2016. április 7., csütörtök

69. *Tagadd a Jelent*




- Felség - rontott be Marcus a trónterembe. Épphogy csak egy biccentésre jutotta az uralkodó felé, rögvest az apjához sietett. - Édesapám - köszöntötte. - Örülök, hogy láthatom, oly hosszú ideje nem találkoztunk. - ha nem számított volna annyit a hírneve, még el is érzékenyült volna a viszontlátás örömétől.
- Mégis, hogy kerülsz ide?! - ragadta meg a férfi a fiú vállát. - A feladatod a hercegnő védelme, egy pillanatra sem hagyhatod magára! - kiabált rá, aki ettől teljesen ledermedt; nem ilyen fogadtatásra számított 6 évi távollét után.
- A lányom is itt van? - Richard idegesen pattant föl a trónusáról. Arcára olyan ábrázat ült ki, mintha nem tudná eldönteni dühös legyen, ideges, vagy éppenséggel csalódott.
- Igen felség - bólintott idegesen. Nem értette a feszültséget, a királyi udvarban mi bántódása eshetne? Több ezer katona őrzi a kastélyt. Odabent pedig legalább két tucat őr figyeli minden léptét. - Természetesen a hercegnő társaságában érkeztem.
- Nem kellene itt lennetek! - förmedt a fiára a hadvezér. Marcus meglehetősen sértetten érezte magát. Legalább egy vállba veregetést megérdemelt volna, de még egy "szervusz fiam"-ot se kapott.
- Alexis merre kószál? - fogta a fejét a férfi.
- Az istállómester szóval tartja még egy ideig - válaszolta gyanakvóan, valami készülőben volt, neki pedig nem tetszett ez a nagy óvatosság. - Történt valami, amiről tudnom kéne? Mint a hercegnő hivatalos testőre...
- Mellette lenne a helyed! Eredj, keresd meg! - utasította. Szinte áradt belőle a megvetés.
A fiú már meghunyászkodva indult volna a parancs szerint, de ezúttal legnagyobb szerencséjére ismét nyílt az ajtó. Az említett személy pedig vigyorogva rontott be. Szinte ragyogott, elemi tűzben tündökölt. Végre hazatért. De a testőr legnagyobb bánatára, az ő fogadtatása sem volt kellemesebb. És ez jobban fájt neki, mint a saját apjától lenyelt semmibevevés. 
- Apám! - köszöntötte vidáman. - Hazatértem. Martens tábornok! - nézett az admirális felé, aki már egészen kiskora óta az apja mellett szolgált. - Örülök, hogy épségben hazatért a határvidékről.
- Hercegnőm - hajolt meg előtte. - Mindig nagy öröm számomra kegyedet látni. - Marcus féltékenyen szemlélte a jelenetet. Az apja vidáman vigyorgott a lányra, míg rá egy perc figyelmet sem szentelt.
Richard megköszörülte a torkát, így ismét minden figyelmet magára vonva. Összehúzta bozontos szemöldökét, és baljós ábrázattal meredt tulajdon gyermekére. Valóságos szürke felhők borultak a homlokára. Valami nyomasztotta, ő pedig épp a megoldást kereste. Tisztán látszott rajta.
- Apám? Történt valami? - kérdezte óvatosan.
- Nem, semmi említésre méltó - eresztett meg gyermeke felé egy félmosolyt. Amitől a lány éppenséggel még idegesebbé és feszültebbé vált, ugyanis az apjától, már egy ajakbiggyesztés is gyanús volt, most viszont egyenesen rámosolygott. - Viszont sürgős külpolitikai és hadi ügyekben kell egyeztetnem a tanácsnokaimmal.


- Ó...Értem - hajtotta le a fejét. A király még csak nem is köszöntötte őt, úgy átsiklott az érkezése fölött, mintha csak egy téves hadijelentés lenne. - Mint örökösöd, nem kívánod, hogy részt vegyek a királyi tanács ülésén? - kérdezte meg halkan.
- Nem, nem szükséges - hárította el sietősen az ajánlatot. - Nem terhelnélek ilyesmivel. Biztosan fárasztó utad volt. Vonulj vissza és pihend ki magad.
- Rendben - nyögte ki megilletődötten. Nem tudta felfogni az apja viselkedését. Máskor szinte ráparancsol, hogy jelenjen meg a tanácskozásokon, most viszont mintha látni sem akarná a politikai ügyek közelében. - Megkaptam atyám levelét. Igyekeztem az elvárásainak megfelelően viselkedni - mindent elkövetett, hogy legalább egy pillanatnyi figyelmet kicsikarjon magának.
- Ez igazán remek. Jut eszembe, William is veled érkezett? - a lány bólintott. - Remek, most viszont kérlek hagyjatok magunkra.
Alexis meghökkenve bámult a férfira. Egyszerűen elküldte. - I..Igenis, apám - nyögte ki. Akkor engedelmével megkeresem a nagybátyámat, tudtommal még a kastélyban tartózkodik.
- Tessék? - Richard valóságos köhögő rohamot kapott. - Nem! Akarom mondani, most nem fogad látogatókat. Kissé elfoglalt. De rögvest küldetek érte valakit, hogy értesítsék jöttödről. Majd vacsoránál találkoztok.
- Ahogy apám óhajtja - sóhajtott egy nagyot, majd kihátrált a trónteremből. A testőre azonnal utána eredt volna, de a királynak még mondandója akadt.
- Marcus! - intette közelebb magához. - Egy pillanatra se téveszd szem elől. Kísérd a szobájába, és kövess el mindent, hogy ott is tartsd. Emellett a személyes jelenlétem nélkül nem találkozhat a nagybátyjával, de az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is találkozna vele! Ha bármi történik azonnal értesíts!
- Igenis felség - válaszolta a fiú. - Intézkedem.
- Örülök a hazatértednek, Marcus - tette még hozzá végszóul. - Remek munkát végeztél távollétedben.

- Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nem áll szándékomban apám parancsát követni, és kényszer szobafogságra ítélni magamat, mert látszólag annak örülne a legjobban. El akar távolítani innen, és én tudni akarom miért! - jelentette ki határozottan. - Úgyhogy tisztázzuk a legelején! Velem vagy, vagy ellenem?
- Az attól függ mire készülsz, és mit kapok ha segítek, ugyanis apád személyes parancsa értelmében; a szobádba kéne hogy kísérjelek. Ha pedig visszajut a fülébe, hogy ellenszegültem....Jajj nekem - vázolta föl a következményeket, melyekkel egyébként nem törődött, csupán növelni akarta a jutalma értékét azzal, hogy ellenérveket sorol.
- Mit akarsz? - a lány megforgatta a szemeit, majd felé fordult az "annyira kiszámítható vagy Marcus" ábrázattal az arcán.
- Apám látszólag kedvel téged. Annak ellenére is, hogy lényegében a fia miattad halt meg - kezdett bele, de szokásához híven ismét modortalan volt, és tapló. A lehető legdurvábban fogalmazta meg mondandóját.
- Kösz, hogy ismét a fejemhez vágod. Mintha nem jutna eszembe minden pillanatban ahogy kileheli a lelkét, mikor a szemeidbe nézek! - vágta hozzá felháborodottan. - Azt kéred, hogy bocsássalak el, nehogy a sorsára juss? Rendben, nem tartalak vissza! - sértett és indulatos volt. Az apja semmibe vette őt, nem volt szüksége a fiú piszkálódására sem.
- Azt hittem ennél többre tartasz - vonta föl magasra az orrát. - És, nem, nem akarok távozni. Tetszik ez a munka, bár beismerem elég gyakran kiborítasz és az őrületbe kergetsz. És mivel el kell, hogy viseljem a kiszámíthatatlan, makacs, önfejű természetedet apád igazán fizethetne többet.
- Majd elé tárom a panaszaidat, ha végre emberszámba vesz, ne aggódj - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá, határozottan megsértődött a fiú szavain, pedig nem ez volt az első eset, hogy így beszélt vele.
- Még valami óhaj-sóhaj?
- Visszatérve apámra, szeretném ha beszélnél vele. Nem örül a hazatértemnek. És valószínűleg kinevetne, ha én kérném erre, de a hercegnőt nem utasíthat el, ha egy sétára invitálja. És ahova te mész, oda megyek én is.
- Marcus, ezt bármikor megtenném érted. Tudom milyen érzés, ha a saját apád keresztülnéz rajtad. - érintette meg a fiú vállát, aki morcosan lerázta magáról a lány kezeit. Nem volt szüksége a sajnálatára.
- És mégis mit akarsz tenni? Betörsz a tanácsterembe és átkutatod a feljegyzéseket? - még magát is kiröhögte az ostoba ötletért, a másik szemében viszont fény csillant. - Nem! Nem! Eszedbe se jusson! Határozottan ellenzem! - de már nem volt mit tenni, Alexis fejében összeállt a terv.

- Ezért a fejemet fogják venni! - suttogta Marcus odakintről, miközben bekukucskált a résnyire nyitva hagyott ajtón. Idegesen toporzékolt a szoba előtt. Minden rezdülésre felkapta a fejét.
- Csak ha lebukunk - válaszolta könnyedén, miközben mélyebbre fúrta magát a pergamentekercsek között. - Apám azt mondta hadügyekről tanácskoznak, de semmi jele annak, hogy mára egyáltalán gyűlést terveztek. A legutóbbi feljegyzések pedig legalább egy hónaposak már.
- Remek, most, hogy ezt megtudtunk, mehetnénk végre? - sürgette kintről. - Bármikor rajtakaphatnak minket, hogy itt kutakodunk.
- És akkor mivan? Tudtommal én vagyok a hercegnő, ha nem apám kap rajta, akkor semmi baj nem történhet! - vonta meg a vállát. - És nem hiszem, hogy bárki erre járna. Apám hazudott hadmozgásokról, akkor a tanácskozásról is!
- Erre azért nem vennék mérget - morgolódott.
- Annyit aggodalmaskodsz, hogy a végén tényleg meghallanak minket! - szidta meg a testőrt. - Mégis miért pont most jönne ide bárki? - kérdezte, de mielőtt kimondta már érezte, hogy hiba volt ilyen félvállról venni a dolgokat. Közeledő lépteket hallott.


- A francba - mordult föl a testőr, betuszkolva magát az ajtón, majd becsukva maga mögött, reménykedett benne, hogy a léptek tovább folytatódnak a trónterem irányába. De nem így lett. Sőt nem is csak egy ember lépteiről volt szó, rögvest egy másik társult mellé, majd még egy. - Lexi! - sziszegte neki, ő viszont még mindig az iratok közt turkált, sehogy sem tudta visszarendezni azokat abba a helyzetbe, ahogy voltak. A léptek pedig egyre közeledtek. - Lexi! - már majdnem az ajtónál jártak. Csapdába estek. - Gyere már! - ragadta meg a lány karját, majd a földre rántva behúzta az asztal alá. Hatalmas lapátkezeit a szájára szorította.
Az ajtó nyikorgott, ahogy kitárult. Látták az árnyékokat, egy, kettő, három ember lépett be egymás után a szobába. A lány próbált kikukucskálni, de a másik azonnal visszarántotta és szúrós szemekkel nézett rá.
- Nos itt végre zavartalanul tudunk beszélgetni - azonnal felismerték a király mély, öblös hangját. Összetéveszthetetlen volt. - Nem tudom mennyire vagy tisztában a Lawson családfával. De azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk, mint férfi a férfival. Elvégre nemsokára rokonok leszünk, én pedig fiammá fogadlak - nevetett fel erőltetetten.
- Ez így igaz felség. Megtisztelő, hogy szakít rám időt, bizonyára rengeteg dolga akad - Alexis eltátotta volna a száját, ha Marcus keze nem fedi be a fél arcát. Ez Will hangja volt. Egyszerűen nem értette mi keresnivalója van itt, az apjával.
- Nem tudom apád mennyit mesélt neked a trónra kerülésemről, de van néhány részlet, amelyről szeretném ha tudnál. Viszont nem szeretném, ha a lányom tudomást szerezne erről. - itt egy pillanatra megszakadt a beszélgetés. Alexis már fortyogott a dühtől és a kíváncsiságtól. Már megint ki akarták hagyni valamiből. - Bizonyára értesültél a hírről hogy a kuzinom a kastélyban tartózkodik.
- Igen felség. Ámbár kissé túlzónak érzem ezt a nagy aggodalmat. Nem tudom, mi az oka, de véleményem szerint csakis további feszültséghez vezet ez a szükségállapot. -  fejezte ki a véleményét tisztán és magabiztosan.
- Minden okkal történik, fiam - válaszolta Richard egy nagy sóhaj kíséretében. - Joggal vagyok ennyire elővigyázatos, és óvatos. A lányomat bezárattam a szobájába - sóhajtott egyet. -  Ámbár nem tudom meddig tarthatok titokban előtte bármit is. Túlságosa önfejű ahhoz, hogy beletörődjön bármibe. Őt ismerve már bizonyára kimászott az ablakon - morgott egyet magában. Killian, emlékeztess, hogy küldessek valakit fel hozzá.
- Rendben, felség.- csatlakozott egy harmadik hang a beszélgetéshez. Marcus az égnek emelte tekintetét, és morcosan húzta össze a szemöldökét. Az apja volt. Ha most lebuknak vége van. Nyilvánosan kivégezteti.
- Mégis miről van szó, felség? - kérdezte óvatosan a herceg.
- Matthias apja, a nagybátyám George, egy áruló volt. Aggódom, hogy a fia a nyomdokaiba akar lépni - sóhajtott fel. - Foglalj helyet - tette hozzá, az asztal alatt lévők riadtan húzódtak összébb, ahogy két széket kihúztak mellettük. Megjelent két-két láb közvetlen mellettük. Reménykedtek benne, hogy az asztalt takaró terítőt egyikük sem kezdi el piszkálni. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat és lelepleződnek. - Nem szeretném, ha az a fattyú a Alexis közelében ólálkodna. Tudod, ő túlságosan naiv, félek, hogy megkörnyékezi. Már kifejezte igényét a trónra.
- Én nem! - Marcus villámgyorsan csapta a kezét a lány szájára és kétségbeesetten szorította magához a annak testét. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez a pillanat, mikor félt. Rettegett attól, hogy rajtakapják őket. És tudta mi lenne a büntetése. A király kitagadná a kegyeiből, leánya védelmét egy megbízhatóbb, szófogadó katonára osztaná, őt pedig a határvidékre száműzné, harcolni a lázadók ellen. Az apja pedig megfosztaná nevétől, címétől, megtagadná. És többé nem láthatná az ő Alexisét. Kivel oly sokat kalandozott gyermekkoruk kalandos ösvényein. Kitől már így is elszakították egyszer. Nem volt hívő ember, most mégis egy nem létező istenhez fohászkodott.
- Mi volt ez? - ez Martens tábornok hangja volt.
- Nézz szét odakint! - utasította a katonát. - Biztosan megint a cselédek! Pletykás népség!
Léptek következtek, majd ismét nyílt az ajtó. Marcus hálásan sóhajtott föl, majd elengedte a lányt, akit szinte fojtogatva szorított magához. Bár a kezét még a száján tartotta, hogy elkerülje a további veszélyes helyzeteket.
-  Ha volt is itt valaki már elsietett. Biztosan csak egy kétbalkezes cseléd volt - morgolódott a hadvezér.
- Hol is tartottam? - tette fel a költői kérdést a király. - Hát persze, Matthias... Szeretném ha fokozott figyelmet fordítanál a lányomra, a kuzinom jelenléte miatt, és meghiszem hogy a közelgő nászra is jó kihatással lesz ha több időt töltötök együtt.
- Ez természetes felség. Örömmel teljesítem az óhaját. - Lexi pofákat kezdett vágni az asztal alatt. Imitálva Will milyen nyálas arckifejezéseket vághat. Idegesítette, hogy az akarata nélkül akarják ráerőszakolni a jelenlétét. Szeretett saját döntéseket hozni arról éppen kivel kívánja eltölteni az idejét. Jelenleg pedig Matthias bácsikájával akart hosszasan elbeszélgetni.
- Emellett kirendeltem melléd is két őrt. Félek, hogy Matthias bármire képes, hogy megakadályozza a frigyet. Ha a koronámat akarja meg kell szabadulnia tőlem, aztán a lányomtól is. - dühösen az asztalra csapott. Az alatta lévők riadtan ugrottak egyet. - Az apja álmomban akart végezni velem. A vér pedig nem válik vízzé!
- Felség, miattam igazán ne aggódjon. Különben is, ha felségednek igaza van, és a trónt szeretné megszerezni, ahhoz szüksége van a szomszédos országok támogatására, ha pedig nekem árt, az apám véres megtorlásba kezd. Az egyetlen, aki közé és a korona közé áll, az... Alexis.. - csalódottan sóhajtott.
- Ő az egyetlen gyermekem. Ha tőle megszabadul, akkor örökös híján az oldalági rokonokra száll az öröklés joga. - hatalmas kezeivel az asztalra csapott. - A nagybátyám fejét vettem mikor elárult. Ott van még Claire, a húgom. A fiai még gyerekek, így rájuk sem hagyhatom, ha bármi történik a lányommal. Én ostoba pedig olyan pozícióba helyeztem, ahol megteremthette magának a helyzetet, hogy a bárókat és nemeseket megvesztegetve megszerezze a szavazati jogukat, ha választásra kerül a sor. Nem fog számítani, hogy egy fattyú!
- Felség, bölcsebb lenne, ha a hercegnő mellé kijelölnék még egy hivatalos testőrt. A fiam mellé. Van is egy remek ifjú az osztagomban. Minden lépésükről beszámolna, nem történne semmi felséged tudta nélkül.
- Egyedül is meg tudlak védeni! - puffogott halkan.
- Remek ötlet, Killian. Intézkedj ez ügyben mihamarabb. Küldesd azonnal a lányomhoz. - Alexis nagy szemeket meresztve nézett a fiúra. Eddig megúszták, de ez a kolonc testőr le fogja őket buktatni. - Csupán ennyit akartam, Will. Ha ráérsz, körülnézhetsz idebent, elvégre minden teendő reád hárul mikor megkapod a koronámat.
- Megtisztelő, hogy felséged ennyire megbízik bennem. Talán majd máskor. - a szék nyikorgott, ahogy a férfi kitolta maga alól, majd fölegyenesedett. A herceg is hasonlóképp tett. Nyílt az ajtó, majd a távolodó léptek kellemes hangjától fellélegeztek az asztal alatt ücsörgők. Még vártak pár pillanatot, hogy minden teljes némaságba boruljon.


- Szerintem elmentek - suttogta egyikük.
- Szállj le rólam, már tíz perce a lábamon ülsz - lökte odébb a katona a lányt, aki ugrott egyet és beverte a fejét. - Teljesen elzsibbadt!
- Idióta! Lehetnél óvatosabb is! -  dörzsölte a feje búbját, ahol kezdte megérezni az egyre növekvő pukli jelenlétét.
- Pont te mondod?! Mégis kinek a nagyszerű ötlete volt idejönni és kutakodni?! Nem az enyém! - pampogott, de még mindig nem szedték össze magukat, hogy kimásszanak rejtekhelyükről.
- És kinek az ötlete volt az asztal alá bújni? Ha rendesen őrködtél volna leléptünk volna mielőtt bárki idejön! - mordult rá Alexis.
- Elnézését kérem felséges királykisasszony, de én nem az aranypáncélos lovag vagyok, aki úgy ugrál, mint ahogy kegyed fütyül!
- Tapló vagy, Marcus - öltött rá nyelvet, majd négykézláb szerencsétlenkedve, előbukkant a terítő alól, ahogy megpróbált kimászni. Megtorpant.
- Menj már! Én is ki szeretnék menni! - bökdöste hátulról a testőr, majd mikor a nem mozdult mellé furakodva próbált utat törni magának. Aztán megértette a másik habozását. Számon kérő szürke tekintet meredt vissza rájuk. Will ott állt fölöttük, keresztbe font karokkal, morcos arckifejezéssel.
- Szia Will. Micsoda meglepetés, hogy pont itt találkozunk - kezdett bele a lány. - Mi éppen csak... mit is csináltunk itt Marcus? - nézett segítségkérően a fiúra.
-...bújócskáztunk..?
- Öhm, igen, tudod van egy titkos alagútrendszer a kastély alatt, ami olyan titkos, hogy még mi sem tudunk róla, és mi ott akartunk bújócskázni. Igen. ez így igaz - mielőtt megszólalt volna a másik már akkor nem hitte el. - De ez a bújjatok el együtt, és felejtsetek el mindent ami az idő alatt történik, szóval, mi is történt az elmúlt, 12...és fél percben..? - próbálta kimagyarázni magát. - Tudod, rövidtávú memóriazavar...hogy is hívnak engem?
- Rengetegszer hallottalak már magyarázkodni, és kifogásokat gyártani, Alexis. De ez már tényleg nevetséges. - Will lekezelően beszélt hozzá, mintha azt akarná éreztetni vele jóval felette áll. - Az apádnak igaza van! Bizonyára te is tisztán hallottad bújócskázás közben minden szavát!
- Én...
- Komolyabban kellene venned a dolgokat! Ha bármi történik veled egy egész ország jövője kerül bizonytalan kezekbe! - indult meg felé, az ujjával mutogatva rá.
- Most mégis miért vagy rám dühös? - fakadt ki a lány, miközben hátrálni kezdett. - Apám be akart záratni a szobámba, minden magyarázat nélkül. Aztán a szemembe hazudott egy tanácskozásról, így gondoltam szétnézek idebent, hátha találok valamit! Nem terveztem kihallgatni semmit, de örülök, hogy megtettem, mert ha rajtatok múlna örök tudatlanságban élnék! - A herceg sarokba szorította, hátulról az asztal állta útját, elölről pedig egy tömör test, melynek lélekig látó szemei voltak.
- Ó igazán? - A fiú gúnyolódott rajta, majd az asztalra támaszkodott, ketrecbe zárva ezzel. Nem hagyott neki menekülési utat. Az pedig kénytelen volt a szemébe nézni. - És most hogyan tovább?
- Hogy érted? - makogta értetlenül. A fiú ismét úgy beszélt vele. Olyan hangon, és modorral, amelyet ő képtelen volt kezelni. Csupán behódolt, mikor Will elővette ezen viselkedését. Azt a dominanciát, amivel térdre tudta kényszeríteni. Őt, aki senkinek nem hódol be.
- Megtudtad apád mit titkol előled. Megkaptad a válaszaidat. Most bizonyára vissza akarsz vonulni a szobádba, ahogy atyád kérte, nemde? Elégre mi teendőd akadna még.
- Hát... - nem tudta mit mondjon. Teljesen a hatása alá került, ő pedig tudta ezt, és élvezte. Ezúttal ő irányított. Kettejük közül, most volt felül. Irányítani akarta a lányt, aki viszont görcsösen küzdött a transz ellen, amibe került.
- Ez esetben, hagy kísérjelek föl! - hajolt olyan közel hozzá, hogy kitöltse a teljes látókörét. Tudta, hogy ezzel kizökkenti, és elveszíti azt a cseppnyi ellenállását is amit ezidáig magában gyűjtögetett. Betörtek a személyes terébe, ő pedig már képtelen volt gondolkodni, nem tudott semmilyen agyafúrt visszavágást kitalálni, és a ravasz kifogásai is cserbenhagyták.
- Azt hiszem már elég lesz! - szólt Marcus valahonnan hátulról. Ekkor tűnt föl nekik, hogy ő is ott van még. Alexis fellélegzett. Visszatért. Kizökkent a fiú hatása alól. Az agya ismét beindult, és belekezdett egy újabb terv előállításába.
- Te csak maradj ki ebből! - forgatta meg a szemeit. Még csak arra sem méltatta hogy hátranézzen, és a szemébe mondja. - Neked kéne felügyelned rá. Elég pocsékul végzed a munkádat, azt be kell valljam. Még a saját apád sem bízik meg benned. Te is hallottad, le akar cseréltetni.
- Nem cserélik le! Csak egy társat kap! - Alexis a barátja védelmére kelt, tudta, hogy Will ezúttal egy érzékeny pontra tapintott. A barátja apját használta fegyverként.
- Ó szóval mégis csak hallottad? - terelődtek ismét felé a gondolatai. - Az apád kiállt mellette. De egy szavamba kerülne, hogy megszabaduljak tőle. Úgyhogy gondold át mi lesz a következő válaszod. - Alexis jelenleg egy felfújt hólyagnak látta. Ismét megpróbálta zsarolni őt. A számára fontos embereket használta fel erre. A lány mindig gyűlölte amikor ezzel próbálkozott. Eddig nem túl sikeresen, de a kétely már felmerült, és tudta, az apja nem venné semmibe a szavát, főleg ha a tábornoka is vele egy véleményt oszt. Ő pedig nem hagyhatta, hogy a testőrét elüldözzék.
- Nem tennéd! - állta a tekintetét.
- Ó, igazán? És mégis miért? Sosem kedveltem, végre megszabadulhatnék tőle. És annyi indokot sorolhatnék ellene. - még mindig körülzárta a testével, szinte összepréselte, bár nem ért hozzá egy ujjal sem.
- Mert tudod, ha megteszed, azzal örökre elvesztesz engem! Hogy örökké gyűlölnélek érte! - dühösen vágta hozzá a szavakat.
- Tudod, nem veszítenélek el. Mert sosem voltál az enyém! - Alexis rájött miért viselkedik most ennyire ellenségesen vele. Dühös volt, és sértett. Most pedig meg akarta jelölni ami az övé, akár az állatok, elvégre férfiból van ő is. Mivel kedvességgel nem szerezte meg, ezért most az ellenkezőjét teszi. Ha látja, hogy behódol azzal csak tovább erősítené benne ezt a magatartást.
- Tévedsz! - sötét szemeit az övébe fúrta. - Ha megtudom, hogy bármi rosszat szóltál Marcus ellen, esküszöm, hogy megszégyenülten fogsz állni az oltárnál! Ez vonatkozik arra is, ha eljár a szád arról, hogy itt találtál minket! - odébb lökte a karját, ami ezidáig elállta az útját. - És ne merj többé fenyegetni, vagy ilyen hangon beszélni velem! Én egy hercegnő vagyok! - Will meghökkenve bámult rá. Még soha nem lobogott benne ekkora tűz, ennyi nemesi elegancia. Az ősei vére most büszkén csörgedezett benne. - Menjünk Marcus - fordult el, majd megindult kifelé. A fiú meghunyászkodva követte őt. A herceg pedig ledermedve maradt odabent. Még azután sem mozdult meg, hogy az ajtó bevágódott mögöttük. A láng, ismét visszatért a lány szemébe. Az a parázsló szenvedély, amibe beleszeretett. A gőg, a határozottság, a dac. Ismét az a pillantás vetült rá, amit oly régóta nem látott. Bár veszekedtek, a viszontlátás öröme ült az arcán, a beképzelt, felsőbbrendű herceg, és a dacos, makacs szépség, ismét egymásra találtak. Ezúttal viszont a gaz csábító hiányzott a képből. Will sikernek könyvelte el. Visszakapta az ő Alexisét. És ezúttal megfogadta, nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése