22. *Út Önmagamhoz*

Áww imádom ezt a dalt!És még megy is a részhez :D Jajj még a szövege is passzol hozzá :D

/Thomas/

Ahogy ott állt Ő, annyira lekötötte a gondolataimat, hogy még a húsomba maró fájdalom ellenére sem vettem le róla a szememet, még levegőt venni is elfelejtettem, ahogy megpillantottam.Mintha minden eddigi tudásom és hitem semmivé vált volna, ahogy rá vetettem tekintetemet.Hatalmas jégszürke szemeiben gyermeki rácsodálkozás csillogott, ahogy körülnézett, majd tekintete megakadt rajtam.Szinte látni véltem, ahogy egy pillanatra a felismerés suhan át az arcán, majd egy pillanat alatt visszasüllyed a sötét tudatlanságba, mi szerint csak egy idegen vagyok valahonnan a régen eltemetett múltból.Hát nem emlékszik rám?Kivel a gyermekkorát töltötte?

-Te jó isten!-kiáltott fel, majd szinte odébb lökve Cas-t, hozzám sietett.
Szinte áramütésként ért, ahogy a karomat kis meleg kezei közé fogta, ezáltal elektromos bizsergés futott végig az egész testemen.A karomra összpontosuló fájdalom egy pillanat alatt elszállt, ahogy bőre a bőrömhöz ért.Fura érzés volt, annyi év után ismét érezni selymes bőrének érintését, pedig már biztosra vettem, hogy soha többé nem fogom őt látni.Ez a sors kegyetlen játéka, vagy csak a végzet űz velem tréfát?Az a lány ki egyetlen barátom és életem fénypontja volt, talán még most is az, itt áll előttem és látszólag fogalma sincs róla ki vagyok.A sors fintora ez, hogy azt kit el kellett hagynom a saját biztonsága érdekében, most itt van azon a helyen, amitől meg akartam védeni anno.És ez az érzés még most sem halt ki belőlem, még most is úgy érzem bármire kész vagyok, hogy megvédjem ezt a törékeny lányt a világ összes veszélyétől, de most már talán többet tehetek érte mint 10 évesen.És azt sem hagyom, hogy a családom a barátinak ártson!
-Ezt azonnal el kell látni!-lépett mellénk Alexis is.
Ekkor voltam képes elszakítani a tekintetemet Hope aggódó szempárjától.Először annyira mellbe vágott a tudat, hogy majdnem felnevettem, mikor megláttam a hercegnőt, akinél még Hope is egy fejjel magasabb volt.Ez a nevethetnék csak egy pillanatig tartott, míg meg nem láttam Lexi barna szemeit is amik aggodalommal vegyes ijedtséggel pillantottak a karomra.Ekkor vettem én is a fáradtságot és a sérült tagomra néztem.A látvány csúnyább volt, mint amit a fájdalomból sejtettem.

/Caspian/

Egyszerűen bosszantó volt látni, ahogy a szépséges hercegnő az én senki unokatestvérem sebit nézegeti és próbálja meggyőzni, hogy el kell látni őket.Egy ilyen bájos teremtésnek semmi keresnivalója nincsen az én fattyú rokonom közelében.Apám megparancsolta, hogy ezt a lányt feleségül kell vennem és ha belegondolok nincs is nagyon ellenemre.De úgy látom addig nem tudom megbolondítani őt a puszta jelenlétemmel, míg Thomas a közelében legyeskedik.Így a saját és a jövendőbeli menyasszonyom érdekében piszkos kis trükkökhöz kell folyamodnom, hogy távol tartsam a zavaró tényezőt tőlünk.
A kezemben még mindig ott volt a kard, így kihasználtam a pillanatot, hogy a többiek Thomas sérülésével vannak elfoglalva.Megemeltem a kardot és egy határozott mozdulattal ön-kezűleg megvágtam saját magamat.Igyekeztem nem felszisszenni vagy bármilyen hangot kiadni, nehogy felhívjam rá a figyelmet, hogy a sérülést most magamnak csináltam.A kardot eldobtam és én is odasiettem Thomashoz, mintha aggódnék miatta.Közben igyekeztem úgy megállni, hogy a lehető legészrevehetőbb legyen.
-Mi az Thom, megsérültél?-kérdeztem, ezzel magamra vonva a figyelmet.-Ú, azt tényleg be kellene kötni!
-Oké, rendben, meggyőztetek-hódolt be a lányoknak, majd elindultak hárman engem pedig otthagytak volna, de villámgyorsan Alexis keze után kaptam és visszahúztam magamhoz.
-Hé, tudom, hogy Thomas sérülése sokkal komolyabb, de az enyémet is be kellene kötni-mutattam a vágásra.
-Ó, ezt mikor szerezted?-fogta meg gyengéden a karomat.-Nem láttam, hogy Thomas megvágott volna!
-Nem tudom, de segítenél ellátni és bekötni?-kérdeztem mézes-mázosan-Nem igazán bírom az itteni orvosokat a kastélyban.Már gyerekkoromban sem szívleltem őket.
-Persze-suttogta, miközben a véres sebemmel szemezett.
Felvezettem őt a lakosztályomba, amit kicsit megilletődötten fogadott, majd szégyenlősen körülnézett.Végülis nem mindenkinek jut meg az a megtiszteltetés, hogy az én hálószobámba beléphet.
-Ömm ott találsz fertőtlenítő szert és gézt!-mutattam az irányba.
Amíg elfordult és elment megkeresni azokat a megadott helyen én gyorsan kigomboltam az ingemet és levettem magamról.Így láthatóvá vált kidolgozott felsőtestem és izmaim.Mikor megfordult a tekintete elkerekedett és teljesen elvörösödött, majd azonnal elfordult.
-Te meg mi a francot csinálsz?-kérdezte hátat fordítva nekem.
-Most, mi van?Vagy ingen keresztül akarod ellátni?-kérdeztem majd mikor nem reagált folytattam.-Most akkor segítesz vagy sem?
Nagy nehezen rászánta magát és visszafordult felém.Szemét lesütötte és arca rózsás színben lángolt, ahogy elém lépett.Én csak magamban hangosan felnevettem.Nyilvánvalóan még érintetlen, minden értelemben!Ha rajtam múlik nem soká marad az!
Először vizes szivaccsal letörölgette a vért, majd lefertőtlenítette a sebet, közben egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, de tekintete sem kalandozott el, kizárólag a sebre figyelt.Végül gézzel körbetekerte a karomat, közben igyekeztem néha-néha megmozdulni, hogy keze hozzáérjen a mellkasomhoz, mikor a karom alatt fűzte át a kötszert.Ilyenkor ha lehetett még jobban elpirult és ismét lesütötte a szemeit.

/Hope/

Miután elláttam a sebeit alaposan szemügyre vettem őt.Magas volt, nagyon magas és elég izmos.Ovális arca volt és kiugró állcsontja, ami a szobrászok álma lehetett.Bőre sápadt volt, de lehet, hogy csak a hatalmas kéksszürke szemei miatt tűnt olyan fehérnek.Valahol legbelül úgy éreztem, hogy már láttam őt valahol, valamikor, de nem tudtam hol.Egyszerűen mintha valami lelki kötelék lenne közöttünk, ami egyre szorosabban von minket egymáshoz, pedig fogalmam sincs kicsoda ez a srác, még a nevét sem tudom.
-Amúgy Hope vagyok-mutatkoztam be.
-Tudom-válaszolta mire, kicsit meglepődtem és már tettem is volna fel a kérdést, hogy honnan, mikor folytatta.-Nem emlékszel rám?-kérdeztem, mire csak megráztam a fejem.-Thomas vagyok!Thomas Michaelson!
Thomas Michaelson?!Az nem lehet!Ő nem lehet!Nem lehet a gyermekkori legjobb barátom, ki még a széltől is óvott.Nem lehet a fiú, kiért szívem hevesen dobogott, ha meghallom nevét.Nem lehet ő, mert....
-Thomas meghalt!-jelentettem ki érzelemmentes hangon, pedig belül már könnyeztem.-10 éve!
-Nem!Ez nem igaz!Csak ezt kellett hinned, hogy biztonságban legyél.Csak hazugság volt!
-Miért hazudna bárki is ilyen szörnyűséget?Főleg az, aki tudja mennyire fontos nekem!-mondtam távolságtartóan.
Nem akartam elhinni, hogy életben van és becsapott engem.Mármint örülök, hogy él, de hazudott.Elhitette velem, hogy halott.
-Minden egyes percben, amit velem töltöttél, halálos veszélyben voltál.Nem tehettem mást!Ha tudtad volna, hogy élek utánam jöttél volna, amivel csak ismét veszélybe sodortad volna magad!-magyarázta.
-Ehelyett inkább hagytad, hogy szenvedjek!-kiáltottam az arcába.-Nem tudod, hogy mit éltem át!Nem tudod, hogy minden éjjel sírva aludtam el és könnyekkel ébredtem.Nem tudod, hogy titkon mindig azt kívántam bárcsak visszajönnél hozzám, bárcsak élnél.Nem voltál ott, hogy megvigasztalj-üvöltöttem a képébe.
-Igenis tudom, hogy mit éltél át!Mert én is ugyan ezt éreztem veled kapcsolatban, és csak hogy tudd, egyetlen pillanatra sem vertelek ki a fejemből.Mindent azért tettem, hogy biztonságban legyél!-mondta alig higgadtan.-És még most is ezt teszem!Ezért kell most elmenned!Neked és a barátaidnak is.
-Mi?Te meg miről beszélsz?-értetlenkedtem.
-Tudom, hogy a hercegnő valami tárgyalás miatt jött ide, de ez nem igaz.Igazából másra készülnek.A nagybátyámék el akarják foglalni Penthost!És most náluk van a mit sem sejtő örökös!

Na, mára ennyi :D remélem tetszett :D