66. *A Múlt Visszhangja*

Kedves olvasóim. Új év, új esélyek. Idén eltökéltem, hogy megpróbálok többször jelentkezni. Ennek jeléül egy új résszel szeretném indítani az évet :D Remélem tetszeni fog, így a hosszú kihagyás után. Búék drágáim.

- Ne ne ne ne! A francba! Héé!! Ne csináld ezt – ugrott oda, és azonnal féltérdre ereszkedett. – Lexi! Hahó! Ébresztő! – paskolta meg az arcát, mely máskor a nap ragyogásában tündökölt, most inkább a sápadt holdhoz volt hasonlatos.  – Ezt nem hiszem el! Miért nem tudtál Will ajtaja előtt összeesni?! – dühöngött, de, csakis azért mert nem tudta mi tévő legyen. – Most mit csináljak veled? Az öcsém toporzékolni fog dühében, ha ezt megtudja! – fogta a fejét azon tűnődve mit tegyen. - Oké, lélegzik! Az jó, ugye? – beszélt magának. – Ha tudtam volna, hogy ennyire szíven üt a dolog, kinyitom azt a rohadt ajtót! De most mit csináljak veled? – könnyedén a karjaiba kapta. Alexis teste ernyedten lógott a semmiben, végtagjai hintáztak jobbra-balra, feje rendellenes szögben lógott lefelé. Daniel pedig észre sem vette mennyire könnyűnek tűnik, túlságosan is. Mintha csak egy törékeny vázat tartana, nem egyéb csak külső máz, és belül törékeny porcelán. Arca beesett volt, szemei alatt sötétlő karikák. Korábban észre sem vette. Csak most, közelebbről megnézve tűnt fel neki mennyire szörnyű állapotban van. – Most mit csináljak veled?!

A szeme sarkából elkapott egy cselédet, aki a folyosó másik végén haladt el. Szegényből kiijesztette a lelket, mikor rákiáltott. Soha nem elegyedett beszélgetésbe a királyi családdal, még csak ki sem szolgálhatta őket. Most pedig közvetlenül hozzá szólt az egyikük.

- Hé, te ott! – a lány ugrott egyet. – Igen te! Gyere ide! – azt hitte lenyakazzák, annyira megrémült. Remegő végtagokkal indult meg a fiú felé. – Igyekezz már!

- Igenis, felséges úr… - hajtotta le a fejét. – Miben lehetek szolgálatára?

- Szaladj, és mondd meg a palotaorvosnak, hogy egyszerűen összeesett. Siess, ahogy tudsz! Mondd, hogy azonnal viszem! – utasította. – Ne álldogálj itt, utasítottalak valamire!

- Igenis felség! – szaladt el.

- Csak nehogy valami komoly bajod legyen! – morogta az orra alatt, majd megindult vele.

- Most mégis hová tűnt? Mondtam, hogy várjon meg! – panaszkodott Hope, mikor visszatért barátnője szobájába, de csak a szolgálólányt találta ott, aki épp az ebédjét szolgálta föl.

- Nem tudom kisasszony, nekem semmit nem mondott. Csupán elviharzott – rázta meg a fejét, meglóbálva göndör sötétszőke fürtjeit. - Én pedig nem mertem kíváncsiskodni.

- Néha elgondolkodom rajta, és mindig arra jutok, hogy szándékosan keresi a bajt, és élvezi, ha másokat is magával ránthat – csóválta meg ő is a fejét. – De először együnk, üres hassal nem tudok tisztán gondolkodni! Gyere anyucihoz, te fenomenális kacsacomb!!

- Hozhatok még valamit? – kérdezte félénken.

- Nem, nem köszönöm – csámcsogta teli szájjal, ülj csak le nyugodtan. Beszélgessünk! Biztos tudsz valami érdekes pletykát! Mondd csak! Mit beszélnek a „szerelmespárról”?!

- Jajj, én semmi ilyesmit nem tudok! – pirult el szégyenében.

- Ugyan! Ne kéresd magad! Lefogadom, hogy Lex ártatlanságát firtatják, meg a nyelvüket köszörülik a viselkedésén, és persze a szépségét kérdőjelezik meg! Semmi baj Cornelia, jól ismerem én ezt a világot, de beszélj, kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Odahaza mindössze annyira futotta, hogy titkon szerelmesleveleket kap az egyik katonától. És azért szökik ki, hogy vele találkozzon. Képzeld, mikor szó nélkül lelépett már az a hír járta, hogy bizonyára megszöktette. Eszméletlen!

- A konyhalányok csúfolódnak rajta, hogy azért küldi vissza az ételt, mert túlsúlyos és a herceg szóvá tette neki, így kényszeres fogyókúrába kezdett. Meg is korholtam őket rendesen! A szobalányok viszont rosszabb dolgokat terjesztenek. Tőlük hallottam, hogy a kisasszony a minap a herceg szobájában járt, és a zárt ajtók mögül félreérthető kiabálások szűrődtek ki. Én persze megtudtam mi történt, de ők biztosak abban, hogy az ifjabbik herceg azért verekedett össze a bátyjával, mert a jegyesével olyan dolgokat művelt odabent, amit egy jegyben járó hölgynek még a vőlegényével sem lenne szabad az esküvője előtt.

- Hahaha! Ez vicces! Ámbár gonosz is! De Lexi magának kereste a bajt! Ismeri a szabályokat, mégis könnyedén gázol át rajtuk. Ez a következménye!

- Mert kegyed bizonyára betartja az illemszabályokat – sütötte le a szemét.

- És még azt hittem a szobalányok a legpletykásabbak! – kapta föl a fejét. – Erre kiderül, hogy mégsem. A társalkodó lányok sokkal inkább oda tudnak szólni bárkinek! – kacagott. – Viszont eltaláltad, nem vagyok én apáca, egy lánynak élnie is kell! – kacsintott rá. – És a hercegek?

- Az idősebbik ritkán tartózkodik idehaza, a cselédek belepirulnak már abba is, ha vele egy folyosón tartózkodnak, viszont mindenki fél tőle, főleg mostanában. Eléggé morcos, és durva lett, szinte ki sem mozdul a szobájából, és csak Barthon tanácsost engedi közel magához. Az öccsével pedig olyan rideggé váltak. Meggyűlölték egymást. Bár ennek szerintem tudom is mi az oka. – nézett fel szempillái alól. – A fiatalabbik, ő pedig, ő is megváltozott. Már nem tűnik annyira beszűkültnek, mint mikor elment innen. A környezetváltozás jót tett neki, vagy talán a kisasszonyom társasága. Az apja pedig már határozottan nem bír felette annyi befolyással, mint korábban! De kényszerítenie úgysem kell, hiszen mindenki látja, hogy nagyon is kedveli a hercegnőt! Aki viszont nem viszonozza túlzottan…

- Hmm – bólogatott elismerően. – Lenyűgöző. Ámbár a kettejük viszonyáról tévedsz. Szerintem kedvelik egymást, és szép párt alkotnak. Will pedig úgy tiszteli és szeretni, ahogy más nem tudná! Lexi pedig, nos, ő nem mutatja ki egykönnyen az érzéseit. Náluk ez egyfajta családi vonás. – rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem is érdemes belemenniük a témába. – De most komolyan, mégis hová mehetett?!

- Sajnos, nem tudom kisasszony! De ha úgy óhajtja, azonnal kiderítem.

- Nem, nem szükséges! Azt viszont megmondhatnád, merre találom Will lakosztályát! Néhány dolgot szívesen a fejéhez vágnék most! – csámcsogta.

- A kastély nyugati szárnyában, a trónteremtől nem messze. Elkísérhetem!

- Nem, köszönöm, biztosan magam is megtalálom – mosolygott rá.

/17 évvel korábban/

James távolba révedő tekintettel ült trónusán. Teljesen elmerengett, olyannyira, hogy elnehezülő fejét megtámasztotta a kezén, és az aranyozott trón karfájára könyökölt. Gondolkodott. Egy nehéz, és igen fontos döntést kellett meghoznia. Szövetségesre volt szüksége, és most itt volt a nagy alkalom, hogy szerezzen egyet. Méghozzá egy erős országot. És ha jól játssza ki a kártyáit, talán az egészet meg is szerezheti. De észnél kellett lennie, hiszen nem csak őt csábította a szomszédos ország gazdasága.

Kitekintett a rózsaablakon, melyen halvány csillogással sütött be a fény színes foltokat vetve a frissen felmosott márványpadlóra. A tanácsadói szótlanul figyelték, egyiküknek sem volt mersze megszólalni. Ők maguk sem tudták mire gondoljanak hirtelen, azt pedig végképp nem sejtették mi járhat a királyuk fejében, aki hirtelen minden méltóságát eldobva fennhangon kacagni kezdett. A tanácsadók zavartan összenéztek, majd ők is így tettek.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! Már vagy egy évtizede nem örültem ennyire semminek! – kiáltott föl. – Talán, hogy fiam született! Mert mi haszna lenne akkor ennek a hírnek, ha nem tudnám kamatoztatni? – ismételten felkacagott. – Hívják ide a fiamat! És készíttessenek elő egy hintót! Meglátogatjuk a boldogságban úszó királyi párt.

- Felséged kitalált valamit? – kérdezte meg Barthon tanácsos, aki ekkor még fiatal, és mindenekelőtt vékony volt. – A szövetség mellett döntött?

- Vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget! Igényt tartok arra az országra. És most hogy Richardnak lánya született, meg is szerezhetem – tapsikolt örömében.

- Felséged bizonyára elfelejtette, de a királynak már van fiú örököse. A lány csak akkor örököl, ha a fivérei meghalnak – gondolta végig, de meg is bánta, hogy kimondta. – Felséged ugye nem szándékozik…

- Megöletni őket? Felesleges két fattyúval vesződnöm! – a tanácsnokok arcán megdöbbenést látott. - Az udvari kémeim azt beszélik a mélyen tisztelt királynőjük, nem éppen az erkölcs mintaképe – kacagott föl. – Viszont úgy értesültem a szeretője megnősült, és az ország másik végébe költözött. Úgy igazán nehéz testi kapcsolatot létesíteni – vigyorgott. – Tehát annak a hatalmas országnak az egyetlen örököse az a csöppnyi kislány! És erre előbb utóbb az apja is rájön, hogy nincsen fiú utódja, de akkor már késő lesz!

- Ha pedig felséged egyik fiával frigyre lép, azáltal egyesül a két ország - mondta ki a nyilvánvalót a tanácsos.

- Pontosan! Az örökösöm elveszi a lányt, és én leszek minden idők legnagyobb királya! A nevem örökké fönnmarad! - kacagott. - Hol vannak a fiaim? - kérdezte, mire végszóra a gyermekek dajkája beterelte őket a trónterembe.

- Felég - hajolt meg az asszony. - Köszöntsétek apátokat illendően - súgta oda a gyerekeknek.

- Szia apa - vigyorgott rá a kisebbik, a király máskor összeráncolta volna a szemöldökét, most viszont semmi nem tudta kizökkenteni a jókedvéből. Will még csak 3 éves, még igazán nem várhatja el tőle hogy ismerje az illemszabályokat, így elengedte a füle mellett.

- Apám - biccentett az idősebb, ő sem vitte túlzásba a köszöntést. - Hivatott?

- Úrfi - bökte meg a dadus. - Ezt tanítottam én neked? Tisztelettel beszélj atyáddal!

- Hagyja Leslie, nem számít! Gyere ide - intett a fiának, aki odabattyogott az apja trónjához, majd megállt előtte. - Gyere közelebb. Gyere csak - állt föl a trónusáról, majd a fiának intett, hogy foglaljon helyet. Daniel fura tekintettel meredt rá, nem értette mi lelte, talán megszállta az ördög. De megtette, amire kérte. Fölnézett az apjára, aki gyanúsan méregette. - Fiam, mondd csak, hány éves vagy?

- Hat, apám - válaszolta felszegezett fejjel. - Már elég öreg vagyok, hogy vívni tanuljak!

- Azt majd meglátjuk. Hat, az már tekintélyes kor. Mondd csak, tudod-e mit jelent elsőszülött fiúnak lenni? - kérdezte a gyereket.

- Tudom én, atyám! Leslie azt szokta mondani, ha elég öreg leszek, és atyám már nem lesz, én fogok itt ülni. Lesz egy saját hadseregem, és én írom majd alá a hivatalos papírokat. - sorolta. - És fog mellettem ülni egy szép lány, Leslie azt mondja királyné lesz a neve, ott ni - bökött az üresen álló trónszékre. - Ahol régen anya ült. És fiúkat fog szülni nekem.

- Igen fiam, így van - vigyorgott azon amit mondott. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám tudom ki az a lány, aki a királynéd lesz. - Daniel nem válaszolt. - Nem szeretnéd megismerni? Találkozni vele?

- Miért apám? Már itt van? - nézett körül kíváncsian.

- Nem, nem, még nincs itt. De arra gondoltam egyszer meglátogathatnánk, hátha összebarátkoztok.

- De hát a lányokkal nem barátkozunk! Velük nem lehet játszani, mindig sírnak és nyafognak! - fintorgott. - Egyből megsértődnek ha meghúzom a hajukat! És Julia különben sem akar játszani velünk! Mindig csak fekszik és köhög!

- Majd megérted fiam, majd egyszer megérted - sóhajtott egy nagyot, majd név hallatán a dadus felé fordult. - Leslie, hogy van a lányom?
- Sajnos nem túl jól felség, megint ágynak dőlt, a héten másodszorra - szomorúan megrázta a fejét. - Már a levegőre sem merem kiengedni, ha épp rendben van, annyira gyönge szegény kislány.
- Nem tudnak tenni érte valamit? Ennyire beteges lenne? Nincsen rá orvosság? - a kezébe temette az arcát, mikor a dajka megrázta a fejét.
- Most eredj dolgodra, játssz az öcséddel! - hessegette el a fiát. - Ha pedig jól viselkedsz, és szót fogadsz, még idén elkezdhetsz vívni tanulni, feltéve ha elbírod a kardot!

- Köszönöm apám. Meglátja majd mennyire jól fogok viselkedni! - kiabált vissza, miközben kifelé rohant a trónteremből. A király pedig sóhajtott egy nagyot. Be kellett biztosítania a gyermekei jövőjét. Így tollat ragadott, és a leggyorsabb küldöncével a szomszédos királyságba küldte levelét. Nem is sejtve, hogy ezzel a lépésével hosszú időre megbolygatja az országok közötti törékeny békét.

Daniel ingerülten mászkált föl-alá a betegszoba előtt. A cipője megállíthatatlanul kopogott a padlón. Ideges volt, a körmeit piszkálta, melyeket már szinte teljesen tövig rágott.

- Mégis mi tart eddig? Ennyire csak nem lehet komoly! – a fejét fogta, majd az ajtóhoz trappolt. – Dr. Browen! Minden rendben? – kiabált be.

- Felséges úr! Hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – jött a mogorva válasz.

- De ugye nincs baja?! Rendbe jön? Ugye?!

- Ha hagyja pihenni, és nem zaklatja, mint ahogy velem tette; igen. – dugta ki a fejét az ajtón. – Teljesen egészséges! Csak ki kell pihennie magát!

- Felébredt? – kukucskált volna be a doktor mellett, de az kilökte a szobából. – Látnom kell!

- Azt ugyan nem! Lehet, hogy maga a herceg, de ide az én engedélyem nélkül be nem jön! – mondta meg őszintén a véleményét. – A lány jól lesz! Kiszáradt, és felzaklatta magát. Az én dolgom, hogy mellette legyek! Maga inkább tegyen borogatást a szemére! Valaki csúnyán ellátta a baját – bökött a belilult szemére. – Bár van sejtésem miért kaphatta. A türelem nem az egyik erénye, ha jól sejtem – forgatta meg a szemét, majd visszavonult a szobába. Daniel pedig toporzékolva távozott.

- Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé, és egy pohár vizet nyújtott a gyengélkedőnek.

- Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá. – Csak egy kicsit megszédültem – kortyolt bele a folyadékba. – Mostanában nem túl jó az étvágyam. Bizonyára, amiatt történt az egész.

- Bizonyára – suttogta nem túl meggyőzően. – Azért, ha nem bánja szeretnék biztosra menni. Feltennék néhány kérdést. – méregette öreg szemeivel.

- Rendben.

- Mostanában gyakran fordult elő önnel hasonló? Fejfájás, szédülés, esetleg ájulás?

- Igen, gyakran szokott fájni a fejem, és néha le kell ülöm annyira megszédülök. De nem tűnik komolynak. Mostanában sok minden történik, csak ki kell pihennem magam, ez minden.

- Érdekes. Említette, hogy étvágytalanság gyötri. Ez egy tünet is lehet, kisasszony. Gyomorfájdalmak nem jelentkeztek? Görcsök? Hányinger, szúró érzés? Rosszullét? Netalán láz?– sorolta a lehetőségeket.

- Nem, nem nagyon. Belegondolva talán enyhe rosszullétet szoktam érezni, bizonyos ételektől pedig egyenest felfordul a gyomrom, de hamar elmúlik. Lehet elrontottam a gyomromat valamivel – kortyolt még egyet a vízből.

- Ezek mikor jelentkeztek először? A szédülés, az étvágytalanság, a rosszullét? - már tisztában volt mindennel.

- Alig pár napja. Az érkezésem után – mondta, majd a szemében felcsillant valami. – Lehet megmérgeztek? – nézett riadtan az öregúrra.

- Azt nem hinném, ön kitűnő egészségnek örvend – mosolygott rá a férfi. – Csupán nincs tisztában néhány dologgal. Ez egy… hogy is fogalmazzak… A családja bizonyára…

- Egy öröklött betegségben szenvedek?! Az édesanyámnak is voltak ilyen tünetei. Gyakran szédült, és ágynak esett. Mindig friss levegőre vágyott, néha már fullasztónak érezte a bezártságot. Beteg vagyok, doktorúr?! Mennyi időm van hátra?

- Lányom! Semmilyen betegségről nincs itt szó! Biztosíthatom, hogy hosszú és teljes élet áll ön előtt! Nem haldoklik! Csupán gyermeket vár!

- Tessék?! – köpte vissza a vizet a pohárba hirtelen úgy meglepődött. – Nem! Az lehetetlen! Kizárt dolog! – nézett az öreg bácsira, aki csak együtt érzően meredt vissza rá.

- A vérzése, ha jól sejtem már egy ideje késik. Nincs igazam? És bizonyára együtt töltött egy éjszakát egy férfival is.

- Mégis honnan… És most mi lesz velem?

- Sok év tapasztalata van már mögöttem, gyermekem. Már akkor sejtettem, mikor a herceg betoppant veled ide. Ne aggódj, nem árulom el senkinek! Ez csakis magára tartozik, és a gyermek apjára.

- Mi lesz, ha kiderül? Az apám elevenen nyúzza le rólam a bőrt! – riadt meg. – Én félek!

- Nem szabad idegeskednie! Nem tesz jót a babának! Hamarosan férjhez megy. Mindössze csak azt kell mondania, hogy a gyermek a vártnál jóval korábban érkezett, és maga pedig rögvest a nászéjszakán esett teherbe. Ez nem a világ vége, kedvesem – próbálta vigasztalni. – Csupán két hónapra saccolnék, egy ideig még semmi jele nem lesz az állapotának. Az apjának nem is kell róla tudnia! Pihenjen le. Szedje össze magát. 

- Köszönöm doktorúr. Igazán hálás vagyok, mindenért.

- Vigyázzon magára gyermekem! Ez egy olyan dolog, amiről nem tanácsos mindenkinek beszélnie. A legjobb az lenne, ha megtartaná magának – adott egy utolsó tanácsot. – Ha bármilyen panasza, vagy kérdése lenne, hozzám bármikor fordulhat. És számíthat a diszkréciómra is. Most viszont pihenjen – mosolygott vissza rá, majd elhagyta a szobát. Alexis pedig egyedül maradt. Azaz majdnem egyedül. Már nem csak magára kellett gondolnia. Egy kis életért volt felelős.