodó lenne, tiszta szívből szeretni őt és megvédi akár a széltől is. Az utóbbi kettő rá is igaz volt, de be kellett látnia, hogy az öccse a megfelelő személy a lány számára, bármennyire is fájt bevallania magának.
Jobbat érdemel, mint én. Nem ilyen csődtömeg alig herceget. Mellé egy király való, ranggal, országgal, tisztelettel, nem egy olyan senki, mint én, gondolta. Az öcsém boldogságát az enyém elé kell helyeznem, nem lehetek önző, vele nem és a lánnyal sem, akit szeretek. Mindketten a legjobbat érdemlik, azaz egymást.
Tudta, hogy a lány őt szereti és fájdalmat okozna neki ha elhagyná, de ott lenne mellette az öccse. Megvigasztalná, vele lenne és talán pár pillanat alatt Lexi el is felejtené őt és azonnal Willt szeretné már, ha nem lennének már a kötelek melyek egymáshoz láncolják a két fiatal szívét. Ha Daniel kilépne a képből, a lány képes lenne kitárni a szívét Will előtt. Boldogok lennének. Daniel lehet belehalna a bánatba, de ők boldogok lennének.
- Kérlek, mondj valamit! - suttogta. - Alexis mondj valamit, különben feladlak! - suttogta, de olyan halkan, hogy a lány meg sem hallhatta, így mivel nem válaszolt, Daniel eldöntötte mit kell tennie.
Hiszen Alexis különben is Will jegyese! Én rondítottam bele a képbe! Mindent én tettem tönkre! Will boldoggá tenné őt! Amit én soha nem tudtam volna megtenni, mivel soha nem lehettünk volna együtt. Legalábbis itt biztosan nem. El kellett volna szöknünk és egész életünkben menekülni, az pedig milyen élet. Nem kérhetem erre őt, hogy ezt megtegye. Neki itt a helye.
Talán ha Daniel távozik, ők egymásra találnak és boldogok lesznek. Együtt uralkodnak majd különböző nemzetek fölött, országokat hódítanak meg, békét teremtenek. Lesz két gyönyörű gyerekük, akik majd örökölni fogják azt a hatalmat, amit rájuk hagynak. Egy komoly, uralkodásra született, eszes kisfiú, mint Will és egy szeleburdi, vidám kislány göndör barna hajjal és csokoládé szemekkel, egy Alexis.
Daniel szíve belesajdult a gondolatra, hogy Will és Alexis....gyerekeik lesznek és...fájt neki, pokolian fájt, de tudta, hogy ez a legjobb mindenki számára. Ezt kell tennie. Most az egyszer helyesen kell cselekednie.
- Szeretlek! - suttogta. - Azt fogom tenni ami a helyes! Amit tennem kell! - fogadta meg, majd elhátrált és beleolvadt a folyosó sötétjébe.


Hmmm...na vélemény? Daniel feladja Lexit? Mit szóltok hozzá? Lesz lázadás emiatt? Jajj előre félek!!!!
Will - Lexi? Ugye milyen cukik voltak? Jajj a kövi részben bál....ami az jelenti, hogy lesz tánc!!! Mit gondoltok, ki fog kivel táncolni? És megsúgok valamit, egy-két váratlan vendég fog felbukkanni a partin és megismerkedünk valakivel, aki hát...mondjuk úgy mindenki tudni akarja ki is ő valójában....muhahhahaha milyen gonosz vagyok, elhintem itt a spoilereket, hagy őrlődjetek a kövi részig :DDDD
Na mind1, kíváncsi vagyok a véleményekre ez után megosztó rész után.  Megpróbálok igyekezni a kövivel, mert én is tudni akarom már, hogy mi hogy lesz :DDDDD
Cup-cup♥

17. *Veszélyes Viszonyok*

Megérkeztem :D Először is!Mit szóltok az új design-hoz??

Lucia-Silence

Most ezt a dalt hoztam, úgy érzem illik a rész hangulatához.Fájdalmas hangzású és érezni benne a bizonytalanság apró szikráját is.

/Alexis/

Egy hatalmas csattanással csaptam be magam mögött a hálószobám ajtaját, elvágva az utánam siető Daniel tiltakozását.Kezemet a kilincs alá csúsztatva elfordítottam a régi, kopott fémkulcsot és magamra zártam az ajtót.Majd szomorúan az ágyamra vetettem magam és olyan picire gömbölyödtem amennyire csak tudtam.
Egy halk puffanást hallottam az ajtó felől, bizonyára Daniel az.Majd a kilincs nyikorgását hallottam, ahogy valaki kívülről folyamatosan azt próbálgatta, hátha most kinyílik.
Miért nem képes felfogni, hogy be van zárva??
-Hé..Alexis...Kérlek engedj be!Beszéljük ezt meg!Bizonyára csak egy félreértés-hallottam meg kintről Daniel hangját, ami most aggodalmasan csengett.
Nem válaszoltam.Úgy éreztem ha megpróbálnám, sem jönne ki egy hang sem a torkomon.Csak fájdalmas sikítást tudnék kiadni magamból, ha kinyitnám a számat.A könnyeim szüntelenül égették a szemem, de nem engedtem utat nekik.
Nem sírhatok!!Megígértem, hogy többé nem sírok, mondogattam magamban, még ha egy olyan nő emlékére is, aki becsapott és egykor az anyám volt.
Megértem őt, hiszen kényszerből házasodott össze apámmal, és valószínűleg én is ezt tettem volna, ha kényszerből Will felesége lettem volna.Igaz is a mondás, az alma nem esik messze a fájától.De szerencsére az én problémám megoldódott és Daniel felesége lehetek, majd valamikor a jövőben.
Lehet, hogy ez még az én születésem előtt történt, de akkor sem vagyok képes elhinni, hogy tehette meg ezt az anyám, apámmal, a testvéreimmel és velemi.Azt hittem nincsenek köztünk titkok, és kiderült, hogy mégis.Vajon miket titkolhatott még el előlem.De ha belegondolok én itt siránkozom és majd megszakad a szívem akkor, hogy érezhet Chris és Mike?
Miután megtaláltuk a leveleket apám lerángatott a nagyterembe, odahívta a testvéreimet és könyörtelenül az arcukba vágta, hogy az anyánk megcsalta őt és más az apjuk.De szerencsére van szíve és rájuk nem haragszik, ezért hiába, hogy nem az ő fiai, azt mondta sajátjaiként tekint rájuk és, hogy itt maradnak és élünk tovább úgy ahogy eddig.
Vajon, hogy értette azt, ahogy eddig?Ő talán képes lesz úgy élni mintha ez meg sem történt volna? Mert én nem!
És ha azt mondta nem akarja, hogy bármi megváltozzon miért fosztotta meg Mike-ot attól, hogy örököljön?Jó megértem, mert nem az ő fia és a trónt és a koronát csak születés és vér útján lehet örökölni.
Ami azt jelenti, hogy én vagyok a jogos örökös!De én nem akarok az lenni!!Már hercegnőnek lenni is túl nagy felelősség nekem, de ha örökös vagyok és egy napon én leszek a királynő...,megráztam a fejem, még belegondolni is rossz.
Csendes önsajnálatomba temetkezve, némán kuporodtam össze az ágyamon.A gondolataim kusza táncot jártak, miközben azzal küzdöttem, hogy visszafogjam előtörni készülő könnyeimet.Az egész szobában csend honolt, csak a halk lélegzetemet lehetett hallani.Túlontúl csöndes volt minden.Az arcomat beletemettem a puha párnákba.Erre volt most szükségem, csendre és egy meleg anyai ölelésre.
De azt nem kaphatom meg, mert az anyám becsapott minket és most egy hideg sírban hever.
A gondolat ismét könnyeket csalt a szemembe.Mivel anyámat már nem tudom átölelni, marad a plüssmacim.

Egyszerűen esetlennek és elárulva éreztem magam.Megfogtam a mellettem heverő kitömött plüssállatot és szorosan magamhoz öleltem.A szememet lehunytam és igyekeztem mindent kizárni a gondolataimból.

/Daniel/

Hiába kopogtam az ajtón, kiabáltam, hogy engedjen be, semmi reakció.Talán várnom kellene, míg megnyugszik és feloldódik a kezdeti sokk állapotából. Bizonyára egyedül szeretne lenni, én viszont ott lennék mellette átölelném és megígérném, hogy minden rendben lesz.Lassan feladtam, hogy bármiféle választ kicsikarjak belőle, mert nyilván nem is figyel rám.Úgyhogy a legtöbb amit tehette, hogy leültem a földre és hátamat az ajtójának támasztva vártam, hogy történjen valami.
Egyszerűen képtelen voltam belegondolni mit érezhet most Alexis vagy a testvérei.Mikor megtudta, a szeme olyan fájdalmasan csillogott az el nem sírt, visszatartott könnyektől.Tudom, hogy fáj neki és nem akar sírni, de ha elfojtja magában csak még rosszabb lesz.
-Hát te meg?-szólt valaki föntről.
Először csak a makulátlanul tiszta fekete cipőt pillantottam meg majd felemeltem a fejem és öcsém nézett le rám aggodalmas tekintettel.
-Ööö....nem érdekes!Te mi járatban?-kérdeztem miközben megeresztettem felé egy mosolyt.
-Hát...Beszélni szeretnék veletek.Veled és Alexissel.Nem éppen jó hírt hoztam-mondta mire úgy éreztem, hogy ez a nap már nem is lehetne jobb.
-Miről van szó?-kérdeztem már előre bosszankodó stílusban.Valahogy éreztem, hogy az apámnak köze van a dologhoz.
-Beszéltem apánkkal!-jelentette ki.
-Bingó!-kiáltottam fel magamban-Na és?-kérdeztem.
-Azt mondta nem cserélhetünk!Nekem kell elvenni Alexist!Nem értettem őt, olyan fura volt, és olyasmit magyarázott, hogy Alexis nem csak egy hétköznapi hercegnő blablabla.-mondta majd megéreztem a kezét a vállamon.-Sajnálom Daniel, de valakinek felelősségteljesen kell viselkednie-jelentette ki.
Lefordítva ez annyit jelent:
Sajnálom testvér, de feleségül fogom venni őt, nem számít, hogy téged szeret.
-Az a szemét!-sziszegtem.-Öcsi, apánk nem említett olyat, hogy Alexis, ööö nagyobb hatalma van vagy ilyesmi.
-Öö, de tulajdonképpen pontosan ilyesmiről magyarázott!Te érted miről beszélt?
-Apánk végig hazudott!!Ő tudta, hogy Alexis az igazi örökös!-gondolkodtam hangosan, nem érdekelt az öcsém értetlen arckifejezése.

/Alexis/

Egy hirtelen, nem éppen kellemes érintésre ébredtem.Valaki durván megragadta a csuklómat és a derekamat majd kirántott az ágyamból.A szemeim azonnal felpattantak és az álom gyorsan elillant.
Ki mert felébreszteni, dühöngtem magamban, De hogy jutott be?Úgy emlékszem bezártam az ajtót.
Dühösen az alak felé fordultam.Egy hatalmas sikoly hagyta el a számat mikor megláttam az ismeretlent.Fekete ruhát viselt és arcát egy szintén fekete csuklyával takarta el.Hátán ott függött egy hosszú fából készült íj és nyílvesszők.A tegnapi Íjász!Ijesztő volt, nagyon!!
-Maradj csöndben!-suttogta durva rekedt hangon miközben kezét a számra tapasztotta.
Mit képzel magáról ez a fickó?Az egy dolog, hogy betör a kastélyba és megfenyeget engem és Danielt, de hogy még a szobámba is bemerészkedik a lelki összeomlásomkor, az már megbocsáthatatlan!
A testvéreimmel sokat párbajoztunk szóval a karddal jól bánok és kaptam önvédelmi kiképzést is, de mivel a szobámban nem tartok kardot, ezért puszta kézzel kell megvédenem magam.Nem vagyok kiváló harcos, úgyhogy ha elbánni még nem is tudok vele, de annyi időre talán harcképtelenné tehetem, hogy segítségért kiabáljak, vagy talán még a szobából is kijussak.
A lábammal a lábára tapostam, amivel azt értem el, hogy felszisszent és már nem tartott olyan szorosan.A fejemet erősen hátra rántottam és mivel alacsony vagyok az állára mértem nagy ütést.Ez annyira hirtelen érte őt, hogy végleg elengedett egy pillanatra, amit én ki is használtam.Az ajtóhoz rohantam, gyorsan elfordítottam a kulcsot és olyan erővel téptem fel a kijáratot, hogy az ajtó majdnem kiszakadt a tokjából.Majd futásnak eredtem a folyosón.A szemem sarkából még láttam ahogy elkáromkodja magát, majd dühösen utánam indul.
-Lucas!-sikítottam.

/Daniel/

Dühösen siettem le a kacskaringós lépcsőkön, Williammel a nyomomban, aki arról faggatott, mit szándékozom tenni, mert ő nem értett semmit.
Apánk végig tudta, hogy Alexis a jogos örökös, puffogtam magamban.
Mikor leértünk a nagyterembe a király szinte azonnal letámadott minket.
-Hol van a lányom??-szögezte nekünk a kérdést.-Vendége érkezett!Fogadnia kell!
-A szobájában van.Nem érzi túl jól magát-füllentettem.
-Ne aggódj Richard-szólalt meg apám.-William majd fogadja a vendéget, mint Alexis vőlegénye-mondta mire gyilkos tekintettel néztem rá.
-Rendben.Végülis igazad van!Megtennéd Will?-fordult felém, mire azonnal bólintottam.
-Persze, de megtudhatom ki az?
-Alexis barátnője.Christina Marie Maddison kisasszony.Kedves lány, kicsit csöndes, de vagyonos családból származik és ha jól tudom még szabad-vetett a király rám egy jelentőségteljes pillantást.-Most érkezett.
-Most, hogy tudjátok menjetek a dolgotokra, Daniel te is menj vele!!Hátha megtanulsz tőlük egy kis jó modort!!
Duzzogva, de eleget tettem a parancsnak és öcsémmel kisiettem a kastély előtt.Ott állt egy nagy hintó, amiből éppen egy fiatal lány szállt ki.Egy bájos, kissé sápadt, kész nő bukkant elő, akinek fekete, göndör hajzuhatag omlott a vállára.Térdig érő pasztell színű ruhát viselt.Egy fiúval érkezett, aki fölé magasodott.Szőke haja rendezetten állt a fején és ruhája hibátlanul állt rajta, egyetlen folt vagy ránc sem volt rajta.Hirtelen, mintha csak megérezték volna, hogy meredten nézem őket, megfordultak.Először ijedtség suhant át az arcán, majd el is múlt és már csak félénken tekintett felénk.Öcsémmel egyszerre indultunk meg felé.

-Üdvözlöm, Christina kisasszony-szólalt meg Will majd kezet csókolt a lánynak.-Üdv uram-Mikor én nem mondtam semmit oldalba bökött.
-Üdvözlöm önöket-mondtam unottan.
-Jó napot, uraim-nyögte ki egy kicsit félénken.-Kihez van szerencsém?
-Ó, milyen modortalan vagyok-kapott a fejéhez az öcsém.
Alexisnek igaza van, tényleg elég nyálasan viselkedik.
-Én William vagyok Alexis vőlegénye,-mondta mire köhögtem egyet-ő pedig a bátyám Daniel White.
-Ó kérem tegezzenek!Szóval ön az akiről a barátnőm a levelében írt?-fordult dühös tekintettel öcsém felé, én pedig magamban vihogni kezdtem.
-Remélem kegyed csak jó dolgokat hallott rólam-nyögte ki Will.
-Hát nem éppen.Lexi hol van?Miért nem ő jött elém?-kérdezte gyanakodva.
Már éppen válaszoltam volna, mikor egy hamisíthatatlanul ijedt sikoly hangzott fel a kastélyból.Ijesztő volt mert azt a hangot több ezer közül is felismertem volna.
-Alexis-sziszegtem, majd rohanni kezdtem vissza a kastélyba.


És ennyi :D Remélem tetszett... :D Hagyj komit magad után :D
Cup-cup

8. *Indulatok Harca*

Alexis lassú, ámbár megfontolt léptekkel közeledett a magasra törő hatalmas kastély felé, melyben élete során eddig csak fogolynak érezte magát. Daniel szótlanul követte őt, ámbár a lány monda neki, hogy nem szükséges vele tartania, hazatalál egyedül is, de ő nem hallgatott rá.

A feszültség tapintható volt a levegőben, ami a lány körül terjengett és belőle áradt. Szinte fortyogott a dühtől és az indulatoktól, és mindez egyre csak erősödött, ahogy közelebb ért a magas kőfalakhoz. Már összeszedett mindent a fejében, amit mondani akart. Ki akart tálalni, elmondani mindent, mert eddig nem hagyták, hogy befejezze a mondandóját. Ezúttal elmond mindent, amit eddig belé fojtottak. Ezúttal senki nem állítja meg, ezúttal minden másként lesz.

Ahogy elérték a magas kőfalat, a lány egy hatalmasat sóhajtott. Nagyon kedvelte a kísérőjét, de jelenleg mindent megtett volna, hogy szabaduljon tőle a tópartot történtek óta. Daniel halkan kacagott.

- Aha, még hogy egyedül is visszatalálsz, mi? – kacagott egy diadalittas mosoly kíséretében, amit cseppet sem igyekezett elfojtani. - Keressük meg a kaput. - tette a lány hátára a kezét.

- Képzeld, visszataláltam, csak nem szoktam a kaput használni - szólt vissza a lány. - Viszlát Daniel, köszönök mindent - pukedlizett egyet, mire a másik csípőből meghajolt.

Mindketten felnevettek erre. Valahogy a szokásukká vált ez az elköszönés. Vicces, mindketten két nemesi sarj voltak, akik mások előtt ügyet sem vetettek a szabályokra és pont egymás előtt finomkodtak ezekkel. Eljátszották a közembereket az otthontól távol, de mégis kénytelenek voltak visszatérni a gyökerekhez.

- Hé, ugye még találkozunk? - kérdezte Daniel.

- Persze, sokkal élvezetesebb a te társaságod, mint az ittenieké - intett fejével a kastély felé. - Holnap reggel a tónál? Megfelel?

- Rendben - mondta egy hatalmas mosoly kíséretében. - Akkor holnap. Viszlát Alexis - mondta, de még mielőtt távozott, látta, hogy a lány tényleg nem szándékozza használni a kapukat, hanem könnyedén megmássza a magas kőfalat, majd eltűnik a túloldalán.

Azonban a lánynak nem sikerült feltűnésmentesen bejutnia, ugyanis az ő mindent látó testőre, egy pillanaton belül ott termett mellette, hogy alaposan leszidhassa, amiért ilyeneket csinál.

- Lexi! Te megőrültél? Ez veszélyes - korholta. - Miért nem tudod a kaput használni, ahogy mindenki más?

- Ugyan Lucas, tudod, hogy nekem ez gyerekjáték. Szeretem a kalandokat, és mint tudod, azok az őrök nem engednek ki, így kénytelen vagyok veszélyesebb, ámbár sokkal szórakoztatóbb módszerekhez folyamodni.

- Csak kifelé nem engednek, jó okkal - forgatta a szemeit. - De mielőtt alaposan kioktatnálak az alapvető tiszteletről és illemről, most sokkal fontosabb dolgunk van. Késésben vagy!

- Mit csináltam már megint? Hiszen itthon sem voltam! - háborgott.

- Ha jól sejtem reggel beszélgettél a bátyáddal nem? - kérdezte számon kérően.

- Talán. Miért, nem beszélgethetek a bátyámmal? Már ez is tilos? - horkant fel.

- Ő pedig annyira szereti az egyetlen hugicáját, hogy kikezdte a kérődet.

- Ezt nem hiszem el - hatalmas mosoly terült el az arcán. - Ezért ő a kedvenc tesóm. - az arca elfehéredett. - Ezt ne merészeld elmondani Mike-nak. - mutatott rá az ujjával. - És nem a kérőm az a barom!

- De mi történt veled? Csurom vizes vagy! - ripakodott rá. - Menj öltözz át. És ha már telebeszélted a bátyád fejét az a minimum, hogy támogatod őt. A gyakorlótéren vannak. - veregette vállon.

- Hosszú történet - vigyorgott. - Sietek, mondd meg nekik, hogy mindjárt ott leszek - mondta, majd villámgyorsan elrohant, föl a szobájába.

Lerugdosta magáról a vizes ruháit, és sietve túrta föl a szekrényét, ahonnan össze-vissza kapdosta ki az első darabokat, amik a kezébe akadtak, majd szinte rekordot döntő sebességgel cibálta őket magára. Belepillantott a tükörbe a tincsei nedved lógtak az arcába. Az átkozott Daniel összefröcskölte, Gyorsan megfésülte a haját és egy magas copfba kötötte a haját. És már rohant is lefelé a kacskaringós csigalépcsők tömegén.

A fiúk mindig a hátsó kertben edzettek, így a lány célirányosan a kastély nyugati szárnya felé loholt, aminek ablakai pont arra felé néztek. Lerobogott a második emeletre és elfoglalta a helyét a páholyban, ami egy ablak volt. Lábait kilógatta és, érdeklődve várta, hogy az ő dalia kérőjét elpáholják.

A mosoly is lefagyott az arcáról, mikor az Idióta kardot ragadott, hogy kiálljon a bátyái ellen, de nem csak ő merészkedett be a fenségterületükre, hanem az apja is, és az ő apja is, akit sosem érdekelt a gyerekei gyakorlása, de amint egy nyalka királyi sarj beáll közéjük, az már egyből érdekli.

Alexis késve érkezett, így az első meccs épp akkor ért véget mikor helyet foglalt, és csalódottan vette tudomásul, hogy az idősebbik bátyja veszített. Valószínűleg hagyta magát, mert az apja megkérte és ő persze azonnal úgy is tesz, de ez nem vonatkozott Christianra. Akinek a fejéből születhetett az ötlet. És a lány már előre készült, milyen jót fog nevetni mikor a hercegecske csúnyán pofára esik. Elvégre a bátyja megígérte, hogy móresre tanítja, aki fejtörést okozott a húgának.

- Gyerünk Chris - suttogta morogva, mikor a fiatalabb testvére vette föl a kardot.

A két ifjú egymással szemben álltak, majd kezet fogtak, jelezve, hogy barátságos meccs következik, majd mindketten harci állásba helyezkedtek. Christian szemében vad tűz lobogott, elszántság, vadság tükröződött. Ő volt az erősebb, habár a fiatalabb testvér volt. Ő jobban hasonlított a húgára, hiszen őt sem lehetett szabályozni, ámbár szabálytisztelőbb volt, mint kishúga. De nem tűrte, ha bárki erősebb nála, vagy legyőzni őt.

Először csak lassan köröztek egymás körül, felmérték egymást, megpróbáltak a másikon gyenge pontot találni. Aztán Christian megmozdult és felé iramodott. Kardok fémes csattanása hallatszott, ahogy vas ütődött a vasnak. Hárították egymás próbálkozásait, nagyjából egyenlő felekként harcoltak, ámbár az idegen végül erősebbnek bizonyult. Egy rafinált, villámgyors mozdulattal hárított, amikor a másik támadt majd lefegyverezte, és rászegezte a kardot. Ő nyert.

- Jajj Chris, nem igaz, ne bénázz már - kiáltott le rájuk a lány, és ők ekkor vették észre, hogy társaságuk van. - Hagyod, hogy legyőzzön? 

- Alexis! - szólt rá fegyelmezően az apja.

A herceg kissé sértetten nézett fel az ablakban ülő lányra, aki csak megvonta a vállát, mikor ránézett. Kösz, de ne becsülj alá, gondolta magában. És ha olyan nagy a szád, hát gyere és mutasd meg, te mit tudsz!

De amint végiggondolta Alexis elrugaszkodott a magasan lévő ablaktól és a sértetlenül földön landolt, pedig legalább két emeletnyi magasságból ugrott. Lassan odasétált a bátyjához, majd könnyedén kivette a kezéből a nehéz kardot és a fiú elé állt. Egyértelmű kihívás. Ismét lovaglónadrágot és csizmát viselt. Bizonyára ezért nem látta egész nap.

- Alexis, tedd azt le! Az nem a te kezedbe való - szólt közbe az apja. - Megvágod magad!

- Csak megmutatom neki, milyen is az igazi harc, mert a bátyáimmal inkább csak balettozott. Nem te mondtad, hogy legyek vele barátságos? - nézett rá hatalmas boci szemekkel.

- Biztosan jó ötlet ez? - kérdezte a herceg, aki nem akarta elhinni, hogy egy kislány akar kiállni ellene, akinek szeme láttára verte le a bátyáit.

- Talán félsz? - szegezte neki a kérdést. - Vagy csak bátran nem állsz ki egy jóval fiatalabb harcos ellen, aki nem mellesleg lány?

- Ha ennyire akarod, hát legyen - válaszolta meglengetve a kardját, megfogadva, hogy nem lesz durva, végülis csak egy kislány, nem tudja, mit csinál.

De a lány tudta mire vállalkozik, és egyáltalán nem félt, hiszen más társasága nem volt, így fiúk között nőtt fel, akik szeretnek harcolni. Nem voltak lány barátai, így nem tehetett mást, mint a bátyáival és két másik korabeli fiúval lógott, az egyikük Lucas volt, a másik pedig, az ő öccse, aki sajnos már nincs köztük. De mivel így nőtt föl, elkerülhetetlen volt, hogy ne tanulja meg forgatni a férfiak kezébe való fegyvereket.

- Én a helyedben, nem venném ennyire félvállról - szólt közbe a fiatalabb testvér. - De Lexi, legyél vele kíméletes - vigyorgott.

- Nyugi Christian, nem teszek benne komolyabb kárt - mondta, majd mindketten nevettek. A fiúnak nehéz volt elhinni, hogy egy olyan vad, makacs, harcias lány, mint ő, hogy tud ilyen angyalian nevetni, miközben kardot szegez neki.

- Itt ugyan nem lesz semmi - lépett Richard a lánya elé. - Alexis, add azt ide!

- Csak egy barátságos meccs lenne. Próbálok kedves lenni, vagy nem erre kértél? - játszotta meg az engedelmes kislányt.

- De ne így! Egy hercegnő ne így legyen barátságos. Na, add azt ide, mielőtt megvágod magad - mondta erőteljesen, és meglepő, de a lány duzzogva, de átadta neki. Dühösen meredt a fiúra, rávillantva, egy „most megúsztad” arckifejezést, majd egy „de ezt még befejezzük” is érkezett mellé, ahogy odébb sétált, és átadta a helyét a testvéreinek.

- Pedig legyőzted volna - súgta neki Christian, mikor megállt mellette.

- Talán a fejét is levágtam volna - nevetett. - De ne higgye, hogy megúszta, egyszer leszámolok vele, majd meglátod - válaszolta, majd csalódottan nézte, ahogy a bátyjai egymást váltva veszítenek és ő képtelen volt beállni, hogy megvédje a családja becsületét.

De megfogadta magában, hogy többé semmit nem tűr el az apjától. Nem fogja hagyni, hogy tönkretegyék őt. Mindent el fog követni, hogy megakadályozza őket.

6.*Leplezetlen Igazság*

Szégyen, és elviselhetetlen szavak okozta fájdalom szorította össze a szívét, ahogy könnyeit visszafojtva próbált távozni. Nem hagyta előtörni őket, nem hagyhatta. Hirtelen minden eddig elnyomott érzése és sérelme nehezedett rá a vállára. Úgy érezte volna, mintha ezer év után a sivatagban való szomjazás után záporként hullatja rá az ég könnyeit, s mocsárrá változtat körülötte mindent, s ő elsüllyed a homokban, mely egykor biztosan állt alatta, most viszont futóhomokként emészti fel.

- Lexi - szólt utána valaki, de a lány képtelen volt koncentrálni, nem akarta, hogy bárki ilyen állapotban lássa. - Lex, állj meg! - ragadta meg az illető a vállát és maga felé fordította. – Apánk nem úgy értette - szorította hatalmas mellkasához a húgát átölelve őt, testével védelmezve.

- Hát akkor, hogyan értette? Csak úgy viccből üvölti le a lányát, hogy szégyent hoz mindenkire? Csak úgy hirtelen felindulásból vágja hozzá, hogy örül, amiért az anyánknak már nem kell látnia mi lett belőlem? - zokogta a fiú mellkasába fúrva a fejét, aki halkan csitítani próbálta, miközben a haját simogatta.

- Shh, semmi baj. Te nem csináltál semmit, az én hibám volt. Be kellett volna fognom a számat és elvinni a balhét. Sajnálom Lexi, csak neked okoztam ezzel fájdalmat. Ígérem visszamegyek és helyrehozok mindent.

- Nem, nem érted - távolodott el tőle és könnyes szemeit a bátyjára emelte. - Ezt nem lehet helyrehozni. Apánk a fejébe vette ezt az egész őrültséget és bármit is teszek vagy mondok nem változtat semmin, mert akaratom ellenére is azt fogja tenni amit ő akar, nem törődve azzal, hogy az engem felemészt.

- Lexi úgy sajnálom - akarta megölelni ismét, de a lány inkább elfordult.

- Ne sajnáld, miután velem végzett rajtad és Mike-on lesz a sor. Addig élvezd ki azt a kevéske szabadságot, ami neked jutott. Mert nekem még ennyim sincs, a szabadságomtól is megfosztott.

- Lexi, ne butáskodj…

- Chris, kérlek, hagyj magamra, egyedül akarok lenni - törölte le durván a könnyeit. – Ígérem nem szököm meg, csak most egyedül akarok lenni, ugye megérted?

- Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen állapotban egyedül akarlak hagyni. Még valami őrültséget csinálsz.

- Már te is kezded? Már egyedül sem lehetek? Ezt is el akarjátok venni tőlem? - kérdezte rázkódva a sírástól, majd mikor látta, hogy a bátyja megadta magát, kierőltetett magából egy egészen apró mosolyt. - Köszönöm - suttogta, majd elsétált.

Elhagyta a kastély területét, megmászta az ő bent tartására szolgált kőfal magas ormait és bevetette magát a sűrű erdőbe. Csak el akart tűnni, elbújni a világ elől, örökre. Nem tudta merre, hová vezet útja, vakon loholt az ismeretlenbe, tán egy idő után azt sem tudva merre megy. Csak minél távolabb akart kerülni a hatalmas kastély magasra nyúló tornyaitól, amik bármily messzire is ment ott lebegtek a feje fölött a távolban.

Egy nagyot sóhajtott, majd megadva magát az őt nyomasztó érzéseknek, melyek egyre erőszakosabban súgták mondandójukat a lány fülébe, lerogyott a legközelebbi ülhetőnek tűnő dologra. Egy kidőlt, korhadt fa törzse volt, ám a lányt nem zavarta. Felőle akár két ellenséges sereg megütközhetett volna tőle pár lépésnyire, azt sem vette volna észre. Elvesztette az érzékelő képességét, nem tudta hol van, mióta van ott, bár annak örült volna leginkább, ha elfelejti ő kicsoda. Ha elfeledkezne magáról, a családjáról, mindenről, ami az eddigi életéhez köti, mert ha ők nem lennének, nem lenne miért hazatérnie. Szabad lehetne. Talán ezt kellene tennie, elfojtani minden magában hordozott emléket és többé hátra sem nézve elmenni, egy új életet kezdeni. Találni valakit, akit ő választ magának, s akit szeret, és az viszont szereti, hétköznapi életet élni.

De nem mehetett el, egyszerűen belesajdult a szíve a gondolatba, hogy elhagyja a testvéreit, és olyan fájdalmat okozzon nekik, mint anyjuk elvesztése. Nem tehette meg velük. És különben is, hiába próbálkozott volna, elmenekülhetett volna, de mind hiába. Talán messze eljutott volna, bujkálhatott is volna egy ideig, de az apja kerestetné, minden áron, és a katonák előbb utóbb megtalálnák. És azzal csak a neki segítőknek ártana. Az apja eladta őt. És be fogják hajtani rajta az adósságot.

Csendben lehajtotta a fejét és egy halk, ámbár annál fájdalmasabb sóhaj kíséretében megadta magát. Hagyta, hogy minden felgyülemlett kín szétáradjon benne, hagyta, hogy kitörjenek, hogy birtokba vegyék testét és megszegje a legszentebb esküjét. Sírt, ismét, és sokadjára már. Megadta magát a gyöngeségeinek, nem is sejtve, hogy valaki vészesen közelít felé.

A férfi, vagy inkább ifjú fiú már messziről hallotta a lány zokogását, és belülről feltörő kényszert érzett rá, hogy megtudja ki az, aki egy ilyen szép napon ily keservesen sírdogál. Fel akarta vidítani, bárki is legyen. Gyűlölte, ha valakit szomorúnak látott. Megvetette az emberi szenvedést, mivel az élet napos oldalán járt, épp ezért arra ítéltetett, hogy megismerje a sötétet, mely szép lassan fölemészti a lelkét, amíg más semmi nem marad belőle, csak a fénybe való visszavágyás.

Kétkedően húzta össze a szemöldökét, mikor meglátta a fatörzsön csücsülő aprócska alakot. Azonnal felismerte a lányt, amint megpillantotta a lábán virító tornacipőket. Ámbár talán jobban örült volna, ha nem őt találja itt. A lány olyan kedves és ártatlan, nem érdemli meg, hogy szomorú legyen. A fiú lassan közelebb lépdelt, de a lány nem vette észre, pedig Daniel nem törődött azzal, hogy csöndben közlekedjen a lehullott levelektől recsegő avarban.

-  Hé - suttogta miközben az álla alá nyúlt és megemelte, hogy a lány felnézzen rá.

Alexis megijedt a hirtelen érintéstől, mert észre sem vette, hogy valaki közeledett felé. Riadtan rezzent össze, mielőtt a tekintete összetalálkozott a háborgó óceán habjaival, ahogy a fiú tekintete az övébe fúródott.

- Hé, Alexis - szólongatta halkan, ahogy a messze révedt tekintetét meglátta. Azt hitte, sokkos állapotban van. Talán igaza volt. - Mi történt veled? Mi a baj? - kérdezte suttogva a tőle telhető legnyugodtabb, legtörődőbb hangon, miközben a lány tincseit óvatosan kisimította az arcából. - Biztos nem ok nélkül sírsz - folytatta, mikor a lány megrázta a fejét. - Mondd el, talán segíthetek, vagy ha nem, akkor felkínálom a vállamat - ajánlotta fel, hogy egy kicsit megmosolyogtassa a lányt, ámbár nem hitte, hogy ő szó szerint fogja érteni, mert Alexis alig egy pillanat múlva a nyakába borult, kezeivel átölelve és zokogni kezdett ismét.

- Semmi baj. Itt vagyok veled - suttogta, hogy megnyugtassa, miközben a haját kezdte simogatni. - Nem lesz semmi baj. Ne sírj!

- Nem, semmi sem lesz rendben - szipogta, miután egy kicsit megnyugodott, majd eltávolodott a fiútól.

- Ne mondj ilyet. Mi lehet olyan szörnyű, hogy képes sírásra késztetni egy ilyen bájos arcot? - törölte le hüvelykujjával a lány arcán folyó könnyeket.

- Csak az, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, ennyi - vonta meg a vállát. - És újabban a családom szégyene is.

- Miért gondolod ezt? - kérdezte, miközben a hüvelykujjával letörölte a lány egy könnycseppét. - Szerintem egyáltalán nem vagy szerencsétlen.

- Az apám mondta. Szerinte nem megfelelően viselkedem. Nem rangomhoz méltóan és durván leüvöltött ezért, pedig ezúttal tényleg semmit nem csináltam, csak őszinte voltam vele, és megmondtam neki, hogy soha nem leszek hajlandó hozzámenni ahhoz a hülye alakhoz, akihez mindenáron hozzá akar kényszeríteni - tört ki belőle minden.

- Ó - nyögte a fiú legnagyobb csalódottságában. - Szóval már foglalt vagy - mondta inkább magának mintsem a lánynak. - Ki az a szerencsés ember, aki kiérdemelt téged?

- Szerencsés? Ne kezdd te is ezt az egész kötelesség dolgot - nézett rá dühösen. - Nem érdemelt ki engem. Megvásárolt! 

- Sajnálom, nem úgy értettem. Csak arra akartam célozni, hogy bármelyik férfi boldog lenne, ha egy ilyen lányt szánnának neki - javította ki magát. - Talán tiszteletlen volt veled? Megbántott? Mi kifogásod van ellene?

- Nem, nem ez a gond. Hanem az, hogy mindez akaratom ellenére történik. Nem akarok úgy valakihez hozzámenni, hogy mindössze a nevét tudom, meg a megjegyezhetetlenül hosszú rangját, mert az apámnak csak az számít.

- Értelek. Értem, kisasszony - javította ki magát!

- Azt hittem ezt már megbeszéltük! - förmedt rá.

- A falusi lánykák nem sűrűn kapnak rangos házassági ajánlatokat, még ha ennyire csinosak is - jegyezte meg. - Nemes kisasszony vagy, nemdebár? - mérte végig. Bár a ruhája nem erről árulkodott, túlságosan jól bánt a szavakkal, és túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy egy egyszerű kereskedő vagy kovács lánya legyen.

- Mit számít az? - förmedt rá. - Megfosztanak a szabad döntés lehetőségétől. Még csak nem is ismerem.

- De ha nem lenne ez az egész, és csak úgy találkoznál ezzel a legénnyel. Kedvelnéd? - kérdezte.

- Nem - vágta rá a lány kissé felháborodva, még a feltételezésen is. - Egy idegesítő, elkényeztetett alak, aki azonnal ugrik az apja minden kis szavára. Csak egy elkényeztetett, nyalka herceg. Szánalmas. - ócsárolta a fiút, majd a szája elé kapott, mikor elszólta magát.

- Tessék? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Herceg?

- Nem, nem úgy értem - kezdett mentegetőzni de már késő volt.

- Egy herceg akar feleségül venni? - lepődött meg.-  Milyen családból származol? Ki az apád? - hadarta el azonnal a kérdéseit.

- Számít ez? -kérdezte a lány, de amikor látta a fiú, amikor a fiú bólintott egy nagyot sóhajtott. - A nevem Alexis Lawson. - suttogta egészen halkan, mintha azt hinné így elhallgathatja az igazságot. -Királyi családból származom. Richard Lawson Penthos királya, és Chloe Lawson Malvon-i hercegnő egyetlen leánya és legifjabb gyermeke. A trón jogos örököse és a korona várományosa születés és vér útján - hadarta el a protokoll szöveget a lány, ami neki megszokott volt, de a fiúnak tátva maradt a szája.

- Tessék? Ezt nem hiszem el…- hüledezett. - Akkor te… Ön.. hercegnő. - ugrott föl. – Bocsásson meg a tudatlanságomért, hercegnő - hajlongott előtte. - Jó neveltetést kaptam, de fogalmam sem volt…

- Hagyd abba! - förmedt rá. - Látod, pont ezért nem mondtam el! Máris máshogy nézel rám. Már nem az egyszerű falusi lánykát látod bennem, hanem a nagy hatalmú hercegnőt! Pedig pont ezt akartam elkerülni! Nem akarok az lenni, aki vagyok, soha nem is akartam! Nem akarom, hogy te is másként kezelj emiatt. Nem akarok különc lenni.

- Sajnálom, én csak… egész életemben az illemet és a jó modort próbálták a fejembe verni és... Bocsánat hercegnő.

- Ne! Csak Lexi! - mondta a lány, mire a fiú elmosolyodott, és késztetést érzett rá, hogy eljött az ideje, ő is bevallja a piszkos kis titkát, miszerint ő sem egy egyszerű kis parasztlegény, nagyon is előkelő családból származott ám. - Szóval nem bírod a hercegeket? - mire a lány felnevetett.

- Tulajdonképpen már gyerekkorom óta a szőke herceg fehér lovon dumát hallgatom, és őszintén szólva, elegem van belőle. Sőt az én hercegecském, nem is szőke, sőt még csak nem is lóval jött - kacagott.

- Ilyen illúzióromboló herceget, nem csodálom, hogy nem kedveled - kacagott a fiú is. - De tudod mit? Ne is beszéljünk egy olyan alakról, aki miatt szomorúnak látlak.

- Rendben Mr. Lélekdoktor. Akkor tereld el a gondolataimat.

 - Örömmel, felség - hajolt meg megjátszottan. - Hová vihetem el felségedet? - torzította el a hangját és túlságosan sok udvariasságot vitt bele.

- Messze…