68.*Egy Szemhunyásnyi Idő*

/1 héttel korábban/

Richard idegesen járkált föl s alá a trónteremben. A léptei visszhangot vertek a márványpadlón. Oly indulatosan közlekedett, hogy az uralkodók csarnokában megremegtek a festmények. Mintha maguk az ősei is dühöngtek volna holtjukban. A férfi idegesen dörzsölte borostás állát. Mintha évtizedek aggodalma nehezedett volna a vállára. A homloka elborult. Ismét visszatért az a nyomasztó érzés, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz dolog, amit csak a lánya közelségében érzett. Ám ezúttal sokkal nagyobb fenyegetés közeledett. És nagyobb fejtörést okozott neki, mint Alexis korábban valaha. Felsóhajtott, vagy talán inkább morgott. Artikulálatlan nyögésnek hangzott.

- Felség, nyugodjon meg! - szólt halkan az egyik tanácsos. - Megkettőztük az őrséget, mitől tart ennyire felség?

- Az nem lesz elég! A lányomról érkezett hír? Biztonságban van? - olyan képet vágott, mintha menten meg akarna fojtani valakit, így a tanácsosok sietve válaszoltak.

- Igen felség. A wessos-i király kastélyában nem eshet bántódása.

- Remek! Így a legjobb. Maradjon is ott, amíg a kuzinom itt tartózkodik. Nem szeretném, ha megkörnyékezné a lányomat!  - morgolódott. - Szegény Alexis túl naiv, még hazugságokkal tömné tele a fejét az a mihaszna! Megérkezett már?

- Pár perce futott be a hintója. De ahogy felséged parancsolta, a katonák feltartják, és átvizsgálják a rakományát.

- Mostantól tudni akarok minden egyes mozdulatáról! Még arról is hányszor vesz levegőt! Megértették? - kiabálta.

- Igen, felség. - visszhangozták.

- Távozhatnak - engedte el őket. - Maga maradjon, Martens tábornok! - szólt a hadvezére után. - Részvétem a fia miatt. Hallottam mit tett. Megmentette a lányom életét!

- Csak a kötelességét tette. Büszkébbé nem is tehetett volna, ennél dicsőbb halált el sem tudtam volna képzelni számára - úgy válaszolt, ahogy az elvárható volt tőle, ámbár a szomorúság, és a gyász még érződött rajta. 

- Ezt nem felejtem el. Lucas neve arannyal lesz belevésve a krónikákba. Hálám jeléül megduplázom az éves járandóságod, bár tudom ez nem pótolhatja egy gyermek életét.

- Igazán kegyes hozzám felséged.

- Ez a legkevesebb amit megtehetek - veregette vállba. A férfi hű bajtársa volt. Még herceg korában került mellé, először csak testőrként. Együtt harcoltak a háborúkban. Az idő múlásával belőle király lett, társából pedig kiváló hadvezér vált. - Régóta ismersz, sok dolgot éltél meg velem együtt. Mit gondolsz? Miért most térnek vissza?

- Ne sértődj meg régi barátom, de már túl régóta ülsz a trónon. Második évtizede vagy ennek az országnak királya. Mindketten megöregedtünk. Hamarosan átadod a koronádat. - nézett rá jelentőségteljesen. - De az utódod nem egy erőskezű férfi. Hanem egy gyönge lánygyermek! Mikor sebezhetőbb egy ország, ha nem most? Emlékezz vissza, a nagybátyád megpróbálta tőled is elvenni a hatalmat, pedig te végképp nem voltál sebezhető, felség. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fia most tér vissza?

- Tehát szerinted is a koronámat akarja? Ennyire nyilvánvaló lenne? - húzta össze a szemöldökét dühösen. - Nem fog visszariadni semmitől. Mindenre fel kell készülnünk. Ha történne velem valami. Tudnom kell, hogy lesz valaki a lányom mellett.

- Számíthatsz rám, öreg cimbora. A családom mindig a Lawson dinasztiát szolgálta. A fiam úgy fogja szolgálni a lányodat, ahogyan én téged annak idején. De amíg én el nem hagyom ezt a világot, a leszármazottaidra sajátjaimként fogok vigyázni. A családom nevére esküszöm!

- Köszönöm, Killian. - biccentett felé hálásan. Talán az egyetlen ember volt a világon akiben megbízott. - Egy pillanatra se hagyj magamra, amíg a kellemetlen vendégünk itt tartózkodik. Arra pedig különösen figyelj, hogy semmi ne történhessen a tudtom nélkül.

- Igenis, felség.

- Akkor azt hiszem, ideje fogadni a látogatónkat. Mindenki legyen nagyon elővigyázatos - ismételte meg a mai napon már sokadjára. - Kísérjék elém!

- Felség - hajolt meg mélyen a férfi, mikor pár perccel később belépett. - Megtisztel, hogy fogad.

- Elvégre rokonok vagyunk, nemde? - mondta tettetett örömmel, miközben följebb vonta a szemöldökét. - Matthias, köszöntelek, kuzin. - nem mosolygott, egyáltalán nem örült a látogatásának. Csupán biccentett felé.
Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.

- Hiányzott már a családom. Nem könnyű az ország legnyugatibb tartományában élni. Túl messze van. Mire a hírek eljutnak oda már rég nem aktuálisak. - vigyorgott. - Nem mintha panaszkodhatnék, tartományúrnak lenni igazán nagy kiváltság. 
- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.
- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.
- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot. 
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.
- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.
- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...
- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.
- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...
- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.
- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...
- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.
- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...
Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!
- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.
- Matthias - a király a fejét fogta. -  Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.
- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?
- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?
-  Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!
- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.

Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.
- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.
- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.
- Aggódsz? Izgatott vagy már?
- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.
- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.
- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.
- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.
- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.
- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.
- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.

- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.
- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.

Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.
- A kisasszonyt aggasztja valami?
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.

66. *A Múlt Visszhangja*

Kedves olvasóim. Új év, új esélyek. Idén eltökéltem, hogy megpróbálok többször jelentkezni. Ennek jeléül egy új résszel szeretném indítani az évet :D Remélem tetszeni fog, így a hosszú kihagyás után. Búék drágáim.

- Ne ne ne ne! A francba! Héé!! Ne csináld ezt – ugrott oda, és azonnal féltérdre ereszkedett. – Lexi! Hahó! Ébresztő! – paskolta meg az arcát, mely máskor a nap ragyogásában tündökölt, most inkább a sápadt holdhoz volt hasonlatos.  – Ezt nem hiszem el! Miért nem tudtál Will ajtaja előtt összeesni?! – dühöngött, de, csakis azért mert nem tudta mi tévő legyen. – Most mit csináljak veled? Az öcsém toporzékolni fog dühében, ha ezt megtudja! – fogta a fejét azon tűnődve mit tegyen. - Oké, lélegzik! Az jó, ugye? – beszélt magának. – Ha tudtam volna, hogy ennyire szíven üt a dolog, kinyitom azt a rohadt ajtót! De most mit csináljak veled? – könnyedén a karjaiba kapta. Alexis teste ernyedten lógott a semmiben, végtagjai hintáztak jobbra-balra, feje rendellenes szögben lógott lefelé. Daniel pedig észre sem vette mennyire könnyűnek tűnik, túlságosan is. Mintha csak egy törékeny vázat tartana, nem egyéb csak külső máz, és belül törékeny porcelán. Arca beesett volt, szemei alatt sötétlő karikák. Korábban észre sem vette. Csak most, közelebbről megnézve tűnt fel neki mennyire szörnyű állapotban van. – Most mit csináljak veled?!

A szeme sarkából elkapott egy cselédet, aki a folyosó másik végén haladt el. Szegényből kiijesztette a lelket, mikor rákiáltott. Soha nem elegyedett beszélgetésbe a királyi családdal, még csak ki sem szolgálhatta őket. Most pedig közvetlenül hozzá szólt az egyikük.

- Hé, te ott! – a lány ugrott egyet. – Igen te! Gyere ide! – azt hitte lenyakazzák, annyira megrémült. Remegő végtagokkal indult meg a fiú felé. – Igyekezz már!

- Igenis, felséges úr… - hajtotta le a fejét. – Miben lehetek szolgálatára?

- Szaladj, és mondd meg a palotaorvosnak, hogy egyszerűen összeesett. Siess, ahogy tudsz! Mondd, hogy azonnal viszem! – utasította. – Ne álldogálj itt, utasítottalak valamire!

- Igenis felség! – szaladt el.

- Csak nehogy valami komoly bajod legyen! – morogta az orra alatt, majd megindult vele.

- Most mégis hová tűnt? Mondtam, hogy várjon meg! – panaszkodott Hope, mikor visszatért barátnője szobájába, de csak a szolgálólányt találta ott, aki épp az ebédjét szolgálta föl.

- Nem tudom kisasszony, nekem semmit nem mondott. Csupán elviharzott – rázta meg a fejét, meglóbálva göndör sötétszőke fürtjeit. - Én pedig nem mertem kíváncsiskodni.

- Néha elgondolkodom rajta, és mindig arra jutok, hogy szándékosan keresi a bajt, és élvezi, ha másokat is magával ránthat – csóválta meg ő is a fejét. – De először együnk, üres hassal nem tudok tisztán gondolkodni! Gyere anyucihoz, te fenomenális kacsacomb!!

- Hozhatok még valamit? – kérdezte félénken.

- Nem, nem köszönöm – csámcsogta teli szájjal, ülj csak le nyugodtan. Beszélgessünk! Biztos tudsz valami érdekes pletykát! Mondd csak! Mit beszélnek a „szerelmespárról”?!

- Jajj, én semmi ilyesmit nem tudok! – pirult el szégyenében.

- Ugyan! Ne kéresd magad! Lefogadom, hogy Lex ártatlanságát firtatják, meg a nyelvüket köszörülik a viselkedésén, és persze a szépségét kérdőjelezik meg! Semmi baj Cornelia, jól ismerem én ezt a világot, de beszélj, kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Odahaza mindössze annyira futotta, hogy titkon szerelmesleveleket kap az egyik katonától. És azért szökik ki, hogy vele találkozzon. Képzeld, mikor szó nélkül lelépett már az a hír járta, hogy bizonyára megszöktette. Eszméletlen!

- A konyhalányok csúfolódnak rajta, hogy azért küldi vissza az ételt, mert túlsúlyos és a herceg szóvá tette neki, így kényszeres fogyókúrába kezdett. Meg is korholtam őket rendesen! A szobalányok viszont rosszabb dolgokat terjesztenek. Tőlük hallottam, hogy a kisasszony a minap a herceg szobájában járt, és a zárt ajtók mögül félreérthető kiabálások szűrődtek ki. Én persze megtudtam mi történt, de ők biztosak abban, hogy az ifjabbik herceg azért verekedett össze a bátyjával, mert a jegyesével olyan dolgokat művelt odabent, amit egy jegyben járó hölgynek még a vőlegényével sem lenne szabad az esküvője előtt.

- Hahaha! Ez vicces! Ámbár gonosz is! De Lexi magának kereste a bajt! Ismeri a szabályokat, mégis könnyedén gázol át rajtuk. Ez a következménye!

- Mert kegyed bizonyára betartja az illemszabályokat – sütötte le a szemét.

- És még azt hittem a szobalányok a legpletykásabbak! – kapta föl a fejét. – Erre kiderül, hogy mégsem. A társalkodó lányok sokkal inkább oda tudnak szólni bárkinek! – kacagott. – Viszont eltaláltad, nem vagyok én apáca, egy lánynak élnie is kell! – kacsintott rá. – És a hercegek?

- Az idősebbik ritkán tartózkodik idehaza, a cselédek belepirulnak már abba is, ha vele egy folyosón tartózkodnak, viszont mindenki fél tőle, főleg mostanában. Eléggé morcos, és durva lett, szinte ki sem mozdul a szobájából, és csak Barthon tanácsost engedi közel magához. Az öccsével pedig olyan rideggé váltak. Meggyűlölték egymást. Bár ennek szerintem tudom is mi az oka. – nézett fel szempillái alól. – A fiatalabbik, ő pedig, ő is megváltozott. Már nem tűnik annyira beszűkültnek, mint mikor elment innen. A környezetváltozás jót tett neki, vagy talán a kisasszonyom társasága. Az apja pedig már határozottan nem bír felette annyi befolyással, mint korábban! De kényszerítenie úgysem kell, hiszen mindenki látja, hogy nagyon is kedveli a hercegnőt! Aki viszont nem viszonozza túlzottan…

- Hmm – bólogatott elismerően. – Lenyűgöző. Ámbár a kettejük viszonyáról tévedsz. Szerintem kedvelik egymást, és szép párt alkotnak. Will pedig úgy tiszteli és szeretni, ahogy más nem tudná! Lexi pedig, nos, ő nem mutatja ki egykönnyen az érzéseit. Náluk ez egyfajta családi vonás. – rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem is érdemes belemenniük a témába. – De most komolyan, mégis hová mehetett?!

- Sajnos, nem tudom kisasszony! De ha úgy óhajtja, azonnal kiderítem.

- Nem, nem szükséges! Azt viszont megmondhatnád, merre találom Will lakosztályát! Néhány dolgot szívesen a fejéhez vágnék most! – csámcsogta.

- A kastély nyugati szárnyában, a trónteremtől nem messze. Elkísérhetem!

- Nem, köszönöm, biztosan magam is megtalálom – mosolygott rá.

/17 évvel korábban/

James távolba révedő tekintettel ült trónusán. Teljesen elmerengett, olyannyira, hogy elnehezülő fejét megtámasztotta a kezén, és az aranyozott trón karfájára könyökölt. Gondolkodott. Egy nehéz, és igen fontos döntést kellett meghoznia. Szövetségesre volt szüksége, és most itt volt a nagy alkalom, hogy szerezzen egyet. Méghozzá egy erős országot. És ha jól játssza ki a kártyáit, talán az egészet meg is szerezheti. De észnél kellett lennie, hiszen nem csak őt csábította a szomszédos ország gazdasága.

Kitekintett a rózsaablakon, melyen halvány csillogással sütött be a fény színes foltokat vetve a frissen felmosott márványpadlóra. A tanácsadói szótlanul figyelték, egyiküknek sem volt mersze megszólalni. Ők maguk sem tudták mire gondoljanak hirtelen, azt pedig végképp nem sejtették mi járhat a királyuk fejében, aki hirtelen minden méltóságát eldobva fennhangon kacagni kezdett. A tanácsadók zavartan összenéztek, majd ők is így tettek.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! Már vagy egy évtizede nem örültem ennyire semminek! – kiáltott föl. – Talán, hogy fiam született! Mert mi haszna lenne akkor ennek a hírnek, ha nem tudnám kamatoztatni? – ismételten felkacagott. – Hívják ide a fiamat! És készíttessenek elő egy hintót! Meglátogatjuk a boldogságban úszó királyi párt.

- Felséged kitalált valamit? – kérdezte meg Barthon tanácsos, aki ekkor még fiatal, és mindenekelőtt vékony volt. – A szövetség mellett döntött?

- Vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget! Igényt tartok arra az országra. És most hogy Richardnak lánya született, meg is szerezhetem – tapsikolt örömében.

- Felséged bizonyára elfelejtette, de a királynak már van fiú örököse. A lány csak akkor örököl, ha a fivérei meghalnak – gondolta végig, de meg is bánta, hogy kimondta. – Felséged ugye nem szándékozik…

- Megöletni őket? Felesleges két fattyúval vesződnöm! – a tanácsnokok arcán megdöbbenést látott. - Az udvari kémeim azt beszélik a mélyen tisztelt királynőjük, nem éppen az erkölcs mintaképe – kacagott föl. – Viszont úgy értesültem a szeretője megnősült, és az ország másik végébe költözött. Úgy igazán nehéz testi kapcsolatot létesíteni – vigyorgott. – Tehát annak a hatalmas országnak az egyetlen örököse az a csöppnyi kislány! És erre előbb utóbb az apja is rájön, hogy nincsen fiú utódja, de akkor már késő lesz!

- Ha pedig felséged egyik fiával frigyre lép, azáltal egyesül a két ország - mondta ki a nyilvánvalót a tanácsos.

- Pontosan! Az örökösöm elveszi a lányt, és én leszek minden idők legnagyobb királya! A nevem örökké fönnmarad! - kacagott. - Hol vannak a fiaim? - kérdezte, mire végszóra a gyermekek dajkája beterelte őket a trónterembe.

- Felég - hajolt meg az asszony. - Köszöntsétek apátokat illendően - súgta oda a gyerekeknek.

- Szia apa - vigyorgott rá a kisebbik, a király máskor összeráncolta volna a szemöldökét, most viszont semmi nem tudta kizökkenteni a jókedvéből. Will még csak 3 éves, még igazán nem várhatja el tőle hogy ismerje az illemszabályokat, így elengedte a füle mellett.

- Apám - biccentett az idősebb, ő sem vitte túlzásba a köszöntést. - Hivatott?

- Úrfi - bökte meg a dadus. - Ezt tanítottam én neked? Tisztelettel beszélj atyáddal!

- Hagyja Leslie, nem számít! Gyere ide - intett a fiának, aki odabattyogott az apja trónjához, majd megállt előtte. - Gyere közelebb. Gyere csak - állt föl a trónusáról, majd a fiának intett, hogy foglaljon helyet. Daniel fura tekintettel meredt rá, nem értette mi lelte, talán megszállta az ördög. De megtette, amire kérte. Fölnézett az apjára, aki gyanúsan méregette. - Fiam, mondd csak, hány éves vagy?

- Hat, apám - válaszolta felszegezett fejjel. - Már elég öreg vagyok, hogy vívni tanuljak!

- Azt majd meglátjuk. Hat, az már tekintélyes kor. Mondd csak, tudod-e mit jelent elsőszülött fiúnak lenni? - kérdezte a gyereket.

- Tudom én, atyám! Leslie azt szokta mondani, ha elég öreg leszek, és atyám már nem lesz, én fogok itt ülni. Lesz egy saját hadseregem, és én írom majd alá a hivatalos papírokat. - sorolta. - És fog mellettem ülni egy szép lány, Leslie azt mondja királyné lesz a neve, ott ni - bökött az üresen álló trónszékre. - Ahol régen anya ült. És fiúkat fog szülni nekem.

- Igen fiam, így van - vigyorgott azon amit mondott. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám tudom ki az a lány, aki a királynéd lesz. - Daniel nem válaszolt. - Nem szeretnéd megismerni? Találkozni vele?

- Miért apám? Már itt van? - nézett körül kíváncsian.

- Nem, nem, még nincs itt. De arra gondoltam egyszer meglátogathatnánk, hátha összebarátkoztok.

- De hát a lányokkal nem barátkozunk! Velük nem lehet játszani, mindig sírnak és nyafognak! - fintorgott. - Egyből megsértődnek ha meghúzom a hajukat! És Julia különben sem akar játszani velünk! Mindig csak fekszik és köhög!

- Majd megérted fiam, majd egyszer megérted - sóhajtott egy nagyot, majd név hallatán a dadus felé fordult. - Leslie, hogy van a lányom?
- Sajnos nem túl jól felség, megint ágynak dőlt, a héten másodszorra - szomorúan megrázta a fejét. - Már a levegőre sem merem kiengedni, ha épp rendben van, annyira gyönge szegény kislány.
- Nem tudnak tenni érte valamit? Ennyire beteges lenne? Nincsen rá orvosság? - a kezébe temette az arcát, mikor a dajka megrázta a fejét.
- Most eredj dolgodra, játssz az öcséddel! - hessegette el a fiát. - Ha pedig jól viselkedsz, és szót fogadsz, még idén elkezdhetsz vívni tanulni, feltéve ha elbírod a kardot!

- Köszönöm apám. Meglátja majd mennyire jól fogok viselkedni! - kiabált vissza, miközben kifelé rohant a trónteremből. A király pedig sóhajtott egy nagyot. Be kellett biztosítania a gyermekei jövőjét. Így tollat ragadott, és a leggyorsabb küldöncével a szomszédos királyságba küldte levelét. Nem is sejtve, hogy ezzel a lépésével hosszú időre megbolygatja az országok közötti törékeny békét.

Daniel ingerülten mászkált föl-alá a betegszoba előtt. A cipője megállíthatatlanul kopogott a padlón. Ideges volt, a körmeit piszkálta, melyeket már szinte teljesen tövig rágott.

- Mégis mi tart eddig? Ennyire csak nem lehet komoly! – a fejét fogta, majd az ajtóhoz trappolt. – Dr. Browen! Minden rendben? – kiabált be.

- Felséges úr! Hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – jött a mogorva válasz.

- De ugye nincs baja?! Rendbe jön? Ugye?!

- Ha hagyja pihenni, és nem zaklatja, mint ahogy velem tette; igen. – dugta ki a fejét az ajtón. – Teljesen egészséges! Csak ki kell pihennie magát!

- Felébredt? – kukucskált volna be a doktor mellett, de az kilökte a szobából. – Látnom kell!

- Azt ugyan nem! Lehet, hogy maga a herceg, de ide az én engedélyem nélkül be nem jön! – mondta meg őszintén a véleményét. – A lány jól lesz! Kiszáradt, és felzaklatta magát. Az én dolgom, hogy mellette legyek! Maga inkább tegyen borogatást a szemére! Valaki csúnyán ellátta a baját – bökött a belilult szemére. – Bár van sejtésem miért kaphatta. A türelem nem az egyik erénye, ha jól sejtem – forgatta meg a szemét, majd visszavonult a szobába. Daniel pedig toporzékolva távozott.

- Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé, és egy pohár vizet nyújtott a gyengélkedőnek.

- Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá. – Csak egy kicsit megszédültem – kortyolt bele a folyadékba. – Mostanában nem túl jó az étvágyam. Bizonyára, amiatt történt az egész.

- Bizonyára – suttogta nem túl meggyőzően. – Azért, ha nem bánja szeretnék biztosra menni. Feltennék néhány kérdést. – méregette öreg szemeivel.

- Rendben.

- Mostanában gyakran fordult elő önnel hasonló? Fejfájás, szédülés, esetleg ájulás?

- Igen, gyakran szokott fájni a fejem, és néha le kell ülöm annyira megszédülök. De nem tűnik komolynak. Mostanában sok minden történik, csak ki kell pihennem magam, ez minden.

- Érdekes. Említette, hogy étvágytalanság gyötri. Ez egy tünet is lehet, kisasszony. Gyomorfájdalmak nem jelentkeztek? Görcsök? Hányinger, szúró érzés? Rosszullét? Netalán láz?– sorolta a lehetőségeket.

- Nem, nem nagyon. Belegondolva talán enyhe rosszullétet szoktam érezni, bizonyos ételektől pedig egyenest felfordul a gyomrom, de hamar elmúlik. Lehet elrontottam a gyomromat valamivel – kortyolt még egyet a vízből.

- Ezek mikor jelentkeztek először? A szédülés, az étvágytalanság, a rosszullét? - már tisztában volt mindennel.

- Alig pár napja. Az érkezésem után – mondta, majd a szemében felcsillant valami. – Lehet megmérgeztek? – nézett riadtan az öregúrra.

- Azt nem hinném, ön kitűnő egészségnek örvend – mosolygott rá a férfi. – Csupán nincs tisztában néhány dologgal. Ez egy… hogy is fogalmazzak… A családja bizonyára…

- Egy öröklött betegségben szenvedek?! Az édesanyámnak is voltak ilyen tünetei. Gyakran szédült, és ágynak esett. Mindig friss levegőre vágyott, néha már fullasztónak érezte a bezártságot. Beteg vagyok, doktorúr?! Mennyi időm van hátra?

- Lányom! Semmilyen betegségről nincs itt szó! Biztosíthatom, hogy hosszú és teljes élet áll ön előtt! Nem haldoklik! Csupán gyermeket vár!

- Tessék?! – köpte vissza a vizet a pohárba hirtelen úgy meglepődött. – Nem! Az lehetetlen! Kizárt dolog! – nézett az öreg bácsira, aki csak együtt érzően meredt vissza rá.

- A vérzése, ha jól sejtem már egy ideje késik. Nincs igazam? És bizonyára együtt töltött egy éjszakát egy férfival is.

- Mégis honnan… És most mi lesz velem?

- Sok év tapasztalata van már mögöttem, gyermekem. Már akkor sejtettem, mikor a herceg betoppant veled ide. Ne aggódj, nem árulom el senkinek! Ez csakis magára tartozik, és a gyermek apjára.

- Mi lesz, ha kiderül? Az apám elevenen nyúzza le rólam a bőrt! – riadt meg. – Én félek!

- Nem szabad idegeskednie! Nem tesz jót a babának! Hamarosan férjhez megy. Mindössze csak azt kell mondania, hogy a gyermek a vártnál jóval korábban érkezett, és maga pedig rögvest a nászéjszakán esett teherbe. Ez nem a világ vége, kedvesem – próbálta vigasztalni. – Csupán két hónapra saccolnék, egy ideig még semmi jele nem lesz az állapotának. Az apjának nem is kell róla tudnia! Pihenjen le. Szedje össze magát. 

- Köszönöm doktorúr. Igazán hálás vagyok, mindenért.

- Vigyázzon magára gyermekem! Ez egy olyan dolog, amiről nem tanácsos mindenkinek beszélnie. A legjobb az lenne, ha megtartaná magának – adott egy utolsó tanácsot. – Ha bármilyen panasza, vagy kérdése lenne, hozzám bármikor fordulhat. És számíthat a diszkréciómra is. Most viszont pihenjen – mosolygott vissza rá, majd elhagyta a szobát. Alexis pedig egyedül maradt. Azaz majdnem egyedül. Már nem csak magára kellett gondolnia. Egy kis életért volt felelős.

65.*Tékozló Találkák*

Két hónap után egy összecsapott rész nem a legjobb visszatérés... Viszont rengeteg jó ötletem van a folytatásra, és már tudom mi lesz a vége bibibibibi :DD azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy ez már a végjáték :DD

- Szóval, mit terveztél mára? Azon kívül, hogy nekirontasz embereknek, és mindenkit leüvöltesz, akivel bajod van? – szegezte neki a kérdést a fiú.

- Arra gondoltam visszavonulok, és intézkedek a hazatérésünkről! Aztán otthon bezárkózom a szobámba, és két hétig elő sem bújok onnan! Szerintem remekül kidolgoztam – vágott hozzá egy erőltetett grimaszba forduló vicsorgást.

- És addig én mit csináljak? Éjjel nappal álljak őrt az ajtód előtt, hogy távol tartsak minden betolakodót? Azt ugyan nem! Valamikor aludnom is kell, meg enni, meg a hölgyekkel foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy igényt tartok minimum egy Marcus-órára, amikor csak magammal foglalkozok. És egy nagyobb tükör is jól jönne.

- Miért nem fér bele egyszerre a fejed, meg a hatalmas egód? – forgatta a szemeit. Képtelen volt felfogni, valaki hogyan tud ennyire végtelenül, és menthetetlenül szerelmes lenni önmagába. – És ha te választhatod meg a módszert, hogyan tartod távol az embereket?

- Ha a rendelkezésembe bocsátasz egy kézitükröt, és két hétre elegendő élelmet, akkor vállalom.

- Megkapod – vigyorgott, majd benyitott a szobába, ahol egy meghökkentő látvány fogadta.

Az ágya teljesen össze volt túrva, benne egy egészen rendellenes pózban fekvő idegen, aki fejjel lefelé, gyümölcsökkel tömte a fejét, miközben teli szájjal vihogott a szobalányra, aki visszafogottan kuncogott. Fel sem tűnt nekik, hogy már nincsenek egyedül. Éppen a szaftos sztori közepén járhattak, ami valószínűleg a lány életének egy kiragadott mozzanata lehetett. Vagy lehet csak látott egy jóképű kertészfiút. Neki teljesen mindegy volt milyen rangból származik az illető, ha az arcvonásai a helyén voltak.

Marcus megfeszült mellette, bizonyára már azon gondolkodott melyik nyíláson dobja ki őket. Az ablakon, vagy az ajtón? Viszont az sem okozott volna neki nagy gondolt, hogy a falon nyisson egy új kijáratot. De hamar ellazult, és ledobta magát a kanapéra, mikor beazonosította a betolakodókat.

- És Thomas? Ilyen hamar túlléptél rajta? – vonta föl a szemöldökét Alexis, mire a másik kulturáltan hörgött egyet, és szinte kicsavarta a nyakát, hogy az ajtó irányába tudjon nézni.

- Kisasszony – ugrott föl Cornelia. Szemében színtiszta riadalom csillogott. – Bocsásson meg, nem hallottam, hogy bejött. És ez a felfordulás… azonnal rendet rakok!

- Ugyan nem szükséges, ha ilyen vendégem van, csodálkozom, hogy egyáltalán a falak még állnak.

- Szeva’ Lex! – csámcsogta a vörös démon, a kezével kalimpálva.

- Hope – indult meg felé, majd az ágyhoz érve elrugaszkodott, és rávetette magát a másikra. – Hogy kerülsz te ide? Úgy hiányoztál már! – szorongatta meg.

- Ez az lányok! Élvezetes előadás – nyáladzott.

- Fogd be Marcus! – ripakodott rá. – Szóval?

- Ahhj, leléptem, mikor kihallgattam apád beszélgetését a tanácsadóival. Aggódik valami miatt. Hallottam, hogy itt vagy, Chriastina meg már az agyamra ment a hülyeségeivel. Vele nem lehet semmi izgalmasat csinálni. Csak a bátyádról beszél megállás nélkül. Szerintem belezúgott. És észre sem veszi, hogy Chris semmit nem akar tőle. Ő pedig azt hiszi ők most egy pár, csak mert a legutóbbi bálon fölkérte őt táncolni. Annyira nevetségesen viselkedik. És meguntam. Így elintéztem az idejutásomat.

- A bátyám nem kedveli őt. Csak jól nevelt… fogjuk rá, hiszen vannak bennünk közös gének. Macsónak mutatja magát, de igazából nagyon érzékeny lelkű. Soha nem bántana meg senkit. Így inkább bujkál, nehogy szembe kelljen néznie a problémáival. Önmagát ostorozza, inkább szenved ő, minthogy másnak kelljen.

- Nálatok ez valami családi vonás lehet – gúnyolódott. – Te is ugyanezt csinálod. Bár, ha, feltörnek belőled a sérelmek, bárkinek neki tudsz esni. Ti Lawsonok azt hiszitek, ha nektek fáj, azzal másoknak nem fog. De tévedtek. Apád is ilyen. A kötelesség mindenekfelett. Chris is, pedig más az apja.

- Ez nem igaz! Én… - vetett volna ellen.

- Dehogynem! Igaza van – nem hagyhatta ki, hogy ne szóljon bele.

- Te fogd be Marcus! Senki nem kérdezett!

- Ahogy akarod királylány, de akkor ugye nem bánod, ha beavatom a hölgyet a mai kis akciódba. Mert igazán érett viselkedésre vall. – nyújtózott el a kanapén.

- Milyen akció? – nézett a fiú felé, de már elterelődött a figyelme. - Hé, te vagy az a gyökér! – ugrott föl, és vádaskodni kezdett. – Thomas elmondta!

- Ennél jobbat is hallottam már, kislány. És ne bókolj itt nekem! Foglalt vagyok! – rebegtette a szempilláit. – De egy menetet még talán megérnél. – felemelte e fejét a kanapé karfájáról és méregetni kezdte. – Nem, inkább kihagyom.

- Lex, ez a szemét Caspian csicskása! Akiről azt hallottam megpróbált megölni! És majdnem sikerült is neki! Sőt valaki meg is... – elhallgatott a tekintetek kereszttüzében.

Marcus sértetten fölpattant. A szemében olyan szikra pattogott, amit a lány jól ismert. Rá is ezzel a tekintettel nézett jó pár napja. Mikor düh tombolt benne. – Mondd csak ki. Vedd a szádra! – megindult felé. Úgy mozgott, mint egy vadász!

- Marcus! – ugrott közéjük Lexi, és a mellkasára támaszkodva próbálta visszatartani, de mintha tömör kőfalnak ütközött volna. Olyan elemi erő tombolt benne. Elszabadult volna minden dühe. – Marcus!

- Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak a véleményedet, vöröske! – nézett át a lány feje fölött, szinte fortyogott a dühtől, szemeivel fölnyársalta az előtte állót. – Lucas az öcsém volt! – üvöltötte. –És te semmit nem tudsz! De ha tudnál, se lenne hozzá semmi közöd!! Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! - rontott ki az ajtón, miután sértetten hozzávágta a mondandóját.

- Úrsiten! Én sajnálom! Lexi, nem tudtam! Nem akartam! – szabadkozott. – Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom!

- Nem a te hibád. Most le kell nyugodnia. – nézett utána. - Még mindnyájunknak fel kell dolgoznunk ezt az egészet. És ez nehéz. Főleg neki. Azt mutatja minden rendben, de igazából nincs jól! De ne beszéljünk erről! – hessegette el a gondolatokat, melyek ismét alattomosan be akartak kúszni a koponyájába. - Mesélj mi történt veled! És otthon, minden rendben? A családom? – húzta őt az ágyhoz és lehuppant rá.

- Hát… Hosszú történet. Ha sokáig itt akarsz tartani, rendelj nekem valami kaját. Éhen halok! Együnk valamit. Mi a legjobb kaja, amit ezek a nagyképű White-ok szolgáltatni tudnak?

- Nem tudom. Nincs étvágyam mostanában.

- Ennyire rossz? Pff, mit is vártunk volna, nem igaz? Lefogadom, hogy nálunk otthon még a lovak is jobb ellátásban részesülnek, mint itt a leendő királynő legszebb és legkedvencebb udvarhölgye, akiből grófnőt csinálsz ha trónra lépsz, ugye?!

- Tessék? – a szeme kikerekedett.

- Öö, nem mondtam semmit – vigyorgott. -  Cornelia!!! – kiabált ki. – Nagy adag vacsorát kérnék bármi is az, mindenevő vagyok.

- Igenis, kisasszony! Rögtön hozom! – sietett el.

- Tripla adag desszerttel! – sikított utána. – Remélem, kacsa van!

- Megkapod a kajádat! Most ki vele! Mi folyik otthon? – ripakodott rá.

- Apád küldött egy levelet! Majd ő beszámol mindenről – halászta elő az egyik zsebéből a már eléggé összegyűrt levélnek kinéző dolgot. – Csak oda akartam adni, de hallottam néhány pletykát és most utána kell járnom valaminek. Majd jövök, ha megérzem a kacsa illatát visszatérek! – pattant föl és elviharzott.

Alexis,

mint hivatalos örökösöm, a követőm a trónon, elvárom, és megkövetelem, hogy ottléteddel képviseld hazád érdekeit, és felelősségteljes viselkedéssel viseltetsz, ezáltal országunk erkölcsi értékeiről tanúskodva. Felhatalmazlak, hogy a szövetség ügyeit illetően otthonod javát szolgáló döntésekről te dönts, s bármilyen hivatalos esemény alkalmával viseld országod jelképeit, és a téged megillető rangot képviselve jelenj meg!

Az unokabátyád nemrégiben meglátogatott, egyértelműen kijelentette, hogy férfiú örökös híján igényt tart a trónra, mint a legközelebbi férfi rokonom. A felesége várandós, az orvosok szerint nagy eséllyel fiú lesz. Én pedig már öreg vagyok, és ágynak dőltem. Mihamarabb át kell venned a trónt, még éltemben, hogy halálom után senki meg ne kérdőjelezhesse jogodat a koronára. A tanácsadóim, az előkelőségek, és a szomszédos országok urai támogatnak, hiszen Matthias csupán egy balkézről született fattyú, míg téged születés, és a tiszta, nemesi vér útján megillet örökséged. Viszont hatalmi státuszod megerősödne, ha egy egész ország állna a hátad mögött. A szövetségnek meg kell köttetnie!

Az esküvő dátumát már hónapok óta kitűztük, ha minden jól megy, kevesebb, mint egy hónap van hátra. Cselekedj rangodhoz méltóan, és alaposan gondold át tetteidet, most minden hiba végzetes lehet. A legfontosabb, hogy mihamarabb egybekeljetek. William felkészült az uralkodásra. Ő erős kézzel fogja kormányozni országunkat. Ha fiút szülsz neki, senki le nem taszíthat majd a trónról.

Apád, a király

- Én is szeretlek, nem kell ennyire kihangsúlyozni… - csóválta a fejét. Nem tudta a levél miatt-e, de forogni kezdett körülötte a világ. Émelygett, és a gyomra felfordult. Nem állt készen rá. Még olyan fiatal volt. Egy házasság? Egy egész ország? Királynő? Gyerekek? NEM! Minden összefolyt előtte.

Hope ingerülten csörtetett végig a folyosón. Olyan magabiztosan, és céltudatosan haladt előre, mintha ezerszer végigjárta volna ezt az utat. Kopogás nélkül rontott be a szobába. Feltépte az ajtót, majd ingerülten csapta be maga mögött.

- Nem tudom miért kaptad, de megérdemelted! Nem tudtam, hogy Lexi ekkorát tud ütni – csóválta a fejét, ahogy meglátta a fiút, kinek szeme alatt egy nagy vörös folt díszelgett. Valaki csúnyán behúzott neki.

- Téged is jó látni Hope! – forgatta meg a szemeit.

- Te csak ne jópofizz itt nekem! Egy szemét alak vagy, Daniel! Még van képed Lexi szeme elé kerülni, azok után, amit vele tettél?! – tört ki.

- Nem én kerestem a társaságát. Ő jött ide! – hárított.

- Hát gratulálok, nagyon ügyesen megoldottad! Teljesen szét van csúszva! Hála neked! Egyszer tönkretetted, és már csak a jelenléteddel is bántod!

- Sajnálom, hogy létezek, ne rajtam kérd számon! Panaszkodj apámnál, én már megtettem párszor! – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam így beszélni veled. Hogy van?

- Még kérdezed? Hát nem jól! – akadt ki.
- Csak hagyd őt békén! Világosan a tudtára adtad, hogy nem érdekel téged, mikor elmentél!
- Talán hazudtam!

- Megvolt a lehetőséged! De elszúrtad! Ne menj a közelébe. Willel jól kijönnek. Megbecsüli, és tiszteli őt! Hagyd, hogy boldog lehessen.

- Te sem vagy túl jól tájékozott. – fintorgott.

- Azért mert neked nem ment, őt ne ítéld el. Ki tudja? Lehet boldogabb lesz vele, mint veled valaha!

- Most már elég legyen! Nincs szükségem a te véleményedre, és kioktatásodra! Tudom, hogy elrontottam, nem kell az orrom alá dörgölni! – állította le a lány kitörését. – Inkább menj vissza hozzá, legyél mellette, és győzd meg, hogy ne keressen engem. Győzd meg, hogy hozzá kell mennie!

- Nem értelek! Az előbb azt hittem,... hogy vissza akarod kapni. Hogy ismét megbántsd! – vette vissza a hangot.

- Jobb lesz neki nélkülem! Nem akarom, hogy bántódása essen. És Will mellett nem fog. – vallotta be. – Most jobb, ha elmész.

Kopogtak az ajtón. Ezúttal senki nem rontott be. Csendben várt odakint. Ismét bekopogott, mikor nem kapott választ. Várt, ezúttal békével jött.

- Ki az, és mit akar? – érkezett a goromba kérdés. – Nem akarok senkit sem fogadni!

- É.. – elcsuklott a hangja. - Én vagyok – szólt halkan, de még mindig nem nyitott be. Várt a reakcióra.

- Menj el, Alexis – szólt ki a mély, mélabús hang. – Nem akarok veszekedni.

- Én sem – támaszkodott neki az ajtófélfának. Még mindig émelygett. A teste gyenge volt. Az elméje pedig fáradt. De a szíve. Az olyan hevesen vert. Tombolt a vére. – Én csak…

- Jobb lenne, ha elmennél!

- Nem! – csapott egy nagyot az ajtóra. – Meg kell hallgatnod! – egyre zaklatottabbá vált. – Beszélnünk kell!

- Szerintem a minap már mindent elmondtál, amit akartál! De ha visszatartottál valamit, amit még a fejemhez vágnál, csak rajta – minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudja lökni magától.

- Nem viselkedhetsz így! Velem nem! Azok után, amit tettél! – most már nem tartotta vissza magát. Ha nem lett volna kulcsra zárva az ajtó, már rég berontott volna. – Vagy legalább annyi méltóság legyen benne, hogy a szemembe mondd! – a fiú ezúttal már válaszra sem méltatta, ami csak még inkább feldühítette. – Legalább válaszolj! – már-már hisztérikusan csapkodta az ajtót. Dörömbölt, kiabált, tőle volt hangos a kastély. – Nem, lehetsz ennyire érzéketlen! Meg kell hallgatnod!

- Nem, nem kötelességem!

- De igen! Nincs jogod ezt tenni! – dühöngött. – Engedj be! Beszéljünk!

- Már megmondtam. Nincs miről beszélnünk! Menj el! – jött ismét a hárító válasz. – De az öcsém biztosan szívesen meghallgat, talán még körbe is ugrál!

- Nem érdekel az öcséd! Most neked van mondandóm! És akár akarod, akár nem, de meghallgatsz! – tombolt. – Lehet, hogy a minap kissé elragadtattam magam, de azok után, ami történt, mit vártál?

- Talán azt vártam, hogy többé nem találkozunk.

- Az a levél, amit írtam… Elolvastad, tudom… hisz meg is tartottad!

- Nem volt időm elégetni! De mit számít már?! Köztünk úgy sem lesz semmi! – ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Erősnek kellett maradnia. Az álcáját nem dobhatta le. Így lesz a legjobb.

- Miért zárod ki az érzéseidet? Miért teszel úgy, mintha közömbös lennék a számodra? - a hangja el-elcsuklott. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van! Kérlek. Csak engedj be – úgy beszélt, mint a halálán lévő aggastyán. Lassan, vontatottan, és oly halkan, hogy alig szűrődött át a vastag tölgyfaajtón. – Kérlek.

Valami koppant. Alexis pedig már nem beszélt, de távolodó léptei sem vertek zajt. Minden elcsendesült. Daniel mégis tudta, hogy nem azért mert odakint vár. A türelem nem tartozott az erősségei közé. Sőt, nem is nagyon voltak neki. Jól bánt a szavakkal, eszes volt, de a többi tulajdonsága csak pont ahhoz volt elég, hogy eltapossák a királyi udvar világában. A kedvesség, és az őszinteség nem tartozott a nemesi sarjak erényei közé. Ő pedig végtelenül naiv, és hiszékeny is volt. A viselkedéséről már nem is beszélve. De várni, azt nem tudott. A fiú furcsállotta is, hogy így elhallgatott.

- Ott vagy még? – kezdett aggódni a hirtelen beállt csend miatt. Nem kapott választ. – Elment talán? Nem, nem hiszem. Még nem mondta el a magáét – suttogta inkább csak magának. Megadta magát a kíváncsiságnak. Az ajtóhoz lépett, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott, még a lány légzését sem. Pedig kezdte azt hinni, hogy ezzel akarja rávenni az ajtónyitásra. Elfordította a kulcsot, és résnyire kitárt ajtón kitekintett. Megbánta minden ravaszkodó gondolatát. Alexis a földön ült, feje a falnak támasztva, de mikor Daniel óvatosan megérintette könnyedén billent oldalra. Határozottan nem volt eleven formában.

54. *Megtorlandó Áldozat*

Hello emberek! Sajnálom a késést, de káosz mostanában minden nap, infóverseny, fizika, TZ-k , felelések, tudjátok, csak a szokásos sulis dolgok. Ja meg mostanában az edzésekre is bejárok...DE!
Visszatértem! Megérkezett a következő rész, aminek megírása közben én rendesen könnyeztem, úgyhogy zsepi legyen a közelben! Én szóltam! Jajjj, fú ez nagyon nagy nagyon..fúú rész lesz úgyhogy inkább nem dumálok tovább. Remélem tetszeni fog, bár nem hiszem...

Cahsing Cars - Snow Patrol

- A francba - horkant fel a vezető Lexi mögött. - Ez így nem fog menni. Össze kell zavarnunk őket! - jelentette ki, mikor már hosszú órányi vágta és hajsza után az üldözőik még mindig a nyomukban voltak és ők képtelenek voltak lerázni őket. - Lucas, rád bízhatom? - kérdezte, és mielőtt a lány egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi is történik, a mögötte ülő fiú már a derekánál fogva könnyedén megragadta és mintha súlytalan lenne, átemelte a másik fiú nyergébe, a testőre mögé.

- Most mi történik?! - kérdezte, de választ már nem kapott. Csupán arra volt ideje, hogy karjaival átölelje a barátját és mellkasánál szorosan összefonja kezeit.

- Nem lesz semmi baj! Megígérem - mondta Will.

- A herceggel mi kicsit kifullasztjuk és feltartjuk őket. Bármit is hallasz meg ne merj állni, visszafordulni pedig végképp ne merj. - fegyelmezte a fiút, mire az szófogadóan bólogatott. - Tarts délnyugatra, ha eléritek a királyi kastélyt biztonságban lesztek. Alig egy órányira járhatunk tőle. Ne állj meg! - mondta még, majd rácsapott a ló farára egyet, amitől az felhergelte magát és azonnal szélsebes vágtába kezdett,  eltávolodva, hátrahagyva a többieket.

- Vigyázz rá! - kiáltott utánuk valamelyik fiú, de Alexis már képtelen volt megállapítani melyikük lehetett.

A lányban azonnal rossz érzés vert tanyát és elszorult a torka, ahogy felidézte a legutóbbi alkalmat, mikor legutóbb hátrahagyott valakit. Ezúttal ketten is maradtak, és bármennyire is fájt beismernie, mindketten fontosak voltak a számára. Képtelen lett volna elviselni a tudatot, ha elveszíti őket. Nem, már túl sok embert vesztett életében. Őket nem fogja. Ők erős harcosok. Ők visszatérnek hozzá. Legalábbis bízott benne, és reménykedett, hogy az életben több embert már nem kell elveszítenie. Ám az élet, s a végzet még sok dolgot tartogatott számára. Lehet nagy hatalmú hercegnő volt, de ahhoz még neki sem volt hatalma, hogy az élet s halál között döntsön.

Eközben jónéhány mérföldnyire, sűrű, sötét erdőségeken keresztül, egy hatalmas kőből épült palota tört a fellegek felé az erdő gyűrűjében. Szokatlanul csöndes nap kelt aznap, és ragyogta be az épületet, betörve a réseken és beszivárogva a falak közé. Különös volt ez a meghitt nyugodtság, általában a folyosók zengeni szoktak a hangoktól és érzelmekkel átitatott kacajoktól. Ezúttal másképp volt. És ez mindenkinek feltűnt, és hiányérzetet keltett a legtöbb szívben. Meg kellett találniuk az okát, mert valami hiányzott ezáltal az életükből. Valaki hiányzott.

A legmagasabb toronyból hangok szűrődtek ki, ám a bent lévők igyekezték palástolni ezt. Egyszerre aggódtak, izgultak és fantáziáltak, vajon mi is történhet most. Ők azonnal rájöttek miért nem zengnek hangoktól a folyosók. Alexis nem tartózkodott a kastély falai közt, hogy kiabálhasson.

- Nekem nem tetszik ez, Hope -  aggodalmaskodott az idősebbik lány. - Mi van ha baja esett, és mivel mi nem szóltunk, hogy eltűnt komolyabb baja lesz?

- Jajj Christina nyugodj meg! Ismered őt, biztosan semmi baja! Valószínűleg Willel romantikázik valahol. - reagálta le egyszerűen. - Te is láttad, hogy utána ment, és ő sem jött vissza, biztosan vele van, és ha Lexi bajba is keveri magát, ő ott van mellette, hogy kihúzza belőle.

- Nekem akkor sem tetszik ez, hogy hazudunk az apjának, mikor fogalmunk sincs hol lehet! Szólnunk kellene, hogy legalább kerestessék őt vagy valami.

- Te meghibbantál? - horkant föl s másik. - Ha Lexi megtudná, hogy beköpted őt az apjának, aki ezért korábban hazakényszerítette elevenen nyúzna meg téged, velem együtt, amiért nem állítottalak meg. Will vigyáz rá! A mi dolgunk csak az, hogy fedezzük őket, amíg ők elvonultak. Nem tennél meg ennyit a barátodért?

- Ahhj, rendben. De ha bármi történik vele miattunk azt sosem bocsátom meg neked! - mondta kissé nyűgösen.

- Mégis milyen bajba kerülhetne? Szerinted mégis mit csinálhatnak? - vonta föl a szemöldökét a vörös lány. - Nyilván enyelegnek valahol egymást ölelve - vetette fel a témát.

- Hope! - förmed rá az illemtudóbb lány. - Még csak bele se gondolj ilyesmibe! Tudod, hogy azt nem szabad házasság előtt! Alexis sem tenné, bármennyire nem tiszteli a hagyományokat!

- Gondolod te - vetette oda neki. - Sok mindent nem tudsz te róla. Korántsem annyira ártatlan mint amilyennek hiszed!

- Te meg miről beszélsz? Ugye nem..?! Csak nem tudsz valamit? - támadta le azonnal.

- Semmi többet mint te - hárította. - De mindketten jól ismerjük! Nem arról híres, hogy betartja a szabályokat. Gondolj csak bele. Egyszerre két lehetséges jelölt is van, aki melegíthette volna az ágyát, és egyikük még mindig a képben van. És ő a jövője része is lesz!

- Hope, te most komolyan a barátunkat becsméreled, miszerint odadobta magát az egyiküknek? - háborodott fel Christina.

- Nem, szerintem egyáltalán nem gond, ha egy kis kalandra vágyik mielőtt végleg elkötelezi magát. Semmi baj nincs ezzel - mondta, mire a másik lány kidülledt szemekkel nézett rá. - Csak azt ne mondd, hogy ha Daniellel nem tette meg, Willel miért ne tette volna? A bátyja elhagyta őt, Will végig itt volt mellette, sőt hamarosan felségül is fogja venni. Egy kis bánatűzés, hogy elfelejtse a bátyust!

- Vigyázz a szádra! - intette le a másik. - Nagyon remélem, hogy nem saját tapasztalatból beszélsz!

- Rendben, akkor tételezzük fel, hogy eddig semmi nem volt köztük. De most már vagy két napja mindketten nyomtalanul felszívódtak, miután együtt távoztak! Szerinted mégis hol lehetnek? - tette fel a kérdést, ami a másik lányt is elbizonytalanította. - Semmi gond Christina. Fiatalok, sőt, Alexis még szó szerint egy gyerek. És hamarosan meg kell komolyodnia és felnőnie a feladataihoz. Legalább előtte szórakozhat egy kicsit. És a leendő férjével teszi. Nincs ezzel semmi baj. Nem kell mindig a jókislányt játszani.

Kopogtak az ajtón. Mindketten elhallgattak, majd komolyságot erőltettek magukra, és fölvették az álcájukat. Az ajtóhoz lépett egyikük és résnyire kitárta, majd fejet hajtott, mikor a király állt ott a lánya után érdeklődve.

- Alexis? Hát nem érzi túl jól magát, elkaphatott valamit. De ne aggódjék felség, bizonyára csak egy kis megfázás vagy hasonló - mosolygott. - De felségednek nem kellene látnia, talán fertőző. És a hercegnő külön kérte, hogy senki ne zavarja. Pont két perce aludt el.

- Orvos látta már? - kérdezte és már azonnal fordult is az őt kísérő egyik őrhöz, hogy azonnal a királyi orvosért küldjön.

- Igen felség, talán egy órája. Azt mondta minden rendben lesz, csak egy kis pihenésre lesz szüksége.

- Rendben - mondta. - William tud már róla? Nem szeretném, hogy ő is elkapja. Az elkövetkező napokban szeretném ha mellettem lenne. Meg kell beszélnünk egy-két dolgot.

- Ó, attól tartok késő. - játszotta meg a sajnálkozót a lány. - A herceg ragaszkodott hozzá, hogy muszáj látnia őt, és hiába próbáltuk megállítani berontott és sajnos sikerült elkapnia. De Christina mellette van, ne aggódjék felség. - hazudta szemrebbenés nélkül a lány, majd a király távozása után megkönnyebbülten sóhajtott. - És még azt hittem, Lexinek erőlködnie kell, hogy átverje - kacagott.

Amen Omen - Ben Harper

Reménysugár ragyogott le a menekülésre kényszerültekre. Ám ez a reménysugár nem egy kósza fényfoszlány volt áldást hordozva, ez a fénynyaláb gyászt és fájdalmat is hozott magával. Az erdő sűrűjéből kivált valami, egy magas torony, majd még egy, amik nem messze tőlük magasodtak a fák fölé, a felhők felé nyújtózva.

- Ez az, most már biztonságban leszünk! - jelentette ki Lucas, oldalba bökve a lovat, de az csak nem akart megmozdulni. - Jajj nemár, ne most add fel! - morgott, majd mikor rájött nincs értelme, inkább leugrott és lesegítette a lányt is, hogy gyalog érik el a tőlük alig 200 méternyire lévő palotát. - Gyerünk Lexi, már mindjárt ott vagyunk és... - de nem tudta befejezni, amit mondani akart, és Alexis soha nem is tudta meg mit akart mondani, mert hirtelen elhallgatott.

- Lucas? - szólította a lány, de a fiú nem mozdult, megmerevedve állt egy helyben, nem szólt, csak tátogott. - Lucas?! - szólt hangosabban, már riadtan, de nem számított, már semmit nem tehetett.

Lucas nem válaszolt, nem tudott már. - Lucas, mi a baj? - és a lány akkor meglátta miért. A fiú nyakából kiállt valami hosszú, barna és a végén vörös tollak voltak, ahogy a ruha a fiún is kezdte felvenni ezt a színt. Egy nyílvessző volt, ami pont a keresztcsontja alatt, a toka mellett és a szíve közelében fúródott a mellkasába. Alexis nem tudta pontosan megállapítani a hirtelen riadalmától és a hirtelen felhabzó vértől, ami megvadult folyamként bugyogott föl a fiú torkából.

Dakota a hirtelen riadalomtól megbokrosodott, a kantárját kitépte a sebesült fiú elgyengült kezeiből, fellökte a tántorgó testőrt és elvágtázott a messze erdőbe. Lucas kezét a torkára szorította, majd megpróbált egyensúlyában maradni, ahogy a lányba kapaszkodott, aki minden erejét összeszedve megpróbálta megtartani őt, de nem sikerült. Lucas pedig a földre került.

- Ne! Lucas! Ne ne ne ne ne! - kapott utána a lány és a földre rogyott mellette. - Úristen, Lucas - riadt meg és hirtelen nem tudta mit kellene tennie, vagy mondania. - Lucas - lábadt könnybe a szeme, ahogy tudatosult benne mi is fog történni a legjobb barátjával. - Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj! - mondogatta mindkettejük megnyugtatására, de az igazság az volt, hogy mindketten tudták, semmi sem lesz rendben.

- Me...mene..külj - hörögte kidülledt szemekkel, miközben a szájából vért prüszkölt és a lány az ölébe húzta a fejét.

- Nem hagylak itt. - szorította meg a kezét, de a fiú túl gyönge volt már, hogy ő is jelét adja, érzi a lányt. - Nem megyek el! Rendbe fogsz jönni. Hallod? - de mindketten tudták, hogy az elkerülhetetlen be fog következni. - Nem lesz semmi bajod!

- Menj - nyögte, de már a szemeit is képtelen volt nyitva tartani, mégis, utolsó leheletéig érte aggódott. - Sze..ret..lek, Lexi - súgta utolsó lélegzete erejével, amivel a lelkét is kilehelte, s a lány nézte és csak nézte, de nem látott semmit. A szeme csukva volt, a végtagjai elernyedtek, a keze kicsúszott az övéből és a mellkasa megszűnt mozogni. A feje oldalra billent a lány ölében, s többé nem szólt semmit.

- Ne, Lucas, ne csináld ezt! Nyisd ki a szemed! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el te is! Könyörgöm ne halj meg - borult rá a fiú testére, melyben már életnek lángja nem motoszkált, a legapróbb szikra is kihunyt. - Lucas! - sikította. - Lucas! NE!! - zokogott, nem is törődve azzal, hogy aki lelőtte a fiút, bizonyára ott ólálkodik a közelében. - Ne! - üvöltött olyan hangosan, hogy még a szomszéd királyságban is hallották a hangjából kiszűrődő fájdalmat.

Végigsimított a fiú fehér arcán, mely olyan volt akár egy jégszoboré, már nem volt benne élet, s ezt a porcelán arcot összevérezte, mert a keze csupa vér volt, ahogy a fiú a karjaiban vérzett el. Ujjai vékony vörös csíkot hagytak ott, ahol megérintette, a járomcsontja vonalán, a homlokán, s az állán, amit könnyei keserves zápora azonnal le is mosott róla. A fiú, aki nem csak a

fogadott testvére, de egyetlen igaz barátja is volt, ki mindent tudott róla, ki vele élte át minden fájdalmát, ki támasza volt mióta csak az eszét tudja, meghalt. Azért adta az életét, hogy ő élhessen. S a lány, abban a szent pillanatban, ahogy a fiú vére a kezére került, megesküdött, hogy bosszút fog állni a gyilkosán, bárki is legyen az.

Habzik, akár vér az ajkán,

Mi kimondatlan marad aztán,

S könny folyik le rideg arcán,

Elbukott a hosszú harcán,

Mit mindörökké érted vívott.

Mikor hófehér kezedre szárad,

A hős vérével kevert bánat,

Halálos bosszú lelkedbe árad,

Így borul rá sötét árnyad,

Mely a tetem fölé görnyed.

Hamar elillan, mind a zűr,

S felbukkan a sikoltó űr,

Mit kesergő szív már nem tűr,

Mert lelket összezúzva gyűr,

A testet égető kínszenvedés.

Öledben növő vérvörös folt,

S szemedből már könnyet olt,

Karodban fekszik, rideg a holt,

Mert igazából halott, halott volt,

Kit nem voltál kész elengedni.

/Halott volt.../
/Én írtam/

S ahogy elnézte a mozdulatlan tetemet a könny függönyén keresztül, valahol, a tudata mélyén felrémlett benne valami. Három kisgyermek képe, akik gondtalanul játszadoztak egy mezőn. Milyen szép is volt még akkor az élet. S mennyi minden változott azóta. A három gyermek nincs többé. Már Csak Alexis Lawson van. Már nincs többé sem Lucas, sem pedig Marcus Martinson. A három gyermek közül már csak ő maradt, mert a barátai a Martinson testvérek egyesültek a túlvilágon. Marcus halála után jópár évvel, a bátyja is követte őt, és a lány ténylegesen egyedül maradt. Már csak őt várják a túloldalon.
Ahogy visszarévedt a gondolatai elfojtott szálain, ahogy visszautazott az elfeledett múltba, ismét láthatta őket. Mosolyogtak rá mindketten. S felrémlett benne az a pillanat, amikor utoljára látta a fiatalabb testvért, kinek utána halálhírét kapta. Felrémlett benne az eskü, amit a két testvér egymásnak tett. Aznap Lucas mondott valamit, amit be is tartott:

Az életem árán is meg fogom védeni.

Alexis arcán egy könnycsepp gördült végig. Megérintette a fiú arcát ismét. Ott látta maga előtt, a fiút, akire ha gondolt, csak szép emlékek jutottak eszébe, aki egész életét arra áldozta föl, hogy a lány mellett legyen, hogy őt segítse. Aki az életét is adta érte, hogy ő élhessen. Megmentette őt.

- Betartottad a szavad - szipogta. - Megérdemled, hogy békére lelj. Megérdemelsz minden jót. Mert egyetlen jó dolog voltál az életemben. Kívánom, hogy találd meg a boldogságot valahol, ahová ezután kerülsz. Kívánom, hogy találj rá odaát az öcsédre.

- Mily megható - érkezett valahonnan a gúnyos megjegyzés. - Szegény kis testőr, ha hallgattál volna rám talán még élne. Ki tudja, talán egy napon ő lehetett volna a királyi hadsereg vezére, de már biztosan nem lesz az. - ugrott le a lováról a közeledő, s elküldte az őt kísérő őröket. - Hát nem jöttél még rá, hogy én mindig megkapom amit akarok? Ostobaság volt a részedről azt hinni, hogy elmenekülhetsz előlem! Már eldöntöttem, hogy akarlak! És amit akarok, azt megszerzem! Az ostobaságodéért ez a szegény ártatlan fiú fizetett. Pedig még oly fiatal volt!

- Te szemét! - nézett fel rá gyűlölettel izzó szemekkel Alexis.

- Vigyázz a szavakkal, hercegnőm! Mára épp elég rossz döntést hoztál! De köztük a legostobább az volt, hogy azt hitted van esélyed ellenem és a semmirekellő kis barátaid megmenthetnek. Nem kellene, ennyire bíznod az emberekben. Mint láthatod, el is buktak.

- Mit tettél velük?! - kérdezte, miközben óvatosan megemelte a halott fiú fejét, és lehelyezte a földre.
Lucas mozdulatlanul terült el a földön. Nem mozgott, nem lélegzett, már nem élt. A feje oldalra billent, és szemei lélektelenül meredtek a semmibe. Halott volt. De a lány nem törhetett össze ismét.Erősnek kellett maradnia, hogy megtorolhassa őt, majd ha végzett utána lesz ideje könnyeket hullajtani, de amíg az a szemét él, aki ezt tette vele, addig nem, a bosszú az első. És hiába meredt rá a fiú könyörgő, semmibe meredő tekintete, még ez sem volt képes megállítani őt.

- Én semmit. Az ostobák az hitték összezavarhatnak azzal, ha különböző irányokba indulnak el, de én végig a prédát követtem. Ez a vadászatban a csel drágám. És mint látod, le is lőttem a vadat, aki a préda és közém állt - vigyorgott gúnyosan, majd a földön elterülő testre nézett. - Nagy vad! De ez a természet törvénye, az erősebb megöli a gyengébbet.

- Te gyilkos! - üvöltötte, majd felé csörtetve ütni, rúgni, püfölni kezdte mindenütt, ahol érte. - Megölted őt - sikította, miközben a mellkasát ütlegelte zaklatottan, ám a herceg meg sem érezte a sírástól összeroppant, zaklatott lány csöppnyi erejét. Inkább csak kiélvezte a pillanatot, hogy demonstrálhatta, itt ő az úr. Megtörte őt!

Alexisben viszont olyan elszántság ébredt, mint korábban soha. A nála lévő tőr felizzott és égetni kezdte a bőrét. Mintha a lány érzéseiből táplálkozott volna. A lány bosszút akart állni, megtorolni minden cselekedetet, amit a herceg követett el ellene. Azt akarta, hogy szenvedjen. Hogy átélje azt a fájdalmat, mint amit neki okozott. Meg akarta ölni. Bosszút állni a barátjáért, aki még az életét is feláldozta, hogy őt mentse...


Ki akar jelenleg kivégezni? Én magamat, amiért ezt tettem...