5.*Ébredés*

Düh. Mindent kitöltő, szétáradó, színtiszta düh terjengett a szobában, és tekeredett fel a zaklatottan belépő lány lábain, pókhálóként beszőve, betekerve testét, ahogy becsapta maga mögött az ajtót, majd hátát nekivetve hozzádőlt. Idegesen fújtatott, s a bájos porcelán, enyhén pirospozsgás arc egy pillanat alatt váltott át vörössé, ami robbanni kész bombára hasonlított leginkább. Talán elég lett volna még egy kis apró szikra, és a lány felrobban dühében. Egyszerűen olyan agresszióval keveredett harag áradt szét benne, hogy ha nem szorul be a négy fal közé talán mészárlást rendezett volna.

- Idióták - morgott dühösen, egészen állatias hangot kipréselve magából. Ha valaki látná, bizonyára megbotránkozott volna, és biztosan nem hitte volna el, hogy ezek az agresszív, fenyegető hangok annak a vékonyka kis ártatlan lánynak a torkából törnek fel. - Ostobák, ostobák, ostobák! - csapott a kezével egy nagyot az ajtóra, mire a kint, az ajtó strázsáló őrök, akik a lány biztonságára vigyáztak, halkan bekopogtak.

- Hercegnő, minden rendben van? - kérdezték óvatosan.

- Semmi sincs rendben - válaszolta zaklatottan, s ha nem lett volna annyira ideges még érdekelte volna, sőt még talán nevetett is volna azon, hogy a két őr halkan sutyorogva azon vitatkozik hívjanak-e valakit hozzá. Ők maguk nem mertek benyitni. Végül inkább nem tették.

- Hercegnő, nincs szüksége valamire? - kérdezték még utoljára.

- Szabadságra! És saját döntésekre! És arra, hogy megszabaduljak attól az idiótától! - fortyogott dühében, majd ellépett az ajtótól és az ágyra dobta magát, majd belesikított a párnájába. - Utálom, utálom, utálom!

Csak azt akarta, hogy vége legyen, hogy véget érjen minden. Az a két idegen, akik egy pillanat alatt felforgattak mindent, összezúzták az összes álmát, minden eddigi hitét megváltoztatták térjenek haza, mintha soha nem is jártak volna itt. Hogy az elhullajtott könnyek száradjanak fel, minden szívszorító szó váljon kimondatlanná. Csak vissza akarta kapni a régi életét, amit egykor gyűlölt, de rájött, hogy az legalább elviselhető volt. Mert ami rá várt, az maga volt a rettenet. És ő nem akart a részese lenni annak a megtestesült pokolnak, amelynek lángjai közvetlen körülötte csaptak föl.

Szinte nem volt öntudatánál, azt sem tudta, hogyan tápászkodott fel és vánszorgott ki a fürdőbe. Csupán akkor eszmélt föl a hirtelen rátört transzból, mikor már csak a víz kellemes csobogását hallotta és érezte a bizsergető érzést, ahogy elmosta minden gondolatát, a víz alatt titkon előbukó könnyeivel együtt, melyekről sosem ismerte volna be, hogy valaha is hagyta őket lehullani.

Percekig, vagy tán órákig állt a kellemes víz alatt. Hátának csupasz bőrét a hűvös csempének vetette és mélyeket lélegzett. Lassan megnyugodott. Talán egy pillanatra el is feledkezett mindenről, de ahogy kilépett a forróság alól és meglátta magát a kissé bepárásodott tükörben, ismét megrohamozta minden. Nézte a lányt a párás felszínben, és egyszerűen úgy érezte, mintha nem is magát nézné.

 Hosszú haja vizesen omlott a válla alá, nedves tincsekben tapadva rá vállára, hátára lapockáira, és a rövidebb fürtök az arcán állapodtak meg, ami most szokatlanul beesett volt. Szempilláin vízcseppek csillogtak, ám a lány nem volt biztos benne, hogy víz csücsül pillái tövében, a kivörösödött szemei miatt, mely baljósan mérte végig testét. Nyúzott volt és fáradt. És még sosem látta magát ennyire letörtnek.

Magára kapta a hálóingét, és valahogyan elbotorkált az ágyáig, amire azonnal rázuhant. Befúrta magát a puha párnák közé, majd magára húzta a meleg takaróját és hagyta, hogy az álom színes pillangója nedves szempilláira ereszkedjen és elrepítse őt az álmok édes, gyönyörű világába, ahol senki nem parancsolt neki. Ahol ő irányított. Ahol nem kellett félnie, s könnyeknek sem volt helyük. A béke szigetére érkezett.

Álmában egy egészen más helyen járt. Ott nem vártak rá titkos csapdák, nem kellett megjátszania magát, nem játszotta meg magát másnak, mert önmaga lehetett. Nem várt rá egy idegen herceg, sem egy kikényszerített házasság. Ez egy más hely volt. Ahol nem volt helye másnak, mint felhőtlen boldogságnak, ami a szabadság pehelykönnyű szárnyain repült. Egy egészen más férfi karjában lelt nyugtot, s annak karjai közt a maga mennyországában sütkérezett. Arcán nem folytak könnyek, szívében fájdalom nem volt. Sőt arcán mosoly ragyogott, ahogy az őt ölelőre villantotta gyermeki szeretettel telt vigyorát.

- Daniel… - de feltámadt a szél, s suttogását messzire sodorta el a szél, viharos vizek fölé.

- Apám! - rontott be Alexis a trónterembe kissé meggyötörten.

Olyan volt, mint aki alaposan elázott egy felhőszakadáskor. Hajából és keveset takaró ruhájából csöpögött a víz, egész testét libabőr fedte, bár ábrázatából megállapíthatatlan volt, azért mert fázik, vagy mert dühös volt. Will az utóbbira tippelt, ahogyan megpillantotta az ingerülten feléjük csörtető lányt, akit alig takart valami ruha. Zavartan fordult el, de tekintete újra és újra visszatalált a lányra, aki korántsem szégyellte takargatni bájait, egy szál hálóingben parádézott a két előkelő vendég előtt, akik megbotránkoztak ezen az illetlenségen.

A cselédlányok sipákolva szaladtak utána ruhákkal a kezeikben. Mindent elkövettek, hogy eltakarják a testét.

- Alexis, te meg mit művelsz! Azonnal menj és öltözz fel, ne szégyeníts meg a vendégeink előtt. Hát nem szégyelled magad, hogy így mutatkozol a vőlegényed előtt?! - förmedt rá az apja, miközben lánya és a vendégek közé furakodott, hogy megőrizze a kislánya tisztességét a kíváncsi tekintetek elől, már amennyire még tudta. - Egyáltalán mi történt veled! A bátyádat az imént küldtem érted, hogy küldjön ide.

- Igen, hát Christian leöntött egy vödör, jéghideg vízzel! - sziszegte a lány.

- Menj a szemem elől! Öltözz fel! Azonnal! - sürgette a lányát és a herceg valóban meglepődött, mikor a lány hallgatott is az apjára.

- Ó ez a lány fog a sírba kergetni - morgott a király, miután a lánya távozott.

- Hát nem csodálkoznék, ha ez történne - kontrázott rá az idegen király. - Ahogy ez a lány viselkedik, az elfogadhatatlan! Nem hercegnőhöz méltó modor ez. A fiam mellett királynő lesz, még nagyobb hatalommal, nem viselkedhet úgy, mint egy ostoba, falusi fruska - háborgott. - És a ruhatárán is változtatni kellene, miután illemórákat vett.

- Lehetetlen eset - sóhajtotta az apa. - Szerinted nem próbáltam meg hatni rá? Az anyja halála után kikelt magából, megváltozott. A saját gyászom elhomályosította az ítélőképességem és gyásznak tudtam be a lázadó viselkedését. Akkor kellett volna megfékeznem, mikor az egész elkezdődött, de csak a saját fájdalmammal foglalkoztam és azt hittem, ha kitombolja magát, utána megnyugszik, de mikor észrevettem, hogy baj van, már késő volt. A kislányom elveszett, és egy lázadót hagyott maga után - fejezte be a történetét a király. - Szegény feleségem, nyugodjon békében. Csak az vigasztal, hogy legalább nem kell látnia milyenné vált a mi tökéletes kislányunk. Az anyja halála tönkretette. Már senki nem képes hatni rá.

- Richard, igaz barátomnak tartalak és hű szövetségesemnek. Ha a gyerekek összeházasodnak rokonok is leszünk, így mint jövendőbeli rokonod kérlek, próbálj meg hatni rá, mert ha te nem, hát majd én fogok értelmet verni a makacs fejébe, és te is jól tudod nem vagyok én egy toleráns ember. - mondta kissé dühösen, mire a másik csak bólogatott. - Lehet, hogy még csak egy gyerek, de nem viselkedhet így, fel kell nőnie a feladathoz. Királynő lesz! Nem cselekedhet naiv, felelőtlen kislányként!

- Tudom James, sajnos jól tudom… - suttogta halkan

Mikor Alexis visszatért felöltözve, már a bátyja is ott volt, csöndben várva, egyetlen szót sem szólva fülé-farkát behúzva. Az apja bizonyára elkapta a grabancát. A lány egy kissé dühös kifejezést villantott rá.

- Christian, kérj bocsánatot a húgodtól - tette a fia vállára a kezét a férfi.

- Bocs húgi, még ha te is kértél, hogy ébresszem föl - vádolta meg az apját a fiú.

- Igen, de azt hittem te érettebb vagy, mint Alexis és nem viselkedsz olyan gyerekesen, mint ő, de csalódnom kellett, ismét - vágta Christian arcába.

- Én nem vagyok gyerekes - szólt közbe a lány. - Nem érdemeltem ezt a bánásmódot.

- Én próbáltam máshogy is felkelteni, de ő nem volt képes kiszakadni az álmából. Meg a drága kis Daniellel való álmodozásából.  - mondta a fiú, mire a lány falfehérré vált, mikor tudatosult benne, a fiú hallotta, ahogyan álmában beszélt.

- Christian ne már… - verte karon a bátyját.

- Tessék? - szegeződött tekintete a lányára. - Ki az a Daniel?

- Senki - válaszolta Alexis egy kissé túl gyorsan. - Csak az egyik cseléd kisöccse.

A király üvöltött egyre hangosabban, s a vendégek elhűltek a férfiból áradó dühtől, míg Alexis rezzenéstelenül tűrte a kitörést. - Na idefigyelj, kisasszony! Te hamarosan férjhez fogsz menni! Nem fogsz így viselkedni. És jobb lesz, ha észhez térsz mielőtt bezáratlak a szobádba.

- Nem megyek hozzá. - intett a fejével Will felé. - Soha nem egyeztem bele.

- Alexis, eddig eltűrtem, az engedetlenséged és csak a fiatal korodnak és a makacsságodnak tulajdonítottam, de elegem van. Örülnöd kellene, hogy valaki hajlandó feleségül venni egy ilyen makacs, engedetlen lányt, mint te. Csak szégyent hozol rám és az egész családra! - mennydörögte a férfi. - Legalább anyádnak nem kell látnia ezt!

Alexis lefagyott, ahogy a férfi mondatai újra és újra felcsendültek a fejében, befúrva magukat tudata legmélyére. Ott visszhangzott benne, ahogy tudatosultak benne a kimondott szavak. Könnyek égették maró savként a szemét, de nem hagyta, hogy kitörjenek, a szíve fájdalmasan hasogatott, de ennek jelét nem mutatta, a torka kínzóan szorult össze. Csak el akart tűnni onnan, nem akarta, hogy azok az emberek vegyék körül, hogy vádló tekintetek meredjenek rá. Nem akart azon a helyen maradni, ahol csak elvárások voltak felé, de szeretetet soha nem kapott.

Sarkon fordult és megpróbált minél távolabb kerülni a helytől, ahol mindenki ítélkezve meredt rá, ahol nem fogadták el azt, aki. Csak el akarta hagyni a helyet, amit egykor otthonának nevezett, de mára már csak börtön volt, mely falai közül nem engedte szabadulni.

Puszi