2. *Könnyek*

A férfiak megdöbbenten álltak a trónterem közepén és némán bámultak a tornádóként távozó lány után. Will meglepődött, James megsértődött, Richard pedig dühöngött, amiért a lánya ennyire érzékenyen reagált. Szégyent hozott rá a viselkedésével. Önmagát is okolta, jóval korábban be kellett volna avatnia a történésekbe. De gyerekként fel sem fogta volna ez mit jelent. Utána, utána pedig elvesztette az anyját, ő pedig képtelen lett volna szembesíteni ezzel a témával. Egy nő feladata lett volna, az anyjának kellett volna beszélnie vele erről.

- Elnézést kérek a lányom viselkedése miatt - szabadkozott Richard. - Az anyja természetét örökölte. Kissé... - kereste a megfelelő szavakat - Heves tud lenni. 

- Richard, nem fogok hazudni. - nem kertelt a férfi. - Meglep, hogy a lányod most hall először erről a helyzetről. Legalább tizenhat éve tervezzük, hogy megerősítjük a szövetséget egy friggyel. - világított rá a helyzetre. - Vagy talán másnak ígérted oda? - a szemében tűz lobbant.

- Nem, ilyenről szó sincsen - habogott a férfi. - Úgy gondoltam Alexis túl fiatal ahhoz, hogy beavassuk. A találkozás a jövő hónapra volt tervezve, a napokban szerettem volna tájékoztatni a helyzetről, de kissé felgyorsultak a dolgok.

- Egy hercegnő akkor sem viselkedik így! - háborodott föl. - Megalázott engem. Megalázta a fiamat! - dühöngött. - A fiam király lesz, királynőre van szüksége, akiben van tartás, aki nem hódol be az érzelmeknek. Aki nem kezd el sírni, ha a harcmezőn leölik az embereit. A lányod a közelében sem volt annak, mint ami elvárható tőle.

- Az anyja halála megviselte. Újra kellett volna házasodnom, példát mutatni neki. Nem volt előtte egy királynő, aki nevelhette volna. - ismerte be a hibáját. - De megoldom, beszélek vele. Csak egy kis időre van szüksége.

- Természetesen megértem mekkora trauma az egy kislány számára, ha túl korán elveszíti az édesanyját, de már majdnem hét éve történt! Ez nem kifogás! - mérgelődött James, mire Richard bólogatott. - Próbálj meg hatni rá. Én a magam és a fiam nevében megígérhetem, hogy nem fogjuk zaklatni, hagyunk neki teret és időt alaposan át tudja gondolni a történteket. - biztatta James. - De beszélj vele. A fiamnak királynőre van szüksége, és te ígértél nekem egyet.

- Rendben - sóhajtott Richard, majd odakiáltott az egyik őrnek. - Mutasd meg a vendégeinknek a lakosztályaikat. Én verek egy kis értelmet a lányom fejébe - morogta, majd elindult a lánya után.

Alexis fújtatva, dühösen csörtetett végig a kastélykerten a kapu felé. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Még csak tizenhét éves és az apja azt akarja, hogy férjhez menjen, nevetséges. Még nem állt készen rá, és ha erőltetik nem is fog. A dadája gyermekkora óra a szőke herceg fehér lovon mesével tömte a fejét, de miután kinőtt ezekből a mesékből azt hitte...azt hitte.

Mit hitt? Hogy az országa javára nem lesz kiárusítva annak, aki a legtöbbet hajlandó fizetni érte? Azt hitte az apja ki fogja kérni az ő véleményét? Hogy lesz lehetősége megismerkedni valakivel? Mégis hogyan, a hatalmas kőfalak közül hogyan is szándékozta ezt megtenni? Milyen ostoba volt.

Csak egyedül akart lenni, magányra vágyott. Csöndet akart, hogy gondolkodni tudjon és kitalálhassa, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, mert bizonytalan volt és ijedt, csak egy dolgot tudott, ő nem fog behódolni és hozzámenni ahhoz az alakhoz.

Nem is gondolkodott merre megy, csupán a lábai vitték magától, ő maga nem tudta merre viszik. Pedig a válasz magától egyértelmű volt. Átvágott a kastélykerten, végig a rózsák labirintusán, át a kis dombon, el egészen a kastély területének széléig. A családi kriptához.

Egy magas, fehér kőből épült építmény volt, fehér oszlopokkal és ijesztő, faragott márványangyalokkal, amik mintha maguk is életre keltek volna és Alexis minden mozdulatát árgus szemekkel lesték. A lányt kirázta a hideg, de nem törődött vele. Belökte a tömör fém ajtót és belépett a kriptába. Odabent félhomály honolt. , csupán az ajtón és a kupola ablakain keresztül beszűrődő fény világította be a teret. Ősi idők királyai és királynőinek nyughelye volt ez. Az ő édesanyját is itt helyezték végső nyugalomra. Fehér kőből szobrot faragtak a sírköve felé. Rideg, élettelen és gyönyörű volt. Amilyennek neki is lennie kellene.

- Szia anya - suttogta a lány, végigsimítva a márvány sírkövet, és ráhelyezve a rózsát, melyet út közben szedett. - Szükségem lenne egy anyai tanácsra.

Alexis gyakran járt ide, ha kétségbeesve érezte magát, ha magányos volt, vagy éppen magányra vágyott. Öt éve helyezték örök nyugalomra itt a családi kriptában, egy szerencsétlen baleset következményében. Legalábbis ezt terjesztették, valójában egy merénylő vetett véget az életének. Leszúrták. Alexis tizenkettedik születésnapja előtt pár nappal történt. Túl fiatal volt még, hogy felfogja valójában mi is történt. Egyik nap még mosolygott rá, másnap pedig örökre eltűnt az életéből.

- Miért? - kérdezte a lány, miközben leült a sírkő mellé, ujjait végighúzva a márványba belevésett neven; Chloe Lawson. - Miért hagytál egyedül? - suttogta, miközben egy könnycsepp akaratlanul is végigfolyt arcán. - Ha élnél te nem hagynád, hogy apa ezt tegye velem. - szipogott. - Hozzá akar kényszeríteni egy vadidegenhez. És én ezt nem fogom hagyni - beszélt magában egy sírkőhöz, mert azt hitte, az édesanyja hallja őt. - De nem fogom hagyni magam! Ahogy te tanítottad, az a legfontosabb, hogy harcoljak a saját véleményemért. És ezt fogom tenni! - mondta el, ami a szívét nyomta. - Ugye büszke vagy rám? Ugye, ha itt lennél, azt mondanád helyesen cselekszem, ugye? És kiállnál mellettem! Nem hagynád, hogy ez történjen! - zokogott újabb könnyeket hullajtva. - Miért kellett meghalnod? Akkor ez nem történhetne meg.

Az idő szinte repült, bár a lány ezt csak abból érezte, hogy a könnyei szépen lassan felszáradtak arcán, és már csak ült a sírkő mellett, gondolataiba feledkezve, imádkozva anyja lelki üdvösségéért és a segítségéért. Hogy segítse őt meg a tervei megvalósításában. Imádkozott egy szebb jövőért, mint amit szántak neki. Gondolataiból felrázták, egy nagy kezet érzett meg a vállán.

- Sejtettem, hogy itt leszel - törte meg a csendet egy mély öblös hang. - Mindig idejössz, amikor zaklatott vagy.

- Zaklatott? Azok után, ami történt?! - tápászkodott fel a lány a földről. Az apjával nézett farkasszemet.

- Alexis, én már öreg vagyok. Nem azt mondom, hogy haldoklom, de amikor az bekövetkezik azzal a tudattal szeretnék távozni, hogy van aki vigyáz rád, szerető férjed van, gyerekeid, és biztonságban vagy! - magyarázta. - És ebben nincs semmi meglepő. Még csak szó sem esett róla, hogy valaha más sorsot szántunk volna neked. - A lány torkára fagytak a szavak. - Ez mindig is így ment, és mindig is így fog. Michael és Christian sorsa is ez. Már folynak a tárgyalások az ő jövőjüket illetően is. Az királyi család minden tagjának a király érdekeit kell erősítenie, tettekben és különösen házasságban. Ez a hagyomány.

- Mit ér a hagyomány, ha tönkretesz engem? - fakadt ki - Mit ér a biztonság, ha nem vagyok boldog? Mit ér a család, ha nem szeretem kitől gyermekeim születnek? 

- Hidd el nekem, ha egyáltalán esélyt adnál neki, megkedvelnéd. Becsületes, méltóságteljes és mindenekelőtt illemtudó és művelt ifjú. Tudod, a szerelem nem létezik az olyanok számára, mint amilyenek mi vagyunk - próbálta az apa ésszerű okokkal meggyőzni a lányát. - Még csak a lehetőség sem merült fel soha, hogy szerelemről beszéljünk. Azért házasodunk, hogy megerősítsük a koronát, és a királyságot. Ez a legfontosabb kötelességünk. 

- Atyám, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy tájékoztasson. Tudja milyen érzés ez nekem? Ma reggel azt sem tudtam, hogy apám ki akar árusítani. És most szembesültem vele, hogy már zálogba adta a méhemet!

 - Soha nem is létezett a lehetőség, hogy ne így lenne! A mi világunkban ez így megy! Anyád is ezt tette, és én is! Tudod, eleinte én sem szerettem anyádat, de ahogy az idő telt, megkedveltem. Mert gyöngéd és kedves volt. Attól, hogy én választottam nem jelenti azt, hogy nem lehet boldog életed.

- Lehet, hogy te szeretted, de ő sosem szeretett téged viszont! - vágta rá a lány.

- Most azonnal fejezd ezt be, ifjú hölgy! - förmedt rá. A pofon olyan gyorsan csattant, hogy a lánynak reagálni sem volt ideje. - Ebben tévedsz. De még ha igazad is lenne ebben, akkor is tévedsz, a gyermekeit szerette, akiket nekem köszönhet. Nem kell szeretned őt, ha nem akarod, akkor szeresd a gyermekeidet. Anyád is ezt tette. És ő is ezt akarná.

- De ő hagyná, hogy én válasszam ki azt, akitől azt a családot akarom - válaszolt dacosan.

- William tisztességes, nem bántana meg téged, kedves lesz hozzád, gyöngéd, még szeretne is. És tudom, ha legalább esélyt adnál neki, te is megkedvelnéd. És ezt nem csak azért mondom, mert nincs más választásod. Mert akár tetszik akár nem, de a felesége leszel! Este együtt vacsorázunk, és azt akarom, hogy addigra életteli legyen az arcod, nem pedig kisírt.

- Nem! Én ezt nem teszem meg! Atyám nem kényszeríthet. - vetette oda. - Én soha nem ígértem meg semmit, rajtam senki nem hajthat be egy olyan árat, melyet sosem vállaltam, hogy megfizetek. Nem fogok hozzámenni ahhoz a herceghez, és jobb ha elfogadják a döntésemet, mert nem fogom meggondolni magam! - mondta, majd dacosan elviharzott.

Azonban nem tudták, hogy a beszélgetésüket más is hallja. Egy ifjú herceg, aki a lány keresésére indult, hogy megpróbálja jobb belátásra téríteni. El akarta mondani neki, hogy ő nem akarta, hogy neki rossz legyen, ő csupán a kötelességét teljesíti. El akarta mondani a lánynak, hogy nem számít, hogy mennyire küzd, ez már el van döntve. És hogy ő olyan ember, aki ennek ellenére is tisztelni fogja őt, és soha nem fogja megbántani. De mire megtalálta, már az apja beszélt vele. És ő hallotta minden szavukat.