55. *Bíborszín Vércsepp*

Another Empty Bottle - Kathy McAllister

Mintha minden megszűnt volna. Az idő megállt telni, a tér belesüppedt egy folyamatosan ismétlődő körforgásba, ami újból és újból ugyanazokat a képkockákat játssza és minden elfoszlott. A hangok eltompultak, pedig korábban tisztán hallatszott az a keserű üvöltés és a vádló kiáltások, amiket a lány kiadott magából. Minden lassított felvételként mozgott.

Úgy tűnt mintha a téridő összeomlott volna. Mintha a fennálló lét, a világ olyan ingatag lenne, hogy a fájdalom ki tudja billenteni a jól megszokott egyensúlyából. Mintha egy tiltott világba csöppentek volna, amely éppoly törékeny, mint a boldogság, mely pillanatok alatt darabjaira tud robbanni, széttépve ezzel a dobogó emberi szíveket is, mik bosszút esküsznek mindennek a nevére mi szent.

- Te szemét gyilkos! - hasított a kiáltás bele az elnémult messzeségbe. - Megölted őt! - ütötte teljes erejéből a herceg mellkasát a lány, de mintha egy tömör kőfalnak ment volna neki, meg sem érezte a másik, csak komoly arccal állta. - Hogy tehetted?!

A fiú csak állt egy helyben nem törődve a lány kirohanásával. Az érzelmi kitörése fölött szemet hunyt, ámbár egy kis idő elteltével, mikor csak nem fejezte be, már kezdte idegesíteni, és tovább nemtudta türtőztetni az indulatait.

- Most már elég legyen! - ragadta meg a lányt és megrázta a vállánál fogva. - Hagyd abba! Legyen már végre egy kis méltóságod! - üvöltött rá teljes erejéből. - Hercegnő vagy! Úgyhogy hagyd abba a siránkozást és fogd be végre, különben nem állok jót magamért!

- Vedd le rólam a mocskos kezedet - üvöltött vissza a lány. - Ne merj hozzám érni.

- Most lett elegem a játszadozásból - kiabálta, majd dühében megütötte a lányt, aki hirtelen megtántorodott és képtelen volt elhinni, hogy kezet emelt rá. - Én figyelmeztettelek, de te nem értesz a szép szóból! Elegem van! Visszajössz velem, és soha többet nem hagyod el az engedélyem nélkül még a szobát sem, különben végzek mindenkivel, akit valaha ismertél!

Alexis gyűlölködve meredt rá, majd a háta mögé nyúlt, s kitapogatta a ruhája alatt rejtőző pengét. Eldöntötte magában, bosszút fog állni a barátjáért, még ha ezért saját kezét is kell vérbe mártania, de megtorolja a halálát. Mert Lucas nem érdemelte ezt, s kötelessége így tennie, ha azért végződött minden így, mert őt próbálta védeni.

A herceg megragadta, és közelebb rántotta magához, de a lány még nem tudta elővenni a fegyverét. Ölelgetni kezdte, s a lányban feltört a kényszert, hogy puszta kézzel essen neki, leküzdve minden undorát. El akarta taszítani magától, de semmire sem ment, ekkor a fiú már egyre követelőzőbbé vált, egyre szorosabban tartotta és tapogatni kezdte mindenütt, hiába ellenkezett a másik.

- Ne! Hagyd abban, ne merj hozzám érni! - esett kétségbe a lány, ahogy rájött a fiú szándékaira.

- Épp eleget vártam már - nyögte állatiasan. - Épp itt az ideje, hogy megtudd ki itt az úr! - morogta, miközben a lány pólója után kapott és megpróbálta lerángatni róla, ám akkor elérte a tőr markolatát és előrántotta.

A pengét villámgyorsan húzta elő és a fiú torkának szegezte, aki ennek ellenére is csak vigyorgott rá, miközben állatiasan nevetett. nem vette őt komolyan, még úgy sem, hogy egy pillanat elég lett volna neki, hogy keresztül metssze a torkát. És a lány meg is akarta tenni, de hirtelen képtelen volt megmozdulni, minden hite elszállt és egyszerűen nem tudta megtenni.

- Egy ilyen kis fogpiszkálóval semmit se érsz. Főleg ha használni sem tudod!

Azzal a herceg megragadta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert, mire a lány egy nagyot sikkantott, ahogy kis híján eltörte a kezét, és a fegyver a földön landolt. Már nem maradt ütőkártyája, meg kellett volna tennie, amíg volt rá lehetősége. Majd a fiú meglökte és a földre taszította, fenyegetően magasodott fölé. Alexis megpróbált hátrébb kúszni, menekülni, vagy bármi, késleltetni az elkerülhetetlent, de tudta, esélye sincs.

A herceg durván megragadta a bokájánál és visszarántotta áthúzva ezzel a lányt a tőrén, aminek pengéje a hátába vájva szaggatta át a ruháját, belemarva a bőrébe, hosszú mély vágást ejtve rajta. Hallotta ahogy felszakad a bőre, és a fülében sistergett a sikolya fájdalmas lüktetése, ahogy kiszakadt a torkán. Alexis üvöltött fájdalmában, ahogy a kés a bőrébe hatolva kínzó fájdalmat okozott neki, bár ez semmi volt a tudathoz képest, hogy tudta mi vár rá. Nem tudta hol sérült meg, az egész háta lüktetett a lapockájától egészen a derekáig a gerincén keresztülfutva, meg vissza. Olyan fájdalmat érzett, hogy nem kapott levegőt néhány pillanatig, és utána is csak fájdalmasan tudott hozzájutni.
De nem adta meg magát. A teste ívbe feszült a fájdalomtól, ahogy hátából ömlött a vér, és a tőr pengéje még mindig a felhasított bőrébe mart. De nem adta meg magát, mocorogni kezdett kínjában, de ezzel csak azt érte el, hogy a kés tovább vándorolt a testén felsebezve a még szabad bőrfelületét. A tőr a vállánál volt, a bal lapockáját sebezve. Nem törődött a keserves kínnal, ami minden mozdulatánál egyre mélyebbre fúródott a felsértett bőrében. Addig ficánkolt, míg kikerült alóla a fegyver, akkor odakapta a kezét. Nem a markolatot találta el, hanem ujjai a pengéjére fonódtak, belemarva a tenyerébe, de ez a fájdalom már nem számított. Sem kevesebbé, sem többé nem tette a kínt, amit eddig is átélt. Ha meg is hal utána, de előtte bosszút áll a barátjáért. Nem tétovázott, célzás nélkül a fiú felé vetette a karját a tőrrel benne. De nem ért sokat, hiszen csupán az arcán ejtette egy hosszú vágást. A halántékától az állkapcsáig hasította fel a fiú bőrét, alig elvétve a szemét. Ám a fiút ezzel a tettével csak még dühödtebbé tette.
- Te ostoba lány! Most már elég! - sziszegte a herceg, fölé tornyosulva. A felhasított bőre alól, apró vércseppek potyogtak, egyenesen a lány arcára. Dühös volt, megelégelte Alexis ellenállását, így előhúzta a kardját és a lány torkának szegezte, a csillogó élű fegyvert. Ám az nem félt, inkább a halál, mint a rá váró szörnyűség. Ám a herceg nem akarta bántani, egyelőre.

- Ha az enyém nem lehetsz, hát másé sem leszel! - hörögte. - Ha nem leszel az enyém, esküszöm itt és most megöllek! - szorította túlságosan a lány nyakához a fegyvert. - Hogyan döntesz?

Alexis nem válaszolt, csak mereven állta a tekintetét. Tudta mit akar, meghal, de nem lesz az övé. Inkább megy Lucas után, de vele nem lesz. Hát tessék ölje meg, csak szívességet tesz neki. Minek maradjon életben, a legjobb barátja meghalt, a szerelme mást szeret, az apja csak rákényszeríti az akaratát, nincs miért maradnia. Mozdult. A fejét oldalra rántotta, mire a penge a  torkának finom bőrét sebezte fel ezúttal. Még szerencse, hogy a herceg észnél volt, és időben elrántotta a pengét, mielőtt komolyabb baj történt volna. Ám Alexis így is komoly, sok vérveszteséggel járó sérülést okozott magának. A nyakán ejtett vágáson hirtelen ömleni kezdett a vére, és már az egész felsőteste vérben úszott, ahogy a hátán és már a nyakán is folyt a vér.

- Ostoba lány, hát inkább meghalnál minthogy velem légy?! - üvöltött rá. - Hát rendben, megteszem amit kívánsz, de előtte még az enyém leszel - vicsorogta, és a lány már túl gyöngének érezte magát, hogy ellenkezzen. Megmozdulni sem volt ereje. És olyan fáradtnak érezte magát. Szinte úgy érezte menten elalszik. De ébren kellett maradnia. Miért is? Azt nem tudta, de érezte, hogy valami fontos történik. Tompán hallotta a hangokat, beszéd csapta meg a fülét. Talán a herceg beszél neki? Nem, ez más volt. Ketten beszéltek fölötte. De nem tudta kik, így erőt vett magán és lassan kinyitotta a szemét, amik időközben lecsukódtak. De nem látott mást, csak a forgó fellegeket és a szemei előtt összefolyó fák lombkoronájának zöld fényét. Homályosan, tompán érzékelt mindent, ámbár tudta, valaki eljött, hogy megmentse őt.

Athlete - Wires

- Hozzá ne merj nyúlni - üvöltötte a harcos, aki a szép hölgy megmentésére érkezett, miközben a fiú felé rontott, aki menten felpattant és kardot vont ellene. Egymásnak estek. Kiabáltak, szidták egymást, s szüntelenül viaskodtak.

Az újonnan érkezett elszörnyedt, amikor megérkezett. Hallotta a sikolyokat, és azonnal az elméjébe kúszott a kép a lányról, kinek ragyogó barna szeme van és káprázatos mosolya. Azonnal felismerte és bárki is állt volna az útjába képtelen lett volna megállítani őt, olyan elszántság tombolt benne. A szerelmét hallotta, hozzá sietett, hogy megmentse, mert belehalt volna, ha bármi történik vele. És rettegett attól a gondolattól, hogy későn érkezett. Mert csak a rengeteg vért látta a lány körül, és egy mozdulatlan testet nem messze tőle.

- Neked ehhez semmi közöd, tűnj innen és megkegyelmezek - mondta Caspian. - A lány velem van!

- De igen közöm van hozzá, amíg arról a lányról van szó, aki hozzám tartozik - sziszegte a fiú arcába. - És megbánod, amiért bántani merted - taszította el magától és behúzott neki egy nagyot, amitől az elterült a földön. - Alexis - suttogta, miközben hozzá sietett és letérdelt mellé. Elszörnyedt a rengeteg vértől, ami beterítette őt. A tőlük nem messze lévő holttestre már nem is mert nézni, épp elég fájdalom volt neki a lányt így látnia. Rettegett tőle, hogy elveszíti. De Alexis már a szemét is alig tudta nyitva tartani. - Ne aludj el! Térj magadhoz! - suttogta, miközben a homlokát a lányénak vetette és közelről nézett bele a kába szemekbe, amik zavarodottan meredtek előre, miközben ajkai aléltan elnyíltak. - Ne halj meg. Neked élned kell! - suttogta, miközben egy könnycsepp hullt rá az arcára. - Szeretlek - suttogta és gyengéden megcsókolta. - Szeretlek, az életemnél is jobban - lehelte, majd ismét csókot lehelt ajkaira. - Kérlek térj magadhoz és boldogan halok meg helyetted, csak ne add föl!

- Takarodj a közeléből - üvöltötte a másik és a fiú csak azt érezte, hogy valami a húsába mar. A karját találta el, hosszú mély vágás szaladt végig rajta, amit ha csak egy pillanattal később ránt el, levágja az egészet. Rettenetes kín futott végig a testén, de ennek ellenére megragadta a saját kardját és lesújtott a fiúra. A mellkasán ejtett vágást, a vállától a köldökéig hasított kardjával és a fiú elterült mellette, de nem foglalkozott vele, csak a szeretett nő fölé hajolt és az arcát simogatta, ahogy karjából közben csöpögött a vér, s a lányéval keveredve a földön, valami meghitt borzongás futott végig rajta, ahogy elterült rajta. Ott feküdtek, az erdő közepén és nem tudták megélik e a másnapot, de legalább együtt voltak. Mert ha a sorsuk nem is, de a végzetük egymásba fonódott és egymás karjában léphetnek át egy másik helyre, ahol talán egymáséi lehetnek. De a fiúban ott tombolt az elnyomhatatlan kényszer, hogy meg kell őt mentenie, még az élete árán is.

- Mindig szerettelek - suttogta Daniel lágyan, elterülve a lány mellett. - Ne merészelj meghalni!

A fiú először nem hitt a fülének, mikor a lány kiáltását meghallotta, azt hitte képzelődik, de aztán ismét meghallotta, és képtelen volt nyugton maradni, a szerelme bajban volt, és segítenie kellett neki. Villámsebesen csörtetett felé, meg sem állva, csak ment egyenest előre a vakvilágba, dühödt tekintettel és harcra készen, hogy leszámoljon azzal, aki bántani meri. Mióta elhagyta abban reménykedett, hogy láthassa még egyszer utoljára. Ám nem így akarta azt az utolsó találkozást, hogy ténylegesen az utolsó legyen. A saját életét is feláldozta volna érte, csak hogy ő élhessen. Mert jobban szerette a lányt, mint a saját életét.

Alexis körül megszűnt a külvilág, elveszett a világban, megfeledkezett önmagáról. Elvesztette a teste fölötti irányítást, nem tudott mozogni, érzéketlenné vált, és kezdett elsüllyedni az önmagának kreált sötét ürességben. Fázott, remegett, és nem tudta mi történik körülötte. Tompán hallotta a körülötte lejátszódó zajokat és hangokat. Majd valami forró simult a testének, ám nem tudta mi, vagy ki az, ösztönösen úgy érezte, hogy nem akar elhúzódni előle.

Egy meleg, ismerős tenyér ért az arcához. Gyengéden simult hozzá, finoman érintve, túlságosan úgy érintette őt, ahogy már nagyon rég nem érintette senki. Elfojtott emlékeket hívott elő belőle. Ám nem tudta beazonosítani az érintést.

- Alexis! - búgta az ismerős hang és ő akarta is volna válaszolni, de már arra sem futotta az erejéből, hogy kinyissa a szemét. Képtelen volt  eszméleténél maradni, kezdett megszűnni körülötte minden, már csak a hangokat hallotta, amik egyre kétségbeesettebben szólongatták. - Kérlek! - Kétségbeesettnek tűnt a hangja, érezte, ahogy közelebb húzódott hozzá. A testét az övéhez préselte és magához vonta az elgyengülő testét. Nehézkesen mozgott, és erősen zihált, mint aki mindehhez az utolsó erejét használja fel. Talán így is volt, ez a gondolat végtelen szomorúsággal töltött el. - Ne! Kérlek! Ne merj itt hagyni! Élned kell!

Megszorította a lány kezét, forró tenyerébe zárta, majd meleg csókokat lehelt tenyerébe. Nedvesség csöpögött az arcára, mintha apró, forró esőcseppek lettek volna. Könnycseppek voltak, a fiú sírt. Félt attól, hogy elveszíti őt. Az arcát olyan közel fektette le az övé mellé, hogy összeért a bőrük, majd a leheletét, az ajkait érezte magán. Alexis dühös volt, amiért lehet utolsó pillanatait érte és mégsem volt képes, hogy kinyissa a szemét, és felnézzen rá még utoljára. Mondani akart volna még neki valamit, elmondani azt, ami benne kavargott. De a sötétség túl hamar érkezett, közölve vele, hogy sajnos nem rajta múlt. Bekebelezte a lelkét, megfosztva őt a külvilág minden zajától. Hirtelen megszűnt minden érzés. Aztán már csak lebegett a semmiben, nem érzett többé semmit, úszott a néma sötétségben, ami magába foglalta őt, többé nem eresztve.

Lágy szellő kél, s messze sodródik,

Kezem ismét, kezed köré fonódik,

Arcomon könnyek, érted születnek,

Félek, mind légzéstelen szüntetnek,

Ha ajkaid közül, már nem szökik szó.

Véredben fekszünk, egymást ölelve,

Idő múlásában, fájdalomtól tördelve,

Tiltott álmot őrzök, s te is hordozod,

A vérben keveredve, reád gondolok,

Ahogy kísértő halál körénk lopódzik.

Ha kell, veled halok, nem engedlek,

Meghalok inkább, de el nem feledlek,

Utánad megyek, ha szólít a végzet,

Veled tartok én, nyelve a mérget,

Mert nélküled, létemnek oka nincs.

Fölöttünk az ég, rózsaszirmot hint,

A mában inkább veled halok, mint,

Holnaptól kínzó magánytól féljek,

Egy nélküled való világban éljek,

Hol egykori létednek nyoma sincs.

/Halálos Szeretet/

/Én írtam/

Daniel, ahogy ott volt mellette, ahogy a karjában tartotta, egyszerűen megszűnt a világ. El is felejtette mennyire hiányzott neki ez az érzés, ahogy megérintheti, a testét a testén érezheti, még ha mindketten halálukon is voltak szinte. Ölelte őt, csókolhatta, és boldogan meghalt volna, ha egy percet boldogan eltölthet vele. Csak érezni akarta őt, kétségbeesetten érezni akarta. A csókját, az érintését, arra vágyott, hogy azt mondja szereti, hogy érte él, hogy a szemébe nézhessen és elvesszen bennük, csak ölelni akarta örökké. De ez a pillanat sem tarthatott örökké, s kénytelen volt dönteni.

Hangokat hallott, valakik közeledtek. már a távolból hallotta, hogy az öccse az. Nem tudta mit tegyen. Hagyja ott a szíve választottját, aki lehet...aki haldoklik. Vagy maradjon és az öccse szeme láttára kelljen végignéznie a halálát. Nem, ha Will rátalál a lánynak még van esélye, ha azonnal a palotába vágtat vele megmentheti. Nem maradhatott ott. És bármennyire is fájt neki, de ott kellett hagynia. Fájó szívvel és végtagokkal, de feltápászkodott és elvonszolta magát pár méterrel odébb, s tisztán látta onnan, ahogy Will megérkezik, majd kiabál egy kört a társával, s nem habozva a lányt a karjaiba kapva elindul, hogy megmentse őt. Ó, ő ostoba, hát mit is képzelt? Persze, hogy ott van Will, hát mit hitt, hogy felszívódott? Alexis vele van, és vele is lesz, soha nem lesz az övé, nem veheti el Willtől. Ó, ostoba, hirtelen meglátta és azt hitte minden olyan könnyű, de nem. Semmi nem volt könnyű. Ugyanis soha nem lehet a lánnyal. Ő jobbat érdemel, Willt érdemli, s ő nem lehet vele, még csak rá sem nézhet, különben rögvest meggondolja magát. De el kell őt engednie. Nem hozzá tartozik...