6.*Leplezetlen Igazság*

Szégyen, és elviselhetetlen szavak okozta fájdalom szorította össze a szívét, ahogy könnyeit visszafojtva próbált távozni. Nem hagyta előtörni őket, nem hagyhatta. Hirtelen minden eddig elnyomott érzése és sérelme nehezedett rá a vállára. Úgy érezte volna, mintha ezer év után a sivatagban való szomjazás után záporként hullatja rá az ég könnyeit, s mocsárrá változtat körülötte mindent, s ő elsüllyed a homokban, mely egykor biztosan állt alatta, most viszont futóhomokként emészti fel.

- Lexi - szólt utána valaki, de a lány képtelen volt koncentrálni, nem akarta, hogy bárki ilyen állapotban lássa. - Lex, állj meg! - ragadta meg az illető a vállát és maga felé fordította. – Apánk nem úgy értette - szorította hatalmas mellkasához a húgát átölelve őt, testével védelmezve.

- Hát akkor, hogyan értette? Csak úgy viccből üvölti le a lányát, hogy szégyent hoz mindenkire? Csak úgy hirtelen felindulásból vágja hozzá, hogy örül, amiért az anyánknak már nem kell látnia mi lett belőlem? - zokogta a fiú mellkasába fúrva a fejét, aki halkan csitítani próbálta, miközben a haját simogatta.

- Shh, semmi baj. Te nem csináltál semmit, az én hibám volt. Be kellett volna fognom a számat és elvinni a balhét. Sajnálom Lexi, csak neked okoztam ezzel fájdalmat. Ígérem visszamegyek és helyrehozok mindent.

- Nem, nem érted - távolodott el tőle és könnyes szemeit a bátyjára emelte. - Ezt nem lehet helyrehozni. Apánk a fejébe vette ezt az egész őrültséget és bármit is teszek vagy mondok nem változtat semmin, mert akaratom ellenére is azt fogja tenni amit ő akar, nem törődve azzal, hogy az engem felemészt.

- Lexi úgy sajnálom - akarta megölelni ismét, de a lány inkább elfordult.

- Ne sajnáld, miután velem végzett rajtad és Mike-on lesz a sor. Addig élvezd ki azt a kevéske szabadságot, ami neked jutott. Mert nekem még ennyim sincs, a szabadságomtól is megfosztott.

- Lexi, ne butáskodj…

- Chris, kérlek, hagyj magamra, egyedül akarok lenni - törölte le durván a könnyeit. – Ígérem nem szököm meg, csak most egyedül akarok lenni, ugye megérted?

- Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen állapotban egyedül akarlak hagyni. Még valami őrültséget csinálsz.

- Már te is kezded? Már egyedül sem lehetek? Ezt is el akarjátok venni tőlem? - kérdezte rázkódva a sírástól, majd mikor látta, hogy a bátyja megadta magát, kierőltetett magából egy egészen apró mosolyt. - Köszönöm - suttogta, majd elsétált.

Elhagyta a kastély területét, megmászta az ő bent tartására szolgált kőfal magas ormait és bevetette magát a sűrű erdőbe. Csak el akart tűnni, elbújni a világ elől, örökre. Nem tudta merre, hová vezet útja, vakon loholt az ismeretlenbe, tán egy idő után azt sem tudva merre megy. Csak minél távolabb akart kerülni a hatalmas kastély magasra nyúló tornyaitól, amik bármily messzire is ment ott lebegtek a feje fölött a távolban.

Egy nagyot sóhajtott, majd megadva magát az őt nyomasztó érzéseknek, melyek egyre erőszakosabban súgták mondandójukat a lány fülébe, lerogyott a legközelebbi ülhetőnek tűnő dologra. Egy kidőlt, korhadt fa törzse volt, ám a lányt nem zavarta. Felőle akár két ellenséges sereg megütközhetett volna tőle pár lépésnyire, azt sem vette volna észre. Elvesztette az érzékelő képességét, nem tudta hol van, mióta van ott, bár annak örült volna leginkább, ha elfelejti ő kicsoda. Ha elfeledkezne magáról, a családjáról, mindenről, ami az eddigi életéhez köti, mert ha ők nem lennének, nem lenne miért hazatérnie. Szabad lehetne. Talán ezt kellene tennie, elfojtani minden magában hordozott emléket és többé hátra sem nézve elmenni, egy új életet kezdeni. Találni valakit, akit ő választ magának, s akit szeret, és az viszont szereti, hétköznapi életet élni.

De nem mehetett el, egyszerűen belesajdult a szíve a gondolatba, hogy elhagyja a testvéreit, és olyan fájdalmat okozzon nekik, mint anyjuk elvesztése. Nem tehette meg velük. És különben is, hiába próbálkozott volna, elmenekülhetett volna, de mind hiába. Talán messze eljutott volna, bujkálhatott is volna egy ideig, de az apja kerestetné, minden áron, és a katonák előbb utóbb megtalálnák. És azzal csak a neki segítőknek ártana. Az apja eladta őt. És be fogják hajtani rajta az adósságot.

Csendben lehajtotta a fejét és egy halk, ámbár annál fájdalmasabb sóhaj kíséretében megadta magát. Hagyta, hogy minden felgyülemlett kín szétáradjon benne, hagyta, hogy kitörjenek, hogy birtokba vegyék testét és megszegje a legszentebb esküjét. Sírt, ismét, és sokadjára már. Megadta magát a gyöngeségeinek, nem is sejtve, hogy valaki vészesen közelít felé.

A férfi, vagy inkább ifjú fiú már messziről hallotta a lány zokogását, és belülről feltörő kényszert érzett rá, hogy megtudja ki az, aki egy ilyen szép napon ily keservesen sírdogál. Fel akarta vidítani, bárki is legyen. Gyűlölte, ha valakit szomorúnak látott. Megvetette az emberi szenvedést, mivel az élet napos oldalán járt, épp ezért arra ítéltetett, hogy megismerje a sötétet, mely szép lassan fölemészti a lelkét, amíg más semmi nem marad belőle, csak a fénybe való visszavágyás.

Kétkedően húzta össze a szemöldökét, mikor meglátta a fatörzsön csücsülő aprócska alakot. Azonnal felismerte a lányt, amint megpillantotta a lábán virító tornacipőket. Ámbár talán jobban örült volna, ha nem őt találja itt. A lány olyan kedves és ártatlan, nem érdemli meg, hogy szomorú legyen. A fiú lassan közelebb lépdelt, de a lány nem vette észre, pedig Daniel nem törődött azzal, hogy csöndben közlekedjen a lehullott levelektől recsegő avarban.

-  Hé - suttogta miközben az álla alá nyúlt és megemelte, hogy a lány felnézzen rá.

Alexis megijedt a hirtelen érintéstől, mert észre sem vette, hogy valaki közeledett felé. Riadtan rezzent össze, mielőtt a tekintete összetalálkozott a háborgó óceán habjaival, ahogy a fiú tekintete az övébe fúródott.

- Hé, Alexis - szólongatta halkan, ahogy a messze révedt tekintetét meglátta. Azt hitte, sokkos állapotban van. Talán igaza volt. - Mi történt veled? Mi a baj? - kérdezte suttogva a tőle telhető legnyugodtabb, legtörődőbb hangon, miközben a lány tincseit óvatosan kisimította az arcából. - Biztos nem ok nélkül sírsz - folytatta, mikor a lány megrázta a fejét. - Mondd el, talán segíthetek, vagy ha nem, akkor felkínálom a vállamat - ajánlotta fel, hogy egy kicsit megmosolyogtassa a lányt, ámbár nem hitte, hogy ő szó szerint fogja érteni, mert Alexis alig egy pillanat múlva a nyakába borult, kezeivel átölelve és zokogni kezdett ismét.

- Semmi baj. Itt vagyok veled - suttogta, hogy megnyugtassa, miközben a haját kezdte simogatni. - Nem lesz semmi baj. Ne sírj!

- Nem, semmi sem lesz rendben - szipogta, miután egy kicsit megnyugodott, majd eltávolodott a fiútól.

- Ne mondj ilyet. Mi lehet olyan szörnyű, hogy képes sírásra késztetni egy ilyen bájos arcot? - törölte le hüvelykujjával a lány arcán folyó könnyeket.

- Csak az, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok, ennyi - vonta meg a vállát. - És újabban a családom szégyene is.

- Miért gondolod ezt? - kérdezte, miközben a hüvelykujjával letörölte a lány egy könnycseppét. - Szerintem egyáltalán nem vagy szerencsétlen.

- Az apám mondta. Szerinte nem megfelelően viselkedem. Nem rangomhoz méltóan és durván leüvöltött ezért, pedig ezúttal tényleg semmit nem csináltam, csak őszinte voltam vele, és megmondtam neki, hogy soha nem leszek hajlandó hozzámenni ahhoz a hülye alakhoz, akihez mindenáron hozzá akar kényszeríteni - tört ki belőle minden.

- Ó - nyögte a fiú legnagyobb csalódottságában. - Szóval már foglalt vagy - mondta inkább magának mintsem a lánynak. - Ki az a szerencsés ember, aki kiérdemelt téged?

- Szerencsés? Ne kezdd te is ezt az egész kötelesség dolgot - nézett rá dühösen. - Nem érdemelt ki engem. Megvásárolt! 

- Sajnálom, nem úgy értettem. Csak arra akartam célozni, hogy bármelyik férfi boldog lenne, ha egy ilyen lányt szánnának neki - javította ki magát. - Talán tiszteletlen volt veled? Megbántott? Mi kifogásod van ellene?

- Nem, nem ez a gond. Hanem az, hogy mindez akaratom ellenére történik. Nem akarok úgy valakihez hozzámenni, hogy mindössze a nevét tudom, meg a megjegyezhetetlenül hosszú rangját, mert az apámnak csak az számít.

- Értelek. Értem, kisasszony - javította ki magát!

- Azt hittem ezt már megbeszéltük! - förmedt rá.

- A falusi lánykák nem sűrűn kapnak rangos házassági ajánlatokat, még ha ennyire csinosak is - jegyezte meg. - Nemes kisasszony vagy, nemdebár? - mérte végig. Bár a ruhája nem erről árulkodott, túlságosan jól bánt a szavakkal, és túlságosan gyönyörű volt ahhoz, hogy egy egyszerű kereskedő vagy kovács lánya legyen.

- Mit számít az? - förmedt rá. - Megfosztanak a szabad döntés lehetőségétől. Még csak nem is ismerem.

- De ha nem lenne ez az egész, és csak úgy találkoznál ezzel a legénnyel. Kedvelnéd? - kérdezte.

- Nem - vágta rá a lány kissé felháborodva, még a feltételezésen is. - Egy idegesítő, elkényeztetett alak, aki azonnal ugrik az apja minden kis szavára. Csak egy elkényeztetett, nyalka herceg. Szánalmas. - ócsárolta a fiút, majd a szája elé kapott, mikor elszólta magát.

- Tessék? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Herceg?

- Nem, nem úgy értem - kezdett mentegetőzni de már késő volt.

- Egy herceg akar feleségül venni? - lepődött meg.-  Milyen családból származol? Ki az apád? - hadarta el azonnal a kérdéseit.

- Számít ez? -kérdezte a lány, de amikor látta a fiú, amikor a fiú bólintott egy nagyot sóhajtott. - A nevem Alexis Lawson. - suttogta egészen halkan, mintha azt hinné így elhallgathatja az igazságot. -Királyi családból származom. Richard Lawson Penthos királya, és Chloe Lawson Malvon-i hercegnő egyetlen leánya és legifjabb gyermeke. A trón jogos örököse és a korona várományosa születés és vér útján - hadarta el a protokoll szöveget a lány, ami neki megszokott volt, de a fiúnak tátva maradt a szája.

- Tessék? Ezt nem hiszem el…- hüledezett. - Akkor te… Ön.. hercegnő. - ugrott föl. – Bocsásson meg a tudatlanságomért, hercegnő - hajlongott előtte. - Jó neveltetést kaptam, de fogalmam sem volt…

- Hagyd abba! - förmedt rá. - Látod, pont ezért nem mondtam el! Máris máshogy nézel rám. Már nem az egyszerű falusi lánykát látod bennem, hanem a nagy hatalmú hercegnőt! Pedig pont ezt akartam elkerülni! Nem akarok az lenni, aki vagyok, soha nem is akartam! Nem akarom, hogy te is másként kezelj emiatt. Nem akarok különc lenni.

- Sajnálom, én csak… egész életemben az illemet és a jó modort próbálták a fejembe verni és... Bocsánat hercegnő.

- Ne! Csak Lexi! - mondta a lány, mire a fiú elmosolyodott, és késztetést érzett rá, hogy eljött az ideje, ő is bevallja a piszkos kis titkát, miszerint ő sem egy egyszerű kis parasztlegény, nagyon is előkelő családból származott ám. - Szóval nem bírod a hercegeket? - mire a lány felnevetett.

- Tulajdonképpen már gyerekkorom óta a szőke herceg fehér lovon dumát hallgatom, és őszintén szólva, elegem van belőle. Sőt az én hercegecském, nem is szőke, sőt még csak nem is lóval jött - kacagott.

- Ilyen illúzióromboló herceget, nem csodálom, hogy nem kedveled - kacagott a fiú is. - De tudod mit? Ne is beszéljünk egy olyan alakról, aki miatt szomorúnak látlak.

- Rendben Mr. Lélekdoktor. Akkor tereld el a gondolataimat.

 - Örömmel, felség - hajolt meg megjátszottan. - Hová vihetem el felségedet? - torzította el a hangját és túlságosan sok udvariasságot vitt bele.

- Messze…