/1 héttel korábban/
Richard idegesen járkált föl s alá a trónteremben. A léptei visszhangot vertek a márványpadlón. Oly indulatosan közlekedett, hogy az uralkodók csarnokában megremegtek a festmények. Mintha maguk az ősei is dühöngtek volna holtjukban. A férfi idegesen dörzsölte borostás állát. Mintha évtizedek aggodalma nehezedett volna a vállára. A homloka elborult. Ismét visszatért az a nyomasztó érzés, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz dolog, amit csak a lánya közelségében érzett. Ám ezúttal sokkal nagyobb fenyegetés közeledett. És nagyobb fejtörést okozott neki, mint Alexis korábban valaha. Felsóhajtott, vagy talán inkább morgott. Artikulálatlan nyögésnek hangzott.
- Felség, nyugodjon meg! - szólt halkan az egyik tanácsos. - Megkettőztük az őrséget, mitől tart ennyire felség?
- Az nem lesz elég! A lányomról érkezett hír? Biztonságban van? - olyan képet vágott, mintha menten meg akarna fojtani valakit, így a tanácsosok sietve válaszoltak.
- Igen felség. A wessos-i király kastélyában nem eshet bántódása.
- Remek! Így a legjobb. Maradjon is ott, amíg a kuzinom itt tartózkodik. Nem szeretném, ha megkörnyékezné a lányomat! - morgolódott. - Szegény Alexis túl naiv, még hazugságokkal tömné tele a fejét az a mihaszna! Megérkezett már?
- Pár perce futott be a hintója. De ahogy felséged parancsolta, a katonák feltartják, és átvizsgálják a rakományát.
- Mostantól tudni akarok minden egyes mozdulatáról! Még arról is hányszor vesz levegőt! Megértették? - kiabálta.
- Igen, felség. - visszhangozták.
- Távozhatnak - engedte el őket. - Maga maradjon, Martens tábornok! - szólt a hadvezére után. - Részvétem a fia miatt. Hallottam mit tett. Megmentette a lányom életét!
- Csak a kötelességét tette. Büszkébbé nem is tehetett volna, ennél dicsőbb halált el sem tudtam volna képzelni számára - úgy válaszolt, ahogy az elvárható volt tőle, ámbár a szomorúság, és a gyász még érződött rajta.
- Ezt nem felejtem el. Lucas neve arannyal lesz belevésve a krónikákba. Hálám jeléül megduplázom az éves járandóságod, bár tudom ez nem pótolhatja egy gyermek életét.
- Igazán kegyes hozzám felséged.
- Ez a legkevesebb amit megtehetek - veregette vállba. A férfi hű bajtársa volt. Még herceg korában került mellé, először csak testőrként. Együtt harcoltak a háborúkban. Az idő múlásával belőle király lett, társából pedig kiváló hadvezér vált. - Régóta ismersz, sok dolgot éltél meg velem együtt. Mit gondolsz? Miért most térnek vissza?
- Ne sértődj meg régi barátom, de már túl régóta ülsz a trónon. Második évtizede vagy ennek az országnak királya. Mindketten megöregedtünk. Hamarosan átadod a koronádat. - nézett rá jelentőségteljesen. - De az utódod nem egy erőskezű férfi. Hanem egy gyönge lánygyermek! Mikor sebezhetőbb egy ország, ha nem most? Emlékezz vissza, a nagybátyád megpróbálta tőled is elvenni a hatalmat, pedig te végképp nem voltál sebezhető, felség. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fia most tér vissza?
- Tehát szerinted is a koronámat akarja? Ennyire nyilvánvaló lenne? - húzta össze a szemöldökét dühösen. - Nem fog visszariadni semmitől. Mindenre fel kell készülnünk. Ha történne velem valami. Tudnom kell, hogy lesz valaki a lányom mellett.
- Számíthatsz rám, öreg cimbora. A családom mindig a Lawson dinasztiát szolgálta. A fiam úgy fogja szolgálni a lányodat, ahogyan én téged annak idején. De amíg én el nem hagyom ezt a világot, a leszármazottaidra sajátjaimként fogok vigyázni. A családom nevére esküszöm!
- Köszönöm, Killian. - biccentett felé hálásan. Talán az egyetlen ember volt a világon akiben megbízott. - Egy pillanatra se hagyj magamra, amíg a kellemetlen vendégünk itt tartózkodik. Arra pedig különösen figyelj, hogy semmi ne történhessen a tudtom nélkül.
- Igenis, felség.
- Akkor azt hiszem, ideje fogadni a látogatónkat. Mindenki legyen nagyon elővigyázatos - ismételte meg a mai napon már sokadjára. - Kísérjék elém!
- Felség - hajolt meg mélyen a férfi, mikor pár perccel később belépett. - Megtisztel, hogy fogad.
- Elvégre rokonok vagyunk, nemde? - mondta tettetett örömmel, miközben följebb vonta a szemöldökét. - Matthias, köszöntelek, kuzin. - nem mosolygott, egyáltalán nem örült a látogatásának. Csupán biccentett felé.
Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.
Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.
- Hiányzott már a családom. Nem könnyű az ország legnyugatibb tartományában élni. Túl messze van. Mire a hírek eljutnak oda már rég nem aktuálisak. - vigyorgott. - Nem mintha panaszkodhatnék, tartományúrnak lenni igazán nagy kiváltság.
- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.
- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.
- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot.
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.
- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.
- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...
- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.
- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...
- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.
- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...
- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.
- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...
Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!
- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.
- Matthias - a király a fejét fogta. - Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.
- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?
- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?
- Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!
- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.
Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.
- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.
- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.
- Aggódsz? Izgatott vagy már?
- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.
- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.
- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.
- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.
- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.
- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.
- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.
- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.
- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.
Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.
- A kisasszonyt aggasztja valami?
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.
- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.
- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.
- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot.
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.
- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.
- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...
- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.
- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...
- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.
- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...
- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.
- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...
Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!
- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.
- Matthias - a király a fejét fogta. - Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.
- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?
- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?
- Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!
- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.
Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.
- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.
- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.
- Aggódsz? Izgatott vagy már?
- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.
- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.
- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.
- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.
- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.
- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.
- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.
- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.
- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.
Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.
- A kisasszonyt aggasztja valami?
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése