1. *A Váratlan Idegen*

A kora hajnali órák ellenére a Nap már magasan járt a kékellő égbolton, arannyal bevilágítva és lágyan cirógatva ébresztgette a környéket. A fénynyalábok, határozottan, megállíthatatlanul törtek előre, amint a fényes napkorong felemelkedett a horizonton. Birtokba vették az erdőket, elüldözve a sötétséget, a falukat, egy újabb munkával telt napra hívva a falusiakat és a fénycsóvák lassan egy magas épület hatalmas kőfalain is felkúsztak, betörve a szobákba fénnyel árasztva el őket. Ez a legmagasabb toronynál sem volt másképp.

A fény elérte a szoba ablakát és betört rajta, lassan birtokba véve a félhomályba borult szobát, elüldözve az éjszaka sötét árnyait, akik az ott alvó lány fölött kavarogtak. Világosságba borult odabent minden, szépen lassan a békésen pihenő lány is. Először karjait érte a fény, majd szépen lassan, ahogy a nap egyre magasabbra ért, úgy terítették e az ő testét is a fények felkúszva karjától a válláig, nyakáig, majd szép arcára estek a sugarak, cirógatva, ébredésre hívva őt. A halvány derengés a kastély ifjú hercegnőjét ébresztgette.

Fiatal volt, nem lehetett több tizenhétnél. Finom metszésű arcát, hosszú sötétbarna haj keretezte mely, ragyogva terült szét körülötte a párnáján. Néhol az arcához és nyakához tapadt, ahogy álmában forgolódott. 
Gyengéden megmozdult, a napsugarak megtették a hatásukat, ébredezett. Lassan kinyitotta a szemeit, melyek őszinte rácsodálkozással ragyogtak a világra. Olyanok voltak akár az olvadt csokoládé, sötétbarnák, igézőek és bárki képes lett volna elveszni bennük, aki tekintetét a hercegnőre merte vetni.

Ásított egy nagyot, majd ülő helyzetbe tornászta föl magát, lábait lecsúsztatta az ágyról, a padlóhoz érintve őket. Kisimított az arcába hullott tincseket, majd felállt. Megigazította az összegyűrődött hálóingét, ahogy megállt a földig érő tükör előtt. Magára vicsorgott.

Csak egy lányt látott, kedves vonásokkal, mélyen ülő sötét szemmel és derékig érő sötét hajjal. A társalkodólányok gyakran szóvá szokták tenni mennyire szemrevaló lánykává nőtte ki magát. Bár az utóbbi időben nem sűrűn volt erre idejük, manapság az illemszabályok átismétlésére fordítottak nagyobb figyelmet. Azzal ijesztgették ilyen modorral nem fog magának férjet fogni. A kisasszony pedig nem kötötte az orrukra, hogy ezt cseppet sem bánta.

Visszanézett a tükörképére. 

Elgondolkodott. 

Megpróbálta felidézni magában az édesanyja képét. Hogyan nézett ő ki, hogyan állt, miként járt, milyen kecsességgel mozgott. De az emlékképek már elhalványultak, és ő nem látott mást, csak önmagát, fakó, messzire révülő tekintettel a tükörbe bámulni.
Lassan végigsimított a haján, majd kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. Komoly arcot erőltetett magára, és próbált helyesen állni, ahogy mindig tanították neki. Vállait hátra húzta, fejét magasan, előre szegezte, mintha könyvekkel egyensúlyozna a fején, a hasát behúzta, és a mellkasát kinyomta. Nem tűnt feltűnően magasabbnak, sőt inkább szerencsétlenül nézett ki, ahogy megpróbálta felvenni a helyes tartást. Sóhajtott egyet és visszaereszkedett. A könyvek, amelyekkel képzeletben a fején egyensúlyozott a földre potyogtak. Egyik a másik után.

Megfogta a fésülködőasztalán heverő finoman megmunkált fésűt és végighúzta hosszú, hullámos haján. Majd újra és újra. Egyetlen hosszú fonatba rendezte a hajszálait, amit egy világos, barackszín szalaggal kötött meg.
A szekrényéhez lépett és beletúrt. Fintorogva lökdöste arrébb az ott sorakozó rózsaszín, fodros és túlságosan kényelmetlen ruhákat, melyektől a falra tudott mászni, ha próbáltak a társalkodólányai ráerőltetni egyet is közülük. Gyűlölte őket, legszívesebben egy nagy kupacba gyűjtötte volna mindet és tábortüzet gyújtott volna a kastélykert közepén, amit nevetve, vidáman körültáncolhatott volna a csillagos ég alatt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy ezek a darabok itt porladjanak el a szekrény mélyén. Ha valamilyen előkelőség érkezett a kastélyba az apja már hetekkel előtte parancsba adta a szolgálólányoknak, hogy tartsák rajta a szemüket és addig ki sem léphet a szobájából, amíg megfelelő ruhába nem bújt.
 Nem, ő nem szeretett felcicomázva parádézni, mint a legtöbb korabeli nemeskisasszony. Inkább a praktikus, kényelmes ruhákat részesítette előnyben. Legtöbbször lovagló nadrágban parádézott egész nap. Az apja gyakran meg is szidta emiatt, bár mást nem tehetett, minthogy beletörődik. Ha valamilyen okból kénytelen volt szoknyát viselni, akkor is csak a legegyszerűbb, lenge darabok mellett döntött, melyek elég teret biztosítottak neki, hogy szabadon mozogjon, természetesen alsószoknyát és abroncsot, soha nem vett ezen darabok alá. Kiemelt a szekrényből egy szűk szárú sötét lovagló nadrágot, bőrből készült, a fény megcsillant rajta majd egy bő sötétkék felsőrészt választott hozzá.

Az ajtaja elől mozgást hallott. Megérkeztek a társalkodóhölgyek.

Eközben két férfi közeledett a kastély felé, díszes, ragyogó hintóban. Egy középkorú férfi, akinek arcát mély barázdák és ráncok keretezték és egy jóval fiatalabb letört fiatalember. A szomszéd királyságból, Wessosból érkeztek egy fontos ügy miatt. A férfi lelkesen magyarázott valamit a fiának a helyes viselkedésről és arról, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik és mindig tisztelettudó legyen, de ezeket a fiú már jól tudta, hiszen egész életében a helyes udvarias viselkedésre nevelték. Hercegként már megszokta, hogy amíg az apja él, addig ő csak az árnyékában kaphat helyet.

Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. A férfinak kerek arca volt, melyen az idő már jócskán látszott, főként a szemöldöke környékén, bizonyára sűrűn vonta össze őket. Középmagas volt és kissé telt. Rövid barna haja között már jócskán ősz szálak sorakoztak, a feje búbján egy kopaszodó folt bújt meg. Talán a szemük hasonlított leginkább egymáséra. Bár az apáé mélykék volt, addig a fiúé világos, szinte már szürkének nevezhető, jégkék színű szempárral tekintett ki a hintó ablakán.

A fiú magas volt és vékony, ennek ellenére viszont nagyon is izmos, bár ez nem látszódott a testére aggatott ruharétegektől. Alaposan felöltöztették a legfinomabb kelmékbe, a hercegi ruhatára legelegánsabb darabjait öltötte magára. Arcán enyhe aggodalom tükröződött, ahogy beletúrt sötétbarna, rövidre nyírt hajába. Mintha gondolatban máshol járt volna. Messze a pusztaságban.

Ő viselte a családja keresztjét, míg a bátyja élvezte az élet legjavát. Ő is velük indult el, aztán félúton feladta és elkobozta az egyik őket kísérő őr lovát és úgy döntött más elfoglaltságot keres. Az apja rá sem hederített, a fiú szerint titkon még örült is neki, hogy nem kell mások előtt felvállalnia az engedetlen csemetéjét. Már régóta kipenderítette őt az öröklési sor legvégére. Jogos utódja a vele szemben ülő szemtelenül fiatal legény volt, aki szemrebbenés nélkül tette, amit a kötelesség megkívánt tőle.

A nap eltűnt a fejük felől, egy hatalmas kőmonstrum magasodott eléjük a láthatáron. Phentos királyi palotája, a Lawson dinasztia rezidenciája. Will nyelt egy nagyot. Megérkezett a végzete felé.

Az egyik őket kísérő lovag előreügetett a kapukhoz és beszámolt érkezésük miértjéről, így mire megközelítették a kastélyt keretező vaskos falakat a katonák már ki is tárták előttük a cirádás vaskapukat. A hintó begördült a kastélykertbe, a kocsis megrántotta a lovak kantárját és a kocsi egy nagy fékezéssel megállt, amitől a bent lévők ugrottak egyet a hirtelen elveszett lendület miatt.

Az idősebb férfi fújtatott egyet - Ajánlom, hogy a legjobb formádat nyújtsd fiam, ha hiába tettem meg ezt a hosszú utat mérhetetlenül dühös leszek - károgta, majd kivágta a hintó ajtaját és kikászálódott a kocsiból.

 A fiú fellélegzett, az utolsó két óra már eléggé megviselte őt. Mindent elkövetett, hogy elkerülje az apja tüzes, ítélkező tekintetét. Végre megérkeztek és kiszállhat ebből a hintóból, amiben még levegő sem maradt. Az út alapvetően nem volt hosszú, a két ország székhelye nem volt túl messze egymástól, csupán egy fél napnyi járóföldre lóháton.

- Végre friss levegő - sóhajtott a fiú ahogy kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait.

- Szedd rendbe magad, összegyűrted a ruháidat - intett a férfi a fia felé, aki kezével megpróbálta kisimítani az inge ráncait, nem sok sikerrel.

- Bizonyára megértik majd, hosszú utat tettünk meg idáig.

Egy férfi sietett eléjük katonák kíséretében. Elegáns öltözéket viselt, finoman megmunkált kard lógott az oldalán. Bár a fiú le merte volna fogadni, hogy forgatni nem igazán tudja. A kiállásából látta. Idősebb férfi volt, pocakos, hosszú szakállal. Inkább a bort részesítette előnyben, ahogy a szakálla elszíneződését figyelte a szája környékén. Bizonyára őfelsége egyik bizalmas embere lehet, a királyi tanács egyik tagja.

- Köszöntöm Őfelsége, felség! - hajolt meg mélyen a férfi először az idősebb, majd a fiatalabb vendég előtt. - Örömömre szolgál, hogy én köszönthetem Önöket. Sorell tanácsos vagyok, őfelsége a király jobbkeze - dörmögte. - Az érkezésüket későbbre vártuk, ezért bocsássanak meg, hogy nem készültünk az Önöket megillető fogadással. Úgy véltük csak a jövő hét folyamán teszik látogatásukat. - szabadkozott.

- Ez az ügy nem halasztható a kormányügyek javára, így előrébb hoztuk az indulást. - válaszolta egy legyintéssel.

- Őfelségét értesítettük az érkezésükről, azonnal fogadja Önöket. Kérem engedjék meg, hogy elkísérjem Önöket - intett a főbejárat felé mélyen meghajolva. Az idős férfi nem szólt, csak elindult előre. Már járt itt korábban, jópár éve. Tudta merre találja a tróntermet.

A kastélyban nem sok minden változott, szinte semmi. A folyosók ugyanolyan ragyogóak és elegánsak voltak, mint mikor legutóbb itt jártak. Ám nem volt idejük bámészkodni, az őket kísérő tanácsos szinte végigsuhant az egymásba nyíló folyosók tömkelegén.

A kétszárnyú hófehér kőrisből készült faajtót mindkét oldalán három-három őr őrizte és megannyi mellett haladtak el idefelé tartva.

- Őfelsége már várta Önöket, - hajolt meg az ajtóhoz legközelebb álló őr, majd kettőt kopogott. Az ajtó túloldalán is katonák sorakoztak, ők nyitották az ajtót belülről.

A fiú magasan tartott fejjel lépett beljebb, igyekezett minden idegszálát megfeszítve a legtökéletesebb benyomást nyújtani. 

A hófehér márványpadló sikamlós volt a lábai alatt, nagyobb figyelmet szentelt a lépteinek, felettébb megalázó lett volna ha azzal nyitja a találkozót, hogy elcsúszik. Évekkel ezelőtt jártak itt utoljára, de itt sem változott semmi. Ugyanaz a kristálycsillár lógott a mennyezetről, melyre az uralkodó mérhetetlenül büszke volt, ugyanazok a berendezési tárgyak voltak bent, ugyanazok a festmények függtek a falon a korábbi uralkodókról, mint legutóbb és a király ugyanolyan precízen és mogorván ült az aranyozott trónján. Ámbár a király már korántsem volt olyannyira fiatal. Az évek őt is utolérték.

- Őfelsége - hajolt meg mélyen a fiú. - Felség - az apja csak egy fejhajtással köszöntötte.

- James - nevetett fel a trónuson ülő férfi. - Öreg barátom - állt fel aranyozott trónusáról és elindult lefelé a trónhoz vezető lépcsőkön. Megrázta a férfi kezét, ahogy közelebb ért. - Olyan régóta nem találkoztunk.

- Ez valóban így van Richard, legalább hat éve - válaszolt James. - Biztosan emlékszel még rá, ez itt a fiam, William, a koronaherceg, ki engem követni fog a trónon. - tette a fia vállára a kezét.

- Üdvözlöm felség - hajtott ismét fejet az említett.

- Természetesen emlékszem - ragadta meg a kezét. - Derék férfivá értél! - jegyezte meg.

A fiúnak ekkor nyílt alkalma közelebbről is szemügyre venni a szomszédos királyság urát, leendő apósát. Meglepően fiatalnak tűnt. Hollófekete haj keretezte az arcát, melyben egyetlen őszhajszál sem bújt meg. Will az apjára sandított, akinek rövidre nyírt barna haja az évek során már veszített eredeti színéből. 

Csak úgy áradt belőle a magabiztosság, egy cseppnyi kétely sem bujkált barna szemei mögött. Az ujját megannyi pecsétgyűrű tarkította, tunikáját a legfinomabb kelmékből szabták. Viszont szemet szúrt, hogy a cipője talpát megvastagították, hogy nyerni tudjon magasságban vele egy pár centit. Will egy fél fejjel fölé magasodott és figyelt is rá, hogy ne húzza ki magát túlságosan.

- Úgy készültem, hogy csak a következő hónapban fogunk tudni találkozni - intézte James felé a szavait a király. - Így nem tudtunk tisztességesen előkészülni. A lányomat sem tudtam értesíteni, hogy megfelelően elő tudjon készülni - szabadkozott.

- Az ország teendőit nélkülözni tudom egy pár hétig, a nyár közeledtével kevesebb problémával kell foglalkoznom. Nem mindig adódik ilyen lehetőség, így kihasználtuk az alkalmat és azonnal útnak indultunk. - ecsetelte. - Különben is, az ország szempontjából jelenleg az öröklődés a legégetőbb helyzet, amelyet sürgősen orvosolnunk kell - fogta meg a fia vállát. - Engem William fog követni a trónon, igaz ő a kisebbik fiam, de egész életében erre készítettem fel, büszkén, biztos kézzel tudok majd ráhagyni mindent. Viszont mielőtt az megtörténne szeretnék biztosra menni, hogy a vérvonalam biztosítva legyen. Ehhez pedig egy megfelelő ara szükséges.

- Mindkét ország javát szolgálná ez a szövetség, hisz oly régóta tervezgetjük már. És bár sok nehézség ért minket az elmúlt években Phentos és Wessos mindig egymás oldalán szálltak harcba, ezt a szövetséget már csak egy királyi frigy tudja tovább erősíteni. Kitartok a megállapodásunk mellett, amelyet Alexandria születése után kötöttünk.

- Felség - vágott közbe a fiú, mire az apja szeme a kétszeresére dagadva dülledt ki. - Tudom, az édesapám már mindent elmondott, de nekem nem akadt alkalmam megszólalni. De szólni szeretnék!
- William - morogta az apja. - Hogy merészelsz kérdezés nélkül szólni...
- Hagyd James. Hadd beszéljen. - csitította . - Mondd csak fiam. Beszélj nyugodtan. Ha elveszed a lányomat valamilyen szinten úgyis fiammá fogadlak.
- Felség. Igaz, Őfelsége és atyám ezt már évekkel ezelőtt eltervezte, de szeretném én is kivenni belőle a részemet. - mondta kissé nehézkesen. Nem volt biztos abban, amit tenni akar. Nem is ismerte a lányt, mégis, tudta, hogy ezt kellett tennie. És ezt is fogja. - Én, William White, harmadik ezen a néven, Wessos királyság jogos örököse, a korona várományosa, feleségül kívánom kérni a lányát! - mondta ki, és büszke volt rá, hogy a hangja alig remegett meg. - Az áldását kérem rá.
Richard csak mosolygott, majd vállon veregette a fiút. - Biztos vagyok benne, hogy egy nap kiváló uralkodó fog válni belőled fiam. A legnagyobb biztonsággal merem neked adni a lányomat. Megkapod az áldásomat. - mosolygott rá. - Rögvest küldetek is valakit a hercegnőért, hogy készüljön elő a vőlegénye fogadására. - intett is az ajtóban álló egyik cseléd felé, aki egy pillanat alatt el is hagyta a tróntermet. A mozdulatai sürgetőek és hevesek voltak. - Bizonyára tisztában vannak vele milyenek a hölgyek, adjunk neki időt, hogy illendően elő tudjon készülni a találkozóra. De bizonyára hosszú utatok volt, már intézkedtem, hogy készítsenek elő egy egy lakosztályt, ahol megpihenhettek. - zárta rövidre a beszélgetést. Mielőtt a lányához akart sietni, hogy tájékoztatni tudja a történésekről. Mélységesen ostorozta magát, mivel az események hirtelen felgyorsulása olyan következményekkel járt, amelyekkel nem tudta, hogyan tudna megbirkózni. A lánya most fog először hallani a szövetség zálogáról és a férfi a zsigereiben érezte, hogy nem fogja jól fogadni.

A vér a füleiben kezdett lüktetni, mikor az ajtó felől mozgást hallott, és nem az útjára küldött cseléd tért vissza ennyi idő alatt. Az ajtóban álló őrök susmusoltak, bizonyára arról bejelentsék-e a jövevényt. Az őrök tanácskozását kihasználva a behatoló belökte a kétszárnyú ajtó egyik oldalát és a katonákon áttörve berontott. Az őrök felé kaptak, de nem mertek hozzáérni vagy megállítani. Csak szép szóval hatva rá könyörögtek neki, hogy így nem jöhet be ide.

- Atyám! - csendült fel az ajtó felől a kiáltás. Richard hátán végigfutott a libabőr. Látta, ahogy a vendégek felé fordulnak. - Egy fontos ügyben szeretném az engedélyét kérni - csörtetett közelebb.

Will nyelt egy nagyot, amikor meghallotta a hangot. Egy pillanatig habozott mielőtt felé fordult volna. Nem állt rá készen, hogy lássa a leendő hitvesét. Ennek nem így kellett volna történnie.

- A minap az engedélyét kértem Öntől, hogy kilovagoljak, viszont az istállómester megtagadta a kérésemet, mert atyám parancsba adta neki, hogy nem hagyhatom el palota területét. 

A herceg végigmérte. A pletykák valóban nem hazudtak, amelyek a lány szépségéről keringtek. Viszont nem épp ilyen első találkozásra számított. A hercegnő lovaglószettben és csizmában járult eléjük, és még csak nem is köszöntötte a vendégeket. Jó lányként mindent meg kellene tennie, hogy az apja hírnevét és gazdagságát tükrözze megjelenésével. Ehelyett ő pont az ellenkezőjét sugallja. 
- Alexis, kedvesem gyere ide kérlek. - intett felé, az arca vörös volt a visszafojtott dühtől. - Fontos vendégeink vannak. Köszöntsd őket!

- Elnézést Atyám - szabadkozott mikor közelebb ért. - Nem tudtam, hogy vendégeket fogad. Őszinte elnézésemet kérem, ha megzavartam az Urakat - pukedlizett a fejét lehajtva. - Nem állt szándékomban megzavarni Önöket. - nézett esdeklően az apja felé. - Nem is tartanám fel akkor Önöket, még egyszer szíves elnézésüket kérem, hogy zavartam. Engedelmükkel..

- Alexandria - szólt utána az apja. - Ha már így alakult, kérlek maradj. Tulajdonképpen éppen rólad beszéltünk. Ismerkedj meg a vendégeinkkel. - a lány szemében kétkedés csillant, ahogy visszanézett. A férfi a kezével intett, hogy jöjjön közelebb. A hercegnő bizonytalan léptekkel, de közelebb jött, megállt az apja mellett.-  Szeretném neked bemutatni a szomszédos királyság, Wessos uralkodóját. A White dinasztia feje II. James és a koronaherceg William. - a lány ismét pukedlizett. - Ő pedig Alexandria - fordult a vendégek felé az apja. - A legkisebb gyermekem és egyetlen leányom.

- Örvendek - ismételte meg a lány. De a szót mintha csak kipréselte volna a fogai között. Felettébb kellemetlenül érezte magát. Az apja soha nem vonta be a politikába, soha nem vette a fáradtságot, hogy bárkinek bemutassa. Inkább még a tanácsterem közeléből is elzavarta. - Valóban nem szerettem volna megzavarni a tanácskozást. Ha tudtam volna, hogy ilyen rangos vendégeket várunk eszembe sem jutott volna atyámat ilyen pitiáner kérésekkel zavarni. - a szemében valami huncutság csillogott. - Nem is lábatlankodnék, magukra hagyom Önöket! - hajolt meg és már oldalazott is az ajtó irányába.

James és fia összenéztek. A király szemében kétely ült. A lánynak fogalma sem volt róla kik ők, és miért érkeztek. Sandán Richardra pillantott, aki csak megvakarta a tarkóját a pillantása láttán. Will viszont viccesnek tartotta a helyzetet. Így legalább tényleg a valódi arcát látja, mindenféle körítés és bájolgás helyett.

- William Wessos királyság koronahercege, a trónörökös, a korona várományosa. - ismételte meg a király a fiú nevét rangját és származását, és a lánynak már kezdett nagyon gyanússá válni a helyzet.- Mikor megszülettél megállapodtunk a királlyal valamiben. A két ország évtizedek óta szorosan összefonódott. Szeretnénk megerősíteni ezt a kapcsolatot, és ennek most jött el az ideje. William azért érkezett, hogy beteljesítse ezt az ígéretet, és feleségül kért.

Alexis felkapta a fejét és kérdőn nézett a körülötte állókra, először apjára, majd a két idegenre. Nem akarta elhinni, ami körülötte történik. Nem tudta felfogni, hogy még csak arra sem méltatták, hogy tájékoztassák őt, hogy kikérjék a véleményét. Ehelyett itt mindenki előtt állítják kényszerhelyzetbe. Itt valami tévedés lehet, soha nem is volt szó róla, hogy áruba bocsátanák, mint egy tenyészkancát. A düh, az undor és félelem egyvelege kiült az arcára.

- Nem - csupán ennyit mondott. A fiú szemébe nézett, majd megrázta a fejét. Az apja nem hozhat meg egy ilyen döntést ilyen hirtelen. Ez csak valami vicc. Még csak egy gyerek. - Ez valami tévedés. - erőltetetten nevetett, az arcára próbált mosolyt erőltetni, de inkább egy lehervadt vicsor lett belőle. - Ez nem...

- Komolyan beszéltem Alexis - vetett rá az apja egy figyelmeztető pillantást. - Ezt már a születésed pillanatában eldöntöttük. Soha nem is volt szó bármilyen más lehetőségről. Mindig is ez volt a terv. - a lány hitetlenkedve meredt az apjára. A szemébe könnyek szöktek. Tüzes könnyek. Lángolt a tekintete, parázslott, ahogy a hercegre vetette. Egy pillanatig farkasszemet néztek, és a fiú tisztán ki tudta venni a benne tomboló érzéseket. Nem fog beletörődni. Minden követ meg fog mozgatni, hogy elkerülje a sorsát. Egy olyan vihar előszelét látta megcsillanni benne, ami félő volt, hogy mindnyájukat magával fogja sodorni. Düh, harag, egy kis kétségbeeséssel fűszerezve.

- Nem! - jelentette ki. - Elnézést Atyám, de engedelmével távoznék. Nem vagyok olyan állapotban, hogy értelmes párbeszédet tudjak folytatni ebben a témában ilyen heves lelkiállapotban. Ki kell szellőztetnem a fejem. Engedelmével. - de már hátat is fordított a jelenlévőknek.

- Alexandria! - kiáltott utána az apja, de a lány már az ajtó felé robogott, az arcán megállíthatatlanul folytak a könnyek.

Remélem tetszett :)