8. *Indulatok Harca*

Alexis lassú, ámbár megfontolt léptekkel közeledett a magasra törő hatalmas kastély felé, melyben többnyire fogolynak érzi magát. Daniel szótlanul követte őt, ámbár a lány monda neki, hogy nem szükséges vele tartania, hazatalál egyedül is, de ő nem hallgatott rá.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ami a lány körül terjengett és belőle áradt. Szinte fortyogott a dühtől és az indulatoktól, és mindez egyre csak erősödött, ahogy közelebb ért a magas kőfalakhoz. Már összeszedett mindent a fejében, amit mondani akart. Ki akart tálalni, elmondani mindent, mert eddig nem hagyták, hogy befejezze a mondandóját. Ezúttal elmond mindent, amit eddig belé fojtottak. Ezúttal senki nem állítja meg, ezúttal minden másként lesz.

Ahogy elérték a magas kőfalat, a lány úgy érezte, mintha valamit elfelejtett volna, de nem tudta mit. Egyszerűen csak rossz érzése támadt. Daniel halkan kacagott.

- Aha, még hogy egyedül is visszatalálsz, mi? – kacagott egy diadalittas mosoly kíséretében, amit cseppet sem igyekezett elfojtani.

- Igen, képzeld visszataláltam, csak nem szoktam a kaput használni - szólt vissza a lány. - Viszlát Daniel, köszönök mindent - pukedlizett egyet, mire a másik csípőből meghajolt.

Mindketten felnevettek erre. Valahogy a szokásukká vált ez az elköszönés. Vicces, mindketten két nemesi sarj voltak, akik mások előtt ügyet sem vetettek a szabályokra és pont egymás előtt finomkodtak ezekkel.

- Hé, ugye még találkozunk? - kérdezte Daniel.

- Persze, sokkal élvezetesebb a te társaságod, mint az ittenieké - intett fejével a kastély felé. - Holnap reggel a tónál? Megfelel?

- Rendben - mondta egy hatalmas mosoly kíséretében. - Akkor holnap. Viszlát Alexis - mondta, de még mielőtt távozott, látta, hogy a lány tényleg nem szándékozza használni a kapukat, hanem könnyedén megmássza a magas kőfalat, majd eltűnik a túloldalán.

Azonban a lánynak nem sikerült feltűnésmentesen bejutnia, ugyanis az ő mindent látó testőre, egy pillanaton belül ott termett mellette, hogy alaposan leszidhassa, amiért ilyeneket csinál.

- Lexi! Te megőrültél? Ez veszélyes - korholta. - Miért nem tudod a kaput használni, ahogy mindenki más.

- Ugyan Lucas, tudod, hogy nekem ez gyerekjáték. Szeretem a kalandokat, és mint tudod, azok az idióta őrök nem engednek ki, így kénytelen vagyok veszélyesebb, ámbár sokkal szórakoztatóbb módszerekhez folyamodni.

- Először is, megjegyezném, hogy én is egy vagyok az őrök közül, és alaposan kioktatnálak az alapvető tiszteletről és illemről, de most sokkal fontosabb dolgunk van. Elég nagy bajban vagy. Ismét!

- Mit csináltam már megint? Hiszen itthon sem voltam! - háborgott.

- Inkább mit nem? Megígérted a bátyáidnak, hogy ott leszel a mai gyakorlásukon - válaszolta és megkérdezte ismét magától, mi lenne, ha csak egyetlen egyszer nem felejtene el semmit.

- A francba! - sziszegte, mire a testőr megköszörülte a torkát. - Kösz, hogy szóltál Lucas, életmentő vagy.

- Mire mennél nélkülem? - kérdezte mosolyogva. - De előtte átöltözhetnél, már megint csurom víz vagy. Hol jártál te lány?

- Hosszú történet - vigyorgott. - Sietek, mondd meg nekik, hogy mindjárt ott leszek - mondta, majd villámgyorsan elrohant, föl a szobájába.

Lerugdosta magáról a vizes ruháit, és sietve túrta föl a szekrényét, ahonnan össze-vissza kapdosta ki az első darabokat, amik a kezébe akadtak, majd szinte rekordot döntő sebességgel cibálta őket magára. Még egy utolsó nézés a tükörbe, és már rohant is lefelé a kacskaringós csigalépcsők tömegén.

A fiúk mindig a hátsó kertben edzettek, így a lány célirányosan a kastély nyugati szárnya felé loholt, aminek ablakai pont arra felé néztek. Lerobogott a második emeletre és elfoglalta a helyét a páholyban, ami egy ablak volt. Lábait kilógatta és, érdeklődve várta, hogy kezdődjön, de legnagyobb csalódottságára néhány oda nem illő alakot is megpillantott ott.

A mosoly is lefagyott az arcáról, mikor az Idióta kardot ragadott, hogy kiálljon a bátyái ellen, de nem csak ő merészkedett be a fenségterületükre, hanem az apja is, és az ő apja is, akit sosem érdekelt a gyerekei gyakorlása, de amint egy nyalka királyi sarj beáll közéjük, az már egyből érdekli.

Alexis késve érkezett, így az első meccs épp akkor ért véget mikor helyet foglalt, és csalódottan vette tudomásul, hogy az idősebbik bátyja veszített. Valószínűleg hagyta magát, mert az apja megkérte és ő persze azonnal úgy is tesz, de ez nem vonatkozott Christianra. És a lány már előre készült, milyen jót fog nevetni mikor a hercegecske csúnyán pofára esik.

- Gyerünk Chris - suttogta morogva, mikor a fiatalabb testvére vette föl a kardot.

A két ifjú egymással szemben álltak, majd kezet fogtak, jelezve, hogy barátságos meccs következik, majd mindketten harci állásba helyezkedtek. Christian szemében vad tűz lobogott, elszántság, vadság tükröződött. Ő volt az erősebb, habár a fiatalabb testvér volt. Ő jobban hasonlított a húgára, hiszen őt sem lehetett szabályozni, ámbár szabálytisztelőbb volt, mint kishúga. De nem tűrte, ha bárki erősebb nála, vagy legyőzni őt.

Először csak lassan köröztek egymás körül, felmérték egymást, megpróbáltak a másikon gyenge pontot találni. Aztán Christian megmozdult és felé iramodott. Kardok fémes csattanása hallatszott, ahogy vas ütődött a vasnak. Hárították egymás próbálkozásait, nagyjából egyenlő felekként harcoltak, ámbár az idegen végül erősebbnek bizonyult. Egy rafinált, villámgyors mozdulattal hárított, amikor a másik támadt majd lefegyverezte, és rászegezte a kardot. Ő nyert.

- Jajj Chris, nem igaz, ne bénázz már - kiáltott le rájuk a lány, és ők ekkor vették észre, hogy társaságuk van. - Hagyod, hogy ez az idióta legyőzzön?

- Alexis! - szólt rá fegyelmezően az apja.

A herceg kissé sértetten nézett fel az ablakban ülő lányra, aki csak megvonta a vállát, mikor ránézett. Kösz, de nem vagyok idióta, gondolta magában. És ha olyan nagy a szád, hát gyere és mutasd meg, te mit tudsz!

De amint végiggondolta Alexis elrugaszkodott a magasan lévő ablaktól és a sértetlenül földön landolt, pedig legalább két emeletnyi magasságból ugrott. Lassan odasétált a bátyjához, majd könnyedén kivette a kezéből a nehéz kardot és a fiú elé állt. Egyértelmű kihívás.

- Alexis, tedd azt le! Az nem a te kezedbe való - szólt közbe az apja.

- Csak megmutatom neki, milyen is az igazi harc, mert a bátyáimmal inkább csak balettozott. Nem te mondtad, hogy legyek vele barátságos? - nézett rá hatalmas boci szemekkel.

- Biztosan jó ötlet ez? - kérdezte a herceg, aki nem akarta elhinni, hogy egy kislány akar kiállni ellene, akinek szeme láttára verte le a bátyáit.

- Talán félsz? - szegezte neki a kérdést. - Vagy csak bátran nem állsz ki egy jóval fiatalabb harcos ellen, aki nem mellesleg lány?

- Ha ennyire akarod, hát legyen - válaszolta meglengetve a kardját, megfogadva, hogy nem lesz durva, végülis csak egy kislány, nem tudja, mit csinál.

De a lány tudta mire vállalkozik, és egyáltalán nem félt, hiszen más társasága nem volt, így fiúk között nőtt fel, akik szeretnek harcolni. Nem voltak lány barátai, így nem tehetett mást, mint a bátyáival és két másik korabeli fiúval lógott, az egyikük Lucas volt, a másik pedig, az ő öccse, aki sajnos már nincs köztük. De mivel így nőtt föl, elkerülhetetlen volt, hogy ne tanulja meg forgatni a férfiak kezébe való fegyvereket.

- Én a helyedben, nem venném ennyire félvállról - szólt közbe a fiatalabb testvér. - De Lexi, legyél vele kíméletes - vigyorgott.

- Nyugi Christian, nem teszek benne komolyabb kárt - mondta, majd mindketten nevettek. A fiúnak nehéz volt elhinni, hogy egy olyan vad, makacs, harcias lány, mint ő, hogy tud ilyen angyalian nevetni, miközben kardot szegez neki.

- Itt ugyan nem lesz semmi - lépett Richard a lánya elé. - Alexis, add azt ide!

- Csak egy barátságos meccs lenne. Próbálok kedves lenni, vagy nem erre kértél? - játszotta meg az engedelmes kislányt.

- De ne így! Egy hercegnő ne így legyen barátságos. Na, add azt ide, mielőtt megvágod magad - mondta erőteljesen, és meglepő, de a lány duzzogva, de átadta neki. Dühösen meredt a fiúra, rávillantva, egy „most megúsztad” arckifejezést, majd egy „de ezt még befejezzük” is érkezett mellé, ahogy odébb sétált, és átadta a helyét a testvéreinek.

- Pedig legyőzted volna - súgta neki Christian, mikor megállt mellette.

- Talán a fejét is levágtam volna - nevetett. - De ne higgye, hogy megúszta, egyszer leszámolok vele, majd meglátod - válaszolta, majd csalódottan nézte, ahogy a bátyjai egymást váltva veszítenek és ő képtelen volt beállni, hogy megvédje a családja becsületét.

De megfogadta magában, hogy többé semmit nem tűr el az apjától. Nem fogja hagyni, hogy tönkretegyék őt. Mindent el fog követni, hogy megakadályozza őket.