27.*Királyi Vér*

És húú... ez gyors volt, de rövid lett...mind1.A legutóbbi sokkoló rész után itt egy kis hát, hogy fogalmazzak, egy még sokkolóbb, na jó csak vicceltem, valakinek egy kis boldogság, másoknak egy kis bosszúság...hát attól még remélem tetszeni fog :DD A zene amit hoztam, egy fantasztikus zenekar, tütütütüü *dobpergés* a Fray és a Within Temptation zenekarok között vacilláltam, és végül emellett döntöttem:

Within Temptation♥Frozen

Alexis megkövülten bámulta a földön tekergőző, szitkozódó alakot, akinek a vállából egy hosszú nyílvessző állt ki.Mikor a lány jobban szemügyre vette rájött, hogy nem ez a megfelelő szó, nem a vállába állt bele, hanem átfúródott rajta és a herceg hátán jött ki, ehhez képest az ő fájdalma semmi volt.Mikor elesett a kezében tertott tőrrel elég csúnyán megsebezte magát.A hercegnő undorodva fordította el a tekintetét, nem tudta nézni.Mikor a megmentője kilőtte a nyílvesszőt és fenyegetően megszólalt a lány már akkor tudta, hogy ki az.Ismerte azt a hangot, túlságosan is.Bár a nagy rémület és kétségbeesés közben homályosan, valahonnan távolról hallotta, mégis tisztán ki tudta venni a tulajdonosának mély férfias hangját, nemesi hanglejtését, ami most a dühtől szokatlanul eltorzult és fenyegetően csengett.

Lassan, óvatosan hátrapillantott a válla felett, hogy ki az ő megmentője.Egész testében remegett, a sebe fájt és attól félt, hogy bármelyik percben elájulhat, de látnia kellett ŐT, az arcát, a szemét, amik most szokatlanul idegesek és feszültek voltak!Minden erejét összeszedve hátrafordult és tekintetét a sötétbe burkolózott alakra fordította, akinek csak vadul csillogó jégkék szemeit lehetett látni a fénytelen éjszakában.Csak a Hold gyenge fénye ragyogta be az erdőt kedves fényével magába foglalva és ezüstös fényével bekeretezve a fiatal herceg arcát.Jégszín tekintete szürkén ragyogott, ahogy a holdfény rávetült.Ahogy őt bámulta a fájdalom már nem is tűnt annyira borzalmasnak, hiába nyilallt minden pillanatban késként a gyomrába.Jégszín tekintetét szorosan a lányéba fúrta és egyetlen pillanatra sem szakította el a pillantását onnan.Szemeiben ősi érzelmek dúltak harcot, félelem, harag, vadság, de legfőképpen a nyers birtoklási vágy, ahogy a lányra nézett.Teste idegesen megfeszült, amikor a földön tekergőző ellenséges herceg felnyögött fájdalmában.Tekintetén valami- a lány számára korábban ismeretlen-érzelem suhant végig.A fiú végezni akart vele.Megölni, amiért bántani merte a lányt.Puszta kézzel darabokra szaggatni.Minden erejét összegyűjtve kellett koncentrálnia, nehogy a tehetetlenül vergődő testre vesse magát és megfojtsa.Herceg volt, uralkodnia kellett magán, sőt, nem egyszerű herceg, az országa örököse volt, a trón várományosa.Lassan leengedte a kezében tartott íjat, amit eddig a hercegre szegezett és ismét a földön kuporgó lányra szegezte tekintetét.Óvatosan lépdelt közelebb hozzá, mintha attól félne a lány bármelyik pillanatban megrémülhetne és elszaladhatna a sötétben, ő pedig soha többé nem láthatná, de a lány nem félt, tőle nem.Csak nézte, ahogy a fiú egyre közelebb ér hozzá, tekintetével végigkövette a herceg mozgását, egyetlen pillanatra sem szakította el róla a pillantását.Jól tudta, hogy tőle nem kell félnie, ő soha nem bántaná őt.Alexis meredten bámulta, ahogy a fiú megáll előtte és lassan leguggol, így tekintetük egy magasságba került, majd megérezte a fiú erős, mégis puha kezeit a felkarján.Óvatosan érintette meg először csak a bőréhez ért, majd lassan simogatni kezdte, mintha ezzel akarná megnyugtatni a lányt, úgy bánt vele akár egy rémült állattal, de a lány ezt egyáltalán nem bánta.Örült annak, hogy a fiú rátalált.Will zavartan fürkészte a lány tekintetét, ami most a megszokott magabiztosságtól és harciasságtól eltérően zavarodott és rémült volt.Sötét szemeiben könnyek csillogtak, amik végigfolytak porcelán arcán és nem úgy néztek ki, mintha apadni kezdenének.Will a lány arcához érintette a kezét és óvatosan letörölte az elszabadult cseppeket.
-Ne félj-suttogta a herceg dallamos hangon, már egyáltalán nem hallatszott benne a korábbi fenyegető él és düh, már csak a nemesi elegancia hallatszott belőle és az aggodalom.-Itt vagyok, már senki sem bánthat-duruzsolta.
Alexis lassan bólintott, majd Will megfogta a kezeit és próbálta talpra állítani a lányt, mikor a hercegnő egy hangosat nyögött, szinte sikított fájdalmában és összegörnyedt.Kezeit a hasára szorította.Will megrémült, tudta, hogy a lány megsérült és komoly fájdalmai lehetnek, mivel egy pillanaton belül megérezte a fémes vérszagot, ami a levegőben terjengett.A herceg megragadta a lány aprócska kezeit és lefejtette fájó helyről.A tekintete elkerekedett, mikor meglátta a szörnyűséget.A lány egy világos pólót viselet, a fiú a sötétben nem nagyon tudta kivenni milyen színűt, de nem is ez volt a legnagyobb gond.A lány pólóján egy hatalmas vérfolt gyülekezett és egyre csak nőtt.
-Te jó isten-suttogta a fiú, majd nem tétovázva a lány lapockája és térde alá nyúlva karjaiba kapta a sebesült lányt.
Alexis fájdalmasan nyöszörgött, ahogy a herceg a karjaiba emelte és elindult vele a love felé.A lány ha ellenkezni akart volna-de persze nem akart-még akkor sem tudta volna megállítani a herceget, olyan elszántság ült az arcán.
-Én jól vagyok...-suttogta erőtlenül, de nem volt túl meggyőző.-..Lucas még nem halt meg...tudom...keresd meg..-mondta a lány, de a fiút nem érdekelte, csak a karjai között tehetetlenül  szenvedő lány érdekelte, őt akarta menteni.
-Majd Daniel megkeresi őt!Én most hazaviszlek, azonnal segítségre van szükséged-mondta a fiú, majd valahogy sikerült felülnie a lova nyergébe a félájult lánnyal a karjaiban.
Mielőtt a lány tiltakozni kezdett volna a herceg megbökte a lovát, indulásra késztetve ezzel, aki azonnal őrült vágtába kezdett a kastély felé rohanva.Alexis minden pillanatban azért küzdött, hogy a szemei ne csukódjanak le és ne nyelje el a sötétség.Will másodpercenként a lányra pillantott és egyre feszültebben vette tudomásul, hogy a lány arca egyre sápadtabb és bármelyik pillanatban elájulhat a karjai között.Alexis körül kezdett minden összefolyni, már csak a fiatal herceg karjait érezte maga körül.Próbált az arcára fókuszálni, ami egyre inkább elmosódott a lány szemei előtt.A herceg arca egy nagy pacává folyt Lexi szemei előtt és csak a szemeit látta tisztán, amik végtelennek tűntek, ahogy a lány közelről bámulta őket.Alexis úgy érezte, mintha meg tudná nézni, mélyebben és mélyebben, amíg csak beléjük nem esik, és tovább zuhan örökre.A fiú szeme volt az utolsó amit látott, mielőtt azok magukba szippantották őt és elnyelte a sötétség.Valahol legbelül, mielőtt minden elsötétült, a lány szíve egy fájdalmasat dobbant, miközben igyekezte elfojtani a vérébe szivárgó keserűséget, a gyászt, ami visszarepítette egy olyan emlékképbe, amit legszívesebben kitörölt volna az emlékeiből és a múltjából.

/Alexis/

A tájat sűrű szürke jellegtelen ködtakaró borította, ami eltakarta a halványan sütő napot, melynek utolsó sugarai még csak éppen súrolták a horizontot.A zenekar hosszú keserves nótába kezdett, melynek minden sora, minden hangja beleégett az elmém és a szívem legmélyére, melyet azóta is csendesen, magányosan hordozok.Körülöttem mindenki fekete, lassított felvételként mozgott, ahogy sírdogáltak és gyászolták szeretett anyámat.A gyászzene újra és újra felcsendült, mikor már éppen felsóhajtottam, hogy végre vége ennek a keserű darabnak, ami ismételten könnyeket csalt a szemembe.Magamban egy kis verset mormoltam, mikor ismét  bánat könnye gyűlt szemembe.

Egy fényképről még rám nevetsz,

De nem hallom már hangodat.

Gyönge tested a kín összetörte,

Hamvával hintem le sírodat.

/Én írtam/

A gyászos dallam ismét felhangzott, én pedig igyekeztem visszafogni a feltörni készülő sikolyaimat és könnyeimet, ahogy a vérembe szivárgott a fájdalom.Minden olyan gyorsan történt.Egy alacsony emberke szép beszédeket mondott az anyukámról, majd a koporsót amiben az édesanyám hideg, lelketlen, élettelen teste feküdt.Leengedték a föld alá, és földet dobáltak rá...elásták az anyukámat.Minden egyes lélegzetvételnél úgy éreztem a szívem menten kiszakad, olyan érzés volt, mintha belülről apró tűkkel szurkálták volna a lelkemet.Csak egy apró kislány voltam a sötét tömegben, aki az anyukája után sírt, de senki nem hallotta meg kétségbeesett kiáltását.Az apám szégyenkezve bámult rám rezzenéstelen arccal.A temetés előtt többször elmondta, hogy egy hercegnő nem sírhat, nem mutathatja ki az érzelmeit főleg mások előtt.A bátyáim mellettem álltak, igyekezve visszafojtani fájdalmas könnyeiket, néha-néha kezükbe temetve arcukat.Nem sírtak, nem mertek...tudták, hogy az apánk megbüntetné őket, ha ennyi ember előtt gyengének mutatkoznának.Engem nem érdekelt, szabad folyást engedtem fájdalmamnak, hogy legalább ne kelljen csendben magamban hordoznom ezt a terhet is egy életen át.
Egy fiú szomorúan, együtt érzően tekintett rám a nagy tömegből, még soha nem láttam őt, de szemében őszinte részvétet láttam felcsillanni.Valaki mellettem állt, aki megszorította a kezemet...a testőröm volt az, aki mindig mellettem állt, és bármit megtett értem...

Ui: Fanni, Dana, Melanie holnap nem megölni ezért! Réka védj majd meg!!!