2013. október 6., vasárnap

9. *Holdfény*

A vacsora fagyos hangulatban telt. Szinte lehetetlen volt nem észrevenni a levegőben cikázó feszültséget. Valamiért senki nem mert megszólalni, mintha csak attól rettegnének, akkor valaki beléjük állít egy kést. Alexis és Will egymással szemben ültek, farkasszemet néztek egymással, miközben mindenféle grimaszt vágtak a másiknak. Mindketten izzottak a haragtól és az indulattól, ahogy egymásra néztek. Még mindig ott lobogott bennük a beléjük fojtott düh, amiért nem ronthattak egymásnak korábban, és Alexis utána csúnyán meg is tréfálta a fiút a kertben. Richard megköszörülte a torkát.
- William, gondolkodtál már rajta mit fogsz tenni a trónra lépésed után? Hódítások, diplomáciai szövetségek, fejlesztés? Bármi terv? - kezdeményezett beszélgetést az ifjúval.
- Csakis olyasmibe vágnék bele, ami népem javát szolgálja, felség. Nem vagyok az erőszak híve, így nem kívánok háborút viselni, a béke párja vagyok. A gazdaságot fejleszteni akarom, javítani az emberek életkörülményeit, de még konkrét terveim nincsenek - válaszolt illedelmesen.
- Ezek tényleg lenyűgöző elképzelések. Még csak ilyen fiatal mégis nagyra törő tervei vannak. Te mit gondolsz erről, Alexis? - fordult lányához, aki viszont kész volt ilyenkor is gúnyolódni.
- Soha nem kellett ezeken gondolkodnom, mivel még csak a lehetősége sem állt fent soha, hogy bármilyen trón közelébe kerüljek. És nem is szándékozok belegondolni ebbe. De igazán dicséretes, hogy 19 év alatt sikerült ilyen terveket kitalálnia, hiszen egész életében erre készült - vetett a fiúra egy gúnyos vigyort. - És ha az urak megbocsátanak, távoznék, ezek a nagyratörő tervek nem nagyon érdekelnek - állt föl és mielőtt bárki megállíthatta volna, elsietett. 

A vacsora végeztével a lány viszont ismét felkereste apját a tróntermében, hogy négyszemközt beszélhessenek ezúttal, távol az idegenek füleitől.
- Apám - lépett be a hatalmas csarnokba a lány. - Beszélnünk kell!
- Rendben, hallgatlak - sóhajtott és felöltötte a mondd csak kislányom arckifejezését.
- Gondolkodtam - kezdett bele. - És arra jutottam...
- Hogy adsz egy esélyt William-nek - vágott a lánya szavába. - Tudtam vagy legalábbis reméltem, hogy rangodhoz méltóan fogsz viselkedni.
- Hát nem éppen így akartam kifejezni magamat, tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy még van lehetőséged udvariasan lemondani a terveidet, mert ha én veszem kezembe az ügyet, aminek jó vége biztos nem lesz - vett föl egy ártatlan mosolyt. - Mellesleg, udvariatlanság volt a szavamba vágni. Nem túl illedelmes viselkesés, apám.
- Alexis..
- Ne szakíts félbe, még nem fejeztem be! Bármit is mondasz nem gondolom meg magamat, nem áll szándékomban hozzámenni egy ilyen alakhoz.
- William jó ember. Gazdag, egy egész országot örököl, nemes, eszes, erkölcsös és jóképű.  - sorolta az érényeit. - Jobbat nem is találhatnál, mások ölnének is ilyen lehetőségért, neked pedig az öledbe hullott az esély. Ideje megragadnod.
- De nem én kértem ezt. Felőlem vihetik, nekem ugyan nem kell! Nekem nem ez a sorsom apám - próbálta meggyőzni.
- Nomen est Omen - válaszolta az apa. - Azt jeleni...
- Tudom mit jelent! - tört ki a lány. - De máshogy is dönthetek. Tudom, hogy van más lehetőségem.
- A nevedben a végzeted. Lawson vagy. Királyi vér. Ez a sorsod, ezt kell tenned. Mind ezt tettük és ezt is fogjuk, amíg világ a világ - jött a válasz. - Én is megtettem, anyád is. A hozzánk hasonlók számára a szerelem lehetetlen, azt kell tennünk, ami az országnak jó.
- És ha én más vagyok? A világ változik, a szokások is. Ha valaki képes megváltoztatni a világot, akkor az én vagyok. Miért nekem kell ezt a terhet viselnem? Az egész nemzet terhét a vállamra vennem? - kérdezte megtörten.
- Mert mások képtelenek lennének áldozatot hozni. Most nem tudsz változtatni, nincs hozzá elég hatalmad. Ha hozzámész királynő leszel, ha magadon nem is segíthetsz, de a gyermekeidet megkímélheted ettől a sorstól - mondta a király, de tudta, hogy szavai sosem teljesülnek be, ezen sosem fog senki változtatni. - Anyád is meghozta a döntését, a te sorsod is ez. Tedd őt büszkévé.
- Nincs jogod pont őt használni kifogásnak. Bárki mást igen, de őt nem! - tört ki dühösen. - Nem fogok fogolyként élni, ahogy neki kellett. - válaszolt feldúltan és az ajtó felé sietett, de mielőtt kilépett még visszaszólt utoljára. - A halottaknak nincsen akaratuk - majd becsapta maga mögött a kétszárnyú, tömör faajtót.
Halk kijelentése olyan nehéz terhet hordozott magában, amibe még a legkeményebb kőszív is beleremegett volna. Szavai visszaverődtek a falakról és odabent cikáztak vádló sikolyokként, mint megannyi halálhörgés. A szavak síttak, akár egy anya elhaló magzata a sötét vérbe fúló éjben. A szilánkok, mik egy összetört szívből fakadtak, most belefúródtak a lány minden egyes porcikájába. Minden idegsejtje fájdalomtól szorult össze, tüdeje pedig könnyektől fuldoklott.

Az álmok ravasz teremtmények, amik kísértésbe taszítják az embert, és az örök magány ösvényére lökik, ha kétkedve járja a lélek bugyrait. Egyszerre átkoznak és oldoznak fel a bűnök alól. Akár a tenger hullámai, amik összecsapnak a fejed felett. Megfojtanak, majd újáéledve sodornak a partra, de egészen másként. Ezt jeletni álmodni, meghalni, majd a következő napon új életre sarjadni.
Alexis viszont képtelen volt lerázni magáról a szavak súlyát, mik a lelkére nehezedtek. Már egy egész nép fájdalma borult rá. Egy ország sorsát kellett cipelnie, pedig a saját problémáit sem tudta megoldani. Még csak egy gyerek volt, akinek szüksêge volt az anyukájára.  De azt már nem kaphatta meg. Végtelenül és menthetetlenül magányos volt. Tanácsra volt szüksége, valakire aki segíthet neki, bárkire, csak ne kelljen ennyire egyedül lennie ezekben a sötét órákban. Szüksége volt valakire, aki megmenti a világ fájdalmától és a világot őtőle. Mert jól tudta, képtelen egy világ sorsát a szívén viselni.
Fejét előreszegezve belebámult a sötétbe, mintha a jövő egy kósza árnyának sugallatát keszülne elkapni. Egy apró suttogást vagy egy alaktalan mozdulatot. De csak a végtelen homállyal szemezett, ami fojtogatóan ölelte át. Rá kellett jönnie, hogy ezt a döntést csakis ő hozhatja meg, senkitől nem várhat segítséget. Magára van utalva. És ha a saját ösvényét akarja járni, egyedül kell torkon ragadnia a világot, hogy a lábai elé kényszerítse. Mert nem ő lesz az, aki ebben a harcban behódol.
Könnyedén indult el, mintha lebegne, szinte még ő maga sem vette észre mikor kelt ki az ágyából, ami az örökké nyugtahatlan tenger hullámain hajózott, törött kormánylapáttal és megtépázott vitorlákkal. Imbolygás és bizonytalanság volt sorsa. És lassan, de biztosan, egy olyan hely felé úszott, ahol már nem volt hatalma. De még ha a kormány össze is tört, és a hajó léket is kapott, a kapitány a lány volt, és ki kellett tartania, hogy kiléphessen a hullámok közül, biztos földön kellett állnia. Mert a kormányos, a hajó ura csakis ő volt, élete s lelke kapitánya. 
A dicső istennő, az ezüstfényben úszó Hold beragyogta útját, ahogy lépteit támogatta. Ő is egy harcos volt, az egyetlen, ki ragyogni mert ezen az örök éjszakán. Magányos volt, ahogy hitvesét a Napot várta, ki minden este meghalt, hogy szerelme lélegezhessen. De sosem pillanthatták meg egymást. S bár lehetetlen volt, az ő szerelmük igaz volt, s a lány is meg akarta tapasztalni ezt az érzést. Szeretni akart, és szeretve lenni.
Egyedül kóválygott a kastély folyosón, akár egy megtört lélek, egy továbblépésre képtelen kísértet. Megnyugvást akart találni, megtalálni a helyet ahová a szíve húzza. Csak ment előre, nem törődve azzal merre jár. Az éj közepén, meglehetősen alul öltözve, mezítláb, egyedül bolyongott. Majd megállt az egyik öreg ablak előtt és kitárta, hogy belenézhessen az üvöltő éjszakába. Letelepedett a párkányra, és elképzelte, hogy nem az aki. Szabad volt és független. Aki mindig is lenni akart. Az égre emelte csillogó szemét, és a Hold fénykörén lejtett táncot.


- Sajnálom anyu, de nem lehetek a tökéletes kislányod. A saját utamat kell járnom - suttogta az éjbe, és a szellő messzire sodorta szavait.
Abban a pillanatban, a lány tudta, hogy sóhaja meghallgatásra talált. És édesanyja lelke valahonnan épp reá mosolygott. Elfogadta a döntését. Hagyta, hogy élhessen.
- Nem tudsz aludni? - pukkasztotta ki a képzeletbeli burkát egy hang.
- Mivan már követsz is? - fintorgott a lány, tudta ki az, anélkül, hogy megfordult volna.
- Te jöttél az én szobám elé - válaszolta a fiú. - Én csak a csillagokat akartam nézni álmatlanságomban.
- Remek, akkor keress másik ablakot, mint látod ez már foglalt - grimaszolt. - Mondom foglalt! Süket vagy? - háborodott föl a lány, amikor a fiú helyet foglalt mellette.
- Tisztázzunk valamit hercegnőm - kezdett bele, de hangjában semmi báj nem volt. - Én a kötelességemet teszem, azért vagyok itt. Próbáltam kedves és udvarias lenni, hátha lehet ebből valami, több mint érdekházasság. Pedig tudtalak volna szeretni. 
- Ez remek meg minden, de mielőtt idejöttetek kijelenteni, hogy ez meg az lesz csak egy dolgot felejtettetek el, engem megkérdezni, hogy én akarom e ezt! Mert nem akarom, ha eddig nem jöttél volna rá. - vágta a képébe.
- Ez a kötelességünk, én sem szórakozásból vagyok itt. 
- Akkor menj el, senki nem hibáztatna ha lelépnél. Nem róhatná föl neked senki - próbálta befolyásolni őt.
- Nem lehet. Ez már el van döntve.
- Akkor keress mást, olyat aki tényleg hozzád való. Most komolyan, ki olyan ostoba, hogy királynőnek szán. Még a mostani hatalmam is sok. Úgyhogy nem kérek belőle, belőled. Nekem nem kellesz.
- Át kell vennem a királyságot, és nem számít mit érzünk, akkor is össze fogunk házasodni! És ha dacolsz a sorsoddal csak megnehezíted az egészet. Törődj bele. - robbant ki a fiúból.
- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne! Nem kedvellek, és inkább lennék halott, mint a te feleséged.
- Lehet hogy gyönyörű vagy és gazdag, és jól bánsz a szavakkal, de attól még kettőnk közül én járok rosszabbul ezzel az egész házassággal, azt elhiheted, mert nekem kell majd téged elviselni.
- Itt a megoldás. Menj el és hagyj békén.
- Sajnos nem tehetem, bármennyire is szeretném! De még egy ilyen herceget nem találsz mint én, aki hajlandó lenne elviselni téged.
- Remélem is, hogy nem találok egy ennyire beképzelt, öntelt bunkót!
- Elviselhetetlen vagy! - mondta a fiú. - Egy nyafka liba, akit sajnálni kell mert szegény hercegnőnek született. Más meghalna azért ha ilyen élete lenne! Törődj bele királylány! Szánalmasan viselkedsz.
- És te mégis ezt a nyafka libát akarod. Hát jól gondold meg, mert pokollá teszem az életedet! Még a végén nehogy álmodban eltaláljam vágni a torkodat, ha előbb nem a sajátommal tenném. És most szép udvariasan megkérlek, hogy takarodj el az ablakomból!

2 megjegyzés :

  1. De jó lett ez a részed is!!!! Siess a kövivel!;):DD
    meglepi nálam!!!;) ---> http://love-andsuccess.blogspot.hu/p/dijaim.html

    Puszi!♥

    VálaszTörlés