66. *A Múlt Visszhangja*

Kedves olvasóim. Új év, új esélyek. Idén eltökéltem, hogy megpróbálok többször jelentkezni. Ennek jeléül egy új résszel szeretném indítani az évet :D Remélem tetszeni fog, így a hosszú kihagyás után. Búék drágáim.

- Ne ne ne ne! A francba! Héé!! Ne csináld ezt – ugrott oda, és azonnal féltérdre ereszkedett. – Lexi! Hahó! Ébresztő! – paskolta meg az arcát, mely máskor a nap ragyogásában tündökölt, most inkább a sápadt holdhoz volt hasonlatos.  – Ezt nem hiszem el! Miért nem tudtál Will ajtaja előtt összeesni?! – dühöngött, de, csakis azért mert nem tudta mi tévő legyen. – Most mit csináljak veled? Az öcsém toporzékolni fog dühében, ha ezt megtudja! – fogta a fejét azon tűnődve mit tegyen. - Oké, lélegzik! Az jó, ugye? – beszélt magának. – Ha tudtam volna, hogy ennyire szíven üt a dolog, kinyitom azt a rohadt ajtót! De most mit csináljak veled? – könnyedén a karjaiba kapta. Alexis teste ernyedten lógott a semmiben, végtagjai hintáztak jobbra-balra, feje rendellenes szögben lógott lefelé. Daniel pedig észre sem vette mennyire könnyűnek tűnik, túlságosan is. Mintha csak egy törékeny vázat tartana, nem egyéb csak külső máz, és belül törékeny porcelán. Arca beesett volt, szemei alatt sötétlő karikák. Korábban észre sem vette. Csak most, közelebbről megnézve tűnt fel neki mennyire szörnyű állapotban van. – Most mit csináljak veled?!

A szeme sarkából elkapott egy cselédet, aki a folyosó másik végén haladt el. Szegényből kiijesztette a lelket, mikor rákiáltott. Soha nem elegyedett beszélgetésbe a királyi családdal, még csak ki sem szolgálhatta őket. Most pedig közvetlenül hozzá szólt az egyikük.

- Hé, te ott! – a lány ugrott egyet. – Igen te! Gyere ide! – azt hitte lenyakazzák, annyira megrémült. Remegő végtagokkal indult meg a fiú felé. – Igyekezz már!

- Igenis, felséges úr… - hajtotta le a fejét. – Miben lehetek szolgálatára?

- Szaladj, és mondd meg a palotaorvosnak, hogy egyszerűen összeesett. Siess, ahogy tudsz! Mondd, hogy azonnal viszem! – utasította. – Ne álldogálj itt, utasítottalak valamire!

- Igenis felség! – szaladt el.

- Csak nehogy valami komoly bajod legyen! – morogta az orra alatt, majd megindult vele.

- Most mégis hová tűnt? Mondtam, hogy várjon meg! – panaszkodott Hope, mikor visszatért barátnője szobájába, de csak a szolgálólányt találta ott, aki épp az ebédjét szolgálta föl.

- Nem tudom kisasszony, nekem semmit nem mondott. Csupán elviharzott – rázta meg a fejét, meglóbálva göndör sötétszőke fürtjeit. - Én pedig nem mertem kíváncsiskodni.

- Néha elgondolkodom rajta, és mindig arra jutok, hogy szándékosan keresi a bajt, és élvezi, ha másokat is magával ránthat – csóválta meg ő is a fejét. – De először együnk, üres hassal nem tudok tisztán gondolkodni! Gyere anyucihoz, te fenomenális kacsacomb!!

- Hozhatok még valamit? – kérdezte félénken.

- Nem, nem köszönöm – csámcsogta teli szájjal, ülj csak le nyugodtan. Beszélgessünk! Biztos tudsz valami érdekes pletykát! Mondd csak! Mit beszélnek a „szerelmespárról”?!

- Jajj, én semmi ilyesmit nem tudok! – pirult el szégyenében.

- Ugyan! Ne kéresd magad! Lefogadom, hogy Lex ártatlanságát firtatják, meg a nyelvüket köszörülik a viselkedésén, és persze a szépségét kérdőjelezik meg! Semmi baj Cornelia, jól ismerem én ezt a világot, de beszélj, kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Odahaza mindössze annyira futotta, hogy titkon szerelmesleveleket kap az egyik katonától. És azért szökik ki, hogy vele találkozzon. Képzeld, mikor szó nélkül lelépett már az a hír járta, hogy bizonyára megszöktette. Eszméletlen!

- A konyhalányok csúfolódnak rajta, hogy azért küldi vissza az ételt, mert túlsúlyos és a herceg szóvá tette neki, így kényszeres fogyókúrába kezdett. Meg is korholtam őket rendesen! A szobalányok viszont rosszabb dolgokat terjesztenek. Tőlük hallottam, hogy a kisasszony a minap a herceg szobájában járt, és a zárt ajtók mögül félreérthető kiabálások szűrődtek ki. Én persze megtudtam mi történt, de ők biztosak abban, hogy az ifjabbik herceg azért verekedett össze a bátyjával, mert a jegyesével olyan dolgokat művelt odabent, amit egy jegyben járó hölgynek még a vőlegényével sem lenne szabad az esküvője előtt.

- Hahaha! Ez vicces! Ámbár gonosz is! De Lexi magának kereste a bajt! Ismeri a szabályokat, mégis könnyedén gázol át rajtuk. Ez a következménye!

- Mert kegyed bizonyára betartja az illemszabályokat – sütötte le a szemét.

- És még azt hittem a szobalányok a legpletykásabbak! – kapta föl a fejét. – Erre kiderül, hogy mégsem. A társalkodó lányok sokkal inkább oda tudnak szólni bárkinek! – kacagott. – Viszont eltaláltad, nem vagyok én apáca, egy lánynak élnie is kell! – kacsintott rá. – És a hercegek?

- Az idősebbik ritkán tartózkodik idehaza, a cselédek belepirulnak már abba is, ha vele egy folyosón tartózkodnak, viszont mindenki fél tőle, főleg mostanában. Eléggé morcos, és durva lett, szinte ki sem mozdul a szobájából, és csak Barthon tanácsost engedi közel magához. Az öccsével pedig olyan rideggé váltak. Meggyűlölték egymást. Bár ennek szerintem tudom is mi az oka. – nézett fel szempillái alól. – A fiatalabbik, ő pedig, ő is megváltozott. Már nem tűnik annyira beszűkültnek, mint mikor elment innen. A környezetváltozás jót tett neki, vagy talán a kisasszonyom társasága. Az apja pedig már határozottan nem bír felette annyi befolyással, mint korábban! De kényszerítenie úgysem kell, hiszen mindenki látja, hogy nagyon is kedveli a hercegnőt! Aki viszont nem viszonozza túlzottan…

- Hmm – bólogatott elismerően. – Lenyűgöző. Ámbár a kettejük viszonyáról tévedsz. Szerintem kedvelik egymást, és szép párt alkotnak. Will pedig úgy tiszteli és szeretni, ahogy más nem tudná! Lexi pedig, nos, ő nem mutatja ki egykönnyen az érzéseit. Náluk ez egyfajta családi vonás. – rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem is érdemes belemenniük a témába. – De most komolyan, mégis hová mehetett?!

- Sajnos, nem tudom kisasszony! De ha úgy óhajtja, azonnal kiderítem.

- Nem, nem szükséges! Azt viszont megmondhatnád, merre találom Will lakosztályát! Néhány dolgot szívesen a fejéhez vágnék most! – csámcsogta.

- A kastély nyugati szárnyában, a trónteremtől nem messze. Elkísérhetem!

- Nem, köszönöm, biztosan magam is megtalálom – mosolygott rá.

/17 évvel korábban/

James távolba révedő tekintettel ült trónusán. Teljesen elmerengett, olyannyira, hogy elnehezülő fejét megtámasztotta a kezén, és az aranyozott trón karfájára könyökölt. Gondolkodott. Egy nehéz, és igen fontos döntést kellett meghoznia. Szövetségesre volt szüksége, és most itt volt a nagy alkalom, hogy szerezzen egyet. Méghozzá egy erős országot. És ha jól játssza ki a kártyáit, talán az egészet meg is szerezheti. De észnél kellett lennie, hiszen nem csak őt csábította a szomszédos ország gazdasága.

Kitekintett a rózsaablakon, melyen halvány csillogással sütött be a fény színes foltokat vetve a frissen felmosott márványpadlóra. A tanácsadói szótlanul figyelték, egyiküknek sem volt mersze megszólalni. Ők maguk sem tudták mire gondoljanak hirtelen, azt pedig végképp nem sejtették mi járhat a királyuk fejében, aki hirtelen minden méltóságát eldobva fennhangon kacagni kezdett. A tanácsadók zavartan összenéztek, majd ők is így tettek.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! Már vagy egy évtizede nem örültem ennyire semminek! – kiáltott föl. – Talán, hogy fiam született! Mert mi haszna lenne akkor ennek a hírnek, ha nem tudnám kamatoztatni? – ismételten felkacagott. – Hívják ide a fiamat! És készíttessenek elő egy hintót! Meglátogatjuk a boldogságban úszó királyi párt.

- Felséged kitalált valamit? – kérdezte meg Barthon tanácsos, aki ekkor még fiatal, és mindenekelőtt vékony volt. – A szövetség mellett döntött?

- Vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget! Igényt tartok arra az országra. És most hogy Richardnak lánya született, meg is szerezhetem – tapsikolt örömében.

- Felséged bizonyára elfelejtette, de a királynak már van fiú örököse. A lány csak akkor örököl, ha a fivérei meghalnak – gondolta végig, de meg is bánta, hogy kimondta. – Felséged ugye nem szándékozik…

- Megöletni őket? Felesleges két fattyúval vesződnöm! – a tanácsnokok arcán megdöbbenést látott. - Az udvari kémeim azt beszélik a mélyen tisztelt királynőjük, nem éppen az erkölcs mintaképe – kacagott föl. – Viszont úgy értesültem a szeretője megnősült, és az ország másik végébe költözött. Úgy igazán nehéz testi kapcsolatot létesíteni – vigyorgott. – Tehát annak a hatalmas országnak az egyetlen örököse az a csöppnyi kislány! És erre előbb utóbb az apja is rájön, hogy nincsen fiú utódja, de akkor már késő lesz!

- Ha pedig felséged egyik fiával frigyre lép, azáltal egyesül a két ország - mondta ki a nyilvánvalót a tanácsos.

- Pontosan! Az örökösöm elveszi a lányt, és én leszek minden idők legnagyobb királya! A nevem örökké fönnmarad! - kacagott. - Hol vannak a fiaim? - kérdezte, mire végszóra a gyermekek dajkája beterelte őket a trónterembe.

- Felég - hajolt meg az asszony. - Köszöntsétek apátokat illendően - súgta oda a gyerekeknek.

- Szia apa - vigyorgott rá a kisebbik, a király máskor összeráncolta volna a szemöldökét, most viszont semmi nem tudta kizökkenteni a jókedvéből. Will még csak 3 éves, még igazán nem várhatja el tőle hogy ismerje az illemszabályokat, így elengedte a füle mellett.

- Apám - biccentett az idősebb, ő sem vitte túlzásba a köszöntést. - Hivatott?

- Úrfi - bökte meg a dadus. - Ezt tanítottam én neked? Tisztelettel beszélj atyáddal!

- Hagyja Leslie, nem számít! Gyere ide - intett a fiának, aki odabattyogott az apja trónjához, majd megállt előtte. - Gyere közelebb. Gyere csak - állt föl a trónusáról, majd a fiának intett, hogy foglaljon helyet. Daniel fura tekintettel meredt rá, nem értette mi lelte, talán megszállta az ördög. De megtette, amire kérte. Fölnézett az apjára, aki gyanúsan méregette. - Fiam, mondd csak, hány éves vagy?

- Hat, apám - válaszolta felszegezett fejjel. - Már elég öreg vagyok, hogy vívni tanuljak!

- Azt majd meglátjuk. Hat, az már tekintélyes kor. Mondd csak, tudod-e mit jelent elsőszülött fiúnak lenni? - kérdezte a gyereket.

- Tudom én, atyám! Leslie azt szokta mondani, ha elég öreg leszek, és atyám már nem lesz, én fogok itt ülni. Lesz egy saját hadseregem, és én írom majd alá a hivatalos papírokat. - sorolta. - És fog mellettem ülni egy szép lány, Leslie azt mondja királyné lesz a neve, ott ni - bökött az üresen álló trónszékre. - Ahol régen anya ült. És fiúkat fog szülni nekem.

- Igen fiam, így van - vigyorgott azon amit mondott. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám tudom ki az a lány, aki a királynéd lesz. - Daniel nem válaszolt. - Nem szeretnéd megismerni? Találkozni vele?

- Miért apám? Már itt van? - nézett körül kíváncsian.

- Nem, nem, még nincs itt. De arra gondoltam egyszer meglátogathatnánk, hátha összebarátkoztok.

- De hát a lányokkal nem barátkozunk! Velük nem lehet játszani, mindig sírnak és nyafognak! - fintorgott. - Egyből megsértődnek ha meghúzom a hajukat! És Julia különben sem akar játszani velünk! Mindig csak fekszik és köhög!

- Majd megérted fiam, majd egyszer megérted - sóhajtott egy nagyot, majd név hallatán a dadus felé fordult. - Leslie, hogy van a lányom?
- Sajnos nem túl jól felség, megint ágynak dőlt, a héten másodszorra - szomorúan megrázta a fejét. - Már a levegőre sem merem kiengedni, ha épp rendben van, annyira gyönge szegény kislány.
- Nem tudnak tenni érte valamit? Ennyire beteges lenne? Nincsen rá orvosság? - a kezébe temette az arcát, mikor a dajka megrázta a fejét.
- Most eredj dolgodra, játssz az öcséddel! - hessegette el a fiát. - Ha pedig jól viselkedsz, és szót fogadsz, még idén elkezdhetsz vívni tanulni, feltéve ha elbírod a kardot!

- Köszönöm apám. Meglátja majd mennyire jól fogok viselkedni! - kiabált vissza, miközben kifelé rohant a trónteremből. A király pedig sóhajtott egy nagyot. Be kellett biztosítania a gyermekei jövőjét. Így tollat ragadott, és a leggyorsabb küldöncével a szomszédos királyságba küldte levelét. Nem is sejtve, hogy ezzel a lépésével hosszú időre megbolygatja az országok közötti törékeny békét.

Daniel ingerülten mászkált föl-alá a betegszoba előtt. A cipője megállíthatatlanul kopogott a padlón. Ideges volt, a körmeit piszkálta, melyeket már szinte teljesen tövig rágott.

- Mégis mi tart eddig? Ennyire csak nem lehet komoly! – a fejét fogta, majd az ajtóhoz trappolt. – Dr. Browen! Minden rendben? – kiabált be.

- Felséges úr! Hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – jött a mogorva válasz.

- De ugye nincs baja?! Rendbe jön? Ugye?!

- Ha hagyja pihenni, és nem zaklatja, mint ahogy velem tette; igen. – dugta ki a fejét az ajtón. – Teljesen egészséges! Csak ki kell pihennie magát!

- Felébredt? – kukucskált volna be a doktor mellett, de az kilökte a szobából. – Látnom kell!

- Azt ugyan nem! Lehet, hogy maga a herceg, de ide az én engedélyem nélkül be nem jön! – mondta meg őszintén a véleményét. – A lány jól lesz! Kiszáradt, és felzaklatta magát. Az én dolgom, hogy mellette legyek! Maga inkább tegyen borogatást a szemére! Valaki csúnyán ellátta a baját – bökött a belilult szemére. – Bár van sejtésem miért kaphatta. A türelem nem az egyik erénye, ha jól sejtem – forgatta meg a szemét, majd visszavonult a szobába. Daniel pedig toporzékolva távozott.

- Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé, és egy pohár vizet nyújtott a gyengélkedőnek.

- Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá. – Csak egy kicsit megszédültem – kortyolt bele a folyadékba. – Mostanában nem túl jó az étvágyam. Bizonyára, amiatt történt az egész.

- Bizonyára – suttogta nem túl meggyőzően. – Azért, ha nem bánja szeretnék biztosra menni. Feltennék néhány kérdést. – méregette öreg szemeivel.

- Rendben.

- Mostanában gyakran fordult elő önnel hasonló? Fejfájás, szédülés, esetleg ájulás?

- Igen, gyakran szokott fájni a fejem, és néha le kell ülöm annyira megszédülök. De nem tűnik komolynak. Mostanában sok minden történik, csak ki kell pihennem magam, ez minden.

- Érdekes. Említette, hogy étvágytalanság gyötri. Ez egy tünet is lehet, kisasszony. Gyomorfájdalmak nem jelentkeztek? Görcsök? Hányinger, szúró érzés? Rosszullét? Netalán láz?– sorolta a lehetőségeket.

- Nem, nem nagyon. Belegondolva talán enyhe rosszullétet szoktam érezni, bizonyos ételektől pedig egyenest felfordul a gyomrom, de hamar elmúlik. Lehet elrontottam a gyomromat valamivel – kortyolt még egyet a vízből.

- Ezek mikor jelentkeztek először? A szédülés, az étvágytalanság, a rosszullét? - már tisztában volt mindennel.

- Alig pár napja. Az érkezésem után – mondta, majd a szemében felcsillant valami. – Lehet megmérgeztek? – nézett riadtan az öregúrra.

- Azt nem hinném, ön kitűnő egészségnek örvend – mosolygott rá a férfi. – Csupán nincs tisztában néhány dologgal. Ez egy… hogy is fogalmazzak… A családja bizonyára…

- Egy öröklött betegségben szenvedek?! Az édesanyámnak is voltak ilyen tünetei. Gyakran szédült, és ágynak esett. Mindig friss levegőre vágyott, néha már fullasztónak érezte a bezártságot. Beteg vagyok, doktorúr?! Mennyi időm van hátra?

- Lányom! Semmilyen betegségről nincs itt szó! Biztosíthatom, hogy hosszú és teljes élet áll ön előtt! Nem haldoklik! Csupán gyermeket vár!

- Tessék?! – köpte vissza a vizet a pohárba hirtelen úgy meglepődött. – Nem! Az lehetetlen! Kizárt dolog! – nézett az öreg bácsira, aki csak együtt érzően meredt vissza rá.

- A vérzése, ha jól sejtem már egy ideje késik. Nincs igazam? És bizonyára együtt töltött egy éjszakát egy férfival is.

- Mégis honnan… És most mi lesz velem?

- Sok év tapasztalata van már mögöttem, gyermekem. Már akkor sejtettem, mikor a herceg betoppant veled ide. Ne aggódj, nem árulom el senkinek! Ez csakis magára tartozik, és a gyermek apjára.

- Mi lesz, ha kiderül? Az apám elevenen nyúzza le rólam a bőrt! – riadt meg. – Én félek!

- Nem szabad idegeskednie! Nem tesz jót a babának! Hamarosan férjhez megy. Mindössze csak azt kell mondania, hogy a gyermek a vártnál jóval korábban érkezett, és maga pedig rögvest a nászéjszakán esett teherbe. Ez nem a világ vége, kedvesem – próbálta vigasztalni. – Csupán két hónapra saccolnék, egy ideig még semmi jele nem lesz az állapotának. Az apjának nem is kell róla tudnia! Pihenjen le. Szedje össze magát. 

- Köszönöm doktorúr. Igazán hálás vagyok, mindenért.

- Vigyázzon magára gyermekem! Ez egy olyan dolog, amiről nem tanácsos mindenkinek beszélnie. A legjobb az lenne, ha megtartaná magának – adott egy utolsó tanácsot. – Ha bármilyen panasza, vagy kérdése lenne, hozzám bármikor fordulhat. És számíthat a diszkréciómra is. Most viszont pihenjen – mosolygott vissza rá, majd elhagyta a szobát. Alexis pedig egyedül maradt. Azaz majdnem egyedül. Már nem csak magára kellett gondolnia. Egy kis életért volt felelős.

62. *Mérgezett Indulat*

Hello, kedves olvasók :D Bocsánat a késésért (Egy új történeten dolgozom és leköti minden időmet, valamint élvezem a nyarat :) Ezt a részt Rékának, Szilvinek, és Adélnek küldeném :) Remélem kellően izgalmasra sikeredett vagy valami. A feszültség sok az biztos :)

Skylat grey - I know you

Az ajtaja szinte be akart törni, úgy dörömböltek rajta. A lány megriadt, majd lassan, de óvatosan odalépett, és halkan kiszólt. Kezét a vaskos tölgyfafelületre csúsztatta.

- Ki az? - szólt gyanakvóan.

- Barthon tanácsos, hercegnő - jött a sürgős válasz, mire Alexis gyorsan kitárta az ajtót.

- Mi történt? - kérdezte, mikor meglátta az idős férfi vörös, ideges arcát.

Az öregedő pocakos férfi arca rákvörös volt, és fújtatott térdére támaszkodva. Szeme hatalmasra kerekedve meredtek a lányra. Mintha a kivégzési parancsával futott volna idáig, olyan riadt fejet vágott. A lány gerince mentén végigfutott a remegés.

- A felséges úr hazatért - habogta levegőért kapkodva.

- A király?  - bosszankodott egy pillanatra. - És ezt miért kellett ilyen sietősen közölnie velem, engem nem nagyon érdekel, az az ember - válaszolta meggondolatlanul, majd a szája elé kapott, Will intése jutott eszébe, és nem tudta a férfi tovább adja e. - Úgy értem...

- Nem kell magyarázkodnia kisasszony. Megértem. - hessegette a témát. - De ártani fog önnek. És annak is kit fiamként szeretek. Saját sarjának - beszélt vészjóslóan.

- Miért akarna rosszat Willnek? - de a férfi csak megrázta a fejét.

- Tudja, hogy itt van, ez az egyetlen esélye. Ha ezt elszalasztja, talán soha többé nem láthatja. El kell majd mennie innen - mondta sietve az öreg.

Már hallotta a harsonák és trombiták zaját, és ahogy a királyi hintó begördült az udvarba. Nem járhatott messze. Már nem volt sok ideje. Most kellett lépnie. Nem szalaszthatta el az alkalmat. Még ha meg is bűnhődik majd érte, nem hagyja elveszni őket.

- Nem értem, uram... Mégis mi folyik itt? Hová megy Will? - nézett körül a kihalt folyosón.

- Könyörgöm, kövessen már, nincs idő magyarázkodni - kérlelte, majd mikor a lány bólintott, kora ellenére meglepő gyorsasággal, sietni kezdett a lépcsők felé, sürgetve a lányt. Aki bizonytalan, de siető léptekkel eredt a nyomába.

A hintó begördült a kapukon. A harsonaszó felcsendült, és az öregedő király pillanatok alatt kipattant kocsijából. Kisimította ruháit, majd fiához sétált, és vállon veregette. Körülnézett. Szemöldökét bosszúsan vonta föl, mikor nem látta a vendégüket sehol. Nem mintha annyira vágyott volna a társaságára, csupán zavarta, hogy Alexis nem tiszteli és fejezi ki előtte hódolatát.

- Az a neveletlen lány! Még a királyát sem képes méltón köszönteni! - morgolódott. - Az én váramban majd megtanulja az illemet.

- Te is tudod. Szabad szellemű, olyan akár egy madár. Neki nem parancsolhat senki - válaszolt a fiú.

- Akkor letöröm a szárnyait. Meglátjuk meddig tud úgy szárnyalni - vágta rá, majd magára öltötte a tökéletes király szerepét, ahogy végigvonult tanácsadói, katonái és tábornokai gyűrűjén, kik hajlongva köszöntötték. Mintha tisztelnék, pedig csupán rettegtek tőle.

- Ne haragudjon rá, apám, megsérült, az orvos szerint pihennie kell, sokat - mentette ki a lányt, mire a király kissé megnyugodott, de még mindig bosszantotta a neveletlenség. Sosem kedvelte őt, mindig csak egy eszköz volt, amit bármennyire nem kedvelt, de szüksége volt rá.

- Micsoda udvariatlanság. A herceg még csak arra sem méltóztatja atyját, hogy illendőn köszöntse - károgta az egyik tanácsos, ki az idősebb fiú ellen volt.

- Tessék? - háborodott fel a király, majd fiára nézett. - A bátyád itt tartózkodik? - ült ki arcára a düh, és felháborodás elegye, de hamar palástolta. Annyit fáradozott azon, hogy eltüntesse a képből, és az minden áron össze akarja zúzni a terveit. - A lány látta? Tudja, hogy itt van?

- Nem, megtiltottam neki, hogy Alexis közelébe menjen. Eleget ártott neki. - válaszolta a fiú.

- Jól tetted. Most menj, keresd meg, biztosan rád vár valahol - hessegette el. - Én pedig köszöntöm a bátyádat. - Will meghajolt atyja előtt, majd távozott a tömegből.

- Jöjjön kisasszony, siessen! - rohant a férfi felfelé a lépcsőn, minden pillanatban hátrafordulva, sürgetve a mögötte haladót. Idős ember létére, meglepően gyorsan mozgott.

- Jövök, jövök! - szólt vissza kissé ingerülten. - Igazán elmondhatná mi ez az egész!

- Nincs rá idő - jött az ismét hárító válasz. - Igyekezzen - állt meg az egyik ajtó előtt, majd a kulcscsomóján lógó több tucat kulcs közül kiválasztott egyet. Kinyitotta az ajtót, és a lányra nézett, mintha szavak nélkül is utasítani tudná. Az bizonytalan tekintetet meresztett rá. És óhatatlanul is az elméjébe kúszott Will intése. "Ne bízz benne". De a lába már mozdult. S hiába küzdött ellene minden idegszálával, belépett a félhomályba borult szobába. A szíve hevesen vert. "Otthon". Ez volt az első gondolata, mikor hagyta, hogy az érzései eluralkodjanak rajta. S mikor az ajtó becsukódott mögötte, meg sem riadt. Mert többé nem félt, bármit is sodor útjába az élet.

Lassan körbefordult. majd az ablakhoz lépett. Elhúzta a vastag bársonyfüggönyöket, s hagyta, hogy a fény betörjön a szobába. Arany ragyogásba foglalva testét. Minden annyira másnak tűnt a világos derengésben. Olyan távoli volt az egész, mégis meghitten közeli és ismerős. Tudata megállíthatatlanul azt mondogatta neki, már jártál itt. Ő pedig elhitt bármit, mindaddig amíg ez az oltalmazómenedék vette körül.

- Miért hozott Will szobájába a tanácsos? - kérdezte alig hangosabban a suttogásnál, miközben körbejárt a fal mentén, alaposan szemügyre vette a festményeket a falon, elolvasta a földön, vagy az asztalon széthagyott könyvek címeit, s kisimította a sötét selyemágynemű ráncait. - Hiszen nincs is itt senki.

Aztán meglátott valamit. Azonnal felismerte, hiszen az övé volt. A megsárgult, vékony pergamen, apró körökkel, miket könnyei ejtettek rajta, s az ő írásával. Lassan odalépett az éjjeliszekrényhez és kezébe fogta. A szíve őrült ütemben kezdett verdesni. S riadalom lett úrrá rajta.

- Ez az a levél, amit Danielnek küldtem. De hát! Mégis mit keres Willnél? - tette fel magának a kérdést. - És akkor a válasz? Will írta volna? - a gondolatai megállás nélkül cikáztak a fejében, és már képtelen volt a józan eszére hagyatkozni. Az ágy mellett összegyűrt papírgalacsinokat talált. Látszólag sokat dolgozott azon mit válaszoljon. Ő benne pedig fel sem merült a gyanú. Annyira közel érezte magához a fiút, azt a levelet olvasva, és most pedig. Talán mégsem ő írta. Visszatette a helyére a levelet, bármekkora késztetést is érzett hogy összetépje. Ő ostoba. Will csak játszik vele!

A szeme megakadt valamin. Egy képen. Ott feküdt közvetlenül a levél mellett. Egy gyönyörű szőke nő mosolygott vissza rá. Ragyogó kék szemeiben őszinte boldogság ült. Egy sötétszőke hajú kisfiút szorított magához. Talán három éves lehetett. Olyan huncut vigyor ült az arcán.

- Will milyen édes kisfiú volt - mosolygott annak ellenére, hogy legszívesebben most meg tudta volna fojtani őt. De valami nem hagyta nyugodni. - Will azt mondta nem ismerte az anyját. A születésekor meghalt. - vetett még egy pillantást a képre. És akkor meglátta. A gyerek szemeiben túlságosan is a háborgó tenger hullámzott. Az a fiú sosem volt Will. Az a tekintet sosem lesz az övé. Az a mosoly... Csak egy valaki tud úgy vigyorogni, hogy egyszerre lángol fel iránta a szíve, és taszítódik az örök fájdalomba. - Daniel - suttogta, s képtelen volt megállni, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe. Eluralkodott rajta minden fájdalom, amit ezidáig magában hordozott. Valami zajt hallott. Riadtan fordult meg.

- Alexis - hallotta meg a hangot, melyet minden erejével próbált kizárni az elméjéből. A teste megmerevedett, képtelen volt mozdulni, vagy józanul gondolkodni. A kép kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással tört millió szilánkra a padlón. Jól ismerte ezt a hangot. A szíve is ezt hallatta oly sokáig. Most is ott visszhangzik a fejében, ahogy több ezer darabra hullott. Emlékeznie kellett arra az érzésre. Mert többé képtelen lett volna elviselni. Senki nem törheti össze a szívét!

Az érzelmei heves táncot vívtak benne. Olyan hosszú idő telt már el, mióta utoljára látta. A lénye egyik fele örült, amiért újra láthatja, a másik fele, aki tisztán emlékezett a fájdalomra, s nem vakította el semmilyen kétely, csak a dühöt érezte. A hamisítatlan fájdalmat, amit neki okozott. Kezdve lett volna nekirontani, püfölni teljes erejéből, hogy érezze mit jelent a fájdalom. A másik része viszont sóvárgott azért, hogy a karjaiba zárja, s magához vonja kétségektől remegő testét. Mereven bámult rá, mintha csak egy rémalakot pillantott volna meg, s nem meri elkapni pillantását, nehogy szertefosszon a semmiben.
Pont olyan volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Magas, és férfias. A legvonzóbb férfi kit ismert. De hiányzott belőle valami. Valami, amit a képen mosolygó kisfiú még ismert. Az a huncut vigyor. És az élettel telt tekintet. Képtelen volt tovább azokba a kihalt szemekbe nézni.
- Sajnálom - csúszott ki a száján, ahogy meglátta az összetört képkeretet. Leguggolt, és lassan elkezdte összeszedegetni a szilánkokat. Nem tudott józanul gondolkodni. Még azt sem érezte meg, hogy meg-meg vágta magát a darabokkal. Hallotta a fiút, a hangját, mely olyan távolinak tűnt. Beszélt hozzá. De nem volt hozzá elég lelki ereje, hogy képes legyen feldolgozni a szavak súlyát. Így inkább kizárta őket. S velük együtt az egész világot, mely oly picivé, s törékennyé zsugorodott. Az ő saját kis univerzumát dédelgette. Mely olyan volt akár egy hógömb, meg-meg remegett alatta a talaj, a folytonos rázásnak köszönhetően. S elég lett volna egyetlen érintés, s a hógömb máris darabjaira robban.
Látta a fiút, ahogy ott guggol előtte. Olyan közel hozzá, hogy éreznie kellett volna az illatát, közelségének melegét. De annyira érzéketlen volt. Csak a mardosó hideget érezte, mely karjaiban ringatta. A tudatlanság hűvös érintését a nyakán. Éber volt, mégsem hallott semmit a fiú szavaiból, ki idegesen magyarázott neki, látszólag hangosan, már-már cseppnyi dühvel. De ő csak annyit látott, hogy rá mereszti háborgó óceánjának kékjét, melyben olyan érzések csillognak, miket már nem tudott elhinni.
- Hagyd abba - üvöltött, és megragadta a lány remegő kezeit, melyek vérben úsztak. A szilánkok felsértették a bőrét több helyen, mélyen, és ő még csak észre sem vette. Elzárkózott egy olyan világban, ahol ő már nem tudta elérni. - Elég - kulcsolta a csuklójára a kezeit, mik bilincsként szorultak rá vékony bőrére. - Hagyd abba - nézett rá könyörgő szemekkel, majd lassan forgatva a kezét, tenyeréből a földre ejtette a vörös szilánkokat, s ami továbbra sem akart elszakadni tőle, azt saját maga távolította el. Daniel megriadt, mikor Alexis még csak meg sem rezdült. Pedig nem lehetett kellemes érzés. A kezeit teljesen fölszabdalta.
A fiú kérőn nézett az elborult tekintetbe. Tisztán látta, hogy nincs jelen, nincs vele. Könyörgött azért, hogy térjen vissza. Nem akarta szenvedni látni. S mégis jól tudta, csakis ő a felelős minden fájdalmáért. Csak boldognak akarta látni. Csak azt akarta, hogy az élet szikrája ismét a szemében ragyogjon. Óvatosan megérintette az arcát, mely olyan természetesen simult bele a tenyerébe, mintha világ életükben összetartoztak volna. Valami megcsillant, de aztán el is halt.
- Ne nyúlj hozzám - fordította el a fejét, s húzódott el tőle. Hangjában olyan közöny csengett, hogy a fiú szíve fájdalmasan szorult össze. Ha legalább gyűlölné. De az, hogy figyelmen kívül hagyja, még ennél is rosszabb volt. Daniel visszahúzta a kezeit, s ölébe ejtette őket, de nem mozdult. Nem állt föl, vagy ment odébb. Ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a lány, ki már rá sem nézett. Csak magába roskadva ült a földön, lábait maga alá húzva. A vére lassan kopogott a padlón, ahogy lecsöpögött kezéről.
- Alexis - szólt halkan, de nem kapott rá semmilyen választ. Csak a csöndet, mely öntudatlanul fonódott nyaka köré. Fojtogatta őt a némaság. - Kérlek! Mondj valamit. Bármit.
De ezúttal sem felelt. Olyan kegyetlen lassúsággal egyenesedett föl, hogy Daniel izmai fájdalmasan feszültek meg. A homlokán habzó tengert alkottak a ráncai. Nem tudta mitévő legyen.
- Will tudja, hogy itt vagy? - tette fel a következő kérdést, és megbánta minden óhaját, miszerint csak reagáljon rá, mást nem akar. - Egyáltalán hogy kerültél ide? Ki mondta, hogy itt vagyok! Will biztosan nem!
- Mégis mit akarsz tőlem? - üvöltött. - Eldobtál! Nem kellettem neked! Akkor ne tegyél úgy mintha érdekelnélek! - szinte hisztérikusan kiabált. Majd előhúzta a fiú levelét. Magánál hordozta. - ezt meg tartsd meg! Nincs szükségem rá! - vágta hozzá, majd az ajtóhoz lépett, de Daniel utána vetette magát.
- Ilyen állapotban nem mehetsz el! - szorította hozzá az ajtóhoz. Alexis csapkodott. Karmolta, és ütötte. A fiú arca vöröslött a vértől. De nem lehetett megállapítani, hogy a sajátjától e.
- Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad csak engem akarsz! Hogy én vagyok a mindened - sipákolta, ütlegelve őt. - Azt mondtad együtt leszünk! Hogy soha nem hagysz el! Azt mondtad különleges vagyok! - vágta hozzá a szavakat. - Hazudtál! Elhagytál! Eldobtál! Nem kellettem neked! Pedig mindenemet odaadtam neked. És mindent képes lettem volna föláldozni érted! Már semmi jogod nincs megmondani, hogy mit tehetek! Még csak ahhoz sincs jogod, hogy ezek után hozzám merj szólni. Nekem viszont minden jogom megvan hogy gyűlöljelek! És tudod mit? Gyűlöllek! - üvöltötte önkívületi állapotban. - Gyűlöllek, mert képtelen vagyok rá hogy gyűlöljelek! Még azok után is, amit velem tettél! Soha többé nem akarlak látni! Soha nem bocsátok meg neked!

- Befejezted? - kérdezte, mikor már nem maradt több szó benne. S az ütései is elhaltak, melyekkel a mellkasát püfölte. Daniel megtörölte az arcát az alkarjával. A kockás inge egy pillanat alatt vörössé vált. A lány vére ott ragyogott rajta. Még mindig csöpögött belőle a vörös nedű.

Will már a folyosón mászkálva hallotta a kiabálást. Azonnal fölismerte a kedvese hangját. De ezúttal nem úgy csengett, mint ahogy szokott. Az utóbbi napokban annyira megváltozott a viselkedése. És úgy látszik most kitört belőle minden elfojtott érzelem. De rosszat sejtett. A hangok a második elemet északi szárnya felől jöttek. Megcsóválta a fejét. És mikor hallotta, hogy még egy hang csatlakozik hozzá, már biztos volt benne. Daniel szobájában van. És egyáltalán nincs jó passzban.
- Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni! - morgolódott magában, és úgy csörtetett fölfelé a lépcsőkön, mint egy felajzott vaddisznó.
A szoba előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Szobalányok lesték minden szavukat, hogy első kézből adhassák tovább a szaftos pletykát. Ennyit a magánéletről.
- El innen! Pletykás népség, el innen! - kiáltott rájuk, mire azok sietve szétszéledtek. Durván dörömbölni kezdett az ajtón. De odabent olyan hangosan üvöltöttek, hogy talán meg sem hallották.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - a vastag falak szinte megremegtek az egyszerű szóban hordozott fájdalomtól. - Vedd le rólam a mocskos kezed! Nem hallod? Engedj ki! Egy perccel sem akarok tovább veled egy levegőt szívni.
- Daniel! - üvöltött, mire odabent elcsendesedtek.

- Ő tudta? - nézett rá vérben forgó szemekkel. - Tudta, hogy itt vagy? Mégsem mondta el?! - Daniel bólintott. Szinte emberfeletti erővel taszította el magától a fiút, és tépte fel az ajtót. Will valósággal alig kapott levegőt, mikor meglátta. Fújtatott dühében, a szemében olyan harag ült, amit még soha nem látott benne. A kezéből csöpögött a vér, Daniel pedig a földön feküdt, véres karmolásokkal az arán. És ez a vad, ezúttal rá fente a fogait.
- Alexis, megmagyarázom - tartotta maga elé védekezésként a kezeit.
- Tudtad? Te tudtad hogy itt van? Mindvégig tudtad? - üvöltött. - És mégsem mondtad el?! Pedig jogom lett volna tudom! Azok után, miatt, amin miatta mentem keresztül nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni! Te pedig napok óta a képembe hazudsz!
- Az nem így...
- És nem ez az első eset! Mikor legutóbb ez csináltad, csak még mélyebbre löktél. És ezt nem csak képletesen mondom! Lucas még élne, ha időben szólsz nekem! Halott!
- És talán te is az lennél, ha megteszem! - válaszolt feldúltan.
- Még az is jobb lenne! Elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál! Elegem van a hazugságaitokból! Ez nem élet! - üvöltötte olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. És képtelenségnek tűnt, hogy ne hallotta volna mindenki a kastélyon belül. És még annyi harag volt benne. Annyi fájdalom. Ami ezidáig ki akart törni. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy minden sérelmét, minden fájdalmát kitárja, és örökké száműzze.



uhuhuhuhhu... Lexi bekattant... (Mondjuk én a helyében le is téptem volna a fejét)

61. *Változó Idők*

Kedves olvasóim. Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyire lusta és annál is lustább vagyok, hogy kéthavonta hozok részeket. Nagyon nagyon sajnálom. (Most jönne ide a tök fölösleges magyarázat, de tök fölösleges, ugyanazt mondanám el, mint az előző 20 résznél,meg lusta is vagyok hozzá, hogy leírjam) De most, tudjátok milyen nap van? Május 25!!! Azaz, tudjátok mit jelent? heppi börszdéj tú jú, heppi börszdéj tú jú, blablalba, két éves a blog! Fú, már az elsőnél is hüledeztem, itt meg egyenesen extázisban vagyok, hogy idáig húzta :DD Szóval ennek alkalmából összekaptam magam és hoztam egy új részt :DD (Ezúttal nincs kis cuki lávli bájos novella, de majd valamikor azt is hozok) Remélem tetszeni fog. Minden van benne ami kell, sok imádnivaló karakter, nosztalgia, érzések ezerrel. :DD

Lana Del Rey - Young and Beautiful

- Szóval?

- Szóval mi? - vonta föl a szemöldökét a fiú.

- Miért nem kérdezed meg? - nézett fel rá a lány sötét szempillái alól. - Tudom, hogy azóta ez jár a fejedben.

- Nem hiszem, hogy rám tartozik. Ha úgy érzed, majd elmondod - válaszolta diplomatikusan, de hangja telve volt szomorúsággal. - És nem agyalok rajta. A te dolgod. Csak ne legyen bajod belőle.

- Haragudnál rám, ha olyat tennék, amit te elleneznél?

- Jogod van saját döntéseket hozni, bármi is az én véleményem róla - jött ismét a büszke válasz. - Csak magamra haragudnék, ha bajod lenne belőle és én nem állítottalak meg időben. - Alexis sóhajtott egyet és lesütötte a szemeit. - Aggódnom kéne, hogy ilyeneket kérdezel?

- Nem, nem - rázta meg a fejét a lány, majd ismét némaságba burkolóztak.

Csak lépdeltek egymás mellett, olyan könnyedén, hogy a fű alig hajolt meg a lábuk alatt, csupán fejet hajtott a királyi vér előtt. A fűzfaágak is meghajoltak előttük, feléjük közeledvén lassan szétnyíltak előttük, nehogy felsértsék durva kérgükkel a nemesi bőrt, melyben aranyvér csordogál. Még a madarak nászdala is elhalkult amerre jártak, nehogy megtörjék a királyi pár csöndjét. A visszafojtott lélegzetük hangja volt az egyetlen, ami körüllengte őket.

Ketten voltak, menthetetlenül kettesben voltak. Úgy, mint ahogy minden elkezdődött. Ám ezúttal egy családtag sem járt a közelben, senki, aki kettejüket egymás felé terelte volna vagy épp kettejük közt foglalt állást. Csak ők ketten, és senki más. És lassan mindketten kezdtek rájönni, hogy más egyikük sem az az ember, akik voltak fél évvel korábban, mikor az életük útja egy ösvényre terelődött. Már egyikőjük sem viselkedett gyerekként, nem akartak hangos szóval egymásnak ugrani, mint azt régen tették. Semmi béklyó vagy kényszer nem kötötte őket egymáshoz, azért voltak ott, mert ők ott akartak lenni. Csupán  az egymáshoz fűződő emlékek és érzések húzták őket egyre közelebb a másikhoz. Bármennyire is ellenkeztek egykor, a végzetük egybefonódott és már képtelenek voltak letépni a sors rabláncait, ami egymáshoz láncolta a szívüket és lelküket.

- Megváltoztunk, mindketten - sóhajtott a fiú.

- A fájdalom mindenkit átkovácsol, és változásra késztet. Sok mindenen mentünk át, mind külön-külön, és együtt is - válaszolt a lány, aki már jól ismerte ezt az érzést, hisz az egész élete a változásról szólt. - De ezért senki nem hibáztathat, mert az igazi éned megmaradt, csupán elbújt odabent, azt várva, hogy mikor bújhat elő újra.

- Valahogy én viszont már egyre kevésbé látom benned azt a lányt, akibe beleszerettem - suttogta halkan. - Én abba a lányba szerettem bele, aki nem akart beletörődni a dolgokba, aki mindent megtett, hogy jobbá tegye a dolgokat, aki foggal-körömmel küzdött, aki képes volt nevetni, és bármi is történt úgy nézett a világra, hogy ő azt egy nap majd képes lesz megváltoztatni. Még akkor is szerettelek, mikor belöktél a szökőkútba - nevetett fel a végére. - Emlékszel még?

A szél lassan fújdogált, a lelógó ágak közt játszott. A virágok meghajoltak előtte, és az avar táncot járt, ahogy fűszálak repkedtek a levegőben, mik úgy kúsztak elő, mint a vadrózsák titkos illata. A két király nagyokat derült valamin, miközben maguk előtt lökdösték a makacs csemetéiket, akik ezen a verőfényes napon lángba borították egymás közt a levegőt, ahogy dühös villámok cikáztak köztük.
A két férfi folyamatosan csak előrelökdöste őket, a másik mellé, mikor egyikük szándékosan megpróbált lemaradni. Mindketten telve voltak indulattal, miután képtelenek voltak egymásnak ugrani a harctéren. Will kiállt a lány testvérei ellen, ám Alexis ellen már nem harcolhatott, aki dühében mindenfélét az apja, és a fiú fejéhez vágott, és még mindig késztetést érzett rá, hogy egy hegyesebb faággal átdöfje a puhány testét.
- Beszélgessetek! - lökte előre Richard a lányát, aki ismét megpróbált hátramaradni, sikertelenül.
- Nem akarok! Inkább vágnám ki a saját nyelvem! - dacolt a lány, és apját kezdte kihozni a sodrából. - Utállak - bökte oda a fiúnak.
- Én se vagyok oda érted, nehogy azt hidd - morgott Will, mire a lány nyelvet öltött rá.
- Megvénülünk, mire ezeknek egy jó szavuk lesz egymáshoz - nyögött föl mögöttük a király a másiknak panaszkodva.
- Meglásd Richard, én mondom, még ha rajtuk múlna is belátnák mi a jó nekik! De szerencsére nem rajtuk múlik - válaszolt a férfi kacagva, de hamar az arcára fagyott a mosoly, mikor egy nagy csobbanás hangja töltötte meg a levegőt.
Will pedig ott csücsült a kerti tóban, teljesen átázva, arcán dühös ábrázattal, és úgy nézett föl a felette vihogó lányra, mintha menten szét akarná tépni, pedig a szíve már akkor nagyokat dobbant.

- ALEXIS! - üvöltött az apja, a napon már sokadjára, csoda, hogy nem ment el a hangja.
- Sértegetett! - kiabált szempilla rebesgetve.
- Nem igaz! Ok nélkül lökött be! - dühöngött Will a vízből, miközben megpróbálta kikászálódni a csapkodó halak közül, akik ott úszkáltak körülötte.

- Bármennyire is dühösnek tűntem, már abban a pillanatban imádtam azt a lányt, csak nem tudtam bevallani magamnak.
- Jó, mert nem bírtam azt a puhány alakot, ahhoz sem volt mersze, hogy lefröcsköljön, bár talán jobban jártál így, elkerülted a fulladásos halált. - nevetett, majd komolyra váltott. - Ezt az énedet jobban kedvelem. A régi túl erkölcsös és tisztelettudó volt - folytatta. - De azóta is belesajdul a szívem azokba a dolgokba, amiket a fejemhez vágtál - játszotta a megsértettet.
- Nem te ültél a vízben, ami nem mellesleg jéghideg volt, tele halakkal. Belöktél, és még én voltam az elkényeztetett barom - próbálta ő is a sértett alakítását, de hamar nevetésben tört ki. - Hol van az a lány? - kérdezte, miközben letört egy rózsaszálat.

- Az a lány meghalt - válaszolt. - Egy felelőtlen gyerek volt, aki nem csak magát, de másokat is a sírba rántott. Lexi már nincs többé, csak Alexis - válaszolta kissé sértetten, mintha zavarná valami. - És ha neked az a lány kell, akkor ki kell ábrándítsalak, nem jön vissza!
- Szóval erről van szó? - nevetett fel a fiú látva a lány reakcióját.
- Most meg miért nevetsz? - nézett rá dühösen. - Lehet, hogy Lexi már nincs, de Alexis is képes belökni a tóba! A felelősségteljességbe nem tartozik bele az, hogy tisztelettudónak is kell lennem.
- Lehet, hogy abba a lányba szerettem bele...
- Aki már nem én vagyok, szóval engem már nem szeretsz - ragadta el a szót a lány.
- Befejezhetném? - nézett rá jelentőségteljesen. - Abba a lányba szerettem bele, de soha nem szerettem annyira, mint önmagadat. Bárhogy is viselkedsz, bármit teszel vagy tettél, én mindig ugyanúgy éreztem irántad - fejezte be a mondandóját és a rózsaszálat, amit eddig szagolgatott átnyújtotta a lánynak.
- Óóh - sóhajtott. - De ettől függetlenül még belökhetlek valahová, ha ennyire szeretnéd - nevetett fel, hogy elterelje a témát és ne kelljen válaszolnia.
- Most nincs kedvem átöltözni, de észben tartom az ajánlatodat - kacagott.
- Sszz - szisszent föl a lány, ahogy az úját megszúrta, Will aggodalmasan nézett rá. - Semmi gond, csak megszúrtam - válaszolta.
- Várj - suttogta, majd egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a lány ujjára tekerte, de kezét nem engedte el.
- Köszönöm - nézett fel rá a lány, sötét pillái alól, ahogy az ujjak a kezére fonódtak.
Will visszamosolygott, de tekintete a távolba meredt, mintha ott sem lenne lelkileg, majd az arca ismét elkomorult. - Hogy érzed magad?
- Csak egy kis szúrás. Nem vészes - húzta el a kezét, majd kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak látsszon.
- Nem arra értettem - sóhajtott Will. - Sok minden történt az elmúlt időben. Túl sok is. Csak tudni szeretném jól vagy-e.
Alexis késztetést érzett rá, hogy gondolkodás nélkül helyeseljen és igent mondjon, de nem vitte rá a lélek. Most annyira másként viszonyultak egymáshoz. A szikrák nem pattogtak, egyikük sem viselkedett úgy, ahogy az elvárandó lenne. Nem egy párként voltak együtt, hanem, mint barátok sétálgattak ketten. És a barátja előtt nem volt értelme hazudni, hisz már így is kevés van belőle, és azoknak is vészesen csökken a száma.
- Nem tudom - suttogta. - Most minden, annyira hirtelen történt. De jól leszek. Tudom.
- Ugye tudod, hogy rám bármiben számíthatsz? Én itt vagyok. És mindig itt leszek.

- Igen. És köszönöm - suttogta, és egy pillanatra késztetést érzett rá, hogy kitárja a szívét.
Bűntudat mardosta, amiért a fiú mindent megtenne érte, ő pedig képes az arcába hazudni. A teljes szívét kínálja neki, míg ő titkon a bátyjának írogat. Bár csupán elbúcsúzott, ami a kettejük kapcsolatát erősíti csupán. Próbálta nyugtatni magát, de tudta jól, hogy nem helyes, a fiú háta mögött cselekednie. De erről tényleg nem kellett tudnia. Nem akart fájdalmat okozni neki. Már így is eleget szenvedett miatta. Nincs olyan személy, ki nála jobban megérdemelné a boldogságot. Így elszorította a torkát, és magába fojtotta a szót, míg végigsétáltak a kerten, némaságba burkolózva.


Alexis szeme könnyekben úszott, de próbált erőt venni magán, hogy érzéseit kordában tartsa. A levél gyűrötten pihent az ölében, ahogy az ágyán ücsörgött, gondolataival viaskodva, már-már tíz perce. Ő azért írt, hogy elbúcsúzzon, de a fiú csak még inkább megnehezítette a dolgát, és bárhogy is próbálta rászánni magát, hogy apró galacsinná gyűrje a már így is gyűrött lapot, és kidobja. Egyszerűen képtelen volt rá. A szíve hevesen tiltakozott az elválás ellen,ő kétségkívül pedig erre készült. Erről szólt az egész, hogy lezárja azt, ami lezárandó, és ezáltal helyet teremtsen a szívében, hogy készen álljon befogadni a jót. De a rossz ott csücsült a szívén, és nem akart távozni. Legalábbis még nem, most biztosan nem, talán soha nem is fog. Mert bármennyire is fájt, a tudat, hogy nem tudja lezárni a múltját, az még inkább fájt volna, ha megszabadul tőle. Így inkább csak elrejtette a finom mozdulatokkal papírra vetett gondolatokat az ékszeres dobozában, kincsként őrizve.
Felállt, s a tükörbe nézett. Egy erős, magabiztos lányt látott, ahogy kihúzta magát, és megkeményítette szívét, miközben durván letörölte könnyeit. S érezte, ahogy szíve elnehezül. Ránehezedett a tudat, hogy egész életében nem szabadulhat a múltja kísértő árnyaitól.
- Miért csinálod ezt velem? - sóhajtotta sírós hangon. - Miért kell mindent megnehezíteni?! - támaszkodott alkarjával a tükörnek, homlokát nekisimította a hideg felületnek.
Csak pihegett, vagy inkább fújtatott, ahogy önmagának támaszkodott. Lehelete ott kígyózott előtte, ahogy lecsapódott a tükör felületére. Óvatosan bámult föl szemeibe, szinte elveszett bennük. Próbált magabiztosan, keményen tekinteni mására, de az csak könnyekkel telt szemekkel bámult vissza. Mintha minden eltemetett érzését most magára akarná zúdítani.
- Ezaz, Alexis. Lélegezz, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak így tovább - próbálta nyugtatni magát. - Csak szép nyugodtan. Lélegezz! - nézett föl képmására ismét, s ezúttal olyan határozottság ült szemeiben, mitől még egy farkas is visszariadt volna. - Alexis Lawson vagyok. Penthos hercegnője, örököse, és jövendő uralkodója, a trón várományosa. Nincs nálam erősebb akaratú ember - mondta képmásának. - Egy levél nem fogja lerombolni minden fegyelmemet. Már amúgy sem számít!
Megkeményítette vonásait, arcán többé nem látszódott semmilyen érzelem. Ő maga volt a rendíthetetlenség mintaképe. Ezúttal feléledt benne minden, amit 17 éven át próbált elnyomni magában. Ősei vére ujjongani kezdett ereiben, ahogy büszkén kihúzta magát, fejét előreszegezte, és cseppnyi gyöngeség sem látszódott rajta, hiába dúlt lelkében vihar. Úgy kellett viselkednie, ahogy azt elvárták tőle, többé nem játszadozhatott, komolyan kellett vennie a feladatát.
- Nem arra születtél, hogy boldog legyél - beszélt magának. - A szerelem nem létezik az én világomban. Fogadd el! Már nem vagy gyerek, törődj bele a sorsodba - sorolta az érveket, amiket azóta hallgatott, mióta Will belépett az életébe. De ezúttal már értette is a jelentőségüket. Beletörődött.
- Minden rendben hercegnő? - dugta be fejét, a túlbuzgó szobalány az ajtó résen.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. Köszönöm Cornelia. - mosolygott vissza rá a lány. - Már későre jár, biztosan fáradt vagy. Menj aludni, te is.
- Köszönöm, hercegnő. Akkor jó éjszakát -válaszolta, majd pukedlizva távozott.
- Jóéjt - suttogta a lány, még mindig képmását bámulva, majd erőt vett magán, és elfordult a tükörtől.
Leoltotta a fényeket, s nyugovóra tért, nem is sejtve, hogy nem is olyan magányos, mint, ahogyan azt sejtette. Pár pillanat múlva elhalt minden zaj, s már csak a fiatal lány, nyugodt, egyenletes légzését lehetett hallani, ami betöltötte az egész szobát.
Aztán valami megmozdult. Mintha a sötétség életre kelt volna. A félhomályba borult szoba lassan, de ismét megtelt hangokkal. Valaki mozgott odabent. Ezidáig odakint ült az erkélyen, nem éppen melegben, csupán a szerelem tüze fűtötte átfagyott testét. Az alak bemászott az ablakon. Kicsit rozsdásan mozgott, de úgy tűnt nem ez az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik.
Nem rossz szándékkal érkezett. Csupán megállt a sötét szobában, az ágy mellett, és áhítattal szemlélte, ahogy a holdsugár simogatja, és keretbe foglalja az általa szeretett nő arcát. Ahogy a fény megpihen orcáján és szempillái tövében. Gyengéden cirógatva bőrét, szinte eggyé válik vele. A fiú mindent eldobott volna, hogy ő lehessen a Hold. Mától, élete végéig betakarná fényével, és nem kéne többé bujkálnia, és titkon áhítozni utána, lopott pillantásokat csenni. Ragyoghatna rá minden éjjel kedvére. De minden nappal halnia kéne, s csak az éj leple alatt láthatná, de nem érinthetné, mert millió mérföld választja el tőle.
Most viszont, ott volt mellette. Csupán egy karnyújtásnyira. S a fiú megrémült a tudattól, milyen régen is érezte már a közelségét. Bár gondolatban mindvégig vele volt, meghökkent a tudattól, mi eszébe villant. Hirtelen nem tudta felfogni, hogyan bírta ki őnélküle ilyen hosszú időn át. S legszívesebben többé el sem menne. Csak lekuporodna mellé, mögé bújna, karjaival átfogná, hogy igen, ez a lány az övé. És többé nem engedné el. De mennie kellett. Csak pár pillanatot kaphatott.
De a szíve akart kiszakadni a helyéről, ahogy a távozás gondolatával viaskodott. Nem mehetett el, képtelen volt. Közelebb lépett. Csak meg akarta érinteni, csak egyetlen apró érintést akart. Fedetlen vállát, vagy vörös orcáját érinteni, netán kezét kezében tartani, vagy talán homlokára lehelni szerelmét. De az ideje még inkább fogyott. Tudta, hogy Will be fog nézni a lányhoz, ahogy minden este megtette, hogy tudja jól van, és biztonságban van, álmát senki nem zavarja.
Alexis megfordult, szemei résnyire nyitva voltak. Hunyorgott, majd magára húzta a takarót, hogy takarja lenge ruhákkal fedett testét, és hirtelen felült. A fiú villámgyorsan húzta fejébe a kapucniját, hogy elfedje arcát.
- Te mégis mi a fenét csinálsz itt? - sipákolta. - Tudod, hogy megijesztettél?! Miért vagy itt? Azt hittem már leszoktál erről, Marcus! - korholta a fiút, aki nem akart válaszolni. - Most komolyan? Szerinted ez vicces? Lehet, hogy te unatkozol, de van aki aludni szeretne! - próbált kemény maradni, de túl fáradt volt hozzá. - Nem vagyok jó hangulatban, úgyhogy tűnj el, légyszíves. Bármi is ilyen fontos, holnapig várhat! Jóéjt Marcus!
- Jóéjt - suttogta halkan, elváltoztatva hangját, majd a közeledő lépteket hallva, kivetette magát az ablakon.
Fény áramlott be a szobába, a résnyire tárt ajtón keresztül. Will óvatosan kukucskált be. Minden este megtette, hogy tudja, a lány békésen, már az igazak álmát alussza, de ma furcsa zajokat hallott. Ez aggasztotta.
- Minden rendben? - kérdezte halkan. - Hangokat hallottam.
- Igen, csak Marcus szórakozott. Megint kémesdit játszott. Szerinte vicces másokhoz belopózni és felverni őket az álmukból - nyögte fáradtan, a párnájába panaszkodva.
- Csak kerüljön a kezeim közé - morgolódott.
- Ne, hagyd őt. Tudjuk milyen, ha számon kéred holnap már téged fog bökdösni álmodban.
- Inkább engem, mint téged - mosolygott magában, majd belépett a szobába, az ablakhoz sétált, és becsukta azt. - Jóéjt Alexis - suttogta, majd a lány füle mögé igazított egy tincset. - Aludj jól.
- Jóéjt Will - válaszolt, de már nyelte is el őt az álmok birodalma.

60. *Elmondom Majd*

Raign - Knocking on Heaven's door

Monoton kopogás zaja tört át a vastag tölgyfajtó bársonyossá lakkozott felületén. Az odabent magában őrlődő fiú sóhajtva fordította fejét az ablak felé. Nem kívánt senkivel sem beszélni most. Sőt, minél inkább elgondolkodott rajta ki is állhat odakint, annál inkább nem akarta kitárni szobájának ajtaját. Letört volt, a lelkére mintha megannyi súly nehezedett volna, mi egyre húzta lefelé. Ám a külvilág bús, komor világa sem hívogatta ebben a mogorva, szürke időben, mi odakint tombolt.
Ismét kopogtak. A kint álló nem akarta könnyen feladni. Ám Daniel sem érzett késztetést arra, hogy megmozduljon és beengedje a betolakodót, akivel utána érdekfeszítően unalmas kommunikációt kell létesítenie. Végiglapozta a fejében a képeket. Vajon ki lehet az? Valószínűleg Barthon tanácsadó, bár őt megkérte, hogy ne zavarja, és soha nem szegülne ellen a kérésének. Talán az öccse, aki ismét kiskirályosdit akar játszani vele szemben. Vagy a legrosszabb eshetőség, a fiatal, ámbár roppantul idegesítő nemes lány, Alice, aki mindent elkövet, hogy a fiú közelébe férkőzhessen. Félve az utóbbi eshetőségtől még kevésbé akart válaszolni.
- Ki az? - szólt ki mogorván a harmadik kopogás után.
- Robert Barthon - szólt kintről a mély hang.
- Szabad, jöjjön be - mondta fáradtan.
A férfi kihúzta magát mikor belépett. Arcán elégedettség ült, egy vidám mosoly kíséretében. Daniel nem értette, mire ez a nagy boldogság, talán az ő keserűségén derül így? Valami történt, ezt a fiú sejtette. De azt nem tudta, hogy neki ez jót vagy rosszat jelent. Bár a férfi arckifejezéséből nem sejtett rosszat.
- Az arcodból ítélve valami fontosat fogok most hallani, jól sejtem? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Jó hír?
- Nem - válaszolta a férfi, mire a másik kicsit meghökkent. - Még annál is jobb! - vigyorgott ősz bajusza alatt.
- Képzeld ma találkoztam egy fiatal lánnyal. Igazán bájos a te Alexised - mosolygott.
- Mondd, hogy nem csináltál semmi olyat, amiért Will dühösen beronthat ide engem vádolva - morgolódott a fiú.
- Nem semmi ilyen nem történt. Én csupán felajánlottam a segítségemet, ő pedig elfogadta. - válaszolt sejtelmesen a férfi.
- És? Mi történt? Kérdezett rólam? Tudja, hogy itt vagyok? - bombázta a fiú kérdéseivel a tanácsost.
- Semmit nem tud az ittlétedről. Csupán elszeretett volna küldeni egy levelet - majd a kabátja alá nyúlt, és a belső zsebéből előhúzta a finoman hajtogatott hófehér levélkét. - Az öcséd nagyon gyanakvó természet, de nem vádolhat ezúttal semmivel, mivel a hercegnő az édesapjának címezte. - lengette meg a levelet.
- Akkor miért nem küldted el? - kérdezte, majd eltorzult az arca. - Ugye nem olvastad el? Még ha rólam is van szó benne, akkor sem lett volna szabad elolvasnod. Egy hercegnő bizalmas levele. Ezért akár le is fejeztethetnek!
- Fiam, elég régóta dolgozom itt, hogy tudjam mit szabad és mit nem. Nem olvastam el a tartalmát, épp most kézbesítem.
- Akkor mire vársz? - sóhajtott a fiú. - És miért gondoltad, hogy érdekel az a levél, küldd el inkább az apának. Vagy talán arra célzol, hogy én olvassam el? Nem fogom! Bármennyire is érdekel!
- Hallgass már végig! A hercegnő engem kért meg hogy kézbesítsem. De ez a levél nem az apjának lesz. Ez csupán egy kis kegyes hazugság volt a részéről, mikor az öcséd kérdezősködni kezdett. - kacsintott. - Ez a levél a válasz azokra a kérdésekre, amelyeken már régóta őrlődsz. A kimondatlan érzéseidre és félelmeidre. A levél neked szól, Daniel.
- Nekem? - suttogta és szinte fellökte a férfit olyan hirtelen mozdult a levél felé és kaparintotta meg a kezéből. - Nekem. Nekem - suttogta és képtelen volt megállni, hogy az arcán ne jelenjenek meg a gödröcskéi és az a boldog mosolya, mely már régóta száműzetésben élt. Eddig a pillanatig.
- Ülj le, nyugodj meg, és olvasd el. Aztán pedig válaszolj neki. És ne feledd. Megérdemled a boldogságot, és boldog is lehetsz, ha élsz a lehetőséggel. Lehet, hogy öreg vagyok, a hallásom és a látásom is rossz, de tisztán hallottam, ahogy a hercegnő szíve hevesebben kezdett verni a neved említésére és láttam, ahogy szeme felcsillant abban a pillanatban - mondta a férfi, majd kisétált és becsapta maga mögött az ajtót. - 1 óra múlva visszajövök - szólt még vissza kintről, de a fiú válaszra sem méltatta. Az agya csak a papírka körül forgott, ami kitöltötte a beszűkült világa látóterét.
Daniel az ágyára rogyott. Ott szorította a kezében a választ, ami megoldhatott volna mindent. De nem tudta van e mersze kibontani. Talán csak még inkább összezavarná és ismét kételkedne magában. Ha azt írná élete végéig rá fog várni, nem tudná mit tenne.Visszarohanna vagy mg jobban szenvedne mert nem lehet vele? Össze kéne tépnie vagy elégetni, talán csak elsüllyeszteni a fiókja legalján, hogy élete alkonyán elolvashassa és rájöjjön minden másként is alakulhatott volna. Mi volt a helyes válasz? Nem tudta, de ahogy ott tartotta a kezében a szíve képtelen volt megnyugodni. Érezte a papírt a bőrén, sima volt, finoman hajtott és anélkül, hogy belenézett volna, tudta, hogy a sorok egyenletesen futnak, és a betűk finom hurkokba, karikákba futnak, miket cirádás díszítések ölelnek át. Érezte rajta a lány illatát, egészen halványan, de a levendulaillat ott volt rajta. Szinte mintha a lány kis kezei érintették volna, mikor arcához szorította.
Nem tétovázott. Nem volt további 60 éve, hogy kivárja a válaszokat, most kellett megtudnia. Most kell eldönteni mit akar, nem várhat többé a sarokban ülve. Nem dugatja fejét a homokba, hogy befogja a fülét és elcsitítsa a benne tomboló vihart. Most kell lépnie. Feltépte a skarlátszínnel lepecsételt borítékot. És a szíve egy hatalmasat dobbant, mikor kinyitotta és meglátta benne a saját nevét.

Kedves Daniel,

Nem tudom elolvasod-e ezt egyáltalán. Lehet amint megkaptad tűzbe hajítottad bontatlanul, vagy egyszerűen csak széttépted. Nem is hibáztatnálak érte, de reménykedem benne, hogy olvasod soraimat. Ha ez a levél még nem vált a tűz martalékává, és a kezedbe került, már az is elég nekem. Bár ezt bizonyára soha nem fogom megtudni.

Bármennyire is fáj, de elfogadtam a döntésedet, és tiszteletben tartom, így nem azért írok, hogy esedezzek, visszajöjj hozzám. Csupán az utóbbi napokban megtanultam, hogy jobb lezárni a múltat, amíg megtehetjük. Különben kísérteni fog, miután már nem tehetjük meg. Egy olyan ember szava ébresztett rá erre, kinek már nem köszönhetem meg a bölcsességét. Minden amit tehetek, hogy követem a tanácsát. Azét írok, hogy elbúcsúzzak tőled.

Nincs szívemben harag irántad, bármit is tennél sem tudnád elérni, hogy gyűlöljelek. Ennél többet jelentettél és még mindig többet jelentesz nekem. De ideje lezárnom azt, ami már elmúlt. Hiszen már nincs értelme azon fáradoznom, hogy égve tartsam a tüzet, ha a szikrák már rég kialudtak. Bár kioltani úgy sem tudnám, ez a tűz úgysem fog kialudni.

Tudd meg általad tanultam meg értékelni a mát, enyém minden óra, minden perc és másodperc. Melletted értettem meg mit jelent a bárcsak, ahogy a múló pillanatokért imádkoztam. S eldobnék mindent, hogy hozzád rohanjak, de már ólomsúly nehezedik lábaimra. Többé nem viselkedhetek gyerekként. A döntéseim következményei megannyi nehéz teherként csüngnek rajtam. Megtanultam, hogy többé nem lehetek önző. Egy nemzet hercegnőjeként nem gondolhatok a vágyaimra, a hazámat kell szolgálnom, ez az én sorsom.

Megtanultam a mában élni, s a tegnapért imádkozni melletted, de kérem vissza a holnapot, melyben ezentúl élni fogok. A jövőre kell gondolnom. Egy egész ország jövőjére, arra, hogy számukra mi a legjobb.

Ezért el kell, hogy engedjelek. Hogy valami másnak szoríthassak helyet a kettéhasadt lelkemben. De bármennyire is próbálom tagadni. már a részemmé váltál, s nélküled már én sem lennék ugyanaz az ember. Képtelen vagyok elfeledni azt a boldogságot, amit veled érezhettem. Szomjazom rá, hogy ismét megismerhessem édes zamatát, de félek az élet mi reám vár nem tartogat sok boldogságot számomra. Köszönöm, hogy általad megérthettem mi a felhőtlen boldogság és a felemésztő szerelem. Még ha csak rövid ideig is, de igazán élőnek érezhettem magam.

Fáj a jelen, minden amit teszek, minden szó, mit papírra vetek, de ezúttal helyesen kell cselekednem. Köszönöm, hogy melletted megismerhettem a boldogság érzését. Annak ellenére, hogy a szerelem lehetetlen az olyanok számára, mint mi vagyunk.

Nem lehetetlen, csupán nem megvalósítható. Kívánom, hogy találd meg a boldogságodat, ha én már elvesztettem az enyémet. Ne hagyd, hogy az áldozatom hiábavaló legyen.

Ég veled, Daniel.

A lány, ki egykor mindent eldobott volna érted

Daniel vegyes érzelmekkel csukta össze a levelet. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Összeomoljon vagy azonnal rohanjon oda hozzá, hogy egy pillantás alatt kettétörje minden sorát és felkorbácsolja azt a lángot, amit elrejtett bár, de ott tombolt a sorok között. Csak bámult maga elé, ki az ablakon a messzeségbe, a sötétlő síró fellegekbe, amik most még inkább beárnyékolták magányát.

Szerette őt, és bár érezte a bizonytalanságot, mégis tudta, hogy a lány ezúttal olyan döntést hozott, amibe ő nem szólhat bele. Azok után amit tett, tisztában volt vele, már rég elvesztette a jogot, hogy tudja merre jár a nagyvilágban, már nem az élete része. És a lány bár nem mondta ki, de arra kérte ez maradjon is így. Csupán egy kételye maradt. Akkor ezt miért titkolta el Will elől? Talán titkon abban reménykedik, hogy a fiú válaszol és az mindent megváltoztathat? Talán még reménykedik? Bármennyire is reményvesztett a levele? Talán még reménykedik a boldog befejezésben. Mert joga van a boldogsághoz. Barthon tanácsadó is megmondta, mindenkinek joga van hozzá, legyen az gazdag vagy szegény, legyen fiatal vagy idős, királyi vér vagy egyszerű földműves. Miért fél? Vagy miért nem fél? A válasz egyszerre volt maga a kérdés és a kérdés egyszerre volt a válasz. Bárhogy is dönt, életeket változtat meg vele. De tisztában volt vele, hogy bármennyire is volt önfeláldozó egész életében, most képtelen lesz rá, hogy ne legyen irigy. A boldogságát többé nem akarta kockáztatni, de másokét sem.

Papírt és tollt ragadott, hogy megírja válaszát. Hogy leírjon elmeséljen mindent. Minden tettét, mit miért tett, minden érzését papírra akarta vetni, aztán pár sor után összegyűrt galacsinként landolt a kukában, mikor eszébe jutott az apja. A fejében visszhangzott a hangja. Képes bántani őt, nem, nem kockáztathat. Inkább úgy döntött csupán leírja az érzéseit. Leírja mennyit jelent neki, és az öccsét indoknak használja. Hogy miatta nem lehet vele. Mert számára ő jelenti a legtöbbet. Az ő boldogsága a legfontosabb, és bármennyire is szereti tudja, hogy vele jobban jár. Mert ő sosem érne fel hozzá. Igen, ezt kellett írnia. Ez volt a helyes.

A szavak szárba szöktek a hazugságok pedig egyre nőttek, a szíve elnehezedett és összeszorult fájdalmában. Pedig ezúttal helyesen cselekedett. Uralkodóhoz méltóan. Mert az olyanok számára, mint ők, a szerelem lehetetlen.

Kedves Alexis

A szeme megtelt könnyekkel, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára elmondhatta neki azt, amit mindennél jobban meg akart osztani vele. Túl hosszú idő, túl sokáig szenvedtek. Megérdemlik a boldogságot ennyi szenvedés után. Talán nekik nem jár ki? Bármennyire is fájd de megtagadta magától.

El akartam mondani neked valamit, elmesélni azt, ami elmondhatatlan. Elsuttogni azokat a dolgokat, amiket már nem tehetek meg. Most elmondom. Ezúttal mindent elmondok, amit nem tudhatnál. Mert képtelen vagyok magamban cipelni a terhet. Jól figyelj szavaimra.

Egy örömöm van, és egy bánatom. Örömöm, hogy meghalhatok, de addig látnom, kell, hogy mással vagy, és bánatom, hogy meghalok, de addig láthatlak. Mert a haldokló életért imádkozik és a halhatatlan halálért fohászkodik. Te magad vagy a halál és az élet. Te éltetsz, mégis te veszed el életem. Általad élek és érted halok. És ez így van rendjén. De nem te leszel az, aki utolsó óráimban a kezeimet fogja majd, és elmondja, hogy minden tettem, minden imám hiábavaló volt. Magányra kárhoztattam. Az lesz társam, és végzetem.

Talán itt az ideje, hogy továbblépjünk, és elfogadjuk azt, amire ítéltettünk. Bukásra. Mind elbukunk, legalábbis majdnem mind. Én elbukok, s ezáltal te felemelkedsz. S ha az megtörténik, értelmet nyer létem. Azért élek, hogy másokért éljek. Én a világért élek. Érted, a testvéremért, a haldoklóért, a születőért. Azért, hogy őket szolgáljam. Ezért nem lehetek veled.

Tudod a legnehezebb döntés feladni azt a boldogságot, amibe egyszer már belekóstoltunk. Már nem vagyunk gyerekek. És sajnálom, hogy erre ilyen későn jöttem rá. Sajnálom, hogy nem uralkodónak születtem, hanem csupán egy királyi sarjnak, kit könnyedén eltaposhatnak. Ebben az életben már csupán az egy boldogságom az lehet, ha te, és kikért a saját boldogságomat adtam, boldogok lesznek. Will megérdemli a boldogságot és te is. Hát fogadd el a lehetőséget, ami az öledbe hullott. Mert a hozzánk hasonlók számára a szerelem lehetetlen, ő mégis szeret. Csupán el kell fogadnod.

Tiszta szívből kívánom nektek a legjobbakat, és a népnek is, az egész országnak, kiknek ezáltal egy szebb jövőt teremthettek. Én tényleg szerettelek, de ez egy olyan szerelem volt, minek sarja nem fakadhat, így inkább csak azért imádkozom hátralévő életem minden napján, hogy a következő életünkben találkozzunk és megélhessük azt, amit most elvesztettünk.

Egy másik életben várni foglak,

A fiú, aki mindent feláldozott érted

Alexis fel-alá járkált a kastély legalsó szintjén, bejárta a báltermet, fel s lesietett a díszes csigalépcsőkön, próbált úgy tenni mintha lenyűgözné a látvány és csupán nézelődne, pedig a helyzet egészen más volt. Még néhány nemes leánnyal is szóba elegyedett, akik hajbókolva dicsérték és örömüket fejezték ki, hogy találkozhatnak. A lány próbált alig erőltetetten mosolyogni és érdeklődést színlelni, megpróbálni viselkedni, de szemével mindenütt az idős tanácsost kereste.

Minden árnyékban őt látta, a közeledőkben az ő arcát vélte felfedezni, s mikor azok elhaladtak mellette vagy köszöntötték próbálta leplezni csalódottságát. Tudni akarta, hogy elküldte e a levelét. És hogy a herceg biztosan nem sejt semmit, mert egész nap kerülni próbálta, nehogy kérdezősködjön.

- Igazán örvendek a találkozásnak - ismételgette a lány, aki épp befejezte a családfája felsorolását, hogy ebből meg abból a dinasztiából származik, akinek a története eddig meg addig megy vissza a történelemben és az ősei mindig a királyi családot szolgálták.

- Én is örültem, Lady Anna - próbált menekülni.

- Nem felség, én Kate vagyok, Anna a másod-unokatestvérem anyai ágon, aki Lord Martell jegyese. - még folytatta volna, ha a másik nem lép közbe.

- Hát persze, csak belezavarodtam a sok névbe - próbált érdeklődést mutatni.

- Ha szeretné elismételhetem még egyszer - ajánlotta föl azonnal.

- Ne szükséges! - vágta rá azonnal a lány. - Ha megbocsát, sürgős dolgom akadt - mentette ki magát a szituációból, mikor meglátta Barthon tanácsost, aki épp tőle nem messze egy másik folyosóra fordult be.

Azonnal utána eredt. Nem törődött a fintorgó nemesekkel, akik utána fordultak a megbotránkozó viselkedése miatt, azoknak sem válaszolt, akik köszöntek neki. Mindenáron utol akarta érni a férfit, aki idős kora ellenére igen gyorsan mozgott.

- Tanácsosúr! - kiáltott utána, majd lesietett a lépcsőn hozzá. - Végre - fújta ki magát a hajsza után.

- Hercegnő - hajolt meg.

- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást. Elküldte a levelet? - tért azonnal a lényegre.

- Az első dolgom volt, miután átvettem. Már kézbesítettem is. - mosolygott. - A leggyorsabb galambot küldtem - tette hozzá, nehogy a lány gyanút fogjon.

- És válasz jött rá? Vagyis, nem mintha választ várnék, és még csak alig telt el pár óra, még biztos semmi nem érkezett. - vágta ki magát a helyzetből, nem szabad így viselkednie, a levelében épp arról írt, hogy lezárja a múltját. - Megtenné, hogy szól ha kapnék rá választ?

- Természetesen - mosolygott a férfi.

- És Will...

- Ne aggódjon, hercegnő, ha megkínoznak sem mondom el neki.

- Köszönöm - lélegzett fel a lány, és abban a pillanatban megszólalt mögöttük egy hang.

- Mit köszönsz? - kérdezte Will gyanakodva.

- Még én sem szoktam mások mögé lopakodni, és még te mondod magadat jól neveltnek? - vágta hozzá a lány a kérdést.

- Kérdésre kérdés? - vonta föl a szemöldökét. - Vagy nem akarod, hogy tudjak valamiről, ami beleillene a képbe, hogy miért kerültél egész nap, vagy megint haragszol rám valamiért, és tudtommal semmit nem tettem.

- Az meg sem fordul a fejedben, hogy ilyen komolyan veszem az illemet? - kérdezett vissza a lány, de még válaszolni sem volt értelme.

- Ismét egy kérdés, ráadásul egy teljesen kizárt. Kezdhetek aggódni, merényletet terveztek éppen ellenem? Van okom gyanakodni tanácsos? - nézett a férfire dühösen, akiről tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy Daniel üljön a trónra.

- Természetesen nincs. A hercegnő csak megkért, hogy vezessem körben a kertben, én pedig igent mondtam, elvégre a királyi család kérése mindenek előtt áll. - vágta ki magát a férfi a helyzetből, mire a lány egy hálás pillantást vetett rá.

- Majd én körbevezetlek, nem is értem miért nem engem kértél meg először - mondta a fiú, majd a lányba karolt és megpróbálta elhúzni a férfi közeléből.

- Gondoltam sok dolgod van, olyan hercegi, trónörökös feladatok meg minden. Igazán nem akarlak feltartani.

- Rád mindig van időm - válaszolta, és mielőtt a lány ellenkezhetett volna útjára bocsátotta a férfit. - Igazán kedves öntől Barthon tanácsos, hogy segít a hercegnőnek, de innentől átveszem - szólt hátra, Lexi pedig vetett rá egy sajnálkozó pillantást, amiért miatta Will ilyen módon bánt vele.

- Most ezt miért kellett? - förmedt rá a lány. - Semmi rosszat nem csinált, te pedig gorombán viselkedtél vele.

- Tőled csupán fáj, hogy a szemembe hazudsz, de a szolgáktól elvárom, hogy az igazat mondják. - válaszolta dühösen

- Én nem...

- Ne tagadd, látom rajtad. Legalább ne tagadd. Ha nem mondod el, rendben van, de ne tagadd, hogy nem titkolsz valamit.

- Sajnálom - suttogta. - De ezért ne őt vond felelősségre.

- Nem miattad van. Sosem bíztam benne, és soha nem is fogok. Apám hű tanácsadója, de amint trónra kerülök az első dolgom lesz kiutalni neki egy szép birtokot az ország másik végén és elküldeni innen.

- Miért? Mit tett ellened? Vagy bárki ellen?

- Nem számít, de ezt csak egyszer mondom el, és utána lezárjuk ezt a témát. Nem akarom, hogy a közelébe menj, hogy beszélj vele vagy bármit megtegyél, amit kér, értetted?
- De miért?
- Mert én ezt mondtam! - vágta rá, majd megállt és felé fordult. - Bízol bennem? - kérdezte, de a lány nem válaszolt. - Megbízol bennem? Mondd ki!
- Igen - mondta dacosan.
- Jó, akkor kerüld el. Ígérd meg, hogy távol maradsz tőle. Ígérd meg.
- Rendben. Elkerülöm csak nyugodj meg végre - válaszolta, de korántsem gondolta olyan komolyan.

59. *Levélbe zárt Sóhajok*

Hello kedves olvasók, megérkezett a legújabb rész, ismét kis késéssel, de itt van. Remélem tetszeni fog. *nincsmosolygósfej* ez egy szomorú rész lesz...

Ryan Star - Losing your Memory

Csönd volt, a gyász sötét csöndje. Még a napsugarak sem mertek áttörni a fellegeken. Alexis egy kopott, piszkos papírfecnit szorongatott a kezében. Marcus adta neki oda, de nem volt biztos benne, hogy látni akarja. De Lucas utolsó akaratát nem tagadhatta meg, így lassan széthajtogatta a foltokkal tarkított papírfecnit. Fájdalommal átszőtt, kacskaringós sorok köszönte vissza rá, melynek tökéletesen tekeredő betűi, még az írója fájdalomtól remegő kézétől sem mutatták a fiú szenvedését. Néhány helyen kissé nehezen olvasható volt, és a lány hirtelen feltörő könnyeitől elmaszatolódott egy két sor, de így is kivehető volt minden szava. Lucas még a börtönében is rá gondolt és megtalálta a módját, hogy elbúcsúzhasson. Halkan pityeregve olvasni kezdte a sorokat.

Alexis,

Én egyetlen, drága Lexim. Remélem ezt a levelet soha nem kell elolvasnod, de ha bekövetkezik az ami itt lebeg a fejem felett, imádkozom azért, hogy ez a levél eljusson hozzád. Bármi is történik, te nem tehetsz semmiről, én döntöttem így. Ezek az utolsó szavaim, az egyetlen búcsú mit eljuttathatok hozzád, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen.
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én is elbuktam. Sajnálom. Sajnálom, hogy én is magadra hagytalak. Megígértem, hogy engem nem fogsz elveszíteni, most pedig úgy tűnik én is csalódást okoztam. De tudod, erről nem mi döntünk... 

Nem tudom hogyan, miért alakult így, de remélem, életemet azért adhattam, ami életem célja is volt. A te védelmedre. Dicső halált halhattam, megtisztelőt, amiért érted halhattam, ha így történt. De emiatt ne búsulj. Ha így is történt ne hibáztasd magad, én döntöttem így. És bizonyára másként alakultak volna a dolgok, ha másként döntök, és más döntéseket hozok. De semmit sem bánok, ha dicső halált haltam, érted. Mindent ugyanúgy tennék...

Arcáról durván letörölte a szeméből fakadó bánatát, és egy pillanatra a szívéhez szorította a papírfecnit, mintha a fiút ölelné keblére. Kétségbeesetten érinteni akarta őt, megölelni, még egyszer utoljára, mielőtt elfelejti, milyen volt vele lenni. Az emléke élénken táncolt az elméjében, akár az őszi falevelek eső által felvert tánca.

Számomra, ez a vég. Számodra pedig egy esély, hogy megöregedj és egy nap jobb emberré válhass, mint amilyen én valaha lehettem volna. Egy esély a boldogságra. A szabadságra. Egy esély arra, hogy jobb uralkodóvá válhass, mint előtted bárki. Egy esély, hogy elérhesd azt, amire mindig vágytál. Egy esély arra, hogy önmagad lehess.

Nem könnyű feladat egy különleges lány, védelmezőjének és felügyelőjének lenni. Sokszor el is buktam benne, de egyetlen pillanatát sem bánom. Életem legszebb időszakát tölthettem melletted. Még ha néha nehéz is volt, és bonyolult vagy kemény, megterhelő, fárasztó, és a nap végén teljesen kimerülten, hullafáradtan feküdtem is le, sosem akartam volna, hogy véget érjen.

Azon rágódom mennyivel másként alakult volna minden, ha akkor az apám másként dönt... Ha akkor nem a bátyámat küldi el, hanem engem, és ő kerül melléd, hogy megvédjen. Akkor most minden másként lenne. Te nem szoktál ezen gondolkodni? Ha a múltban valami másként alakult volna, akkor most, hogyan lennének a dolgok? Én állandóan. És bárhová is kerülök, azon fogok gondolkodni, hogy mi lett volna ha... Mi lett volna, ha aznap nem halok meg? Mi lett volna ha túlélem? Mi lett volna ha.. már sosem tudom meg. De te még megtudhatod. Mert te élsz. Életben vagy, és csak ez számít! A hangsúly az életen van. Te még hozhatsz döntéseket, olyanokat, amiket később megbánhatsz, és elgondolkodhatsz rajtuk, mi lett volna ha másként döntesz.

Dönts. Bánd meg. Szeress. Gyűlölj. Örülj. Érezz. Élj!
Erről szól minden. És bármit is mondanak mások, mindig van lehetőséged arra, hogy a saját utadat járd. Bárhogy is döntesz, még ha nem is vagyok fizikailag melletted, bárhova is kerülök, sosem fogok megfeledkezni rólad. Figyelni foglak, kísérlek az életed magányos ösvényein, vigyázom álmodat a magányos éjszakákon. Az őrangyalod leszek, akár tetszik akár nem. Ott fogok élni benned.

Ne sírj miattam. Nem érdemlem a könnyeidet. Ahogy ezt olvasod, mosolyt akarok látni az arcodon, és hidd el, látlak valahonnan, mert nem fogok lemondani arról, hogy őrizzelek. Mosolyogj! Élj! Ne bánkódj! Ha már én nem tehetem, te használd ki. Ne félj megtenni azt, amit mindig is akartál, ne félj kimondani azt, amit akarsz. Jogod van dönteni. Bár mindig azt mondtam, úgy kell tenned, ahogy mondják, mindig is büszke voltam, mikor mertél saját magad dönteni. Tégy így. De a következményekre is ügyelj. Mert a te döntéseidnek sokkal komolyabb következményei is lehetnek. De csakis a szívedre hallgass.

Sajnálom, hogy el kellett hagyjalak. Remélem a veszteség, amit már oly sokszor átéltél nem érint most oly mélyen, csak átkovácsol. Megerősít, segít, hogy egy jobb emberré válj. Mert bármilyen is leszel, én mindig büszke leszek rád, ahogy mindig is büszke voltam. Azért, mert mindig önmagad voltál, ne akarj megváltozni.

Nem számít, hogyan olvasod ezt. Hercegnőként, vagy királynőként, menyasszonyként, vagy édesanyaként. Harcosként vagy menekültként. Legyél bárki, számomra mindig az maradsz, aki mindig is voltál. A makacs hercegnő, a harcos, a szabad, a barát. Nem számít miként olvasod, én ugyanúgy szeretlek, ahogy mindig is szerettelek, ahogy mindig is foglak.

Lucas - ki mindhalálig védeni akart

A sorok elfogytak. Nem volt több betű, több szó, sem utóirat, sem feljegyzés az alján. Nem volt már semmi, ami Lucas volt. Ezek voltak az utolsó szavai, többet nem szólhat, többé nem írhat, nem búcsúzhat el. Többé nem jön vissza. És a tudatnál, hogy többé nem érezheti illatát, hallhatja hangjának mély, nemesi lejtését, érezheti ölelése melegét, az volt, hogy kit hagyott meghalni. A barátja volt, és többé nem mondhatja el neki, mennyit jelentett a számára. Hogy ő volt az egyetlen, ki egész életében mellette volt és megtartotta, nehogy leessen a lábai alatt nyílt szakadékba, melybe a fájdalom taszította egyre lejjebb. Ezentúl egyedül kell visszahúznia magát a sziklaszirtre, honnan újból a mélybe vetheti magát.

Képtelen volt elviselni a tudatot, hogy nem búcsúzhat el, képtelen volt beletörődni, hogy a fiú nem tudja meg mit jelentett neki. Aztán csak azt vette észre, hogy a keze levélpapír után kutat és a tinta már elfedi tollának hegyét, melyet a papírra nyom. Elbúcsúzhat. Elbúcsúzik attól, ki a világot jelentette számára. Lucas által megtanulta, hogy addig köszönjön el, míg megteheti, ezáltal két levél került elé, kecses, cifra betűkkel átszőtt szavai pedig ömleni kezdtek könnyei tiszta tengerén keresztül.

A szavak megállíthatatlanul ömlöttek az elméje eldugott zugaiból, feltárta a rég eltemetett érzéseit, felszakította a régi sebeket és új, tiszta kötszerrel kötözte át őket, lemosva kezéről s testéről a mérget, mely az őrá hulló savas eső martalékaként maradt reá. Ő maga volt a megtestesült pokol. A könnyei maró savként égették szemét és marták szét szavait miket papírra vetett. A halál ott lihegett a nyakában, ahogy futni próbált előle, így az őt szeretőket kapta csupán el. Egy pokolban született angyal volt, kinek glóriájáról vér csöpögött, a szerettei vére, kiket ő maga sújtott a halál kapujába.

Az órák teltek, percek pörögtek, ő pedig csak írt és írt, újra és újra, majd felegyenesedett. Kezében szorongatva a két összehajtogatott levélkét. Két személyhez szóltak, kiktől búcsúznia kellett. És ideje volt eljuttatni őket a címzettekhez.

- Cornelia - hívta halkan a társalkodólányt, ki ezúttal nem volt sehol. Egész nap zaklatta, nyaggatta, hogy ennie kell, most pedig sehol. - Cornelia!

- Hercegnő, segíthetek? - kérdezte egy mély öblös hang, ám barátságosan csendült a zárt falak között.

Egy középmagas, kissé pocakos, idős ember szólította meg. Ősz szakálla volt és kevés, ősz haja. Arcáról őszinte érdeklődés sugárzott, de a szemei úgy járták végig a lányt, mintha pontosan tudná ki is ő. Hangjából kedvesség áradt és őszinte csodálattal bámult le rá. - Elnézést az udvariatlanságomért - hajolt meg.

- Nenene ne! Nem szükséges! Tényleg - mondta kipirult arccal, zavarba jött hirtelen attól, hogy ez az idős ember képes hajlongani egy fiatal, szinte még gyermek előtt.

- Segíthetek valamiben hercegnő? Nagyon elveszettnek tűnik - mondta az öreg.

- Nos, én igazából csak szeretnék elküldeni egy levelet valakinek - válaszolta halkan.

- Alexis - hangzott egy magabiztos hang, valahonnan a közelből. Will érkezett. - Itt meg mi történik? - kérdezte közelebb lépkedve, mikor a lány mellé ért. - Barthon tanácsos - köszönt a férfinak, de arcáról sütött a nemtetszése.

- William herceg - hajtott fejet. - A hercegnő éppen csak...

- Én csak, éppen téged kerestelek, mert... - vágott a férfi szavába de hirtelen nem tudta mit mondjon, nem akarta, hogy tudjon a levélről. - Izé, öhhm, igen. Én csak, meg akartam köszönni, azt, amit a minap tettél. És még azt sem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentettél.

- Hercegnő - mosolygott. - Részemről a megtiszteltetés, hogy megmenthettem kegyedet - húzta ki magát.

- Na jólvan, ennyi bőven elég volt mára az udvariaskodásból, ez még tőled is sok! - forgatta a szemeit, mire Will elmosolyodott.

- Hé, mi az nálad? - bökött a fejével a levél irányába.

- Öhh, én csak, gondoltam üzenek... az apámnak. Csak, hogy tudja minden rendben. Bizonyára aggódott, mert nem szóltam neki a távozásomról - válaszolt túlságosan összeszedetten.

- Én már megüzentem neki ittlétedet, de ha akarod azonnal intézkedem, hogy a legjobb postagalambunk máris úton legyen a leveleddel - válaszolta a fiú.

- Nem, ne fáradj vele, biztos sok dolgod lehet... majd én megoldom - mosolygott, mire a fiú kissé gyanúsan figyelni kezdte, majd vetett egy pillantást az idős emberre, kiről jól tudta, hogy a bátyja a pártfogoltja. Egyáltalán nem sejtett jót. - Marcussal találkoztál? - kérdezte, hogy terelje a témát.

- Az a szerencséje, hogy nem. Megbánja még, azt, ahogyan beszélni mert veled - mondta. - Megyek és meg is keresem.

- Ne Will. Arra semmi szükség. Már bocsánatot kért mindenért. És nem hibáztatom, hiszen a testvérét vesztette el. - suttogta. - Hagyd őt.

- Rendben - mondta, majd vetett egy jelentőségteljes pillantást a férfire és távozott.

- Szóval, hercegnő, intézkedjek, hogy a levél még ma el legyen küldve az atyjának? - kérdezte az öreg.

- Nem, ez a levél nem neki lesz. De Will nem tudhat róla! Kérem ígérje meg, hogy egy szót sem szól róla senkinek.

- A szavamat adom - mondta, mire a lány lassan átadta neki a lezárt levelet. - Akkor kinek küldjem?

- Will bátyjának. Muszáj megkapnia. Kérem juttassa el neki - nézett rá a lány esdeklő szemekkel.

- Daniel? - suttogta és arcán szétterjedt egy apró ámbár vidám mosoly. - Rendben, eljuttatom hozzá, és senki nem tudja meg, ígérem.

Tyrone Wells ♥ Let Go

Az eső lassan szemerkélt, ahogy a kevés főből álló tömeg kivonult a kastély mögött elterülő temetőbe, hol Lucas testét készültek örök nyugalomra helyezni. Marcus beállt a férfiak közé, kik a koporsót vitték a sírgödörhöz. Próbált erősnek mutatkozni, de belül össze volt törve. Látszott rajta, ahogy a fából faragott, fényes, sötét koporsót nézte. Olyan szeretettel bámult rá, olyan fájdalommal. A testvérét kellett eltemetnie.

Csak néhány ember jött el. Will végig ott állt a lány mellett, ki igyekezett visszafojtani könnyei záporát. Szorosan mellette haladt, készen rá, hogy vállát kínálhassa föl, ha a lány képtelen megállni, hogy a gyász ledöntse a lábáról. De Alexis ennél erősebb volt. Nem mutatta volna ki a fájdalmát ennyi ember előtt. A pap halkan beszélt, monotonon, lassan. Marcus a koporsó mellett térdelt, kezét rajta nyugtatta, majd felnyitotta a fedelét.

Lucas,

Nem tudom most mit kellene írnom. Itt ülök, bezárkózva, magányba burkolózva és percek óta bámulom ezt az üres lapot. Igazából, már hosszú órák óta ezt teszem. Egyszerűen nem jönnek a szavak, nem sikerül a betűket papírra vennem, erre a már könnyeimtől alaposán átáztatott papírfecnire. De meg szeretném tenni. Mert ha te képes voltál visszarántani, még így is, abból a sötétségből ahová süllyedtem, akkor én is eljuttatom hozzád az utolsó szavaimat. Ha más már nem is maradt, a búcsú lehetősége még kijár nekünk, nem?
Minden összetört, csupán a remény maradt. Amit nem merek feladni. A reménykedés tart életben. Annak a reménye, hogy meghallod a szavaimat. Egyszerűen tudom, nem is merek belegondolni abba, hogy lehetetlenség, amit kérek. Ez az egyetlen amiben még hiszek, különben ha ez is elvész, összetörök, végleg és menthetetlenül. Meg kell hallanod.

Lucas ott feküdt, az arca sápadt volt és rideg. Már semmi nem volt, ami élőnek tűnt rajta. Szemei, mik oly őszintén ragyogtak a világra, végleg lezárultak és nem dognak kinyílni többé. Díszruhái, mik olyan tökéletesen mutattak rajta, egyetlen gyűrődés sem tarkította őket. Mintha sosem mozdult volna meg, és már soha nem is fog.

Neked köszönhetően megtanultam valamit. Az én döntéseimnek ára van. Olyan ára, amit mások fizetnek meg. Sajnos, hogy erre rájöhessek neked kellett szenvedned. Ennek az elrontott döntésemnek az árát örökké fizetni fogom én is. Mert képtelen vagyok megbocsátani magamnak. És ígérem mától minden egyes nap, az életem hátralévő részéig azért fogok élni, hogy bebizonyítsam, a halálod nem volt hiábavaló. Minden egyes nap azon leszek, hogy törlesszek neked. Hogy egy jobb emberré váljak, olyanná, amilyen te voltál.
Miattad fel fogok nőni, ígérem. Miattad elfogadom a rám váró jövőt, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló. Mától kész vagyok szembenézni azzal, ami rám vár. És nem hagyom, hogy bárkinek bántódása essen. Többé nem fogok félni. Uralkodni fogok, és többé nem hozok ostoba döntéseket. Mert mától, halálom napjáig, bánni fogom, azt a végzetes döntésemet.

Marcus egy vörös rózsát csúsztatott a megmerevedett kezébe, és őszinte fájdalommal tekintett le rá. Ő sem állt készen rá, hogy a bátyját ilyen korán el kelljen engednie. Küzdött a könnyeivel, végül sikerült megállnia, hogy szabadjára engedje őket.

Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk? Mennyire szép volt minden...még nem tudtuk mi vár ránk... Mennyire gyönyörű volt...már akkor is vigyáztál rám, pedig te is még gyerek voltál. Sosem mondtam, de tudod, jobb testőrt nem is kívánhattam volna. És örülök, amiért nem csak a testőröm voltál, hanem a barátom, az egyetlen igaz barátom, aki mindig mellettem volt, életem szép és fájdalmas pillanataiban. Aki fogta a kezem ha baj volt, és kinek vállán oly sok könnyet ejthettem. Aki bátyám helyett, bátyám volt. Megtetted a kötelességed. Életed árán is megóvtál
Most itt az idő, hogy megpihenj. Egész életedben rám felügyeltél, egyetlen nyugodt perced sem volt, mert mindig bajba kevertelek. Ez az egyetlen dolog, amivel nyugtatni tudom magam. Azért kellett elmenned, hogy megpihenhess. Hogy felkészülj egy új létre, míg újra találkozunk. Egy másik életben nem hagyom, hogy ez megtörténhessen. Várj míg újra találkozhatunk, addig cipeld magaddal a közös emlékeinket, ahogy én magammal fogom cipelni a megbánás terhét, mert hagytalak elveszni.

A pap csak beszélt és beszélt, angyalokhoz imádkozott és egy nem létező világról, hol mind megbocsátást nyerhetünk. Egy világról, hol talán megvár mindenkit. Honnan figyelni fog, honnan vigyázni fogja lépteiket. Hol békére lelhet.

Még nem álltam rá készen, hogy elengedjelek. Talán soha nem is álltam volna. Már így is elég embert vesztettem el, akiket szerettem. Talán itt az ideje, hogy én is feladjam. Nem élném túl ha még egy embert elveszítenék. De nem tehetem. Azzal csalódást okoznék neked. Azért adtad az életedet, hogy én élhessek. Nem fogom eldobni magamtól, még ha fáj is.

Marcus lassan felegyenesedett a sír mellől és a lány mellé lépett. A vállára tette a kezét. Határozott és komoly próbált maradni. Minden erejét összeszedve akart erősnek látszani, de ő is sérült volt a lelke mélyén. És hogyan segíthetne a lányon, ha önmaga fájdalmát sem tudja elviselni?

Köszönöm, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy sosem hagytál el. Hogy mindig mellettem voltál. Köszönöm, hogy szerethettelek. Köszönöm, hogy voltál nekem. Hogy vagy. És hogy mindig leszel is, még ha nem is teljesen. Mert magaddal vittél egy részt belőlem, s te is bennem élsz, amíg világ a világ. Mert sosem foglak elfeledni. Nem fogom hagyni, hogy a világ elfelejtsen. S életem végéig emlékezni fogok rád, mint a legjobb barátomra, aki életénél is jobban szeretett.

Alexis óvatosan előrelépett. A koporsó mellé sétált. Megpróbálta a fiú minden vonását az emlékezetébe vésni, hogy soha ne felejthesse el őt. A kezei közt a levelet szorongatta, amit becsúsztatott a fiú zakójának zsebébe, egyenesen a szíve fölé. Szinte érezte a keze alatt, ahogy megdobban, érezni akarta. Egy jelet várt, bármit, csak hogy tudja, a fiú jól lesz, és megtudja azt, mit a lány a tudtára akart adni. Tudni azt, hogy a szíve egy részét magával vitte, olyan fontos volt.

Egy nap meg fogod látni, hogy az áldozatod nem volt hiábavaló. Meglátod, egy olyan emberré válok, akire büszke leszel. És mindez neked lesz köszönhető. Mert a te áldozatod nélkül, sehol sem lennék. Az igazi hős nem én leszek, aki békét teremt, és jó uralkodó lesz, hanem te, aki azzá tettél. Mert miattad akarok olyanná válni, amilyen te voltál. Mostantól a te arcod fog előttem lebegni. És a világ meg fogja tudni ki is volt az a Lucas Martinson.

A koporsó fedele lezárult, s a lány igyekezett a fiú képét örökre a szívébe zárni, hogy soha el ne felejthesse, majd a mélybe eresztették. Marcus a tenyerébe zárt egy marék földet és a tátongó lyuk fölé tartotta, majd Alexis és Will is hasonlóképp cselekedtek. Aztán elengedték, a földkupac halk koppanással landolt a koporsó fedelén. Aztán a munkások ásni kezdtek. Betemették a lyukat és már csak a ráhelyezett márvány állt emlékül az utókornak. Sírkövébe egy feliratot véstek.

Lucas Martinson

Testvér és barát

Nyugodjon békében

Én már tudom; barát, testvér, védelmező...hős. Az én hősöm. A hercegnő, igaz, és egyetlen lovagja, aki inkább feláldozta önmagát, minthogy a sárkány bánthasson. Az én hősöm voltál. Akiben sosem csalódtam. Aki mindig mellettem volt. Aki megtanított arra, hogy nem lehetek többé felelőtlen. És aki nélkül egyedül kell helytállnom.

Egy rózsaszár landolt a betemetett síron, és mellette néhány vércsepp. Marcus olyan erősen szorította a tüskés tövist, hogy felsértette bőrét és vére serkent a sír fölött. Ő helyezte el a virágot a hanton. A bátyját temette. A fiút, aki igazi hős volt. Aki mindent eldobott, hogy másokat mentsen. Aki maga volt a világ és a világ volt ő. A világnak nem lett volna szabad egyszerre elvesznie, és elvesztenie egy ilyen tiszta lelket.

Engem ne félts, majd csak túljutok ezen valahogy. Mert a remény mindig megmarad. Mert egyszerűen tudom, hogy egyszer újra találkozunk, valahol, valamikor. Talán egy másik életben, de találkozunk. Ezt biztosan tudom. Csak ígérd meg, hogy jól leszel. És azt, hogy nem felejtesz el, ahogy én sem foglak téged soha.

Halálod terhének cipelője

Alexis