Wúúúúhúúú, jeppp megérkeztem :D sikerült egy hónap alatt összedobni, jeee :D Remélem tetszeni fog :)
/17 évvel korábban/
Richard gyermeksírást hallott. Ismét elborult, és ráncba szaladt a homloka. Mégis mintha ezáltal felderült volna a napja. Sietős léptekkel indult meg a hang irányába. Minden mozdulata higgadt, és kecses volt, mégis olyan hevesen vonult végig a folyosókon, szinte minden lépte visszhangot vert. Úgy csörtetett, hogy már messziről hallani lehetett jöttét. Kopogás nélkül tört rá királynőjére, ki épp gyermekét igyekezett nyugtatni.
/17 évvel korábban/
Richard gyermeksírást hallott. Ismét elborult, és ráncba szaladt a homloka. Mégis mintha ezáltal felderült volna a napja. Sietős léptekkel indult meg a hang irányába. Minden mozdulata higgadt, és kecses volt, mégis olyan hevesen vonult végig a folyosókon, szinte minden lépte visszhangot vert. Úgy csörtetett, hogy már messziről hallani lehetett jöttét. Kopogás nélkül tört rá királynőjére, ki épp gyermekét igyekezett nyugtatni.
- Felséges uram - jött zavarba a nő, ahogy igyekezett feltápászkodni, hogy férjét illendően köszönthesse. - Elnézését kérem, ha megzavartuk fontos teendői közben. Gyermekem ma kissé nyűgös.
- Maradj csak királyném! - intette le. - Nagy hasznát látnád egy dajkának, kedvesem. Elvégre nem vagy közember, és a megjelenésed is tükrözze ezt! - nézett végig rajta. Ragyogó szőke haja, most kócos és rendezetlen volt, hanyag fonatban lógott a nyakába. Bőre sápadt, és szemei alatt sötét karikák gyülekeztek. Már hónapok óta nem mozdult ki, csak a gyermek körül lézengett.
- Ahogy uram óhajtja - bólintott rá, de saját akaratából sosem bízná gyermekét más felügyeletére, így is csak a legbizalmasabb szolgáját engedi a lánya közelébe, őt is csak akkor, ha szükségleteit intézi, vagy a király magához hívatja, házassági kötelességei teljesítésére. - Egy gyermeknek nem dajka, hanem anya és apa kell, uram! - de nem szalasztotta el az alkalmat, hogy ellentmondhasson, és kifejezze nemtetszését.
- Akkor, hagy fogjam meg! Add ide - nyúlt baba felé, és szinte kitépte a szerető anyai kezek közül. A nő riadtan nézett utána, rettegett, hogy bármi baja esik a hatalmas, erős kezek között. - Jól van, jól van! - csitította, mikor az ismét felsírt.
- Óvatosan! - kapott azonnal gyermeke után. - Még olyan törékeny és gyönge!
- A wessos-i követ várakozik felségedre - szólt kintről valaki, talán egy tanácsos lehetett, megzavarva a feszült hangulatot. - Audienciát kért.
- Óvatosan! - kapott azonnal gyermeke után. - Még olyan törékeny és gyönge!
- A wessos-i követ várakozik felségedre - szólt kintről valaki, talán egy tanácsos lehetett, megzavarva a feszült hangulatot. - Audienciát kért.
- Jajj, istenem, még nem halt meg? - bosszankodott Richard. Semmi kedve nem volt a szomszédaival foglalkozni ismét.
- A legnagyobb egészségnek örvend, uram, még csak nem is beteg! - válaszolta kintről a hang.
- Gyere, nézzük meg a követet, halljuk mit akar. - suttogta a babának, és felesége arcáról lehervadt a mosoly, mikor felfogta a gyermeket nem fogja visszakapni. - Tehát egy dajka feltétlenül kell! - szólt vissza majd elvonult a kicsivel. Chloe megtörten bámult utána.
- Követ úr - köszöntötte, mikor beért a trónterembe. Ringatózva vonult végig a szalonon, egészen fényes trónusáig.
- Nos, miben lehetünk segítségedre? - kérdezte miután helyet foglalt. A baba békésen szuszogott a vállán, fel sem tűnt neki, hogy már nem az édesanyával van.
- Felséges uram, IV. James Wessos királya nevében érkeztem! - kezdte túlontúl erőteljesen.
- Shhhssshh csendesebben!!!! - pisszegte le dühösen Richard, amiért hangoskodott. Nem akarta, hogy gyermeke felébredjen. - Térjen a lényegre!
- Bocsánat felség. A királyom személyes üzenetét hozom. Szívélyes üdvözletét, és gratulációját küldi a királyi párnak, és jókívánságait az ifjú örökösnőnek.
- Ez igazán kedves - vonta össze a szemöldökét, nem tetszett neki, hogy csupán emiatt zavarták meg. Már állt volna föl, hogy útjára bocsáthassa a küldöncöt, de az még nem fejezte be.
- Emellett híreket hoztam. A királyi sereg visszaverte a peremvidékeket ért támadásokat, és az északi határait is megerősítette. - közölte. - Továbbá királyom elfoglalta a fosztogató barbár törzsek által lakott területeket is Wssos keleti részén. Kiterjesztette határait.
- Ez igazán kedves - vonta össze a szemöldökét, nem tetszett neki, hogy csupán emiatt zavarták meg. Már állt volna föl, hogy útjára bocsáthassa a küldöncöt, de az még nem fejezte be.
- Emellett híreket hoztam. A királyi sereg visszaverte a peremvidékeket ért támadásokat, és az északi határait is megerősítette. - közölte. - Továbbá királyom elfoglalta a fosztogató barbár törzsek által lakott területeket is Wssos keleti részén. Kiterjesztette határait.
- Hmm és miért tartozna ez ránk? - vonta össze a szemöldökét.
- Most már zavartalanul folyhat tovább a kereskedés az országaink közt. Nem lesz több zavargás, sem rablótámadás. - köszörülte meg a torkát. -Viszont ez nem minden...
- Csss, csöndben! - ripakodott rá, de már késő volt. A gyermek felébredt. - Jól van drágám semmi baj!Megadtuk a királynak amit kívánt, mit akar még? - förmedt rá! - Tessék fölébresztette a babát! Szégyellje magát, követúr! - bosszúsan meredt rá, amiért a férfi meghunyászkodva húzta összébb magát. - Shhh semmi baj, csak ez a csúnya követ bácsi. - gügyögött a babának. - Gyere, keressük meg a mamát, ad neked enni - vonult el vele, a hírnök pedig értetlenül bámult utána. A legjobb hírt alkalma sem volt közölni.
- Cornelia! Cornelia! - csörtetett végig Alexis a folyosón. Zaklatott volt, zavart, de legfőképpen ideges. Haza akart jutni. Haza kellett jutnia. Szüksége volt rá, hogy a saját családja közelében legyen, azokkal körülvéve, kikben bízik, s gyermekkora óta kísérik lépteit. - Cornelia!
Alig egy óra telt el azóta, hogy Dr. Browen magára hagyta. Bőven volt ideje átgondolni a dolgokat. Egyszerre akart helyesen, és óvatosan cselekedni, de ez a kettő jelenleg kizárta egymást. Tudtában volt, hogy ha olyan kezébe kerül az információ az rá és a benne növekedő életre is súlyos hatást gyakorolhat. És most a gyermekét kellett védenie. A királyi udvarban már most veszély lesett rá minden sarokról, bár még meg sem született. Nem bízhatott senkiben.
- Marcus! Hope! - kiabálta a neveket. - Valaki! Nem igaz, hogy senki nem hall! Palota ez vagy sírboltozat?
- Alexis, minden rendben? - sietett segítségére pont az az ember, akit jelenleg a háta közepére sem kívánt.
- Persze - erőltetett egy vigyort a arcára, ahogy megfordult és szembenézett vele. - Megtennéd, hogy ha Cornelia, Marcus vagy, Hope az utadba kerül, azonnal hozzám küldöd őket? - viselkedett úgy, mintha a mai nap meg sem történt volna. - Igazán kedves tőled, lekötelezel - a fiú válasza nélkül vágta rá, hogy minél hamarabb szabadulhasson tőle. De Will észrevette rajta, hogy valami megváltozott, és a változásnak mindig van valami oka. És ezúttal kíváncsi volt. Nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
- Talán én is segíthetek...
- Nem, nem tudsz - vágta rá indulatosan. - Most a saját embereimre van szükségem, azokra akikben megbízok, és te már nem tartozol ebbe a körbe. Eljátszottad a bizalmamat. És nem ez volt az első alkalom...
- Alexis - meghökkenve szólt ismét utána.
- Tudom, hogy szándékosan nem ártanál nekem. Nem vagyok bolond. Tudom, hogy érzel irántam valamit. - nézett rá jelentőségteljesen, ámde nem viszonzással. - És megbocsátok. Nem haragszom rád. - ezúttal el is mosolyodott, de ez korántsem volt az az őszinte fajta. - De mint mondtam, nem vagyok ostoba. Még ha sokak számára annak is tűnök. Felejteni nem fogok! - a végszót kimondva megfordult és elviharzott. Will ledöbbenve bámult utána. Még soha nem hallotta így beszélni. Ennyire komolyan, ennyire szomorúan, mégis magabiztosan. Szinte sugárzott belőle az életerő és a hatalom, olyan dicsőség kereszttüze vetült rá, melynek hatására nem volt más választása, mint tündökölni benne. Évezredek bölcsessége pihent a vállán, mégis gyermeteg félelmek csillantak szemeiben. És Will még soha nem látta őt ennyire riadtnak. Tudta. Tudta, hogy valami fontos dologról van szó. És bármi is történt, tudatni akarta vele, hogy ő mellette áll. De erre még nem volt alkalma.
De leginkább a rettegés kerítette hatalmába. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a bátyja a közelben ólálkodik. Hogy ott leshet minden sarkon, a lány nyomában járhat, figyelheti lépteit, várva, hogy kivesse rá hálóját. Ezúttal viszont minden más volt mint korábban. Az egykor oly nagyra becsült testvéri kapcsolatuk, mára már semmivé lett. Már nem volt meg a kölcsönös bizalom, szeretet, és önzetlenség egymás között. Már csak az ellenségeskedés maradt, a harag, és a versengés. Alexis pedig a pohár víz volt két felajzott, szomjazó fivér között.
Zavarodottan csörtetett előre. Nem is nézte merre megy, fogalma sem volt róla a kastélynak melyik részén jár, de megállíthatatlanul folytatta útját. Talán a tudatalattija kerekedett felül rajta, mikor a folyosó egyre ismerősebbé vált, ő pedig egy olyan ajtó előtt találta magát, melyet meg sem akart közelíteni. Késztetést érzett rá, hogy bekopogjon, kötelességének érezte, hogy elmondja mi történt, hiszen joga van tudni, őt is érinti. De nem volt hozzá lelki ereje. A levegő feszült a mellkasában, a levegőbe emelt keze pedig remegett. Nem tudta megtenni. Felsóhajtott. Leült a földre, egyenest az ajtó mellé. Nem tudta mitévő legyen. Ezt még ő maga sem gondolta át tejesen, ostobaság lett volna belevonni anélkül, hogy tisztán látna. Hiszen lehet, hogy rosszul sülne el. Lehet kinevetné, és felelőtlen, ostoba libának nevezné. Nem, ezt ő soha nem tudta volna elképelni, bár azok után, amiket tett már nem tudta mit gondoljon. Annyira kiszámíthatatlanul viselkedett. Bár ez rá is ugyanúgy igaz lehetett volna.
Nem tudta mitévő legyen. Egyáltalán tennie kellene-e bármit. Senki nem róhatta volna föl neki, ha szó nélkül lelép. Megtehette volna. Ő mégis. Ő más volt. Ezúttal már semmi nem fűtötte, sem a düh, sem a fájdalom, a szerelem pedig a közelében sem járt, most csupán az igazságérzete vezette ide. Be akart vallani mindent, elmesélni azt amit nem lehet, és kimondani a kimondhatatlant. Megfogadni Dr. Browen tanácsát, mégis figyelmen kívül hagyni. Úgy érezte erről joga van tudni. De a véleménye most eléggé változékony volt.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, hogy az ajtó kinyílt mellette. Ő pedig ott állt és kérdő tekintettel meredt rá. Nem értette miért van ott, de érdekelte annyira, hogy ne zárkózzon be azonnal, mint legutóbb tette. Tudni akarta mi van vele, tudni akarta, mi van kettejükkel. És ehhez beszélniük kellett. Sok dolgot kellett tisztázniuk. Talán túl sokat.
Alexis csak bámult föl rá hatalmas szemeivel. Most látta először az arcát, azután, hogy a minap elviharzott. A szeme körül kékes karika díszelgett. Bele sem gondolt, hogy látható következményei lesznek annak, hogy Willel kettesben maradtak. Bár azt tudta, hogy összeverekedtek. Valamint vörös párhuzamos csíkok futottak végig az állcsontján, a nyakán, és az arca bal oldalán. Az ő körmei okozták.
Kutatta a vonásait, figyelte reagál e valamit. De semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Túlságosan is jól el tudta rejteni az érzéseit. Neki pedig kétségei támadtak. Már nem volt annyira biztos a dolgában, hogy mit akar tenni. Igazából, csak azt tudta mit nem akar már tenni; elmondani az igazat. Nem akart haraggal távozni. A szívének megnyugvás kellett.
- Beszélni szerettem volna veled... - állt fel a földről, majd felegyenesedve rá emelte tekintetét. - Nem akarok kiabálni, vagy neked ugrani, mint korábban. Ostobán viselkedtem tudom. Csak annyit kérek hallgass meg. - bár kijelentette, kérdésnek szánta. Felajánlotta a választás lehetőségét.
Daniel behátrált a szobába, és kijjebb tárta az ajtót. Beinvitálta. Alexis megrázta a fejét. A semleges térfél jobb ötletnek bizonyult. De talán csak nem akart belépni ismét a bűnbarlangjába.
- Sajnálom a mai kirohanásomat. Nem lett volna szabad így viselkednem - jelentette ki, bár csupán a formaságok miatt mondta, nem azért mert utólag másként cselekedett volna. Daniel őszintén meglepődött ezen. Tudta, hogy a bocsánatkérés nem tartozik az erényei közé, sem az, hogy megfeleljen az elvárásoknak. - Most el kéne mondanom egy sor diplomatikus szöveget, és mélységes megbánásomat kifejeznem, de nem fogom. Tudom, pont annak az ellenkezőjét cselekedtem, mint amit a levelemben megfogadtam. Ez az egyetlen amit bánok.
- Ne, ne folytasd, nem hibáztatlak semmiért - szólalt meg végre. - Sőt. mondhatni meg is érdemeltem..
- Megbocsátok neked - mondta ki nagy nehezen. - Nem fogom többé fölhánytorgatni a múltat. Nem akarok úgy elmenni, hogy haraggal legyek irántad.
- Elmész? - a hangja mintha érdeklődésről tanúskodott volna. De Alexis nem merte észrevenni, félt hogy ismét elgyengül.
- Igen. Hazamegyek. Oda, ahová tartozom. Ezért is szeretném lezárni ezt, bármi is van most köztünk. - mondta ki ezt mindkettejük legnagyobb bánatára. - Szeretném ha tudnád, hogy nem haragszom semmiért. És hálás vagyok azért, hogy általad felnőhettem, és rájöttem, a hazám érdekeit kell szem előtt tartanom.
- Én..
- Remélem rád talál a boldogság. Bár, a szerelem a mi világunkban nem létezik.
- Mi van ha tévedsz? - belül megtörni látszott.
- Már nem számít - sóhajtott egy nagyot, de abban a sóhajban akkora keserűség, és fájdalom ült, hogy a fiú késztetést érzett rá, hogy addig szorítsa míg minden kínja el nem múlik. - Talán még látjuk egymást, valaha. És egy nap ismét barátok lehetünk, mint az a két idegen abban az erdőben - nézett fel rá szempillái alól. - Addig is...Ég veled, Daniel.
- Felség! - hajolt meg mélyen az őr. Szemeit lesütötte, nem mert ránézni a királyra. Rettegett tőle. - Phentos hercegnője audienciát kér! - a hangja remegett, alig tudott uralkodni magán.
James a trón karfáján dobolt az ujjaival. Állát magasan fölszegte, szemöldökei egy pillanatra fölugrottak, majd összeszaladtak a homlokán. Kíváncsian szegezte előre a fejét. Már az is meglepte, hogy a kis boszorkány találkozni akar vele, az pedig még inkább, hogy bejelentette magát, nem pedig hívatlanul berontott. Bár azt az emberei amúgy sem hagyták volna, de ugye próbálkozni szabad. Biccentett egyet, jelezvén, hogy fogadja.
Az őr az ajtóhoz hátrált, majd kopogott rajta kettőt. Ez volt a jelzés, hogy beengedhetik a látogatót. Az ajtónálló katonák kívülről kitárták a kétszárnyú ajtót. A lány pedig belépett. Kihúzta magát, fejét magasan hordta. Pukedlizett az uralkodó előtt. A férfi még soha nem látta ennyire méltóságteljesnek. Egyszerűen nem tudott hinni a szemének. Képtelen volt felfogni, hogy az a semmirekellő, önfejű, kiállhatatlan liba, hogy tud ennyi koncentrált és magabiztos lenni, azok után amilyen természete van. Nem értette mitől változott meg ennyire. De határozottan kedvére volt, bár ettől függetlenül a véleménye nem változott róla.
- Felség - minden lelki erejére szükség volt, hogy összeszedetten tudjon beszélni, megvetés nélkül, alázattal, mintha tisztelné.
- Hercegnő - biccentett felé. - Talán nem tetszik a lakosztálya? Netán kifogásol valamit? - csakis ez lehetett a gond. Mást el sem tudott volna képzelni.
- Nem, felség, erről szó sincs - erőltetett magára egy mosolyt, ám mindketten átláttak ezen, tudták jól, hogy ezek csupán formaságok, legbelül mélységesen megvetették a másikat. - Levelet kaptam édesapámtól. Aggódik a nagybátyám látogatása miatt. Felségedet nem tájékoztatta miért?
- Richard nem túl beszédes fajta. A királyságot érintő problémákról pedig még kevésbé közlékeny. De sejtésem szerint a trónutódlás aggaszthatja. Az a fattyú bizonyára kifejezte igényét a koronára. - ráncolta a homlokát. - Jellemző. A Lawsonok és a családi viszályaik... - mormolta az orra alatt.
- Felséged szerint jogos a követelése? - nem erről akart beszélni, de ha már itt volt, kíváncsi volt a válaszára. Emellett egy lehetséges menekülési utat látott a nem kívánatos rokon felbukkanásában. Ő nem akart uralkodni, de felbukkant egy olyan családtag, aki készségesen a helyébe lépne. De már nem csak a saját jövőjét kellett szem előtt tartania.
- Csak egy fiú balkézről! - horkant fel megvetően. - A trón jogos örököse, az maga, hercegnő, nem számít hogy lány! Ha pedig a White dinasztia is támogatja, mint szövetséges, senki meg nem kérdőjelezheti ezt. - önelégül vigyor terült el a arcán.
- Ó - sóhajtott egyet. - Eredetileg pont emiatt kerestem fel önt - jelentette ki, mire James nyakán megfeszült egy ér. Ismét a régi témánál vannak. Ám ezúttal saját terepen játszott. És ezt kész volt kihasználni. - Apám említette a levelében, hogy előrébb hozta az esküvőt. Mégis mennyire előre?
- Kevesebb mint egy hónap van hátra - dőlt hátra. Várta a nagy dührohamot, a kitörést, a hisztit, de nem történt semmi. A lány csak bámult vissza rá. Sőt, mosolygott. Egyáltalán nem értette a viselkedését. Egyre gyanakvóbbá vált.
- Az remek - mosolyodott el, ámbár mindketten látták, hogy nem szívből jövő volt. - Ez esetben hazatérnék. - a király szeme kikerekedett. - Édesapám betegeskedik, és egyedül kell megszerveznie. Szeretnék segíteni, elvégre az én esküvőmről van szó nemde? Szeretném ha minden tökéletes lenne, nem akarom, hogy apám ízlése szerint legyen minden. Emellett még a ruhám sincs kész. Még annyi dolgot el kell intéznem!
- Khm... - a férfi kényszeres köhögésbe kezdett. Egyszerűen nem értette mi történt. Mintha kicserélték volna. Nem bízott benne. Valamit tervezett. Ő pedig nem szerette, ha valaki a tudta nélkül készül valamire. - Ne haragudjon, hercegnő, hogy firtatom a viselkedését, de mindketten jól tudjuk, hogy ez csak valami ostoba színjáték, amivel azt hiszi átverhet engem. Egy szavát sem hiszem el!
- Nem is hibáztatom ezért felségedet. Remélem egy napon kiérdemlem majd a bizalmát, elvégre, a fia révén valamilyen szinten lányává fogad. - gúnyosan rávigyorgott, tudta, hogy a férfi nem kedveli, ő pedig szinte arra kérte hadd hívja apának. - Tudom, még messze vagyok tőle, hogy kiérdemeljem felséged elismerését, de igyekszem felnőni és megfelelni az elvárásoknak. Elvégre hamarosan királynő leszek. Arra születtem, hogy uralkodjak. Penthosban és Wessosban egyaránt.
- Persze, ez így igaz. Örülök, hogy belátta ezt. - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá. Ez a kétszínű boszorkány el akarja venni a trónját. Nyíltan közölte a hadüzenetét. De ahhoz neki még lesz egy két szava. - Ez esetben rögvest küldetek valakit egy hintóért. Ha már kegyed végre ezen elhatározásra jutott, isten ments hogy bárki megállítsa! Megtiszteltetés volt vendégül látni, hercegnő. A jövendőbeli otthona tárt karokkal várja a visszatértét.
- Igazán kedves felség. Köszönöm a segítségét, és hogy megosztotta velem a véleményét - végszóul meghajolt, majd elegánsan kivonult a teremből. Hátrahagyva a férfit a saját dühével. Már a legelején tudta, hogy ez a fruska még gondokat fog neki okozni. De nem baj. Az első problémája megoldódott. Az esküvőre sort kell kerítenie, ez a legfontosabb cél. Aztán kezdetét veheti a lány betörtése. Meg kell tanulnia, hogy egy nőnek hol a helye. Az ura mögött három lépéssel, meghunyászkodva. A trónjáról nem volt hajlandó lemondani.
- Cornelia! Cornelia! - csörtetett végig Alexis a folyosón. Zaklatott volt, zavart, de legfőképpen ideges. Haza akart jutni. Haza kellett jutnia. Szüksége volt rá, hogy a saját családja közelében legyen, azokkal körülvéve, kikben bízik, s gyermekkora óta kísérik lépteit. - Cornelia!
Alig egy óra telt el azóta, hogy Dr. Browen magára hagyta. Bőven volt ideje átgondolni a dolgokat. Egyszerre akart helyesen, és óvatosan cselekedni, de ez a kettő jelenleg kizárta egymást. Tudtában volt, hogy ha olyan kezébe kerül az információ az rá és a benne növekedő életre is súlyos hatást gyakorolhat. És most a gyermekét kellett védenie. A királyi udvarban már most veszély lesett rá minden sarokról, bár még meg sem született. Nem bízhatott senkiben.
- Marcus! Hope! - kiabálta a neveket. - Valaki! Nem igaz, hogy senki nem hall! Palota ez vagy sírboltozat?
- Alexis, minden rendben? - sietett segítségére pont az az ember, akit jelenleg a háta közepére sem kívánt.
- Persze - erőltetett egy vigyort a arcára, ahogy megfordult és szembenézett vele. - Megtennéd, hogy ha Cornelia, Marcus vagy, Hope az utadba kerül, azonnal hozzám küldöd őket? - viselkedett úgy, mintha a mai nap meg sem történt volna. - Igazán kedves tőled, lekötelezel - a fiú válasza nélkül vágta rá, hogy minél hamarabb szabadulhasson tőle. De Will észrevette rajta, hogy valami megváltozott, és a változásnak mindig van valami oka. És ezúttal kíváncsi volt. Nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
- Talán én is segíthetek...
- Nem, nem tudsz - vágta rá indulatosan. - Most a saját embereimre van szükségem, azokra akikben megbízok, és te már nem tartozol ebbe a körbe. Eljátszottad a bizalmamat. És nem ez volt az első alkalom...
- Alexis - meghökkenve szólt ismét utána.
- Tudom, hogy szándékosan nem ártanál nekem. Nem vagyok bolond. Tudom, hogy érzel irántam valamit. - nézett rá jelentőségteljesen, ámde nem viszonzással. - És megbocsátok. Nem haragszom rád. - ezúttal el is mosolyodott, de ez korántsem volt az az őszinte fajta. - De mint mondtam, nem vagyok ostoba. Még ha sokak számára annak is tűnök. Felejteni nem fogok! - a végszót kimondva megfordult és elviharzott. Will ledöbbenve bámult utána. Még soha nem hallotta így beszélni. Ennyire komolyan, ennyire szomorúan, mégis magabiztosan. Szinte sugárzott belőle az életerő és a hatalom, olyan dicsőség kereszttüze vetült rá, melynek hatására nem volt más választása, mint tündökölni benne. Évezredek bölcsessége pihent a vállán, mégis gyermeteg félelmek csillantak szemeiben. És Will még soha nem látta őt ennyire riadtnak. Tudta. Tudta, hogy valami fontos dologról van szó. És bármi is történt, tudatni akarta vele, hogy ő mellette áll. De erre még nem volt alkalma.
De leginkább a rettegés kerítette hatalmába. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a bátyja a közelben ólálkodik. Hogy ott leshet minden sarkon, a lány nyomában járhat, figyelheti lépteit, várva, hogy kivesse rá hálóját. Ezúttal viszont minden más volt mint korábban. Az egykor oly nagyra becsült testvéri kapcsolatuk, mára már semmivé lett. Már nem volt meg a kölcsönös bizalom, szeretet, és önzetlenség egymás között. Már csak az ellenségeskedés maradt, a harag, és a versengés. Alexis pedig a pohár víz volt két felajzott, szomjazó fivér között.
Zavarodottan csörtetett előre. Nem is nézte merre megy, fogalma sem volt róla a kastélynak melyik részén jár, de megállíthatatlanul folytatta útját. Talán a tudatalattija kerekedett felül rajta, mikor a folyosó egyre ismerősebbé vált, ő pedig egy olyan ajtó előtt találta magát, melyet meg sem akart közelíteni. Késztetést érzett rá, hogy bekopogjon, kötelességének érezte, hogy elmondja mi történt, hiszen joga van tudni, őt is érinti. De nem volt hozzá lelki ereje. A levegő feszült a mellkasában, a levegőbe emelt keze pedig remegett. Nem tudta megtenni. Felsóhajtott. Leült a földre, egyenest az ajtó mellé. Nem tudta mitévő legyen. Ezt még ő maga sem gondolta át tejesen, ostobaság lett volna belevonni anélkül, hogy tisztán látna. Hiszen lehet, hogy rosszul sülne el. Lehet kinevetné, és felelőtlen, ostoba libának nevezné. Nem, ezt ő soha nem tudta volna elképelni, bár azok után, amiket tett már nem tudta mit gondoljon. Annyira kiszámíthatatlanul viselkedett. Bár ez rá is ugyanúgy igaz lehetett volna.
Nem tudta mitévő legyen. Egyáltalán tennie kellene-e bármit. Senki nem róhatta volna föl neki, ha szó nélkül lelép. Megtehette volna. Ő mégis. Ő más volt. Ezúttal már semmi nem fűtötte, sem a düh, sem a fájdalom, a szerelem pedig a közelében sem járt, most csupán az igazságérzete vezette ide. Be akart vallani mindent, elmesélni azt amit nem lehet, és kimondani a kimondhatatlant. Megfogadni Dr. Browen tanácsát, mégis figyelmen kívül hagyni. Úgy érezte erről joga van tudni. De a véleménye most eléggé változékony volt.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, hogy az ajtó kinyílt mellette. Ő pedig ott állt és kérdő tekintettel meredt rá. Nem értette miért van ott, de érdekelte annyira, hogy ne zárkózzon be azonnal, mint legutóbb tette. Tudni akarta mi van vele, tudni akarta, mi van kettejükkel. És ehhez beszélniük kellett. Sok dolgot kellett tisztázniuk. Talán túl sokat.
Alexis csak bámult föl rá hatalmas szemeivel. Most látta először az arcát, azután, hogy a minap elviharzott. A szeme körül kékes karika díszelgett. Bele sem gondolt, hogy látható következményei lesznek annak, hogy Willel kettesben maradtak. Bár azt tudta, hogy összeverekedtek. Valamint vörös párhuzamos csíkok futottak végig az állcsontján, a nyakán, és az arca bal oldalán. Az ő körmei okozták.
Kutatta a vonásait, figyelte reagál e valamit. De semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Túlságosan is jól el tudta rejteni az érzéseit. Neki pedig kétségei támadtak. Már nem volt annyira biztos a dolgában, hogy mit akar tenni. Igazából, csak azt tudta mit nem akar már tenni; elmondani az igazat. Nem akart haraggal távozni. A szívének megnyugvás kellett.
- Beszélni szerettem volna veled... - állt fel a földről, majd felegyenesedve rá emelte tekintetét. - Nem akarok kiabálni, vagy neked ugrani, mint korábban. Ostobán viselkedtem tudom. Csak annyit kérek hallgass meg. - bár kijelentette, kérdésnek szánta. Felajánlotta a választás lehetőségét.
Daniel behátrált a szobába, és kijjebb tárta az ajtót. Beinvitálta. Alexis megrázta a fejét. A semleges térfél jobb ötletnek bizonyult. De talán csak nem akart belépni ismét a bűnbarlangjába.
- Sajnálom a mai kirohanásomat. Nem lett volna szabad így viselkednem - jelentette ki, bár csupán a formaságok miatt mondta, nem azért mert utólag másként cselekedett volna. Daniel őszintén meglepődött ezen. Tudta, hogy a bocsánatkérés nem tartozik az erényei közé, sem az, hogy megfeleljen az elvárásoknak. - Most el kéne mondanom egy sor diplomatikus szöveget, és mélységes megbánásomat kifejeznem, de nem fogom. Tudom, pont annak az ellenkezőjét cselekedtem, mint amit a levelemben megfogadtam. Ez az egyetlen amit bánok.
- Ne, ne folytasd, nem hibáztatlak semmiért - szólalt meg végre. - Sőt. mondhatni meg is érdemeltem..
- Megbocsátok neked - mondta ki nagy nehezen. - Nem fogom többé fölhánytorgatni a múltat. Nem akarok úgy elmenni, hogy haraggal legyek irántad.
- Elmész? - a hangja mintha érdeklődésről tanúskodott volna. De Alexis nem merte észrevenni, félt hogy ismét elgyengül.
- Igen. Hazamegyek. Oda, ahová tartozom. Ezért is szeretném lezárni ezt, bármi is van most köztünk. - mondta ki ezt mindkettejük legnagyobb bánatára. - Szeretném ha tudnád, hogy nem haragszom semmiért. És hálás vagyok azért, hogy általad felnőhettem, és rájöttem, a hazám érdekeit kell szem előtt tartanom.
- Én..
- Remélem rád talál a boldogság. Bár, a szerelem a mi világunkban nem létezik.
- Mi van ha tévedsz? - belül megtörni látszott.
- Már nem számít - sóhajtott egy nagyot, de abban a sóhajban akkora keserűség, és fájdalom ült, hogy a fiú késztetést érzett rá, hogy addig szorítsa míg minden kínja el nem múlik. - Talán még látjuk egymást, valaha. És egy nap ismét barátok lehetünk, mint az a két idegen abban az erdőben - nézett fel rá szempillái alól. - Addig is...Ég veled, Daniel.
- Felség! - hajolt meg mélyen az őr. Szemeit lesütötte, nem mert ránézni a királyra. Rettegett tőle. - Phentos hercegnője audienciát kér! - a hangja remegett, alig tudott uralkodni magán.
James a trón karfáján dobolt az ujjaival. Állát magasan fölszegte, szemöldökei egy pillanatra fölugrottak, majd összeszaladtak a homlokán. Kíváncsian szegezte előre a fejét. Már az is meglepte, hogy a kis boszorkány találkozni akar vele, az pedig még inkább, hogy bejelentette magát, nem pedig hívatlanul berontott. Bár azt az emberei amúgy sem hagyták volna, de ugye próbálkozni szabad. Biccentett egyet, jelezvén, hogy fogadja.
Az őr az ajtóhoz hátrált, majd kopogott rajta kettőt. Ez volt a jelzés, hogy beengedhetik a látogatót. Az ajtónálló katonák kívülről kitárták a kétszárnyú ajtót. A lány pedig belépett. Kihúzta magát, fejét magasan hordta. Pukedlizett az uralkodó előtt. A férfi még soha nem látta ennyire méltóságteljesnek. Egyszerűen nem tudott hinni a szemének. Képtelen volt felfogni, hogy az a semmirekellő, önfejű, kiállhatatlan liba, hogy tud ennyi koncentrált és magabiztos lenni, azok után amilyen természete van. Nem értette mitől változott meg ennyire. De határozottan kedvére volt, bár ettől függetlenül a véleménye nem változott róla.
- Felség - minden lelki erejére szükség volt, hogy összeszedetten tudjon beszélni, megvetés nélkül, alázattal, mintha tisztelné.
- Hercegnő - biccentett felé. - Talán nem tetszik a lakosztálya? Netán kifogásol valamit? - csakis ez lehetett a gond. Mást el sem tudott volna képzelni.
- Nem, felség, erről szó sincs - erőltetett magára egy mosolyt, ám mindketten átláttak ezen, tudták jól, hogy ezek csupán formaságok, legbelül mélységesen megvetették a másikat. - Levelet kaptam édesapámtól. Aggódik a nagybátyám látogatása miatt. Felségedet nem tájékoztatta miért?
- Richard nem túl beszédes fajta. A királyságot érintő problémákról pedig még kevésbé közlékeny. De sejtésem szerint a trónutódlás aggaszthatja. Az a fattyú bizonyára kifejezte igényét a koronára. - ráncolta a homlokát. - Jellemző. A Lawsonok és a családi viszályaik... - mormolta az orra alatt.
- Felséged szerint jogos a követelése? - nem erről akart beszélni, de ha már itt volt, kíváncsi volt a válaszára. Emellett egy lehetséges menekülési utat látott a nem kívánatos rokon felbukkanásában. Ő nem akart uralkodni, de felbukkant egy olyan családtag, aki készségesen a helyébe lépne. De már nem csak a saját jövőjét kellett szem előtt tartania.
- Csak egy fiú balkézről! - horkant fel megvetően. - A trón jogos örököse, az maga, hercegnő, nem számít hogy lány! Ha pedig a White dinasztia is támogatja, mint szövetséges, senki meg nem kérdőjelezheti ezt. - önelégül vigyor terült el a arcán.
- Ó - sóhajtott egyet. - Eredetileg pont emiatt kerestem fel önt - jelentette ki, mire James nyakán megfeszült egy ér. Ismét a régi témánál vannak. Ám ezúttal saját terepen játszott. És ezt kész volt kihasználni. - Apám említette a levelében, hogy előrébb hozta az esküvőt. Mégis mennyire előre?
- Kevesebb mint egy hónap van hátra - dőlt hátra. Várta a nagy dührohamot, a kitörést, a hisztit, de nem történt semmi. A lány csak bámult vissza rá. Sőt, mosolygott. Egyáltalán nem értette a viselkedését. Egyre gyanakvóbbá vált.
- Az remek - mosolyodott el, ámbár mindketten látták, hogy nem szívből jövő volt. - Ez esetben hazatérnék. - a király szeme kikerekedett. - Édesapám betegeskedik, és egyedül kell megszerveznie. Szeretnék segíteni, elvégre az én esküvőmről van szó nemde? Szeretném ha minden tökéletes lenne, nem akarom, hogy apám ízlése szerint legyen minden. Emellett még a ruhám sincs kész. Még annyi dolgot el kell intéznem!
- Khm... - a férfi kényszeres köhögésbe kezdett. Egyszerűen nem értette mi történt. Mintha kicserélték volna. Nem bízott benne. Valamit tervezett. Ő pedig nem szerette, ha valaki a tudta nélkül készül valamire. - Ne haragudjon, hercegnő, hogy firtatom a viselkedését, de mindketten jól tudjuk, hogy ez csak valami ostoba színjáték, amivel azt hiszi átverhet engem. Egy szavát sem hiszem el!
- Nem is hibáztatom ezért felségedet. Remélem egy napon kiérdemlem majd a bizalmát, elvégre, a fia révén valamilyen szinten lányává fogad. - gúnyosan rávigyorgott, tudta, hogy a férfi nem kedveli, ő pedig szinte arra kérte hadd hívja apának. - Tudom, még messze vagyok tőle, hogy kiérdemeljem felséged elismerését, de igyekszem felnőni és megfelelni az elvárásoknak. Elvégre hamarosan királynő leszek. Arra születtem, hogy uralkodjak. Penthosban és Wessosban egyaránt.
- Persze, ez így igaz. Örülök, hogy belátta ezt. - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá. Ez a kétszínű boszorkány el akarja venni a trónját. Nyíltan közölte a hadüzenetét. De ahhoz neki még lesz egy két szava. - Ez esetben rögvest küldetek valakit egy hintóért. Ha már kegyed végre ezen elhatározásra jutott, isten ments hogy bárki megállítsa! Megtiszteltetés volt vendégül látni, hercegnő. A jövendőbeli otthona tárt karokkal várja a visszatértét.
- Igazán kedves felség. Köszönöm a segítségét, és hogy megosztotta velem a véleményét - végszóul meghajolt, majd elegánsan kivonult a teremből. Hátrahagyva a férfit a saját dühével. Már a legelején tudta, hogy ez a fruska még gondokat fog neki okozni. De nem baj. Az első problémája megoldódott. Az esküvőre sort kell kerítenie, ez a legfontosabb cél. Aztán kezdetét veheti a lány betörtése. Meg kell tanulnia, hogy egy nőnek hol a helye. Az ura mögött három lépéssel, meghunyászkodva. A trónjáról nem volt hajlandó lemondani.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése