4. *Naplemente*

Alexis szerette kihallgatni a cselédlányok beszélgetéseit. Mindig történt valami elismerésreméltó a kastélyban, amit többnyire csak a személyzet tudott. Ha pedig nem, akkor azok tudtak új információt hozni, akik nemrégiben hazalátogattak a falujukba, mert kimenőt kaptak.

Sutyorogtak már házasságtörő fiatalasszonyokról, szénaboglyában összegabalyodott fiatalokról, de legutóbb még a város leggazdagabb polgárának lányáról sutyorogtak. A férfiakat persze nem vették ilyen gyakran a szájukra. Teljesen elfogadott volt, ha szeretőt tartottak. Egyszer-egyszer megütötte a fülét a sutyorgás fattyakról, de ők megúszták egy legyintéssel, míg azokat a nőket, akik esetében csak a gyanú is felmerült kegyetlenül meghurcolták és a város a szájára vette őket. Egy életre elvesztették a jóhírüket. 

- Na és mi történt vele? A kedveseddel? Talán elhagyott másért? - szinte már érezte a csontjaiban, hogy itt is valami hasonlóra számíthat.

Olyan sok hasonló történetet lehetett hallani, így a lány is arra számított, hogy a kiszemelt hölgy megszökött valaki mással, vagy egy rangosabb ajánlat miatt az apja másnak ígérte. Így megy ez, a lányokat áruba bocsátják és a legtöbbet fizető nyeri az árverést.

- Meghalt - suttogta a fiú elhaló hangon, egy pillanatnyi várakozás után.

Alexis megtorpant. Nem erre a válaszra számított. Lemaradt pár lépésnyire a fiú mögött. Az arcába tódult a vér. A szégyenérzet a csontjaiba hatolt.

- Én rettenetesen sajnálom - nyögte ki. Daniel megállt pár lépéssel előtte, de nem fordult vissza.

- Nem tudhattad - vonta meg a vállát. - Már régen történt. Cassandra a múltam része, nem tudom meg nem történté tenni. - a sóhaja gondterhelt volt. - Mikor megláttalak - a hajába túrt. Ökölbe szorította a kezeit. - Egy pillanatra azt hittem őt látom. Nem tudtam megmenteni őt.

- Szeretted? - kérdezte a lány, ahogy lassan mellé lépdelt, bár meg is bánta mikor a fiú szemében kavargó érzelmek hada közt tisztán látszott a fájdalom és a szomorúság.

- Nem - horkant föl. - Ő volt az életem. De a sors közbeszólt - nevetett fel keserűen. - Még keresem az utamat. Remélem a sors valami szépet is tartogat még nekem.

Alexis erre nem tudta mit mondjon, úgyhogy inkább csöndben maradt és csak sétált előre a fiúval az oldalán, aki szintén némaságba burkolózott. Csak a madarak, és a néha-néha mellettük elsüvítő gyengéd, lágy szellő hallattak hangokat és törték meg nyugalmukat. Nem beszéltek, de nem is volt szükségük szavakra. Anélkül is megértették egymást, most csak ők voltak, a természet lágy ölén, ahol a problémáik nem érhették utol őket. És mindketten ezt próbálták kiélvezni, mert mindkettejüknek sötét, nehéz teher nyomta vállát.

De ahogy ott sétáltak, egymás mellett, elfeledkezve a valóságról, mintha egyszerűen minden lehullott volna róluk. Alexis már nem volt hercegnő, nem kellett férjhez mennie, nem kellett azon a hercegen agyalnia. Most csak egy egyszerű lány volt, egy szabad lány, szabad akarattal és érzésekkel. Életében először, végre igazinak érezte magát, átlagosnak, aki szabadon dönthet. Mert, ahogy egyszer egy jó barátja mondta, mit ér az élet, ha nem élheted úgy, ahogy te akarod.

- Nézd - torpant meg mellette hirtelen a fiú, és ujjával az égre bökött, mire a lány oda fordította tekintetét.

A magas fenyőfák közt halvány derengés tört át. Ragyogó, gyengéd sugarak izzottak az égen, akár a legszebb tájképen, amit a lány valaha látott. A fényes napkorong utolsó sugarai voltak, az utolsó fénynyalábok, mielőtt a Nap lesüllyedt volna a horizonton, hogy megpihenjen, míg másnap új életre kel. Utolsó sugarai még megpihentek a lány arcán, mintha búcsúznának lágy simogatás képében, majd a fény visszahúzta a kezét, mellyel megcirógatta a hercegnőt és eltűnt egy új nap határán, hogy a következő nap ismét ily gyönyörűen tudjon felemelkedni, elűzve az éj démonait.

Daniel követte a lány arcán megcsillanó fényeket. Határozottan nem értette mi üthetett belé. Az ő Cassie-je egészen más volt. Hogy hihette azt, hogy őt látja?

- Gyönyörű - suttogta áhítattal. A szemével végigkövette a fényes napkorongot, ahogy egyre lejjebb ereszkedett. A fény utoljára megcsillant a horizonton, ő pedig lábujjhegyre állt, hátha még egyszer megpillanthatja, mintha azt várná az ő kedve miatt, visszajön még egy pillanatra, de nem jött. A nap lenyugodott.

Aztán a lány újra az égre kapta tekintetét, ahol a halvány napsugarakat igába hajtotta az éj közeledte. Már meg-megjelentek az első csillagok és a Hold is kezdett megemelkedni rejtekéből, ahol eddig rejtőzött. A Nap lebukott a horizont határán és átadta helyét az éjszakának. Esteledett.

- Azt hiszem mennem kell - horkant föl dühösen a lány.

- Elkísérlek - mosolygott rá a fiú.

- Nem szükséges - vágta rá kicsit túl gyorsan. Nem akarta, hogy elkísérje. Azzal fény derülne igazi kilétére, rangjára és vérvonalára -Nem szükséges, köszönöm, egyedül is haza találok.

- Biztos? Az erdő veszélyes hely - erősködött a fiú, de a lány hajthatatlan volt.

- Biztos - mondta majd elmosolyodott. - Örülök, hogy megismertelek.

- Részemről a megtiszteltetés - hajolt meg viccből, mire Alexis elnevette magát, majd pukedlizett.

- Viszlát, Daniel - suttogta, majd elindult vissza arrafelé, amelyről érkezett.

- Várj - kiáltott utána a fiú. - Van rá esély, hogy még találkozhatunk? - nyögte ki, reménykedve benne, hogy a válasz igen lesz.

-Talán - mosolyodott el sejtelmesen a lány, de a mögött a mosoly mögött egy tiszta, hamisíthatatlan igen visított benne, majd elsétált és kecses alakja eltűnt a fiú szeme elől, beolvadt az erdő sűrűjébe.

Will a számára kijelölt lakosztály ablakából nézelődött, a tájat kémlelte. Annyival más volt, mint az ő országa. Itt minden annyira nyüzsgő, mégis nyugodt volt. A kastély hatalmas és minden benne lévő kedves és udvarias volt, akárcsak náluk, kivéve a kastély hercegnőjét, aki annyira makacs, hajthatatlan és udvariatlan volt. Bár külsőleg gyönyörű, bájos, és csábító, minden férfi ilyen nőre vágyik, csak az a különbség, hogy Alexis nem nő volt, csupán egy szeleburdi, engedetlen kislány még.

Will kihívást látott benne. Mikor elindult ide azt hitte egy két lábon járó mesekönyvből kilépő királykisasszony fogja várni. Aki elpirul egyetlen pillantásától és alig várja, hogy a karjaiba vesse magát. Ehelyett Alexis teljesen más volt és nem hitte, hogy valaha esélye lesz kiismerni őt.

Alexis valóban gyönyörű volt. De a külső nem minden. Neki egy gyönyörű, jól nevelt, engedelmes lányt ígértek. De a fiú jelenleg kihívást látott benne. Úgy érkezett ide, hogy kötelességből teszi a dolgát, mégis mikor a lány kikosarazta, a fiúban fellobbant valami. Nem a düh, nem is a harag, gyűlölet sem tarkította lelkét. Valami mást érzett a lány iránt. Azt akarta, hogy akarja őt. Nem is a külső miatt, bár az is vonzó volt, a lány maga vonzotta. Az élni akarás tüze a szemében. Az tetszett neki a leginkább. Felébredt benne a férfi, és már csak arra gondolt, hogy meg akarja kapni ezt a lányt, el akarja nyerni a szívét és a sajátjába zárni. Rájött, hogy képes lenne szeretni a lányt, bár ezt korábban lehetetlennek tartotta.

A szobája elől csilingelő nevetés hangzott fel, és a fiúban egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy Alexistől származik. Nem értette miért ilyen vidám, hiszen reggel még majd felrobbant dühében és a fiú nem hitte, hogy ilyen gyorsan megbékélt volna, valami más történt. De most nem foglalkozhatott ezzel, azzal sem, hogy a lány most jött haza, a késői óra ellenére, ez most mind semmiség volt, beszélnie kellett vele.

- Hercegnő, kérem várjon - szólította meg, ahogy kilépett a folyosóra.

A lány megpördült. Arcán hatalmas, boldog vigyor ragyogott. Ajkai akár az érett cseresznyék vidáman nyíltak el, ám amint meglátta, ki közelít felé, az a gyönyörű mosoly pillanatok alatt szertefoszlott. A szeméből elillant a jókedv, helyére mélységes üresség költözött. A fiú kihívást látott a lányban. Olyan érzéseket akart ébreszteni benne a puszta jelenlétével, mint ami előbb tombolt benne. Ő akart annak a boldog vigyornak és a szemében lobogó jókedvnek az éltető tüze lenni.

- Üdvözlöm, Alexis hercegnő. Még nem volt alkalmam illendően bemutatkozni. - lépett közelebb hozzá, de ügyelt rá, hogy tartsa a megfelelő távolságot. - William vagyok, Wessos hercege. - mosolygott rá, de válaszul nem kapott mást csak megvető tekintetet. - Beszélni szeretnék.

- Bocsánat, felség - a fogai szinte összekoccantak olyan indulattal formálta a szavakat. Megvetéssel. - De jelenleg nem alkalmas. Más dolgom van. Különben is hallottam mindent, amit tudnom kell Önről. Tudom, hogy melyik koronának adnak el. – vágta durván a fiú képébe. A szemében mélységes bánat ült. A fiú szerette volna elűzni ezt a mélységes szomorúságot a tekintetéből. 

- Én csak beszélgetni szeretnék... Ismerkedni. - lehelte halkan, mintha attól tartana a lány megrémül, mint egy riadt kismadár ha nem fogja vissza a hangját. Szinte már könyörgően szólt.

- Fáradt vagyok. Nem szeretnék beszélgetni, sem ismerkedni - próbálta kikerülni és otthagyni, de a fiú nem tágított. - felség - dobta még a mondat végére.

- Akkor legyen holnap. Reggel sétáljunk közösen a kertben - mosolygott rá. - Szeretnélek megismerni mielőtt összeházasodunk. - a lány megtorpant. 

- Elárulok valamit - fordult felé egy negédes mosollyal. - Ha még nem vette volna észre őfelsége, én nem akarom ezt az egészet. - minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy visszatartsa a könnyeit. - És ha csak nem arról van szó, hogy ez az egész csak egy szánalmas tréfa volt, akkor nem érdekel a mondandója.

- Csak beszéljünk! Ez nekem is ijesztő. De minden rendben lesz!

- Én soha nem fogok hozzámenni magához. Bármennyire is erőlködik. És nem fogom meggondolni magam!

-De én nem...

- Kérem, menjen haza. Nem hiszem, hogy attól fogja férfinak érezni magát, hogy csupán kényszerből tud asszonyt szerezni magának. - vetette oda. - Keressen valaki mást, aki örülne ennek a lehetőségnek - intett felé. - Mert nekem a hátam közepére sem hiányzik. - vetette oda, majd hátat fordított és eltűnt a kastély sötétjében. - Engem nem lehet megvenni. - visszhangzott a hangja.

Will nem kételkedett, tudta, hogy a lány minden egyes kimondott szavát alaposan végiggondolta és mind mögött komoly jelentés bújik meg. Tudta, hogy mindent el fog követni, hogy megkeserítse a fiú életét, amíg ott tartózkodik. De valamiért nem félt tőle, inkább vágyott rá, hogy a lány, ha így is, de legalább foglalkozzon vele, ne nézzen keresztül rajta. Mert az, hogy a közelében van és megpróbálja elriasztani, egy jó kezdet lehet, mert végtére is, a közelében lesz.

Alexis közben dühösen, magából kikelve, fújtatva vonult végig a folyosókon. Idegesítette már a herceg jelenléte is. Nem akarta a közelben tudni, nem akarta látni, hallani őt. Csak azt akarta, hogy szívódjon fel és húzzon vissza oda, ahonnan jött, mert tőle aztán semmi nem fog kapni, főleg nem azt, hogy igent mondjon.

- Na arra várhat az örökkévalóságig - morogta.

- Hé, Lex - állította meg a bátyja, Christian. - Kész a vacsora. Már mindenki asztalhoz ült. A többiek csak ránk várnak az étkezőben.

- Oké…majd, mindjárt megyek én is - nyögte ki a lány. Semmi kedve nem volt egy asztalhoz ülni azzal a hülye, idegesítő herceggel, a még hülyébb apjával és a saját kétszínű apjával, aki eldöntötte, hogy minden áron tönkreteszi a lánya életét.

- Hé minden oké? Ne sértődj meg, de nagyon…- kereste a szavakat. - Nem fogok kertelni, borzalmasan nézel ki!

- Á szóval nem hallottad még a szobalányok pletykálkodását? Pedig azt hittem már az egész kastélyban elterjedt a hír! - gúnyolódott dühösen a lány.

- Csak nem a fess herceg készített ki ennyire? - nevetett. - Úgy hallottam egész jóképű. A cselédlányok csak úgy sápítoznak ha elhalad mellettük.

- Kösz, hogy ennyire együtt érző vagy! - lökte odébb a testvérét.

- Most komolyan, mit csinált, hogy ennyire felhúztad magad miatta? - kérdezte. - Kihívjam egy kis kardvívásra? Ha a húgocskám azt szeretné csak egy szavába kerül és elcsúfítom az arcát - kacsintott a húgára.

- Hát nem tudod? - kérdezte a lány szomorúan. - Apánk az egyetlen lányát gondolkodás nélkül odadobná egy idegennek! Inkább a szemét szúrd ki, hogy ne vegye észre, ha az egyik udvarhölgyemet az ágyába küldöm magam helyett.

- Mivan? - horkant föl a fiú. - Mi a francról beszélsz, Lexi?

- Apánk szemében én csak egy tenyészállat vagyok, amit csak úgy odadob egy idegen hercegnek, feltéve, ha ezzel szövetséget köt a két ország! Arra kényszerít, hogy menjek feleségül egy akárkihez, akiről azt sem tudom kicsoda! - mondta dühösen a lány. - Tessék! Most már te is tudod! - fordult el dühösen, majd fújtatva elvonult. - Mondd meg nekik, hogy nem érzem jól magam, inkább kihagyom a vacsorát! - szólt még hátra, majd eltűnt a folyosó végén, kétségbeesetten rohanva föl a szobájába, ahol talán magára maradva, még megnyugodhat talán.

- Ne aggódj húgi - dörzsölte a kezeit a herceg. - A család fekete báránya gondoskodik róla, hogy elsimítsa a dolgokat.