Különkiadás - *Rohanó Idő*

Kedves Olvasók, tudom az utóbbi időben nem jelentkeztem, és ezzel a kis novellával szeretnélek kárpótolni titeket, valamint Boldog Karácsonyt, és Kellemes és sikerekben gazdag, új évet kívánni nektek. 2016-ban megpróbálok gyakrabban jelentkezni. :DDD

A szalonban nagy volt a nyüzsgés. A cselédek föl-alá szaladgáltak, mindent igyekeztek a kezükben tartani, hogy az estély a lehető legjobban sikerüljön. Persze azért meg-megálltak egy-két szóra, susmogni egy keveset a nagy előkészületek között. Ez még számukra is újdonság volt. Egy esemény amely, nem a vagyon, és a rang fitogtatásáról szól, ahol nem az a cél, hogy minél több nemest nyűgözzenek le. Ez az alkalom tényleg más volt. Ugyanis ez volt az első olyan rendezvény a kastélyban, melyet nem az uralkodó rendezett. A szolgálók pedig örömmel teljesítették fiatal úrnőjük minden kérését, és hálásan mosolyogtak rá, amiért emberszámba véve őket, az apjától teljesen eltérő viselkedéssel viseltetett irántuk. Reménykedve és kíváncsian várták az est végeredményét.

A király mogorva arcot vágva pöffeszkedett a trónján, csak bámulta a nagy sürgést-forgást. Szerette a bálokat, a különféle estélyeket, a kifinomult társaságot, és a jó bort. Ezúttal viszont nem volt kedvére a mulatság, sőt mélységes megvetéssel figyelte a készülődést. Csupán a lánya hosszas  könyörgésének engedett, mikor  beleegyezett, hogy a gyönyörű otthonából egy otromba jégmezőt csináljanak, emiatt az ostoba hóbort miatt. Alexis annyira jól tud bánni a szavakkal, ő pedig teljesen elhitte, hogy ezúttal komolyan is gondolja, látta a színtiszta elhatározást fölcsillanni a szemeiben miközben beszélt. Viszont kételkedett, már az elejétől fogva. Hiába tudta levenni a lábáról a meggyőző beszédével, mindvégig azon a véleményen maradt, hogy ez csupán a lánya egy újabb szeszélye. Ostorozta magát, amiért hagyta megtéveszteni magát. Amiért hitte, hogy megváltozott, és ezúttal komolyan gondolja. Rábólintott minden kérésére, viszont azonnal meg is bánta, amit meglátta mit művelt az ő hőn áhított otthonával.

A trónterem márványpadlóját teleszórták fehér porral, hogy a kinti időjárás hangulatát keltsék. Richard a homlokát ráncolta. Nem értette mi értelme hogy a fehérséget látva felderengjen mindenkiben a kinti hideg érzete, amikor benti meleg annyira kellemes volt. De ennyi nem volt elég. Az uralkodók csarnokát, hol ősei képei lógtak otromba, hatalmas hópelyhekkel díszítették. Csak nézte a felmenőit. Szinte magán érezte a tekintetüket, ahogy végignézett rajtuk. Hallani vélte, ahogy a túlvilágon az ő nevét átkozzák, amiért hagyta, hogy ez a rettenet megtörténjen velük. Ott volt James nagyapja, egy hópehellyel a fején, George bácsikája képéről jégcsapok lógtak, és apja bizonyára forgott a sírjában, amiért egy vörös, fehér bolyhos sapkát húztak a képkeretére. A kezébe temette az arcát. Még abba is beleegyezett hogy az aranyozott királyi trónját, melyen egykor dicső felmenői ültek, most egy óriási jégtoronnyá alakítsák, mindenütt jégcsapok lógtak le róla. De mikor a szeretett csillárja került szóba, és meghallotta milyen szörnyűségeket terveznek ellene betelt a pohár. Azt már nem hagyta.

- A csillár úgy marad, ahogy van! Senki nem nyúlhat hozzá, és ebből nem engedek! - tört ki belőle minden indulata. - Miért hagytam jóvá egyáltalán ezt az ostoba partit?! - bosszankodott.

- Apám, mindig arra tanított, hogy az effajta események segítik elő, hogy megszilárdítsam a hatalmi helyzetemet. Hogy a nemesek kedvére téve, lehetőségeket nyissak meg előttük, hogy egy egységes, összetartó ország képét mutassam a világnak. Mint örökösöd, szeretném ha a népem megismerhetne, elfogadna és kedvelne. - szólt Alexis a fa alól, melyet lelkesen dekorált. Háromszor akkora volt mint ő maga.

- Csupán emiatt bólintottam rá! Mert azt hittem végre komolyan veszel valamit!  Még azt is megengedtem, hogy ezt a hatalmas fenyőt becipeltesd ide, a gyönyörű tróntermembe. Most nézz csak rá! Egyáltalán nem való ez ide! Csak össze fogja piszkítani a kastélyom legszentebb helyét. - rázta a fejét. - De arról nem volt szó, hogy az előkelő kastélyomból egy jégpalotát csinálj! Ez egy rideg jégverem, lányom! - intett körbe. - És még ahhoz is lealacsonyodsz, hogy te magad díszítgesd azt a rettenetes fát! Ez az egész, végig csak egy új terved része, hogy kiboríthass, és az őrületbe kergess!!

- Apám már azelőtt elítélte a kezdeményezést, hogy bárminek nekikezdtem volna! - jegyezte meg a saját sérelmeit. - Hogy akar rám hagyni egy egész országot, ha már abban is kételkedik, hogy egyedül képes vagyok-e megszervezni egy bált?! Ez nem igazságos! Csak adjon egy esélyt, és bebizonyítom, hogy tévedett velem kapcsolatban.

- Rendben! Itt az esélyed, csak el ne szúrd! Szabad kezet kapsz! Csinálj amit akarsz! - állt föl trónjáról, melyből ezidáig gúnyosan szemlélte az eseményeket. - De a csillárhoz hozzá ne merjetek érni! - vonult ki a szalonból.

- Hiba volt alábecsülnöd engem. Majd megmutatom mire vagyok képes! Még büszke leszel rám! - suttogta maga elé.

- Ha szabad megjegyeznem.. - szólalt meg egy szőke cselédlány, aki vele együtt igyekezett a fát feldíszíteni, de el is hallgatott, mikor egyik társa rászólt, amiért egyáltalán hozzá mert szólni a hercegnőhöz. - Bocsánat... - hajtotta le a fejét.

- Ne! Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem tettél - mosolygott rá. - Beszélj bátran!

- Szerintem ez egy igazán nagyszerű kezdeményezés öntől, kisasszony. És ha az apja nem is, de meglátja majd, a nép értékelni fogja! - halkan beszélt, de a szavai annyi erőt adtak a lánynak. Most már végig kellett csinálnia, nem adhatta föl.

- Köszönöm, és hálás vagyok a segítségükért - fogta meg a szőke lány kezét, és egy őszinte, hálás mosolyt vetett rá. - Nos, van valakinek ötlete, hogyan tegyük fel ezt? - rázta meg a kezében tartott égősort, ahogy felnézett a 4 méter magas fára.

- Miben mesterkedsz, drágám? - egy kéz simult a derekára, majd egy egész test nyomódott az övéhez. Érezte a belőle áradó meleget, és a sajátját, ahogy a pír elöntötte az arcát. A két cseléd kuncogva elfordult. - Összefutottam apáddal. Őrjöngve küldött ide, hogy felügyeljek rád. Valamint a lelkemre kötötte, hogy ha bárki a csillár közelébe merészkedik haladéktalanul fojtsam meg.

- Hát persze...tudhattam volna, hogy még akkor sem bízik meg bennem, ha megkérem bizonyíthassak neki. Annyira kiszámítható! - morgolódott. - Muszáj lesz megmutatnom neki, hogy félreismert! Ahhoz viszont ki kell találnom, hogyan jutok fel olyan magasra, hogy ezt rátekerhessem a fára - bökött az égősor felé.

- Hiszen ez egyszerű - válaszolta Will, a következő pillanatban a lány alatt guggolt, a fejét a lába között átdugva, majd mielőtt az bármiképp tiltakozhatott volna megragadta a combját és felállt vele. Könnyedén a nyakába kapta. A cselédlányok megdöbbenve bámultak rájuk, a többségük jót mulatott, viszont volt aki erkölcstelen viselkedésnek tartotta. Alexis sipákolt, és imbolygott odafent, hiszen annyira hirtelen történt az egész, még csak azt sem tudta mire számítson. Összegörnyedt és minden testrészével a fiú fejébe kapaszkodott.

- Tegyél le! Tegyél le! - sikította a fülébe. - El fogunk esni!

- Tényleg az lesz, ha nem nyugszol meg! - jegyezte meg gúnyolódva. - Tartalak, nem lesz bajod! - szorította meg a kezét a lány combján, hogy nyomatékosítsa szavait. - Na mi lesz, most díszítesz vagy sem?

- Jól van, jól van! Ne sürgess! - szólt vissza, majd a lányok segítségével hozzálátott a villogó égősor feltekeréséhez.

Eközben Richard céltalanul kóválygott a kastély folyosóin. Nem volt semmi dolga. A tanácsosai hazatértek a családjukhoz, nem volt kivel megvitatni az ország ügyeit, vagy legalább sakkozni egy jót. A lánya elzavarta a trónterméből, ahol a napjait semmittevéssel szokta tengetni, az ostoba partija miatt. Máris megbánta, hogy igent mondott rá. De mit tehetett volna? Alexis sokat változott az elmúlt időszakban, sokkal engedelmesebben viselkedik, és még a házasságra is igent mondott, egy feltétellel. Csak egy valamit kért. Időt. Időt, hogy vele lehessen. Időt, hogy megszerethesse. Időt, hogy beletörődhessen. Az idővel viszont csak egy probléma van; mindig elfogy. Ő pedig annyira fásultnak érezte már magát. Öregnek, céltalannak. Az élete már egyhangú volt. Irigyelte a lányát. Még annyi ideje volt hátra, annyi ideje, amit nem kell egymagában eltöltenie. Férjhez fog menni, Will szeretni fogja, és előbb utóbb ő is viszont. Átveszik a királyságot. Fiút szül. Aztán még egyet. Róla pedig megfeledkeznek. Már nem marad semmi feladata ebben a világban. Már uralkodnia sem kell. Csak azt veszik majd észre, hogy ismét a felesége mellé hajthatja a fejét. Sóhajtott. Addig még sok idő volt hátra. A kért idő még nem járt le, bár már a végéhez közeledett. Az élete nagy célja beteljesülni látszott.  Kiházasítja a lányát, vége a hosszú csatározásnak közöttük. Mégsem volt boldog.

Alexis elégedetten szemlélte az összegyűlt vendégsereget. Nem számított rá, hogy ennyien eljönnek, miként, hogy ő szervezte az eseményt, a bárók és grófok pedig nem viseltettek iránta rokonszenvvel, sőt kifejezetten nem kedvelték modora, és viselkedése miatt. Most mégis eljöttek, és őszinte mosollyal köszönték meg a meghívást, és fejezték ki csodálatukat a bál témája kapcsán. A téli csodaország eddig lenyűgözőnek bizonyult. Eljött az ország színe java. A nemesektől kezdve, az egyszerű közemberekig, az egészen apróktól az idős aggastyánokig. Még a jövendőbeli apósa is megjelent, egészen jó képet vágva a dologhoz, még azt is elismerte, hogy a lány szép munkát végzett az esemény megtervezésével, bár a díszítést árgus szemekkel vizslatta. Csupán egy valaki hiányzott a tömegből. A valódi házigazda, a király.

Alexis elszomorodott emiatt, hogy az apja annyira lenézi azt a bált, amelyen annyit fáradozott, hogy még a jelenlétével sem tiszteli meg, de ennek jelét nem mutatta. Jól akarta érezni magát. A zenekar andalító zenét játszott, a fények varázslatosan ragyogtak az elsötétített trónteremben. Az emberek pedig látszólag jól érezték magukat. És ez volt a legfontosabb. A zene azonban megszakadt. Mindenki összevont szemöldökkel meredt a zenekar felé.

- Khh.. Üdvözlök... - a mikrofon egy sípoló hangot hallatott, a kihangosítás pedig tovább erősítette. - Bocsánat. Üdvözlök mindenkit ezen a előkelő eseményen. - Will a pódiumon állt. - Remélem mindenki jól érzi magát, és a továbbiakban is remek estének nézünk elébe. Mindez viszont nem jöhetett volna létre a hercegnő ötlete, és közreműködése nélkül! - fejezte be a kis monológját, mire az emberek tapsviharban és éljenzésben törtek ki. A lány a füle tövéig elvörösödött. - Most pedig visszaadom a terepet a zenekarnak, bizonyára szórakoztatóbbak mint én magam - hadarta el. - De megragadnám a lehetőséget, hogy egy táncra invitáljam önöket. Alexis? Megtisztelnél egy tánccal? - nézett le rá. A tömeg egy emberként fordult felé.

A lány viszont hallgatott. Minden figyelem rá irányult. Határozottan zavarban érezte magát. A tömeg biztatóan kiabálni kezdett, tapsolni, és még inkább kiabálni; - Mondj igent! Mire vársz? Mondj igent!

Will belevetette magát a tömegbe, és elindult felé. Az emberek automatikusan szétváltak előtte, utat képezve ezzel a két fiatal között. Kíváncsi tekintettel kutatták őket. A jövendő királyuk és királynőjük volt. Mégis annyira közel érezték őket magukhoz. Szemtanúi lehettek életük pillanatainak.

- Táncolj velem! - ez nem kérdés volt. Határozottan kijelentette, a kezét nyújtva felé. - Táncolj velem! - ismételte meg önmagát.

- Örömmel - csúsztatta a tenyerébe a sajátját, majd nem törődve azzal, hogy senki nem követi példájukat, könnyed, ámbár elegáns táncba kezdtek. Will magabiztosan vezette, biztos kézzel tartotta. Annyi elegancia és könnyedség volt a mozgásában, mégis kecses és komolyságot tükröző volt. Már nyoma sem volt annak a félénk kisfiúnak, aki egykor volt. Napról napra veszett el belőle, mióta a lány beleegyezett a házasságba. A váltakozó, heves kapcsolatuk azóta viszont mintha barátsággá szelídült volna. Már nem kellett küzdeni, sem a másikért sem ellene, így az érzések is elapadtak kissé. Viszont remek összhang és szeretet volt közöttük, és jól kijöttek egymással.

- Erre mi szükség volt? - suttogta a lány két tánclépés között. - Most mindenki minket bámul!

- Nézzenek csak! Nem mindennap látni egy ilyen szépséget mint te! - válaszolta egyszerűen. - Különben is, uralkodói előjogom dicsekedni a gyönyörű menyasszonyommal! - vigyorgott rá, miközben egy leheletnyit közelebb vonta magához. - Belegondoltál már, hogy nemsokára összeházasodunk? 

- Nem! - rázta meg a fejét. - Vagyis, állandóan ezen jár az eszem. De megpróbálok nem gondolni rá.

- Miért? Ennyire megriaszt a gondolata, hogy velem legyél? - nézett mélyen a szemébe.

- Csak félek, hogy minden megváltozik. Hogy másként kell viszonyulnom hozzád. Apám helyébe lépsz. Király leszel. De én nem vagyok kész rá, hogy királynő legyek.

- Egyszer mindennek eljön az ideje. A változás mindig utolér. De együtt nézünk szembe vele - mosolygott rá.

- Elnézést - valaki megpaskolta a herceg vállát. - Lekérhetném a hölgyet? - Will morgolódott magában, de aztán udvariasan elhátrált, sőt vidáman adta át helyét.

- Hát eljöttél! - derült fel a lány arca.

- A világért ki nem hagytam volna - szorította magához. - Szerinted képes lettem volna kihagyni egy bált, a saját kastélyomban? Nem ismersz engem eléggé, lányom.

- Talán igaza van, apám.

- Nem lányom, nincsen. Rájöttem, hogy önző módon viselkedtem veled. A szíved-lelked beletetted ebbe az egészbe, látszik is. Kételkedtem benned, pedig semmi okot nem adtál rá. Talán csak észrevettem, hogy a kislányom felnőtt, egy érett gyönyörű nő lett belőle. És még nem voltam kész elengedni. - suttogta a fülébe. - Már nem a kis Lexi vagy, hanem hamarosan Alexis királynő, Phentos és Wessos uralkodója. Nehéz elfogadnom, hogy az öreged örökébe lépsz. Nekem pedig már senki nem veszi itt hasznát.

- Ne aggódj papa, az első királynői intézkedésem értelmében minden felelősségemet rád ruházom át - vigyorgott rá hosszú idő óta először.

- Igazán nagylelkű vagy kislányom - csóválta a fejét. - Eljött a te időd. És biztos vagyok benne, hogy a birodalom fénykora csak most kezdődik. - csókolta meg a homlokát. - Tudom, nem voltam jó apád, sosem értékeltelek igazán, de jobb gyermekem nem is lehetett volna! Nagyszerű uralkodó válik majd belőled, tudom.

- Sosem kaphattam volna nálad jobb apát! - ölelte át, majd a táncot megszakítva a feldíszített fenyőfa mellé sétáltak. - Boldog Karácsonyt, édesapám - nyújtott át neki egy kis dobozt. - Nem nagy dolog, de gondoltam örülnél neki.

- Az édesapám zsebórája! Mégis hol találtad meg? Már réges-régen elveszett! - csodálta meg az antik darabot.

- Még 6 évesen vettem el, hogy idegesítselek, aztán megfeledkeztem róla, hová rejtettem.

- Bárcsak anyád is itt lehetne - suttogta alig hallhatóan.

- Hidd el, itt van valahol. És vigyáz ránk!

- Alexis. Boldog Karácsonyt - nyújtott át Will egy kicsi fekete dobozt. A lány lélegzete elakadt mikor kinyitotta. - Az édesanyámé volt. Hetekig győzködtem apámat, mire hajlandó volt lemondani róla.

- Ez gyönyörű! - csodálta meg a nyakláncot, majd hagyta hogy Will a nyakába tegye. Megérintette a medált. - Köszönöm! -  csókolta arcon, mire a fiú odébb szédelgett.

- Kisasszony! Kisasszony - tört át a tömegen egy fiatal fiú. - Kisasszony! Ez az öné! - nyújtott át egy tenyérnagyságú dobozt.

- Mégis ki küldi? - nézett rá nagyokat pislogva.

- Azt nem tudom, azt az utasítást kaptam, hogy csak kézbesítsem! Engedelmével kisasszony - tűnt el a tömegben.

Alexis kibontotta. A nagy doboz ellenére csak egy papírdarab volt benne. Írtak rá valamit.

"Kedvesem,

Igazán röstellem, hogy nem lehetek jelen, de valamely véletlen folytán nem kaptam meghívót. Ne aggódj, nem sértődtem meg. William bizonyára elszórakoztatott a távollétemben. Felettébb gáláns viselkedés nem gondolod?

Az a nyaklánc igazán értékesnek tűnik. Kár hogy akitől kaptad semmit nem tud az előző viselőjéről. Csak óvatosan, egy olyan nő ékszere volt, aki réges-rég meghalt. Csak óvatosan! Van bennetek valami közös, ami az ő halálában közrejátszott. WILL!

Ez már egy régi história. Sok minden változott azóta. És az idő csak múlik, egy év pedig nem túl hosszú idő. Ha nem vigyázol még a végén királynő leszel. De ne aggódj, mielőtt a fejedre kerül a korona az igaz királyod is visszatér hozzád. Eljövök érted. Addig is ne feledd; én még itt vagyok

D.!"

Alexis sokkos állapotban nézett körül. Az üzenet világos volt. Még korántsem volt vége!

*Különkiadás - Az Utolsó Tánc*

Helló kedves olvasók :DD Nem, mint látjátok nem egy új résszel jöttem, hanem egy nagy bejelentéssel és egy újdonsággal, (: most lehet tapsolni és ujjongani :) Az olvasók többsége Daniel rajongó míg a másik fele Will és mostanában csak Will részek vannak, jó tudom előtte csak Daniel részek voltak, de rosszul esik, hogy vannak olyan olvasók, akik Daniel-Lexi párosért rajongnak és nem szeretik a Willes részeket, hogy egy kicsit enyhítsem a fájdalmukat, kapnak egy különkiadást, bár ez sem túl happy, de akkoris. ÉS itt következik a bejelentés, mostantól novellákat/rövid történeteket/újrafeldolgozásokat (vagy akármi is ez) is fogok írni, amik lehet kapcsolódni fognak a jelenlegi részekhez, vagy régebbi részeket dolgozok át újra, pl első találkozások meg ilyenek, vagy talán semmi közük ahhoz, mi hogy történik az eredeti sztoriban. Picit meguntam Daniel hiányát, így muszáj volt visszahoznom, hacsak egy novella erejéig is. Will rajongók nem háborogni most csak Will részek vannak! De természetesen ez fordítva is igaz lesz, ha Will kerül ki a képből (Nem tudom még lesz e egyáltalán ilyen). De remélem tetszeni fog :D

Öhmm azt hiszem ennyi :DD remélem tetszeni fog, a részt meg majd hozom valamikor, és bocsánat azoktól, akiknek az utóbbi napokban, hetekben, hónapokban nem olvastam/komiztam a blogjukon, de mindent be fogok prótolni, ezért is akartam ezt Szilvinek (Ez jó ötlet, te Willes vagy...Mind1 szeretlek) küldeni, mivel sajnos te is közéjük tartozol, az utóbbi részt még sajnos nem sikerült elolvasnom, de pótolni fogom, valamint küldeném Fanninak (akinek köszönöm, hogy az utóbbi időben mellettem állt♥, ha érted mire gondolok *kacsint, kacsint), és Danának (aki mostanában szarik rám, de azért neki is küldöm. Nem haragszom meg ha rámírsz, ha ettől félsz) Valamint Adél (te is Danieles vagy? Fogalmam sincs már ki hogy van!!) Áhh teljesen össze vagyok zavarodva, mert akkor neked is küldöm, csak mert annyira imádlak téged is, akár Danieles vagy akár nem :DD És kinek kellene még...öhh ja és persze neked kedves Anonymus, aki tudom, hogy olvasol, akárki is legyél az olvasóim közül neked is küldöm :D
Fanni hát tessék, visszahoztam Danielt! Ha csak egy ilyenre is de visszahoztam. Na mostmár tényleg befogom...remélem tetszeni fog :D



A kastély ragyogó fényei kiszűrődtek a sötét éjszakába, hívogatva a környékbelieket é hirdetve a fantasztikus este fényűzését. A lassú, andalító zene messzire elhallatszott a távolba, kísérve a fények útját. A hatalmas falak között mindenféle érzelem kavargott a levegőben, feszültség, idegesség, zavar és még egy kis szerelem is.
A bálterem közepén jól kivehető volt egy pár, akiben mind a négy érzelem fellelhető volt. A lány vállának fedetlen bőrén aranyszín pettyek táncoltak, melyeket a hatalmas kristálycsillár festett rá, ahogy a hatalmas vörös ruhájában végigvonult utat törve magának a tömegben. Will sietve próbált utánasietni, hogy megállítsa és felkérhesse egy romantikus keringőre.
- Lexi! - kiabált utána, miközben utána rohant. - Lexi, állj meg!
A lány úgy tett, mintha nem hallaná, pedig nagyon is jól hallotta a mögötte loholó fiút, aki megpróbálta megakadályozni, hogy a lány lelépjen arról a hülye bálról. A fiú már teljesen úgy érezte, hogy a lánnyal végleg egy párt alkotnak, és próbált is úgy viselkedni, bár Alexis számára eddig nem nagyon tűnt fel a kettejük kapcsolata. Ő még mindig a fiú bátyja után sóvárgott, és hiába érzett mindent elsöprő vonzalmat a fiú iránt, az nem volt elég neki, hogy túllépjen a múltja kísértő árnyain. Még nem készült fel rá, hogy továbblépjen, pedig már hónapok teltek el azóta, talán már egy év is, mióta utoljára látta az ő tengerkék szemű hercegét, aki távozott az életéből.
Aztán hirtelen a lány megtorpant, mert olyat látott, amit nem tudott, vagy talán nem akart elhinni. A tömeg szétvált előtte, kettéoszlott. És akkor az út végén ott állt ő. Testére feszülő sötét öltönyben, alatta hófehér inggel és a nyakában természetesen rosszul megkötött nyakkendővel egy vörös rózsát szorongatva a kezében. Megdermedve állt és hatalmas bánattal telt szemekkel bámult az előtte álló lányra. Azt hitte megkönnyebbül ha visszatér, hogy ha ismét megpillantja a kedvesét elmúlik az a keserűség, ami már már majdnem egy éve szorongatja a szívét. De a bánat nem múlt el, sőt inkább erősödött benne, ahogy újra megpillantotta szerelmét. Ahogy ismét ránézett, ahogy újból abba a szempárba nézett, amiben még mindig az a fájdalom égett, mint mikor elváltak, cseppet sem érezte magát jobban. Ahogy ott állt előtte a lány, abban a vörös, hullámzó ruhában, mely úgy fodrozódott előtte akár a frissen kiömlött vér, mely e pillanatban fakadt a fiú szenvedő szívéből és egyé forrt a lány ezidáig szívéből ömlött vérrel, melynek minden egyes vércseppje, egy vörös óceánt képzett szerelmük vérvörös tengerében.
Csak ott álltak, egymással szemben szótlanul és néztek egymásra, vágyakozva és mégis rettegve. Egyikük sem hitte, hogy valaha még látni fogják egymást, vagy ha mégis akkor ilyen szótlanul fognak csak állni, azt remélve, hátha csak egy illúziót látnak. Mindketten több százszor elképzelték már ezt a pillanatot, most mégis, azt kívánták bárcsak egy kósza álom lenne.
- Lexi - érezte meg a lány a vállán Will érintését, aki egy pillanat múlva kelletlenül megdermedt. - Bátyám - lehelte elhalóan.
- Hello öcskös - vigyorgott egy 200 wattos mosollyal. - Hiányoztam? - kérdezte cinikusan, de nem sokat törődött utána a fivérével, visszaterelődött a tekintete a felzaklatott lányra, aki a jelenléte miatt vált feldúlttá. - Lexi - suttogta lágyan a lány nevét, és lépett egyet felé.
- Nem Daniel! - emelte fel Will a kezét és a lány elé lépett. - Neked már nincs semmi keresnivalód itt! Hagyd békén Lexit, már épp eleget ártottál neki! - vágta a fivére arcába, majd a lányhoz fordult. - Lexi, menjünk innen, ne is törődj vele, csak megint megbántana.
- Hagyd abba! - tört ki a lány. - Ne csináld megint ezt! Ne akard megmondani mi a jó nekem és mi nem?! Ne akarj helyettem dönteni!
- Lexi - lépett közelebb hozzá Daniel.
- Ne! Te meg végképp hagyjál békén! - förmedt rá. - Csak hagyjatok, mindketten, oké? - kiabált rájuk túlordítva a báli zenét, majd megfordult és elrohant.
Daniel felhorkant, majd elmosolyodott. Örült annak, hogy a lány nem változott meg, még mindig az a lobbanékony, makacs, önfejű lány volt, mint akit egy éve itt hagyott. Habár azt hitte örülni fog neki, legalább egy mosolyt vagy talán egy ölelést megengedhetett volna magának, bár azok utána, ahogy távozott mit is várt? Azt hitte a lány a nyakába borul, amiért visszafáradt hozzá? Nevetséges, a lánynak minden joga megvan a felháborodásra. Sőt, arra is, hogy tiszta szívből gyűlölje őt, hogy az az intenzív szerelem, amit a fiú iránt érzett átalakuljon gyűlöletté, bár a fiú tudta jó, a lány képtelen lenne gyűlölni őt.
- Minek kellett visszajönnöd? - förmedt rá az öccse. - Eddig minden olyan jól ment, jól kijöttünk erre te megérkezel és máris mindent összezavarsz. Egyszer már összetörted, és én szedegettem össze a szíve darabkáit, nem hagyom, hogy megint fájdalmat okozz neki.
- Te is tudod, hogy jogosan tértem vissza! És csak azért mentem el, hogy őt védjem. - morgott. - Bár ahogy elnézem, neked nem nagyon hiányoztam, sőt kifejezetten kihasználtad a helyzetet, hogy végre kikerültem a képből, nemigaz öcskös?
- Elmentél...és soha többé nem kellett volna visszajönnöd! Csak feltéped a régi sebeket, csak megint megbántod. Jobb ha elmész, Lexi már nem a te gondod.
- Lexi hozzám tartozik, bármit is mondasz, és ezt legbelül te is jól tudod. Tudom, hogy szereted őt, de én is... És hagynod kellene, hogy boldog lehessen, mert melletted nem lesz az. Sokáig ezzel próbáltam nyugtatni magamat én is, miután elmentem. - kezdett bele a meggyőző szövegbe. - Megpróbáltam beletörődni, hogy többé nem láthatom és meggyőzni magam arról, hogy melletted legalább boldog lehet, de egyre erősödött bennem az érzés, hogy soha nem lel boldogságra, ha nem az én oldalamon van. Sajnálom öcsi...
- Tévedsz...Te már nem számítasz neki...Túllépett rajtad... - vágta sértetten a hazugságot a bátyja arcába. - És ha most megbocsátasz, utánamegyek. Remélem te pedig távozol... Ő nem akar itt látni..és hogy őszinte legyen, én sem igazán!
- Ez az ő véleménye, vagy csak te próbálsz elkergetni, mert tudod, hogy engem választana? - ragadta meg az öccse vállát. - Nem állhatsz az igaz szerelem útjába Will. Ő hozzám tartozik, ezt te is jól tudod.
- Szeretem őt! És nem akarom ismét szenvedni látni! - nyögte.
- Esküszöm, nem akarom bántani, sosem akartam - vallott őszintén. - Utánamegyek, és ha nem akar látni, ígérem elmegyek, de az ő szájából akarom hallani, hogy menjek el. Ha azt mondja többé nem akar látni, még csak gondolni sem rám, akkor elfogadom, és soha többé nem térek vissza és állok közétek.
- Rendben..de ha csak egyetlen könnycseppet is ejt miattad, esküszöm azt megbánod, nem számít, hogy a testvérem vagy! - fenyegette meg a tulajdon bátyját az ifjabb fivér.- mondta, majd Daniel elindult abba az irányba amerre a lány távozott és remélte, hogy ő  nem küldi el a pokol fortyogó bugyraiba.

Alexis a kastély rózsakertjében volt és a hatalmas vérvörös bimbódzó tövisek közt vonult végig, ujjával megsimítva a virágokat, mintha egyé válhatna velük. Talán épp ezért menekült oda. A vörös ruhájával teljesen beolvad a virágba borult vadrózsák közé. Arcán könnyek folytak végig, fejét búsan leszegte és csak próbálta elképzelni, hogy mindez csak egy rossz álom. Ő igazából egy levendulamező kellős közepén fekszik. A lila virágok közrefogják, betakarják és elrejtik a világ elől. Simogatják a bőrét és az orrába kúszik kellemes illatuk. Ott fekszik a felkelő Nap fényével beborított mezőn, ahol nincsenek gondok, nincsenek érzelmek és legkevésbé nincsenek hercegek. Se kék szemű, se pedig szürke. Csak egyedül van ott, biztonságban, érzelemmentesen, gondolatok nélkül. Csak fekszik ott egy életen át, de aztán felnyitotta a szemét. Minden vörös volt, és nem lila, nagy rózsabimbók ölelték körül szúrós töviseikkel, nem a lágy lila levendulák, melyek kedvesen dédelgették, nyugtatták felsebzett bőrét. Nem akart ott lenni, nem akart gondolkodni, nem akart érezni, nem akart Alexis Lawson lenni.
- Lexi! - érkezett a távolból a kiáltás.
A lány egy pillanat alatt megfordult. A haja fénycsóvát húzott a sötét éjszakában, ahogy a levegő a szárnyára kapta és megreptette a fordulat közben. A rózsatövisek közt egy fekete árny tűnt föl. Sötét öltönyt viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel, haja sötéten ragyogott, ahogy a szél belekapott, keze vérvörös volt, vagy valami vérvörös volt a kezeiben. Egy rózsaszál...

A lány egy pillanattal sem várt tovább, hogy a fiú még közelebb érjen hozzá, megfordult és rohanni kezdett a rózsák közt, nem számított merre, nem számított hová, csak el onnan, el a fiútól, el a fájdalom elől, amely újból feléledt a lány szívében és az összeforrt hegeket ismét feszegette, hogy kitörhessen szívéből, apró darabokra törve azt. Nem akart érezni, csak a levendulamezején akart feküdni, egyedül, érzelmek és gondolatok nélkül az örökkévalóságig.
- Lexi! - hangzott fel ismét a kiáltás, de most sokkal közelebbről, rohanó léptek zajával kísérve. - Állj meg! Meg kell hallgatnod! Kérlek!
De a lány nem állt meg, csak rohant előre a vakvilágba. Daniel pedig kénytelen volt belemenni a játékba. Ha a lány fogócskázni akar, hát megkapja, de ha a fiú elkapja őt, akkor magára vessen, mert többé nem engedi el. Utánarohant.
Teljes erejéből rohant utána. Olyanok voltak akár a vad és a vadász. A kecses őzgida és a vérszomjas farkas. A levegőben érződő feszültség, ősi vadság és szenvedély mámorában úszva, ahol keveredik a gyűlölet és a szerelem eggyé olvadva vággyá, a rózsák tengerében. Egyre közelebb érve egymáshoz, érezve a másik testének közelségét, bőrének forróságát, perzselő leheletét a nyakadba fújódni. Szinte vágyakozva iránta és egyszerre gyűlölni, hogy a karja bármelyik pillanatban köréd fonódhat és a mellkasához húzhat. Nyakadba lihegve, hajadba túrva, szorosan magához húzva. Érzed a szívét a hátad közepén dobogni, szinte mágnesként vonzza a szíved. Egy ütemre dobolnak, amíg egymás karjában lihegtek, összeforr a tekintetetek a csokoládé és az óceán elvesz egymásban, a szerelem zavaros tengerében...és akkor elvesztél. Visszaesel a csapdájába, egy perc alatt magához láncol újra, és a láncokat képtelen leszel letépni...Újra összetör. Ezért kell futnod. Nem kaphat el.
Aztán megérzed a kezét, először csak hozzád ér, arra késztet, hogy gyorsabban fuss, aztán majdnem elkap, végül a karja magabiztosan szorul a derekad köré, visszaránt, megállít, felemel, a lábad nem éri a talajt, nem tudsz tovább futni, nincs hová, ott van mindenütt, kitölti a látótered, ő a világod, körülötte forogsz. Érzed, ahogy elszáll belőled az erő, már nem is akarsz elmenekülni, nem is emlékszel már miért akartál elfutni. Most már csak örökké ott akarsz maradni, a karjaiban.
- Lexi - suttogta a fülébe és a lány akkor felébredt. Felpattantak a szemei és világossá vált előtte minden. A fiú ott állt mögötte, a nyakába lihegett, karja körülötte feszült, köré fonódott és már nem tudott elfutni. Elveszett.
- Engedj - kiabálta és ráütött teljes erejéből a derekán átívelő karra. - Azt mondtam; engedj el! - ismételte meg dühösebben.
- Nem, addig nem amíg meg nem hallgatsz! - mondta erélyesen. - Tudom, elmentem, elcsesztem mindent és már nem tudom helyrehozni és semmi jogom téged arra kérni, hogy meghallgass, de kérlek ennyivel tartozom. Tudnod kell az okát!
- Elég alaposan fogalmaztál mikor elmentél! Nem szeretsz, idegesítelek, nem bírod ki mellettem, csak kaland voltam, elhiheted megjegyeztem! És most engedj vagy esküszöm nem állok jót magamért! - fenyegetőzött.
- Rendben, elengedlek, de ne fuss el! Meg kell hallgatnod! - lehelte, majd óvatosan, lassan elvette a kezeit a lány dereka körül. - De kérlek....ne fuss el. - mondta volna, de a lány már rég futásnak eredt.
Daniel viszont számított erre, jobban ismerte a lányt, mint saját magát, tudta milyen, tudta, mire hogyan reagál, és számított erre, hiszen sarokba szorította.
- Rendben, most akkor addig nem engedlek el, amíg el nem mondom amit akartam! - súgta a kapálódzó lány fülébe.
- Nem érdekel a mondandód, már semmi nem érdekel, aminek köze van hozzád! Számomra halott vagy! - dobálózott a szavakkal.
- Akkor egy halott utolsó szavainak meghallgatását nem utasíthatod vissza! - mondta könyörgően. - Mondd Lexi, boldog vagy?!
- Soha nem voltam boldogabb, csak tönkretetted, mivel visszajöttél! - vágta hozzá azt, amiről tudta, hogy a leginkább fáj. - Miért jöttél vissza? - kérdezte a lány egy pillanatnyi hallgatás után.
- Miattad! Mert képtelen voltam nélküled élni. És tudnod kellett, hogy azon az estén, minden szavam hazugság volt. Csak azért mentem el, mert különben apám téged és Willt is megöletett volna. Én pedig nem kockáztattam. - mondta el egy levegővétellel. - De mostmár nem félek. Inkább élek rettegésben veled, mint biztonságban nélküled! - mondta majd keserűen felnevetett. - Emlékszel az első bálunkra? - a lány bólintott. - Emlékszel arra az érzésre, mikor először összeért a kezünk, mikor a derekadra csúsztattam a kezem és átkaroltalak? És mielőtt összeért az ajkunk? - ismét bólintott. - Vágy... perzselő szenvedély, ezek voltak, ugye?
- Mondd, most nem érzed egyiket sem? - kérdezte, mire a lány megrázta a fejét. - Nem érzed, hogy a véred fortyogva száguldozik az ereidben, mikor a kezemmel közelebb húzlak magamhoz? Nem érzed, hogy a szíved hevesebben ver, amikor a füledbe suttogok? Nem érzed, hogy úgy remegsz a karjaimban, mint aki menten összeesik? - nemet intett. - Hazudsz - vágta rá nyugodtan. - Hazudsz nekem, hazudsz a világnak, de legfőképpen önmagadnak!
- Nem hazudok, ahhoz a te családod ért csak! - förmedt rá.
- Akkor nézz a szemembe és úgy mondd, hogy már nem érzel irántam semmit, tagadd le az érzést, amitől a szíved hevesebben ver és mondd, hogy soha többé nem akarsz látni! Mondd ki, és örökre elmegyek. Soha nem jövök vissza! - fordította maga felé, de ő maga is elgyengült, ahogy közelről azokba a gyönyörű fájdalommal telt szemekbe nézett.
- Azt akarom, hogy elmenj, még ha belehalok is, ahogy elsétálsz az éjszakába. - mondta nehezen . - Nem akarom, hogy a közelemben legyél, hiába akarok elveszni a szemeidben és azokat bámulni az örökkévalóságig. Nem akarlak itt látni, még ha bele is őrülök abba, hogy nem hallom többé hangodat. Nem akarok bármit is érezni irántad, mert ha rád gondolok, nem érzek mást csak kínt és fájdalmat! Tessék ezt akartad hallani?!
- Nincs semmi, amiért azt akarod, hogy maradjak? - kérdezte utolsó mentsvárként, hiába hallotta ki a színtiszta szerelmet a lány hangjából.
- Nem akarom, hogy maradj. - vágta rá.
- Rendben. Akkor elmegyek, de még előtte, ellejtenél velem egy búcsútáncot? - nyújtotta a lánynak a kezét . - Kérlek, soha többé nem fogsz látni, megtagadnád tőlem? - nézett rá kiskutyaszemekkel, mire a lány óvatosan a fiú kitárt tenyerébe csúsztatta a kezét.
Daniel közelebb lépett, szorosan magához húzta a lányt. Kezét a lány lapockájára csúsztatva végigsimított a fedetlen bőrön, mire a lány egy apró elbizonytalanodás után gyilkos tekintettel meredt rá, mielőtt a fiú vállára helyezte a kezét. Nem volt szükségük zenére, hiszen az egyszerre dobbanó szívverésük pontosan egyszerre doboló üteme tökéletes ritmust adott a tánchoz, az utolsó tánchoz. Ide-oda ringatózva lépkedtek, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust. Egymásba olvadt a csokoládé és a háborgó tenger, ahogy elvesztek egymásban.
- Mindvégig téged szerettelek, soha nem lettem volna képes más lányra nézni! - suttogta halkan. - Bárcsak sosem lettem volna képes elmenni és itt hagyni téged. Bárcsak szembe mertem volna szállni az apámmal, vagy csak megragadni téged és elmenekülni.
- Talán, azt kellett volna tenned, de ha nem mentél volna el, ha nem hagytál volna magamra, akkor soha nem állhatnánk itt egymással szembe, összeölelkezve, a legnagyobb szerelemmel egymásra nézve, amit valaha éreztünk, nem igaz? - suttogta halkan a lány.
- Lexi... - lehelte.
- Ne! Ne mondj semmit! - tette az ujját a fiú ajkaira. - Ez az utolsó táncunk, utána te elmész, és soha többé nem látlak. Ne mondj semmit, különben képtelen leszek elengedni téged. Ne mondj semmit, különben azonnal meggondolom magam.
- Szeretlek, mindörökké - suttogta a lány ajkaira, csókkal megpecsételve azt.
Az éjszaka többi eseményét viszont már fedje titok, ahogy egymásba fonódó testük elválását, se lássa senki, se a Hold, sem a csillagok, se a felkelő Nap fénye ne lássa, ez a kettejük titka és a végtelené, mert az ő történetük épp oly titokzatos, mint amilyen törékeny. Ha föltárod a titkokat, eltűnik a varázs és megszűnik létezni. Ne lássa a világ, ahogy két szerelmes szív, mely egyszerre dobban, egymásra talál, majd ismét magányba taszítódik....


Uhh és ennyi lenne :DD Remélem tetszett, a végén direkt hagytam egy kis nyitott kérdést, hogy utána mi történt azt döntse el mindenki maga :D Komiknak örülnék, Daniel rajongók nem hagyni szó nélkül :D Ja és bocsánat a helyesírási hibákért :)
Cup-cup ♥

40. *Érzelmi Feszültség*

Sziasztok, fú nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem de most egyszerűen összejött minden és nekem meg arra is alig jutott időm, hogy lélegezzek körülbelül, na jó arra azért még éppen jutott :D De most tényleg, megjött az új rész, egész hosszú, bár nem lett nagy szám, úgy döntöttem kiveszem belőle azt a nagy akciót amit terveztem, helyesbítek az egyik nagy akciót, ami egyébként az lett volna röviden: megtámadják a kastélyt az ellenséges katonák és nagy harc bummbumm meg minden sok halott, de végül elvetettem az ötletet, jól tettem? Amúgy milyen az új fejléc? nagyon borzalmas vagy csak annyira mint az előző?
Na jó nem pofázok így is legalább 1 percet elettem az életetekből ezzel a kis bevezetővel, na jó mostmár tényleg befogom! Most fogtam be! De tényleg!

Imagine Dragon-Demon

Daniel tudta jól, hogy a lány most nem tud tisztán gondolkodni, ha elhiteti vele, hogy tényleg mással van megpróbálja majd elhitetni Daniellel, hogy őt nem érdekli túllépett rajta és igent mond az öccsének. Amint belépett a bálterembe Will zavartan nézett rá és a többi ember is, de nem zavarta. A tömegben azonnal meglátta a lányt akit keresett, végülis egész este előle próbált elbújni. Most viszont felemelt fejjel, magabiztosan közeledett felé.

Charlotte hercegnő. Az a lány, akit az apja szánt neki. Gyönyörű volt az biztos, bár Daniel szemében Lexit meg sem közelítette. Daniel már gyerekkora óta rengetegszer találkozott a lánnyal, aki egyszerűen rajongott érte, a fiú viszont inkább csak ellenszenvet táplált iránta. Lexinél magasabb volt, de ő is vékony volt és szép. Hosszú, göndör szőke fürtjeit ide-oda dobálta, mikor beszélt és hatalmas sötét szemei voltak, de az ember csak közelről látta jól, hogy sötét kék árnyalata van. Ragyogó mosolya volt és vörös ajkai, de a fiút nem tudta elvarázsolni a bájos kislányos, hercegnős külsőjével. Ő mindig is egy piócát látott benne, mert csak tapadt rá és szívta a vérét, akár egy élősködő. Most viszont kihasználhatta a lány rajongását.

- Hercegnő - lépett közelebb hozzá és megszólította.

A lány azonnal felismerte a hangját és megfordult. Hatalmas mosoly terült szét az arcán és vissza kellett fognia magát, nehogy a fiú nyakába ugorjon. Hercegnő volt, viselkednie kellett.

- Daniel! - nyávogta, a fiút kirázta a hangjától a hideg. - Jó újra látni!

 -Téged is - mondta közömbösen, szarkasztikus hangnemben.

Az ajtó nyitódása zavarta meg őket. Lexi lépett be, az arca vörös volt, a szeme könnyes és dühös volt. Amint meglátta Danielt a lánnyal egy mély levegőt vett és megindult az öccse felé. Daniel jól tudta, hogy fog reagálni, ismerte őt. Bár azt hitte a látvány kevésbé lesz szívbe markoló, de tévedett. Egy világ omlott össze benne, mikor a lány megcsókolta az öccsét a szeme láttára. Daniel nem tudta nézni, kelletlenül elfordult. Tudta, hogy nem azért teszi mert szereti őt, hanem azért, hogy azt üzenje Danielnek "ennyit jelentettél, túlléptem rajtad". De a lány nem tudta, hogy a fiú csak azért bántotta meg és azért döntött úgy, hogy elhagyja, mert őt akarta menteni, arról fogalma sem volt, hogy azzal amit tesz, csak megnehezíti a fiú döntését.

Daniel dühös volt. Dühös volt az apjára, amiért erre kényszerítette, Willre amiért másodszülött létére ő kapott meg mindent, ami Danielé lett volna; a koronaherceg címet, az öröklést és a lányt is elvette tőle, akit szeret. És dühös volt Lexire is, amiért ilyen könnyen elhitte hazug szavait.

- Jajj olyan aranyosak - nyivákolta a szőkeség Daniel mellett.

- Ja, nagyon... - válaszolta lekezelően.

- Te mikor fogsz engem megkérni? - kérdezte izgatottan szempilláit rebegtetve.

Daniel már majdnem rávágta, hogy "soha a büdös életben, te liba", amikor valami történt. A körülöttük álló emberek közül néhány felfelé bámult és mutogatott, többen jajveszékeltek, mire Daniel is odanézett. A csillár! Nagy erős kötelek tartották, amik szemmel láthatóan foszlani kezdtek és a csillár ide-oda himbálózott Will és Lexi feje fölött, ahogy továbbfoszlottak a szálai.

- A francba! Le ne merj szakadni! - nyögte, miközben gondolkodás nélkül futni kezdett félrelökve az útjába kerülőket, szó szerint áttört a tömegen.

- Daniel! - kiabált utána a lány, de a fiú nem nagyon törődött vele.

Most csak egy cél lebegett a szemei előtt, vagyis inkább egy csillár az öccse feje fölött és ő nem hagyhatta, hogy az rázuhanjon, mert Will még csak észre sem vette. Daniel tudta jól, az egy hatalmas kristálycsillár volt, amire Richard, a király nagyon büszke volt és a nemes vendégeinek mindig azzal dicsekedett. Nehéz, nagyon nehéz, elég ahhoz, hogy ha az ráesik valakire összezúzza a koponyáját, vagy a teste minden egyes csontját, ahogy súlyával belepasszírozza a márványpadlóba. Pedig csak egy otromba csillár volt.

Will felnézett a kiabálásokra és azonnal reagált. Megragadta Lexi karját és azonnal ellökte maga mellől, el a csillár zuhanásának hatóköréből, de ő ott maradt és nem mozdult.

- Mozdulj már te idióta - mormogta Daniel miközben felé rohant, már csak pár méternyire volt tőle.

A csillárt tartó utolsó kötél is elszakadt, a fiú pedig ugrott. Az öccsének csapódott, erősen megragadva őt, aki a lendülettől hátra tántorodott és elesett, kigurulva a csillár alól, ami egy pillanattal később hatalmas csattanással a földre zuhant és millió apró darabra hasadt. Lexi felsikított, amikor pár méterre tőle szinte robbanásszerűen csapódott be a hatalmas kristálytömb. Hirtelen néma csend telepedett a teremre, mindenki visszafojtott lélegzettel bámészkodott, senki nem mert megszólalni.

Will sokkos állapotba került, de az ütés, amikor a bátyával a földre esett kijózanította. Ha Daniel nem menti meg a csillár alatt végezte volna. Daniel jól tudta, ha nem tett volna semmit, ha hagyta volna, hogy Will...hát ottmaradjon és a csillár agyonnyomja, akkor átvette volna a helyét. Ő lett volna a koronaherceg, az örökös és Lexi vőlegénye, de nem viselte volna el a tudatot, hogy az egyetlen öccsét hagyta meghalni.

- Jól vagy? - tápászkodott fel a földről Daniel és azonnal az öccséért aggódott.

- Persze, kösz tesó - nézett rá hálásan, majd felkelt a földről és azonnal a lányhoz sietett.

Lexi a földön ült, Will ellökte az útból ő bénázott és elesett, de legalább életben volt, a fiúnak köszönhetően, aki majdnem feláldozta az életét, hogy őt mentse.

- Hé, megsérültél? - kérdezte azonnal a fiú aggódva.

- Nem, minden oké. Jól vagyok - válaszolta, és hagyta, hogy Will felsegítse. - Köszönöm - mosolyodott el. - Megmentettél.

- Semmi pánik emberek! - harsant fel Richard hangja, majd odasietett lányához. - Lex, jól vagy? - kérdezte mire lánya csak bólintott. - Senki nem sérült meg! A csillárt pár pillanat alatt eltakarítják és folytatódik a bál -harsogta.

Lexi legszívesebben felképelte volna. Majdnem ráesett egy több tonnás kristálycsillár, amitől akár meg is halhatott volna és mégsem fejezi be a hülye bálját? A lány már akkor utálta ezt a bált, mikor az apja a folyosón közölte vele ha nem lesz ott csúnyán megbánja.

Lexi már majdnem nekirontott a saját apjának kiabálva, hogy nem is törődik vele és azzal, hogy majdnem meghalt, de hangos csörömpölés szakította félbe. A tömeg közepéből jött és több felháborodott hang is követte. Majd kiabálás hallatszott.

- Mit képzel magáról? - üvöltötte a lány, akiben Lexi azonnal barátnőjére ismert. - Direkt fellökött - folytatta, hangsúlya nem győzte meg a lányt, hogy Hope teljesen józan, sőt a részeghez közelebb állt.

- Sajnálom hölgyem, de nem én löktem föl - mentegetőzött a lány számára ismeretlen férfi. - Maga jött belém!

- Azt akarja mondani, hogy magamat löktem fel? - ugrott talpra a lány, bár eléggé dülöngélt, mégis dühösen megindult a férfi felé, aki védekezően maga elé emelte a kezeit.

- Hope nyugodj meg - látta meg Lexi a másik vörös lányt is, aki a húgát igyekezett lefogni.

- Engedj! Megölöm - harsogta Hope és próbálta kitépni a karját nővére karjai közül, amik megpróbálták visszafogni.

- Úgy tűnik Hope kicsit elvetette a sulykot a pezsgős pultnál - jegyezte meg Christina, aki hirtelen termett mellettük.

Természetesen Christian oldalán, egymásba karolva, közel egymáshoz. Egészen eddig táncoltak, pont úgy kezdték, mint ő és Daniel. Egy bálon bontakozott ki szerelmük, kibontotta szirmait és egyre terjedelmesebb virággá nőtte ki magát, ami most kezdett sorvadni. A szél messze elsodorta a szirmokat, távol egymástól, hogy soha többé ne találjanak egymásra.

Szétszórva őket a világban, végig egymás után vágyódva az idők végezetég, amíg porrá nem bomlanak, de magjaikat el nem vethették. Leszakították és eldobták, már csak egy sárguló leszakajtott gaz, még őrzi egykori szépsége emlékét valahol a messzeségben, de a külvilágnak már csak egy rothadó, bomló cafat, amivel már senki nem törődik, mert van helyette több száz friss hajtás, de a letört ág ott marad és hiába nő helyére újabb virág, a törés mindig szemmel látható lesz. Elsorvadt a szerelmük, akár az a virág, ami alig bonthatta ki szirmait, máris földbe tiporták.

- Hát, nem is kicsit - értett vele egyet Lexi. - De miért ivott ennyit?

- Szerelmi bánat - válaszolta egyszerűen.

- Üdvözlöm őt a klubban - mormogta alig hallhatóan. - Le kellene állítanunk, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozza magát - mondta majd megindult felé.

- Te meg hová mész?! - förmedt rá Daniel, megragadva a lány karját. - Maradj ki ebből! Ez nem tartozik rád!

- Vedd le rólam a mocskos kezeidet! - tépte ki a lány, a karját Daniel karjai közül és szinte keresztüldöfte a tekintetével. - Ne merj többé hozzám érni, megértetted? Te többé nem mondhatod, meg mit csináljak! Nincs hozzá többé semmi jogod! - a szíve fájt és jelenleg gyűlölte a fiút, amiért semmibe vette és csak kihasználta őt, csak egy játékszer volt neki. - Azt csinálok amit akarok! Segítesz nekem, vagy nem? Mert ha nem, akkor takarodj az utamból és ne hátráltass!

Will és Christina meghökkenten bámultak rá, nem értettek semmit, de most nem volt itt az idő a kérdezősködésre. A fiú csak kérdő tekintettel nézett a párra, akiről ő úgy tudta szeretik egymást és alig 10 perce is így volt és most pedig látszólag olyanok voltak, mint az ősellenségek. Will soha nem tenne olyat, amivel ártana a lánynak ezért egyet értett a bátyjával. Tudta, ha Lexi odamegy, abból semmi jó nem sül ki.

- De én megmondhatom, mint jövendőbeli férjed! - kapta el Will a lány kezét és felemelte, hogy a gyűrű pont szemmagasságba kerüljön. - És azt mondom, hogy te ebből kimaradsz! - mondta parancsolóan. - Majd az őrök lerendezik ezt az egészet!

A lány tehetetlenül nézte, ahogy néhány őr beront a bálterembe és erőszakkal elvonszolják az ittas, kiabáló lányt. Lexi reménykedett benne, hogy holnap Hope legnagyobb baja csak egy kis másnaposság lesz.

- Daniel!

A bálterem másik feléből egy szőke lány kezdett kiabálni és Daniel felé rohanni. Alexis azonnal rájött ki lehet. Az a titokzatos, gyönyörű, jól nevelt hercegnő, akit Daniel szeret, akit helyette választott. Tényleg gyönyörű volt és kedvesnek tűnt, bár a lány tiszta szívéből gyűlölte őt és Danielt is, azt akarta, hogy a lány megadjon neki mindent, amit ő már nem tud. A fiú még utoljára hátranézett Alexisre, mielőtt kihúzva magát, arcán hatalmas mosollyal elindult a szőke lány felé. Lexi romokban heverő szíve hevesen dobogott, ahogy a fiút nézte. Egyszerre gyűlölte és szerette, akármennyire is megbántotta, becsapta, kihasználta őt és hazudott neki, még mindig őt szerette. És tudta, hogy soha nem is fog mást, mert az ő szíve érte dobog még ha már nem is ver, akkor is. Hallotta, ahogy apró darabokra robbant a mellkasában, hallotta a hangot, ahogy összetört, mégis akkor hogyan hallhatja, ahogy még mindig hevesen verdes, ahogy a fiút nézi. Hallotta, minden egyes fájdalmas lüktetését, ahogy pumpálta a forrón csörgedező vérét, ami most tele volt bánattal. Próbálta elfojtani a vérébe szivárgó fájdalmat, ahogy a távolodó fiút nézte. Nem tudta mi lenne a fájdalmasabb, ha soha többé nem látná, vagy ha minden nap találkozna vele és minden nap látná, hogyan lép túl a szerelmükön, ami nem is létezett, csak ő élt egy álomvilágban.

James Arthur- Impossible

(Személyes kedvencem)

A lány álmokból palotát épített magának és ő lett a hercegnő a fellegvár legmagasabb tündérszobájában, Daniel volt a hercege és boldogan éltek míg meg nem haltak. De a kastélyát megtámadták. A hercege lerombolta a falait és elszökött a meséből, mielőtt az boldog véget ért volna. És a lány kénytelen volt ott maradni, a megtépázott kis világában, egyedül, magányosan, a lerombolt kastélyában sírdogálva, a kőtömbök között. Összedőlt a kastélya, de csak körülötte, nem fölötte, bár talán jobban járt volna, ha ráomlanak a falak és akkor nem kellett volna látnia, ahogy a hercege egyszerűen kisétál az életéből, egy másik lánnyal az oldalán.

- Ő Charlotte hercegnő - mondta Will.

- Tudom - válaszolta a lány halkan, suttogva. - Miatta hagyott el... - formálták ajkai a szavakat és alig hallhatóan ejtette ki.

Will szólásra nyitotta a száját és megdöbbent arcot vágott, bizonyára nem számított erre. Amint meghallotta egyszerre omlott benne össze egy világ és virágzott ki körülötte minden. Végre szabaddá vált előtte az út a lány felé, akit szeret. A lány felé, akit a bátyja összetört.

Lexi merengve bámult a fiú után, ahogy elsétált a lánnyal. Fájt neki, de tiszta szívvel azt kívánta, hogy boldog legyen. Bár ő nem lesz az soha többé, legalább tudni fogja, hogy a fiú, az egyetlen, akit tiszta szívvel szeretett, boldog valaki más oldalán. Csak azt kívánta, hogy az a lány, úgy lássa Danielt, ahogy most ő. Hajlandó legyen feláldozni magát azért, hogy boldog lehessen.

Menj, élj boldogan. Válaszd ki magad; a reményben, a szerelemben, az életben, s a halálban. Válaszd a fényt. Válaszd a sötétet. Válaszd a jót, s fogadd el a rosszat, ha utolér. Válaszd mindet, hisz semmi sem örök. Csak a szomorúságom, mert halálom pillanatáig elkísér majd, mert hagytalak elmenni, hagytam, hogy kisétálj az életemből és csak egy sötét űrt hagytál magad után, ahol az a valaki, akivel törődtem, létezett. És a szerelmem, melynek tüze addig fog égni, míg szívem meg nem szűnik pumpálni az ereimben fájdalommal dúsított véremet. Addig a percig szeretni és gyűlölni foglak, addig a pillanatig fog fájni minden szavad és tetted, amíg végleg le nem hunyom szemem, gondolta a lány, ahogy könnyes szemmel elfordult és hagyta, hogy a fiú kisétáljon az életéből.

- Hé! - érzett meg egy meleg kezet a fedetlen vállán, majd a fiú maga felé fordította. - Sajnálom! - suttogta, a lány szemébe nézve. Szemeiből őszinteség sugárzott. - Annyira sajnálom!

A lány nem válaszolt semmit csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül átkarolta a fiú nyakát és a vállába temette az arcát. Szipogott, igyekezett visszanyelni a könnyeit, hogy legalább a méltósága megmaradjon, ha már a büszkesége romokban hever, mert Daniel átgázolt rajta. Will szorosan átölelte a lány és próbálta csitítgatni.

- Shh, semmi baj! - suttogta, miközben a lány hátát simogatta.

A távolból egy sötét szempár figyelte őket, minden mozdulatukat sasszemekkel követte. Ajkán gúnyos mosoly játszott, ahogy a távolodó fiút és az összetört lányt nézte. Most már semmi sem áll az útjában, hamarosan véghez viheti a terveit.

- Figyelj! - suttogta a lány fülébe. - Nem kellene itt maradnod! Ez a sok keselyű itt mind arra vár, hogy pletykálhasson rólad - utalt néhány vendégre.

- Nem érdekel! Már semmi nem érdekel! - hüppögte a lány.

- De érdekeljen! - folytatta. - Figyelj! Menjünk el innen! Bárhova, csak el ettől a nyüzsgéstől, egy nyugodt helyre! Oké?

- Rendben. - suttogta a lány alig hallhatóan, majd eltávolodott a fiútól, akinek egészen idáig a vállán szipogott.- Menjünk innen!

Daniel Charlotte hercegnővel sétált a bálteremben. A fiú kénytelen volt udvariasan viselkedni, kezet nyújtani hagyni, hogy a lány belé karoljon és rajta csüngjön, pedig egyszerűen undorodott a lánytól. Alexissel soha nem sétáltak így, bár vele még ez is kellemes lett volna, ez a tettetett, megjátszottság. Vele önmaga lehetett, és a lány is vele ők voltak a két neveletlen királyi sarj, a lázadó, makacs hercegnő és az önfejű, ellentmondó herceg. Most viszont egy tökéletes, jól nevelt, okos hercegnek kellett mutatnia magát, nem mondhatott perverz, gusztustalan vicceket, amiken Lexi jókat nevetett, itt csak a királyi udvariaskodás és tettetett humor volt elfogadható.

- Jajj Daniel, annyira örülnék, ha ma visszautaznál velem a királyságomba! - mondta a lány. - Az édesapám mindig kedvelt téged és az édesanyám valósággal odavan érted. Olyan régóta nem láttak, olyan régen voltál már Hazelrinkben.

Daniel köpni nyelni nem tudott, olyan váratlanul érte a kérdés. Tudta, hogy jól nevelt hercegként kötelessége igent mondani, vagy legalábbis megígérni, hogy nemsokára látogatást tesz, de semmi kedve nem volt elmenni. A lány egész családja olyan, túlságosan előkelően és királyian viselkedett és Daniel hátán egyszerűen végigfutott a hideg, ahogy visszaemlékezett a legutóbbi látogatásra. A lány szülei folyamatosan utalgattak rá, hogy ideje lenne már eljegyezni és megkérni az ő kicsi lányuk kezét, sőt az már majdnem utasítás is volt. Daniel nem akarta elvenni azt a libát, egyszerűen undorodott tőle, egy pióca volt. De ha belegondolt abba, ha nemet mond, akkor itt kell maradnia, Alexissel egy fedél alatt és minden nap végignézni, ahogy a lány szenved miatta, majd továbblép a szerelmükön és Will oldalán lel boldogságra, majd csak az esküvő után térhetne haza az apjával az igazi otthonába, de akkor lehet Willék is jönnének! Ebből sehogy sem jöhetett ki jól, az lett volna a legmegfelelőbb választás, ha van olyan opció, hogy eltűnik az erdőben és soha többé senki nem látja, de ilyen nem volt. Mindkét lehetőség rossz volt, de legalább láthatná a lányt, mert bármennyire is próbálta elhitetni magával is a szavait, amiket a lányhoz vágott, nem sikerült, a szíve érte kiáltott. El kellett engednie, már lemondott róla, és ő az öccse felesége lesz.

- Szóval, mit válaszolsz? Eljössz velem? - rántotta vissza a fiút a jelenbe.

- Öhm, hát én, nem... - nem tudta befejezni, mert megjelent a megtestesült ördög és közbevágott.

- Hát persze, hogy elmegy! Igaz fiam? - jelent meg James. - Ó, elnézést hercegnő, hogy közbevágtam, de annyira örülök, hogy itt látom önt a fiammal!

- Én is nagyon örülök, felség - pukedlizett a lány és kezet nyújtott a királynak, aki kezet csókolt a lánynak.

Daniel fintorgott és igyekezett visszafogni a hányingert. Annyira végtelenül nyálas és undorító volt az egész.

- Jajj milyen bájos és illedelmes hercegnő, ugye fiam? Akárcsak Will menyasszonya! - hangsúlyozta ki a megfelelő szót. - Fiam, te vagy az idősebb, ugye nem hagyod, hogy az öcséd előbb házasodjon meg, nem?

Danielnél most telt be a pohár. Nem elég, hogy tönkreteszi az életét, elválasztja az élete értelmétől, arra kényszeríti, hogy hagyja el a lányt, akit szeret és még egy másik lányhoz akarja hozzákényszeríteni, akitől undorodik? Nyugodtságot erőltetett magára, nem törhet ki.

- Igen, apám, tényleg nagyon bájos és illedelmes - erőltetett mosolyt az arcára. - De nem gondolom, hogy szégyen az ha Will megelőz, végtére is, ő az örökös, őt illeti ez a jog is - húzta ki magát.

- Ó, milyen igaz. De hát, a hercegnő saját országának örököse ezt is vedd figyelembe, úgyhogy ideje lesz elkötelezni magadat! - folytatta a kínzást. - És úgy tudom Alexis egy évvel fiatalabb, mint a hercegnő.

Ki ne merd ejteni a nevét, te szemét, üvöltötte magában.

- Igen apám, de ha megbocsájt, szeretnénk kettesben lenni, ha nem bánja - udvariasan közölte vele, hogy takarodjon a fenébe.

- Persze, már megyek is, de még megjegyezném hercegnő, hogy nagyon csinos, mint mindig és Daniel szíves örömest magával tart - vitte be a végső csapást, majd távozott, arcán egy elégedett, ördögi vigyorral.

- Akkor ideje indulnunk - mondta a hercegnő és elkezdte maga után húzni, a kastélykert felé.

- De be sem pakoltam! - próbált ellenkezni.

- Ó az apja már intézkedett és a bőröndöd már a hintóban van! - mosolygott.

Daniel sietve kezdett hátra pillantgatni. Ide oda kapkodta a tekintetét, még utoljára látni akarta a lányt, mielőtt elválnak útjaik, mielőtt mindkettőjük sorsa megpecsételődik. De hiába kereste, sehol nem látta. Anélkül hagyta el a kastélyt, hogy a szívébe védte volna a lány arcát és elbúcsúzott volna az öccsétől, megkérve, hogy az élete árán is védelmezze a lányt, bár ezt Will kérés nélkül is megtette volna. Az éjszaka már rég körülfonta őket, feljött a telihold és a csillagok megannyi apró tűzgolyóként ragyogtak az égbolton. Daniel egy nagyot sóhajtott, mielőtt elfordította a tekintetét. Tudta, ha most elmegy a lánnyal soha többé nem lehetnek együtt, mert mindketten máshoz láncolják magukat, ő mégis beszállt a hintóba és könnyes szemmel nézte a kastély távolodó körvonalait.

- Legyél boldog - suttogta az éjszakába. - Örökké szeretni foglak - ígérte, de nem tudta, hogy szavai milyen súlyos jelentést hordoznak, a csöndes, teliholdas éjszakán.

Bár szerelmük sötét csillagok alatt lett megírva, a végzet kegyetlen játéka, még nem döntött sorsuk felől...

Fú...picit most nagyon hosszú lett :D de az sose baj, nem? Na mondom én:D komiknak örülnék :D

39. *Egy Angyal Könnyei*

Fú hát sziasztok!! Megérkeztem az új résszel! előre szólok valószínűleg sokkolni fog és néhányan sírni is fogtok, legalábbis remélem. Ez mindkét csoportra vonatkozott, de valaki a boldogságtól a másik csoport pedig hát...majd meglátjátok... Áwwww nagyon nagyon remélem, hogy tetszeni fog, de az igazi izgalom csak a következő részben jön majd muhahahhah! ♥♥

Ellie Goulding - Beating Heart

Lexi meghökkenve bámult Willre, úgy érezte a levegő kiszaladt a tüdejéből és egyszerűen sehogy sem jutott oda vissza. Az ájulás kerülgette és úgy érezte menten összecsuklik. Érezte, hogy a vér az arcába szökik és a torkára fagytak a szavak. A lába földbe gyökerezett és csak mereven bámult a fiúra, aki reménykedve, biztatóan mosolygott rá. Mindenre gondolt, csak erre nem.  Teljesen váratlanul érte. Egyszerűen nem tudta mit csináljon, tudta mit érzett és tudta mi lenne a kötelessége, de nem volt benne biztos, hogy meg tudja tenni. Tudta, hogy Daniel mit kért tőle, de nem volt benne biztos, hogy meg tudja tenni.

Daniel a lány füléhez hajolt és belesúgott valamit. Halkan, szomorúan mondta, de magabiztosság csengett a hangjában. Alexis értetlenül emelte rá kérdő tekintetét. És a száját szólásra nyitotta, de Daniel belé fojtotta a szót.
- Tudom, most nem érted, de amint eljön az ideje megérted! - válaszolta sejtelmesen a lány kérdő tekintete láttán. - Tudni fogod!
- De én...-kezdte, de a fiú azonnal közbevágott.
- Bízol bennem? - kérdezte hirtelen, majd mikor a lány nem válaszolt ismét megkérdezte. - Bízol bennem?
- Igen - nyögte ki. - Az életemet is rád bíznám! Jobban bízom benned, mint saját magamban!
- Rendben! Akkor tedd meg! Ne kérdezz semmit, csak tedd meg! - búgta érzelmes, szomorú hangon. - Szeretlek - mondta, majd közelebb lépett, elengedte a lány kezeit, amiket eddig kezei közt fogott és magához ölelte szerelme törékeny testét és lágy csókot nyomott a homlokára.
A lánynak rossz érzése támadt. A fiú olyan furcsán viselkedett, távolságtartóan, mégis nagyon közvetlenül, boldog volt, mégis szomorúság csillogott a szemeiben. Bármennyire is tudta, hogy valami nincs rendben, nem mert rákérdezni, félt a választól. Rettegett attól, hogy valami szörnyű dolog történt és nem volt benne biztos, hogy tudni akar róla.
- Azt hiszem lógok neked egy tánccal - húzta csibész mosolyra a száját és a kezét nyújtva kissé meghajolt.
- De hiszen te utálsz táncolni - kezdte a lány.
A helyzet már határozottan furcsa volt. Valami nagy dologról lehetett szó és Daniel nem úgy tűnt, mint aki be akarná őt avatni.
- Ha te vagy a partnerem, akkor imádok! Megtisztelne engem egy tánccal? - udvariaskodott.
- Örömmel! - válaszolta a lány egy hatalmas mosollyal, de mögötte kétely volt. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Egy cseppet sem zavartatták magukat, hogy csak ők voltak a parketten, sőt inkább élvezték, hogy nem kell más emberekkel tolonganiuk és őket kerülgetniük. Alexis látta az apja paprikavörös fejét, amikor egy pillanatra oldalra nézett, de csak bájosan visszavigyorgott rá, majd a kezét Daniel vállára helyezte, a másikat pedig a fiú tenyerébe csúsztatta. Megérezte a fiú meleg tenyerét a derekán, amibe beleremegett. Olyan közel volt hozzá, mégis olyan távolinak érezte őt. Egy pillanat múlva ismét felcsendült a zene ők pedig egyszerre mozdulva kezdtek végigsuhanni a bálteremben egymás karjában.
- Szeretném, ha ezt a pillanatot soha nem felejtenéd el! - súgta a lány fülébe. - Mert én soha nem fogom!
- Daniel! - nyögte kétségbeesetten és zavartan nézett a fiú szemeibe. - Megijesztesz! Olyan furcsán viselkedsz!
A fiú csak megrázta a fejét. Szeme szomorú volt, a lány még soha nem látta ennyire kétségbeesettnek.
- Döntenem kellett! - mondta bánatosan. - Életem legnehezebb döntését kellett meghoznom!
- Milyen döntés? - kérdezte a lány azonnal és nem azért remegett meg, mert hirtelen lehűlt a teremben a levegő.
- Az apám döntés elé állított, választanom kellett! Megtettem... Sajnálom Lexi...

Daniel a kastélykertben állt és bosszúsan nézett a tulajdon apjára. Gyűlölte őt, tiszta szívéből utálta. Most pedig különös kegyetlenséggel vetette meg. Egyszerűen undorodott tőle, ahogy ránézett, szégyenkezett, amiért egy ilyen ember fia volt. Egy ilyen kegyetlen és zsarnokoskodó ember fia, aki szemrebbenés nélkül nézné végig még a saját fia kivégzését is. Hiszen ezt tette most is. Daniel szívébe mélyen egy kést mártott és még háromszor meg is forgatta benne. Zavartalanul nézte, ahogy a fia darabokra hullik előtte, sőt még talán élvezte is, hogy fájdalmat okozhat neki.
- Hogy vagy képes erre kényszeríteni a saját fiadat? - vonta kérdőre.
- Az ország érdekeit nézem, te is tedd inkább ezt! Hallgass rám és hagyd el azt a lányt, amíg szépen mondom! - válaszolta fenyegetően.
- És ha nem áll szándékomban?! - kezdett dühös lenni.
- Akkor nézz szembe a tetteid következményével! - mennydörögte. - Ki a fontosabb neked az öcséd vagy a lány? Melyikük életét kíméljem meg?
- Nem lehetsz ennyire szívtelen! A saját fiad életével zsarolsz? - akadt ki. - Nem lennél rá képes!
- Próbára akarsz tenni? - kérdezte. - Te is tudod, hogy szemrebbenés nélkül el tudnám vágni a torkát, csak azért nem teszem, mert jelenleg ő a legjobb esélyem, hogy ezt az országot megszerezzem! Csak el kell vennie azt a makacs libát és máris az enyém lesz!
- Egy kegyetlen, alávaló zsarnok vagy! - köpte a szavakat. - De ha megöleted Willt, nem lesz aki elhozza neked a királyságot!
- Hmm, hát akkor kénytelen leszek megölni a lányt, de mivel utána már Will hasztalanná válik vele is végezhetek! Két legyet ütök egy csapásra. Két idegesítő legyet! -  nevetett fel. - Kiéve, ha úgy döntesz megmented őket! Ahhoz pedig egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy összetöröd annak a neveletlen, ostoba libának a pici szívecskéjét és eltakarodsz innen!
- Honnan tudjam, hogy betartod a szavad? - kérdezte.
- Királyi becsület szavamra esküszöm, hogy a lánynak semmi bántódása nem fog esni általam és az öcséd boldog lesz, sőt megígérem, hogy én magam kezeskedem, hogy senki ne árthasson nekik. - fogadta meg ünnepélyesen. - Csak el kell menned innen, jó messzire!

Daniel szíve összefacsarodott, ahogy felidézte az emléket és a lány szemeibe nézett. Nem akarta bántani őt, de ez volt az egyetlen esélye, hogy megmenthesse, még ha soha többé nem láthatja és más valakivel lesz, legalább élni fog, és ez a legfontosabb. Már eldöntötte, hiszen megígérte, akár az élete árán is meg fogja védeni. És ezt fogja tenni most, a lány jelenti neki az életet, hogy ő élhessen feláldozza a sajátját, hogy majd egy sötét árnyként senyvedjen ennek az elkárhozott életének a végéig.
- Holnap elmegyek - mondta ki végül, és látta, ahogy a lány arcáról lefagy a mosoly és a szemei előtt tört össze.
- Mi...? - lehelte élettelenül.
- Csak azt akarom, hogy tudd örökké szeretni foglak, és nem foglak elfelejteni, de most el kell mennem...és soha többé nem térhetek vissza... - mondta el a nagy titkot, ami eddig ólomsúlyként nehezedett a szívére, de most, hogy kimondta sokkalta rosszabb lett a fájdalom, ahogy látta a lány fájdalmas arcát. - Sajnálom - csókolta meg a lány homlokát. - Kérlek, tedd azt, amit mondtam! És ne keress, ne akarj majd megtalálni, jobb lesz neked nélkülem! - mondta, majd utoljára megpörgette a lányt és elviharzott a táncparkettről.
A lány már indult volna utána, hogy megtudja mi történt, miért hozott ilyen hirtelen döntést. Egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy Daniel képes lenne elhagyni őt. Nem volt hajlandó elfogadni, bármi is késztette erre.
- Daniel - ment volna utána, de egy erős kar fonódott a dereka köré és nem hagyta távozni.
A lány azonnal megismerte azt a gyengéd erőt, amivel maradásra bírta, a lágy érintését, testének melegét és egyszerűen tudta, hogy ki szorítja magához. De most semmi kedve nem volt hozzá.
- Will engedj! Utána kell mennem! - mondta anélkül, hogy ránézett volna. Tekintetével a fiút követte, aki megállt a bámészkodók között. A fejét rázta, jelezve, hogy ne kövesse, maradjon. A lány nehezen, de hallgatott rá. Pedig legszívesebben pofonvágta volna, amiért ilyeneket mondott neki. Még hogy el akar menni! Na majd kap tőle!
- Lexi - pörgette meg a lányt Will. - Valamit kérdeznem kell! Elég fontos - motyogta zavartan.
- Ez nem éppen a legjobb alkalom... - kezdte, de nem számított.
Will ideges volt és feszült, még soha nem érezte magát ennyire zavarban. Tudta, hogy kíváncsi tekintetek figyelik minden mozdulatát ezért nem hibázhatott, nem tűnhetett bénának és nem viselkedhetett idiótán. A zakója zsebét ólomsúlyként húzta le egy kis bársonyborítású fekete doboz. Lassan féltérdre ereszkedett, nem törődve azzal, hogy a végtagjai remegtek. A zsebébe süllyesztette a kezét és előhúzta a kis dobozt. Kinyitotta a fedelét és a lánynak nyújtotta, akit teljesen lesokkolt. Egy gyűrű volt benne, de nem akármilyen, egyértelműen egy eljegyzési gyűrű.

- Alexis Lawson, hozzám jössz feleségül? - kérdezte egy hatalmas reménykedő mosollyal.
- Én...én... - motyogta.
Hirtelen nem kapott levegőt és a talaj kezdett kicsúszni a lába alól. Szédült és a feje lüktetett. A szíve hevesen tiltakozott mégis zakatolt. Egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon. Tudta mi lenne a kötelessége és hogy Daniel mit kért tőle, de nem volt benne biztos, hogy meg tudja tenni.
Mondj igent, hallotta meg a fiú szavait a fejében. Ugyanolyan szomorú, fájdalmas suttogás volt, mint amikor a fülébe súgta. Csak ezt az egy dolgot kérte tőle, de Alexis mégis képtelen volt megtenni. Főleg a szeme láttára, ha valaha mégis megtenne akkor soha nem Daniel szeme láttára.
- Én...nem tudom! - nyögte ki, majd egy pillanat alatt elfordult és kirohant a bálteremből, a kastélykertbe.
-ALEXIS! - hallotta meg a közeledő lépteket, majd Daniel dühös hangját. - Megmondtam, hogy mondj igent!!
- Te tudtad?! Miért akartad, hogy igent mondjak?! - akadt ki a lány. - Hiszen szeretsz! Akkor miért akarod, hogy az öcséddel legyek?
- Figyelj ne kérdezz semmit! Csak menj vissza és mondj igent! - mondta a fiú.
- De miért?!
- Később mindent elmagyarázok, de most bíznod kell bennem! Tudod, hogy sosem tennék olyat amivel ártanék neked. - a lány bólintott. - Bízz bennem! Menj vissza és mondj igent!

Birdy - Skinny love

- Bízom benned! De nem vagyok hajlandó igent mondani! - kiabálta.
Daniel tudta jól, hogyha az igazat mondja a lány nem fogja félteni a saját életét, de ha az öccse életéről van szó, akkor talán megteszi. Mert Daniel legbelül tudta jól, hogy a lány szíve érte dobog, nem közömbös számára az öccse sem.
- Az apám megfenyegetett! Azt mondta megöli Willt, ha nem mondasz igent! Tudom, hogy megtenné! Szeretlek, de Will az öcsém és ha le kell rólad mondanom, hogy őt mentsem, hát megteszem! - mondta. - Kérlek! Mentsd meg az öcsém életét!
A lány teljesen összezavarodott. Danielt szerette, de nem akarta, hogy Willnek baja essen csak azért mert ő túl makacs és önfejű. Nem akarta, hogy meghaljon, amiért a bátyát választotta, de nem akarta elhagyni Danielt. Mert tudta jól mit jelent az ha igent mond. Pár hónapon belül kénytelen lesz hozzámenni Willhez, akár akarja akár nem.
- Ugye tudod mit jelent az ha igent mondok? - kérdezte kétségbeesetten.
- Igen - válaszolta.- De arra kérlek, hogy tedd meg! Mert én elmegyek! És azt akarom, hogy boldog legyél! - mondta fájdalmasan. - És Will mellett az lehetsz majd!
- Szerinted nélküled, hogy leszek az? - kiabált rá.
Daniel ismerte a lányt, tudta ha megmondaná neki, hogy azért döntött így, hogy az ő életét mentse, akkor sem értené meg. Nevetségesnek nevezné és vállalná a kockázatot. Még ha Will életéről is szól az sem érdekeli túlságosan, túl makacs és önfejű, inkább meghal, minthogy olyat tegyen amit nem akar. De a fiú ezt nem hagyta. Tudta, hogy mire képes az apja, Cassiet már elvette tőle, de Alexist nem fogja. Még ha ahhoz, hogy megmentse össze kell törnie a szívét és fájdalmat okozni neki, hát rendben, de legalább élni fog.
- Ha nem érted a szép szót hát tessék megkapod az igazságot! - kezdte. - Én soha nem szerettelek! - mondta könyörtelenül a lány szemébe. - Végig csak kihasználtalak!
- Mii...?
- Csak a királyságot akartam megszerezni! Sebezhetőnek tűntél, így kihasználtam a helyzetet - hazudta. - De megkedveltelek. És nem akarlak tovább bántani. Így is eleget ártottam már neked! Jobbat érdemelsz!
- Neem! Ezt nem mondhatod komolyan! - szöktek könnyek a lány szemébe.
- De igen nagyon is komoly vagyok! - válaszolta és erőlködnie kellett, hogy ne rohanjon oda a lányhoz és zárja vigasztalóan a karjaiba. - Sajnálom! Mindent sajnálok, amit tettem. De jobb lesz neked nélkülem. Nem akarok még többet ártani. Will szeret téged, őszintén és soha nem fog megbántani, nem úgy mint én.
- Daniel! - zokogta a lány.
- Jobbat érdemelsz!

- Ne! Kérlek!

- Alexis! Hagyd abba! - förmedt rá, bár a szíve szakadt meg tőle, hogy így beszélt vele.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Tudom, hogy nem mondod komolyan! - sírta.

- De igen, nagyon is komoly vagyok! - válaszolta ridegen.

- Nem! NEM!

- Hé! Hercegnő vagy! Emeld fel a fejed és viseld el! Úgysem lehettünk volna együtt soha! - vágta a lány arcába.

- De igen! Akkor miért mondtad azt, hogy elszökünk és együtt fogunk élni?

- Ó hát elhitted? Csak kitaláltam az egészet? Tényleg azt hitted, hogy vállalnám érted, hogy titokban éljek a világ végén, teljesen elszigetelten? Hát tévedésben élsz! - próbált kemény és rideg maradni.

- De hát...azt mondtad gyerekeket is akarsz majd...már a nevüket is kitaláltad...

- Te aztán tényleg hiszékeny vagy! - mondta, bár legszívesebben pofonvágta volna magát, amiért ezt mondta a lánynak. - Csak egy ostoba kislány vagy! És te fogod örökölni az országot?! Szánalmas!

- Daniel - folytak végig könnyek a lány arcán.

Daniel megfeszült, a legfájdalmasabb érzés olt ezt látni. A kedvesét szenvedni és elviselni a tudatot, hogy mindez miatta történik. A keze reflexszerűen mozdult, hogy letörölje a lány könnyeit és védelmezően magához vonjam de uralkodnia kellett magán, különben mindent elront.

- Fogd már fel végre, hogy vége! - kiabált rá! - Nem érdekelsz többé! Elmegyek innen! És örülök, hogy többé nem kell látnom téged!

- Ne! Ne mondd ezt! - rohant oda hozzá és átölelte. - Kérlek, ne hagyj el! Én szeretlek! - Daniel majdnem magához szorította, a keze már majdnem a hátán volt, mikor észbe kapott.

- De én nem szeretlek! Soha nem is szerettelek - lökte el magától. - Mindvégig mást szerettem! - vitte be a végső csapást.
- Én...lefeküdtem veled....
- Csak kihasználtalak! De meguntalak! Nem tudlak tovább elviselni!
A lány arcán ismét könnyek folytak végig. A hold már rég feljött, ezüst fénnyel borítva be a tájat és gyémánt csillogást kölcsönözve a könnyeknek. Az éjszaka körülfonta őket, és eme csillagos éjszakán a lány szívébe az mártott tőrt, kitől soha nem várta volna.

Tears of an Angel

Sajnálom, angyalom, suttogta magában a fiú. Csak téged akarlak menteni. Még ha össze is törlek...
- Mindvégig más lányt szerettem! - folytatta. - Charlotte a neve. És egy gyönyörű, bájos hercegnő, aki tud viselkedni és nem egy lázadó! - vágta a lány arcába, hogy egy olyan lányt talált, aki a rangjához méltóan viselkedik. - Most is itt van, vele táncoltam, ha érdekel. Ha akarod bemutatom neked, hogy végre felfogd teljesen komolyan mondom. Sőt, ő a jegyesem! - dobálózott a bántó szavakkal. - Most pedig menj vissza és mondj igent, vagy tudod mit? Nekem mindegy, nem érdekelsz! Azt csinálsz amit akarsz! Csak az öcsémet sajnálom, amiért egy ilyen makacs libát kell majd elviselnie, mint te!
Alexis teljesen összetört. A szíve darabokban hevert. Úgy érezte, mintha egy kés állna ki a mellkasából, amit markolatig merítettek szívébe. Arcán könnyek folytak végig, de ő tudta, hogy az igazából a szívének vére, ami még soha nem kapott ekkora sebet. Még soha nem fájt neki ennyire semmi. Fájdalmasabb volt ez, mint az édesanyja elvesztése. És nem volt benne biztos, hogy ez után a csapás után képes lesz tovább élni. Lélegzett, de miért? Már nem érezte magát élőnek. Érezte a vére lüktetését és utálta, mert azt a hatást keltette, hogy él, bár belül halott olt. Hallotta a szíve minden egyes fájdalmas dobbanását, ami rosszabb volt, mint a ér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Minden egyes mozdulat kínkeserves fájdalom volt, minden lélegzetnél a szíve fájdalmasan szorult össze és minden pillantás Daniel távolodó alakja után, maga a halál volt.

Engedj repülni, szerelmünk hófehér szárnyain,

Ne ránts vissza a földre és törd össze álmaim,

Ne mondj búcsút, nem szököm meg előled,

Magam mellett tartalak, összeszedve erőmet,

Mondd, te nem hallod a mennyek sírását?

Arcomon, egy angyal könnyei.

Állíts meg minden órát, dermeszd meg az időt,

Ne mondj már többet, te karjaid közt látom a jövőt,

A csillagok is megdöbbentek, hazug szavaid hallatán,

Ahogy a szívembe marsz, át az éj sötét dallamán,

Eltakarom fejemet, ne lásd kisírt szemeimet,

Arcomon, egy angyal könnyei.

Csak a Hold fénye ölel, ha már karjaid nem,

Sápadt, ezüstös fénye, az arcomon pihen,

Mi gyémánt cseppektől ragyog szenvedve,

Miket nem csókolsz le arcomról, remegve,

Némán, sírva bámulom távolodó alakodat,

Ahogy arcomon, egy angyal könnyei.

Kérlek, csak mondd, hogy hazug volt szavad,

Nem most érintettem utoljára rózsás ajkaidat,

Mert én el nem felejtem tengerszín szemed,

S, te pedig, szent esküdet soha nem feleded,

Vagy hiába folynak végig arcomon,

Egy angyal keserves könnyei.

/Egy angyal könnyei/
/Én írtam/

Daniel borzasztóan érezte magát, amiért pont azokat a dolgokat vágta a lány fejéhez, amiktől az a legjobban félt és legjobban fájt neki. A viselkedése, a neveletlensége, a gyermetegsége és azt, hogy más szeret. Legszívesebben végzett volna saját magával, amiért ilyeneket mondott a szerelmének, a lánynak, akiért még érdemes volt élnie. Tudta, hogy maradandó sebet ejtett a lányon, amit lehet, hogy soha nem fog kiheverni, de Will ott lesz vele. Majd mellette lesz, segít neki, támogatni fogja, egészen amíg elnyeri a lány bizalmát. Össze fogja szedni a szíve minden egyes szilánkját. Nem számít meddig fog tartani, mennyire hosszú lesz, a végén a barátja lesz. Bízni fog benne és szeretni fogja. Tudni fogja, hogy mellette nem lesz többé semmi baja. Ő nem fogja megbántani, nem fog neki fájdalmat okozni és senki nem fog nekik ártani, közéjük állni. És szépen lassan elfelejti majd őt, csak a tudata legmélyén lesz egy halvány emlékfoszlány, amit soha többé nem fog felidézni.
Remélem boldog leszel. És sajnálom. Sajnálom, hogy aznap találkoztunk, sajnálom, hogy beléd szerettem, sajnálom, hogy nem mentem el akkor, amikor még nem fájd volna ennyire. És sajnálom, hogy túl gyenge voltam, hogy nem küzdöttem érted. Sajnálom, hogy 1. szülött voltam, gondolta végig, majd utoljára a lány szemébe nézett és hátat fordítva neki visszament a bálba, maga mögött hagyva az összetört lányt.
 Lexi várt. Próbálta lehűteni magát, majd csak aztán rontott be a bálterembe. Azonnal meglátta Danielt, egy szőke göndör lány oldalán. Eluralkodott rajta a féltékenység, hát Daniel nem hazudott, tényleg mást szeret. Lexi teste önkéntelenül mozgott. Nem akarta megadni Danielnek azt az örömöt, hogy összetörve lássa őt. Meg akarta mutatni, hogy túllépett rajta. Egy mély levegőt vett és elindult Will felé, akinek arcán zavart tekintet ült. Nem tudta mi történt. Lexi azonnal a nyaka köré fonta a karját, amint odaért hozzá és megcsókolta. Nem szenvedélyesen, nem érzelmesen, nem azért mert meg akarta volna tenni, bosszúból! Meg akarta mutatni a fiúnak, hogy túllépett rajta. Bár ez nem így volt és valószínűleg soha nem is fog. Legbelül sírt és mindene fájt.
Hirtelen tapsvihar töltötte meg a termet és éljenzés, mire a lány eltávolodott a fiútól. A körülöttük bálozók örvendeztek és mulattak. Boldogok voltak. Will zavart, értetlen fejet vágott. Nem értette mi történt hirtelen.
- William White! Leszek a feleséged! - mondta a lány, mire Will arcára egy levakarhatatlan mosoly ült ki.
Egyszerűen nem hitt a fülének. Soha nem hitte volna, hogy Alexis igent mond neki. Még az sem zavarta most, hogy a lány a bátyával van, el is feledkezett erről. Elővette a zsebében bujkáló dobozkát, és az azt rejtő gyűrűt a lány ujjára húzta.

A teremben mindenki tapsolt és ujjongott, majd valami más töltötte meg a termet. Valami reccsent, olyan volt mint valami szakadásának a hangja. Rémült kiáltások. Majd lökdösődő emberek. Összefüggéstelen kiabálások. Aztán Will meglátta miért tört ki a pánik. A pontosan felettük lógó csillár emberfeletti gyorsasággal közeledett feléjük. Amilyen gyorsan csak tudta megragadta a lány derekát és taszított rajta egyet olyan messzire lökve magától amennyire tudta.

- Menj innen - kiabálta és odébb lökte.

Ő viszont még ott volt és a csillár pontosan felé közeledett. Ott lebegett fölötte, pontosan a feje fölött. És már nem volt ideje odébb menni.

Fú...navégre a végére értem....na gondolom feltűnt, hogy most kicsit hosszabb lett az átlagosnál és 3 dal volt benne, mindez azért, mert 2 részt összeolvasztottam. Gondolom sokkolt, legalábbis remélem és, hogy megkönnyeztétek a középső részt! Komiknak örülnék.

Cup-cup♥

38. *Rejtélyes Éjszaka*

Megérkeztem!!! Sajnálom a késést! De higgyétek el megérte várni! Hmm végre megérkeztünk a bálba!!!

Beyonce - I was here

A báli zene hangosan szűrődött ki a bálteremből. Lexi tisztán hallotta a keringő dallamát, ahogy a hatalmas kétszárnyú ajtó előtt állt, készen arra, hogy belépjen. A háta mögött egy álarcot szorongatott, most nem felejtette el, pedig mindig Lucas hozza neki.
Tényleg, hol van Lucas, kérdezte magától.
Tudta jól, hogy fel kellene vennie és belépni a terembe, de még nem akart, még várt, ameddig csak tudott. Minél jobban elhúzni az időt, hacsak pár percet is, de késni. Mikor már percek óta állt az ajtó előtt és kezdte hülyének érezni magát, felhelyezte a maszkot az arcára és megkötötte hátul.

Megigazította a ruháját és leporolta, mivel amíg leért a legmagasabb toronyszobából a legalsó szintre, majdnem háromszor sikerült elesnie. Egy mély levegőt vett. hogy megnyugodjon, mégsem sikerült neki.

- Csak egy hülye bál - suttogta magának. - Több százat túléltél már, miért lenne ez most más? - beszélt magához, ami egy kicsit sem volt fura.

Egy hülye idegesítő gondolat motoszkált a fejében, rossz érzése volt, és érezte, hogy valami történni fog ma este.Az ajtó pár pillanat múlva kitárult előtte, ő pedig mosolyt erőltetett az arcára és belépett a bál nyüzsgésébe, miközben elfojtotta a vérébe szivárgó undort, ahogy meglátott néhány embert, akiktől bukfencet vetett a gyomra és legszívesebben elrohant volna jó messzire. Zavartan nézett jobbra balra, kapkodta a fejét, de nem látott egyetlen olyan személyt sem, akihez odamehetett volna, hogy ne érezze magát annyira végtelenül egyedül. Közben érezte, ahogy rámered néhány ember tekintete, ahogy zavarodottan bámult össze-vissza. Zavarban volt és szokatlan feszültség és idegesség lett úrrá rajta.

Hol van Daniel? kérdezte magában, mikor sehol nem találta a fiút a hatalmas tömegben. És Lucas? Mindig itt szokott várni rám!

Aztán a tömeg egy pillanatra szétoszlott és a lány azonnal megtalált valakit a rengeteg ember között. Amint meglátta, abban a pillanatban felismerte. A magas fiú háttal állt neki ő mégis tudta, hogy nem tévedett. Elegáns fekete öltönyt viselt, ami kiemelte mennyire fitt, alatta fehér inggel és a lány nem látta, de tudta jól, hogy fekete csokornyakkendőt visel, ami tökéletesen van megkötve és fantasztikusan áll neki. Az arcán egy sötét álarcot viselt, aminek a fekete madzagja, amivel megkötötte a feje hátulján szinte beleolvadt a sötét hajába. Mivel háttal állt a lánynak nem látta, de tudta, hogy a sötét álarc kiemeli a szemeinek jeges, szürkéskékét, amibe ha a lány belenézett elveszett bennük és néha alig kapott levegőt. Csak állt megkövülten, nem törődve senki mással, csak bámulta a fiút, akinek bizonyára fogalma sem volt róla, hogy kinek a tekintete szegeződik rá. 

Ne bámuld már, förmedt magára dühösen és elfordította a tekintetét, de egy pillanat múlva már ismét őt nézte.

Egy pillanattal később forró düh áradt szét a testében mikor meglátta kivel beszélget a fiú. Egy magas, vékony, gyönyörű lány csacsogott neki és bájosan kuncogott, miközben ide-oda dobálta szőke göndör fürtjeit. Vörös ajakival folyamatosan dumált és a fekete szemeivel álmodozva nézett a fiúra. Nem fekete szemei voltak, csak lesznek, ha Lexi nem fogja vissza magát. A harag szétáradt a testében és szinte fortyogott magában, ahogy azt nézte, hogy Will udvariasan bókol és nevetgél azzal a libával. Dühös volt, legszívesebben odarohant volna és leütötte volna azt a tyúkot. Egyértelműen flörtölt a fiúval, akit ez látszólag egyáltalán nem zavart!

Hogy képzeli, hogy flörtöl vele? Willel?! Az én Willemmel! fortyogott magában a lány.

Nem tudta miért dühös, hiszen ő Danielt szereti, emlékeztette magát, hogy lenyugodjon, de amikor a szőke lányra nézett kedve támadt odarohanni és kikaparni a szemét. Belülről fakadó késztetést érzett rá, hogy azonnal odarohanjon és a csaj képébe vágja, hogy kopjon le. A keze ökölbe szorult az elfojtott feszültségtől. Szinte érezte ahogy a vére lángol és vörös pírral önti el az arcát. A feldúlt hercegnő gyilkolásra kész!

Már majdnem elindult, hogy bevégezze azt, amit tervezett, de hirtelen belibbent elé egy vidáman nevetgélő pár és magyarázni kezdtek neki.

- Lexi, gyönyörű vagy - mondta a lány, akivel Lexi nem nagyon foglalkozott.

Próbált lábujjhegyre állni és átlátni a lány válla fölött és figyelni a szőkeséget, akit le akart vadászni, de túl alacsony volt és a lány is folyamatosan beállt elé. Akkoris megölöm!

- Hé húgi, minden rendben van? - kérdezte a fiú, akit Lexi csak ekkor nézett meg alaposabban és rájött, hogy keresztülnézett a saját bátyján.

- Ó, helló Chris - köszönt, majd a lányra nézett. - Christina? - kérdezte meglepetten.

Hihetetlen volt számára, hogy nem ismerte meg a saját bátyját és a legjobb barátnőjét, mert el volt azzal foglalva hol tépje meg azt a szőkét. Christina gyönyörű volt. Egy mélykék szívecskekivágású, sellőszabású ruhát viselt, ami kiemelte a tökéletes alakját és a szemeinek kékségét. Fekete haja ragyogóan, göndören omlott a válla alá, az egyik oldalt egy kissé fel volt tűzve és hátrafogva. Chris egyszerű fekete öltönyt viselt, fehér inggel és fekete nyakkendővel, nem volt nagy durranás.

Willnek jobban áll, gondolta magában, majd egy képzeletbeli pofont adott magának. Miket gondolok? Danielt szeretem!

- Hát ti, hogyhogy így...együtt? - kérdezte, hogy elfojtsa a gyilkos ösztöneit.

- Öhm, hát mi csak, izé - kezdett bele Chris. - Miért ne? Talán valami kifogásod van? - vonta kérdőre a húgát.

- Nem, felőlem azt csináltok amit akartok - mondta a lány. - De csak ésszel. Amúgy cukik vagytok. - nézett körül.

Már nem látta Willt és a szőke bombázót, ami idegesítette, szinte fel akart robbanni dühében. Meg akarta ölni azt a lányt.

- Hol lehet? - csúszott ki a száján.

- Ki? -kérdezték.

- Öhmm...izé, Daniel! Sehol nem látom - húzta ki magát.

- Én nem láttam. Jön egyáltalán? - kérdezte Chris.

- Persze, hogy jön! Nem meri megtenni, hogy egyedül hagy, mikor tudja, hogy utálom a bálokat. Ja és ígért nekem egy táncot! - nézett ismét körbe.

- Ha te mondod! - válaszolta Chris mitsemtörődöm stílusban.

- Hope és Grace nincsenek itt? - kérdezte Lexi.

- De igen - válaszolta Christina. - Grace az előbb egy fiúval volt, Hope pedig, nos ő is itt van valahol. Az előbb vagy a 10. pezsgő öntötte le a torkán. - fintorgott a lány. - Szerelmi bánata van Thomas miatt és alkoholba fojtja a bánatát. Látod ezért jó az elrendezett házasság, nem fogod részegre inni magad, ha történt köztetek valami, mert nem vagy szerelmes az elején!

Lexi éppen megszólalt volna, mikor egy mély hang hasított bele a bál nyüzsgésébe, elnyomva a zenét és az emberek halk beszélgetését.

- Üdvözlök mindenkit - szólalt meg Richard. - Köszönöm, hogy eljöttek erre a varázslatos estélyre, amelyet egy fontos alkalom megünneplése miatt szerveztük. - mondta, majd a lányára vetette tekintetét. - Nemsokára kiderül, mi is olyan fontos, hogy méltóképpen megünnepeljük - kezdte sejtelmesen, mire Lexi fedetlen hátán, a gerince mentén végigfutott a libabőr. - Régi hagyomány, hogy az estét mindig tánccal nyitjuk meg. Kérek mindenkit keressen magának egy partnert és csatlakozzon hozzánk a táncparketten.

- Húgi felkérnélek, de nem viselném el a tudatot, ha ez a gyönyörű hölgy nem élvezhetné a társaságomat miattad. - mondta Chris. - Hölgyem! Megtisztelne egy tánccal? - fordult Christina felé és felé nyújtotta a kezét.

- Örömmel, uram. - válaszolta, majd megfogta a fiú felé nyújtott kezét, aki bevezette a táncparkettre.

Lexi gondolatai ismét visszaterelődtek a szőkeségre és törtető vadbikaként tört utat magának az emberek között, abba az irányba rohanva, ahol utoljára látta a fiút azzal a libával.
- Ha táncolni mersz vele letépem a fejedet te liba! - morogta az orra alatt.

Ed Sheeran - Give me love

Annyira sietett, hogy észre sem vette, hogy egy ember nem tért ki előle és ő szó szerint belé rohant. Közben látta, ahogy Will udvariasan felkéri táncolni azt a szőke lányt. Szétáradt benne a harag. Gyilkolni akart.
- Bocsánat - mondta a lány, miközben felnézett a férfira akibe belerohant.
- Én kérek elnézést, hercegnő - válaszolta. A hangja mély volt és férfias és túlzottan ismerős, mintha már hallotta volna valahol, valamikor régen.
A férfi magas volt, vékony, de látta, ahogy a fekete öltöny feszül a karján és a vállán, nyilván az izmaitól. Arcát fekete maszk takarta, amiről nagy szürkés szemek meredtek rá. A tekintete rengeteg titkot hordozott és a lány tisztán látta, hogyan kavarognak benne az érzelmek. Feltűnően jóképű volt. Kissé sápadt arca volt és sötét, barna haj keretezte arcát, ami tökéletesen be volt állítva. Ismerős volt neki és nagyon emlékeztette valakire, de nem tudta kire.
- Khmm, megtisztelne egy tánccal? - kérdezte, miközben felé nyújtotta a kezét.
Lexi a szeme sarkából látta, ahogy Will oldalra néz és megpillantja őt, de nem nézett rá. Dühös volt, amiért azt a szőke libát kérte fel táncolni. Egy nagy mosolyt erőltetett az arcára.
- Örömmel - válaszolta, megfogva az idegen férfi kezét.
Oldalra pillantott és látta, ahogy Will bámul rá, nem nagyon látszott rajta, de Lexi jól tudta, hogy dühös volt.
Nesze neked! Táncolj csak azzal a libával, mérgelődött magában, miközben egy gondtalan mosolyt villantott a fiúra.
Lassan felcsendült a keringő ismerős dallama, szinte belehasított a báltelem csöndjébe. Lexi megérezte a férfi forró kezét a derekán, ahogy közelebb húzta magához. Picit zavarban érezte magát, amiért egy vad idegen férfivel táncol, de valahogy úgy érezte, hogy mégsem annyira idegen, mint, ahogy azt hiszi. Alexis az első lépéseknél a lábát fixírozta, vagyis a szoknyáját és a fiú lábát, hogy belejöjjön a ritmusba.
Egy-kettő, egy-kettő, számolta magában a lépéseket.

Hatalmas szoknyák forogtak pörögtek, ahogy a párok végigsuhantak a parketten, mintegy színkavalkádként, ami egyszínes sziluetté folyt össze. Lágy volt és gyönyörű.
Sosem tudott szívből táncolni, mindig csak az előre betanult és begyakorolt mozdulatait csinálta. Már gyerekkorában elsajátította a legalapvetőbb táncokat és tánclépéseket, mégsem tudott anélkül "táncolni", hogy néha-néha ne nézett volna le a lábára. Számára ez kötelesség volt, nem élvezet, soha nem élvezhette a táncot. Most viszont szokatlanul nehezére esett. Néha-néha oldalra pillantott és vetett egy pillantást Willre és a szőkére. Tökéletesen mozogtak, egyszerre léptek, egyszerre forogtak és minden fantasztikus volt, míg Lexi már harmadszorra botlott meg és mindig sietett.
- Ne gondolkozz - suttogta a férfi. - Csak érezd a ritmust - mondta halkan, majd megpörgette a lányt, aki először meglepődött, mivel a forgás 4 ütemmel később jött volna, de elmosolyodott, kitört a korlátok közül. - Hiszen miért tartanád be a szabályokat? - kérdezte.
Ezt már hallottam valahol, valamikor, futott végig a lány agyán.
- Ki vagy te? - szaladt ki a száján a kérdés, mielőtt gondolkodott volna.
A férfi csak sejtelmesen elmosolyodott és ismét megpörgette a lányt. Nem válaszolt, csak biztos kézzel vezette a lányt a parketten, pontosan ritmusban lépve, anélkül, hogy egyszer is a lábára nézett volna. Nem a tekintetét máshol tartotta. Egyenesen a lány szemeibe fúrta szürke szemeit. Alexis már nyitotta a száját, hogy ismét feltegye a kérdését, de a férfi csak gúnyos mosolyra húzta az ajkát és megszólalt, mielőtt a lány tehette volna.
- Viszlát hercegnő - mondta azon a mély, csábító hangon, amin eddig beszélt. - Még találkozunk - hajolt előre és a lány fülébe suttogta, mielőtt megpörgette és továbblökte volna.
Alexis megkövülten nézett vissza rá. A férfi huncut mosolyra húzta a száját és a lányra kacsintott, mielőtt tovalibbent volna egy másik lánnyal. Lexi kénytelen volt visszatérni a jelenbe, mikor egy erős kar fonódott a dereka köré és húzta azonnal közelebb, határozott és magabiztos volt. Zavartan kapta rá a tekintetét és hirtelen túl közelről nézett bele abba a gyönyörű szempárba, túl közel volt. A lány szinte beleszédült, ahogy a fiú az övébe fúrta a tekintetét, elveszett bennük. Olyan közelről nézett bele a szemekbe, hogy aranypettyeket látott bennük. Erőlködnie kellett, hogy elszakítsa a tekintetét és máshova nézzen.
- Gyönyörű vagy - szólalt meg Will.
- Köszönöm - suttogta a lány és érezte, ahogy  a vér az arcába szökik.
- Ki volt az a férfi, akivel táncoltál? - kérdezte azonnal.
Lexi nem látta, de Will szinte végig őt nézte. Idegesítette őt, hogy egy más férfi mer hozzáérni és beszélni hozzá. Ő akarta volna felkérni a lányt. Ha az a másik lány nem foglalja le, akkor meg tudta volna találni és felkérni őt, mielőtt az a másik férfi megtette volna.
- Csak egy srác! Miért érdekel? - ment át a lány támadó stílusba. - Talán féltékeny vagy?
- Nem! - háborodott fel. - Ez nevetséges! Csak érdekelt!
- Oké - mondta nemtörődöm stílusban, majd pár pillanatig hallgatott, mielőtt kitört volna belőle a kérdés: - Ki volt az a lány?
- Valami Samantha vagy Savannah, nem nagyon figyeltem. Miért? - kérdezett vissza.
- Csak érdekelt. Látszólag úgy tűnt kedvelitek egymást, vagy tévedek? - puhatolózott.
- Miért érdekel ennyire? - kérdezte.
- Csak kíváncsi vagyok. - vágta rá talán túl gyorsan. - És érdekel milyen lánnyal kezdesz ki. - folytatta. - Jobbat érdemelsz, mint az az üresfejű liba.
Will halkan felhorkant, ami egy pillanat alatt átment halk nevetésbe. Könnyedén átlátott a lányon.
- Szerintem kedves lány, és nagyon értelmes - mondta a fiú enyhe iróniával, amit a lány nem szűrt ki a hangjából.
- Mi? - kérdezte a kelleténél magasabb hangon és hangosabban, így néhányan rájuk néztek. - Tetszik neked? - kérdezte halkabban. - Egyáltalán nem illetek össze! Te meg ő áhh - fintorgott.
- Csak nem féltékenységet szimatolok a levegőben? - kérdezte nevetve. - De igen, azt hiszem ez határozottan féltékenység.
- Mi? Dehogyis! - kezdett azonnal tiltakozni. - Még a feltételezés is sértő! Én féltékeny? Ne nevettess! - tagadta, de nem sikerült túlzottan meggyőznie a fiút. - Végülis miért lennél féltékeny rá? Boldog kapcsolatban élek!
- Hmm, tényleg! Akkor bizonyára nincs ellenedre, ha úgy döntök szeretném jobban megismerni!?
- Nem! Miért zavarna? Szabad ember vagy, felőlem azt csinálsz amit akarsz! - mondta dacból. - De figyelmeztetlek, az előbb láttam egy jegygyűrűt az ujján! - talált ki egy nevetséges kifogást. - Úgyhogy én átgondolnám ezt a helyedben!
- Milyen kedves tőled, hogy törődsz velem, de azt hiszem nagyfiú vagyok már és el tudom dönteni mit akarok! - válaszolta.
- Persze, oké - válaszolta a lány sértetten. - Amúgy nem tudod, hol van a bátyád?
- Mikor legutóbb láttam az apámmal beszélt, inkább vitatkozott.
- Ne? Ugye nem mondtad el neki? - akadt ki azonnal a lány.
- Nyugi, egy szóval sem említettem neki semmit, tudom mit ígértem! Nem állok közétek többé!
Annyira elbeszélgették a táncot, hogy észre sem vették, hogy a zene véget ért, ők pedig csak egymást ölelve ringatóznak a parkett közepén. Egy pillanat alatt rebbentek szét és tartották egymástól a legalább 2 méteres távolságot. Zavartan néztek egymásra. Mindketten féltékenyek voltak, de soha egyikük sem vallotta volna be, inkább a halál. Alexis mikor körbenézett Danielt keresve, a szeme megakadt az apján, aki öntelten, büszkén bólogatott, miközben őt és Willt nézte.
- Ó, hogy pukkadnál szét a büszkeségedtől! - mormogta Lexi az orra alatt.
Alexis megvetően nézett az apjára, miközben hátulról hirtelen egy erős kar fonódott a teste köré és valaki a nyakába csókolt.

A lány egy pillanatra megmerevedett, majd miután megérezte a fiú ismerős illatát  belesimult az ölelésébe. Daniel karjai gyengéden, mégis satuként szorultak a teste köré, úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni, mintha ez lenne az utolsó ölelése, még soha nem simult hozzá ennyire szenvedélytől fűtötten, de mégis szomorúan. Alexis tisztán érezte a fiúból áradó keserűséget és szomorúságot, pedig nem is látta az arcán. Egyszerűen csak érezte, és ez megijesztette.
- Will - szólt a testvéréhez, de még mindig nem engedte el a lányt. - Apánk - köpte megvetően a szót. - látni kíván. - hangja mélyen csengett, szokatlan fájdalom és harag zúgott benne.
- Daniel - fordult meg Lexi az ölelésében és kezét a fiú arcára simította. - Mi történt? Hol voltál eddig?
- Egy kis apa-fia beszélgetésben volt részem. Bár én azt az embert többé nem tekintem apámnak! - mondta megvetően.
Az arca idegesen rándult össze és a keze ökölbe szorult, mikor róla beszélt. Szomorú ábrázat ült az arcán, szemei fájdalmas csillogást kaptak az erős fényben.
- Lexi - ejtette ki a lány nevét a legnagyobb szenvedéllyel. - Beszélnünk kell! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
A fejével oldalra bökött, mire a lány odanézett. James és Will zavartan sugdolóztak, majd a király valami fekete dobozt nyomott a fia kezébe, aki először megilletődötten bámult vissza rá, majd mikor látszólag ellenkezni próbált, vagy valami kifogást találni az apja arca átment vörös színbe és majdnem kiabálni kezdett. Végül Will elsüllyesztette a kis dobozkát a zakója zsebében.
- Mi volt az? - kérdezte a fejét, mire Daniel szomorúan megcsóválta a fejét, majd szomorú tekintetét a lányra vetette.
- Az apám döntés elé állított! - kezdett bele. - Meg kellett hoznom egy nehéz döntést, amit valószínűleg egész életemben bánni fogok!
- Daniel - lehelte a lány. - Megijesztesz!
- Most nincs időm elmagyarázni! Csak egy valamit kérek! - a hangja könyörgő volt és kiskutyaszemekkel nézett a lányra.
- Tudod, hogy bármit megteszek amit kérsz! - mondta a lány. - Érted bármit!
A fiú egy mély levegőt vett, szinte fájdalmasan szívta magába az oxigént a nagy bejelentés előtt, majd belekezdett...


Na ennyi lenne...remélem nem aludtál be...Hmm Szilvi remélem megihlettelek egy Lora-Chris táncra!!!