10. *Érzelmek vihara*

A herceg egy dühös fújtatást hallatott, szinte szét akarta feszíteni őt az elfojtott indulat. Erősen koncentrált, nehogy bármi kicsússzon a száján, amivel örök ellenségévé teheti a lányt, így inkább sebzett méltósággal, de megfordult és már csak léptei halk kopogását lehetett hallani, amik vízhangot vertek a kihalt folyosókon, ahogy távozott. A lány egyedül maradt a bánattal, ami bekúszott a bőre alá, és belülről kezdte emészteni a lelkét, melyre annyi teher nehezedett. Szinte érezte, ahogy a szíve egyre elnehezül, és megriadt a gondolattól, hogy egyszer oly nehézzé válik, hogy testét a földhöz láncolva örök rabságba taszítja lelkét. Rettegett a gondolattól, hogy egy nap már képtelen lesz küzdeni, és be kell hódolnia, ami egyet jelentett vesztével, minden hite, és tudása feladásával, szabadsága elvesztésével.

Nem tudni meddig, percekig talán órákig ülhetett az ablakpárkányban, magányával betakarózva, amíg a nap első sugarai felkapaszkodtak a horizonton, maguk után húzva a fényes napkorongot, és lágyan cirógatva ébresztgették a környéket. Mire a fénynyalábok elsöpörték az éjszaka sötét árnyait, már tisztában volt mindennel, ami tökéletes reménytelenségbe taszított az éjjel. Megérezte a reggeli illatát, amely alattomosan bekúszott az ajtó résein, és amiről pontosan tudta, hogy képtelen lesz elfogyasztani. Lassan visszavonulót fújt, lemászott a biztonságot nyújtó ablak párkányáról és kész volt felvértezni magát, harci díszbe öltözni, hogy felkészüljön az új csatára, mely minden egyes napfelkeltével betáncolt az életéve, új harcra hívva őt.

Amint csupasz lába a hideg padlót érintette, nem csak a hideg rázta ki, de visszasüllyedt a káoszba, ami minden egyes nap kígyózó szörnyetegként tekeredett rá, és alattomosan egyre inkább elragadta lelkének darabkáit. Nem tudta már kicsoda valójában, és mit kellene tennie. Ez alatt az egy hét alatt az egész világ fenekestől felfordult körülötte, a lány pedig összeroppantam a változások súlya alatt, és émelygett annak tudatától, hogy bármit is tesz, pusztulásba fog torkollni.

Mezítelen lábbal, sebzett szívvel, de megtörhetetlen akarattal tárta ki az üvegajtót, és kilépett a hajnal derengő szürkületébe. Élvezte, ahogy a hűvös szellő az arcába süvít, ahogy messze sodorja a kételyeket, a kimondatlan szavakat, a kusza gondolatokat és a remény apró szikráját lobbantja lángra. Ha csak egy pillanatra is, de fellélegzett, amíg hatalmas súllyal újra szívére nem helyeződött a bánat és a fájdalom néma terhe.

Kínzó csöndben úszott a világ, mit monoton kopogás zaja zúzott szét. A Nap még fel sem támadt a horizont halott vásznáról, mikor a lány mezítelen talpa már ütemesen dobogott a lépcsőkön, ahogy a legfelső toronyba szaladt föl. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, vagy ha lehunyta pilláit derengő árnyak iszonyata borzasztotta el és borította árnyékba szívét, mégis eleven volt. Mert tudta, hogy ha csak pár órára is, de kiszabadulhat. Talán vissza sem kéne jönnie, senkinek nem hiányozna. És nem kéne többé fogolyként élnie, nem kéne többé azt tennie, amit mások mondanak, mások elvárásai szerint élni. Elmehetne, joga van a boldogságra, szabadnak született, nem szolgának, ki hűbérurának tartozik örök szolgasággal. Ő egy élő, lélegző ember, nem ajándékozhatják oda bárkinek, nem dönthetnek az életéről az ő szava nélkül. Ő nem szolga, ő hercegnő. S ha kell, egy egész nép áll ki az ő szava mellett.

El akart menni. Abban a pillanatban eldöntötte, el kell mennie. Itt soha nem lehetne boldog, míg tudta, érezte, odakint a nagyvilágban vár rá valaki. Valaki rá fog találni, aki megvédi őt, akit nem érdekli ki volt, ki lehetett volna, aki önmagáért értékeli nem a pénzért, mi nem is az övé, a hatalomért, mit nem akar megragadni, és az aranyvérért, mely őt és királyok nemzedékeit éltette. A vért melyből magzata fakadni fog, s benne is élni fog a királyok fenséges ereje. Mert származása révén csupán erre érdemes, nem uralkodhat, de kötelessége, hogy uralkodóknak adjon életet, az apja erre szánja, eladná, akár egy tenyészállatot, hogy érintetlen méhét áruba bocsássa, s egy idegen országnak szüljön uralkodót, mely ő országát is birtokba veszi. Erre szánták őt. De ő tudta, hogy a sorsa más. A sorsa odakint várja.

A szobájában levetette sötétlő palástját, hálóruháját, ledobva királyi származását azzal együtt. Új ruhát húzott magára, melyben semmi előkelő nem volt, hogy emlékeztesse, mától szabadként fog élni. Semmit nem akart magával vinni, nem akart emlékezni arra a rabságra, mit ebbe a toronyba zárva töltött. Még levelet sem írt, nem akart elbúcsúzni, csupán azt bánta, hogy szótlanul kell távoznia fivéreitől, kik számára ettől a naptól kezdve halott lesz, s többé nem láthatja őket. Talán megértik majd egy napon mit miért tett, s talán megbocsátást is nyer tettéért. Talán. 

A történelemkönyvek is csak úgy fognak emlékezni rá, mint a szökött leány, ki elmenekült sorsa elől. Az elrabolt hercegnő, az eltűnt lány, kinek hollétére fény nem derült soha, s holttestét sem lelték sehol, köddé vált, s elveszett a világban, mely egyszerre taszította ki s fogadta magába. Talán évszázadok óta tudatlanul, ifjak olvassák majd a történetét, nem is sejtve hogy ereikben hatalmas harcosok dicső vére lobog, s ujjong.

Will komoran bámult maga elé. Belülről emésztette őt a sértettsége és bűnbánata egyszerre. Bántották a szavak miket reá mondtak, s mikkel őt vádolták. Kétkedő érzelmek hada ostromolta lelkének bástyáit, melyek megtörni látszottak a támadás során. A tudat, hogy nem rangjához méltóan vette szájára a szavakat megannyi puskalövésként hatolt koponyájába. Mintha arcon köpte volna tanítóját, apját, s a koronát mocsokkal fedné be. Bármennyire is sértette a tudat, de bocsánatot kellett kérnie, a lány miatt felelősséget nem vállal, ha akarja szidhatja tovább de neki az erkölcse ezt diktálja.

Ne úgy viselkedett, mint azt elvárták volna, hagyta, hogy ez a lány az egekbe tornássza az indulatát, mely eddig korábban senkinek sem sikerült. Tudta, hogy jól bánik a szavakkal, hogy az ártatlan külső mögött egy igazi bestia lakozik, ki a legkeményebb férfiszívet is könnyedén a halálba tudná taszítani, ha elkezd játszani a szavakkal. Tudta, hogy erre számíthat, mégis elvesztette a fejét, mikor az a démoni lény kivetette rá a hálóját, és ő szabadulás helyett csak még inkább belecsavarodott. S rettegett a tudattól, hogy már képtelen szabadulni onnan, mert bármit is vágtak egymás fejéhez, odabent jól tudta, a lány igenis hatással van rá. Egy szava is elég hozzá, hogy égrengető zivatart kavarjon a fiúban, hogy az megkérdőjelezze minden hitét és tudását. De a legnagyobb baj az volt, hogy ezt a lány is tudta, és szándékában is állt kihasználni.

Will pedig elveszettebbnek érezte magát mint korábban valaha. Volt valami a lányban, ami egyszerre vonzotta és taszította, az agya hevesen tiltakozott, vészjeleket küldött, hogy meneküljön el addig, amíg tud, de a szíve egészen mást mondott, a szíve dobogott, érzett valamit, és még ha el is ment volna, tudta, hogy a szíve visszahúzná, mert az élete abban a pillanatban megváltozott, hogy először elveszett abban a sötét szempárban. És jól tudta, hogy az élete már sosem lesz olyan mint azelőtt.

A kötelességét tette, de valahogy legbelül már ő maga is sejtette, már rég túlnőtt ez a kötelességtudaton. Azért jött ide, hogy a népét szolgálja és elfogadja a sorsát. Nem számított vágyra, szenvedélyre, szerelemre meg még kevésbé, csupán két idegen képzelt maga elé, kik mindenféle érzelem nélkül néznek egymásra, kik között soha nem alakulhatna ki semmilyen vágy, de már jól tudta, minden elképzelése romokban hevert. Mert a lány minden vágyát felkorbácsolta, és hiába mond nemet, hiába utasítja el ezerszer, ő már nem megy el innen, nem, bármit is mond, bármit is gondol mikor vele van, bármit is vág a lány fejéhez ha feldühíti, akarta őt, testestül lelkestül, az idők végezetéig.

Az erdő még a homály és az árnyak színtere volt, ahogy a lány betört a rengetegbe. Nem félt, hisz már ezredjére járta végig azt az utat. És éltette őt az izgalom, mert tudta, szabad. Mindent eldöntött, szemernyi kétség sem volt benne. Tudta mit kell tennie, de egyedül képtelen lett volna megtenni. Segítségre volt szüksége, is tudta is kitől kérhet. Aki segíthet és segíteni is fog neki, mert nem ért egyet a társadalom intrikáival. Hiszen úgyis a fiúval beszélt meg találkát.

Faág reccsent mögötte, s a lány riadalom helyett nagy mosollyal fordult hátra az ismerős alakot kutatva. De senki nem volt ott. Talán csak egy állat lehetett. De a tudata mást súgott. Nem volt egyedül, és minden érzékszerve azt súgta menjen haza amíg teheti, de a lány nem hallgatott rájuk. Ment tovább, előre amerre csak látott. Újabb ág reccsent.

- Daniel? - kérdezte remegő hanggal. - Te vagy az?

Ám válasz nem érkezett. Még a madarak is elhallgattak. Csupán a fák leveli suttogtak pró titkokat egymásnak. Egy hang sem szökött a világba, hogy válaszul szolgáljon.

- Daniel? Ne szórakozz gyere elő - próbálkozott újra. - Ez nem vicces! Most komolyan! - próbálta nyugtatni magát, de legbelül már ő is tudta, Daniel nincs ott, de bízott abban, hogy más sincs.

Ismét reccsent valami, s a lány ijedten sikoltott föl, mikor valami elsuhant mellette. Olyan sebesen mozgott hogy alig látta mi az, de a szíve akkor kezdett el eszeveszett ütemben tombolni, mikor a pont feje mellet hallotta a reccsenést, s látta, hogy az a sebesen mozgó tárgy, egy nyílvessző, a mögötte lévő fába fúródott.

Nem tétovázott tovább, futásnak eredt, s ahogy a lábai bírták rohant amerre látott. Nem nézett hátra, nem akarta tudni ki van ott, s azt végképp nem mit akar tőle. Mert semmi jót nem sejtett. Csak minél előbb el akart tűnni onnan. Teli tüdőből zihált, ahogy végigrohant a fák között, s szinte mellbe vágta a tudat, ahogy egy szempillantás alatt a földre került. A mellkasába nyilallt a fájdalom, ahogy beszorult a levegő s elöltötte a kín, a lába hasogatott, ahogy a piszkos földön fekve észrevette egy gyökérben botlott meg, s képtelen volt megmozdulni. Még egy utolsó sikolyt hallatott, mielőtt a szájára szorult egy kéz elhallgattatva őt, s belé fojtva sikolyait.