Hello kedves olvasók, megérkezett a következő rész, nem fűznék hozzá sok mondandót, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog. És most egy perces néma csenddel emlékezzünk meg a mi szeretett testőrünkről... Lucasról
Hurts - Silver Lining
Az idő mindent elsodor. Magába szippant és maga alá gyűr, bekebelez mindent, ami valaha fontos volt nekünk. És nem marad helyette más, mint a kísértő magány. A pusztító üresség. És a feneketlen, végzetes sötétség. Felemészt bennünket, belülről falja fel a lelkünket. Elveszítjük önmagunk egy részét. És ha valaki ránk talál ebben a sötétségben, akkor nem azt az embert találja, akik egykor voltunk. De aztán ők is elmennek, mindig, mindenki elmegy, soha nem marad senki mellettünk, visszahullanak oda, ahonnan érkeztek.
És ismét magunkra maradunk. Egyedül. Elveszve a sötétségben. Pedig tudjuk, hogy a fény csak néhány lépésnyire van, félünk kilépni, mert a fénysugarak megégetnek, így inkább visszabújunk az árnyékba, ahová tartozunk. Mielőtt újra megsérülnénk. Tagadásban élünk. Képtelenek vagyunk elfogadni az igazságot. Magányosak vagyunk, és segítségre van szükségünk.
A sötét túlságosan ismerős volt. Az elhunytak fájdalmát sodorta magával. Derengő árnyak szellemei kísértettek benne, ahogy körbefontak mindent és elragadták a lányt, aki az ébrenlét tűhegyes pengéjén lejtett táncot. Lágy, ám szenvedő sziluettet lehelt összedrótozott szíve legmélyéről. Az álom és az ébredés határán lebegett. Nem akart fölébredni. Tagadásban volt. Nem merte kinyitni a szemeit, mert a valóság keserű képe kísértette. A halállal kell szembenéznie ha a fény világában akar élni.
Végül az ősi ösztönök diadalmaskodtak. Valami földöntúli erő visszarántotta őt az életbe, és képtelen volt tenni ellene. Gyönge volt, és rettenetesen fáradt. Mégis, amint fölnyíltak a szemei, a lelkébe maró fájdalom is azonnal visszatért. Ismét a lelki összeroppanás élén táncolt. Hiába fájt mindene, hiába érezte a testébe maró, felemésztő kínt, a fizikai poklok poklát, az, amit a szíve legmélyén próbált elnyomni, ezerszer fájdalmasabb volt.
Csak feküdt kábán, mozdulatlanul, kínok között, és próbált rájönni hol is van. Egy ismeretlen helyen ébredt, egy olyan szobában, amit eddigi életében nem látott még. De túlságosan visszatért a szomorúság, ami ismét emészteni kezdte, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Már semmi nem számított, csak a tudat, hogy ismét elvesztett valakit, aki a világot jelentette számára. Ismét magára maradt.
Azt hitte már nem fog fölébredni többé, talán reménykedett is benne egy kicsit. A történtek után mi értelme lenne, ha ő él és a barátja már nem. Együtt vagy sehogy. Biztonságban volt, legalábbis úgy tűnt, és a sebeit is ellátták. Egy nagy, szoros hófehér kötés szaladt végig a mellkasán, átfutva bal vállán, a hátát szorosan lefedve, kebleit takarva, lenyúlva egészen a köldökéig. Csupán a hasa alsó részét a nyakát és a jobb vállát hagyta szabadon.
Azt hitte már nem fog fölébredni többé, talán reménykedett is benne egy kicsit. A történtek után mi értelme lenne, ha ő él és a barátja már nem. Együtt vagy sehogy. Biztonságban volt, legalábbis úgy tűnt, és a sebeit is ellátták. Egy nagy, szoros hófehér kötés szaladt végig a mellkasán, átfutva bal vállán, a hátát szorosan lefedve, kebleit takarva, lenyúlva egészen a köldökéig. Csupán a hasa alsó részét a nyakát és a jobb vállát hagyta szabadon.
Mélyen beszívta a levegőt, ami szinte marta a tüdejét, ahogy belélegezte. Óvatosan megmozdult, csupán a kezét mozdította meg. Valami keménybe ütközött, ami szokatlanul puha és selymes volt. Tapogatózni kezdett. Megérintette, újra és újra. Túl kába volt hozzá hogy fölnézzen és meglássa mi az. Végigsimított rajta. Beletúrt.
- Alexis - lehelte a fiú, aki a lány simogatására felébredt. - Lexi - suttogta, ahogy lerázta a hajáról a kezet, megragadta és belecsókolt, majd újra és újra. - Hál istennek! - lélegzett fel.
Végig a lány mellett volt. Ott virrasztott mellette, egy percre sem hagyta magára. Ott maradt vele és csak várt. Imádkozott és könyörgött, esküdözött mindenre ami szent, csak ne vegyék el tőle. De ahogy az órák teltek, úgy nyomta el őt is a fáradtság, és az álom színes bársonyleple borult rá, ő pedig ültében, ráborulva az ágyra, elaludt a lány mellett.
- Nem lesz semmi baj - ugrott föl, és közelebb húzta a széket az ágyhoz. - Már biztonságban vagy. Itt már senki nem bánthat! A szavamat adom rá! - mondta, miközben a kezét szorongatta és az arcát simogatva, odébb simított néhány tincset a homlokáról.
- Vigyél Lucashoz! - nyögte.
A lány csak a fiú aggodalomba torzuló arcát látta, ahogy elfordul, és halkan mond valamit, nem hallotta mit, de sejtette, hogy valami nem jót. De ezúttal nem hagyhatta, hogy megtévessze. Látnia kellett a barátját. Senki nem állíthatta meg.
- Most inkább pihenj - suttogta. - Szükséged van rá. Súlyosan megsérültél. Pihenned kell!
- Nem, az még ráér, most Lucast kell látnom - próbálta minden erejét összegyűjtve feltápászkodni, de amint megmozdult, szinte kétrét görnyedt a fájdalomtól, és visszahanyatlott oda, ahonnan mindenáron el akart menni, miközben egy artikulálatlan fájdalmas nyögés szakadt ki a torkából.
- Rajta már nem segíthettünk. De azt nem fogom hagyni, hogy téged is magával rántson - mondta a fiú, majd intett valamit, és a lány közeledő lépteket hallott.
Túl fáradt volt, és gyenge, és minden annyira fájdalmas volt, hogy képtelen volt oldalra fordulni, hogy lássa mi folyik körülötte. Csupán egy árnyat látott a szeme sarkából, de máris tudta, hogy bármire is készül, azt nem hagyhatja. Zörgést hallott, és rettenetes fertőtlenítőszag csapta meg az orrát.
- Will? - esett pánikba, ahogy rájött ezek mire is készülnek. - Ne merd! - próbált tenni valamit, de egyszerűen a fájdalomtól mozdulni se bírt.
- Ezt csak érted teszem, meg kell értened. Így lesz a legjobb - mondta, de a lány abban a pillanatban csak a fékezhetetlen dühöt érezte.
- Nem teheted - suttogta, és megérezte, ahogy a fémes orvosi szerszám átüti a bőrét, és a karja azonnal zsibbadni kezd, ami egyre inkább szétárad az egész testében. -Ne...
- Shh - csitította. - Semmi baj. Csak nyugodj meg. - súgta, miközben a haját simogatta. - És most pihenj. Aludj csak. - motyogta, és Alexis bármennyire is küzdött ellene, a fáradtság elragadta, és egy olyan világba száműzte, ahol nem ő irányított. - Ezaz. Aludj - suttogta halkan, inkább csak magának, mikor a lány légzése lelassult és egyenletessé vált.
Will csak ült az ágy mellett, egyik kezével a lány kezét fogva, míg másikkal arcát és haját simogatta, ahogy áhítattal nézte. A feje oldalra billent, ahogy elaludt, pont a fiú tenyerébe temetve arcát. Olyan békés volt, és Will megerősítette magát abban, hogy jól döntött. Még bőven lesz ideje Lucas miatt szenvedni, legalább egy kis ideig megkímélheti őt még ettől. Nem akarta szenvedni látni.
- Köszönöm, Dr. Browen. Máshogy nem nagyon sikerült volna visszatartani. - hálálkodott a fiú az orvosnak.
- Csak a kötelességemet tettem, felség. Amúgy sem lenne szabad felkelnie. Pihennie kell, sokat. Súlyos sérülései vannak. - mondta az idősödő doktor, majd meghajolt és távozott.
- Hmm, ez aztán a bölcs döntés - jegyezte meg a másik szobában tartózkodó férfi, aki nemrég osont be. - Benyugtatózod, csakhogy nyugton maradjon? És még azt állítod szereted...
- Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd a döntésemet? Megsérült, és pihennie kell! És amíg én vagyok a koronaherceg, én döntök - válaszolt feldúltan. - És mivel nekem volt annyi lelki erőm, hogy idehozzam őt, és ezáltal megmentsem, így szerintem pont neked nincs jogod beleszólni a döntéseimbe. És különben, így is elég baja van, csúnyán megsérült, ráér azokkal foglalkozni miután felépül.
- Te tudod, felséges herceg - mondta a másik egy utolsó pillantást vetve a lányra. - De csak, hogy tudd, mindenkinek joga van saját döntéseket hozni, pont őt fosztanád meg tőle? - vágta hozzá, majd elhagyta a szobát.
- Maradj mellette - vetette oda az utasítást a fiatal társalkodólánynak. - Egy pillanatra se hagyd magára! És amint felébred azonnal szólj nekem!
- Igenis, felség - motyogta a lány a fejét lehajtva, majd a herceg elhagyta a szobát, és az ajtó csapódásával mintha nem csak a nyughatatlanul honoló némaság maradt, de a feltépett sebek véres lábnyoma is.
- Maradj mellette - vetette oda az utasítást a fiatal társalkodólánynak. - Egy pillanatra se hagyd magára! És amint felébred azonnal szólj nekem!
- Igenis, felség - motyogta a lány a fejét lehajtva, majd a herceg elhagyta a szobát, és az ajtó csapódásával mintha nem csak a nyughatatlanul honoló némaság maradt, de a feltépett sebek véres lábnyoma is.
Alexis pedig elsüllyedt. Elveszett egy képzelt világban, mely minden sötétségével kísértette. Fogságba esett két szívdobbanás között, melyben egy egész örökkévalóság játszódott le. Árnyak érkeztek, és bekebelezték. Egy olyan helyre vitték, ahol már senki nem érhette el őt többé. visszacsalogatták őt a múltba, hogy a régi sebek ismét felszakadjanak, és friss vér fakadjon belőlük.
Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után lassan kinyitotta a szemeit. Ugyanabban a szobában volt, ahol eddig. Rácsodálkozott a körülötte lévő világra. Egyedül volt, vagy talán mégsem. Egy magas, daliás ifjú árnyéka vetült rá. Ott magasodott fölötte. Rá várt, hívogatta őt, vissza az életbe, vagy talán épp ellenkezőleg. Halkan suttogta a nevét. Valamit mindenáron el akart mondani neki.
- Alexis, jöjj velem - nyújtotta felé a kezét, és ahogy a lány elfogadta, szinte hátba vágta a felismerés. Belé hasított a tudat, egy pillanat alatt. Azonnal felismerte kinek a kezét fogja.
Az alak ott magasodott pont mellette, ámbár arcát nem láthatta, mintha ezzel akarnák büntetni. A kezét viszont érezte. Erős volt, és kemény, és olyan hatalmas, ahogy kezébe zárta a lány apró tenyerét. De hideg volt, túlságosan hideg.
- Ez most a valóság? Vagy csak a fejemben történik?
- Jöjj velem - suttogta ismét, és a lány érezte, ahogy a kezénél fogva húzni próbálja valamerre.
Felkészült a fájdalomra, de az ezúttal nem érkezett. Fellélegzett. Hagyta, hogy a kéz felsegítse és vezesse, arra amerre csak akarja. Mert bízott benne. Jobban mint saját magában valaha. Kivezette őt a szobából, egy idegen helyen járt, de ez nem számított, mert ő vele volt. De egyedül voltak senki más, csak ők. Mintha megfagytak volna a valóság jégtükrében.
- Miért hagytál egyedül? - szólt a lány megtört hangja.
- De hiszen el sem mentem.
A fiú nem állt meg, tovább vezette az ismeretlen ösvényeken, hatalmas kapukon keresztül, magasra törő, hivalkodó falak mellett, nem állt meg, de ahogy egyre inkább haladtak előre, úgy kezdtek felszínre törni a rég eltemetett emlékek, melyeket a lány mindenáron megpróbált elfojtani magában. A gyerekkora meghatározó pillanatai próbáltak áttörni az elnyomott tudatán keresztül. Akaratlanul könny fakadt a szeméből. Aztán a fiú megállt és felé fordult. Az arca fényben ragyogott, földöntúli fényben.
A fejében közben egyre erősebben próbált előtörni az egyik kép. Egy lány emléke volt, egy fiatal, életvidám kislányé, akinek hosszú ragyogó haja volt és boldogságtól csillogó csokoládészín szempárral meredt az elé tárulkozó világra. Még csak egy gyerek volt. Még nem tudta mi vár rá a jövőben. Hogy az élettörténetét a szerettei vérével írják majd meg és saját könnyei közt olvassa el azokat a sorokat. Csak élvezte az életet.
- Hová tűnt ez a lány? - szólt a távolból a fiú hangja.
- Meghalt - válaszolta a lány anélkül, hogy levette volna a szemét a vidám kislányról, akit megpróbált örökre kiirtani magából. - A szeretteivel együtt. Felemésztette a fájdalom.
- Ne hagyd elveszni - suttogta, és a szemében olyan őszinte szomorúság ült, hogy a lány egy pillanatra a saját halálát látta abban a kihalt ürességtől nyüzsgő szempárban. - Ideje mennem...
- Kérlek ne! Ne menj! - könyörgött.
- Nem maradhatok, nem tartozom ide. Többé nem - mondta halkan, és a szeme sarkából lassan tört elő egy ragyogó fényben úszó csepp.
- Egyszer megígérted, hogy sosem hagysz el. Vagy már elfelejtetted? - kérdezte, és valahogy sikerült elérnie, hogy ott előttük megjelenjen az a bizonyos emlék.
Ismét ott álltak azon a mezőn, 12 évesen, fájdalmak között. A halál szelével üldözve. Csupán 5 év telt el azóta, mégis mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Csak álltak ott, a naplemente halvány fényei között, és abban a varázslatos pillanatban a szél messze sodorta a fájdalmat, ami már napok óta kínozta őket. Nem szóltak, csak bámulták a horizonton lebukó napot. Nem volt szükség szavakra, mindketten tudták, hogy a következő napon egy új nap fog virradni, mert valaki, akivel törődtek, és szerettek létezett, de többé nincs köztük.
- Mindenki elmegy. Senki sem marad. Kihalnak mellőlem az emberek. Előbb-utóbb mindenki elhagy majd.
- Nem! Tévedsz! Én nem megyek el! - válaszolta. - Sosem hagylak magadra. Erre a szavamat adom.
- Hol van most az a srác, aki ezt ígérte? - kérdezte sértetten.
- Meghalt, mert azt is megígérte, hogy téged az élete árán is megvéd - válaszolt halkan. - De ez nem jelenti azt, hogy végleg elmegyek. Mindig itt leszek veled. De most már ideje mennem. Nem lenne szabad itt lennem.
- Maradj, csak egy kicsit még! - borult a nyakába és szorosan magához ölelte. - Ne menj még! Nem vagyok kész, hogy elengedjelek. Ezt már nem élem túl!
- Hidd el, minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. És én is itt leszek, vigyázni fogok rád, ahogy mindig is tettem - suttogta, de a hangja már túl messziről szólt, és hirtelen elenyészett, eltűnt a lány karjai közül, akit pedig visszarántott a valóság. Nem maradhatott tovább ő sem, mert ha még egy percet marad már nem tud visszalépni a halál kapujából.
- Lucas... - ébredt föl, és tekintetével máris a fiút kutatta. Ezúttal nem volt olyan könnyű mint az álmában. Nem csak a valóság tért vissza, de vele együtt a fájdalom is. Ám ezúttal ez sem állíthatta meg. a fogát összeszorítva tűrte a húsába maró kínt.
- Hercegnő, nem szabad fölkelnie! Pihennie kell! - próbálta a felügyeletével megbízott szolgálólány visszanyomni az ágyba, ám ez sem volt elég. - Szóljatok a hercegnek - kiáltott ki a lány, bizonyára az ajtó előtt álló őröknek. De Alexis megállíthatatlan volt.
- Hagyd őt! - tört bele Will magabiztos hangja a csöndbe, mire a lány azonnal hátrébb ugrott. - Pihenned kell! - parancsolt rá a fiú.
- Nem, meg kell keresnem Lucast! - válaszolta a lány.
- Lexi...Lucas már...
- Ott vár kint! - erősködött. - Mennem kell!
- Nem, nem hagyom, hogy fölkelj! Pihenned kell!
- Hát próbálj csak megállítani! Nyugtatózz be, de én akkor is oda fogok menni - lökte le magáról a fiú kezét.
- Makacs egy nőszemély vagy! Akkor legalább hadd segítsek! - mondta, majd segített neki felülni, bár a lány ezt is nehezen engedte. - Várj, foglak, csak szép lassan!
- Will jól vagyok! Tényleg. Csak látnom kell Lucast!
De nem volt jól. Csapdába esett az elméje játékaiban, a fantáziavilágában és a tagadásban. Belekapaszkodott az első reménysugárba, ami felcsillant előtte, csak hogy ne fájjon annyira. Megragadta a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. De ezzel csak elrejtőzött, elbújt a valóság elől.
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, mind nehéz és fájdalmas, először megpróbálunk okokat, kifogásokat gyártani, bármi érthető választ találni a kérdéseinkre, de a válasz az, hogy nincs jó válsz. A halálra nincs válasz. A halál elfogadás, és elengedés. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy felkészülünk, és ha eljön, hát szembenézünk vele.
Alexis Willbe kapaszkodott. Rettenetesen fájt mindene, de képtelen lett volna egy helyben maradni. Pokoli kínokat élt át, mégis csak ment előre a feje után. Kiment a szobából, pont mint álmában. Ugyanott járt, de a fiú nem volt ott.
- Lucas? Lucas??
- Alexis! - kezdte halkan Will.
- Lucas?
- Alexis! - mondta hangosabban. - Nem jön ide. Ő meghalt.. - suttogta halkan.
- Nem, az előbb járt bent nálam. Azt mondta itt lesz! - válaszolta, de nem volt teljesen józan, mintha elvesztette volna az eszét. - Mindjárt itt lesz! - de szemébe bánat könnye gyűlt, mi végiggördült arcán, ahogy megpróbált tagadásba temetkezni.
- Lexi, nem jön ide. Halott. És ezt te is jól tudod. Ott voltál vele! Ne hazudj magadnak! Vagy nézz szét, keresheted bárhol, de nem találod meg, csak a testét, de abban már nincs élet! És ezt minél előbb elfogadod annál jobb.
- Nem, ő nem halhatott meg. Ő Lucas. Ő legyőzhetetlen - vetett ellen kétségbeesetten a lány, de a hite kezdett megrendülni.
- Ő is csak egy egyszerű halandó. Tudom, a barátod volt, és hidd el, teljes szívemből sajnálom, de az a legfontosabb, hogy te élsz! Élned kell! Ő is ezt akarná!
- Nem, nem, nem lehet halott - kiabálta. - Nem lehet halott - ismételte, de ezúttal szavai csupán suttogva kúsztak elő a homályból. - Nem lehet halott - tátogta, és ez volt az a pillanat, amikor megvilágosult előtte az út, és minden, amit megpróbált elfojtani, hirtelen zuhatagként zúdult rá.
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, és mindegyikkel egyenként kell megbirkóznunk. Az első a tagadás. Mind illúziókba ringatjuk magunkat, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. Hazudunk magunknak. De a végén, kénytelenek vagyunk rájönni, hogy akit szerettünk nincs többé, és ezen már nem tudunk változtatni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy továbblépünk, és reménykedünk, hogy egy másik életben, ismét egymásra találhatunk.
Daughter - Medicine
Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után lassan kinyitotta a szemeit. Ugyanabban a szobában volt, ahol eddig. Rácsodálkozott a körülötte lévő világra. Egyedül volt, vagy talán mégsem. Egy magas, daliás ifjú árnyéka vetült rá. Ott magasodott fölötte. Rá várt, hívogatta őt, vissza az életbe, vagy talán épp ellenkezőleg. Halkan suttogta a nevét. Valamit mindenáron el akart mondani neki.
- Alexis, jöjj velem - nyújtotta felé a kezét, és ahogy a lány elfogadta, szinte hátba vágta a felismerés. Belé hasított a tudat, egy pillanat alatt. Azonnal felismerte kinek a kezét fogja.
Az alak ott magasodott pont mellette, ámbár arcát nem láthatta, mintha ezzel akarnák büntetni. A kezét viszont érezte. Erős volt, és kemény, és olyan hatalmas, ahogy kezébe zárta a lány apró tenyerét. De hideg volt, túlságosan hideg.
- Ez most a valóság? Vagy csak a fejemben történik?
- Jöjj velem - suttogta ismét, és a lány érezte, ahogy a kezénél fogva húzni próbálja valamerre.
Felkészült a fájdalomra, de az ezúttal nem érkezett. Fellélegzett. Hagyta, hogy a kéz felsegítse és vezesse, arra amerre csak akarja. Mert bízott benne. Jobban mint saját magában valaha. Kivezette őt a szobából, egy idegen helyen járt, de ez nem számított, mert ő vele volt. De egyedül voltak senki más, csak ők. Mintha megfagytak volna a valóság jégtükrében.
- Miért hagytál egyedül? - szólt a lány megtört hangja.
- De hiszen el sem mentem.
A fiú nem állt meg, tovább vezette az ismeretlen ösvényeken, hatalmas kapukon keresztül, magasra törő, hivalkodó falak mellett, nem állt meg, de ahogy egyre inkább haladtak előre, úgy kezdtek felszínre törni a rég eltemetett emlékek, melyeket a lány mindenáron megpróbált elfojtani magában. A gyerekkora meghatározó pillanatai próbáltak áttörni az elnyomott tudatán keresztül. Akaratlanul könny fakadt a szeméből. Aztán a fiú megállt és felé fordult. Az arca fényben ragyogott, földöntúli fényben.
- Hová tűnt ez a lány? - szólt a távolból a fiú hangja.
- Meghalt - válaszolta a lány anélkül, hogy levette volna a szemét a vidám kislányról, akit megpróbált örökre kiirtani magából. - A szeretteivel együtt. Felemésztette a fájdalom.
- Ne hagyd elveszni - suttogta, és a szemében olyan őszinte szomorúság ült, hogy a lány egy pillanatra a saját halálát látta abban a kihalt ürességtől nyüzsgő szempárban. - Ideje mennem...
- Kérlek ne! Ne menj! - könyörgött.
- Nem maradhatok, nem tartozom ide. Többé nem - mondta halkan, és a szeme sarkából lassan tört elő egy ragyogó fényben úszó csepp.
- Egyszer megígérted, hogy sosem hagysz el. Vagy már elfelejtetted? - kérdezte, és valahogy sikerült elérnie, hogy ott előttük megjelenjen az a bizonyos emlék.
Ismét ott álltak azon a mezőn, 12 évesen, fájdalmak között. A halál szelével üldözve. Csupán 5 év telt el azóta, mégis mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Csak álltak ott, a naplemente halvány fényei között, és abban a varázslatos pillanatban a szél messze sodorta a fájdalmat, ami már napok óta kínozta őket. Nem szóltak, csak bámulták a horizonton lebukó napot. Nem volt szükség szavakra, mindketten tudták, hogy a következő napon egy új nap fog virradni, mert valaki, akivel törődtek, és szerettek létezett, de többé nincs köztük.
- Mindenki elmegy. Senki sem marad. Kihalnak mellőlem az emberek. Előbb-utóbb mindenki elhagy majd.
- Nem! Tévedsz! Én nem megyek el! - válaszolta. - Sosem hagylak magadra. Erre a szavamat adom.
- Hol van most az a srác, aki ezt ígérte? - kérdezte sértetten.
- Meghalt, mert azt is megígérte, hogy téged az élete árán is megvéd - válaszolt halkan. - De ez nem jelenti azt, hogy végleg elmegyek. Mindig itt leszek veled. De most már ideje mennem. Nem lenne szabad itt lennem.
- Maradj, csak egy kicsit még! - borult a nyakába és szorosan magához ölelte. - Ne menj még! Nem vagyok kész, hogy elengedjelek. Ezt már nem élem túl!
- Hidd el, minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. És én is itt leszek, vigyázni fogok rád, ahogy mindig is tettem - suttogta, de a hangja már túl messziről szólt, és hirtelen elenyészett, eltűnt a lány karjai közül, akit pedig visszarántott a valóság. Nem maradhatott tovább ő sem, mert ha még egy percet marad már nem tud visszalépni a halál kapujából.
- Lucas... - ébredt föl, és tekintetével máris a fiút kutatta. Ezúttal nem volt olyan könnyű mint az álmában. Nem csak a valóság tért vissza, de vele együtt a fájdalom is. Ám ezúttal ez sem állíthatta meg. a fogát összeszorítva tűrte a húsába maró kínt.
- Hercegnő, nem szabad fölkelnie! Pihennie kell! - próbálta a felügyeletével megbízott szolgálólány visszanyomni az ágyba, ám ez sem volt elég. - Szóljatok a hercegnek - kiáltott ki a lány, bizonyára az ajtó előtt álló őröknek. De Alexis megállíthatatlan volt.
- Hagyd őt! - tört bele Will magabiztos hangja a csöndbe, mire a lány azonnal hátrébb ugrott. - Pihenned kell! - parancsolt rá a fiú.
- Nem, meg kell keresnem Lucast! - válaszolta a lány.
- Lexi...Lucas már...
- Ott vár kint! - erősködött. - Mennem kell!
- Nem, nem hagyom, hogy fölkelj! Pihenned kell!
- Hát próbálj csak megállítani! Nyugtatózz be, de én akkor is oda fogok menni - lökte le magáról a fiú kezét.
- Makacs egy nőszemély vagy! Akkor legalább hadd segítsek! - mondta, majd segített neki felülni, bár a lány ezt is nehezen engedte. - Várj, foglak, csak szép lassan!
- Will jól vagyok! Tényleg. Csak látnom kell Lucast!
De nem volt jól. Csapdába esett az elméje játékaiban, a fantáziavilágában és a tagadásban. Belekapaszkodott az első reménysugárba, ami felcsillant előtte, csak hogy ne fájjon annyira. Megragadta a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. De ezzel csak elrejtőzött, elbújt a valóság elől.
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, mind nehéz és fájdalmas, először megpróbálunk okokat, kifogásokat gyártani, bármi érthető választ találni a kérdéseinkre, de a válasz az, hogy nincs jó válsz. A halálra nincs válasz. A halál elfogadás, és elengedés. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy felkészülünk, és ha eljön, hát szembenézünk vele.
Alexis Willbe kapaszkodott. Rettenetesen fájt mindene, de képtelen lett volna egy helyben maradni. Pokoli kínokat élt át, mégis csak ment előre a feje után. Kiment a szobából, pont mint álmában. Ugyanott járt, de a fiú nem volt ott.
- Lucas? Lucas??
- Alexis! - kezdte halkan Will.
- Lucas?
- Alexis! - mondta hangosabban. - Nem jön ide. Ő meghalt.. - suttogta halkan.
- Nem, az előbb járt bent nálam. Azt mondta itt lesz! - válaszolta, de nem volt teljesen józan, mintha elvesztette volna az eszét. - Mindjárt itt lesz! - de szemébe bánat könnye gyűlt, mi végiggördült arcán, ahogy megpróbált tagadásba temetkezni.
- Lexi, nem jön ide. Halott. És ezt te is jól tudod. Ott voltál vele! Ne hazudj magadnak! Vagy nézz szét, keresheted bárhol, de nem találod meg, csak a testét, de abban már nincs élet! És ezt minél előbb elfogadod annál jobb.
- Nem, ő nem halhatott meg. Ő Lucas. Ő legyőzhetetlen - vetett ellen kétségbeesetten a lány, de a hite kezdett megrendülni.
- Ő is csak egy egyszerű halandó. Tudom, a barátod volt, és hidd el, teljes szívemből sajnálom, de az a legfontosabb, hogy te élsz! Élned kell! Ő is ezt akarná!
- Nem, nem, nem lehet halott - kiabálta. - Nem lehet halott - ismételte, de ezúttal szavai csupán suttogva kúsztak elő a homályból. - Nem lehet halott - tátogta, és ez volt az a pillanat, amikor megvilágosult előtte az út, és minden, amit megpróbált elfojtani, hirtelen zuhatagként zúdult rá.
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, és mindegyikkel egyenként kell megbirkóznunk. Az első a tagadás. Mind illúziókba ringatjuk magunkat, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. Hazudunk magunknak. De a végén, kénytelenek vagyunk rájönni, hogy akit szerettünk nincs többé, és ezen már nem tudunk változtatni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy továbblépünk, és reménykedünk, hogy egy másik életben, ismét egymásra találhatunk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése