69. *Tagadd a Jelent*

- Felség - rontott be Marcus a trónterembe. Épphogy csak egy biccentésre jutotta az uralkodó felé, rögvest az apjához sietett. - Édesapám - köszöntötte. - Örülök, hogy láthatom, oly hosszú ideje nem találkoztunk. - ha nem számított volna annyit a hírneve, még el is érzékenyült volna a viszontlátás örömétől.

- Mégis, hogy kerülsz ide?! - ragadta meg a férfi a fiú vállát. - A feladatod a hercegnő védelme, egy pillanatra sem hagyhatod magára! - kiabált rá, aki ettől teljesen ledermedt; nem ilyen fogadtatásra számított 6 évi távollét után.

- A lányom is itt van? - Richard idegesen pattant föl a trónusáról. Arcára olyan ábrázat ült ki, mintha nem tudná eldönteni dühös legyen, ideges, vagy éppenséggel csalódott.

- Igen felség - bólintott idegesen. Nem értette a feszültséget, a királyi udvarban mi bántódása eshetne? Több ezer katona őrzi a kastélyt. Odabent pedig legalább két tucat őr figyeli minden léptét. - Természetesen a hercegnő társaságában érkeztem.

- Nem kellene itt lennetek! - förmedt a fiára a hadvezér. Marcus meglehetősen sértetten érezte magát. Legalább egy vállba veregetést megérdemelt volna, de még egy "szervusz fiam"-ot se kapott.

- Alexis merre kószál? - fogta a fejét a férfi.

- Az istállómester szóval tartja még egy ideig - válaszolta gyanakvóan, valami készülőben volt, neki pedig nem tetszett ez a nagy óvatosság. - Történt valami, amiről tudnom kéne? Mint a hercegnő hivatalos testőre...

- Mellette lenne a helyed! Eredj, keresd meg! - utasította. Szinte áradt belőle a megvetés.

A fiú már meghunyászkodva indult volna a parancs szerint, de ezúttal legnagyobb szerencséjére ismét nyílt az ajtó. Az említett személy pedig vigyorogva rontott be. Szinte ragyogott, elemi tűzben tündökölt. Végre hazatért. De a testőr legnagyobb bánatára, az ő fogadtatása sem volt kellemesebb. És ez jobban fájt neki, mint a saját apjától lenyelt semmibevevés. 

- Apám! - köszöntötte vidáman. - Hazatértem. Martens tábornok! - nézett az admirális felé, aki már egészen kiskora óta az apja mellett szolgált. - Örülök, hogy épségben hazatért a határvidékről.
- Hercegnőm - hajolt meg előtte. - Mindig nagy öröm számomra kegyedet látni. - Marcus féltékenyen szemlélte a jelenetet. Az apja vidáman vigyorgott a lányra, míg rá egy perc figyelmet sem szentelt.
Richard megköszörülte a torkát, így ismét minden figyelmet magára vonva. Összehúzta bozontos szemöldökét, és baljós ábrázattal meredt tulajdon gyermekére. Valóságos szürke felhők borultak a homlokára. Valami nyomasztotta, ő pedig épp a megoldást kereste. Tisztán látszott rajta.
- Apám? Történt valami? - kérdezte óvatosan.
- Nem, semmi említésre méltó - eresztett meg gyermeke felé egy félmosolyt. Amitől a lány éppenséggel még idegesebbé és feszültebbé vált, ugyanis az apjától, már egy ajakbiggyesztés is gyanús volt, most viszont egyenesen rámosolygott. - Viszont sürgős külpolitikai és hadi ügyekben kell egyeztetnem a tanácsnokaimmal.

- Ó...Értem - hajtotta le a fejét. A király még csak nem is köszöntötte őt, úgy átsiklott az érkezése fölött, mintha csak egy téves hadijelentés lenne. - Mint örökösöd, nem kívánod, hogy részt vegyek a királyi tanács ülésén? - kérdezte meg halkan.
- Nem, nem szükséges - hárította el sietősen az ajánlatot. - Nem terhelnélek ilyesmivel. Biztosan fárasztó utad volt. Vonulj vissza és pihend ki magad.
- Rendben - nyögte ki megilletődötten. Nem tudta felfogni az apja viselkedését. Máskor szinte ráparancsol, hogy jelenjen meg a tanácskozásokon, most viszont mintha látni sem akarná a politikai ügyek közelében. - Megkaptam atyám levelét. Igyekeztem az elvárásainak megfelelően viselkedni - mindent elkövetett, hogy legalább egy pillanatnyi figyelmet kicsikarjon magának.
- Ez igazán remek. Jut eszembe, William is veled érkezett? - a lány bólintott. - Remek, most viszont kérlek hagyjatok magunkra.
Alexis meghökkenve bámult a férfira. Egyszerűen elküldte. - I..Igenis, apám - nyögte ki. Akkor engedelmével megkeresem a nagybátyámat, tudtommal még a kastélyban tartózkodik.
- Tessék? - Richard valóságos köhögő rohamot kapott. - Nem! Akarom mondani, most nem fogad látogatókat. Kissé elfoglalt. De rögvest küldetek érte valakit, hogy értesítsék jöttödről. Majd vacsoránál találkoztok.
- Ahogy apám óhajtja - sóhajtott egy nagyot, majd kihátrált a trónteremből. A testőre azonnal utána eredt volna, de a királynak még mondandója akadt.
- Marcus! - intette közelebb magához. - Egy pillanatra se téveszd szem elől. Kísérd a szobájába, és kövess el mindent, hogy ott is tartsd. Emellett a személyes jelenlétem nélkül nem találkozhat a nagybátyjával, de az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is találkozna vele! Ha bármi történik azonnal értesíts!

- Igenis felség - válaszolta a fiú. - Intézkedem.
- Örülök a hazatértednek, Marcus - tette még hozzá végszóul. - Remek munkát végeztél távollétedben.

- Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nem áll szándékomban apám parancsát követni, és kényszer szobafogságra ítélni magamat, mert látszólag annak örülne a legjobban. El akar távolítani innen, és én tudni akarom miért! - jelentette ki határozottan. - Úgyhogy tisztázzuk a legelején! Velem vagy, vagy ellenem?
- Az attól függ mire készülsz, és mit kapok ha segítek, ugyanis apád személyes parancsa értelmében; a szobádba kéne hogy kísérjelek. Ha pedig visszajut a fülébe, hogy ellenszegültem....Jajj nekem - vázolta föl a következményeket, melyekkel egyébként nem törődött, csupán növelni akarta a jutalma értékét azzal, hogy ellenérveket sorol.
- Mit akarsz? - a lány megforgatta a szemeit, majd felé fordult az "annyira kiszámítható vagy Marcus" ábrázattal az arcán.
- Apám látszólag kedvel téged. Annak ellenére is, hogy lényegében a fia miattad halt meg - kezdett bele, de szokásához híven ismét modortalan volt, és tapló. A lehető legdurvábban fogalmazta meg mondandóját.
- Kösz, hogy ismét a fejemhez vágod. Mintha nem jutna eszembe minden pillanatban ahogy kileheli a lelkét, mikor a szemeidbe nézek! - vágta hozzá felháborodottan. - Azt kéred, hogy bocsássalak el, nehogy a sorsára juss? Rendben, nem tartalak vissza! - sértett és indulatos volt. Az apja semmibe vette őt, nem volt szüksége a fiú piszkálódására sem.
- Azt hittem ennél többre tartasz - vonta föl magasra az orrát. - És, nem, nem akarok távozni. Tetszik ez a munka, bár beismerem elég gyakran kiborítasz és az őrületbe kergetsz. És mivel el kell, hogy viseljem a kiszámíthatatlan, makacs, önfejű természetedet apád igazán fizethetne többet.
- Majd elé tárom a panaszaidat, ha végre emberszámba vesz, ne aggódj - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá, határozottan megsértődött a fiú szavain, pedig nem ez volt az első eset, hogy így beszélt vele.
- Még valami óhaj-sóhaj?
- Visszatérve apámra, szeretném ha beszélnél vele. Nem örül a hazatértemnek. És valószínűleg kinevetne, ha én kérném erre, de a hercegnőt nem utasíthat el, ha egy sétára invitálja. És ahova te mész, oda megyek én is.
- Marcus, ezt bármikor megtenném érted. Tudom milyen érzés, ha a saját apád keresztülnéz rajtad. - érintette meg a fiú vállát, aki morcosan lerázta magáról a lány kezeit. Nem volt szüksége a sajnálatára.
- És mégis mit akarsz tenni? Betörsz a tanácsterembe és átkutatod a feljegyzéseket? - még magát is kiröhögte az ostoba ötletért, a másik szemében viszont fény csillant. - Nem! Nem! Eszedbe se jusson! Határozottan ellenzem! - de már nem volt mit tenni, Alexis fejében összeállt a terv.

- Ezért a fejemet fogják venni! - suttogta Marcus odakintről, miközben bekukucskált a résnyire nyitva hagyott ajtón. Idegesen toporzékolt a szoba előtt. Minden rezdülésre felkapta a fejét.
- Csak ha lebukunk - válaszolta könnyedén, miközben mélyebbre fúrta magát a pergamentekercsek között. - Apám azt mondta hadügyekről tanácskoznak, de semmi jele annak, hogy mára egyáltalán gyűlést terveztek. A legutóbbi feljegyzések pedig legalább egy hónaposak már.
- Remek, most, hogy ezt megtudtunk, mehetnénk végre? - sürgette kintről. - Bármikor rajtakaphatnak minket, hogy itt kutakodunk.
- És akkor mivan? Tudtommal én vagyok a hercegnő, ha nem apám kap rajta, akkor semmi baj nem történhet! - vonta meg a vállát. - És nem hiszem, hogy bárki erre járna. Apám hazudott hadmozgásokról, akkor a tanácskozásról is!
- Erre azért nem vennék mérget - morgolódott.
- Annyit aggodalmaskodsz, hogy a végén tényleg meghallanak minket! - szidta meg a testőrt. - Mégis miért pont most jönne ide bárki? - kérdezte, de mielőtt kimondta már érezte, hogy hiba volt ilyen félvállról venni a dolgokat. Közeledő lépteket hallott.

- A francba - mordult föl a testőr, betuszkolva magát az ajtón, majd becsukva maga mögött, reménykedett benne, hogy a léptek tovább folytatódnak a trónterem irányába. De nem így lett. Sőt nem is csak egy ember lépteiről volt szó, rögvest egy másik társult mellé, majd még egy. - Lexi! - sziszegte neki, ő viszont még mindig az iratok közt turkált, sehogy sem tudta visszarendezni azokat abba a helyzetbe, ahogy voltak. A léptek pedig egyre közeledtek. - Lexi! - már majdnem az ajtónál jártak. Csapdába estek. - Gyere már! - ragadta meg a lány karját, majd a földre rántva behúzta az asztal alá. Hatalmas lapátkezeit a szájára szorította.
Az ajtó nyikorgott, ahogy kitárult. Látták az árnyékokat, egy, kettő, három ember lépett be egymás után a szobába. A lány próbált kikukucskálni, de a másik azonnal visszarántotta és szúrós szemekkel nézett rá.
- Nos itt végre zavartalanul tudunk beszélgetni - azonnal felismerték a király mély, öblös hangját. Összetéveszthetetlen volt. - Nem tudom mennyire vagy tisztában a Lawson családfával. De azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk, mint férfi a férfival. Elvégre nemsokára rokonok leszünk, én pedig fiammá fogadlak - nevetett fel erőltetetten.
- Ez így igaz felség. Megtisztelő, hogy szakít rám időt, bizonyára rengeteg dolga akad - Alexis eltátotta volna a száját, ha Marcus keze nem fedi be a fél arcát. Ez Will hangja volt. Egyszerűen nem értette mi keresnivalója van itt, az apjával.
- Nem tudom apád mennyit mesélt neked a trónra kerülésemről, de van néhány részlet, amelyről szeretném ha tudnál. Viszont nem szeretném, ha a lányom tudomást szerezne erről. - itt egy pillanatra megszakadt a beszélgetés. Alexis már fortyogott a dühtől és a kíváncsiságtól. Már megint ki akarták hagyni valamiből. - Bizonyára értesültél a hírről hogy a kuzinom a kastélyban tartózkodik.
- Igen felség. Ámbár kissé túlzónak érzem ezt a nagy aggodalmat. Nem tudom, mi az oka, de véleményem szerint csakis további feszültséghez vezet ez a szükségállapot. -  fejezte ki a véleményét tisztán és magabiztosan.
- Minden okkal történik, fiam - válaszolta Richard egy nagy sóhaj kíséretében. - Joggal vagyok ennyire elővigyázatos, és óvatos. A lányomat bezárattam a szobájába - sóhajtott egyet. -  Ámbár nem tudom meddig tarthatok titokban előtte bármit is. Túlságosa önfejű ahhoz, hogy beletörődjön bármibe. Őt ismerve már bizonyára kimászott az ablakon - morgott egyet magában. Killian, emlékeztess, hogy küldessek valakit fel hozzá.
- Rendben, felség.- csatlakozott egy harmadik hang a beszélgetéshez. Marcus az égnek emelte tekintetét, és morcosan húzta össze a szemöldökét. Az apja volt. Ha most lebuknak vége van. Nyilvánosan kivégezteti.
- Mégis miről van szó, felség? - kérdezte óvatosan a herceg.
- Matthias apja, a nagybátyám George, egy áruló volt. Aggódom, hogy a fia a nyomdokaiba akar lépni - sóhajtott fel. - Foglalj helyet - tette hozzá, az asztal alatt lévők riadtan húzódtak összébb, ahogy két széket kihúztak mellettük. Megjelent két-két láb közvetlen mellettük. Reménykedtek benne, hogy az asztalt takaró terítőt egyikük sem kezdi el piszkálni. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat és lelepleződnek. - Nem szeretném, ha az a fattyú a Alexis közelében ólálkodna. Tudod, ő túlságosan naiv, félek, hogy megkörnyékezi. Már kifejezte igényét a trónra.
- Én nem! - Marcus villámgyorsan csapta a kezét a lány szájára és kétségbeesetten szorította magához a annak testét. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez a pillanat, mikor félt. Rettegett attól, hogy rajtakapják őket. És tudta mi lenne a büntetése. A király kitagadná a kegyeiből, leánya védelmét egy megbízhatóbb, szófogadó katonára osztaná, őt pedig a határvidékre száműzné, harcolni a lázadók ellen. Az apja pedig megfosztaná nevétől, címétől, megtagadná. És többé nem láthatná az ő Alexisét. Kivel oly sokat kalandozott gyermekkoruk kalandos ösvényein. Kitől már így is elszakították egyszer. Nem volt hívő ember, most mégis egy nem létező istenhez fohászkodott.
- Mi volt ez? - ez Martens tábornok hangja volt.
- Nézz szét odakint! - utasította a katonát. - Biztosan megint a cselédek! Pletykás népség!
Léptek következtek, majd ismét nyílt az ajtó. Marcus hálásan sóhajtott föl, majd elengedte a lányt, akit szinte fojtogatva szorított magához. Bár a kezét még a száján tartotta, hogy elkerülje a további veszélyes helyzeteket.
-  Ha volt is itt valaki már elsietett. Biztosan csak egy kétbalkezes cseléd volt - morgolódott a hadvezér.
- Hol is tartottam? - tette fel a költői kérdést a király. - Hát persze, Matthias... Szeretném ha fokozott figyelmet fordítanál a lányomra, a kuzinom jelenléte miatt, és meghiszem hogy a közelgő nászra is jó kihatással lesz ha több időt töltötök együtt.
- Ez természetes felség. Örömmel teljesítem az óhaját. - Lexi pofákat kezdett vágni az asztal alatt. Imitálva Will milyen nyálas arckifejezéseket vághat. Idegesítette, hogy az akarata nélkül akarják ráerőszakolni a jelenlétét. Szeretett saját döntéseket hozni arról éppen kivel kívánja eltölteni az idejét. Jelenleg pedig Matthias bácsikájával akart hosszasan elbeszélgetni.
- Emellett kirendeltem melléd is két őrt. Félek, hogy Matthias bármire képes, hogy megakadályozza a frigyet. Ha a koronámat akarja meg kell szabadulnia tőlem, aztán a lányomtól is. - dühösen az asztalra csapott. Az alatta lévők riadtan ugrottak egyet. - Az apja álmomban akart végezni velem. A vér pedig nem válik vízzé!
- Felség, miattam igazán ne aggódjon. Különben is, ha felségednek igaza van, és a trónt szeretné megszerezni, ahhoz szüksége van a szomszédos országok támogatására, ha pedig nekem árt, az apám véres megtorlásba kezd. Az egyetlen, aki közé és a korona közé áll, az... Alexis.. - csalódottan sóhajtott.
- Ő az egyetlen gyermekem. Ha tőle megszabadul, akkor örökös híján az oldalági rokonokra száll az öröklés joga. - hatalmas kezeivel az asztalra csapott. - A nagybátyám fejét vettem mikor elárult. Ott van még Claire, a húgom. A fiai még gyerekek, így rájuk sem hagyhatom, ha bármi történik a lányommal. Én ostoba pedig olyan pozícióba helyeztem, ahol megteremthette magának a helyzetet, hogy a bárókat és nemeseket megvesztegetve megszerezze a szavazati jogukat, ha választásra kerül a sor. Nem fog számítani, hogy egy fattyú!
- Felség, bölcsebb lenne, ha a hercegnő mellé kijelölnék még egy hivatalos testőrt. A fiam mellé. Van is egy remek ifjú az osztagomban. Minden lépésükről beszámolna, nem történne semmi felséged tudta nélkül.
- Egyedül is meg tudlak védeni! - puffogott halkan.
- Remek ötlet, Killian. Intézkedj ez ügyben mihamarabb. Küldesd azonnal a lányomhoz. - Alexis nagy szemeket meresztve nézett a fiúra. Eddig megúszták, de ez a kolonc testőr le fogja őket buktatni. - Csupán ennyit akartam, Will. Ha ráérsz, körülnézhetsz idebent, elvégre minden teendő reád hárul mikor megkapod a koronámat.
- Megtisztelő, hogy felséged ennyire megbízik bennem. Talán majd máskor. - a szék nyikorgott, ahogy a férfi kitolta maga alól, majd fölegyenesedett. A herceg is hasonlóképp tett. Nyílt az ajtó, majd a távolodó léptek kellemes hangjától fellélegeztek az asztal alatt ücsörgők. Még vártak pár pillanatot, hogy minden teljes némaságba boruljon.

- Szerintem elmentek - suttogta egyikük.
- Szállj le rólam, már tíz perce a lábamon ülsz - lökte odébb a katona a lányt, aki ugrott egyet és beverte a fejét. - Teljesen elzsibbadt!
- Idióta! Lehetnél óvatosabb is! -  dörzsölte a feje búbját, ahol kezdte megérezni az egyre növekvő pukli jelenlétét.
- Pont te mondod?! Mégis kinek a nagyszerű ötlete volt idejönni és kutakodni?! Nem az enyém! - pampogott, de még mindig nem szedték össze magukat, hogy kimásszanak rejtekhelyükről.
- És kinek az ötlete volt az asztal alá bújni? Ha rendesen őrködtél volna leléptünk volna mielőtt bárki idejön! - mordult rá Alexis.
- Elnézését kérem felséges királykisasszony, de én nem az aranypáncélos lovag vagyok, aki úgy ugrál, mint ahogy kegyed fütyül!
- Tapló vagy, Marcus - öltött rá nyelvet, majd négykézláb szerencsétlenkedve, előbukkant a terítő alól, ahogy megpróbált kimászni. Megtorpant.
- Menj már! Én is ki szeretnék menni! - bökdöste hátulról a testőr, majd mikor a nem mozdult mellé furakodva próbált utat törni magának. Aztán megértette a másik habozását. Számon kérő szürke tekintet meredt vissza rájuk. Will ott állt fölöttük, keresztbe font karokkal, morcos arckifejezéssel.
- Szia Will. Micsoda meglepetés, hogy pont itt találkozunk - kezdett bele a lány. - Mi éppen csak... mit is csináltunk itt Marcus? - nézett segítségkérően a fiúra.
-...bújócskáztunk..?
- Öhm, igen, tudod van egy titkos alagútrendszer a kastély alatt, ami olyan titkos, hogy még mi sem tudunk róla, és mi ott akartunk bújócskázni. Igen. ez így igaz - mielőtt megszólalt volna a másik már akkor nem hitte el. - De ez a bújjatok el együtt, és felejtsetek el mindent ami az idő alatt történik, szóval, mi is történt az elmúlt, 12...és fél percben..? - próbálta kimagyarázni magát. - Tudod, rövidtávú memóriazavar...hogy is hívnak engem?
- Rengetegszer hallottalak már magyarázkodni, és kifogásokat gyártani, Alexis. De ez már tényleg nevetséges. - Will lekezelően beszélt hozzá, mintha azt akarná éreztetni vele jóval felette áll. - Az apádnak igaza van! Bizonyára te is tisztán hallottad bújócskázás közben minden szavát!
- Én...
- Komolyabban kellene venned a dolgokat! Ha bármi történik veled egy egész ország jövője kerül bizonytalan kezekbe! - indult meg felé, az ujjával mutogatva rá.
- Most mégis miért vagy rám dühös? - fakadt ki a lány, miközben hátrálni kezdett. - Apám be akart záratni a szobámba, minden magyarázat nélkül. Aztán a szemembe hazudott egy tanácskozásról, így gondoltam szétnézek idebent, hátha találok valamit! Nem terveztem kihallgatni semmit, de örülök, hogy megtettem, mert ha rajtatok múlna örök tudatlanságban élnék! - A herceg sarokba szorította, hátulról az asztal állta útját, elölről pedig egy tömör test, melynek lélekig látó szemei voltak.
- Ó igazán? - A fiú gúnyolódott rajta, majd az asztalra támaszkodott, ketrecbe zárva ezzel. Nem hagyott neki menekülési utat. Az pedig kénytelen volt a szemébe nézni. - És most hogyan tovább?
- Hogy érted? - makogta értetlenül. A fiú ismét úgy beszélt vele. Olyan hangon, és modorral, amelyet ő képtelen volt kezelni. Csupán behódolt, mikor Will elővette ezen viselkedését. Azt a dominanciát, amivel térdre tudta kényszeríteni. Őt, aki senkinek nem hódol be.
- Megtudtad apád mit titkol előled. Megkaptad a válaszaidat. Most bizonyára vissza akarsz vonulni a szobádba, ahogy atyád kérte, nemde? Elégre mi teendőd akadna még.
- Hát... - nem tudta mit mondjon. Teljesen a hatása alá került, ő pedig tudta ezt, és élvezte. Ezúttal ő irányított. Kettejük közül, most volt felül. Irányítani akarta a lányt, aki viszont görcsösen küzdött a transz ellen, amibe került.
- Ez esetben, hagy kísérjelek föl! - hajolt olyan közel hozzá, hogy kitöltse a teljes látókörét. Tudta, hogy ezzel kizökkenti, és elveszíti azt a cseppnyi ellenállását is amit ezidáig magában gyűjtögetett. Betörtek a személyes terébe, ő pedig már képtelen volt gondolkodni, nem tudott semmilyen agyafúrt visszavágást kitalálni, és a ravasz kifogásai is cserbenhagyták.
- Azt hiszem már elég lesz! - szólt Marcus valahonnan hátulról. Ekkor tűnt föl nekik, hogy ő is ott van még. Alexis fellélegzett. Visszatért. Kizökkent a fiú hatása alól. Az agya ismét beindult, és belekezdett egy újabb terv előállításába.
- Te csak maradj ki ebből! - forgatta meg a szemeit. Még csak arra sem méltatta hogy hátranézzen, és a szemébe mondja. - Neked kéne felügyelned rá. Elég pocsékul végzed a munkádat, azt be kell valljam. Még a saját apád sem bízik meg benned. Te is hallottad, le akar cseréltetni.
- Nem cserélik le! Csak egy társat kap! - Alexis a barátja védelmére kelt, tudta, hogy Will ezúttal egy érzékeny pontra tapintott. A barátja apját használta fegyverként.
- Ó szóval mégis csak hallottad? - terelődtek ismét felé a gondolatai. - Az apád kiállt mellette. De egy szavamba kerülne, hogy megszabaduljak tőle. Úgyhogy gondold át mi lesz a következő válaszod. - Alexis jelenleg egy felfújt hólyagnak látta. Ismét megpróbálta zsarolni őt. A számára fontos embereket használta fel erre. A lány mindig gyűlölte amikor ezzel próbálkozott. Eddig nem túl sikeresen, de a kétely már felmerült, és tudta, az apja nem venné semmibe a szavát, főleg ha a tábornoka is vele egy véleményt oszt. Ő pedig nem hagyhatta, hogy a testőrét elüldözzék.
- Nem tennéd! - állta a tekintetét.
- Ó, igazán? És mégis miért? Sosem kedveltem, végre megszabadulhatnék tőle. És annyi indokot sorolhatnék ellene. - még mindig körülzárta a testével, szinte összepréselte, bár nem ért hozzá egy ujjal sem.
- Mert tudod, ha megteszed, azzal örökre elvesztesz engem! Hogy örökké gyűlölnélek érte! - dühösen vágta hozzá a szavakat.
- Tudod, nem veszítenélek el. Mert sosem voltál az enyém! - Alexis rájött miért viselkedik most ennyire ellenségesen vele. Dühös volt, és sértett. Most pedig meg akarta jelölni ami az övé, akár az állatok, elvégre férfiból van ő is. Mivel kedvességgel nem szerezte meg, ezért most az ellenkezőjét teszi. Ha látja, hogy behódol azzal csak tovább erősítené benne ezt a magatartást.
- Tévedsz! - sötét szemeit az övébe fúrta. - Ha megtudom, hogy bármi rosszat szóltál Marcus ellen, esküszöm, hogy megszégyenülten fogsz állni az oltárnál! Ez vonatkozik arra is, ha eljár a szád arról, hogy itt találtál minket! - odébb lökte a karját, ami ezidáig elállta az útját. - És ne merj többé fenyegetni, vagy ilyen hangon beszélni velem! Én egy hercegnő vagyok! - Will meghökkenve bámult rá. Még soha nem lobogott benne ekkora tűz, ennyi nemesi elegancia. Az ősei vére most büszkén csörgedezett benne. - Menjünk Marcus - fordult el, majd megindult kifelé. A fiú meghunyászkodva követte őt. A herceg pedig ledermedve maradt odabent. Még azután sem mozdult meg, hogy az ajtó bevágódott mögöttük. A láng, ismét visszatért a lány szemébe. Az a parázsló szenvedély, amibe beleszeretett. A gőg, a határozottság, a dac. Ismét az a pillantás vetült rá, amit oly régóta nem látott. Bár veszekedtek, a viszontlátás öröme ült az arcán, a beképzelt, felsőbbrendű herceg, és a dacos, makacs szépség, ismét egymásra találtak. Ezúttal viszont a gaz csábító hiányzott a képből. Will sikernek könyvelte el. Visszakapta az ő Alexisét. És ezúttal megfogadta, nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle.

68.*Egy Szemhunyásnyi Idő*

/1 héttel korábban/

Richard idegesen járkált föl s alá a trónteremben. A léptei visszhangot vertek a márványpadlón. Oly indulatosan közlekedett, hogy az uralkodók csarnokában megremegtek a festmények. Mintha maguk az ősei is dühöngtek volna holtjukban. A férfi idegesen dörzsölte borostás állát. Mintha évtizedek aggodalma nehezedett volna a vállára. A homloka elborult. Ismét visszatért az a nyomasztó érzés, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz dolog, amit csak a lánya közelségében érzett. Ám ezúttal sokkal nagyobb fenyegetés közeledett. És nagyobb fejtörést okozott neki, mint Alexis korábban valaha. Felsóhajtott, vagy talán inkább morgott. Artikulálatlan nyögésnek hangzott.

- Felség, nyugodjon meg! - szólt halkan az egyik tanácsos. - Megkettőztük az őrséget, mitől tart ennyire felség?

- Az nem lesz elég! A lányomról érkezett hír? Biztonságban van? - olyan képet vágott, mintha menten meg akarna fojtani valakit, így a tanácsosok sietve válaszoltak.

- Igen felség. A wessos-i király kastélyában nem eshet bántódása.

- Remek! Így a legjobb. Maradjon is ott, amíg a kuzinom itt tartózkodik. Nem szeretném, ha megkörnyékezné a lányomat!  - morgolódott. - Szegény Alexis túl naiv, még hazugságokkal tömné tele a fejét az a mihaszna! Megérkezett már?

- Pár perce futott be a hintója. De ahogy felséged parancsolta, a katonák feltartják, és átvizsgálják a rakományát.

- Mostantól tudni akarok minden egyes mozdulatáról! Még arról is hányszor vesz levegőt! Megértették? - kiabálta.

- Igen, felség. - visszhangozták.

- Távozhatnak - engedte el őket. - Maga maradjon, Martens tábornok! - szólt a hadvezére után. - Részvétem a fia miatt. Hallottam mit tett. Megmentette a lányom életét!

- Csak a kötelességét tette. Büszkébbé nem is tehetett volna, ennél dicsőbb halált el sem tudtam volna képzelni számára - úgy válaszolt, ahogy az elvárható volt tőle, ámbár a szomorúság, és a gyász még érződött rajta. 

- Ezt nem felejtem el. Lucas neve arannyal lesz belevésve a krónikákba. Hálám jeléül megduplázom az éves járandóságod, bár tudom ez nem pótolhatja egy gyermek életét.

- Igazán kegyes hozzám felséged.

- Ez a legkevesebb amit megtehetek - veregette vállba. A férfi hű bajtársa volt. Még herceg korában került mellé, először csak testőrként. Együtt harcoltak a háborúkban. Az idő múlásával belőle király lett, társából pedig kiváló hadvezér vált. - Régóta ismersz, sok dolgot éltél meg velem együtt. Mit gondolsz? Miért most térnek vissza?

- Ne sértődj meg régi barátom, de már túl régóta ülsz a trónon. Második évtizede vagy ennek az országnak királya. Mindketten megöregedtünk. Hamarosan átadod a koronádat. - nézett rá jelentőségteljesen. - De az utódod nem egy erőskezű férfi. Hanem egy gyönge lánygyermek! Mikor sebezhetőbb egy ország, ha nem most? Emlékezz vissza, a nagybátyád megpróbálta tőled is elvenni a hatalmat, pedig te végképp nem voltál sebezhető, felség. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fia most tér vissza?

- Tehát szerinted is a koronámat akarja? Ennyire nyilvánvaló lenne? - húzta össze a szemöldökét dühösen. - Nem fog visszariadni semmitől. Mindenre fel kell készülnünk. Ha történne velem valami. Tudnom kell, hogy lesz valaki a lányom mellett.

- Számíthatsz rám, öreg cimbora. A családom mindig a Lawson dinasztiát szolgálta. A fiam úgy fogja szolgálni a lányodat, ahogyan én téged annak idején. De amíg én el nem hagyom ezt a világot, a leszármazottaidra sajátjaimként fogok vigyázni. A családom nevére esküszöm!

- Köszönöm, Killian. - biccentett felé hálásan. Talán az egyetlen ember volt a világon akiben megbízott. - Egy pillanatra se hagyj magamra, amíg a kellemetlen vendégünk itt tartózkodik. Arra pedig különösen figyelj, hogy semmi ne történhessen a tudtom nélkül.

- Igenis, felség.

- Akkor azt hiszem, ideje fogadni a látogatónkat. Mindenki legyen nagyon elővigyázatos - ismételte meg a mai napon már sokadjára. - Kísérjék elém!

- Felség - hajolt meg mélyen a férfi, mikor pár perccel később belépett. - Megtisztel, hogy fogad.

- Elvégre rokonok vagyunk, nemde? - mondta tettetett örömmel, miközben följebb vonta a szemöldökét. - Matthias, köszöntelek, kuzin. - nem mosolygott, egyáltalán nem örült a látogatásának. Csupán biccentett felé.
Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.

- Hiányzott már a családom. Nem könnyű az ország legnyugatibb tartományában élni. Túl messze van. Mire a hírek eljutnak oda már rég nem aktuálisak. - vigyorgott. - Nem mintha panaszkodhatnék, tartományúrnak lenni igazán nagy kiváltság. 
- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.
- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.
- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot. 
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.
- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.
- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...
- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.
- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...
- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.
- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...
- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.
- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...
Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!
- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.
- Matthias - a király a fejét fogta. -  Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.
- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?
- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?
-  Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!
- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.

Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.
- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.
- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.
- Aggódsz? Izgatott vagy már?
- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.
- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.
- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.
- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.
- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.
- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.
- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.

- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.
- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.

Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.
- A kisasszonyt aggasztja valami?
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.

65.*Tékozló Találkák*

Két hónap után egy összecsapott rész nem a legjobb visszatérés... Viszont rengeteg jó ötletem van a folytatásra, és már tudom mi lesz a vége bibibibibi :DD azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy ez már a végjáték :DD

- Szóval, mit terveztél mára? Azon kívül, hogy nekirontasz embereknek, és mindenkit leüvöltesz, akivel bajod van? – szegezte neki a kérdést a fiú.

- Arra gondoltam visszavonulok, és intézkedek a hazatérésünkről! Aztán otthon bezárkózom a szobámba, és két hétig elő sem bújok onnan! Szerintem remekül kidolgoztam – vágott hozzá egy erőltetett grimaszba forduló vicsorgást.

- És addig én mit csináljak? Éjjel nappal álljak őrt az ajtód előtt, hogy távol tartsak minden betolakodót? Azt ugyan nem! Valamikor aludnom is kell, meg enni, meg a hölgyekkel foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy igényt tartok minimum egy Marcus-órára, amikor csak magammal foglalkozok. És egy nagyobb tükör is jól jönne.

- Miért nem fér bele egyszerre a fejed, meg a hatalmas egód? – forgatta a szemeit. Képtelen volt felfogni, valaki hogyan tud ennyire végtelenül, és menthetetlenül szerelmes lenni önmagába. – És ha te választhatod meg a módszert, hogyan tartod távol az embereket?

- Ha a rendelkezésembe bocsátasz egy kézitükröt, és két hétre elegendő élelmet, akkor vállalom.

- Megkapod – vigyorgott, majd benyitott a szobába, ahol egy meghökkentő látvány fogadta.

Az ágya teljesen össze volt túrva, benne egy egészen rendellenes pózban fekvő idegen, aki fejjel lefelé, gyümölcsökkel tömte a fejét, miközben teli szájjal vihogott a szobalányra, aki visszafogottan kuncogott. Fel sem tűnt nekik, hogy már nincsenek egyedül. Éppen a szaftos sztori közepén járhattak, ami valószínűleg a lány életének egy kiragadott mozzanata lehetett. Vagy lehet csak látott egy jóképű kertészfiút. Neki teljesen mindegy volt milyen rangból származik az illető, ha az arcvonásai a helyén voltak.

Marcus megfeszült mellette, bizonyára már azon gondolkodott melyik nyíláson dobja ki őket. Az ablakon, vagy az ajtón? Viszont az sem okozott volna neki nagy gondolt, hogy a falon nyisson egy új kijáratot. De hamar ellazult, és ledobta magát a kanapéra, mikor beazonosította a betolakodókat.

- És Thomas? Ilyen hamar túlléptél rajta? – vonta föl a szemöldökét Alexis, mire a másik kulturáltan hörgött egyet, és szinte kicsavarta a nyakát, hogy az ajtó irányába tudjon nézni.

- Kisasszony – ugrott föl Cornelia. Szemében színtiszta riadalom csillogott. – Bocsásson meg, nem hallottam, hogy bejött. És ez a felfordulás… azonnal rendet rakok!

- Ugyan nem szükséges, ha ilyen vendégem van, csodálkozom, hogy egyáltalán a falak még állnak.

- Szeva’ Lex! – csámcsogta a vörös démon, a kezével kalimpálva.

- Hope – indult meg felé, majd az ágyhoz érve elrugaszkodott, és rávetette magát a másikra. – Hogy kerülsz te ide? Úgy hiányoztál már! – szorongatta meg.

- Ez az lányok! Élvezetes előadás – nyáladzott.

- Fogd be Marcus! – ripakodott rá. – Szóval?

- Ahhj, leléptem, mikor kihallgattam apád beszélgetését a tanácsadóival. Aggódik valami miatt. Hallottam, hogy itt vagy, Chriastina meg már az agyamra ment a hülyeségeivel. Vele nem lehet semmi izgalmasat csinálni. Csak a bátyádról beszél megállás nélkül. Szerintem belezúgott. És észre sem veszi, hogy Chris semmit nem akar tőle. Ő pedig azt hiszi ők most egy pár, csak mert a legutóbbi bálon fölkérte őt táncolni. Annyira nevetségesen viselkedik. És meguntam. Így elintéztem az idejutásomat.

- A bátyám nem kedveli őt. Csak jól nevelt… fogjuk rá, hiszen vannak bennünk közös gének. Macsónak mutatja magát, de igazából nagyon érzékeny lelkű. Soha nem bántana meg senkit. Így inkább bujkál, nehogy szembe kelljen néznie a problémáival. Önmagát ostorozza, inkább szenved ő, minthogy másnak kelljen.

- Nálatok ez valami családi vonás lehet – gúnyolódott. – Te is ugyanezt csinálod. Bár, ha, feltörnek belőled a sérelmek, bárkinek neki tudsz esni. Ti Lawsonok azt hiszitek, ha nektek fáj, azzal másoknak nem fog. De tévedtek. Apád is ilyen. A kötelesség mindenekfelett. Chris is, pedig más az apja.

- Ez nem igaz! Én… - vetett volna ellen.

- Dehogynem! Igaza van – nem hagyhatta ki, hogy ne szóljon bele.

- Te fogd be Marcus! Senki nem kérdezett!

- Ahogy akarod királylány, de akkor ugye nem bánod, ha beavatom a hölgyet a mai kis akciódba. Mert igazán érett viselkedésre vall. – nyújtózott el a kanapén.

- Milyen akció? – nézett a fiú felé, de már elterelődött a figyelme. - Hé, te vagy az a gyökér! – ugrott föl, és vádaskodni kezdett. – Thomas elmondta!

- Ennél jobbat is hallottam már, kislány. És ne bókolj itt nekem! Foglalt vagyok! – rebegtette a szempilláit. – De egy menetet még talán megérnél. – felemelte e fejét a kanapé karfájáról és méregetni kezdte. – Nem, inkább kihagyom.

- Lex, ez a szemét Caspian csicskása! Akiről azt hallottam megpróbált megölni! És majdnem sikerült is neki! Sőt valaki meg is... – elhallgatott a tekintetek kereszttüzében.

Marcus sértetten fölpattant. A szemében olyan szikra pattogott, amit a lány jól ismert. Rá is ezzel a tekintettel nézett jó pár napja. Mikor düh tombolt benne. – Mondd csak ki. Vedd a szádra! – megindult felé. Úgy mozgott, mint egy vadász!

- Marcus! – ugrott közéjük Lexi, és a mellkasára támaszkodva próbálta visszatartani, de mintha tömör kőfalnak ütközött volna. Olyan elemi erő tombolt benne. Elszabadult volna minden dühe. – Marcus!

- Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak a véleményedet, vöröske! – nézett át a lány feje fölött, szinte fortyogott a dühtől, szemeivel fölnyársalta az előtte állót. – Lucas az öcsém volt! – üvöltötte. –És te semmit nem tudsz! De ha tudnál, se lenne hozzá semmi közöd!! Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! - rontott ki az ajtón, miután sértetten hozzávágta a mondandóját.

- Úrsiten! Én sajnálom! Lexi, nem tudtam! Nem akartam! – szabadkozott. – Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom!

- Nem a te hibád. Most le kell nyugodnia. – nézett utána. - Még mindnyájunknak fel kell dolgoznunk ezt az egészet. És ez nehéz. Főleg neki. Azt mutatja minden rendben, de igazából nincs jól! De ne beszéljünk erről! – hessegette el a gondolatokat, melyek ismét alattomosan be akartak kúszni a koponyájába. - Mesélj mi történt veled! És otthon, minden rendben? A családom? – húzta őt az ágyhoz és lehuppant rá.

- Hát… Hosszú történet. Ha sokáig itt akarsz tartani, rendelj nekem valami kaját. Éhen halok! Együnk valamit. Mi a legjobb kaja, amit ezek a nagyképű White-ok szolgáltatni tudnak?

- Nem tudom. Nincs étvágyam mostanában.

- Ennyire rossz? Pff, mit is vártunk volna, nem igaz? Lefogadom, hogy nálunk otthon még a lovak is jobb ellátásban részesülnek, mint itt a leendő királynő legszebb és legkedvencebb udvarhölgye, akiből grófnőt csinálsz ha trónra lépsz, ugye?!

- Tessék? – a szeme kikerekedett.

- Öö, nem mondtam semmit – vigyorgott. -  Cornelia!!! – kiabált ki. – Nagy adag vacsorát kérnék bármi is az, mindenevő vagyok.

- Igenis, kisasszony! Rögtön hozom! – sietett el.

- Tripla adag desszerttel! – sikított utána. – Remélem, kacsa van!

- Megkapod a kajádat! Most ki vele! Mi folyik otthon? – ripakodott rá.

- Apád küldött egy levelet! Majd ő beszámol mindenről – halászta elő az egyik zsebéből a már eléggé összegyűrt levélnek kinéző dolgot. – Csak oda akartam adni, de hallottam néhány pletykát és most utána kell járnom valaminek. Majd jövök, ha megérzem a kacsa illatát visszatérek! – pattant föl és elviharzott.

Alexis,

mint hivatalos örökösöm, a követőm a trónon, elvárom, és megkövetelem, hogy ottléteddel képviseld hazád érdekeit, és felelősségteljes viselkedéssel viseltetsz, ezáltal országunk erkölcsi értékeiről tanúskodva. Felhatalmazlak, hogy a szövetség ügyeit illetően otthonod javát szolgáló döntésekről te dönts, s bármilyen hivatalos esemény alkalmával viseld országod jelképeit, és a téged megillető rangot képviselve jelenj meg!

Az unokabátyád nemrégiben meglátogatott, egyértelműen kijelentette, hogy férfiú örökös híján igényt tart a trónra, mint a legközelebbi férfi rokonom. A felesége várandós, az orvosok szerint nagy eséllyel fiú lesz. Én pedig már öreg vagyok, és ágynak dőltem. Mihamarabb át kell venned a trónt, még éltemben, hogy halálom után senki meg ne kérdőjelezhesse jogodat a koronára. A tanácsadóim, az előkelőségek, és a szomszédos országok urai támogatnak, hiszen Matthias csupán egy balkézről született fattyú, míg téged születés, és a tiszta, nemesi vér útján megillet örökséged. Viszont hatalmi státuszod megerősödne, ha egy egész ország állna a hátad mögött. A szövetségnek meg kell köttetnie!

Az esküvő dátumát már hónapok óta kitűztük, ha minden jól megy, kevesebb, mint egy hónap van hátra. Cselekedj rangodhoz méltóan, és alaposan gondold át tetteidet, most minden hiba végzetes lehet. A legfontosabb, hogy mihamarabb egybekeljetek. William felkészült az uralkodásra. Ő erős kézzel fogja kormányozni országunkat. Ha fiút szülsz neki, senki le nem taszíthat majd a trónról.

Apád, a király

- Én is szeretlek, nem kell ennyire kihangsúlyozni… - csóválta a fejét. Nem tudta a levél miatt-e, de forogni kezdett körülötte a világ. Émelygett, és a gyomra felfordult. Nem állt készen rá. Még olyan fiatal volt. Egy házasság? Egy egész ország? Királynő? Gyerekek? NEM! Minden összefolyt előtte.

Hope ingerülten csörtetett végig a folyosón. Olyan magabiztosan, és céltudatosan haladt előre, mintha ezerszer végigjárta volna ezt az utat. Kopogás nélkül rontott be a szobába. Feltépte az ajtót, majd ingerülten csapta be maga mögött.

- Nem tudom miért kaptad, de megérdemelted! Nem tudtam, hogy Lexi ekkorát tud ütni – csóválta a fejét, ahogy meglátta a fiút, kinek szeme alatt egy nagy vörös folt díszelgett. Valaki csúnyán behúzott neki.

- Téged is jó látni Hope! – forgatta meg a szemeit.

- Te csak ne jópofizz itt nekem! Egy szemét alak vagy, Daniel! Még van képed Lexi szeme elé kerülni, azok után, amit vele tettél?! – tört ki.

- Nem én kerestem a társaságát. Ő jött ide! – hárított.

- Hát gratulálok, nagyon ügyesen megoldottad! Teljesen szét van csúszva! Hála neked! Egyszer tönkretetted, és már csak a jelenléteddel is bántod!

- Sajnálom, hogy létezek, ne rajtam kérd számon! Panaszkodj apámnál, én már megtettem párszor! – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam így beszélni veled. Hogy van?

- Még kérdezed? Hát nem jól! – akadt ki.
- Csak hagyd őt békén! Világosan a tudtára adtad, hogy nem érdekel téged, mikor elmentél!
- Talán hazudtam!

- Megvolt a lehetőséged! De elszúrtad! Ne menj a közelébe. Willel jól kijönnek. Megbecsüli, és tiszteli őt! Hagyd, hogy boldog lehessen.

- Te sem vagy túl jól tájékozott. – fintorgott.

- Azért mert neked nem ment, őt ne ítéld el. Ki tudja? Lehet boldogabb lesz vele, mint veled valaha!

- Most már elég legyen! Nincs szükségem a te véleményedre, és kioktatásodra! Tudom, hogy elrontottam, nem kell az orrom alá dörgölni! – állította le a lány kitörését. – Inkább menj vissza hozzá, legyél mellette, és győzd meg, hogy ne keressen engem. Győzd meg, hogy hozzá kell mennie!

- Nem értelek! Az előbb azt hittem,... hogy vissza akarod kapni. Hogy ismét megbántsd! – vette vissza a hangot.

- Jobb lesz neki nélkülem! Nem akarom, hogy bántódása essen. És Will mellett nem fog. – vallotta be. – Most jobb, ha elmész.

Kopogtak az ajtón. Ezúttal senki nem rontott be. Csendben várt odakint. Ismét bekopogott, mikor nem kapott választ. Várt, ezúttal békével jött.

- Ki az, és mit akar? – érkezett a goromba kérdés. – Nem akarok senkit sem fogadni!

- É.. – elcsuklott a hangja. - Én vagyok – szólt halkan, de még mindig nem nyitott be. Várt a reakcióra.

- Menj el, Alexis – szólt ki a mély, mélabús hang. – Nem akarok veszekedni.

- Én sem – támaszkodott neki az ajtófélfának. Még mindig émelygett. A teste gyenge volt. Az elméje pedig fáradt. De a szíve. Az olyan hevesen vert. Tombolt a vére. – Én csak…

- Jobb lenne, ha elmennél!

- Nem! – csapott egy nagyot az ajtóra. – Meg kell hallgatnod! – egyre zaklatottabbá vált. – Beszélnünk kell!

- Szerintem a minap már mindent elmondtál, amit akartál! De ha visszatartottál valamit, amit még a fejemhez vágnál, csak rajta – minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudja lökni magától.

- Nem viselkedhetsz így! Velem nem! Azok után, amit tettél! – most már nem tartotta vissza magát. Ha nem lett volna kulcsra zárva az ajtó, már rég berontott volna. – Vagy legalább annyi méltóság legyen benne, hogy a szemembe mondd! – a fiú ezúttal már válaszra sem méltatta, ami csak még inkább feldühítette. – Legalább válaszolj! – már-már hisztérikusan csapkodta az ajtót. Dörömbölt, kiabált, tőle volt hangos a kastély. – Nem, lehetsz ennyire érzéketlen! Meg kell hallgatnod!

- Nem, nem kötelességem!

- De igen! Nincs jogod ezt tenni! – dühöngött. – Engedj be! Beszéljünk!

- Már megmondtam. Nincs miről beszélnünk! Menj el! – jött ismét a hárító válasz. – De az öcsém biztosan szívesen meghallgat, talán még körbe is ugrál!

- Nem érdekel az öcséd! Most neked van mondandóm! És akár akarod, akár nem, de meghallgatsz! – tombolt. – Lehet, hogy a minap kissé elragadtattam magam, de azok után, ami történt, mit vártál?

- Talán azt vártam, hogy többé nem találkozunk.

- Az a levél, amit írtam… Elolvastad, tudom… hisz meg is tartottad!

- Nem volt időm elégetni! De mit számít már?! Köztünk úgy sem lesz semmi! – ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Erősnek kellett maradnia. Az álcáját nem dobhatta le. Így lesz a legjobb.

- Miért zárod ki az érzéseidet? Miért teszel úgy, mintha közömbös lennék a számodra? - a hangja el-elcsuklott. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van! Kérlek. Csak engedj be – úgy beszélt, mint a halálán lévő aggastyán. Lassan, vontatottan, és oly halkan, hogy alig szűrődött át a vastag tölgyfaajtón. – Kérlek.

Valami koppant. Alexis pedig már nem beszélt, de távolodó léptei sem vertek zajt. Minden elcsendesült. Daniel mégis tudta, hogy nem azért mert odakint vár. A türelem nem tartozott az erősségei közé. Sőt, nem is nagyon voltak neki. Jól bánt a szavakkal, eszes volt, de a többi tulajdonsága csak pont ahhoz volt elég, hogy eltapossák a királyi udvar világában. A kedvesség, és az őszinteség nem tartozott a nemesi sarjak erényei közé. Ő pedig végtelenül naiv, és hiszékeny is volt. A viselkedéséről már nem is beszélve. De várni, azt nem tudott. A fiú furcsállotta is, hogy így elhallgatott.

- Ott vagy még? – kezdett aggódni a hirtelen beállt csend miatt. Nem kapott választ. – Elment talán? Nem, nem hiszem. Még nem mondta el a magáét – suttogta inkább csak magának. Megadta magát a kíváncsiságnak. Az ajtóhoz lépett, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott, még a lány légzését sem. Pedig kezdte azt hinni, hogy ezzel akarja rávenni az ajtónyitásra. Elfordította a kulcsot, és résnyire kitárt ajtón kitekintett. Megbánta minden ravaszkodó gondolatát. Alexis a földön ült, feje a falnak támasztva, de mikor Daniel óvatosan megérintette könnyedén billent oldalra. Határozottan nem volt eleven formában.

64.*Kacérkodó Érintés*

Visszatérteeem, áhhháháhá. Bocsánat, hogy megint nem jelentkeztem, de így Augusztusban minden összejött. És végre teljesült két nagy álmom awww... Yoga a tengerparton awww, és elkezdtem oroszul tanulni. Nagyon menő...akkor ez aaaaaaazzzzzz....1..2..3..4..5 igen 5.ik idegen nyelv amit tanulok :))) nem télkezni, ebből 3 full jól megy, amiket használok is rendszeresen, pl olaszul foglaltam szállást (és használtam a dugóhúzó szót, durva mi??), franciául szidtam az hülye francia rendszámú autósokat, és angolul rendeltem magamnak kaját (sokat (nagyon sokat)) :)))
Előtte pedig a nyugodt kis egri városkát forgattam föl teljesen. 1552ben a várat el akarta foglalni a török, most meg alatta szultánsátrat állított, mert kell neki az állandó munkahely, hogy megkaphassa az állampolgárságot. Nagyon vicces. Aztán meg még benyomtak estére egy kis Szulejmánt is, hát végülis miért nem :DD Amúgy most kúlturálódom, klasszikusokat olvasok. Jelenleg az Üvöltő szelek és Az ötös számú vágóhíd van terítéken. Végülis ki olyan maradi, hogy egyszerre egy könyvet olvas? (nem bántásból) :DD Meg persze a feketerigót 2xra. Ajánlom egyébként mindenkinek, a kedvenc könyvem. Már alig várom hogy a kezembe vegyem Harper Lee új könyvét ahahhahahahah. Najó befejeztem, így is csak full fölöslegesen dumáltam. Amúgy majd elfelejtettem, két (összesen kettőről tudok) legnagyobb Marcus rajongómnak küldeném a részt, Fanninak, aki ezt úgyse fogja elolvasni de akkoris, és Rékának (igen, te) (Jól látod), örüjjetek kicsit.

Rie Sinclair - No way out

Hihetetlen mennyire meg tud változni valaki. A napok, s hetek múltával egy egészen más jellem foglalhatja el bárki testét. Más érzések lakhatják be a lelkét, és mintha egy egészen más személy gondolatai töltenék meg az elméje kietlen zugait. Pedig a változás nem villámcsapásszerű. Mindvégig mellettünk kullog, vállunkon csüng, hurkot vet szívünkre. Csak a dolgok mögé kell nézni, hogy megértsük miértjét. Hiszen mindez egy páncél, melyet védelmünk érdekében öltünk magunkra. A különbség az, hogy ez a vért nem látható, és nem a külső sérülésektől óv.

De Alexis hiába próbálta a tragédiáit páncélként viselni, azok inkább csak teherként nehezedtek rá. És előbb utóbb rá kellett döbbennie, hogy képtelen tovább cipelni már. Le akarta vetni minden szenvedését, de azok oly sokáig éltek vele, hogy az élete részévé váltak. Így csak egyet tehetett. Találnia kell valakit, aki segíthet neki, aki könnyedén elbírja őt a terheivel együtt. És megtartja a semmiben.

Marcus a zuhanyzóban állt. Hátát nekivetette a hűvös csempéknek, miközben záporként áztatta őt a meleg víz, mely gyógyírként szolgált fájó izmaira, és végtagjaira. A katonákkal gyakorlatozott, akik úgy gondolták próbára teszik az új fiút. Természetesen ők jobban szórakoztak ezen, mint ő.

A bal válla sajgott, karját alig tudta mozgatni. Ismét túl nagy volt a szája, és előbb beszélt mint gondolkodott volna. De még így is igazságtalannak érezte, hogy tisztességes birkózás helyett, öten ugrottak rá. Ha az apja ezt tudná, most biztosan elásná magát szégyenében. A királyi hadsereg parancsnokának fiát könnyedén harcképtelenné tették. Mekkora csalódás lehet a számára.

- Rohadékok - motyogta, miközben a karját próbálta mozgatni. - Kinyírlak titeket - dühöngött. Az indulatait sem tudta megfelelően kezelni.

A meleg víz a fejére zúdult, tompítva hallását, de azokat a csörtető lépteket nehéz lett volna nem meghallani. És nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni. A szobája ajtaja hangosan csapódott be. Nem amikor csak maga mögött meglöki az ember. Ez olyan csattanás volt, mint amikor a kereszthuzat vágja be az ajtót. Vagy egy hercegnőt valaki nagyon felhúzott. Az utóbbira számított, és sejtése hamarosan beigazolódott.

A dübörgő léptek nem álltak meg. Keresztülgázolt a szobáján, majd mindenféle kopogás nélkül rátört a fürdőszobában. S hiába látta mi folyik odabent, ahelyett hogy elpirulva, szégyenkezve kihátrált volna egy életre elkerülve a fiút, inkább beljebb lépett, közelebb csörtetve. Marcus sem zavartatta magát. Folytatta a dolgát, nem törődve a villámló szempárral, ami kikerekedve akadt meg az ő tökéletesen kis testecskéjén. Igen, ő tökéletesnek hitte magát.

- Ugyan, ne zavartasd magad, gyere be nyugodtan. A zuhanyzóba véletlenül nem szeretnél begázolni? - jegyezte meg annak jeléül, hogy talán mégiscsak zavarta valamelyest, hogy beletiportak az ő intim zónájába. - Vagy a királyi sarjaknál így szokás? Mert akkor igazán jó nevelést kaptál. Tökéletesen törtél rám! - gúnyolódott.

- Ne akarj te is fölidegesíteni! És különben is! Mindketten jól tudjuk, hogy élvezed a helyzetet. Végre előttem meztelenkedhetsz, nem mintha érdekelne, de legalább azt az alattomos, sunyi, diadalittas vigyort töröld le a képedről! Mielőtt én teszem! - vágta hozzá a mondandóját, majd duzzogva összefonta karjait mellkasa előtt, de a szemét nem vette le róla.

- Mi az királylány? Csak nem dühös itt valaki? - gügyögött. - Dobd le a ruhákat, és ugorj be mellém! Felüdítő élmény mások előtt pucérkodni, nekem elhiheted. Kipróbálhatnád - kacsingatott, hogy elfedje a zavarát, mert igenis nehezére esett érdektelennek maradnia.
- Ha ha ha! Milyen vicces itt valaki! - ráncolta össze a bőrt az orrán, ahogy mindig szokta, mikor gúnyolódni próbál. Nem túl sok sikerrel, mert bármennyire is közvetlennek tűnt a térde remegett, ujjai reszkettek, a gyomra ugrált, torka elszorult. Szemének pedig képtelen volt parancsolni. Tudta, hogy szégyenkezve kéne elpirulnia, és elfordulni, de mégsem tette meg. A szíve elszorult, ahogy a férfi test látványára feltörtek benne a régi emlékek.

Bár nem ő volt az akivel átélte a pillanatokat, mégis maga előtt látta. Ahogy a széles, erős vállaira nézett, látta ahogy belekapaszkodik, és a nyakába zihál. Az izmos mellkasára hajtja fejét, és végigfuttatja rajta ujjait. És ahogy egyre lejjebb nézett, egyszerűen képtelen volt nem emlékezni arra, ami azon az éjszakán történt. Emlékezett Danielre.
- Ugyan, ne zavartasd magad. Bámészkodj nyugodtan. Csak a szemgolyód ki ne essen! - fintorgott a lány arckifejezése láttán, aki rezzenéstelenül bámulta őt a legintimebb formájában. - Megfogni nem akarod bármimet, mert látom nagyon tetszik amit látsz. Kinek ne tetszene? - vigyorgott.

- Most nem vagyok vevő a humorodra, Marcus! Nem tudom feltűnt e, de nem vagyok jó hangulatban! - tépte le a törülközőt a fogasról, és közelebb csörtetve hozzávágta. - Takard el magad! Perverz! - az emlékek ismét felsértették a sebeit.

- Te törtél rám! - emelte égnek a tekintetét, miközben maga köré tekerte az anyagot, majd kimászott a zuhany alól. - Az is az én hibám, hogy nem tudsz kopogni?

- Nem érdekel! Ne meztelenkedj előttem! - sipákolta.

- Mert mintha annyira ártatlan lennél mi? - csak viccnek szánta, de ezúttal egy olyan pontot talált el, ami most nem kellemes következményekkel járt. Egy véres kézlenyomat maradt az arcán, ahogy Alexis teljes erejéből megpofozta.

- Ti férfiak undorító, mocskos, szemét alakok vagytok! Mindannyian! - tört ki ismét, majd sértetten távozni készült. Kis ember létére nagyot tudott odacsapni. Marcus megérintette sajgó arcát. De az ujja valami nedveset érzett. Ragacsos volt, meleg, és vörös, ahogy megszemlélte.

- Mi a franc ez? Ez vér?? - kapott egyből utána. - Ki csinálta ezt veled? - látta meg a szétvágott kezeit. - Miért nem ezzel kezdted, ahelyett, hogy a ruháim nélküliségével foglalkozol?

- Mégis mikor, két gúnyod között? - emelte rá vörös tekintetét. - Vagy a nyomulási próbálkozásaid után?

- Na jó, ülj le ide szépen, el ne mozdulj - ültette le az ágyára. - Felkapok valamit magamra, és jövök is vissza, rendben? Várj meg itt - sietve rohant el, hogy keressen magának egy alig használt alsógatyát.

Valaki hármat kopogott. Először halkan, és bizonytalanul. Aztán bátrabban, és komolyabban még kettőt. A lány hallotta, hogy odakint megköszörüli a torkát. Ideges volt, és zavart. Feszengett, kényelmetlenül érezte magát. Ismét kopogott.

Alexis felállt, és az ajtóhoz lépdelt. Fásult volt, nyűgös. de leginkább fáradt, és dühös. Ki sem nyitotta az ajtót. Tudta ki áll odakint. Az egyik White fiú volt, csak azt nem tudta melyikük. De jelenleg egyikükre sem volt kíváncsi, mindkettőt elküldte volna a fenébe.

- Menj innen! - szólt ki, ügyelve arra, hogy hangjából semmilyen érzelmet ne lehessen kifürkészni, csak a közönyt.

- Alexis, kérlek. - Will volt az. - Meg kell magyaráznom ezt az egész helyzetet. - Hát persze. Magyarázkodni. Ahogy mindig szokott. Hiszen nem ez az első eset, hogy valamit eltitkolt.

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Menj el!

- Csak téged akartalak megkímélni az újabb csalódástól. Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked.. - nem akart elmenni.

- Ó dehogynem. Tudtad jól.

- Mit tegyek, hogy meghallgass? - szinte már-már könyörgött.

- Menj el! - válaszolt egyszerűen. - Ha tényleg olyan fontos vagyok neked, mint ahogy azt bizonygatni szoktad. Akkor most elmész innen. És később sem jössz utánam. Időre van szükségem.

- Rendben. Ha ezt szeretnéd, akkor elmegyek. De remélem, hogy megérted miért tettem, vagy ha nem, hát adsz egy esélyt, hogy elmagyarázhassam - próbálkozott még egyszer, majd feladta a harcot. - Akkor, most elmegyek. És mélyen megbánom tettemet.

- Minden rendben? - dugta ki a fejét Marcus az ajtó mögül. Haja égnek állt, ahogy a törülközőjével próbálta fölitatni róla a vizet.

- Nem tudom... - bámult maga elé, majd visszaroskadt az ágyra. Lábait a mellkasához húzta, állát pedig megtámasztotta a térdén.

- Ehh.. - hirtelen a nagy szájú macsó nem találta a szavakat. - Szóval, akkor én most itt vagyok. Úgy értem...ha beszélgetni szeretnél... Akkor meghallgatlak - próbálta összerakni a mondandóját, miközben egy adag kötszerrel tért vissza.

- Ha Will korábban elmondja, hogy Lucas eltűnt, akkor talán még élne! De neki könnyebb volt elhallgatnia. Miért bajlódna ezzel?

- Alex, azt hittem ezen már túlvagy...

- Túl lennék, ha nem fordulna elő újra ès újra! Ha őszinte lenne, ha elmondana mindent! Aztán pedig jön, hogy "megmagyarázom, hallgass meg" - torzította el a hangját, és szinte már-már nyávogott.

- Jobb kedved lenne, ha ellátnám a baját? Bár nem lenne örömömre, érted megtenném - kacérkodott a gondolattal.

- Ugyan, mindennél jobban erre vágysz - nézett rá sandán. - A legnagyobb vágyad teljesülne, ha megtehetnéd.

- Talán egy icipicit élvezném....vagy nagyon. De mint hivatalos testőröd, kötelességem eltörni valamelyik végtagját, mert bántott. - örült a fejének.

- Hivatalos testőr? - vonta föl a szemöldökét, arcára kiült valami csalódott kifejezés.

- Igen - hajtotta le a fejét. - Apádtól megkaptam a megbízó levelet. Tudom, hogy nem léphetek Lucas helyébe, de nekem kell átvennem a feladatait. Rám hárul ez a feladat. Mint a bátyja!

- Az apám küldte? - rázta ki a fejéből a nemrég történteket. Erre volt szüksége, hogy elterelje a gondolatait.-  És én? Nekem nem írt?

- Sajnos nem tudom. De elmondhatnád kit öljek meg ezért! - bőrkeményedéses, hatalmas, vaskos ujjai kifejezetten gyengéden fonódtak a keze köré. Simogatták bőrét, ahogy a vizes tálban leöblítette róla a vért. A kemény, gúnyos külső alatt lakott egy lélek, amely a régi énjét őrizte, ki egykor volt.

- A szememben már úgyis halott - ezzel lezártnak is tekintette a témát. A fiú pedig nem faggatta tovább.

- Ne engedj senkit a közelembe, oké?
- Milyen messzire mehetek el? - tördelte az ujjait.
- Amennyire szükséges. Nem akarom, hogy bárki az utamba kerüljön. Főleg azok ketten ne! - fintorgott.
- Értettem kapitány! - tisztelgett. - Mint lovagias, hős, nem mellesleg jóképű védelmeződ, mindenkit távol tartok. Még ha erőszakhoz is kell folyamodnom legnagyobb bánatomra - vigyorgott. - Menjünk - rántotta oda magához, és karjait átdobta a nyaka mögött, mintha nagy haverok lennének.
- Jóképű, lovagias hős? Kicsit túlértékeled magad, nem gondolod? - bökte meg egyik ujjával a mellkasát. - Nem akarlak kiábrándítani, de se jóképű nem vagy, lovagias pedig végképp nem!
- Azt mondod nem vagyok vonzó?! Akkor mégis miért nézted annyira a meztelen testemet? - sértette az önérzetét, hogy valaki nincs odáig érte. - Bocs szívem, de nem tudod elvenni a kedvem magamtól - vigyorgott önelégülten. - És egyébként, rémesen hazudsz.
- Nem hazudtam! Nem szokásom - öltött rá nyelvet.
- Akkor mi volt az az ajakharapdálás? Hm? - kezdte el harapdálni a száját, hogy idegesítse.
Alexis megszorította a fiú karját, mikor valaki közeledni kezdett feléjük. Barthon tanácsos volt az. Nagyon mosolygott. Bizonyára még nem hallotta mi történt. Marcus elengedte a lány vállát. Kihúzta magát, mellkasát kinyomta akár egy pöffeszkedő béka. Megindult felé. Az öreg megtorpant. A lányra nézett, ki villámló tekintettel bámult vissza. Értette ő magától is. Jobb ha most odébbáll. Óvatosan biccentett egyet a fejével, majd nagy ívben kikerülve őket haladt tovább. Alexis egy pillanatra hátrapillantott, de azonnal vissza is kapta a fejét. Olyat látott, amit nem akart. Akit nem akart. Egy apró pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje őt. Több millió ember közt is azonnal észrevenné.
- Szóval, most te vagy a személyes testőröm? - nézett rá föl egy kaján vigyorral.
- Ja - vonta meg a vállát.
- És ez azt jelenti, hogy mindent meg kell csinálnod, amit mondok? - vigyorgott.
- Máris követelőzni akarsz? Nem a személyi asszisztensed vagyok, és csak, hogy tudd királylány, téged is fenékbe rúghatlak, ha őrültségen jár az eszed! - borzolta össze a haját. - Attól függ miről van szó. Min töröd már a csinos kis fejed? Bármi őrültséget forralsz, felejtsd el!
- És ha neked is tetszene? - huncut vigyor terült el az arcán, ahogy megállt, és fölnézett rá.
- Nem tetszik ez az arckifejezés!
- Tudod. Nagyon sajnálom, amit most tenni fogok. Nem akarlak kihasználni. De van valami, amit most meg kell tenned értem. Kérlek. Szükségem van rá! - suttogta, alig hallhatóan, ahogy közelebb lépett. Marcus nem szólt semmit. - Csak éld bele magad, csak legyen valódi - olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. - Legyen valódi. - Előrébb hajolt. - És bocsáss meg!
Az ajkát az övéhez nyomta. Lassan, finoman, mintha attól félne föltépi raja a bőrt. Marcus nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Vagy talán csak nem tudta. Képtelen volt elfogadni, hogy az a kislány, akit egykor elhagyott, már felnőtt. És minden gyermeki ártatlansága elveszett. Már más volt. Olyasvalaki, aki már nem ő volt. Kifordult önmagából.
- Kérlek. Legyen valódi - suttogta az ajkaiba.
Marcus megragadta a derekát, és közelebb vonta. Úgy szorította, mintha meg akarná ölni. Érezte a teste melegét a bőrén, a haja kellemes illatát, és selymes érintését, ahogy a nyakába omlottak hosszú tincsei, és a sós könnyeket az ajkukon.
Alexis szeme villant egyet, ahogy átnézett a fiú válla felett. Daniel ott állt, ahogy azt a lány jól tudta. Őt nézte teljesen lefagyva. Szenvedett, de nem mutatta. Nem szabadott. Csak állt, és nézte, nem tehetett mást. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elforduljon. A tanácsos a vállát veregette, rángatta, de ő képtelen volt megmozdulni.
Boldog volt, mégis sírt. Végre bosszút állt, de az üresség, mely benne tombolt továbbra sem tűnt el. Szenvedni látta, ahogy akarta, de mégsem könnyebbült meg.  Szüksége volt rá, hogy szenvedni lássa. Bár még mindig érezte a fájdalmat, valami más érzés is kavargott benne. Tudta. Továbbléphet.
Lassan eltávolodott a fiútól. Hátrébb lépett egyet. Durván letörölte a könnyeit, majd kezeit lejjebb csúsztatta a fiú karján, elérve kezét az ujjai köré kulcsolta sajátjait.

- Köszönöm. - nézett a szemeibe. - És bocsáss meg!
- Mi volt ez? Mármint tudom, hogy mi volt, nem arra értem - kezdett el össze vissza dumálni. - Úgy értem miért? Mi ez?
- Ez a továbblépésem. Köszönöm, hogy egy méltó lezárást adtál. Mostantól többé nem kell küzdenem a múlt démonaival.
- Hát ha csak erre van szükséged, a szám bármikor a rendelkezésedre áll. Engem nem zavar - kacsintott. - De ha nem volt elég... Látogass meg később. Este. A szobámban - vigyorgott elégedetten. Olyan hangosan mondta, hogy Daniel is biztosan hallotta. Marcus tudta miről van szó.
- Köszönöm, Marcus - nézett fel rá hálásan, majd hátrapillantott. Daniel arca még ilyen nagy távolságból is vérvörösnek tűnt a dühtől. Szinte tajtékzott. Majd ingerülten elviharzott.
- Komolyan mondtam - kacsintott, majd szorosabbra fogta a kezüket, és elindult. Hátrahagyva mindent, ami a múltba tartozott.
- Remek barát vagy - döntötte a fejét a vállára.
- Igen... Az! A barátod vagyok.
- És nem hagysz el! Te mindig itt leszel! - jelentette ki, majd rászegezte a tekintetét. - Ugye? - megragadta a pólóját a nyaka alatt, és közelebb rántotta. - Ugye?
- Ja. Persze! - tépte le a kezeit a ruháiról. - És értek én a szép szóból is. Nem kell rángatnod. Nemrég vasaltattam ki!! Most összegyűrted!
- Jajj szegény te! - ráncolta össze a bőrét az orrnyergén. Mindig ezt csinálta ha gúnyolódott.
Egy fiatal lány haladt el mellettük. Egy kis csinos lányka, fogható idomokkal. Marcus feje is egyből fordult utána. Éppen füttyentés közben volt, mikor Alexis rácsapott a mellkasára, és dühösen meredt rá.
- Mivan? Mit féltékenykedsz?! Neked úgyis csak a bosszúdhoz kellettem nem? - vetette oda durván a szavakat, majd fordult is hátrafelé. - Vagy olyan ostobának hiszel, hogy nem jövök rá szerinted?
- Ti férfiak mind ugyanolyanok vagytok. Ha megláttok egy szép lányt egyből meg kell kapnotok ugye? És jó is addig amíg van, de amint jön egy másik máris az kell! - omlasztotta rá minden megvetését az ellenkező nemről.
- Most saját tapasztalatból beszélsz? - bámészkodott még mindig hátra.
- Talán - vonta meg a vállát.
- Mégis mit tettem én, hogy azt hiszed érdeklődöm irántad...ÚGY!? És ki mondta, hogy szép vagy? Ne legyél elszállva magadtól királylány. Nem áll jól neked - kezdte ismét cukkolni.
- Tuskó! - öltött rá nyelvet. - Egy tahó vagy Marcus! - indult meg előre.
- Ugyan ne bókolj itt nekem. Úgyse fogok mást mondani! - kiabált, majd utána eredt. - Most megsértődtél? Ne legyél már ennyire nyafka! Nem az én hibám, hogy itt vannak szép lányok is! Most komolyan! - halt el egyre jobban a hangja, ahogy elhagyták a folyosót. A nyüzsgő tér pedig visszasüllyedt a némaságba, melyből pár perce kiszakították. Ismét minden a régi volt. A zajforrás már továbbállt, és a csend visszatért, hogy ismét tomboljon. A vihar előtti féle.

Marcus olyan cukiiiiii! És mivel jogilag ő örököl mindent Lucas után, hivatalosan is megörökölte a kedvenc karakterem címet :D Ugye piciii? Te vagy anyuci kedvence! Igen, te vagy! (Nem nevetni!)