59. *Levélbe zárt Sóhajok*

Hello kedves olvasók, megérkezett a legújabb rész, ismét kis késéssel, de itt van. Remélem tetszeni fog. *nincsmosolygósfej* ez egy szomorú rész lesz...

Ryan Star - Losing your Memory

Csönd volt, a gyász sötét csöndje. Még a napsugarak sem mertek áttörni a fellegeken. Alexis egy kopott, piszkos papírfecnit szorongatott a kezében. Marcus adta neki oda, de nem volt biztos benne, hogy látni akarja. De Lucas utolsó akaratát nem tagadhatta meg, így lassan széthajtogatta a foltokkal tarkított papírfecnit. Fájdalommal átszőtt, kacskaringós sorok köszönte vissza rá, melynek tökéletesen tekeredő betűi, még az írója fájdalomtól remegő kézétől sem mutatták a fiú szenvedését. Néhány helyen kissé nehezen olvasható volt, és a lány hirtelen feltörő könnyeitől elmaszatolódott egy két sor, de így is kivehető volt minden szava. Lucas még a börtönében is rá gondolt és megtalálta a módját, hogy elbúcsúzhasson. Halkan pityeregve olvasni kezdte a sorokat.

Alexis,

Én egyetlen, drága Lexim. Remélem ezt a levelet soha nem kell elolvasnod, de ha bekövetkezik az ami itt lebeg a fejem felett, imádkozom azért, hogy ez a levél eljusson hozzád. Bármi is történik, te nem tehetsz semmiről, én döntöttem így. Ezek az utolsó szavaim, az egyetlen búcsú mit eljuttathatok hozzád, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen.
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én is elbuktam. Sajnálom. Sajnálom, hogy én is magadra hagytalak. Megígértem, hogy engem nem fogsz elveszíteni, most pedig úgy tűnik én is csalódást okoztam. De tudod, erről nem mi döntünk... 

Nem tudom hogyan, miért alakult így, de remélem, életemet azért adhattam, ami életem célja is volt. A te védelmedre. Dicső halált halhattam, megtisztelőt, amiért érted halhattam, ha így történt. De emiatt ne búsulj. Ha így is történt ne hibáztasd magad, én döntöttem így. És bizonyára másként alakultak volna a dolgok, ha másként döntök, és más döntéseket hozok. De semmit sem bánok, ha dicső halált haltam, érted. Mindent ugyanúgy tennék...

Arcáról durván letörölte a szeméből fakadó bánatát, és egy pillanatra a szívéhez szorította a papírfecnit, mintha a fiút ölelné keblére. Kétségbeesetten érinteni akarta őt, megölelni, még egyszer utoljára, mielőtt elfelejti, milyen volt vele lenni. Az emléke élénken táncolt az elméjében, akár az őszi falevelek eső által felvert tánca.

Számomra, ez a vég. Számodra pedig egy esély, hogy megöregedj és egy nap jobb emberré válhass, mint amilyen én valaha lehettem volna. Egy esély a boldogságra. A szabadságra. Egy esély arra, hogy jobb uralkodóvá válhass, mint előtted bárki. Egy esély, hogy elérhesd azt, amire mindig vágytál. Egy esély arra, hogy önmagad lehess.

Nem könnyű feladat egy különleges lány, védelmezőjének és felügyelőjének lenni. Sokszor el is buktam benne, de egyetlen pillanatát sem bánom. Életem legszebb időszakát tölthettem melletted. Még ha néha nehéz is volt, és bonyolult vagy kemény, megterhelő, fárasztó, és a nap végén teljesen kimerülten, hullafáradtan feküdtem is le, sosem akartam volna, hogy véget érjen.

Azon rágódom mennyivel másként alakult volna minden, ha akkor az apám másként dönt... Ha akkor nem a bátyámat küldi el, hanem engem, és ő kerül melléd, hogy megvédjen. Akkor most minden másként lenne. Te nem szoktál ezen gondolkodni? Ha a múltban valami másként alakult volna, akkor most, hogyan lennének a dolgok? Én állandóan. És bárhová is kerülök, azon fogok gondolkodni, hogy mi lett volna ha... Mi lett volna, ha aznap nem halok meg? Mi lett volna ha túlélem? Mi lett volna ha.. már sosem tudom meg. De te még megtudhatod. Mert te élsz. Életben vagy, és csak ez számít! A hangsúly az életen van. Te még hozhatsz döntéseket, olyanokat, amiket később megbánhatsz, és elgondolkodhatsz rajtuk, mi lett volna ha másként döntesz.

Dönts. Bánd meg. Szeress. Gyűlölj. Örülj. Érezz. Élj!
Erről szól minden. És bármit is mondanak mások, mindig van lehetőséged arra, hogy a saját utadat járd. Bárhogy is döntesz, még ha nem is vagyok fizikailag melletted, bárhova is kerülök, sosem fogok megfeledkezni rólad. Figyelni foglak, kísérlek az életed magányos ösvényein, vigyázom álmodat a magányos éjszakákon. Az őrangyalod leszek, akár tetszik akár nem. Ott fogok élni benned.

Ne sírj miattam. Nem érdemlem a könnyeidet. Ahogy ezt olvasod, mosolyt akarok látni az arcodon, és hidd el, látlak valahonnan, mert nem fogok lemondani arról, hogy őrizzelek. Mosolyogj! Élj! Ne bánkódj! Ha már én nem tehetem, te használd ki. Ne félj megtenni azt, amit mindig is akartál, ne félj kimondani azt, amit akarsz. Jogod van dönteni. Bár mindig azt mondtam, úgy kell tenned, ahogy mondják, mindig is büszke voltam, mikor mertél saját magad dönteni. Tégy így. De a következményekre is ügyelj. Mert a te döntéseidnek sokkal komolyabb következményei is lehetnek. De csakis a szívedre hallgass.

Sajnálom, hogy el kellett hagyjalak. Remélem a veszteség, amit már oly sokszor átéltél nem érint most oly mélyen, csak átkovácsol. Megerősít, segít, hogy egy jobb emberré válj. Mert bármilyen is leszel, én mindig büszke leszek rád, ahogy mindig is büszke voltam. Azért, mert mindig önmagad voltál, ne akarj megváltozni.

Nem számít, hogyan olvasod ezt. Hercegnőként, vagy királynőként, menyasszonyként, vagy édesanyaként. Harcosként vagy menekültként. Legyél bárki, számomra mindig az maradsz, aki mindig is voltál. A makacs hercegnő, a harcos, a szabad, a barát. Nem számít miként olvasod, én ugyanúgy szeretlek, ahogy mindig is szerettelek, ahogy mindig is foglak.

Lucas - ki mindhalálig védeni akart

A sorok elfogytak. Nem volt több betű, több szó, sem utóirat, sem feljegyzés az alján. Nem volt már semmi, ami Lucas volt. Ezek voltak az utolsó szavai, többet nem szólhat, többé nem írhat, nem búcsúzhat el. Többé nem jön vissza. És a tudatnál, hogy többé nem érezheti illatát, hallhatja hangjának mély, nemesi lejtését, érezheti ölelése melegét, az volt, hogy kit hagyott meghalni. A barátja volt, és többé nem mondhatja el neki, mennyit jelentett a számára. Hogy ő volt az egyetlen, ki egész életében mellette volt és megtartotta, nehogy leessen a lábai alatt nyílt szakadékba, melybe a fájdalom taszította egyre lejjebb. Ezentúl egyedül kell visszahúznia magát a sziklaszirtre, honnan újból a mélybe vetheti magát.

Képtelen volt elviselni a tudatot, hogy nem búcsúzhat el, képtelen volt beletörődni, hogy a fiú nem tudja meg mit jelentett neki. Aztán csak azt vette észre, hogy a keze levélpapír után kutat és a tinta már elfedi tollának hegyét, melyet a papírra nyom. Elbúcsúzhat. Elbúcsúzik attól, ki a világot jelentette számára. Lucas által megtanulta, hogy addig köszönjön el, míg megteheti, ezáltal két levél került elé, kecses, cifra betűkkel átszőtt szavai pedig ömleni kezdtek könnyei tiszta tengerén keresztül.

A szavak megállíthatatlanul ömlöttek az elméje eldugott zugaiból, feltárta a rég eltemetett érzéseit, felszakította a régi sebeket és új, tiszta kötszerrel kötözte át őket, lemosva kezéről s testéről a mérget, mely az őrá hulló savas eső martalékaként maradt reá. Ő maga volt a megtestesült pokol. A könnyei maró savként égették szemét és marták szét szavait miket papírra vetett. A halál ott lihegett a nyakában, ahogy futni próbált előle, így az őt szeretőket kapta csupán el. Egy pokolban született angyal volt, kinek glóriájáról vér csöpögött, a szerettei vére, kiket ő maga sújtott a halál kapujába.

Az órák teltek, percek pörögtek, ő pedig csak írt és írt, újra és újra, majd felegyenesedett. Kezében szorongatva a két összehajtogatott levélkét. Két személyhez szóltak, kiktől búcsúznia kellett. És ideje volt eljuttatni őket a címzettekhez.

- Cornelia - hívta halkan a társalkodólányt, ki ezúttal nem volt sehol. Egész nap zaklatta, nyaggatta, hogy ennie kell, most pedig sehol. - Cornelia!

- Hercegnő, segíthetek? - kérdezte egy mély öblös hang, ám barátságosan csendült a zárt falak között.

Egy középmagas, kissé pocakos, idős ember szólította meg. Ősz szakálla volt és kevés, ősz haja. Arcáról őszinte érdeklődés sugárzott, de a szemei úgy járták végig a lányt, mintha pontosan tudná ki is ő. Hangjából kedvesség áradt és őszinte csodálattal bámult le rá. - Elnézést az udvariatlanságomért - hajolt meg.

- Nenene ne! Nem szükséges! Tényleg - mondta kipirult arccal, zavarba jött hirtelen attól, hogy ez az idős ember képes hajlongani egy fiatal, szinte még gyermek előtt.

- Segíthetek valamiben hercegnő? Nagyon elveszettnek tűnik - mondta az öreg.

- Nos, én igazából csak szeretnék elküldeni egy levelet valakinek - válaszolta halkan.

- Alexis - hangzott egy magabiztos hang, valahonnan a közelből. Will érkezett. - Itt meg mi történik? - kérdezte közelebb lépkedve, mikor a lány mellé ért. - Barthon tanácsos - köszönt a férfinak, de arcáról sütött a nemtetszése.

- William herceg - hajtott fejet. - A hercegnő éppen csak...

- Én csak, éppen téged kerestelek, mert... - vágott a férfi szavába de hirtelen nem tudta mit mondjon, nem akarta, hogy tudjon a levélről. - Izé, öhhm, igen. Én csak, meg akartam köszönni, azt, amit a minap tettél. És még azt sem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentettél.

- Hercegnő - mosolygott. - Részemről a megtiszteltetés, hogy megmenthettem kegyedet - húzta ki magát.

- Na jólvan, ennyi bőven elég volt mára az udvariaskodásból, ez még tőled is sok! - forgatta a szemeit, mire Will elmosolyodott.

- Hé, mi az nálad? - bökött a fejével a levél irányába.

- Öhh, én csak, gondoltam üzenek... az apámnak. Csak, hogy tudja minden rendben. Bizonyára aggódott, mert nem szóltam neki a távozásomról - válaszolt túlságosan összeszedetten.

- Én már megüzentem neki ittlétedet, de ha akarod azonnal intézkedem, hogy a legjobb postagalambunk máris úton legyen a leveleddel - válaszolta a fiú.

- Nem, ne fáradj vele, biztos sok dolgod lehet... majd én megoldom - mosolygott, mire a fiú kissé gyanúsan figyelni kezdte, majd vetett egy pillantást az idős emberre, kiről jól tudta, hogy a bátyja a pártfogoltja. Egyáltalán nem sejtett jót. - Marcussal találkoztál? - kérdezte, hogy terelje a témát.

- Az a szerencséje, hogy nem. Megbánja még, azt, ahogyan beszélni mert veled - mondta. - Megyek és meg is keresem.

- Ne Will. Arra semmi szükség. Már bocsánatot kért mindenért. És nem hibáztatom, hiszen a testvérét vesztette el. - suttogta. - Hagyd őt.

- Rendben - mondta, majd vetett egy jelentőségteljes pillantást a férfire és távozott.

- Szóval, hercegnő, intézkedjek, hogy a levél még ma el legyen küldve az atyjának? - kérdezte az öreg.

- Nem, ez a levél nem neki lesz. De Will nem tudhat róla! Kérem ígérje meg, hogy egy szót sem szól róla senkinek.

- A szavamat adom - mondta, mire a lány lassan átadta neki a lezárt levelet. - Akkor kinek küldjem?

- Will bátyjának. Muszáj megkapnia. Kérem juttassa el neki - nézett rá a lány esdeklő szemekkel.

- Daniel? - suttogta és arcán szétterjedt egy apró ámbár vidám mosoly. - Rendben, eljuttatom hozzá, és senki nem tudja meg, ígérem.

Tyrone Wells ♥ Let Go

Az eső lassan szemerkélt, ahogy a kevés főből álló tömeg kivonult a kastély mögött elterülő temetőbe, hol Lucas testét készültek örök nyugalomra helyezni. Marcus beállt a férfiak közé, kik a koporsót vitték a sírgödörhöz. Próbált erősnek mutatkozni, de belül össze volt törve. Látszott rajta, ahogy a fából faragott, fényes, sötét koporsót nézte. Olyan szeretettel bámult rá, olyan fájdalommal. A testvérét kellett eltemetnie.

Csak néhány ember jött el. Will végig ott állt a lány mellett, ki igyekezett visszafojtani könnyei záporát. Szorosan mellette haladt, készen rá, hogy vállát kínálhassa föl, ha a lány képtelen megállni, hogy a gyász ledöntse a lábáról. De Alexis ennél erősebb volt. Nem mutatta volna ki a fájdalmát ennyi ember előtt. A pap halkan beszélt, monotonon, lassan. Marcus a koporsó mellett térdelt, kezét rajta nyugtatta, majd felnyitotta a fedelét.

Lucas,

Nem tudom most mit kellene írnom. Itt ülök, bezárkózva, magányba burkolózva és percek óta bámulom ezt az üres lapot. Igazából, már hosszú órák óta ezt teszem. Egyszerűen nem jönnek a szavak, nem sikerül a betűket papírra vennem, erre a már könnyeimtől alaposán átáztatott papírfecnire. De meg szeretném tenni. Mert ha te képes voltál visszarántani, még így is, abból a sötétségből ahová süllyedtem, akkor én is eljuttatom hozzád az utolsó szavaimat. Ha más már nem is maradt, a búcsú lehetősége még kijár nekünk, nem?
Minden összetört, csupán a remény maradt. Amit nem merek feladni. A reménykedés tart életben. Annak a reménye, hogy meghallod a szavaimat. Egyszerűen tudom, nem is merek belegondolni abba, hogy lehetetlenség, amit kérek. Ez az egyetlen amiben még hiszek, különben ha ez is elvész, összetörök, végleg és menthetetlenül. Meg kell hallanod.

Lucas ott feküdt, az arca sápadt volt és rideg. Már semmi nem volt, ami élőnek tűnt rajta. Szemei, mik oly őszintén ragyogtak a világra, végleg lezárultak és nem dognak kinyílni többé. Díszruhái, mik olyan tökéletesen mutattak rajta, egyetlen gyűrődés sem tarkította őket. Mintha sosem mozdult volna meg, és már soha nem is fog.

Neked köszönhetően megtanultam valamit. Az én döntéseimnek ára van. Olyan ára, amit mások fizetnek meg. Sajnos, hogy erre rájöhessek neked kellett szenvedned. Ennek az elrontott döntésemnek az árát örökké fizetni fogom én is. Mert képtelen vagyok megbocsátani magamnak. És ígérem mától minden egyes nap, az életem hátralévő részéig azért fogok élni, hogy bebizonyítsam, a halálod nem volt hiábavaló. Minden egyes nap azon leszek, hogy törlesszek neked. Hogy egy jobb emberré váljak, olyanná, amilyen te voltál.
Miattad fel fogok nőni, ígérem. Miattad elfogadom a rám váró jövőt, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló. Mától kész vagyok szembenézni azzal, ami rám vár. És nem hagyom, hogy bárkinek bántódása essen. Többé nem fogok félni. Uralkodni fogok, és többé nem hozok ostoba döntéseket. Mert mától, halálom napjáig, bánni fogom, azt a végzetes döntésemet.

Marcus egy vörös rózsát csúsztatott a megmerevedett kezébe, és őszinte fájdalommal tekintett le rá. Ő sem állt készen rá, hogy a bátyját ilyen korán el kelljen engednie. Küzdött a könnyeivel, végül sikerült megállnia, hogy szabadjára engedje őket.

Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk? Mennyire szép volt minden...még nem tudtuk mi vár ránk... Mennyire gyönyörű volt...már akkor is vigyáztál rám, pedig te is még gyerek voltál. Sosem mondtam, de tudod, jobb testőrt nem is kívánhattam volna. És örülök, amiért nem csak a testőröm voltál, hanem a barátom, az egyetlen igaz barátom, aki mindig mellettem volt, életem szép és fájdalmas pillanataiban. Aki fogta a kezem ha baj volt, és kinek vállán oly sok könnyet ejthettem. Aki bátyám helyett, bátyám volt. Megtetted a kötelességed. Életed árán is megóvtál
Most itt az idő, hogy megpihenj. Egész életedben rám felügyeltél, egyetlen nyugodt perced sem volt, mert mindig bajba kevertelek. Ez az egyetlen dolog, amivel nyugtatni tudom magam. Azért kellett elmenned, hogy megpihenhess. Hogy felkészülj egy új létre, míg újra találkozunk. Egy másik életben nem hagyom, hogy ez megtörténhessen. Várj míg újra találkozhatunk, addig cipeld magaddal a közös emlékeinket, ahogy én magammal fogom cipelni a megbánás terhét, mert hagytalak elveszni.

A pap csak beszélt és beszélt, angyalokhoz imádkozott és egy nem létező világról, hol mind megbocsátást nyerhetünk. Egy világról, hol talán megvár mindenkit. Honnan figyelni fog, honnan vigyázni fogja lépteiket. Hol békére lelhet.

Még nem álltam rá készen, hogy elengedjelek. Talán soha nem is álltam volna. Már így is elég embert vesztettem el, akiket szerettem. Talán itt az ideje, hogy én is feladjam. Nem élném túl ha még egy embert elveszítenék. De nem tehetem. Azzal csalódást okoznék neked. Azért adtad az életedet, hogy én élhessek. Nem fogom eldobni magamtól, még ha fáj is.

Marcus lassan felegyenesedett a sír mellől és a lány mellé lépett. A vállára tette a kezét. Határozott és komoly próbált maradni. Minden erejét összeszedve akart erősnek látszani, de ő is sérült volt a lelke mélyén. És hogyan segíthetne a lányon, ha önmaga fájdalmát sem tudja elviselni?

Köszönöm, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy sosem hagytál el. Hogy mindig mellettem voltál. Köszönöm, hogy szerethettelek. Köszönöm, hogy voltál nekem. Hogy vagy. És hogy mindig leszel is, még ha nem is teljesen. Mert magaddal vittél egy részt belőlem, s te is bennem élsz, amíg világ a világ. Mert sosem foglak elfeledni. Nem fogom hagyni, hogy a világ elfelejtsen. S életem végéig emlékezni fogok rád, mint a legjobb barátomra, aki életénél is jobban szeretett.

Alexis óvatosan előrelépett. A koporsó mellé sétált. Megpróbálta a fiú minden vonását az emlékezetébe vésni, hogy soha ne felejthesse el őt. A kezei közt a levelet szorongatta, amit becsúsztatott a fiú zakójának zsebébe, egyenesen a szíve fölé. Szinte érezte a keze alatt, ahogy megdobban, érezni akarta. Egy jelet várt, bármit, csak hogy tudja, a fiú jól lesz, és megtudja azt, mit a lány a tudtára akart adni. Tudni azt, hogy a szíve egy részét magával vitte, olyan fontos volt.

Egy nap meg fogod látni, hogy az áldozatod nem volt hiábavaló. Meglátod, egy olyan emberré válok, akire büszke leszel. És mindez neked lesz köszönhető. Mert a te áldozatod nélkül, sehol sem lennék. Az igazi hős nem én leszek, aki békét teremt, és jó uralkodó lesz, hanem te, aki azzá tettél. Mert miattad akarok olyanná válni, amilyen te voltál. Mostantól a te arcod fog előttem lebegni. És a világ meg fogja tudni ki is volt az a Lucas Martinson.

A koporsó fedele lezárult, s a lány igyekezett a fiú képét örökre a szívébe zárni, hogy soha el ne felejthesse, majd a mélybe eresztették. Marcus a tenyerébe zárt egy marék földet és a tátongó lyuk fölé tartotta, majd Alexis és Will is hasonlóképp cselekedtek. Aztán elengedték, a földkupac halk koppanással landolt a koporsó fedelén. Aztán a munkások ásni kezdtek. Betemették a lyukat és már csak a ráhelyezett márvány állt emlékül az utókornak. Sírkövébe egy feliratot véstek.

Lucas Martinson

Testvér és barát

Nyugodjon békében

Én már tudom; barát, testvér, védelmező...hős. Az én hősöm. A hercegnő, igaz, és egyetlen lovagja, aki inkább feláldozta önmagát, minthogy a sárkány bánthasson. Az én hősöm voltál. Akiben sosem csalódtam. Aki mindig mellettem volt. Aki megtanított arra, hogy nem lehetek többé felelőtlen. És aki nélkül egyedül kell helytállnom.

Egy rózsaszár landolt a betemetett síron, és mellette néhány vércsepp. Marcus olyan erősen szorította a tüskés tövist, hogy felsértette bőrét és vére serkent a sír fölött. Ő helyezte el a virágot a hanton. A bátyját temette. A fiút, aki igazi hős volt. Aki mindent eldobott, hogy másokat mentsen. Aki maga volt a világ és a világ volt ő. A világnak nem lett volna szabad egyszerre elvesznie, és elvesztenie egy ilyen tiszta lelket.

Engem ne félts, majd csak túljutok ezen valahogy. Mert a remény mindig megmarad. Mert egyszerűen tudom, hogy egyszer újra találkozunk, valahol, valamikor. Talán egy másik életben, de találkozunk. Ezt biztosan tudom. Csak ígérd meg, hogy jól leszel. És azt, hogy nem felejtesz el, ahogy én sem foglak téged soha.

Halálod terhének cipelője

Alexis