3. *Találkozás*

Alexis visszarohant arra, amerről érkezett. Végig a rózsák közt, és a kastélykerten át, fogalma sem volt róla, hogy igazából nincs is annyira egyedül, mint azt szerette volna. Ugyanis Will követte őt. A lány megállt a kastélyt körülvevő magas kőfal mellett. Will nem értette, de miközben kifújta magát, véletlenül rálépett egy ágra, ami a fiú súlya alatt megadta magát és egy hangos reccsenés kíséretében eltört.

A lány felkapta a fejét és körülnézett. Azt hitte bizonyára követte egy őr vagy bárki, hogy megállítsa. Talán a testőre Lucas, aki akkor is ott ólálkodik körülötte, mikor ő nem is látja. De nem látott senkit. Will elbújt az egyik rózsabokor mögött, mert úgy érezte, nem keltene túl jó benyomást a lánynál, ha kiderülne, hogy titkon követi és kémkedik utána.

Alexis nem tétovázott tovább, felugrott a falat tartó pillérek egyikére és kezeivel megkapaszkodott a fal tetején. Megpróbálta felhúzni magát, majd mikor már elég közel volt egyik lábát átlendítette a falon és kifújta magát. Majd a másik lábát is átlendítette és kecsesen leugrott a túloldalra. Egyszerűbb és célravezetőbb volt, mint a kaput használni. Ott úgysem jutott volna át. Viszont ki kell szellőztetnie a fejét. És az a cselédek és őrök folyamatos figyelő tekintete között nem tudja megtenni.

Will csak bámult leesett állal és még inkább megdöbbent a lányon. Ha odakint találkozott volna vele nem hitte volna el, hogy egy hercegnő, hiszen semmilyen árulkodó tulajdonsággal nem rendelkezett, ami azt a benyomást kelthette, hogy a lány nemes. Igen, valóban gyönyörű volt, viszont ez alapján elég nehéz rangot szerezni. Sóhajtott egyet, majd úgy döntött visszamegy a szobájába, és kipiheni az utazás fáradalmait.

Alexis nyugodtan sétált be az erdőbe. Még nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt, majd csak fél óra múlva kezdik el keresni, addig pedig ő rég köddé válik. Talán egy lovat kellett volna elkötnie. Viszont a kapun nehezebb lett volna átjutnia, így maradt a mászás. Talán el kellene szöknie. De mégis hova mehetne? A rokonaihoz? Az első dolga lenne az apjának náluk keresni, ők pedig készségesen szolgáltatnák őt vissza. Pénz nélkül pedig mire megy? Az egész életét a hatalmas falak mögött töltötte. Az első faluban elárulná magát a viselkedése. Ki tudja mi történhet vele odakint? 

Nem, a legjobb amit tehet, hogy vár. Ha elég ideig keresik talán komolyan veszik az érveit. Talán átgondolják ezt az egész lehetetlen helyzetet. De az illúziói szertefoszlottak, mikor közeledő lépteket hallott, és valami megreccsent mögötte. Villámgyorsan megfordult, és szembenézett a támadójával.

Szapora lett a légzése, és felgyorsult a szívverése. Valaki, akit a lány nem ismert, ott állt mögötte, és egy kardot fogott rá. Alexis nem mozdult, csupán hatalmas szemeit a támadójára szegezte. A levegőt olyan gyorsan próbálta magába szívni, mintha ezek lettek volna az utolsó lélegzet vételei. Kíváncsian tekintettem a férfira, aki még mindig rászegezte a kardját. Magas volt, izmos, és a kard is meglepően jól állt a kezében, bizonyára forgatni is tudja. Arcán döbbent vigyor játszott, világosbarna hajának kócos tincsei rakoncátlanul az igéző tengerkék szemébe lógtak. Lassan leengedte a fegyvert és csak bámultak egymásra, mintha még sosem láttak volna embert. Percekig, vagy esetleg órákig állhattak ott, nem tudták pontosan. A lányt az idő érzéke teljesen elhagyta mikor a fiú szemébe nézett. A kék szempárban szinte elveszett.

Nem szóltak semmit, egyiküknek sem jutott eszébe a beszélgetés lehetősége, inkább némán hallgatva vártak és nézték egymást. Ahogy az idő telt, úgy húzódott mindkettejük ajka barátságos mosolyra, melyet egymásra villantottak. Szinte felfalták egymást a tekintetükkel. A fiú arcán és nyakán megfeszültek az izmok, majd megszólalt

- Bocsánat, ha megijesztettelek - nyögte. Hangja férfias volt és üde. - Csak majdnem belesétáltál egy csapdába. Elég sok munkám volt benne hogy felállítsam, nem szerettem volna, hogy tönkretedd.

- Nem ijedtem meg - válaszolta a lány. - Csak meglepődtem. Szólhattál is volna, nem kell egyből kardot szegezni a másikra - kuncogott halkan.

- Sajnálom, csak mikor megláttalak...  Tudod, nagyon hasonlítasz valakire, akit régen ismertem - mondta, miközben egy fájdalmas mosoly suhant keresztül az arcán és a kardot visszacsúsztatta az oldalán függő kardhüvelybe.

- Szóval, te a régi ismerőseidet úgy köszöntöd, hogy le akarod szúrni őket? - nevetett a lány. - Mi lett volna, ha tönkreteszem a csapdádat?

- Tényleg nem szándékos volt - szabadkozott, ahogy a tarkóját dörzsölte. A szemében látszott, hogy kellemetlenül érzi magát a történtektől. - A közeli faluban szálltam meg. Átutazóban vagyok. És őszintén szólva nem igazán bizalomgerjesztő a szakácsnő főztje. Gondoltam jobban járok, ha magamnak fogok valami vadat.

- Ez a király erdeje - jegyezte meg a lány. - Fel is köthetnek érte, ha rajtakapnak, hogy itt vadászol. - figyelmeztette. - Szigorú törvényeink vannak, ha nem idevalósi vagy jobb ha tudsz róla, nehogy bajod essen.

- Köszönöm a figyelmeztetést, kisasszony. - hajolt meg. - Ez esetben kénytelen leszek beérni a fogadós feleségének főztjével. - Viszont elég sok vadat láttam az erdőben, sajnos olyan közel nem kerültem, hogy egyet is elkapjak, de kegyednek nem biztonságos errefelé mászkálnia.

- Ó higgye el, tudok vigyázni magamra. De értékelem az aggodalmat.

- A lelkemre venném, ha valami történne önnel. Melyik faluba való? Lehet egy helyre tartunk. Szeretném elkísérni.

- Ez igazán figyelmes öntől uram, de...

- Nem vagyok én úr, kisasszony - kacagott fel.

- Én pedig nem vagyok kisasszony! - vágta rá a lány. - És tudok vigyázni magamra. Tényleg.

- Ez esetben kérem engedje meg, hogy legalább az erdő széléig kísérjem. - győzködte. - Ha ez valóban a király erdeje nem hiszem, hogy jó szemmel nézik ha bárki itt kószál. 

- Nem lesz bajom. De itt senki nem talál rám. Szükségem van egy kis egyedüllétre - vetett rá egy óvatos mosolyt. - Hogy gondolkodni tudjak.

- Nem biztonságos ez a környék, egy magadfajtának - nézett körül az erdőben.

- Magamfajtának? Ezalatt mégis mire céloz? - kérdezte dühösen.

- Nos egy fiatal, csinos lánynak - a lány észrevette a halvány mosolyt az arcán, hiába sütötte le a tekintetét a másik.

- Szóval, szerinted csak mert lány vagyok, nem tudom megvédeni magam? - kérdezte megsértettem, de ügyet sem vetett a javaslatra. Kikerülte a fiatal legényt és elindult az erdő sűrűjébe.

- Nem, nem ezt mondtam. - fordult utána és felvette a lépést. - Biztosan meg tudja védeni magát, de engem úgy neveltek, hogy mindig legyek lovagias egy hölggyel - mosolygott. -  Legalább az erdő széléig elkísérhetem, kisasszony?

- Csak ha nem hív még egyszer kisasszonynak - nevetett, majd elindultak egy erdei kis ösvényen. 

- Csak abban az esetben ha ezt a bosszantó magázódást elhagyhatjuk - válaszolt.

- Áll az alku - kacagott fel - Szóval, ki az a lány, akire hasonlítok? - kíváncsiskodott a lány.

- Egy régi barátom. Nagyon hasonlítasz rá. - mosolygott fájdalmasan. - Rettenetesen hasonlítasz. A hajad, az arcod. Bár a szemed más, túlságosan… - nem találta a megfelelő szót. - sötét és örvénylő - mondta, mire a lány felnevetett. - Bár ha belegondolok jóval magasabb is volt.

- Hé, nem járhat mindenki gólyalábon!

- Nem úgy értettem - emelte maga elé védekezően a kezeit a fiú. - Ezt nem negatívumként mondtam.

- Talán a kedvesed? De ha az, akkor miért fognál rá kardot? – folytatta tovább a kérdezősködést a lány. 

- Te aztán kíváncsi vagy - nevetett Daniel. - Nem, nem a kedvesen - válaszolta lesújtottan. - Már nem. Régen az volt, de már nem.

- Talán elhagyott másért?

- Meghalt - adta meg a választ.