Hello drága olvasóim, bocsánat ismét a késésért, nincs is rá megfelelő magyarázatom, sőt azt sem ígérem meg, hogy ezentúl gyakrabban fogok részeket hozni, hogy vége a félévnek, épp ellenkezőleg, még inkább rá fogok gyúrni az év végére szóval, sajnálom, ha ismét hónapokat kell majd várnotok... Remélem megértitek. Ennek ellenére megpróbálom kihozni magamból a lehető legtöbbet.
Little Dragon - Twice
Az éj szelét sodorta messze a sötétlő szél, miután a nap lebukott a horizont alá, s egy utolsót kacsintott a világra. Lassan kihunytak a lámpák, s álomra tértek mindazok kik fáradtságukat akarták pihentetni. Még a könnyel telt szemek is lecsukódtak megpihenni néhány röpke órára. De a hajnal szele sem sodort magával sok boldogságot. Gyász süvített el az ablakok előtt, lopódzott be a a kulcslyukakon és kúszott be az ajtók alatt halált hozó lehelete. Szomorú sóhajok kísérték útját örökké ott zengve a fülekben, le nem rázható teherként. S mindez a halál tűzben égő megállíthatatlan hintóján közeledett, ahogy a Nap ismét felbukott. De most annak fénye sem volt elég, hogy elsodorja a bút s bánatot, mi a világra telepedett. Szürke esőfelhők állták útját, készen arra, hogy a megfelelő időben, ők is könnyeiket onthassák. De a gyász ellenére, voltak akiknek más fájdalom is elsötétítette szívüket.
A korai óra ellenére az ifjú herceg gondterhelten mászkált föl-alá a szobában, köröket róva a padló deszkáira, már sokadik alkalommal. Arcán komoly, sértett kifejezés mutatkozott, homlokán hullámokba szaladtak a ráncok, ahogy bosszankodott. Kezét szorosan háta mögé fogta, ahogy gépiesen végigszántotta a szobát újra és újra. Nem aludt sokat, ez látszott a szemei alatt sötétlő árkokon és völgyeken. Szinte egész éjszaka le sem tudta hunyni a szemét. Csak forgolódott az éj leple alatt, mely kétségekkel takarta be, és gondokra hajtotta fejét, mely párnájául szolgált. A megválaszolatlan kérdései pedig hű szeretőként ölelték az éjjel, de fagyot lehelő öleléssel, s szívbe markoló fájdalommal vágyott szerelme karjai után.
- Állj meg, fiam, már abban elfáradok, ha nézem, hogyan mászkálsz össze vissza már sokadszorra. Ülj le végre! - mondta az idősödő ember, ki leginkább örült a fiú visszatértének, de nem bírta nézni, ahogy a fájdalom felőrli a lelkét.
- Nem tudok megnyugodni, tanácsos. A helyes dolgot teszem tudom, de kétségeim vannak, mert ezáltal a saját boldogságomat tagadom meg. És ennek ellenére az öcsém képes volt idejönni és megtiltani, hogy láthassam. Én mindent feláldozok érte és ő így hálálja meg? Bizalmatlansággal, fenyegetőzéssel és tiltással? Arra hivatkozott, mint az örökös joga van eltiltani tőle! Ez felfoghatatlan!
- Ülj már le fiam, végre! Beszéljük meg ezt higgadtan. Tiszta fejjel többre képes az ember.
- Képtelen vagyok higgadtan gondolkodni! Szeretem őt! Teljes szívemből! És belehalok ha mással kell látnom! Képtelen vagyok ránézni anélkül, hogy ne akarnám rögtön meggondolni magamat és eldobni minden erkölcsömet, amiért eddig kiálltam.
- Nem kell mindig helyesen cselekedned. Te is ugyanúgy megérdemled a boldogságot, ahogy mindenki más. Ugyanannyi jogod van hozzá, mint az öcsédnek.
- Ne zavarj még inkább össze, így sem tudom már mi jó és mi nem.
- A szerelem miért lenne rossz? És az miért lenne jó ha megtagadod magadtól és tőle is? - beszélt a bölcs ember. - És vele mi lesz? Ha a saját boldogságoddal nem törődsz ő tán nem érdemli meg a saját boldogságát?
- Épp ezért teszem azt amit, az ő boldogsága érdekében. Will mellett boldog lesz. - válaszolta de minden szavával csak még nagyobb fájdalmat okozott magának.
- Abba bele sem gondolsz, hogy tévedhetsz? Lehet, hogy mindkettőtöknek fáj.
- Nem ez... nem értheted...
- Talán igazad van. Sok mindent láttam már, de egy valamit azért mondhatok. A szíved érzései ellen nem tehetsz semmit. És ha a lány szíve is érted dobog, nincs olyan herceg, még ha az Will is, aki képes lenne megakadályozni, hogy e két szív egyszerre dobogjon. Ezt hidd el nekem. Az életben, akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek.
- Szeretem őt...
- Tudod...az apád Willt nevezte meg örökösének, és ha még éltében nem adja át a trónját, amit kétlek a büszkesége miatt, halála után igényt tarthatsz rá, mint elsőszülött. És ha jól tudom a lány mindenképpen a következő király felesége lesz, ez el van döntve.
- Én nem akarok király lenni, soha nem is akartam. És elegem van abból, hogy úgy beszéltek róla, mint egy pohár vízről, amivel mindenki a szomját akarja oltani. Ő nem egy tárgy. Hidd el, ha ő nem akar hozzámenni valakihez, akkor nem is fog, bárhogy is kényszerítik nem teszi meg. És még ha én is lennék az örökös, nem tudom, hogy nekem igent mondana e. Egyszer már megtette, mikor azt hittem elmenekülhetünk a sorsunk elől, azt mondtam szökjünk el. Nem tettük meg. - mesélte halkan.
- Hát miért nem teszitek most? Ha akkor mindent eldobott volna csak hogy veled lehessen most miért ne tenné?
- Mert összetörtem a szívét - suttogta a fiú. - És megkaptam az esküvői meghívójukat, mellesleg...
A férfi fölállt a karosszékből, kihúzta magát, és gondolkodó arcot vágott. ujjával beletúrt az állán növekvő, ősz szakállba, és erősen koncentrált. Tekintete a távolba révedt, majd mintha megtalálta volna a választ, mit keresett ismét visszarévedt a jelenbe. Arcán, ősz szálai között huncut vigyor jelent meg.
- Nem tetszik ez az arckifejezés - motyogta a fiú gyanakvó grimasszal.
- Később majd megköszönheted - mondta az öreg, majd kiviharzott a szobából.
Ismét kopogtak az ajtón. Alexis egy nagyot sóhajtott.
- Hercegnő, meghoztam a reggelijét - szólt kívülről egy vékony hang. - Ennie kell.
- Köszönöm Cornelia, nem vagyok éhes - válaszolta, és összefacsarodott a gyomra az étel szó említésére.
- Hercegnő, ne hívjak orvost, már két teljes napja nem evett semmit? Tán rosszul van? - kérdezősködött.
- Nem, semmi baj, jól vagyok. Csak nem kívánok enni, felfordul a gyomrom, ha ételre gondolok. Hányingerem van tőle - válaszolta.
- Rohanok orvosért - jött a válasz. - Pihenjen le felség.
- Arra semmi szükség, jó vagyok tényleg, csak a gyász miatt van az egész, gondolom. Majd ha vége ennek az egésznek, minden rendbejön. Jól vagyok Cornelia, nem kell minden percben ellenőrizgetni.
- Rendben, bocsánat a zavarásért - mondta, majd a lány hallotta távolodó lépteit, és föllélegzett.
Alexis csöndben üldögélt az ágyán. Gondolkodott, elmélkedett az életen, a múlandóságon, az időn. Magába roskadva próbált emlékezni, minden évre, hónapra, napra és percre, minden szóra, minden másodpercre, amit vele tölthetett. Lucas minden kijelentésére, minden viccére, de hirtelen mintha kiürült volna az agya és csak egy sötét tátongó lyuk maradt a fejében, ahonnan minden emléket kitöröltek. s minél inkább emlékezni próbált, annál inkább elfelejtette azt, hogy mire is szeretne emlékezni. Hallotta a csendet, mikor a hangjára próbált emlékezni, látta az űrt, mikor vonásai képét idézte föl, És érzett minden illatot, csak nem az övét. Elvesztette.
Valaki kopogott az ajtón. A lányt nem érdekelte, egyedül akart maradni. Azt hitte, hogy ismét az a szolgálólány, aki minden tizedik percben kérdésekkel bombázza. Minden tizedik percben ételt akar hozni, vagy ha nem azt hát innivalót, vagy azt kérdezi nem kívánja e a társaságában tölteni az időt. Nem válaszolt. Gondolta majd elmegy, de nem így történt. Ismét kopogott, majd újra és újra. Lassan fölállt és az ajtóhoz lépkedett. A kilincsre csúsztatta a kezét. De nem nyitotta ki.
- Tudom, hogy bent vagy! - jött kintről egy hang, ami határozottan nem a fiatal szolgálólányé volt. - Nyisd ki az ajtót! - mondta a hangjában egyfajta könyörgéssel.
- Ha azért jöttél, mert elfelejtettél valamit a fejemhez vágni, nem kell kimondanod, így is átérzem minden szavad súlyát hidd el. Sajnálom, hogy megöltem a bátyádat.
- Nem ezért jöttem. Vagyis részben, de...beszélnünk kell... Sok mindent mondtam, amit nem kellett volna, és nem eleget, amit viszont kellett volna. Nyisd ki az ajtót. Kérlek.
- Nem tudom mit kéne tennem. 4 évig halottnak hittelek és most itt vagy. De már nem az vagy, akit elvesztettem... - suttogta.
- Lexi - suttogta, és a lány egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne remegjen bele. - Kérlek... Ha nem miattam, hát tedd meg Lucasért. Van nálam valami, amit neked szánt.
A kilincs lassan lenyomódott és az ajtó nyikorogva, ami éppen elég volt a fiúnak, hogy előretörve, elsuhanva a lány mellett berontson a szobába, és mielőtt a másik elküldhette volna a fenébe elkezdte a mondandóját.
- Megértem ha nem akarsz látni, én se akarnám magamat, azok után, amiket mondtam. Utálom is magamat érte - mondta a szemét lesütve. - Sajnálom. A bátyám halott, és én kivetítettem rád a gyászomat. Pedig az egyetlen, aki igazán hibáztatható ezért, én vagyok. Az én felelősségem voltál, és hagytam hogy velem tarts, mikor tudtam milyen veszélyes. És magára hagytam, tudva, pedig tudtam, hogy így fog végződni ha elengedem. - a szavai megbicsaklottak. - Tudtam, hogy meg fog halni. Szerettem a testvéremet. Mégis elengedtem. Mert téged választottalak, ahogy mindig tettem. Én mindig téged választalak!
- Gondoltál rám valaha? Akár csak egyetlen egyszer az elmúlt négy évben? Egyetlen egy pillanatra legalább megfordult a fejedben, hogy mit élhetek át? - kiabált rá. - Barátok voltunk, aztán te elmentél...
- Szerintem azért az több volt mint barátság - vigyorgott kajánul kivillantva hófehér fogait és azzal a csábító mosolyával kacérkodott, mire a lány pofonvágta.
- És még van képed visszajönni azok után, amit tettél? Azt mondtad hamarosan visszajössz, aztán nem jöttél, azt mondták halott vagy! Miközben mindvégig boldogan éldegéltél, mintha én nem is léteztem volna. Mintha mi nem is lettünk volna soha.
- Igen - mondta halkan.
- Tessék?
- A válaszom a kérdésedre igen. - motyogta. - Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Minden pillanatban te jártál a fejemben, mert minden, amit tettem érted tettem. Szerinted nekem olyan könnyű volt? Szerinted nem próbáltam meg ezerszer tollat ragadni és leírni mindent? Vagy mikor titkon a kastélyban jártam, szerinted nem lopakodtam föl a szobádhoz? Szerinted nekem olyan könnyű volt megállni, hogy ne rontsak be és öleljelek magamhoz, mikor sírni hallottalak? Lehet, hogy te halottnak hittél ezért nem vagyok ott, de én mindvégig tudtam, hogy te életben vagy és mégse lehetek melletted.
- Marcus... Miért hagytad? Miért hagytad, hogy ez történjen?
- Háborúk mindig voltak, és mindig lesznek is... Lehet hogy szövetségeseink vannak, de talán ők még inkább képesek csapást mérni ránk. A király parancsára kellett elmennem. Caspian szolgálatába, legalábbis így tűnt. Mindvégig kémkedtem ott és tudattam atyáddal a híreket. Nem én döntöttem úgy, hogy halott kívánok lenni a szemedben. Az ő döntése volt.
- Az a... A saját apám? De miért? Miért pont te? Hogyan tehette? De miért hagytad? És miért nem szóltál nekem, kiálltam volna érted.
- Ő a király, ha szembeszegülök akár le is fejeztethet. Az apám a főhadvezére, ha nem a tied hát az én apám végez ki ha egy ilyen megtisztelő feladatot elutasítok. Nemes családból származom, hű vagyok a koronához, a családom évszázadok óta a korona szolgálatában áll, harcos kiképzést kaptam, hát ezért én lettem kiválasztva. És talán azért, mert apád látta, hogy nem is annyira barátok voltunk ugyebár. Végülis a hercegnő többször is kijelentette, hogy hozzám fog feleségül jönni nem? - vigyorgott.
- 14 voltam! - mosolygott. - Én is tudnék mondani egy-két dolgot, ami zavarba hozhat téged.
- Szóval zavarba hoztalak? Bocsásson meg hercegkisasszony - hajlongott.
- Hagyd abba! - nevetett, a mai napon először, majd ismét elkomorult. - Segíthettem volna. Búcsú nélkül mentél el.
- Ha hallottam volna a hangodat, képtelen lettem volna megtenni. És akkor most tényleg a halott lennék. - vigyorgott önelégülten. - De visszajöttem! Megtagadtam apád parancsát, amint lehetőséget láttam rá, hogy visszatérhessek az életedbe. Csak ez az egy gondolat tartott életben, és most, hogy visszatértem, nem szándékozom újra elmenni. Visszajöttem érted.
- Marcus... Eltelt négy év.. - sóhajtott a lány.
- Igen, de az érzéseim nem változtak. Együtt lehetünk. Csak azért tartottam ki, mert tudtam, hogy egy nap visszatérhetek. Mindent érted tettem.
- Marcus! Te halott voltál! - tört ki hirtelen a lány, mire a másik elhallgatott. - 4 évet azzal töltöttem, hogy elfogadjam, és lezárjam azt, ami, bármi is volt köztünk.
- De most itt vagyok! Minden mehet tovább, úgy mint mikor elmentem.
- Már nem az a kislány vagyok, mint akit hátrahagytál. Felnőttem - suttogta.
- Azt veszem észre - mondta kajánul vigyorogva, miközben alaposan végigmérte. - Megnőttél - jelentette ki a lány gömbölyödő felületeit tanulmányozva.
- 4 évig abban a hitben éltem, hogy többé nem jössz vissza, eltemettelek. Az érzéseimmel együtt. És most kérlek menj el,
- Lexi...
- Ma van az öcséd temetése, legalább ezt tartsd tiszteletben. Vagy ha érte nem teszed, hát tedd meg értem. Ha tényleg szeretsz, akkor most elmész - mondta halkan, ámbár olyan határozottsággal, hogy a fiú tényleg megértette, ő már nem az a sérülékeny kislány. - Menj. - mondta, mikor a másik megtorpant az ajtóban.
- Várj, ezt oda szeretném adni - fordult felé, és egy koszos, gyűrött papírfecnit nyújtott felé. - Nyugodj meg, nem egy szerelmi vallomás - bökte ki a lány zavart pillantása láttán. - Tiszteletben tartom Lucas akaratát, de az én szemeimet nem borítja el a gyász. Ezt neked szánta - súgta, majd óvatosan a lány kezébe csúsztatta a levelet. - Még az utolsó pillanataiban is te voltál az egyetlen, akire gondolt - mondta majd kilépett az ajtón, és becsapta maga mögött, bezárva a bánatot és a kétségeket a szobába.
Remélem tetszett, komiknak örülnék, és remélem megértitek, hogy kevés időm van:D Amúgy mit szóltok az új fejléchez?
- Én nem akarok király lenni, soha nem is akartam. És elegem van abból, hogy úgy beszéltek róla, mint egy pohár vízről, amivel mindenki a szomját akarja oltani. Ő nem egy tárgy. Hidd el, ha ő nem akar hozzámenni valakihez, akkor nem is fog, bárhogy is kényszerítik nem teszi meg. És még ha én is lennék az örökös, nem tudom, hogy nekem igent mondana e. Egyszer már megtette, mikor azt hittem elmenekülhetünk a sorsunk elől, azt mondtam szökjünk el. Nem tettük meg. - mesélte halkan.
- Hát miért nem teszitek most? Ha akkor mindent eldobott volna csak hogy veled lehessen most miért ne tenné?
- Mert összetörtem a szívét - suttogta a fiú. - És megkaptam az esküvői meghívójukat, mellesleg...
A férfi fölállt a karosszékből, kihúzta magát, és gondolkodó arcot vágott. ujjával beletúrt az állán növekvő, ősz szakállba, és erősen koncentrált. Tekintete a távolba révedt, majd mintha megtalálta volna a választ, mit keresett ismét visszarévedt a jelenbe. Arcán, ősz szálai között huncut vigyor jelent meg.
- Nem tetszik ez az arckifejezés - motyogta a fiú gyanakvó grimasszal.
- Később majd megköszönheted - mondta az öreg, majd kiviharzott a szobából.
Lifehouse - Is it What it is
Ismét kopogtak az ajtón. Alexis egy nagyot sóhajtott.
- Hercegnő, meghoztam a reggelijét - szólt kívülről egy vékony hang. - Ennie kell.
- Köszönöm Cornelia, nem vagyok éhes - válaszolta, és összefacsarodott a gyomra az étel szó említésére.
- Hercegnő, ne hívjak orvost, már két teljes napja nem evett semmit? Tán rosszul van? - kérdezősködött.
- Nem, semmi baj, jól vagyok. Csak nem kívánok enni, felfordul a gyomrom, ha ételre gondolok. Hányingerem van tőle - válaszolta.
- Rohanok orvosért - jött a válasz. - Pihenjen le felség.
- Arra semmi szükség, jó vagyok tényleg, csak a gyász miatt van az egész, gondolom. Majd ha vége ennek az egésznek, minden rendbejön. Jól vagyok Cornelia, nem kell minden percben ellenőrizgetni.
- Rendben, bocsánat a zavarásért - mondta, majd a lány hallotta távolodó lépteit, és föllélegzett.
Alexis csöndben üldögélt az ágyán. Gondolkodott, elmélkedett az életen, a múlandóságon, az időn. Magába roskadva próbált emlékezni, minden évre, hónapra, napra és percre, minden szóra, minden másodpercre, amit vele tölthetett. Lucas minden kijelentésére, minden viccére, de hirtelen mintha kiürült volna az agya és csak egy sötét tátongó lyuk maradt a fejében, ahonnan minden emléket kitöröltek. s minél inkább emlékezni próbált, annál inkább elfelejtette azt, hogy mire is szeretne emlékezni. Hallotta a csendet, mikor a hangjára próbált emlékezni, látta az űrt, mikor vonásai képét idézte föl, És érzett minden illatot, csak nem az övét. Elvesztette.
Valaki kopogott az ajtón. A lányt nem érdekelte, egyedül akart maradni. Azt hitte, hogy ismét az a szolgálólány, aki minden tizedik percben kérdésekkel bombázza. Minden tizedik percben ételt akar hozni, vagy ha nem azt hát innivalót, vagy azt kérdezi nem kívánja e a társaságában tölteni az időt. Nem válaszolt. Gondolta majd elmegy, de nem így történt. Ismét kopogott, majd újra és újra. Lassan fölállt és az ajtóhoz lépkedett. A kilincsre csúsztatta a kezét. De nem nyitotta ki.
- Tudom, hogy bent vagy! - jött kintről egy hang, ami határozottan nem a fiatal szolgálólányé volt. - Nyisd ki az ajtót! - mondta a hangjában egyfajta könyörgéssel.
- Ha azért jöttél, mert elfelejtettél valamit a fejemhez vágni, nem kell kimondanod, így is átérzem minden szavad súlyát hidd el. Sajnálom, hogy megöltem a bátyádat.
- Nem ezért jöttem. Vagyis részben, de...beszélnünk kell... Sok mindent mondtam, amit nem kellett volna, és nem eleget, amit viszont kellett volna. Nyisd ki az ajtót. Kérlek.
- Nem tudom mit kéne tennem. 4 évig halottnak hittelek és most itt vagy. De már nem az vagy, akit elvesztettem... - suttogta.
- Lexi - suttogta, és a lány egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne remegjen bele. - Kérlek... Ha nem miattam, hát tedd meg Lucasért. Van nálam valami, amit neked szánt.
A kilincs lassan lenyomódott és az ajtó nyikorogva, ami éppen elég volt a fiúnak, hogy előretörve, elsuhanva a lány mellett berontson a szobába, és mielőtt a másik elküldhette volna a fenébe elkezdte a mondandóját.
- Gondoltál rám valaha? Akár csak egyetlen egyszer az elmúlt négy évben? Egyetlen egy pillanatra legalább megfordult a fejedben, hogy mit élhetek át? - kiabált rá. - Barátok voltunk, aztán te elmentél...
- Szerintem azért az több volt mint barátság - vigyorgott kajánul kivillantva hófehér fogait és azzal a csábító mosolyával kacérkodott, mire a lány pofonvágta.
- És még van képed visszajönni azok után, amit tettél? Azt mondtad hamarosan visszajössz, aztán nem jöttél, azt mondták halott vagy! Miközben mindvégig boldogan éldegéltél, mintha én nem is léteztem volna. Mintha mi nem is lettünk volna soha.
- Igen - mondta halkan.
- Tessék?
- A válaszom a kérdésedre igen. - motyogta. - Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Minden pillanatban te jártál a fejemben, mert minden, amit tettem érted tettem. Szerinted nekem olyan könnyű volt? Szerinted nem próbáltam meg ezerszer tollat ragadni és leírni mindent? Vagy mikor titkon a kastélyban jártam, szerinted nem lopakodtam föl a szobádhoz? Szerinted nekem olyan könnyű volt megállni, hogy ne rontsak be és öleljelek magamhoz, mikor sírni hallottalak? Lehet, hogy te halottnak hittél ezért nem vagyok ott, de én mindvégig tudtam, hogy te életben vagy és mégse lehetek melletted.
- Marcus... Miért hagytad? Miért hagytad, hogy ez történjen?
- Háborúk mindig voltak, és mindig lesznek is... Lehet hogy szövetségeseink vannak, de talán ők még inkább képesek csapást mérni ránk. A király parancsára kellett elmennem. Caspian szolgálatába, legalábbis így tűnt. Mindvégig kémkedtem ott és tudattam atyáddal a híreket. Nem én döntöttem úgy, hogy halott kívánok lenni a szemedben. Az ő döntése volt.
- Az a... A saját apám? De miért? Miért pont te? Hogyan tehette? De miért hagytad? És miért nem szóltál nekem, kiálltam volna érted.
- Ő a király, ha szembeszegülök akár le is fejeztethet. Az apám a főhadvezére, ha nem a tied hát az én apám végez ki ha egy ilyen megtisztelő feladatot elutasítok. Nemes családból származom, hű vagyok a koronához, a családom évszázadok óta a korona szolgálatában áll, harcos kiképzést kaptam, hát ezért én lettem kiválasztva. És talán azért, mert apád látta, hogy nem is annyira barátok voltunk ugyebár. Végülis a hercegnő többször is kijelentette, hogy hozzám fog feleségül jönni nem? - vigyorgott.
- 14 voltam! - mosolygott. - Én is tudnék mondani egy-két dolgot, ami zavarba hozhat téged.
- Szóval zavarba hoztalak? Bocsásson meg hercegkisasszony - hajlongott.
- Hagyd abba! - nevetett, a mai napon először, majd ismét elkomorult. - Segíthettem volna. Búcsú nélkül mentél el.
- Ha hallottam volna a hangodat, képtelen lettem volna megtenni. És akkor most tényleg a halott lennék. - vigyorgott önelégülten. - De visszajöttem! Megtagadtam apád parancsát, amint lehetőséget láttam rá, hogy visszatérhessek az életedbe. Csak ez az egy gondolat tartott életben, és most, hogy visszatértem, nem szándékozom újra elmenni. Visszajöttem érted.
- Marcus... Eltelt négy év.. - sóhajtott a lány.
- Igen, de az érzéseim nem változtak. Együtt lehetünk. Csak azért tartottam ki, mert tudtam, hogy egy nap visszatérhetek. Mindent érted tettem.
- Marcus! Te halott voltál! - tört ki hirtelen a lány, mire a másik elhallgatott. - 4 évet azzal töltöttem, hogy elfogadjam, és lezárjam azt, ami, bármi is volt köztünk.
- De most itt vagyok! Minden mehet tovább, úgy mint mikor elmentem.
- Már nem az a kislány vagyok, mint akit hátrahagytál. Felnőttem - suttogta.
- 4 évig abban a hitben éltem, hogy többé nem jössz vissza, eltemettelek. Az érzéseimmel együtt. És most kérlek menj el,
- Lexi...
- Ma van az öcséd temetése, legalább ezt tartsd tiszteletben. Vagy ha érte nem teszed, hát tedd meg értem. Ha tényleg szeretsz, akkor most elmész - mondta halkan, ámbár olyan határozottsággal, hogy a fiú tényleg megértette, ő már nem az a sérülékeny kislány. - Menj. - mondta, mikor a másik megtorpant az ajtóban.
- Várj, ezt oda szeretném adni - fordult felé, és egy koszos, gyűrött papírfecnit nyújtott felé. - Nyugodj meg, nem egy szerelmi vallomás - bökte ki a lány zavart pillantása láttán. - Tiszteletben tartom Lucas akaratát, de az én szemeimet nem borítja el a gyász. Ezt neked szánta - súgta, majd óvatosan a lány kezébe csúsztatta a levelet. - Még az utolsó pillanataiban is te voltál az egyetlen, akire gondolt - mondta majd kilépett az ajtón, és becsapta maga mögött, bezárva a bánatot és a kétségeket a szobába.
Remélem tetszett, komiknak örülnék, és remélem megértitek, hogy kevés időm van:D Amúgy mit szóltok az új fejléchez?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése