Hello, kedves olvasóim, megérkezett az év utolsó része :DD Wáá, ezzel a résszel szeretnék nektek nagyon boldog sikerekben gazdag új esztendőt kívánni.
Az élet rohan, néha elsüvít mellettünk. S ha nem figyelünk, csak azt vesszük észre, hogy akaratlanul is, de elvesztünk az idő forgatagában, és egy olyan forgószélbe keveredtünk, amiből képtelenek vagyunk kijutni. Elsodor minket egy kietlen vidékre, ahol csak az idő múlásából tudjuk, hogy igen, még itt vagyunk, életben vagyunk.
Az élet rohan, néha elsüvít mellettünk. S ha nem figyelünk, csak azt vesszük észre, hogy akaratlanul is, de elvesztünk az idő forgatagában, és egy olyan forgószélbe keveredtünk, amiből képtelenek vagyunk kijutni. Elsodor minket egy kietlen vidékre, ahol csak az idő múlásából tudjuk, hogy igen, még itt vagyunk, életben vagyunk.
Mi csak azt látjuk, ahogy peregnek a percek. Érezzük, ahogy kezek fonódnak körénk, átkarolnak, biztonságban tartanak, majd kezek engednek el és ejtenek bizonytalanságba. Nem maradhat mindenki, bármennyire is szeretnénk, előbb utóbb mindenki elmegy, a kérdés csupán az, mennyi emléket hagynak hátra, amibe kapaszkodhatunk.
Azt mondják, akit szeretsz, el kell, hogy engedd, s ha ő is szeret, visszajön hozzád. Még ha a halál is ül tort a hervadó múlt fölött, ő akkor is visszatalál hozzád a múlandó halandóságot őrző emlékek tükrében.
Emberek vagyunk. Megszületünk, s meghalunk. De az, ami igazán számít, csupán az a közte eltelt idő. Az aközben megtett tetteink, és az emléke annak, hogy itt voltunk. Még ha kínt süvítő emlékek szelét is sodorja a szél arcunkba, a fájdalmunk bizonyítja, hogy itt voltunk, éltünk, és ezért nem szomorkodhatunk. Örüljünk, mert akit szerettünk élt és itt volt. Őrüljünk mert velünk lehetett, s bárhol is van most, egy része örökké itt marad. Az iránta érzett szeretet és a róla hordott emlékek, amiket örökké magunkkal cipelünk, amíg világ a világ. Azt senki nem veheti el tőlünk.
De előtte meg kell tanulnunk elfogadni azt, ami történt. Csak akkor látjuk meg a rejtett szépséget, ha merünk a rossz mögé nézni. Ha elfogadjuk a rosszat, akkor képesek leszünk meglátni azt, amit a sötét beárnyékolt. Kiléphetünk a fényre. De előtte bátornak kell lennünk.
- Alexis - suttogta a fiú, megérintve a lány vállát, aki időközben lerogyott a földre és arcát a tenyerébe temette. nem is sejtve, hogy valaki a távolból őt figyeli.
Nem láthatta, ahogy ott állt a lépcsőfordulóban, mozdulatlanul, ahogy a levegő bent rekedt a mellkasában, s nem akart többé onnan kiszabadulni. Meredten bámult előre, s hiába hitte azt, hogy képes lesz uralkodni önmagán és az érzelmein, de egy pillanat alatt minden összeomlott, ahogy ismét megpillantotta őt. S egyszerre szakadt meg a szíve, s forrt össze újra, amiért láthatja, de így. Még a távolból is látta a könnyeket az arcán, s melyek úgy keltek új életre a szemén keresztül, hogy kisebb tenger keletkezett lábai alatt. Látta a hófehér kötszert mely úgy tekerte körbe a testét, mintha fojtogatni akarta. Látta, ahogy a hátán kisebb nagyobb vérfoltok tarkították már és a karján is látta a kisebb sérüléseit, amiket szerzett. Bűntudat tört rá, amiért nem tudott korábban érkezni, úgy nem esett volna bántódása. Az életét megmentette, de ettől függetlenül megsérült. És ezért önmagát okolta. De ahogy ránézett, csak a végtelen fájdalmat látta, mely ott gyökerezett mindkettejük lelkében most már.
Oda akart rohanni hozzá, de mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábára, s ő képtelen volt megmozdulni. Megértette mit jelent a bárcsak. Azt kívánta bárcsak mellette lehetne, szorosan a karjaiba zárná és addig nem engedné el, amíg mindketten semmivé nem foszlanak a széthullott világegyetem szürkületében. Csak érezni akarta őt, testestül lelkestül, át akarta karolni, beletúrni a hajába, mely most bármennyire is kócos volt, és összeragadt a vértől, szinte az orrában érezte az illatát. Csak lágy csókot akart lehelni ajkára és fülébe súgni, hogy minden rendben lesz. Csak vele akart lenni, beszélni hozzá, szemébe nézni és elmondani mennyire szereti. Elkapni a könnyeit és letörölni, ha újabb születik, s végiggördül arcán. Csak arra vágyott, hogy mellette lehessen.
De bármennyire is fájt a szíve, az ő szemét nem homályosították el könnyek és a tudatát sem árnyékolta be semmilyen bódító köd. Látta az öccsét is, még ha nem is akarta észrevenni őt. Látta a lány kezén olyan fényesen csillogó gyémántgyűrűt, hogy azt hitte menten megvakul ha ránéz. S emlékezett arra a kis meghívóra, melyet nemrég kapott. Emlékezett arra, hogy a lány az öccsével van és vele is lesz amíg világ a világ. Mert a sorsuk külön utakra vezeti őket, távol egymástól. Hiába próbálkozik a két szív, hogy egymáshoz láncolja őket. Ez a szerelem rossz csillagzat alatt íródott...
Will felnézett. Az arca hirtelen komolyodott el, szinte megmerevedett. Nem tudta, hogy örüljön e vagy sem. A bátyját látta, akit szeret, és a vetélytársát is egyben, ki a boldogságára tört, kinek ugyanaz kell mint neki. S ezúttal kész volt harcolni. Még ha fájdalmat is fog okozni ezzel neki, nem hagyja hogy ismét árthasson annak akit szeret. Bár talán nem attól tartott leginkább, hogy ismét összetöri, hanem attól, hogy elveszi tőle, de ezt sosem ismerte volna be. Csak egyet tudott, nem hagyhatta, hogy Alexis közelébe kerülhessen ismét. Mert látta amit látnia kellett, ahogy a bátyja tengerszín szemébe nézett. Még a távolból is ki tudta belőle venni azt a perzselő lángolást, ami sosem szűnt meg lángolni, mikor a lányra nézett. Tudta mire gondol, de nem hagyhatta, hogy valóra váljon. Ezúttal nem.
Alexis felnézett, könnyes szemeit az ég felé emelte, de már késő volt. Semmit nem látott. Ki ott állt egykor, már beolvadt az árnyékba. S ő nem tehetett róla, de egyszerűen a szívében érezte, hogy valami megkönnyebbülés árad szét benne. Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy az a fájdalom, ami a szívét nyomta, egy pillanatra elillant, s nem úgy tért vissza mint előtte. Könnyedebb volt. Keservesen kínzó volt még mindig, de valami láthatatlan szeretet kúszott lelkébe, ámbár nem tudta miért.
- Gyere - segítette fel Will a hideg márványpadlóról, ahol eddig csücsült. - Visszakísérlek. A pihenés jót tesz majd.
- Nem akarok pihenni - törölte le egy durva mozdulattal az arcáról a gyémántszín cseppeket. - Nincs szükségem rá. Az még ráér, miután megtettem a kötelességem.
- Miről beszélsz? - ugrott a fiú a lány elé, aki megpróbált elindulni valamerre, a számára teljesen ismeretlen kastélyban.
- Lucast megölték... A legjobb barátom volt. És bosszút állok érte! - hozakodott elő az önfejű terveivel.
- Lexi, félholtan cipeltelek ide vissza, nem hagyom, hogy ismét veszélybe sodord magad. Többé nem.
- Hagynád, hogy a gyilkosa megússza a tettét? - háborodott föl. - Az én hibám az egész! Engem akart, és Lucas ott volt. Ez a minimum, amit megtehetek érte.
- Nem, ne légy ostoba. Semmi nem a te hibád. És Lucas a testőröd volt, a feladata az volt, hogy mindenáron téged védjen. Megtette. És ezért én csak tisztelni tudom, és örökké hálás leszek az áldozatáért.
- Téged ő nem is érdekel, ugye...? - suttogta sírós hangon.
- Persze, hogy nem, ha rajta múlt volna még mindig ott heverne kint, az erdő közepén, hátrahagyva a vadaknak lakomának - szólt közbe valaki, de a lánynak, nem kellett odafordulnia, hogy tudja ki az. Csak egyetlen embert ismert, aki olyan érzéketlen tuskó, hogy képes kihallgatni mások beszélgetését és udvariatlanul bele is szólni.
- És egy szavát se hidd. A te hibád volt! Az egész! - vágta a lányhoz a szavakat.
- Most azonnal kérj tőle bocsánatot! Vagy most vágom ki a nyelvedet és megetetem veled! - kelt szerelme védelmére Will.
- Azt hiszed te vagy az egyetlen, aki elvesztette őt? Úgy viselkedsz, mintha csak te hiányolhatnád és téged kéne sajnálni a veszteséged miatt. Mert rohadtul tévedsz! És fejezd be az önsajnáltatást! - üvöltött a lányra. - Pedig a te hibád az egész! Ha nyugton maradtál volna, ha legalább egyszer hallgattál volna rám, sőt ha el sem indultál volna, még mindig élne!
- Marcell... - suttogta a lány, bár nem tudta mit kellene mondania, a fiú szavai ott csengtek a fülében, és tudta, hogy igaz amit mond.
- Ne nevezz így - kelt ki magából teljesen.
A feje vörös volt, a nyakán kidagadtak az izmok és belülről fel akarta őrölni a fájdalom. Szenvedett, ő is elvesztette a fiút, de soha nem mutatta volna ki az érzelmeit. Inkább tudatlanul, ámde kivetítette a dühét. Arra a személyre, akivel inkább egymást kellett volna támogatniuk a nehéz időszakban. El akart lökni magától mindenkit, hogy elvonulhasson a világ elől. Nem tudta hogyan tovább.
- Rohadtul nem tudsz semmit! Nem ez a nevem! Egy ostoba lány vagy! Semmit sem tudsz! - üvöltött. - Aki mindenkit veszélybe sodor. Kihalnak mellőled az emberek, nem tűnt még fel? Mikor fogsz már rájönni erre? Hány embernek kell még meghalnia, hogy rájöjj, te magad vagy a halál?
Will nem bírta tovább nekiugrott, és behúzott neki egyet, üvöltött vele, minden áron el akarta hallgattatni a fiút, mielőtt a lányt még mélyebbre taszítja. A másik nem tett ellene semmit, tűrte ahogy ütlegeli, mintha még élvezte is volna egy kicsit. Száján már vért köpött, de így sem álltak meg a sérelmek, mik száján szöktek ki.
- Addig mentsd a bőröd míg megteheted. Mert te leszel a következő hercegecske - intézte a szavait Willhez. - Mindenkire a hálált hozza.
- Marcell...
- Fogd be! - kiabált, tőle zengett minden fal, minden torony és megremegett minden élő és élettelen is. - A nevem Marcus! De már jogod sincs kimondani. Ahogy Lucas nevét sem veheted a szádra többé. Már épp elég gyászt hoztál a családomra.
- Marcus? Az nem lehet... Nem lehetsz... Te meghaltál! És Lucas...
- Ne vedd a szádra a bátyám nevét! - üvöltött. - A te hibád! Remélem soha nem ereszt a tudat, hogy te vetted el az életét! - üvöltötte még, mielőtt Will szó szerint kitaszigálta az egyik ajtón.
- Tűnj innen! Ne merj a szemem elé kerülni, mert esküszöm, ha meglátlak a közelében megöllek! - sziszegte a fiú.
Alexis nem szólt. Csak állt egy helyben, bámulva maga elé. Mintha valami olyan érdekeset látna a csillogó márványpadlón, a lelógó csilláron, vagy az arany cirádákkal díszített falakon. Elmerült a gondolataiban, és olyan mélyre süllyedt, hogy Will már nem volt biztos benne, hogy visszahúzhatja onnan. Már nem sírt, épp elég könnyet elhullajtott már. Jól ismerte azt az érzést, ami most a lelkében dúlt. Hiszen sok embert elvesztett már. Az édesanyját, a dadusát, a fiút, kit gyermekként szeretet, az igaz szerelmét, és most a legjobb barátja is elsüllyedt az ürességben. Még a tudat, hogy Marcus... Fel sem fogta ami történt. Az egykori barátja és társa, kit szeretett, kit évekig halottnak hitt, élt. De a fájdalom, a sok halál mellett képtelen volt értékelni az életet. A halálban élt. A fiúnak igaza volt. Ő maga a halál. Csak fájdalmat okoz, s akik kiléptek az életéből, ők voltak az okosak, kiszálltak amíg tehették.
- Figyelj rám! Hé! Nézz rám! - próbálta Will visszarángatni a jelenbe, visszahúzni a sötétségből ahová süllyedt, ahol elveszett. - Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád! Hazudott! Te megad vagy az élet!
- Én öltem meg...
- Hé, figyelj rám! Ha Lucas itt lenne mit mondana most? - noszogatta a fiú.
- Már nem számít. Mert már nincs itt. Többé nem lesz, miattam.
- De mit mondana? Szerinted így akarna látni? Ha valóban az életét adta azért, hogy te élhess, nem gondolod, hogy értékelned kéne az áldozatát? Szerinted büszke lenne rád? Szerinted megérte meghalnia, ha te csak siránkozol? Azt akarta hogy élj! Ez volt az utolsó kívánsága! És te megtagadod tőle!
Will szavai fájtak. Talán még jobban is mint a másik fiúé. De ezeket hallania kellett. Ezekre a szavakra volt szüksége, hogy elfogadhassa az életet, amit ajándékba kapott. Ez volt Lucas utolsó ajándéka neki, aminél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna. Az élete. Az életet adta meg neki. Nem dobhatja el, nem pazarolhatja el, különben Lucas áldozata lenne hiábavaló. És azt nem engedte volna meg soha.
- Sírhatsz, lehetsz szomorú vagy letört. Lehetsz zaklatott és megkérdőjelezheted a hitedet. De ami történt megtörtént. Gyászold meg, dolgozd fel, és lépj tovább. Ahogy ő akarná! Holnap lesz a temetés, és ajánlom, hogy addig szedd össze magad, mert Lucas nem egy érzelmi roncsot érdemel a koporsója mellé, hanem a barátját, aki mindig is voltál. - vágta a lány arcába, aki meghökkenten bámult rá.
Sosem hallotta Willt így beszélni, ilyen hangnemben, ilyen durván. Főleg vele. El sem tudta volna képzelni, hogy vele ilyen stílusban merne beszélni. De megtette. Mert neki is fáj. Ő is kedvelte Lucast. Ahogy mindenki. És igaza van. Minden szava igaz, bármennyire fájdalmasak is.
- Pihenj le, aludj , és szedd össze magad - terelte be a szobájába és már csukta is volna be az ajtót, de Lexi a kezével éppen résnyire nyitva hagyva megállította.
- Köszönöm Will, mindent. Igazad van...mindenben. - mondta mire a fiú csak egy apró félmosolyt villantott, amolyan fájdalmasat.
- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Végig a folyosón, balra, föl a lépcsőn, megint balra, előre egy kicsit, a nagy hófehér ajtó az enyém. Ott megtalálsz ha kellenék - mondta a lánynak, de olyan érzéketlenül, majd otthagyta egyedül a bánatával.
Daniel a szobájában mászkált fel alá, miközben bölcs tanácsadója fejmosást adott neki. Robert Barthon a korona hű szolgálója, apja bizalmasa éppen megpróbált rájönni mik a fogadott fia tervei. Mert tudta, most, hogy itt van az a lány, Daniel képtelen tisztán gondolkodni.
- Mit fogsz tenni, fiam? - kérdezte az öreg.
- Mivel kapcsolatban? - kérdezte mintha nem lenne nyilvánvaló.
- Tudom, hogy láttad őt. Előttem nem kell titkolóznod. Én megőrzöm a titkaidat. Mit fogsz tenni?
- Szeretem őt...azt teszem ami számára a legjobb... - válaszolt szíve legmélyéről, de még ez sem tudta megvédeni az öccse haragjától,
Az ajtó kivágódott és Will ott állt mennydörgő tekintettel. A bátyjára meredt, szinte átdöfte a pillantásával, lyukat égetett a mellkasába és a szívét szorongatta. Daniel érezte a dühét, ám nem értette miért dühös. Hiszen semmit nem tett. Semmi olyat amiért dühös lehetne rá. Vagy talán meglátta őt, amikor a lányt megmentette? Látta, ahogy a karjába volna, ahogy könyörgött neki, hogy ne adja fel. Amikor ölelte és csókolta a gyönge testet?
- William herceg, jó itthon látni...
- Barthon tanácsadó, kérlek hagyj minket magunkra - morogta az ifjabbik testvér anélkül, hogy a férfira nézett volna.
A kövér férfi szótlanul felállt a karosszékből, ahol eddig helyet foglalt és lassan az ajtóhoz cammogott. Még visszanézett. Tekintetét az idősebb testvér szemébe fúrta és kimondatlanul is fegyelmezte őt, hogy viselkedjen, mert ha az öccsével dacolni kezd annak jó vége nem lehet. Majd becsukta maga mögött az ajtót, ahogy kilépett rajta.
- Will - biccentett felé. - Üdv itthon.
- Bár én is ezt mondhatnám - sóhajtott, majd leült a karosszékbe.
- Mi van öcsi? Morcosnak tűnsz - vigyorgott az arcába.
- Ne feszítsd tovább a húrt! Már így is eleget tettél. - mondta dacosan.
- Beavatnál engem is? Mert tudtommal nem tudom mit csináltam, amivel meg mertem sérteni szerény személyedet - hergelte tovább az amúgy is dühös fiút.
- Maradj távol tőle! - nyögte ki, mire Daniel morcosan meredt rá.
- Miért? Tán félsz? Azt hiszed elveszem tőled? - vonta föl a szemöldökét és farkasszemet nézett az öccsével.
- Nem. Csak ezúttal nem fogom hagyni, hogy megbántsd - válaszolta.
- Nem szándékozom.
- Épp ezért maradj távol tőle! - vágta rá. - Szeretlek bátyám, de egyszerre látom benned azt a férget is, aki összetörte őt. Nem hagyom, hogy bántsd!
- És a riválist is látod, ugye? A hódítót, aki könnyedén elveheti tőled - mondta ki az igazat. - Tiszta szívemből szeretem őt - vallotta be, mire Will még inkább a rivális látta benne. - Épp ezért engedtem el. Veled jobban jár!
Nagyon Boldog új évet kívánok minden egyes kedves olvasómnak :D
Emberek vagyunk. Megszületünk, s meghalunk. De az, ami igazán számít, csupán az a közte eltelt idő. Az aközben megtett tetteink, és az emléke annak, hogy itt voltunk. Még ha kínt süvítő emlékek szelét is sodorja a szél arcunkba, a fájdalmunk bizonyítja, hogy itt voltunk, éltünk, és ezért nem szomorkodhatunk. Örüljünk, mert akit szerettünk élt és itt volt. Őrüljünk mert velünk lehetett, s bárhol is van most, egy része örökké itt marad. Az iránta érzett szeretet és a róla hordott emlékek, amiket örökké magunkkal cipelünk, amíg világ a világ. Azt senki nem veheti el tőlünk.
De előtte meg kell tanulnunk elfogadni azt, ami történt. Csak akkor látjuk meg a rejtett szépséget, ha merünk a rossz mögé nézni. Ha elfogadjuk a rosszat, akkor képesek leszünk meglátni azt, amit a sötét beárnyékolt. Kiléphetünk a fényre. De előtte bátornak kell lennünk.
- Alexis - suttogta a fiú, megérintve a lány vállát, aki időközben lerogyott a földre és arcát a tenyerébe temette. nem is sejtve, hogy valaki a távolból őt figyeli.
Nem láthatta, ahogy ott állt a lépcsőfordulóban, mozdulatlanul, ahogy a levegő bent rekedt a mellkasában, s nem akart többé onnan kiszabadulni. Meredten bámult előre, s hiába hitte azt, hogy képes lesz uralkodni önmagán és az érzelmein, de egy pillanat alatt minden összeomlott, ahogy ismét megpillantotta őt. S egyszerre szakadt meg a szíve, s forrt össze újra, amiért láthatja, de így. Még a távolból is látta a könnyeket az arcán, s melyek úgy keltek új életre a szemén keresztül, hogy kisebb tenger keletkezett lábai alatt. Látta a hófehér kötszert mely úgy tekerte körbe a testét, mintha fojtogatni akarta. Látta, ahogy a hátán kisebb nagyobb vérfoltok tarkították már és a karján is látta a kisebb sérüléseit, amiket szerzett. Bűntudat tört rá, amiért nem tudott korábban érkezni, úgy nem esett volna bántódása. Az életét megmentette, de ettől függetlenül megsérült. És ezért önmagát okolta. De ahogy ránézett, csak a végtelen fájdalmat látta, mely ott gyökerezett mindkettejük lelkében most már.
Oda akart rohanni hozzá, de mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábára, s ő képtelen volt megmozdulni. Megértette mit jelent a bárcsak. Azt kívánta bárcsak mellette lehetne, szorosan a karjaiba zárná és addig nem engedné el, amíg mindketten semmivé nem foszlanak a széthullott világegyetem szürkületében. Csak érezni akarta őt, testestül lelkestül, át akarta karolni, beletúrni a hajába, mely most bármennyire is kócos volt, és összeragadt a vértől, szinte az orrában érezte az illatát. Csak lágy csókot akart lehelni ajkára és fülébe súgni, hogy minden rendben lesz. Csak vele akart lenni, beszélni hozzá, szemébe nézni és elmondani mennyire szereti. Elkapni a könnyeit és letörölni, ha újabb születik, s végiggördül arcán. Csak arra vágyott, hogy mellette lehessen.
De bármennyire is fájt a szíve, az ő szemét nem homályosították el könnyek és a tudatát sem árnyékolta be semmilyen bódító köd. Látta az öccsét is, még ha nem is akarta észrevenni őt. Látta a lány kezén olyan fényesen csillogó gyémántgyűrűt, hogy azt hitte menten megvakul ha ránéz. S emlékezett arra a kis meghívóra, melyet nemrég kapott. Emlékezett arra, hogy a lány az öccsével van és vele is lesz amíg világ a világ. Mert a sorsuk külön utakra vezeti őket, távol egymástól. Hiába próbálkozik a két szív, hogy egymáshoz láncolja őket. Ez a szerelem rossz csillagzat alatt íródott...
Will felnézett. Az arca hirtelen komolyodott el, szinte megmerevedett. Nem tudta, hogy örüljön e vagy sem. A bátyját látta, akit szeret, és a vetélytársát is egyben, ki a boldogságára tört, kinek ugyanaz kell mint neki. S ezúttal kész volt harcolni. Még ha fájdalmat is fog okozni ezzel neki, nem hagyja hogy ismét árthasson annak akit szeret. Bár talán nem attól tartott leginkább, hogy ismét összetöri, hanem attól, hogy elveszi tőle, de ezt sosem ismerte volna be. Csak egyet tudott, nem hagyhatta, hogy Alexis közelébe kerülhessen ismét. Mert látta amit látnia kellett, ahogy a bátyja tengerszín szemébe nézett. Még a távolból is ki tudta belőle venni azt a perzselő lángolást, ami sosem szűnt meg lángolni, mikor a lányra nézett. Tudta mire gondol, de nem hagyhatta, hogy valóra váljon. Ezúttal nem.
Alexis felnézett, könnyes szemeit az ég felé emelte, de már késő volt. Semmit nem látott. Ki ott állt egykor, már beolvadt az árnyékba. S ő nem tehetett róla, de egyszerűen a szívében érezte, hogy valami megkönnyebbülés árad szét benne. Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy az a fájdalom, ami a szívét nyomta, egy pillanatra elillant, s nem úgy tért vissza mint előtte. Könnyedebb volt. Keservesen kínzó volt még mindig, de valami láthatatlan szeretet kúszott lelkébe, ámbár nem tudta miért.
- Gyere - segítette fel Will a hideg márványpadlóról, ahol eddig csücsült. - Visszakísérlek. A pihenés jót tesz majd.
- Nem akarok pihenni - törölte le egy durva mozdulattal az arcáról a gyémántszín cseppeket. - Nincs szükségem rá. Az még ráér, miután megtettem a kötelességem.
- Miről beszélsz? - ugrott a fiú a lány elé, aki megpróbált elindulni valamerre, a számára teljesen ismeretlen kastélyban.
- Lucast megölték... A legjobb barátom volt. És bosszút állok érte! - hozakodott elő az önfejű terveivel.
- Lexi, félholtan cipeltelek ide vissza, nem hagyom, hogy ismét veszélybe sodord magad. Többé nem.
- Hagynád, hogy a gyilkosa megússza a tettét? - háborodott föl. - Az én hibám az egész! Engem akart, és Lucas ott volt. Ez a minimum, amit megtehetek érte.
- Nem, ne légy ostoba. Semmi nem a te hibád. És Lucas a testőröd volt, a feladata az volt, hogy mindenáron téged védjen. Megtette. És ezért én csak tisztelni tudom, és örökké hálás leszek az áldozatáért.
- Téged ő nem is érdekel, ugye...? - suttogta sírós hangon.
- És egy szavát se hidd. A te hibád volt! Az egész! - vágta a lányhoz a szavakat.
- Most azonnal kérj tőle bocsánatot! Vagy most vágom ki a nyelvedet és megetetem veled! - kelt szerelme védelmére Will.
- Azt hiszed te vagy az egyetlen, aki elvesztette őt? Úgy viselkedsz, mintha csak te hiányolhatnád és téged kéne sajnálni a veszteséged miatt. Mert rohadtul tévedsz! És fejezd be az önsajnáltatást! - üvöltött a lányra. - Pedig a te hibád az egész! Ha nyugton maradtál volna, ha legalább egyszer hallgattál volna rám, sőt ha el sem indultál volna, még mindig élne!
- Marcell... - suttogta a lány, bár nem tudta mit kellene mondania, a fiú szavai ott csengtek a fülében, és tudta, hogy igaz amit mond.
- Ne nevezz így - kelt ki magából teljesen.
A feje vörös volt, a nyakán kidagadtak az izmok és belülről fel akarta őrölni a fájdalom. Szenvedett, ő is elvesztette a fiút, de soha nem mutatta volna ki az érzelmeit. Inkább tudatlanul, ámde kivetítette a dühét. Arra a személyre, akivel inkább egymást kellett volna támogatniuk a nehéz időszakban. El akart lökni magától mindenkit, hogy elvonulhasson a világ elől. Nem tudta hogyan tovább.
- Rohadtul nem tudsz semmit! Nem ez a nevem! Egy ostoba lány vagy! Semmit sem tudsz! - üvöltött. - Aki mindenkit veszélybe sodor. Kihalnak mellőled az emberek, nem tűnt még fel? Mikor fogsz már rájönni erre? Hány embernek kell még meghalnia, hogy rájöjj, te magad vagy a halál?
Will nem bírta tovább nekiugrott, és behúzott neki egyet, üvöltött vele, minden áron el akarta hallgattatni a fiút, mielőtt a lányt még mélyebbre taszítja. A másik nem tett ellene semmit, tűrte ahogy ütlegeli, mintha még élvezte is volna egy kicsit. Száján már vért köpött, de így sem álltak meg a sérelmek, mik száján szöktek ki.
- Addig mentsd a bőröd míg megteheted. Mert te leszel a következő hercegecske - intézte a szavait Willhez. - Mindenkire a hálált hozza.
- Marcell...
- Fogd be! - kiabált, tőle zengett minden fal, minden torony és megremegett minden élő és élettelen is. - A nevem Marcus! De már jogod sincs kimondani. Ahogy Lucas nevét sem veheted a szádra többé. Már épp elég gyászt hoztál a családomra.
- Marcus? Az nem lehet... Nem lehetsz... Te meghaltál! És Lucas...
- Ne vedd a szádra a bátyám nevét! - üvöltött. - A te hibád! Remélem soha nem ereszt a tudat, hogy te vetted el az életét! - üvöltötte még, mielőtt Will szó szerint kitaszigálta az egyik ajtón.
- Tűnj innen! Ne merj a szemem elé kerülni, mert esküszöm, ha meglátlak a közelében megöllek! - sziszegte a fiú.
Alexis nem szólt. Csak állt egy helyben, bámulva maga elé. Mintha valami olyan érdekeset látna a csillogó márványpadlón, a lelógó csilláron, vagy az arany cirádákkal díszített falakon. Elmerült a gondolataiban, és olyan mélyre süllyedt, hogy Will már nem volt biztos benne, hogy visszahúzhatja onnan. Már nem sírt, épp elég könnyet elhullajtott már. Jól ismerte azt az érzést, ami most a lelkében dúlt. Hiszen sok embert elvesztett már. Az édesanyját, a dadusát, a fiút, kit gyermekként szeretet, az igaz szerelmét, és most a legjobb barátja is elsüllyedt az ürességben. Még a tudat, hogy Marcus... Fel sem fogta ami történt. Az egykori barátja és társa, kit szeretett, kit évekig halottnak hitt, élt. De a fájdalom, a sok halál mellett képtelen volt értékelni az életet. A halálban élt. A fiúnak igaza volt. Ő maga a halál. Csak fájdalmat okoz, s akik kiléptek az életéből, ők voltak az okosak, kiszálltak amíg tehették.
- Figyelj rám! Hé! Nézz rám! - próbálta Will visszarángatni a jelenbe, visszahúzni a sötétségből ahová süllyedt, ahol elveszett. - Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád! Hazudott! Te megad vagy az élet!
- Hé, figyelj rám! Ha Lucas itt lenne mit mondana most? - noszogatta a fiú.
- Már nem számít. Mert már nincs itt. Többé nem lesz, miattam.
- De mit mondana? Szerinted így akarna látni? Ha valóban az életét adta azért, hogy te élhess, nem gondolod, hogy értékelned kéne az áldozatát? Szerinted büszke lenne rád? Szerinted megérte meghalnia, ha te csak siránkozol? Azt akarta hogy élj! Ez volt az utolsó kívánsága! És te megtagadod tőle!
Will szavai fájtak. Talán még jobban is mint a másik fiúé. De ezeket hallania kellett. Ezekre a szavakra volt szüksége, hogy elfogadhassa az életet, amit ajándékba kapott. Ez volt Lucas utolsó ajándéka neki, aminél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna. Az élete. Az életet adta meg neki. Nem dobhatja el, nem pazarolhatja el, különben Lucas áldozata lenne hiábavaló. És azt nem engedte volna meg soha.
- Sírhatsz, lehetsz szomorú vagy letört. Lehetsz zaklatott és megkérdőjelezheted a hitedet. De ami történt megtörtént. Gyászold meg, dolgozd fel, és lépj tovább. Ahogy ő akarná! Holnap lesz a temetés, és ajánlom, hogy addig szedd össze magad, mert Lucas nem egy érzelmi roncsot érdemel a koporsója mellé, hanem a barátját, aki mindig is voltál. - vágta a lány arcába, aki meghökkenten bámult rá.
Sosem hallotta Willt így beszélni, ilyen hangnemben, ilyen durván. Főleg vele. El sem tudta volna képzelni, hogy vele ilyen stílusban merne beszélni. De megtette. Mert neki is fáj. Ő is kedvelte Lucast. Ahogy mindenki. És igaza van. Minden szava igaz, bármennyire fájdalmasak is.
- Pihenj le, aludj , és szedd össze magad - terelte be a szobájába és már csukta is volna be az ajtót, de Lexi a kezével éppen résnyire nyitva hagyva megállította.
- Köszönöm Will, mindent. Igazad van...mindenben. - mondta mire a fiú csak egy apró félmosolyt villantott, amolyan fájdalmasat.
- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Végig a folyosón, balra, föl a lépcsőn, megint balra, előre egy kicsit, a nagy hófehér ajtó az enyém. Ott megtalálsz ha kellenék - mondta a lánynak, de olyan érzéketlenül, majd otthagyta egyedül a bánatával.
Daniel a szobájában mászkált fel alá, miközben bölcs tanácsadója fejmosást adott neki. Robert Barthon a korona hű szolgálója, apja bizalmasa éppen megpróbált rájönni mik a fogadott fia tervei. Mert tudta, most, hogy itt van az a lány, Daniel képtelen tisztán gondolkodni.
- Mit fogsz tenni, fiam? - kérdezte az öreg.
- Mivel kapcsolatban? - kérdezte mintha nem lenne nyilvánvaló.
- Tudom, hogy láttad őt. Előttem nem kell titkolóznod. Én megőrzöm a titkaidat. Mit fogsz tenni?
- Szeretem őt...azt teszem ami számára a legjobb... - válaszolt szíve legmélyéről, de még ez sem tudta megvédeni az öccse haragjától,
Az ajtó kivágódott és Will ott állt mennydörgő tekintettel. A bátyjára meredt, szinte átdöfte a pillantásával, lyukat égetett a mellkasába és a szívét szorongatta. Daniel érezte a dühét, ám nem értette miért dühös. Hiszen semmit nem tett. Semmi olyat amiért dühös lehetne rá. Vagy talán meglátta őt, amikor a lányt megmentette? Látta, ahogy a karjába volna, ahogy könyörgött neki, hogy ne adja fel. Amikor ölelte és csókolta a gyönge testet?
- William herceg, jó itthon látni...
- Barthon tanácsadó, kérlek hagyj minket magunkra - morogta az ifjabbik testvér anélkül, hogy a férfira nézett volna.
A kövér férfi szótlanul felállt a karosszékből, ahol eddig helyet foglalt és lassan az ajtóhoz cammogott. Még visszanézett. Tekintetét az idősebb testvér szemébe fúrta és kimondatlanul is fegyelmezte őt, hogy viselkedjen, mert ha az öccsével dacolni kezd annak jó vége nem lehet. Majd becsukta maga mögött az ajtót, ahogy kilépett rajta.
- Will - biccentett felé. - Üdv itthon.
- Bár én is ezt mondhatnám - sóhajtott, majd leült a karosszékbe.
- Mi van öcsi? Morcosnak tűnsz - vigyorgott az arcába.
- Ne feszítsd tovább a húrt! Már így is eleget tettél. - mondta dacosan.
- Beavatnál engem is? Mert tudtommal nem tudom mit csináltam, amivel meg mertem sérteni szerény személyedet - hergelte tovább az amúgy is dühös fiút.
- Maradj távol tőle! - nyögte ki, mire Daniel morcosan meredt rá.
- Miért? Tán félsz? Azt hiszed elveszem tőled? - vonta föl a szemöldökét és farkasszemet nézett az öccsével.
- Nem. Csak ezúttal nem fogom hagyni, hogy megbántsd - válaszolta.
- Nem szándékozom.
- Épp ezért maradj távol tőle! - vágta rá. - Szeretlek bátyám, de egyszerre látom benned azt a férget is, aki összetörte őt. Nem hagyom, hogy bántsd!
- És a riválist is látod, ugye? A hódítót, aki könnyedén elveheti tőled - mondta ki az igazat. - Tiszta szívemből szeretem őt - vallotta be, mire Will még inkább a rivális látta benne. - Épp ezért engedtem el. Veled jobban jár!
Nagyon Boldog új évet kívánok minden egyes kedves olvasómnak :D
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése