23. *Két Szívdobbanás Között*

Sziasztok, tudom sokat késtem és nagyon sajnálom, de mostanában összejött egy két dolog, de most már itt vagyok az a lényeg, remélem ez a rész kárpótol majd a várakozásért :DD

/Alexis/

-Azt hiszem én most megyek, igen mert most valahol máshol van dolgom-nyögtem ki nagy nehezen, miközben az ajtóhoz hátráltam.
-Miért?Még csak most jöttél?-lépett ismét közelebb hozzám beférkőzve a magánszférámba.
A helyzet egyre kínosabbá vált, mert Caspian nem viselt pólót, inget vagy bármi mást a felsőtestén és egyre intenzívebben kezdett közeledni.Éreztem, hogy az arcom egyre jobban kezd átmenni vörösbe és szinte már lángolni kezd.
-Nem, de izé...-hátráltam tovább-..nekem most tényleg...-ekkor ért hozzá a hátam az ajtóhoz-Mennem kell-nyögtem ki.
-Hová sietsz?-szelte át a közöttünk lévő kevés távolságot egyetlen lépéssel és szó szerint az ajtóhoz préselt.
Kezeit a fejem mellett az ajtóhoz támasztotta, hogy még oldalról se tudjak szabadulni.Ez egyre rosszabb, mi a francot akar ez?Közben egyre közelebb hajolt.Te jó isten, ha arra készül...
-Hé, te meg mi a francot csinálsz?-kérdeztem ijedten, miközben próbáltam eltolni magamtól, de a hatalmas, tömör test meg sem mozdult.-Engedj!-sziszegtem az arcába.-Nem hallod?Engedj!Engedj el!
A szájával már csücsörített és egyre közelebb hajolt az arcomhoz.Még az utolsó pillanatban átbújtam karjai alatt és kibújtam a karjai közül.Meglepetten fordult utánam én pedig csalódottan vettem tudomásul, hogy pont elállja a köztem és az ajtó között lévő utat.Francba!
Caspian nem adta fel, az sem tűnt fel neki, hogy egyszerűen undorodom tőle.Ismét közeledni kezdett, de most nem hagytam neki esélyt, hogy sarokba szorítson, mint az előbb.Mikor felém nyúlt, meglendítettem a karomat és pofon vágtam.

Erős pofon volt, minden erőmet beleadtam és Cas feje oldalra billent.Az ütés helyén nagy piros folt maradt, mikor Caspian újra visszafordult felém.Tekintetében sértettség, megalázottság villant, és még így is agresszió és erőszak lángolt a tekintetében.Kihasználva az alkalmat, hogy egy pillanatra eltereltem a figyelmét eliszkoltam előle.
-Ne merj még egyszer hozzám érni-mondtam fenyegetően, majd elhagytam a szobát.

/Lucas/

Kezdtem aggódni.Nem tudom miért, de egyszer csak kirázott a hideg és úgy éreztem valami rossz dolog fog történni.Lexit azóta nem láttam mióta megérkeztünk.Meg kellene őt találnom, mert valami történni fog, persze ha még nem történt meg.De hol lehet ebben a hatalmas ismeretlen kastélyban?Még otthon sem találom meg, de most egy idegen helyen vagyunk!!Tanácstalanul fordultam be egy másik folyosóra, ahol legnagyobb meglepettségemre Lexi viharzott felém.Keze ökölbe szorult és és arcán látszott, hogy valami baj van.Ahogy közelebb értem hozzá láttam, hogy egész testében remeg.Tekintete a távolba meredt, csoda, hogy nem esett orra, mert még engem sem vett észre és majdnem belém ütközött, ha nem ugrom el előle.
-Héhéhé, Lexi-ragadtam meg a karját, mire picit meglepetten és zavarodottan, de rám emelte csokoládészín tekintetét.-Mi történt?
-Semmi-válaszolta suttogva, mindig csilingelő és vidám hangja, most szomorúan csengett.
Ment volna tovább, de én nem eresztettem.Megragadtam a karjánál fogva, szinte a karjába vájtam az ujjaimat olyan erősen szorítottam meg és nem hagytam, hogy továbbmenjen vagy lerázzon, az igazat akartam hallani.Tudom, sokkal kedvesebben és tisztességtudóan viselkednem vele, mert már más hercegnőknek már az is bűn, ha tiszteletlenül szólnak hozzájuk, nemhogy számon kéri őket, vagy hozzájuk mer érni egy egyszerű szolga.Lex nem ilyen elkényeztetett liba, de az sem normális, hogy ilyen engedékeny mindenkivel.Ő az örökös, nemsokára trónra fog lépni, nem lehet ennyire érzékeny és gyengekezű, mert így össze fog omlani a rá nehezedő hatalmas felelősség terhe alatt.
-Látom, hogy valami baj van-mondtam, mire duzzogva, de hajlandó volt elmondani az igazat.
-Haza akarok menni-suttogta.
-Miért?Mi történt?-kérdeztem mire, kitépte a karját a szorításomból, és dacosan nézett rám.
-Most nem akarok erről beszélni!Csak haza akarok menni!
-Rendben, nem kérdezősködök, de mint látod már besötétedett, ma már nem indulunk el, majd holnap, bírd még ki ezt a pár órát, oké??-nagy nehezen bólintott, majd kinyögött egy "Kösz Lucas"-t, majd elviharzott.
Lexi nem szokott ok nélkül így viselkedni, és ha baj van mindig elmondja nekem, bármi is az.Valami történt, amit nem akarja, hogy tudjak!

Áwww Jason Walker imádom♥♥

/Alexis/

A számomra kijelölt lakosztályba siettem és kulcsra zártam az ajtót, nehogy az éjjel váratlan látogatóm érkezzen.Bevallom megfordult a fejemben a gondolat, hogy a mai nap történései után Cas képes lenne még a szobámba is belopózni.Egy gyors, de mégis nyugtató fürdő után, belebújtam a hálóingembe, majd kitártam a szobám legnagyobb ablakát és élveztem, ahogy a hűs esti levegő beözönlik a szobába, megmozgatva a nyugtalanságomat okozó borongós és ijesztő, idegen légkört.Felkuporodtam az ablakpárkányra, ahonnan a kastély körül elterülő egyhangú pusztaságot lehetett látni.Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de hiányzott az otthonom.A testvéreim, az apám, az ismerős és kedves szolgálók, akikkel nagyon jól kijöttem, még az idióta őrök is, akik sosem engedtek ki a kastély területéről.Hiányzott az ismerős barátságos hangulat, aminek itt még egy parányi szikráját sem találtam meg.Itt csak a nyomasztó veszélyt érzem, ami megérkezésem pillanatában azonnal rám telepedett, az ármányt, aminek kígyózó szörnyetege ott tekereg mindenkin és a gonoszt, ami ott bujkál mindenben és mindenkiben.Ez a hely maga a pokol.De mégis az a legnagyobb fájdalmam, hogy szerelmem nem lehet mellettem.Nem fogja meg a kezemet, nem suttog szerelmes szavakat fülembe és nem érzem ajkai melegét ajkamon.Hiányzik Daniel!
-Daniel-suttogtam a néma, sötét éjszakába.
Legszívesebben nevét kiáltottam volna az szédítő messzeségbe, hátha eljut kedvesemhez szenvedésem néha sóhaja.De választ nem kapnék rá tudom.Csak visszhangom lenne az egyetlen hang, amely válaszolna kétségbeesett fájdalmam üvöltésére.Nem akarok szétesni.De minden egyes Daniel nélkül töltött pillanat egy örökkévalóságig tartó kínkeserves várakozással érne fel.Már nem is tudom ki voltam mielőtt megismertem, de egyetlen vele töltött másodperc többet ér, mint az előtte megélt egész életem.Néha úgy érzem évezredes várakozás után találkoztunk és csak egyetlen apró pillanat kellett, hogy belé szeressek.Néha lehunyom a szemem úgy teszek, minta beteljesülhetne a sorsunk és az egész világ nem lenne ellenünk.Most is egy pillanatra elképzeltem, ahogy körém fonódnak karjai, melegen, védelmezően, készen arra, hogy megvédjenek mindentől, ami ártani akarna nekem.Én érte élek, ő pedig értem.Azért vagyunk, hogy egymáséi legyünk, ez a sorsunk, mindig is ez volt.Egyszer együtt leszünk, korlátok nélkül, ha nem is itt, majd egy másik világban.Mert nekünk legalább egyszer boldognak kell lennünk és nem mások elvárásai szerint élni.Ha kell én mindent képes vagyok megtenni, mert egyszerűen mindent hajlandó vagyok elveszíteni rajta kívül.Mikor kinyitottam a szemeimet, tudatosult bennem, hogy Daniel nem ölelt át és nincs itt mellettem, több kilométernyi távolságra van tőlem.Szemeim megakadtak az égbolt ragyogó csillagain, amik fényes könnycseppekként ragyogtak a sötét éjszakában.Nem tudom, honnan, de legbelül éreztem, hogy Daniel gondolatban velem van.Azt mondta visszatértemig minden éjjel szürkülettől hajnalig az eget fogja bámulni, amíg újra karjai közé nem vonhat.Szívem kolibriszárnyként kezdett verdesni a gondolatra, hogy Daniel most éppen rám gondol én pedig őrá.Valahol legbelül, lelkem legmélyén gyengéd bizsergés kezdett éledezni, ami végigsöpört az egész testemen.Már nem éreztem magam olyan végtelenül magányosnak, ahogy ott kuporogtam az ablakpárkányon, a végtelen sötétséggel betakarózva, rádöbbentem valamire, ami már a kezdettől fogva ott lebegett felettem.Ha Daniel és én ebben a világban nem lehetünk együtt, teszünk róla, hogy a másvilágon egyesüljünk és többé senki ne állhasson közénk.

Közben valahol nagyon messze a távolban, a csillagok alatt, egy másik szomorú lélek szenvedő sóhajait lehetett hallani, ahogy távol lévő kedvesét hiányolja.Tekintetével szüntelen a csillagokat bámulta, mintha arra számítana szerelme arcát formálják meg a sötét égbolton.A fiú tekintete néha-néha a távolba révedt.Míg szerelmét hiányolta volt ideje alaposan átgondolni a dolgokat.Nem volt hajlandó lemondani a lányról, bármit megtett volna érte, még a saját életét is feláldozta volna, hogy megmentse a lányt, minden rá leselkedő veszélytől.Nem fogja hagyni, hogy bárki elszakítsa tőle, inkább a halál.A két szerelmes egyszerre fogadta meg, hogy együtt lesznek, bármin is kell keresztülmenniük, egymásért még a halált is vállalnák, egy ragyogó üstökös szelte ketté az eget.Hatalmas fénycsóvát húzott maga után, és ez volt a leggyönyörűbb hullócsillag amit a két fiatal valaha látott.A szerelmesek nem is sejthették, de a sorsuk ebben a varázslatos pillanatban megpecsételődött és örökké egybefonódott.

Hát ennyi lenne :DD huhu sajnálom a késést, de remélem tetszett :D