Különkiadás - *Rohanó Idő*

Kedves Olvasók, tudom az utóbbi időben nem jelentkeztem, és ezzel a kis novellával szeretnélek kárpótolni titeket, valamint Boldog Karácsonyt, és Kellemes és sikerekben gazdag, új évet kívánni nektek. 2016-ban megpróbálok gyakrabban jelentkezni. :DDD

A szalonban nagy volt a nyüzsgés. A cselédek föl-alá szaladgáltak, mindent igyekeztek a kezükben tartani, hogy az estély a lehető legjobban sikerüljön. Persze azért meg-megálltak egy-két szóra, susmogni egy keveset a nagy előkészületek között. Ez még számukra is újdonság volt. Egy esemény amely, nem a vagyon, és a rang fitogtatásáról szól, ahol nem az a cél, hogy minél több nemest nyűgözzenek le. Ez az alkalom tényleg más volt. Ugyanis ez volt az első olyan rendezvény a kastélyban, melyet nem az uralkodó rendezett. A szolgálók pedig örömmel teljesítették fiatal úrnőjük minden kérését, és hálásan mosolyogtak rá, amiért emberszámba véve őket, az apjától teljesen eltérő viselkedéssel viseltetett irántuk. Reménykedve és kíváncsian várták az est végeredményét.

A király mogorva arcot vágva pöffeszkedett a trónján, csak bámulta a nagy sürgést-forgást. Szerette a bálokat, a különféle estélyeket, a kifinomult társaságot, és a jó bort. Ezúttal viszont nem volt kedvére a mulatság, sőt mélységes megvetéssel figyelte a készülődést. Csupán a lánya hosszas  könyörgésének engedett, mikor  beleegyezett, hogy a gyönyörű otthonából egy otromba jégmezőt csináljanak, emiatt az ostoba hóbort miatt. Alexis annyira jól tud bánni a szavakkal, ő pedig teljesen elhitte, hogy ezúttal komolyan is gondolja, látta a színtiszta elhatározást fölcsillanni a szemeiben miközben beszélt. Viszont kételkedett, már az elejétől fogva. Hiába tudta levenni a lábáról a meggyőző beszédével, mindvégig azon a véleményen maradt, hogy ez csupán a lánya egy újabb szeszélye. Ostorozta magát, amiért hagyta megtéveszteni magát. Amiért hitte, hogy megváltozott, és ezúttal komolyan gondolja. Rábólintott minden kérésére, viszont azonnal meg is bánta, amit meglátta mit művelt az ő hőn áhított otthonával.

A trónterem márványpadlóját teleszórták fehér porral, hogy a kinti időjárás hangulatát keltsék. Richard a homlokát ráncolta. Nem értette mi értelme hogy a fehérséget látva felderengjen mindenkiben a kinti hideg érzete, amikor benti meleg annyira kellemes volt. De ennyi nem volt elég. Az uralkodók csarnokát, hol ősei képei lógtak otromba, hatalmas hópelyhekkel díszítették. Csak nézte a felmenőit. Szinte magán érezte a tekintetüket, ahogy végignézett rajtuk. Hallani vélte, ahogy a túlvilágon az ő nevét átkozzák, amiért hagyta, hogy ez a rettenet megtörténjen velük. Ott volt James nagyapja, egy hópehellyel a fején, George bácsikája képéről jégcsapok lógtak, és apja bizonyára forgott a sírjában, amiért egy vörös, fehér bolyhos sapkát húztak a képkeretére. A kezébe temette az arcát. Még abba is beleegyezett hogy az aranyozott királyi trónját, melyen egykor dicső felmenői ültek, most egy óriási jégtoronnyá alakítsák, mindenütt jégcsapok lógtak le róla. De mikor a szeretett csillárja került szóba, és meghallotta milyen szörnyűségeket terveznek ellene betelt a pohár. Azt már nem hagyta.

- A csillár úgy marad, ahogy van! Senki nem nyúlhat hozzá, és ebből nem engedek! - tört ki belőle minden indulata. - Miért hagytam jóvá egyáltalán ezt az ostoba partit?! - bosszankodott.

- Apám, mindig arra tanított, hogy az effajta események segítik elő, hogy megszilárdítsam a hatalmi helyzetemet. Hogy a nemesek kedvére téve, lehetőségeket nyissak meg előttük, hogy egy egységes, összetartó ország képét mutassam a világnak. Mint örökösöd, szeretném ha a népem megismerhetne, elfogadna és kedvelne. - szólt Alexis a fa alól, melyet lelkesen dekorált. Háromszor akkora volt mint ő maga.

- Csupán emiatt bólintottam rá! Mert azt hittem végre komolyan veszel valamit!  Még azt is megengedtem, hogy ezt a hatalmas fenyőt becipeltesd ide, a gyönyörű tróntermembe. Most nézz csak rá! Egyáltalán nem való ez ide! Csak össze fogja piszkítani a kastélyom legszentebb helyét. - rázta a fejét. - De arról nem volt szó, hogy az előkelő kastélyomból egy jégpalotát csinálj! Ez egy rideg jégverem, lányom! - intett körbe. - És még ahhoz is lealacsonyodsz, hogy te magad díszítgesd azt a rettenetes fát! Ez az egész, végig csak egy új terved része, hogy kiboríthass, és az őrületbe kergess!!

- Apám már azelőtt elítélte a kezdeményezést, hogy bárminek nekikezdtem volna! - jegyezte meg a saját sérelmeit. - Hogy akar rám hagyni egy egész országot, ha már abban is kételkedik, hogy egyedül képes vagyok-e megszervezni egy bált?! Ez nem igazságos! Csak adjon egy esélyt, és bebizonyítom, hogy tévedett velem kapcsolatban.

- Rendben! Itt az esélyed, csak el ne szúrd! Szabad kezet kapsz! Csinálj amit akarsz! - állt föl trónjáról, melyből ezidáig gúnyosan szemlélte az eseményeket. - De a csillárhoz hozzá ne merjetek érni! - vonult ki a szalonból.

- Hiba volt alábecsülnöd engem. Majd megmutatom mire vagyok képes! Még büszke leszel rám! - suttogta maga elé.

- Ha szabad megjegyeznem.. - szólalt meg egy szőke cselédlány, aki vele együtt igyekezett a fát feldíszíteni, de el is hallgatott, mikor egyik társa rászólt, amiért egyáltalán hozzá mert szólni a hercegnőhöz. - Bocsánat... - hajtotta le a fejét.

- Ne! Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem tettél - mosolygott rá. - Beszélj bátran!

- Szerintem ez egy igazán nagyszerű kezdeményezés öntől, kisasszony. És ha az apja nem is, de meglátja majd, a nép értékelni fogja! - halkan beszélt, de a szavai annyi erőt adtak a lánynak. Most már végig kellett csinálnia, nem adhatta föl.

- Köszönöm, és hálás vagyok a segítségükért - fogta meg a szőke lány kezét, és egy őszinte, hálás mosolyt vetett rá. - Nos, van valakinek ötlete, hogyan tegyük fel ezt? - rázta meg a kezében tartott égősort, ahogy felnézett a 4 méter magas fára.

- Miben mesterkedsz, drágám? - egy kéz simult a derekára, majd egy egész test nyomódott az övéhez. Érezte a belőle áradó meleget, és a sajátját, ahogy a pír elöntötte az arcát. A két cseléd kuncogva elfordult. - Összefutottam apáddal. Őrjöngve küldött ide, hogy felügyeljek rád. Valamint a lelkemre kötötte, hogy ha bárki a csillár közelébe merészkedik haladéktalanul fojtsam meg.

- Hát persze...tudhattam volna, hogy még akkor sem bízik meg bennem, ha megkérem bizonyíthassak neki. Annyira kiszámítható! - morgolódott. - Muszáj lesz megmutatnom neki, hogy félreismert! Ahhoz viszont ki kell találnom, hogyan jutok fel olyan magasra, hogy ezt rátekerhessem a fára - bökött az égősor felé.

- Hiszen ez egyszerű - válaszolta Will, a következő pillanatban a lány alatt guggolt, a fejét a lába között átdugva, majd mielőtt az bármiképp tiltakozhatott volna megragadta a combját és felállt vele. Könnyedén a nyakába kapta. A cselédlányok megdöbbenve bámultak rájuk, a többségük jót mulatott, viszont volt aki erkölcstelen viselkedésnek tartotta. Alexis sipákolt, és imbolygott odafent, hiszen annyira hirtelen történt az egész, még csak azt sem tudta mire számítson. Összegörnyedt és minden testrészével a fiú fejébe kapaszkodott.

- Tegyél le! Tegyél le! - sikította a fülébe. - El fogunk esni!

- Tényleg az lesz, ha nem nyugszol meg! - jegyezte meg gúnyolódva. - Tartalak, nem lesz bajod! - szorította meg a kezét a lány combján, hogy nyomatékosítsa szavait. - Na mi lesz, most díszítesz vagy sem?

- Jól van, jól van! Ne sürgess! - szólt vissza, majd a lányok segítségével hozzálátott a villogó égősor feltekeréséhez.

Eközben Richard céltalanul kóválygott a kastély folyosóin. Nem volt semmi dolga. A tanácsosai hazatértek a családjukhoz, nem volt kivel megvitatni az ország ügyeit, vagy legalább sakkozni egy jót. A lánya elzavarta a trónterméből, ahol a napjait semmittevéssel szokta tengetni, az ostoba partija miatt. Máris megbánta, hogy igent mondott rá. De mit tehetett volna? Alexis sokat változott az elmúlt időszakban, sokkal engedelmesebben viselkedik, és még a házasságra is igent mondott, egy feltétellel. Csak egy valamit kért. Időt. Időt, hogy vele lehessen. Időt, hogy megszerethesse. Időt, hogy beletörődhessen. Az idővel viszont csak egy probléma van; mindig elfogy. Ő pedig annyira fásultnak érezte már magát. Öregnek, céltalannak. Az élete már egyhangú volt. Irigyelte a lányát. Még annyi ideje volt hátra, annyi ideje, amit nem kell egymagában eltöltenie. Férjhez fog menni, Will szeretni fogja, és előbb utóbb ő is viszont. Átveszik a királyságot. Fiút szül. Aztán még egyet. Róla pedig megfeledkeznek. Már nem marad semmi feladata ebben a világban. Már uralkodnia sem kell. Csak azt veszik majd észre, hogy ismét a felesége mellé hajthatja a fejét. Sóhajtott. Addig még sok idő volt hátra. A kért idő még nem járt le, bár már a végéhez közeledett. Az élete nagy célja beteljesülni látszott.  Kiházasítja a lányát, vége a hosszú csatározásnak közöttük. Mégsem volt boldog.

Alexis elégedetten szemlélte az összegyűlt vendégsereget. Nem számított rá, hogy ennyien eljönnek, miként, hogy ő szervezte az eseményt, a bárók és grófok pedig nem viseltettek iránta rokonszenvvel, sőt kifejezetten nem kedvelték modora, és viselkedése miatt. Most mégis eljöttek, és őszinte mosollyal köszönték meg a meghívást, és fejezték ki csodálatukat a bál témája kapcsán. A téli csodaország eddig lenyűgözőnek bizonyult. Eljött az ország színe java. A nemesektől kezdve, az egyszerű közemberekig, az egészen apróktól az idős aggastyánokig. Még a jövendőbeli apósa is megjelent, egészen jó képet vágva a dologhoz, még azt is elismerte, hogy a lány szép munkát végzett az esemény megtervezésével, bár a díszítést árgus szemekkel vizslatta. Csupán egy valaki hiányzott a tömegből. A valódi házigazda, a király.

Alexis elszomorodott emiatt, hogy az apja annyira lenézi azt a bált, amelyen annyit fáradozott, hogy még a jelenlétével sem tiszteli meg, de ennek jelét nem mutatta. Jól akarta érezni magát. A zenekar andalító zenét játszott, a fények varázslatosan ragyogtak az elsötétített trónteremben. Az emberek pedig látszólag jól érezték magukat. És ez volt a legfontosabb. A zene azonban megszakadt. Mindenki összevont szemöldökkel meredt a zenekar felé.

- Khh.. Üdvözlök... - a mikrofon egy sípoló hangot hallatott, a kihangosítás pedig tovább erősítette. - Bocsánat. Üdvözlök mindenkit ezen a előkelő eseményen. - Will a pódiumon állt. - Remélem mindenki jól érzi magát, és a továbbiakban is remek estének nézünk elébe. Mindez viszont nem jöhetett volna létre a hercegnő ötlete, és közreműködése nélkül! - fejezte be a kis monológját, mire az emberek tapsviharban és éljenzésben törtek ki. A lány a füle tövéig elvörösödött. - Most pedig visszaadom a terepet a zenekarnak, bizonyára szórakoztatóbbak mint én magam - hadarta el. - De megragadnám a lehetőséget, hogy egy táncra invitáljam önöket. Alexis? Megtisztelnél egy tánccal? - nézett le rá. A tömeg egy emberként fordult felé.

A lány viszont hallgatott. Minden figyelem rá irányult. Határozottan zavarban érezte magát. A tömeg biztatóan kiabálni kezdett, tapsolni, és még inkább kiabálni; - Mondj igent! Mire vársz? Mondj igent!

Will belevetette magát a tömegbe, és elindult felé. Az emberek automatikusan szétváltak előtte, utat képezve ezzel a két fiatal között. Kíváncsi tekintettel kutatták őket. A jövendő királyuk és királynőjük volt. Mégis annyira közel érezték őket magukhoz. Szemtanúi lehettek életük pillanatainak.

- Táncolj velem! - ez nem kérdés volt. Határozottan kijelentette, a kezét nyújtva felé. - Táncolj velem! - ismételte meg önmagát.

- Örömmel - csúsztatta a tenyerébe a sajátját, majd nem törődve azzal, hogy senki nem követi példájukat, könnyed, ámbár elegáns táncba kezdtek. Will magabiztosan vezette, biztos kézzel tartotta. Annyi elegancia és könnyedség volt a mozgásában, mégis kecses és komolyságot tükröző volt. Már nyoma sem volt annak a félénk kisfiúnak, aki egykor volt. Napról napra veszett el belőle, mióta a lány beleegyezett a házasságba. A váltakozó, heves kapcsolatuk azóta viszont mintha barátsággá szelídült volna. Már nem kellett küzdeni, sem a másikért sem ellene, így az érzések is elapadtak kissé. Viszont remek összhang és szeretet volt közöttük, és jól kijöttek egymással.

- Erre mi szükség volt? - suttogta a lány két tánclépés között. - Most mindenki minket bámul!

- Nézzenek csak! Nem mindennap látni egy ilyen szépséget mint te! - válaszolta egyszerűen. - Különben is, uralkodói előjogom dicsekedni a gyönyörű menyasszonyommal! - vigyorgott rá, miközben egy leheletnyit közelebb vonta magához. - Belegondoltál már, hogy nemsokára összeházasodunk? 

- Nem! - rázta meg a fejét. - Vagyis, állandóan ezen jár az eszem. De megpróbálok nem gondolni rá.

- Miért? Ennyire megriaszt a gondolata, hogy velem legyél? - nézett mélyen a szemébe.

- Csak félek, hogy minden megváltozik. Hogy másként kell viszonyulnom hozzád. Apám helyébe lépsz. Király leszel. De én nem vagyok kész rá, hogy királynő legyek.

- Egyszer mindennek eljön az ideje. A változás mindig utolér. De együtt nézünk szembe vele - mosolygott rá.

- Elnézést - valaki megpaskolta a herceg vállát. - Lekérhetném a hölgyet? - Will morgolódott magában, de aztán udvariasan elhátrált, sőt vidáman adta át helyét.

- Hát eljöttél! - derült fel a lány arca.

- A világért ki nem hagytam volna - szorította magához. - Szerinted képes lettem volna kihagyni egy bált, a saját kastélyomban? Nem ismersz engem eléggé, lányom.

- Talán igaza van, apám.

- Nem lányom, nincsen. Rájöttem, hogy önző módon viselkedtem veled. A szíved-lelked beletetted ebbe az egészbe, látszik is. Kételkedtem benned, pedig semmi okot nem adtál rá. Talán csak észrevettem, hogy a kislányom felnőtt, egy érett gyönyörű nő lett belőle. És még nem voltam kész elengedni. - suttogta a fülébe. - Már nem a kis Lexi vagy, hanem hamarosan Alexis királynő, Phentos és Wessos uralkodója. Nehéz elfogadnom, hogy az öreged örökébe lépsz. Nekem pedig már senki nem veszi itt hasznát.

- Ne aggódj papa, az első királynői intézkedésem értelmében minden felelősségemet rád ruházom át - vigyorgott rá hosszú idő óta először.

- Igazán nagylelkű vagy kislányom - csóválta a fejét. - Eljött a te időd. És biztos vagyok benne, hogy a birodalom fénykora csak most kezdődik. - csókolta meg a homlokát. - Tudom, nem voltam jó apád, sosem értékeltelek igazán, de jobb gyermekem nem is lehetett volna! Nagyszerű uralkodó válik majd belőled, tudom.

- Sosem kaphattam volna nálad jobb apát! - ölelte át, majd a táncot megszakítva a feldíszített fenyőfa mellé sétáltak. - Boldog Karácsonyt, édesapám - nyújtott át neki egy kis dobozt. - Nem nagy dolog, de gondoltam örülnél neki.

- Az édesapám zsebórája! Mégis hol találtad meg? Már réges-régen elveszett! - csodálta meg az antik darabot.

- Még 6 évesen vettem el, hogy idegesítselek, aztán megfeledkeztem róla, hová rejtettem.

- Bárcsak anyád is itt lehetne - suttogta alig hallhatóan.

- Hidd el, itt van valahol. És vigyáz ránk!

- Alexis. Boldog Karácsonyt - nyújtott át Will egy kicsi fekete dobozt. A lány lélegzete elakadt mikor kinyitotta. - Az édesanyámé volt. Hetekig győzködtem apámat, mire hajlandó volt lemondani róla.

- Ez gyönyörű! - csodálta meg a nyakláncot, majd hagyta hogy Will a nyakába tegye. Megérintette a medált. - Köszönöm! -  csókolta arcon, mire a fiú odébb szédelgett.

- Kisasszony! Kisasszony - tört át a tömegen egy fiatal fiú. - Kisasszony! Ez az öné! - nyújtott át egy tenyérnagyságú dobozt.

- Mégis ki küldi? - nézett rá nagyokat pislogva.

- Azt nem tudom, azt az utasítást kaptam, hogy csak kézbesítsem! Engedelmével kisasszony - tűnt el a tömegben.

Alexis kibontotta. A nagy doboz ellenére csak egy papírdarab volt benne. Írtak rá valamit.

"Kedvesem,

Igazán röstellem, hogy nem lehetek jelen, de valamely véletlen folytán nem kaptam meghívót. Ne aggódj, nem sértődtem meg. William bizonyára elszórakoztatott a távollétemben. Felettébb gáláns viselkedés nem gondolod?

Az a nyaklánc igazán értékesnek tűnik. Kár hogy akitől kaptad semmit nem tud az előző viselőjéről. Csak óvatosan, egy olyan nő ékszere volt, aki réges-rég meghalt. Csak óvatosan! Van bennetek valami közös, ami az ő halálában közrejátszott. WILL!

Ez már egy régi história. Sok minden változott azóta. És az idő csak múlik, egy év pedig nem túl hosszú idő. Ha nem vigyázol még a végén királynő leszel. De ne aggódj, mielőtt a fejedre kerül a korona az igaz királyod is visszatér hozzád. Eljövök érted. Addig is ne feledd; én még itt vagyok

D.!"

Alexis sokkos állapotban nézett körül. Az üzenet világos volt. Még korántsem volt vége!

65.*Tékozló Találkák*

Két hónap után egy összecsapott rész nem a legjobb visszatérés... Viszont rengeteg jó ötletem van a folytatásra, és már tudom mi lesz a vége bibibibibi :DD azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy ez már a végjáték :DD

- Szóval, mit terveztél mára? Azon kívül, hogy nekirontasz embereknek, és mindenkit leüvöltesz, akivel bajod van? – szegezte neki a kérdést a fiú.

- Arra gondoltam visszavonulok, és intézkedek a hazatérésünkről! Aztán otthon bezárkózom a szobámba, és két hétig elő sem bújok onnan! Szerintem remekül kidolgoztam – vágott hozzá egy erőltetett grimaszba forduló vicsorgást.

- És addig én mit csináljak? Éjjel nappal álljak őrt az ajtód előtt, hogy távol tartsak minden betolakodót? Azt ugyan nem! Valamikor aludnom is kell, meg enni, meg a hölgyekkel foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy igényt tartok minimum egy Marcus-órára, amikor csak magammal foglalkozok. És egy nagyobb tükör is jól jönne.

- Miért nem fér bele egyszerre a fejed, meg a hatalmas egód? – forgatta a szemeit. Képtelen volt felfogni, valaki hogyan tud ennyire végtelenül, és menthetetlenül szerelmes lenni önmagába. – És ha te választhatod meg a módszert, hogyan tartod távol az embereket?

- Ha a rendelkezésembe bocsátasz egy kézitükröt, és két hétre elegendő élelmet, akkor vállalom.

- Megkapod – vigyorgott, majd benyitott a szobába, ahol egy meghökkentő látvány fogadta.

Az ágya teljesen össze volt túrva, benne egy egészen rendellenes pózban fekvő idegen, aki fejjel lefelé, gyümölcsökkel tömte a fejét, miközben teli szájjal vihogott a szobalányra, aki visszafogottan kuncogott. Fel sem tűnt nekik, hogy már nincsenek egyedül. Éppen a szaftos sztori közepén járhattak, ami valószínűleg a lány életének egy kiragadott mozzanata lehetett. Vagy lehet csak látott egy jóképű kertészfiút. Neki teljesen mindegy volt milyen rangból származik az illető, ha az arcvonásai a helyén voltak.

Marcus megfeszült mellette, bizonyára már azon gondolkodott melyik nyíláson dobja ki őket. Az ablakon, vagy az ajtón? Viszont az sem okozott volna neki nagy gondolt, hogy a falon nyisson egy új kijáratot. De hamar ellazult, és ledobta magát a kanapéra, mikor beazonosította a betolakodókat.

- És Thomas? Ilyen hamar túlléptél rajta? – vonta föl a szemöldökét Alexis, mire a másik kulturáltan hörgött egyet, és szinte kicsavarta a nyakát, hogy az ajtó irányába tudjon nézni.

- Kisasszony – ugrott föl Cornelia. Szemében színtiszta riadalom csillogott. – Bocsásson meg, nem hallottam, hogy bejött. És ez a felfordulás… azonnal rendet rakok!

- Ugyan nem szükséges, ha ilyen vendégem van, csodálkozom, hogy egyáltalán a falak még állnak.

- Szeva’ Lex! – csámcsogta a vörös démon, a kezével kalimpálva.

- Hope – indult meg felé, majd az ágyhoz érve elrugaszkodott, és rávetette magát a másikra. – Hogy kerülsz te ide? Úgy hiányoztál már! – szorongatta meg.

- Ez az lányok! Élvezetes előadás – nyáladzott.

- Fogd be Marcus! – ripakodott rá. – Szóval?

- Ahhj, leléptem, mikor kihallgattam apád beszélgetését a tanácsadóival. Aggódik valami miatt. Hallottam, hogy itt vagy, Chriastina meg már az agyamra ment a hülyeségeivel. Vele nem lehet semmi izgalmasat csinálni. Csak a bátyádról beszél megállás nélkül. Szerintem belezúgott. És észre sem veszi, hogy Chris semmit nem akar tőle. Ő pedig azt hiszi ők most egy pár, csak mert a legutóbbi bálon fölkérte őt táncolni. Annyira nevetségesen viselkedik. És meguntam. Így elintéztem az idejutásomat.

- A bátyám nem kedveli őt. Csak jól nevelt… fogjuk rá, hiszen vannak bennünk közös gének. Macsónak mutatja magát, de igazából nagyon érzékeny lelkű. Soha nem bántana meg senkit. Így inkább bujkál, nehogy szembe kelljen néznie a problémáival. Önmagát ostorozza, inkább szenved ő, minthogy másnak kelljen.

- Nálatok ez valami családi vonás lehet – gúnyolódott. – Te is ugyanezt csinálod. Bár, ha, feltörnek belőled a sérelmek, bárkinek neki tudsz esni. Ti Lawsonok azt hiszitek, ha nektek fáj, azzal másoknak nem fog. De tévedtek. Apád is ilyen. A kötelesség mindenekfelett. Chris is, pedig más az apja.

- Ez nem igaz! Én… - vetett volna ellen.

- Dehogynem! Igaza van – nem hagyhatta ki, hogy ne szóljon bele.

- Te fogd be Marcus! Senki nem kérdezett!

- Ahogy akarod királylány, de akkor ugye nem bánod, ha beavatom a hölgyet a mai kis akciódba. Mert igazán érett viselkedésre vall. – nyújtózott el a kanapén.

- Milyen akció? – nézett a fiú felé, de már elterelődött a figyelme. - Hé, te vagy az a gyökér! – ugrott föl, és vádaskodni kezdett. – Thomas elmondta!

- Ennél jobbat is hallottam már, kislány. És ne bókolj itt nekem! Foglalt vagyok! – rebegtette a szempilláit. – De egy menetet még talán megérnél. – felemelte e fejét a kanapé karfájáról és méregetni kezdte. – Nem, inkább kihagyom.

- Lex, ez a szemét Caspian csicskása! Akiről azt hallottam megpróbált megölni! És majdnem sikerült is neki! Sőt valaki meg is... – elhallgatott a tekintetek kereszttüzében.

Marcus sértetten fölpattant. A szemében olyan szikra pattogott, amit a lány jól ismert. Rá is ezzel a tekintettel nézett jó pár napja. Mikor düh tombolt benne. – Mondd csak ki. Vedd a szádra! – megindult felé. Úgy mozgott, mint egy vadász!

- Marcus! – ugrott közéjük Lexi, és a mellkasára támaszkodva próbálta visszatartani, de mintha tömör kőfalnak ütközött volna. Olyan elemi erő tombolt benne. Elszabadult volna minden dühe. – Marcus!

- Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak a véleményedet, vöröske! – nézett át a lány feje fölött, szinte fortyogott a dühtől, szemeivel fölnyársalta az előtte állót. – Lucas az öcsém volt! – üvöltötte. –És te semmit nem tudsz! De ha tudnál, se lenne hozzá semmi közöd!! Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! - rontott ki az ajtón, miután sértetten hozzávágta a mondandóját.

- Úrsiten! Én sajnálom! Lexi, nem tudtam! Nem akartam! – szabadkozott. – Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom!

- Nem a te hibád. Most le kell nyugodnia. – nézett utána. - Még mindnyájunknak fel kell dolgoznunk ezt az egészet. És ez nehéz. Főleg neki. Azt mutatja minden rendben, de igazából nincs jól! De ne beszéljünk erről! – hessegette el a gondolatokat, melyek ismét alattomosan be akartak kúszni a koponyájába. - Mesélj mi történt veled! És otthon, minden rendben? A családom? – húzta őt az ágyhoz és lehuppant rá.

- Hát… Hosszú történet. Ha sokáig itt akarsz tartani, rendelj nekem valami kaját. Éhen halok! Együnk valamit. Mi a legjobb kaja, amit ezek a nagyképű White-ok szolgáltatni tudnak?

- Nem tudom. Nincs étvágyam mostanában.

- Ennyire rossz? Pff, mit is vártunk volna, nem igaz? Lefogadom, hogy nálunk otthon még a lovak is jobb ellátásban részesülnek, mint itt a leendő királynő legszebb és legkedvencebb udvarhölgye, akiből grófnőt csinálsz ha trónra lépsz, ugye?!

- Tessék? – a szeme kikerekedett.

- Öö, nem mondtam semmit – vigyorgott. -  Cornelia!!! – kiabált ki. – Nagy adag vacsorát kérnék bármi is az, mindenevő vagyok.

- Igenis, kisasszony! Rögtön hozom! – sietett el.

- Tripla adag desszerttel! – sikított utána. – Remélem, kacsa van!

- Megkapod a kajádat! Most ki vele! Mi folyik otthon? – ripakodott rá.

- Apád küldött egy levelet! Majd ő beszámol mindenről – halászta elő az egyik zsebéből a már eléggé összegyűrt levélnek kinéző dolgot. – Csak oda akartam adni, de hallottam néhány pletykát és most utána kell járnom valaminek. Majd jövök, ha megérzem a kacsa illatát visszatérek! – pattant föl és elviharzott.

Alexis,

mint hivatalos örökösöm, a követőm a trónon, elvárom, és megkövetelem, hogy ottléteddel képviseld hazád érdekeit, és felelősségteljes viselkedéssel viseltetsz, ezáltal országunk erkölcsi értékeiről tanúskodva. Felhatalmazlak, hogy a szövetség ügyeit illetően otthonod javát szolgáló döntésekről te dönts, s bármilyen hivatalos esemény alkalmával viseld országod jelképeit, és a téged megillető rangot képviselve jelenj meg!

Az unokabátyád nemrégiben meglátogatott, egyértelműen kijelentette, hogy férfiú örökös híján igényt tart a trónra, mint a legközelebbi férfi rokonom. A felesége várandós, az orvosok szerint nagy eséllyel fiú lesz. Én pedig már öreg vagyok, és ágynak dőltem. Mihamarabb át kell venned a trónt, még éltemben, hogy halálom után senki meg ne kérdőjelezhesse jogodat a koronára. A tanácsadóim, az előkelőségek, és a szomszédos országok urai támogatnak, hiszen Matthias csupán egy balkézről született fattyú, míg téged születés, és a tiszta, nemesi vér útján megillet örökséged. Viszont hatalmi státuszod megerősödne, ha egy egész ország állna a hátad mögött. A szövetségnek meg kell köttetnie!

Az esküvő dátumát már hónapok óta kitűztük, ha minden jól megy, kevesebb, mint egy hónap van hátra. Cselekedj rangodhoz méltóan, és alaposan gondold át tetteidet, most minden hiba végzetes lehet. A legfontosabb, hogy mihamarabb egybekeljetek. William felkészült az uralkodásra. Ő erős kézzel fogja kormányozni országunkat. Ha fiút szülsz neki, senki le nem taszíthat majd a trónról.

Apád, a király

- Én is szeretlek, nem kell ennyire kihangsúlyozni… - csóválta a fejét. Nem tudta a levél miatt-e, de forogni kezdett körülötte a világ. Émelygett, és a gyomra felfordult. Nem állt készen rá. Még olyan fiatal volt. Egy házasság? Egy egész ország? Királynő? Gyerekek? NEM! Minden összefolyt előtte.

Hope ingerülten csörtetett végig a folyosón. Olyan magabiztosan, és céltudatosan haladt előre, mintha ezerszer végigjárta volna ezt az utat. Kopogás nélkül rontott be a szobába. Feltépte az ajtót, majd ingerülten csapta be maga mögött.

- Nem tudom miért kaptad, de megérdemelted! Nem tudtam, hogy Lexi ekkorát tud ütni – csóválta a fejét, ahogy meglátta a fiút, kinek szeme alatt egy nagy vörös folt díszelgett. Valaki csúnyán behúzott neki.

- Téged is jó látni Hope! – forgatta meg a szemeit.

- Te csak ne jópofizz itt nekem! Egy szemét alak vagy, Daniel! Még van képed Lexi szeme elé kerülni, azok után, amit vele tettél?! – tört ki.

- Nem én kerestem a társaságát. Ő jött ide! – hárított.

- Hát gratulálok, nagyon ügyesen megoldottad! Teljesen szét van csúszva! Hála neked! Egyszer tönkretetted, és már csak a jelenléteddel is bántod!

- Sajnálom, hogy létezek, ne rajtam kérd számon! Panaszkodj apámnál, én már megtettem párszor! – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam így beszélni veled. Hogy van?

- Még kérdezed? Hát nem jól! – akadt ki.
- Csak hagyd őt békén! Világosan a tudtára adtad, hogy nem érdekel téged, mikor elmentél!
- Talán hazudtam!

- Megvolt a lehetőséged! De elszúrtad! Ne menj a közelébe. Willel jól kijönnek. Megbecsüli, és tiszteli őt! Hagyd, hogy boldog lehessen.

- Te sem vagy túl jól tájékozott. – fintorgott.

- Azért mert neked nem ment, őt ne ítéld el. Ki tudja? Lehet boldogabb lesz vele, mint veled valaha!

- Most már elég legyen! Nincs szükségem a te véleményedre, és kioktatásodra! Tudom, hogy elrontottam, nem kell az orrom alá dörgölni! – állította le a lány kitörését. – Inkább menj vissza hozzá, legyél mellette, és győzd meg, hogy ne keressen engem. Győzd meg, hogy hozzá kell mennie!

- Nem értelek! Az előbb azt hittem,... hogy vissza akarod kapni. Hogy ismét megbántsd! – vette vissza a hangot.

- Jobb lesz neki nélkülem! Nem akarom, hogy bántódása essen. És Will mellett nem fog. – vallotta be. – Most jobb, ha elmész.

Kopogtak az ajtón. Ezúttal senki nem rontott be. Csendben várt odakint. Ismét bekopogott, mikor nem kapott választ. Várt, ezúttal békével jött.

- Ki az, és mit akar? – érkezett a goromba kérdés. – Nem akarok senkit sem fogadni!

- É.. – elcsuklott a hangja. - Én vagyok – szólt halkan, de még mindig nem nyitott be. Várt a reakcióra.

- Menj el, Alexis – szólt ki a mély, mélabús hang. – Nem akarok veszekedni.

- Én sem – támaszkodott neki az ajtófélfának. Még mindig émelygett. A teste gyenge volt. Az elméje pedig fáradt. De a szíve. Az olyan hevesen vert. Tombolt a vére. – Én csak…

- Jobb lenne, ha elmennél!

- Nem! – csapott egy nagyot az ajtóra. – Meg kell hallgatnod! – egyre zaklatottabbá vált. – Beszélnünk kell!

- Szerintem a minap már mindent elmondtál, amit akartál! De ha visszatartottál valamit, amit még a fejemhez vágnál, csak rajta – minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudja lökni magától.

- Nem viselkedhetsz így! Velem nem! Azok után, amit tettél! – most már nem tartotta vissza magát. Ha nem lett volna kulcsra zárva az ajtó, már rég berontott volna. – Vagy legalább annyi méltóság legyen benne, hogy a szemembe mondd! – a fiú ezúttal már válaszra sem méltatta, ami csak még inkább feldühítette. – Legalább válaszolj! – már-már hisztérikusan csapkodta az ajtót. Dörömbölt, kiabált, tőle volt hangos a kastély. – Nem, lehetsz ennyire érzéketlen! Meg kell hallgatnod!

- Nem, nem kötelességem!

- De igen! Nincs jogod ezt tenni! – dühöngött. – Engedj be! Beszéljünk!

- Már megmondtam. Nincs miről beszélnünk! Menj el! – jött ismét a hárító válasz. – De az öcsém biztosan szívesen meghallgat, talán még körbe is ugrál!

- Nem érdekel az öcséd! Most neked van mondandóm! És akár akarod, akár nem, de meghallgatsz! – tombolt. – Lehet, hogy a minap kissé elragadtattam magam, de azok után, ami történt, mit vártál?

- Talán azt vártam, hogy többé nem találkozunk.

- Az a levél, amit írtam… Elolvastad, tudom… hisz meg is tartottad!

- Nem volt időm elégetni! De mit számít már?! Köztünk úgy sem lesz semmi! – ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Erősnek kellett maradnia. Az álcáját nem dobhatta le. Így lesz a legjobb.

- Miért zárod ki az érzéseidet? Miért teszel úgy, mintha közömbös lennék a számodra? - a hangja el-elcsuklott. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van! Kérlek. Csak engedj be – úgy beszélt, mint a halálán lévő aggastyán. Lassan, vontatottan, és oly halkan, hogy alig szűrődött át a vastag tölgyfaajtón. – Kérlek.

Valami koppant. Alexis pedig már nem beszélt, de távolodó léptei sem vertek zajt. Minden elcsendesült. Daniel mégis tudta, hogy nem azért mert odakint vár. A türelem nem tartozott az erősségei közé. Sőt, nem is nagyon voltak neki. Jól bánt a szavakkal, eszes volt, de a többi tulajdonsága csak pont ahhoz volt elég, hogy eltapossák a királyi udvar világában. A kedvesség, és az őszinteség nem tartozott a nemesi sarjak erényei közé. Ő pedig végtelenül naiv, és hiszékeny is volt. A viselkedéséről már nem is beszélve. De várni, azt nem tudott. A fiú furcsállotta is, hogy így elhallgatott.

- Ott vagy még? – kezdett aggódni a hirtelen beállt csend miatt. Nem kapott választ. – Elment talán? Nem, nem hiszem. Még nem mondta el a magáét – suttogta inkább csak magának. Megadta magát a kíváncsiságnak. Az ajtóhoz lépett, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott, még a lány légzését sem. Pedig kezdte azt hinni, hogy ezzel akarja rávenni az ajtónyitásra. Elfordította a kulcsot, és résnyire kitárt ajtón kitekintett. Megbánta minden ravaszkodó gondolatát. Alexis a földön ült, feje a falnak támasztva, de mikor Daniel óvatosan megérintette könnyedén billent oldalra. Határozottan nem volt eleven formában.

64.*Kacérkodó Érintés*

Visszatérteeem, áhhháháhá. Bocsánat, hogy megint nem jelentkeztem, de így Augusztusban minden összejött. És végre teljesült két nagy álmom awww... Yoga a tengerparton awww, és elkezdtem oroszul tanulni. Nagyon menő...akkor ez aaaaaaazzzzzz....1..2..3..4..5 igen 5.ik idegen nyelv amit tanulok :))) nem télkezni, ebből 3 full jól megy, amiket használok is rendszeresen, pl olaszul foglaltam szállást (és használtam a dugóhúzó szót, durva mi??), franciául szidtam az hülye francia rendszámú autósokat, és angolul rendeltem magamnak kaját (sokat (nagyon sokat)) :)))
Előtte pedig a nyugodt kis egri városkát forgattam föl teljesen. 1552ben a várat el akarta foglalni a török, most meg alatta szultánsátrat állított, mert kell neki az állandó munkahely, hogy megkaphassa az állampolgárságot. Nagyon vicces. Aztán meg még benyomtak estére egy kis Szulejmánt is, hát végülis miért nem :DD Amúgy most kúlturálódom, klasszikusokat olvasok. Jelenleg az Üvöltő szelek és Az ötös számú vágóhíd van terítéken. Végülis ki olyan maradi, hogy egyszerre egy könyvet olvas? (nem bántásból) :DD Meg persze a feketerigót 2xra. Ajánlom egyébként mindenkinek, a kedvenc könyvem. Már alig várom hogy a kezembe vegyem Harper Lee új könyvét ahahhahahahah. Najó befejeztem, így is csak full fölöslegesen dumáltam. Amúgy majd elfelejtettem, két (összesen kettőről tudok) legnagyobb Marcus rajongómnak küldeném a részt, Fanninak, aki ezt úgyse fogja elolvasni de akkoris, és Rékának (igen, te) (Jól látod), örüjjetek kicsit.

Rie Sinclair - No way out

Hihetetlen mennyire meg tud változni valaki. A napok, s hetek múltával egy egészen más jellem foglalhatja el bárki testét. Más érzések lakhatják be a lelkét, és mintha egy egészen más személy gondolatai töltenék meg az elméje kietlen zugait. Pedig a változás nem villámcsapásszerű. Mindvégig mellettünk kullog, vállunkon csüng, hurkot vet szívünkre. Csak a dolgok mögé kell nézni, hogy megértsük miértjét. Hiszen mindez egy páncél, melyet védelmünk érdekében öltünk magunkra. A különbség az, hogy ez a vért nem látható, és nem a külső sérülésektől óv.

De Alexis hiába próbálta a tragédiáit páncélként viselni, azok inkább csak teherként nehezedtek rá. És előbb utóbb rá kellett döbbennie, hogy képtelen tovább cipelni már. Le akarta vetni minden szenvedését, de azok oly sokáig éltek vele, hogy az élete részévé váltak. Így csak egyet tehetett. Találnia kell valakit, aki segíthet neki, aki könnyedén elbírja őt a terheivel együtt. És megtartja a semmiben.

Marcus a zuhanyzóban állt. Hátát nekivetette a hűvös csempéknek, miközben záporként áztatta őt a meleg víz, mely gyógyírként szolgált fájó izmaira, és végtagjaira. A katonákkal gyakorlatozott, akik úgy gondolták próbára teszik az új fiút. Természetesen ők jobban szórakoztak ezen, mint ő.

A bal válla sajgott, karját alig tudta mozgatni. Ismét túl nagy volt a szája, és előbb beszélt mint gondolkodott volna. De még így is igazságtalannak érezte, hogy tisztességes birkózás helyett, öten ugrottak rá. Ha az apja ezt tudná, most biztosan elásná magát szégyenében. A királyi hadsereg parancsnokának fiát könnyedén harcképtelenné tették. Mekkora csalódás lehet a számára.

- Rohadékok - motyogta, miközben a karját próbálta mozgatni. - Kinyírlak titeket - dühöngött. Az indulatait sem tudta megfelelően kezelni.

A meleg víz a fejére zúdult, tompítva hallását, de azokat a csörtető lépteket nehéz lett volna nem meghallani. És nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni. A szobája ajtaja hangosan csapódott be. Nem amikor csak maga mögött meglöki az ember. Ez olyan csattanás volt, mint amikor a kereszthuzat vágja be az ajtót. Vagy egy hercegnőt valaki nagyon felhúzott. Az utóbbira számított, és sejtése hamarosan beigazolódott.

A dübörgő léptek nem álltak meg. Keresztülgázolt a szobáján, majd mindenféle kopogás nélkül rátört a fürdőszobában. S hiába látta mi folyik odabent, ahelyett hogy elpirulva, szégyenkezve kihátrált volna egy életre elkerülve a fiút, inkább beljebb lépett, közelebb csörtetve. Marcus sem zavartatta magát. Folytatta a dolgát, nem törődve a villámló szempárral, ami kikerekedve akadt meg az ő tökéletesen kis testecskéjén. Igen, ő tökéletesnek hitte magát.

- Ugyan, ne zavartasd magad, gyere be nyugodtan. A zuhanyzóba véletlenül nem szeretnél begázolni? - jegyezte meg annak jeléül, hogy talán mégiscsak zavarta valamelyest, hogy beletiportak az ő intim zónájába. - Vagy a királyi sarjaknál így szokás? Mert akkor igazán jó nevelést kaptál. Tökéletesen törtél rám! - gúnyolódott.

- Ne akarj te is fölidegesíteni! És különben is! Mindketten jól tudjuk, hogy élvezed a helyzetet. Végre előttem meztelenkedhetsz, nem mintha érdekelne, de legalább azt az alattomos, sunyi, diadalittas vigyort töröld le a képedről! Mielőtt én teszem! - vágta hozzá a mondandóját, majd duzzogva összefonta karjait mellkasa előtt, de a szemét nem vette le róla.

- Mi az királylány? Csak nem dühös itt valaki? - gügyögött. - Dobd le a ruhákat, és ugorj be mellém! Felüdítő élmény mások előtt pucérkodni, nekem elhiheted. Kipróbálhatnád - kacsingatott, hogy elfedje a zavarát, mert igenis nehezére esett érdektelennek maradnia.
- Ha ha ha! Milyen vicces itt valaki! - ráncolta össze a bőrt az orrán, ahogy mindig szokta, mikor gúnyolódni próbál. Nem túl sok sikerrel, mert bármennyire is közvetlennek tűnt a térde remegett, ujjai reszkettek, a gyomra ugrált, torka elszorult. Szemének pedig képtelen volt parancsolni. Tudta, hogy szégyenkezve kéne elpirulnia, és elfordulni, de mégsem tette meg. A szíve elszorult, ahogy a férfi test látványára feltörtek benne a régi emlékek.

Bár nem ő volt az akivel átélte a pillanatokat, mégis maga előtt látta. Ahogy a széles, erős vállaira nézett, látta ahogy belekapaszkodik, és a nyakába zihál. Az izmos mellkasára hajtja fejét, és végigfuttatja rajta ujjait. És ahogy egyre lejjebb nézett, egyszerűen képtelen volt nem emlékezni arra, ami azon az éjszakán történt. Emlékezett Danielre.
- Ugyan, ne zavartasd magad. Bámészkodj nyugodtan. Csak a szemgolyód ki ne essen! - fintorgott a lány arckifejezése láttán, aki rezzenéstelenül bámulta őt a legintimebb formájában. - Megfogni nem akarod bármimet, mert látom nagyon tetszik amit látsz. Kinek ne tetszene? - vigyorgott.

- Most nem vagyok vevő a humorodra, Marcus! Nem tudom feltűnt e, de nem vagyok jó hangulatban! - tépte le a törülközőt a fogasról, és közelebb csörtetve hozzávágta. - Takard el magad! Perverz! - az emlékek ismét felsértették a sebeit.

- Te törtél rám! - emelte égnek a tekintetét, miközben maga köré tekerte az anyagot, majd kimászott a zuhany alól. - Az is az én hibám, hogy nem tudsz kopogni?

- Nem érdekel! Ne meztelenkedj előttem! - sipákolta.

- Mert mintha annyira ártatlan lennél mi? - csak viccnek szánta, de ezúttal egy olyan pontot talált el, ami most nem kellemes következményekkel járt. Egy véres kézlenyomat maradt az arcán, ahogy Alexis teljes erejéből megpofozta.

- Ti férfiak undorító, mocskos, szemét alakok vagytok! Mindannyian! - tört ki ismét, majd sértetten távozni készült. Kis ember létére nagyot tudott odacsapni. Marcus megérintette sajgó arcát. De az ujja valami nedveset érzett. Ragacsos volt, meleg, és vörös, ahogy megszemlélte.

- Mi a franc ez? Ez vér?? - kapott egyből utána. - Ki csinálta ezt veled? - látta meg a szétvágott kezeit. - Miért nem ezzel kezdted, ahelyett, hogy a ruháim nélküliségével foglalkozol?

- Mégis mikor, két gúnyod között? - emelte rá vörös tekintetét. - Vagy a nyomulási próbálkozásaid után?

- Na jó, ülj le ide szépen, el ne mozdulj - ültette le az ágyára. - Felkapok valamit magamra, és jövök is vissza, rendben? Várj meg itt - sietve rohant el, hogy keressen magának egy alig használt alsógatyát.

Valaki hármat kopogott. Először halkan, és bizonytalanul. Aztán bátrabban, és komolyabban még kettőt. A lány hallotta, hogy odakint megköszörüli a torkát. Ideges volt, és zavart. Feszengett, kényelmetlenül érezte magát. Ismét kopogott.

Alexis felállt, és az ajtóhoz lépdelt. Fásult volt, nyűgös. de leginkább fáradt, és dühös. Ki sem nyitotta az ajtót. Tudta ki áll odakint. Az egyik White fiú volt, csak azt nem tudta melyikük. De jelenleg egyikükre sem volt kíváncsi, mindkettőt elküldte volna a fenébe.

- Menj innen! - szólt ki, ügyelve arra, hogy hangjából semmilyen érzelmet ne lehessen kifürkészni, csak a közönyt.

- Alexis, kérlek. - Will volt az. - Meg kell magyaráznom ezt az egész helyzetet. - Hát persze. Magyarázkodni. Ahogy mindig szokott. Hiszen nem ez az első eset, hogy valamit eltitkolt.

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Menj el!

- Csak téged akartalak megkímélni az újabb csalódástól. Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked.. - nem akart elmenni.

- Ó dehogynem. Tudtad jól.

- Mit tegyek, hogy meghallgass? - szinte már-már könyörgött.

- Menj el! - válaszolt egyszerűen. - Ha tényleg olyan fontos vagyok neked, mint ahogy azt bizonygatni szoktad. Akkor most elmész innen. És később sem jössz utánam. Időre van szükségem.

- Rendben. Ha ezt szeretnéd, akkor elmegyek. De remélem, hogy megérted miért tettem, vagy ha nem, hát adsz egy esélyt, hogy elmagyarázhassam - próbálkozott még egyszer, majd feladta a harcot. - Akkor, most elmegyek. És mélyen megbánom tettemet.

- Minden rendben? - dugta ki a fejét Marcus az ajtó mögül. Haja égnek állt, ahogy a törülközőjével próbálta fölitatni róla a vizet.

- Nem tudom... - bámult maga elé, majd visszaroskadt az ágyra. Lábait a mellkasához húzta, állát pedig megtámasztotta a térdén.

- Ehh.. - hirtelen a nagy szájú macsó nem találta a szavakat. - Szóval, akkor én most itt vagyok. Úgy értem...ha beszélgetni szeretnél... Akkor meghallgatlak - próbálta összerakni a mondandóját, miközben egy adag kötszerrel tért vissza.

- Ha Will korábban elmondja, hogy Lucas eltűnt, akkor talán még élne! De neki könnyebb volt elhallgatnia. Miért bajlódna ezzel?

- Alex, azt hittem ezen már túlvagy...

- Túl lennék, ha nem fordulna elő újra ès újra! Ha őszinte lenne, ha elmondana mindent! Aztán pedig jön, hogy "megmagyarázom, hallgass meg" - torzította el a hangját, és szinte már-már nyávogott.

- Jobb kedved lenne, ha ellátnám a baját? Bár nem lenne örömömre, érted megtenném - kacérkodott a gondolattal.

- Ugyan, mindennél jobban erre vágysz - nézett rá sandán. - A legnagyobb vágyad teljesülne, ha megtehetnéd.

- Talán egy icipicit élvezném....vagy nagyon. De mint hivatalos testőröd, kötelességem eltörni valamelyik végtagját, mert bántott. - örült a fejének.

- Hivatalos testőr? - vonta föl a szemöldökét, arcára kiült valami csalódott kifejezés.

- Igen - hajtotta le a fejét. - Apádtól megkaptam a megbízó levelet. Tudom, hogy nem léphetek Lucas helyébe, de nekem kell átvennem a feladatait. Rám hárul ez a feladat. Mint a bátyja!

- Az apám küldte? - rázta ki a fejéből a nemrég történteket. Erre volt szüksége, hogy elterelje a gondolatait.-  És én? Nekem nem írt?

- Sajnos nem tudom. De elmondhatnád kit öljek meg ezért! - bőrkeményedéses, hatalmas, vaskos ujjai kifejezetten gyengéden fonódtak a keze köré. Simogatták bőrét, ahogy a vizes tálban leöblítette róla a vért. A kemény, gúnyos külső alatt lakott egy lélek, amely a régi énjét őrizte, ki egykor volt.

- A szememben már úgyis halott - ezzel lezártnak is tekintette a témát. A fiú pedig nem faggatta tovább.

- Ne engedj senkit a közelembe, oké?
- Milyen messzire mehetek el? - tördelte az ujjait.
- Amennyire szükséges. Nem akarom, hogy bárki az utamba kerüljön. Főleg azok ketten ne! - fintorgott.
- Értettem kapitány! - tisztelgett. - Mint lovagias, hős, nem mellesleg jóképű védelmeződ, mindenkit távol tartok. Még ha erőszakhoz is kell folyamodnom legnagyobb bánatomra - vigyorgott. - Menjünk - rántotta oda magához, és karjait átdobta a nyaka mögött, mintha nagy haverok lennének.
- Jóképű, lovagias hős? Kicsit túlértékeled magad, nem gondolod? - bökte meg egyik ujjával a mellkasát. - Nem akarlak kiábrándítani, de se jóképű nem vagy, lovagias pedig végképp nem!
- Azt mondod nem vagyok vonzó?! Akkor mégis miért nézted annyira a meztelen testemet? - sértette az önérzetét, hogy valaki nincs odáig érte. - Bocs szívem, de nem tudod elvenni a kedvem magamtól - vigyorgott önelégülten. - És egyébként, rémesen hazudsz.
- Nem hazudtam! Nem szokásom - öltött rá nyelvet.
- Akkor mi volt az az ajakharapdálás? Hm? - kezdte el harapdálni a száját, hogy idegesítse.
Alexis megszorította a fiú karját, mikor valaki közeledni kezdett feléjük. Barthon tanácsos volt az. Nagyon mosolygott. Bizonyára még nem hallotta mi történt. Marcus elengedte a lány vállát. Kihúzta magát, mellkasát kinyomta akár egy pöffeszkedő béka. Megindult felé. Az öreg megtorpant. A lányra nézett, ki villámló tekintettel bámult vissza. Értette ő magától is. Jobb ha most odébbáll. Óvatosan biccentett egyet a fejével, majd nagy ívben kikerülve őket haladt tovább. Alexis egy pillanatra hátrapillantott, de azonnal vissza is kapta a fejét. Olyat látott, amit nem akart. Akit nem akart. Egy apró pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje őt. Több millió ember közt is azonnal észrevenné.
- Szóval, most te vagy a személyes testőröm? - nézett rá föl egy kaján vigyorral.
- Ja - vonta meg a vállát.
- És ez azt jelenti, hogy mindent meg kell csinálnod, amit mondok? - vigyorgott.
- Máris követelőzni akarsz? Nem a személyi asszisztensed vagyok, és csak, hogy tudd királylány, téged is fenékbe rúghatlak, ha őrültségen jár az eszed! - borzolta össze a haját. - Attól függ miről van szó. Min töröd már a csinos kis fejed? Bármi őrültséget forralsz, felejtsd el!
- És ha neked is tetszene? - huncut vigyor terült el az arcán, ahogy megállt, és fölnézett rá.
- Nem tetszik ez az arckifejezés!
- Tudod. Nagyon sajnálom, amit most tenni fogok. Nem akarlak kihasználni. De van valami, amit most meg kell tenned értem. Kérlek. Szükségem van rá! - suttogta, alig hallhatóan, ahogy közelebb lépett. Marcus nem szólt semmit. - Csak éld bele magad, csak legyen valódi - olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. - Legyen valódi. - Előrébb hajolt. - És bocsáss meg!
Az ajkát az övéhez nyomta. Lassan, finoman, mintha attól félne föltépi raja a bőrt. Marcus nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Vagy talán csak nem tudta. Képtelen volt elfogadni, hogy az a kislány, akit egykor elhagyott, már felnőtt. És minden gyermeki ártatlansága elveszett. Már más volt. Olyasvalaki, aki már nem ő volt. Kifordult önmagából.
- Kérlek. Legyen valódi - suttogta az ajkaiba.
Marcus megragadta a derekát, és közelebb vonta. Úgy szorította, mintha meg akarná ölni. Érezte a teste melegét a bőrén, a haja kellemes illatát, és selymes érintését, ahogy a nyakába omlottak hosszú tincsei, és a sós könnyeket az ajkukon.
Alexis szeme villant egyet, ahogy átnézett a fiú válla felett. Daniel ott állt, ahogy azt a lány jól tudta. Őt nézte teljesen lefagyva. Szenvedett, de nem mutatta. Nem szabadott. Csak állt, és nézte, nem tehetett mást. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elforduljon. A tanácsos a vállát veregette, rángatta, de ő képtelen volt megmozdulni.
Boldog volt, mégis sírt. Végre bosszút állt, de az üresség, mely benne tombolt továbbra sem tűnt el. Szenvedni látta, ahogy akarta, de mégsem könnyebbült meg.  Szüksége volt rá, hogy szenvedni lássa. Bár még mindig érezte a fájdalmat, valami más érzés is kavargott benne. Tudta. Továbbléphet.
Lassan eltávolodott a fiútól. Hátrébb lépett egyet. Durván letörölte a könnyeit, majd kezeit lejjebb csúsztatta a fiú karján, elérve kezét az ujjai köré kulcsolta sajátjait.

- Köszönöm. - nézett a szemeibe. - És bocsáss meg!
- Mi volt ez? Mármint tudom, hogy mi volt, nem arra értem - kezdett el össze vissza dumálni. - Úgy értem miért? Mi ez?
- Ez a továbblépésem. Köszönöm, hogy egy méltó lezárást adtál. Mostantól többé nem kell küzdenem a múlt démonaival.
- Hát ha csak erre van szükséged, a szám bármikor a rendelkezésedre áll. Engem nem zavar - kacsintott. - De ha nem volt elég... Látogass meg később. Este. A szobámban - vigyorgott elégedetten. Olyan hangosan mondta, hogy Daniel is biztosan hallotta. Marcus tudta miről van szó.
- Köszönöm, Marcus - nézett fel rá hálásan, majd hátrapillantott. Daniel arca még ilyen nagy távolságból is vérvörösnek tűnt a dühtől. Szinte tajtékzott. Majd ingerülten elviharzott.
- Komolyan mondtam - kacsintott, majd szorosabbra fogta a kezüket, és elindult. Hátrahagyva mindent, ami a múltba tartozott.
- Remek barát vagy - döntötte a fejét a vállára.
- Igen... Az! A barátod vagyok.
- És nem hagysz el! Te mindig itt leszel! - jelentette ki, majd rászegezte a tekintetét. - Ugye? - megragadta a pólóját a nyaka alatt, és közelebb rántotta. - Ugye?
- Ja. Persze! - tépte le a kezeit a ruháiról. - És értek én a szép szóból is. Nem kell rángatnod. Nemrég vasaltattam ki!! Most összegyűrted!
- Jajj szegény te! - ráncolta össze a bőrét az orrnyergén. Mindig ezt csinálta ha gúnyolódott.
Egy fiatal lány haladt el mellettük. Egy kis csinos lányka, fogható idomokkal. Marcus feje is egyből fordult utána. Éppen füttyentés közben volt, mikor Alexis rácsapott a mellkasára, és dühösen meredt rá.
- Mivan? Mit féltékenykedsz?! Neked úgyis csak a bosszúdhoz kellettem nem? - vetette oda durván a szavakat, majd fordult is hátrafelé. - Vagy olyan ostobának hiszel, hogy nem jövök rá szerinted?
- Ti férfiak mind ugyanolyanok vagytok. Ha megláttok egy szép lányt egyből meg kell kapnotok ugye? És jó is addig amíg van, de amint jön egy másik máris az kell! - omlasztotta rá minden megvetését az ellenkező nemről.
- Most saját tapasztalatból beszélsz? - bámészkodott még mindig hátra.
- Talán - vonta meg a vállát.
- Mégis mit tettem én, hogy azt hiszed érdeklődöm irántad...ÚGY!? És ki mondta, hogy szép vagy? Ne legyél elszállva magadtól királylány. Nem áll jól neked - kezdte ismét cukkolni.
- Tuskó! - öltött rá nyelvet. - Egy tahó vagy Marcus! - indult meg előre.
- Ugyan ne bókolj itt nekem. Úgyse fogok mást mondani! - kiabált, majd utána eredt. - Most megsértődtél? Ne legyél már ennyire nyafka! Nem az én hibám, hogy itt vannak szép lányok is! Most komolyan! - halt el egyre jobban a hangja, ahogy elhagyták a folyosót. A nyüzsgő tér pedig visszasüllyedt a némaságba, melyből pár perce kiszakították. Ismét minden a régi volt. A zajforrás már továbbállt, és a csend visszatért, hogy ismét tomboljon. A vihar előtti féle.

Marcus olyan cukiiiiii! És mivel jogilag ő örököl mindent Lucas után, hivatalosan is megörökölte a kedvenc karakterem címet :D Ugye piciii? Te vagy anyuci kedvence! Igen, te vagy! (Nem nevetni!)

63. *Menthetetlen Szív*

Ehhehehhh... Mit is írjak? Ja igen, új rész... Wáá, és csak egy hónapot kellett rá várni hát nem nagyszerű? ;D Najó... Sajnálom, hogy nem jelentkezem gyakran, és elmulasztom elolvasni a blogokat (Szilvi majd kapsz egy Will részt [csak nem most] és most húzok át hozzád olvasni oksa?) Akkor megegyeztünk :DD

Gavin DeGraw - Belief

Minden olyan szokványosan indult. Semmi nem utalt a közelgő viharra, mely őrült erővel készült lecsapni. Az a bizonyos vihar előtti csend, mely egy közelgő katasztrófa előjele. Az a baljós némaság. Ám ezúttal senki nem hallotta a sikoltó ürességet. Pedig a legnagyobb tornádó közeledett, amit valaha láttak. Mely mindenféleképpen áldozatokat hagy maga után. Holt lelkeket élő testben. Ennek a viharnak a neve Alexis volt. És mint a legtöbb vihart, őt sem lehetett megállítani.

Daniel céltalanul kóválygott a folyosókon. Nem volt hová mennie, nem volt senki aki várta volna. Ez a hely már nem volt az otthona. Csak létezett, cél nélkül, ok nélkül, anélkül, hogy bárkinek számítana. De még reménykedett. Kutató szemekkel haladt előre a fal mentén. Beleolvadva az árnyékokba. Talán keresett valamit. Talán inkább valakit. Annyi érzés kavargott benne. S oly távolinak tűnt az emlék, mikor utoljára a szemeibe nézhetett. S gyűlölte magát azért, mert abban a végtelen sötétségben megváltozott valami. Valami, amit ő vett el onnan.

Ott állt mellette. Csak nézte őt, és nem szólalhatott meg. Nem tudhatja, hogy ilyen közel van hozzá. Mégis rettenetesen távol. Még a sötéten keresztül is látta mekkora fájdalom lakik még benne. S mikor megszólalt, olyan nehéz terhet hordozott a hangja. Nem lett volna szabad belopódznia hozzá. De az a nyitott ablak annyira kecsegtető volt. Ő pedig túl gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni. Csak még nehezebbé vált számára, hogy elkerülje őt. De ez a találkozás elkerülhetetlen volt.

Fel sem tűnt neki mikor indult el a szobája felé. Ha már úgyis ott volt, mi értelme föl-alá mászkálni. Inkább ismét bezárkózik a barlangjába. Ismét az önmarcangolás karja közé veti magát. Egyebet úgysem tudna tenni. Viszont arra nem számított, ami odabent várta.
Az odakintről beáramló fény egy pillanatra megvakította, mikor benyitott a szobába. Valaki elhúzta a sötétítőket. Már majdnem elkiabálta magát, hogy ki merészelte beereszteni a világosságot az ő purgatóriumába. Neki a sötétségben kell az enyészetté válnia! De egy árnyalak vetült a padlóra. Kicsi volt, és vékony. Mielőtt meglátta volna a bent lévőt, már az árnyékából tudta ki áll odabent. Az álla teljesen leesett. A mellkasa összeszorult. A szíve kihagyott néhány ütemet. A vakító fény ellenére képtelen volt levenni a szemét róla. Háttal állt. Az ágya mellett. A betörő világosságtól teljes sötétségbe borult az alakja. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögötte.
- Alexis - suttogta
A lány összerezzent. Alig észrevehetően, de Daniel ismerte a teste minden mozdulatát, képtelen volt elmulasztani még a legapróbb rezdülését is. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ott áll előtte. Még az is megfordult a fejében, hogy az elméje űz vele ravasz, mocskos tréfát. De a szíve oly hevesen kalapált, hogy képtelen volt megkérdőjelezni.
Aztán megfordult. De mintha már odabent legbelül, ő maga is sejtette már ki áll mögötte. A tekintete olyan rettenetes volt. A fiú megriadt tőle. Az a csillogás, a vidámság, az élet meg nem álló szikrája, eltűnt. És csak mardosó bűntudatot látta benne a fiú, amit ő maga érzett. A kedvenc képét tartotta a kezében. És mikor kicsúszott a kezeiből, ő még csak nem is foglalkozott vele. Csak bámulta őt, s nem hitte el, hogy újra láthatja. A lány, kit mindennél jobban szeret. Kiért mindent eldobott. Aki az egyetlen, ki még megmaradt a szívében. S aki olyan végtelen fájdalommal néz rá. Egy ostoba kisfiúnak kezdte érezni magát, aki túl durván játszott a játékaival, míg végül összetört a kedvence. De persze Alexis nem egy játék volt számára. Meg is ütötte volna saját magát, ha csak ilyesmi megfordul a fejében.
Aztán kitört a vihar. És úgy tűnt a hurrikán mindent elsodor. Az a mélyen ülő kín, mi ott lobogott benne. Minden átalakult valami mássá. Valami erősebbé, és egyben félelmetessé. A riadt kis nyuszi hirtelen éhes oroszlánná változott. Készen arra, hogy belemártsa karmait azokba, kik ártottak neki. És jelenleg ő volt az, kit leginkább szét akart tépni. 

S mikor megérintette...egyszerre áradt szét benne a melegség, s fagyott meg mélyen odabent, mert abban a tekintetben nem honolt más, csak megvetés. Harag,  és sértettség villant benne. S mozdulatai olyan ellenségesek voltak. Mintha nem is az a lány lenne,  kibe egykor menthetetlenül szerelmes lett, s azóta képtelen feledni. Csak arra vágyott,  hogy viszonyozza az érintését, s szóljon hozzá. De koránt sem azt kapta,  amiért könyörgött. A válasz üvöltés és kiabálás formájában érkezett meg hozzá, szavaival csak sérelmeit rótta föl. Gyűlölte magát, amiért ezt kellett tennie vele. Legszívesebben megütötte volna magát, de a lány megtette helyette. Ő mégis csak a felsebzett kezei miatt aggódott.
Daniel önutálata egyre nagyobb méreteket öltött, ahogy a lány túlságosan is igaz szavakat vágott a fejéhez. A hangja olyan meggyötört volt, már nem volt benne semmilyen gyermeki báj vagy ártatlanság, csak hamisítatlan fájdalom. Minden, ami valaha benne élt, minden mit szeretett benne. Eltűnt. Mindenét elvette. S nem hagyott helyette mást csak a sikoltó ürességet. Gyűlölte magát érte. De lelke minden szeretetével tekintett továbbra is rá. Képtelen volt nem imáiba foglalni. S mindent megadott volna azért, hogy újra boldognak lásson. Hogy visszatérjen a szemébe az a csillogás, mely mindig is ott lobogott. S melynek a lángját ő oltotta ki. Megérdemelt minden ütést, minden pofont, amit tőle kapott. Legalább egy pillanatra ismét érezhette őt. Még ha csak a dühöt érezte rajta keresztül. Olyan hangosan üvöltött vele, hogy tudta, nem tart soká míg valaki rájuk ront. A sejtése be igazolódott, mikor meghallotta az öccse hangját. S a tornádó ezúttal még erősebben csapott le. Ezúttal más célpontra. Daniel pedig nem tudta elhinni, hogy ez az a lány, akibe egykor beleszeretett. Akit még most is szeret. Még mindig. És ez az érzés sosem fog megszűnni. És bármennyire is jogosnak érezte a dühét, jól ismerte őt. Tudta, hogy ezt nem akarta. Így meg kellett állítania.
- Bíztam benned! Azt mondtad, te sosem árulsz el! - üvöltötte, és Will szemében olyan riadalom csillant, ahogy a felajzott ragadozót nézte. Mintha föl sem ismerné azt, aki odabent bújik meg. - Hazudtál!! Lelketlenül képes voltál a képembe hazudni! Hogy tehetted?!
- Mit csináltál vele? - kiabált át a válla felett, miközben megpróbálta lefogni a kezeit, melyekkel össze-vissza csapdosott. - Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni!
- Hogy tehetted? Hogy tehetted?! - rázta a remegés, és zokogni kezdett.
- Shhh - próbálta megnyugtatni. - Elmegyünk innen. Elviszlek. - engedte el a csuklóját, és magához szorította, nem is sejtve, hogy ezzel épp az ellenkező hatást éri el.
- Ne merj hozzám érni! - taszította el magától, és ismét neki esett volna, ha Daniel nem lép közbe. Megragadta a derekát, karjaival közre fogta, elrántotta az öccsétől. Az ágyra dobta a lányt. Óvatosan, figyelve rá, nehogy kárt tegyen benne, de erélyesen, hogy tudja nem ő a főnök. Lábával pedig berúgta az ajtót, ami becsapódott fivére előtt. Eltorlaszolta a bejáratot, s kulcsra is zárta, melyet elsüllyesztett a zsebében. S a kint rekedt hiába dörömbölt, vagy próbált bejutni.
- Mégis mi a fenét csinálsz?  Hé, engedj be! Nem hallod?! - próbálkozott hasztalanul.
- Menj innen, csak még inkább fölzaklattad - válaszolt, majd megindult az ágy felé, ahol a lány zavartan forgolódott, nem tudta hogy került hirtelen oda.

Hirtelen úgy érezte, hogy a világ kifut a lába alól. Ő pedig csak zuhant arccal előre, keresve a helyet, hová hullajtsa összetört testét. Ám tudata hiába játszott vele, biztosan állt a földön. Feje kavargott, mint akinek éppen behúztak egyet. De örömmel elviselt volna minden rá mért ütést, ameddig ott lehet ahol, és akivel van. Remegett mindene, ahogy közeledett. Az ágy bemélyedt alatta mikor rátérdelt.
Alexis lassan hátrébb húzódott. Arcán az ismeretlentől való riadalom halvány szikrája pihent, de kaján vigyorral próbálta palástolni, ahogy finoman előre hajolt, és végigsimított a másik arcán, aki szórakozásképp előre vetette magát. Fölé kerekedett, uralkodóan magasodott fölé. A lány nyelt egy nagyot. Már képtelen volt takargatni az érzéseit, de biztos volt abban, hogy mit akar. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek a bőrében. Mintha ez idáig csak létezett volna, s most lángra kapva, életet nyert.
Daniel lejjebb ereszkedett. Közvetlenül az arca felett zihált. S mikor ajkát óvatosan hozzáérintette az övéhez szorosan magához vonta a gyönge testet. Érezte, ahogy a szíve az ő szíve fölött dobog, ahogy egymáshoz simul a két test, s mintha egész életükben ezt tették volna, úgy illettek össze.
- Hiányoztál - mosolygott bele a csókba. - Egy örökkévalóságnak tűnt míg érted esedeztem.
- Mindvégig te jártál a fejemben. Minden magányos éjszakán. Rád gondoltam, amikor a hajnal nem akart eljönni. A te arcod ragyogott rám, mikor felderült az ég, s fényleni kezdett a Nap. Mindvégig szerettelek!

Nem engedte ki öleléséből, épp csak annyira távolodott el tőle, hogy lassan, de kibonthassa a ruháiból, melyek könnyedén kezdtek lehullni róla. Úgy adták meg magukat, mintha maguk is ezt akarták volna. Ő pedig vigyázott rá.
Úgy bánt vele, mintha csak egy ajándék lenne, melyet épp most csomagol ki. Egy törékeny test, mely számára érkezett a világra. És neki bőven volt rá ideje, hogy kibontsa. Lehúzza róla a masnit, és a csomagolópapírt. Mindent megadott volna azért, hogy újra érezhesse azt a pillanatot, mikor keze először simult a remegő bőrre. Pedig a közös életük csak most kezdődött.


- Az egyetlen, ki fölzaklatja az te vagy! - szűrődött be a hang, mely észhez térítette, s kirángatta az álomvilágából, s képzelgéséből.
Semmi sem volt valós, mégis minden azzá vált, egy pofontól, mikor az ágyra térdelt. A feje oldalra billent, de nem érdekelte túlságosan. Visszafordult felé, még csak nem is haragudott. Megérdemelte. Beletörődött. Ezt a lány is észrevette, már nem volt ellenfele. És a haragja is apadni látszott. Amit akart, hogy eltűnjön a szeme elől. Látta, hogy kívülről rángatják a kilincset. Az ajtó zárva volt.
- Megüthetsz ahányszor csak akarsz. Nem bánom. De addig innen nem mész ki amíg meg nem nyugodsz, és a kezedet nem kötöttem be - mondta erélyesen.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal - sziszegte, és ismét felé vetette magát, ezúttal viszont nem bántani akarta, hanem a kulcsot megszerezni. Tépte a ruháit olyan hevesen kereste.
Daniel könnyedén visszalökte őt az ágyra, majd fölállt. Zsebéből előhúzta a cirádás fémkulcsot. Meglóbálta a lány szemei előtt. Élvezte, a játszadozást.
- Ezt keresed? - vigyorgott. - Megkapod ha megnyugodtál! - tette ismét zsebre.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal! - morogta, és kész volt ismét támadásba lendülni, de a másik már csak vigyorogni tudott ezen. Mielőtt egyáltalán a közelébe kerülhetett volna, már visszanyomta a puha ágyra.
- Elég legyen! - förmedt rá erélyesen. - Rendben, igazad van. Egy szemét alak vagyok! A világ utolsó gazembere - vágta az arcába. - De innen akkor sem mész ki! - szinte már élvezte is, hogy ezúttal ő irányít. - Add a kezed! - nem kérésnek szánta.
- Nem fáj! Nincs semmi baja! - ez volt az első pillanat, hogy mindenféle agresszió nélkül válaszolt. Anélkül, hogy nekirontott volna. Anélkül, hogy kiabált volna. De a hangjában olyan bántó közöny ült.
- Nem érdekel! - nyúlt a csuklója után, de az elrántotta. - Alexis, ne akarj a türelmemmel játszani! Add a kezed!
- Ó, feldühítettelek? - kérdezte ártatlan arcot vágva. - Akkor örülök - vetett rá egy gúnyos vigyort. - És csak, hogy tudd, semmi jogod nincs parancsolni nekem! A te szavad, az én szememben már nem ér semmit az égadta világon. Nem kell eljátszanod, hogy törődsz velem. Menj inkább és keresd meg az egyik nőcskédet, és szórakozz vele. - folytatta, de ezúttal ő is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. - Biztosan melegen tartják számodra az ágyukat. De ha nekik megfelel ez, hát nyugodtan csinálják.
- Lehet rosszul emlékszem, de nem úgy tűnt mintha elégedetlen lennél - villant rá gonoszan a szeme. - Sőt, azok a nyögések, biztosan nem azért szöktek belőled, mert olyan rossz volt - élvezte, hogy visszaszólhat, de a szíve fájdalmasan lüktetett, amiért pont ezzel vágott vissza. A lány annyira szerette őt, hogy neki adta a legnagyobb kincset, amit egy nő adhat. Ő pedig visszaélt most ezzel.
- Gyűlöllek - próbálta megpofozni, de a fiú számított erre. Épp ezért a reakcióért hergelte. Egy kobra sebességével csapott le a felé lendülő kézre, és ragadta meg a csuklóját. Kajánul vigyorgott rá. Rántott rajta egyet, hogy kénytelen legyen közelebb jönni hozzá.
- Én szépen kértem - válaszolta a lány gyűlölködő pillantása láttán. - Miért akarod megnehezíteni a dolgomat? - kérdezte, az ökölbe szorított kezekre bökve.
- Majd én megoldom! Hagyd! - próbálkozott.
- Oh - szökött ki a száján egy csalódott sóhaj.
Nem az elutasító viselkedése miatt, hiszen nem arra számított, hogy vigyorogva a nyakába borul. Minden oka megvan, hogy gyűlölje. De nem tudott nem csalódott lenni, mikor a szeme megakadt egy kis ékszeren a lány gyűrűsujján. Egy finoman megmunkált, egyszerű, mégis kifinomult darab volt. Egy gyönyörű drágakővel a közepén. Olyan előkelő, és elegáns. Igazi királynőhöz méltó.
Ő már csak tudta. Hiszen az édesanyja ujján is ugyan ez a karika díszelgett. Daniel mindig azt hitte az ő kedvese fogja viselni. Csupán nem ő húzta az ujjára. Igent mondott az öccsének. Valami gyengeség meglátszhatott az arcán, mert Alexis azonnal kihasználta a helyzetet.
- Komolyan mondom. Ne most akard a hős megmentőt játszani. Már elkéstél. - rántotta ki a karját a meglepődött fiú markából. - Semmi jogod ítélkezni fölöttem. Engedj ki innen! - bökött az ajtó felé. - Nem akarok még egy percet veled egy helyen tölteni, egy levegőt szívni. Tűnj el az életemből!
- Mit akarsz csinálni? - puhatolódzott óvatosan, de engedelmeskedett a parancsnak és megindult az ajtó felé.
- Ahhoz semmi közöd - hárította a kérdést. - Hiszen te mondtad - váltott át lágy stílusra. - Nem akarsz többé tudni rólam, vagy az életem része lenni. Hát én sem akarom, hogy az életem része légy! - vágta ki az ajtót, mikor a fiú remegő kezével végre elfordította a zárban a kulcsot. - Bár mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.
- Lexi - ugrott föl Will a földről. Ezidáig ott gubbasztott. Már épp kezdett volna bele a magyarázatába, de a lány nem volt rá túlságosan kíváncsi rá. - Tudod én..
- Nem érdekel! - elcsattant egy pofon. - Mindketten hazugok vagytok. Úgy látom, nálatok ez valami családi vonás - dobta hátra a haját, majd elviharzott. - Ne gyere utánam! - kiáltott vissza, de hirtelen a két testvér nem tudta eldönteni melyiküknek szólt. Mielőtt elhagyta a folyosót, még hallotta az ott visszhangzó haragos szavakat, és ütések zaját. De nem sírt. Már nem volt miért. Már nem volt kiért. Már elég volt.

Jajj mindig ez a dráma....kezd elegem lenni, őszintén, már én is unom.... veled nem veled, Lexi basszus döntsd már el mit akarsz! Izé, én! Lora döntsd már el mit akar! (Ez ijesztő, magamhoz beszélek) Azt hiszem inkább belekezdek a végjátékba és elkezdem a mészárlást.... vagyissemmmmiiii.... nyugi csak a kedvenc karaktereiteket teszem el láb alól, meg néhány főszereplőt, meg azoknak az anyját (ja várj, azokat már eltettem :DDD) Viccvolt! NEM! Tényleg kipurcantak már :D

62. *Mérgezett Indulat*

Hello, kedves olvasók :D Bocsánat a késésért (Egy új történeten dolgozom és leköti minden időmet, valamint élvezem a nyarat :) Ezt a részt Rékának, Szilvinek, és Adélnek küldeném :) Remélem kellően izgalmasra sikeredett vagy valami. A feszültség sok az biztos :)

Skylat grey - I know you

Az ajtaja szinte be akart törni, úgy dörömböltek rajta. A lány megriadt, majd lassan, de óvatosan odalépett, és halkan kiszólt. Kezét a vaskos tölgyfafelületre csúsztatta.

- Ki az? - szólt gyanakvóan.

- Barthon tanácsos, hercegnő - jött a sürgős válasz, mire Alexis gyorsan kitárta az ajtót.

- Mi történt? - kérdezte, mikor meglátta az idős férfi vörös, ideges arcát.

Az öregedő pocakos férfi arca rákvörös volt, és fújtatott térdére támaszkodva. Szeme hatalmasra kerekedve meredtek a lányra. Mintha a kivégzési parancsával futott volna idáig, olyan riadt fejet vágott. A lány gerince mentén végigfutott a remegés.

- A felséges úr hazatért - habogta levegőért kapkodva.

- A király?  - bosszankodott egy pillanatra. - És ezt miért kellett ilyen sietősen közölnie velem, engem nem nagyon érdekel, az az ember - válaszolta meggondolatlanul, majd a szája elé kapott, Will intése jutott eszébe, és nem tudta a férfi tovább adja e. - Úgy értem...

- Nem kell magyarázkodnia kisasszony. Megértem. - hessegette a témát. - De ártani fog önnek. És annak is kit fiamként szeretek. Saját sarjának - beszélt vészjóslóan.

- Miért akarna rosszat Willnek? - de a férfi csak megrázta a fejét.

- Tudja, hogy itt van, ez az egyetlen esélye. Ha ezt elszalasztja, talán soha többé nem láthatja. El kell majd mennie innen - mondta sietve az öreg.

Már hallotta a harsonák és trombiták zaját, és ahogy a királyi hintó begördült az udvarba. Nem járhatott messze. Már nem volt sok ideje. Most kellett lépnie. Nem szalaszthatta el az alkalmat. Még ha meg is bűnhődik majd érte, nem hagyja elveszni őket.

- Nem értem, uram... Mégis mi folyik itt? Hová megy Will? - nézett körül a kihalt folyosón.

- Könyörgöm, kövessen már, nincs idő magyarázkodni - kérlelte, majd mikor a lány bólintott, kora ellenére meglepő gyorsasággal, sietni kezdett a lépcsők felé, sürgetve a lányt. Aki bizonytalan, de siető léptekkel eredt a nyomába.

A hintó begördült a kapukon. A harsonaszó felcsendült, és az öregedő király pillanatok alatt kipattant kocsijából. Kisimította ruháit, majd fiához sétált, és vállon veregette. Körülnézett. Szemöldökét bosszúsan vonta föl, mikor nem látta a vendégüket sehol. Nem mintha annyira vágyott volna a társaságára, csupán zavarta, hogy Alexis nem tiszteli és fejezi ki előtte hódolatát.

- Az a neveletlen lány! Még a királyát sem képes méltón köszönteni! - morgolódott. - Az én váramban majd megtanulja az illemet.

- Te is tudod. Szabad szellemű, olyan akár egy madár. Neki nem parancsolhat senki - válaszolt a fiú.

- Akkor letöröm a szárnyait. Meglátjuk meddig tud úgy szárnyalni - vágta rá, majd magára öltötte a tökéletes király szerepét, ahogy végigvonult tanácsadói, katonái és tábornokai gyűrűjén, kik hajlongva köszöntötték. Mintha tisztelnék, pedig csupán rettegtek tőle.

- Ne haragudjon rá, apám, megsérült, az orvos szerint pihennie kell, sokat - mentette ki a lányt, mire a király kissé megnyugodott, de még mindig bosszantotta a neveletlenség. Sosem kedvelte őt, mindig csak egy eszköz volt, amit bármennyire nem kedvelt, de szüksége volt rá.

- Micsoda udvariatlanság. A herceg még csak arra sem méltóztatja atyját, hogy illendőn köszöntse - károgta az egyik tanácsos, ki az idősebb fiú ellen volt.

- Tessék? - háborodott fel a király, majd fiára nézett. - A bátyád itt tartózkodik? - ült ki arcára a düh, és felháborodás elegye, de hamar palástolta. Annyit fáradozott azon, hogy eltüntesse a képből, és az minden áron össze akarja zúzni a terveit. - A lány látta? Tudja, hogy itt van?

- Nem, megtiltottam neki, hogy Alexis közelébe menjen. Eleget ártott neki. - válaszolta a fiú.

- Jól tetted. Most menj, keresd meg, biztosan rád vár valahol - hessegette el. - Én pedig köszöntöm a bátyádat. - Will meghajolt atyja előtt, majd távozott a tömegből.

- Jöjjön kisasszony, siessen! - rohant a férfi felfelé a lépcsőn, minden pillanatban hátrafordulva, sürgetve a mögötte haladót. Idős ember létére, meglepően gyorsan mozgott.

- Jövök, jövök! - szólt vissza kissé ingerülten. - Igazán elmondhatná mi ez az egész!

- Nincs rá idő - jött az ismét hárító válasz. - Igyekezzen - állt meg az egyik ajtó előtt, majd a kulcscsomóján lógó több tucat kulcs közül kiválasztott egyet. Kinyitotta az ajtót, és a lányra nézett, mintha szavak nélkül is utasítani tudná. Az bizonytalan tekintetet meresztett rá. És óhatatlanul is az elméjébe kúszott Will intése. "Ne bízz benne". De a lába már mozdult. S hiába küzdött ellene minden idegszálával, belépett a félhomályba borult szobába. A szíve hevesen vert. "Otthon". Ez volt az első gondolata, mikor hagyta, hogy az érzései eluralkodjanak rajta. S mikor az ajtó becsukódott mögötte, meg sem riadt. Mert többé nem félt, bármit is sodor útjába az élet.

Lassan körbefordult. majd az ablakhoz lépett. Elhúzta a vastag bársonyfüggönyöket, s hagyta, hogy a fény betörjön a szobába. Arany ragyogásba foglalva testét. Minden annyira másnak tűnt a világos derengésben. Olyan távoli volt az egész, mégis meghitten közeli és ismerős. Tudata megállíthatatlanul azt mondogatta neki, már jártál itt. Ő pedig elhitt bármit, mindaddig amíg ez az oltalmazómenedék vette körül.

- Miért hozott Will szobájába a tanácsos? - kérdezte alig hangosabban a suttogásnál, miközben körbejárt a fal mentén, alaposan szemügyre vette a festményeket a falon, elolvasta a földön, vagy az asztalon széthagyott könyvek címeit, s kisimította a sötét selyemágynemű ráncait. - Hiszen nincs is itt senki.

Aztán meglátott valamit. Azonnal felismerte, hiszen az övé volt. A megsárgult, vékony pergamen, apró körökkel, miket könnyei ejtettek rajta, s az ő írásával. Lassan odalépett az éjjeliszekrényhez és kezébe fogta. A szíve őrült ütemben kezdett verdesni. S riadalom lett úrrá rajta.

- Ez az a levél, amit Danielnek küldtem. De hát! Mégis mit keres Willnél? - tette fel magának a kérdést. - És akkor a válasz? Will írta volna? - a gondolatai megállás nélkül cikáztak a fejében, és már képtelen volt a józan eszére hagyatkozni. Az ágy mellett összegyűrt papírgalacsinokat talált. Látszólag sokat dolgozott azon mit válaszoljon. Ő benne pedig fel sem merült a gyanú. Annyira közel érezte magához a fiút, azt a levelet olvasva, és most pedig. Talán mégsem ő írta. Visszatette a helyére a levelet, bármekkora késztetést is érzett hogy összetépje. Ő ostoba. Will csak játszik vele!

A szeme megakadt valamin. Egy képen. Ott feküdt közvetlenül a levél mellett. Egy gyönyörű szőke nő mosolygott vissza rá. Ragyogó kék szemeiben őszinte boldogság ült. Egy sötétszőke hajú kisfiút szorított magához. Talán három éves lehetett. Olyan huncut vigyor ült az arcán.

- Will milyen édes kisfiú volt - mosolygott annak ellenére, hogy legszívesebben most meg tudta volna fojtani őt. De valami nem hagyta nyugodni. - Will azt mondta nem ismerte az anyját. A születésekor meghalt. - vetett még egy pillantást a képre. És akkor meglátta. A gyerek szemeiben túlságosan is a háborgó tenger hullámzott. Az a fiú sosem volt Will. Az a tekintet sosem lesz az övé. Az a mosoly... Csak egy valaki tud úgy vigyorogni, hogy egyszerre lángol fel iránta a szíve, és taszítódik az örök fájdalomba. - Daniel - suttogta, s képtelen volt megállni, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe. Eluralkodott rajta minden fájdalom, amit ezidáig magában hordozott. Valami zajt hallott. Riadtan fordult meg.

- Alexis - hallotta meg a hangot, melyet minden erejével próbált kizárni az elméjéből. A teste megmerevedett, képtelen volt mozdulni, vagy józanul gondolkodni. A kép kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással tört millió szilánkra a padlón. Jól ismerte ezt a hangot. A szíve is ezt hallatta oly sokáig. Most is ott visszhangzik a fejében, ahogy több ezer darabra hullott. Emlékeznie kellett arra az érzésre. Mert többé képtelen lett volna elviselni. Senki nem törheti össze a szívét!

Az érzelmei heves táncot vívtak benne. Olyan hosszú idő telt már el, mióta utoljára látta. A lénye egyik fele örült, amiért újra láthatja, a másik fele, aki tisztán emlékezett a fájdalomra, s nem vakította el semmilyen kétely, csak a dühöt érezte. A hamisítatlan fájdalmat, amit neki okozott. Kezdve lett volna nekirontani, püfölni teljes erejéből, hogy érezze mit jelent a fájdalom. A másik része viszont sóvárgott azért, hogy a karjaiba zárja, s magához vonja kétségektől remegő testét. Mereven bámult rá, mintha csak egy rémalakot pillantott volna meg, s nem meri elkapni pillantását, nehogy szertefosszon a semmiben.
Pont olyan volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Magas, és férfias. A legvonzóbb férfi kit ismert. De hiányzott belőle valami. Valami, amit a képen mosolygó kisfiú még ismert. Az a huncut vigyor. És az élettel telt tekintet. Képtelen volt tovább azokba a kihalt szemekbe nézni.
- Sajnálom - csúszott ki a száján, ahogy meglátta az összetört képkeretet. Leguggolt, és lassan elkezdte összeszedegetni a szilánkokat. Nem tudott józanul gondolkodni. Még azt sem érezte meg, hogy meg-meg vágta magát a darabokkal. Hallotta a fiút, a hangját, mely olyan távolinak tűnt. Beszélt hozzá. De nem volt hozzá elég lelki ereje, hogy képes legyen feldolgozni a szavak súlyát. Így inkább kizárta őket. S velük együtt az egész világot, mely oly picivé, s törékennyé zsugorodott. Az ő saját kis univerzumát dédelgette. Mely olyan volt akár egy hógömb, meg-meg remegett alatta a talaj, a folytonos rázásnak köszönhetően. S elég lett volna egyetlen érintés, s a hógömb máris darabjaira robban.
Látta a fiút, ahogy ott guggol előtte. Olyan közel hozzá, hogy éreznie kellett volna az illatát, közelségének melegét. De annyira érzéketlen volt. Csak a mardosó hideget érezte, mely karjaiban ringatta. A tudatlanság hűvös érintését a nyakán. Éber volt, mégsem hallott semmit a fiú szavaiból, ki idegesen magyarázott neki, látszólag hangosan, már-már cseppnyi dühvel. De ő csak annyit látott, hogy rá mereszti háborgó óceánjának kékjét, melyben olyan érzések csillognak, miket már nem tudott elhinni.
- Hagyd abba - üvöltött, és megragadta a lány remegő kezeit, melyek vérben úsztak. A szilánkok felsértették a bőrét több helyen, mélyen, és ő még csak észre sem vette. Elzárkózott egy olyan világban, ahol ő már nem tudta elérni. - Elég - kulcsolta a csuklójára a kezeit, mik bilincsként szorultak rá vékony bőrére. - Hagyd abba - nézett rá könyörgő szemekkel, majd lassan forgatva a kezét, tenyeréből a földre ejtette a vörös szilánkokat, s ami továbbra sem akart elszakadni tőle, azt saját maga távolította el. Daniel megriadt, mikor Alexis még csak meg sem rezdült. Pedig nem lehetett kellemes érzés. A kezeit teljesen fölszabdalta.
A fiú kérőn nézett az elborult tekintetbe. Tisztán látta, hogy nincs jelen, nincs vele. Könyörgött azért, hogy térjen vissza. Nem akarta szenvedni látni. S mégis jól tudta, csakis ő a felelős minden fájdalmáért. Csak boldognak akarta látni. Csak azt akarta, hogy az élet szikrája ismét a szemében ragyogjon. Óvatosan megérintette az arcát, mely olyan természetesen simult bele a tenyerébe, mintha világ életükben összetartoztak volna. Valami megcsillant, de aztán el is halt.
- Ne nyúlj hozzám - fordította el a fejét, s húzódott el tőle. Hangjában olyan közöny csengett, hogy a fiú szíve fájdalmasan szorult össze. Ha legalább gyűlölné. De az, hogy figyelmen kívül hagyja, még ennél is rosszabb volt. Daniel visszahúzta a kezeit, s ölébe ejtette őket, de nem mozdult. Nem állt föl, vagy ment odébb. Ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a lány, ki már rá sem nézett. Csak magába roskadva ült a földön, lábait maga alá húzva. A vére lassan kopogott a padlón, ahogy lecsöpögött kezéről.
- Alexis - szólt halkan, de nem kapott rá semmilyen választ. Csak a csöndet, mely öntudatlanul fonódott nyaka köré. Fojtogatta őt a némaság. - Kérlek! Mondj valamit. Bármit.
De ezúttal sem felelt. Olyan kegyetlen lassúsággal egyenesedett föl, hogy Daniel izmai fájdalmasan feszültek meg. A homlokán habzó tengert alkottak a ráncai. Nem tudta mitévő legyen.
- Will tudja, hogy itt vagy? - tette fel a következő kérdést, és megbánta minden óhaját, miszerint csak reagáljon rá, mást nem akar. - Egyáltalán hogy kerültél ide? Ki mondta, hogy itt vagyok! Will biztosan nem!
- Mégis mit akarsz tőlem? - üvöltött. - Eldobtál! Nem kellettem neked! Akkor ne tegyél úgy mintha érdekelnélek! - szinte hisztérikusan kiabált. Majd előhúzta a fiú levelét. Magánál hordozta. - ezt meg tartsd meg! Nincs szükségem rá! - vágta hozzá, majd az ajtóhoz lépett, de Daniel utána vetette magát.
- Ilyen állapotban nem mehetsz el! - szorította hozzá az ajtóhoz. Alexis csapkodott. Karmolta, és ütötte. A fiú arca vöröslött a vértől. De nem lehetett megállapítani, hogy a sajátjától e.
- Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad csak engem akarsz! Hogy én vagyok a mindened - sipákolta, ütlegelve őt. - Azt mondtad együtt leszünk! Hogy soha nem hagysz el! Azt mondtad különleges vagyok! - vágta hozzá a szavakat. - Hazudtál! Elhagytál! Eldobtál! Nem kellettem neked! Pedig mindenemet odaadtam neked. És mindent képes lettem volna föláldozni érted! Már semmi jogod nincs megmondani, hogy mit tehetek! Még csak ahhoz sincs jogod, hogy ezek után hozzám merj szólni. Nekem viszont minden jogom megvan hogy gyűlöljelek! És tudod mit? Gyűlöllek! - üvöltötte önkívületi állapotban. - Gyűlöllek, mert képtelen vagyok rá hogy gyűlöljelek! Még azok után is, amit velem tettél! Soha többé nem akarlak látni! Soha nem bocsátok meg neked!

- Befejezted? - kérdezte, mikor már nem maradt több szó benne. S az ütései is elhaltak, melyekkel a mellkasát püfölte. Daniel megtörölte az arcát az alkarjával. A kockás inge egy pillanat alatt vörössé vált. A lány vére ott ragyogott rajta. Még mindig csöpögött belőle a vörös nedű.

Will már a folyosón mászkálva hallotta a kiabálást. Azonnal fölismerte a kedvese hangját. De ezúttal nem úgy csengett, mint ahogy szokott. Az utóbbi napokban annyira megváltozott a viselkedése. És úgy látszik most kitört belőle minden elfojtott érzelem. De rosszat sejtett. A hangok a második elemet északi szárnya felől jöttek. Megcsóválta a fejét. És mikor hallotta, hogy még egy hang csatlakozik hozzá, már biztos volt benne. Daniel szobájában van. És egyáltalán nincs jó passzban.
- Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni! - morgolódott magában, és úgy csörtetett fölfelé a lépcsőkön, mint egy felajzott vaddisznó.
A szoba előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Szobalányok lesték minden szavukat, hogy első kézből adhassák tovább a szaftos pletykát. Ennyit a magánéletről.
- El innen! Pletykás népség, el innen! - kiáltott rájuk, mire azok sietve szétszéledtek. Durván dörömbölni kezdett az ajtón. De odabent olyan hangosan üvöltöttek, hogy talán meg sem hallották.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - a vastag falak szinte megremegtek az egyszerű szóban hordozott fájdalomtól. - Vedd le rólam a mocskos kezed! Nem hallod? Engedj ki! Egy perccel sem akarok tovább veled egy levegőt szívni.
- Daniel! - üvöltött, mire odabent elcsendesedtek.

- Ő tudta? - nézett rá vérben forgó szemekkel. - Tudta, hogy itt vagy? Mégsem mondta el?! - Daniel bólintott. Szinte emberfeletti erővel taszította el magától a fiút, és tépte fel az ajtót. Will valósággal alig kapott levegőt, mikor meglátta. Fújtatott dühében, a szemében olyan harag ült, amit még soha nem látott benne. A kezéből csöpögött a vér, Daniel pedig a földön feküdt, véres karmolásokkal az arán. És ez a vad, ezúttal rá fente a fogait.
- Alexis, megmagyarázom - tartotta maga elé védekezésként a kezeit.
- Tudtad? Te tudtad hogy itt van? Mindvégig tudtad? - üvöltött. - És mégsem mondtad el?! Pedig jogom lett volna tudom! Azok után, miatt, amin miatta mentem keresztül nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni! Te pedig napok óta a képembe hazudsz!
- Az nem így...
- És nem ez az első eset! Mikor legutóbb ez csináltad, csak még mélyebbre löktél. És ezt nem csak képletesen mondom! Lucas még élne, ha időben szólsz nekem! Halott!
- És talán te is az lennél, ha megteszem! - válaszolt feldúltan.
- Még az is jobb lenne! Elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál! Elegem van a hazugságaitokból! Ez nem élet! - üvöltötte olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. És képtelenségnek tűnt, hogy ne hallotta volna mindenki a kastélyon belül. És még annyi harag volt benne. Annyi fájdalom. Ami ezidáig ki akart törni. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy minden sérelmét, minden fájdalmát kitárja, és örökké száműzze.



uhuhuhuhhu... Lexi bekattant... (Mondjuk én a helyében le is téptem volna a fejét)