69. *Tagadd a Jelent*

- Felség - rontott be Marcus a trónterembe. Épphogy csak egy biccentésre jutotta az uralkodó felé, rögvest az apjához sietett. - Édesapám - köszöntötte. - Örülök, hogy láthatom, oly hosszú ideje nem találkoztunk. - ha nem számított volna annyit a hírneve, még el is érzékenyült volna a viszontlátás örömétől.

- Mégis, hogy kerülsz ide?! - ragadta meg a férfi a fiú vállát. - A feladatod a hercegnő védelme, egy pillanatra sem hagyhatod magára! - kiabált rá, aki ettől teljesen ledermedt; nem ilyen fogadtatásra számított 6 évi távollét után.

- A lányom is itt van? - Richard idegesen pattant föl a trónusáról. Arcára olyan ábrázat ült ki, mintha nem tudná eldönteni dühös legyen, ideges, vagy éppenséggel csalódott.

- Igen felség - bólintott idegesen. Nem értette a feszültséget, a királyi udvarban mi bántódása eshetne? Több ezer katona őrzi a kastélyt. Odabent pedig legalább két tucat őr figyeli minden léptét. - Természetesen a hercegnő társaságában érkeztem.

- Nem kellene itt lennetek! - förmedt a fiára a hadvezér. Marcus meglehetősen sértetten érezte magát. Legalább egy vállba veregetést megérdemelt volna, de még egy "szervusz fiam"-ot se kapott.

- Alexis merre kószál? - fogta a fejét a férfi.

- Az istállómester szóval tartja még egy ideig - válaszolta gyanakvóan, valami készülőben volt, neki pedig nem tetszett ez a nagy óvatosság. - Történt valami, amiről tudnom kéne? Mint a hercegnő hivatalos testőre...

- Mellette lenne a helyed! Eredj, keresd meg! - utasította. Szinte áradt belőle a megvetés.

A fiú már meghunyászkodva indult volna a parancs szerint, de ezúttal legnagyobb szerencséjére ismét nyílt az ajtó. Az említett személy pedig vigyorogva rontott be. Szinte ragyogott, elemi tűzben tündökölt. Végre hazatért. De a testőr legnagyobb bánatára, az ő fogadtatása sem volt kellemesebb. És ez jobban fájt neki, mint a saját apjától lenyelt semmibevevés. 

- Apám! - köszöntötte vidáman. - Hazatértem. Martens tábornok! - nézett az admirális felé, aki már egészen kiskora óta az apja mellett szolgált. - Örülök, hogy épségben hazatért a határvidékről.
- Hercegnőm - hajolt meg előtte. - Mindig nagy öröm számomra kegyedet látni. - Marcus féltékenyen szemlélte a jelenetet. Az apja vidáman vigyorgott a lányra, míg rá egy perc figyelmet sem szentelt.
Richard megköszörülte a torkát, így ismét minden figyelmet magára vonva. Összehúzta bozontos szemöldökét, és baljós ábrázattal meredt tulajdon gyermekére. Valóságos szürke felhők borultak a homlokára. Valami nyomasztotta, ő pedig épp a megoldást kereste. Tisztán látszott rajta.
- Apám? Történt valami? - kérdezte óvatosan.
- Nem, semmi említésre méltó - eresztett meg gyermeke felé egy félmosolyt. Amitől a lány éppenséggel még idegesebbé és feszültebbé vált, ugyanis az apjától, már egy ajakbiggyesztés is gyanús volt, most viszont egyenesen rámosolygott. - Viszont sürgős külpolitikai és hadi ügyekben kell egyeztetnem a tanácsnokaimmal.

- Ó...Értem - hajtotta le a fejét. A király még csak nem is köszöntötte őt, úgy átsiklott az érkezése fölött, mintha csak egy téves hadijelentés lenne. - Mint örökösöd, nem kívánod, hogy részt vegyek a királyi tanács ülésén? - kérdezte meg halkan.
- Nem, nem szükséges - hárította el sietősen az ajánlatot. - Nem terhelnélek ilyesmivel. Biztosan fárasztó utad volt. Vonulj vissza és pihend ki magad.
- Rendben - nyögte ki megilletődötten. Nem tudta felfogni az apja viselkedését. Máskor szinte ráparancsol, hogy jelenjen meg a tanácskozásokon, most viszont mintha látni sem akarná a politikai ügyek közelében. - Megkaptam atyám levelét. Igyekeztem az elvárásainak megfelelően viselkedni - mindent elkövetett, hogy legalább egy pillanatnyi figyelmet kicsikarjon magának.
- Ez igazán remek. Jut eszembe, William is veled érkezett? - a lány bólintott. - Remek, most viszont kérlek hagyjatok magunkra.
Alexis meghökkenve bámult a férfira. Egyszerűen elküldte. - I..Igenis, apám - nyögte ki. Akkor engedelmével megkeresem a nagybátyámat, tudtommal még a kastélyban tartózkodik.
- Tessék? - Richard valóságos köhögő rohamot kapott. - Nem! Akarom mondani, most nem fogad látogatókat. Kissé elfoglalt. De rögvest küldetek érte valakit, hogy értesítsék jöttödről. Majd vacsoránál találkoztok.
- Ahogy apám óhajtja - sóhajtott egy nagyot, majd kihátrált a trónteremből. A testőre azonnal utána eredt volna, de a királynak még mondandója akadt.
- Marcus! - intette közelebb magához. - Egy pillanatra se téveszd szem elől. Kísérd a szobájába, és kövess el mindent, hogy ott is tartsd. Emellett a személyes jelenlétem nélkül nem találkozhat a nagybátyjával, de az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is találkozna vele! Ha bármi történik azonnal értesíts!

- Igenis felség - válaszolta a fiú. - Intézkedem.
- Örülök a hazatértednek, Marcus - tette még hozzá végszóul. - Remek munkát végeztél távollétedben.

- Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nem áll szándékomban apám parancsát követni, és kényszer szobafogságra ítélni magamat, mert látszólag annak örülne a legjobban. El akar távolítani innen, és én tudni akarom miért! - jelentette ki határozottan. - Úgyhogy tisztázzuk a legelején! Velem vagy, vagy ellenem?
- Az attól függ mire készülsz, és mit kapok ha segítek, ugyanis apád személyes parancsa értelmében; a szobádba kéne hogy kísérjelek. Ha pedig visszajut a fülébe, hogy ellenszegültem....Jajj nekem - vázolta föl a következményeket, melyekkel egyébként nem törődött, csupán növelni akarta a jutalma értékét azzal, hogy ellenérveket sorol.
- Mit akarsz? - a lány megforgatta a szemeit, majd felé fordult az "annyira kiszámítható vagy Marcus" ábrázattal az arcán.
- Apám látszólag kedvel téged. Annak ellenére is, hogy lényegében a fia miattad halt meg - kezdett bele, de szokásához híven ismét modortalan volt, és tapló. A lehető legdurvábban fogalmazta meg mondandóját.
- Kösz, hogy ismét a fejemhez vágod. Mintha nem jutna eszembe minden pillanatban ahogy kileheli a lelkét, mikor a szemeidbe nézek! - vágta hozzá felháborodottan. - Azt kéred, hogy bocsássalak el, nehogy a sorsára juss? Rendben, nem tartalak vissza! - sértett és indulatos volt. Az apja semmibe vette őt, nem volt szüksége a fiú piszkálódására sem.
- Azt hittem ennél többre tartasz - vonta föl magasra az orrát. - És, nem, nem akarok távozni. Tetszik ez a munka, bár beismerem elég gyakran kiborítasz és az őrületbe kergetsz. És mivel el kell, hogy viseljem a kiszámíthatatlan, makacs, önfejű természetedet apád igazán fizethetne többet.
- Majd elé tárom a panaszaidat, ha végre emberszámba vesz, ne aggódj - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá, határozottan megsértődött a fiú szavain, pedig nem ez volt az első eset, hogy így beszélt vele.
- Még valami óhaj-sóhaj?
- Visszatérve apámra, szeretném ha beszélnél vele. Nem örül a hazatértemnek. És valószínűleg kinevetne, ha én kérném erre, de a hercegnőt nem utasíthat el, ha egy sétára invitálja. És ahova te mész, oda megyek én is.
- Marcus, ezt bármikor megtenném érted. Tudom milyen érzés, ha a saját apád keresztülnéz rajtad. - érintette meg a fiú vállát, aki morcosan lerázta magáról a lány kezeit. Nem volt szüksége a sajnálatára.
- És mégis mit akarsz tenni? Betörsz a tanácsterembe és átkutatod a feljegyzéseket? - még magát is kiröhögte az ostoba ötletért, a másik szemében viszont fény csillant. - Nem! Nem! Eszedbe se jusson! Határozottan ellenzem! - de már nem volt mit tenni, Alexis fejében összeállt a terv.

- Ezért a fejemet fogják venni! - suttogta Marcus odakintről, miközben bekukucskált a résnyire nyitva hagyott ajtón. Idegesen toporzékolt a szoba előtt. Minden rezdülésre felkapta a fejét.
- Csak ha lebukunk - válaszolta könnyedén, miközben mélyebbre fúrta magát a pergamentekercsek között. - Apám azt mondta hadügyekről tanácskoznak, de semmi jele annak, hogy mára egyáltalán gyűlést terveztek. A legutóbbi feljegyzések pedig legalább egy hónaposak már.
- Remek, most, hogy ezt megtudtunk, mehetnénk végre? - sürgette kintről. - Bármikor rajtakaphatnak minket, hogy itt kutakodunk.
- És akkor mivan? Tudtommal én vagyok a hercegnő, ha nem apám kap rajta, akkor semmi baj nem történhet! - vonta meg a vállát. - És nem hiszem, hogy bárki erre járna. Apám hazudott hadmozgásokról, akkor a tanácskozásról is!
- Erre azért nem vennék mérget - morgolódott.
- Annyit aggodalmaskodsz, hogy a végén tényleg meghallanak minket! - szidta meg a testőrt. - Mégis miért pont most jönne ide bárki? - kérdezte, de mielőtt kimondta már érezte, hogy hiba volt ilyen félvállról venni a dolgokat. Közeledő lépteket hallott.

- A francba - mordult föl a testőr, betuszkolva magát az ajtón, majd becsukva maga mögött, reménykedett benne, hogy a léptek tovább folytatódnak a trónterem irányába. De nem így lett. Sőt nem is csak egy ember lépteiről volt szó, rögvest egy másik társult mellé, majd még egy. - Lexi! - sziszegte neki, ő viszont még mindig az iratok közt turkált, sehogy sem tudta visszarendezni azokat abba a helyzetbe, ahogy voltak. A léptek pedig egyre közeledtek. - Lexi! - már majdnem az ajtónál jártak. Csapdába estek. - Gyere már! - ragadta meg a lány karját, majd a földre rántva behúzta az asztal alá. Hatalmas lapátkezeit a szájára szorította.
Az ajtó nyikorgott, ahogy kitárult. Látták az árnyékokat, egy, kettő, három ember lépett be egymás után a szobába. A lány próbált kikukucskálni, de a másik azonnal visszarántotta és szúrós szemekkel nézett rá.
- Nos itt végre zavartalanul tudunk beszélgetni - azonnal felismerték a király mély, öblös hangját. Összetéveszthetetlen volt. - Nem tudom mennyire vagy tisztában a Lawson családfával. De azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk, mint férfi a férfival. Elvégre nemsokára rokonok leszünk, én pedig fiammá fogadlak - nevetett fel erőltetetten.
- Ez így igaz felség. Megtisztelő, hogy szakít rám időt, bizonyára rengeteg dolga akad - Alexis eltátotta volna a száját, ha Marcus keze nem fedi be a fél arcát. Ez Will hangja volt. Egyszerűen nem értette mi keresnivalója van itt, az apjával.
- Nem tudom apád mennyit mesélt neked a trónra kerülésemről, de van néhány részlet, amelyről szeretném ha tudnál. Viszont nem szeretném, ha a lányom tudomást szerezne erről. - itt egy pillanatra megszakadt a beszélgetés. Alexis már fortyogott a dühtől és a kíváncsiságtól. Már megint ki akarták hagyni valamiből. - Bizonyára értesültél a hírről hogy a kuzinom a kastélyban tartózkodik.
- Igen felség. Ámbár kissé túlzónak érzem ezt a nagy aggodalmat. Nem tudom, mi az oka, de véleményem szerint csakis további feszültséghez vezet ez a szükségállapot. -  fejezte ki a véleményét tisztán és magabiztosan.
- Minden okkal történik, fiam - válaszolta Richard egy nagy sóhaj kíséretében. - Joggal vagyok ennyire elővigyázatos, és óvatos. A lányomat bezárattam a szobájába - sóhajtott egyet. -  Ámbár nem tudom meddig tarthatok titokban előtte bármit is. Túlságosa önfejű ahhoz, hogy beletörődjön bármibe. Őt ismerve már bizonyára kimászott az ablakon - morgott egyet magában. Killian, emlékeztess, hogy küldessek valakit fel hozzá.
- Rendben, felség.- csatlakozott egy harmadik hang a beszélgetéshez. Marcus az égnek emelte tekintetét, és morcosan húzta össze a szemöldökét. Az apja volt. Ha most lebuknak vége van. Nyilvánosan kivégezteti.
- Mégis miről van szó, felség? - kérdezte óvatosan a herceg.
- Matthias apja, a nagybátyám George, egy áruló volt. Aggódom, hogy a fia a nyomdokaiba akar lépni - sóhajtott fel. - Foglalj helyet - tette hozzá, az asztal alatt lévők riadtan húzódtak összébb, ahogy két széket kihúztak mellettük. Megjelent két-két láb közvetlen mellettük. Reménykedtek benne, hogy az asztalt takaró terítőt egyikük sem kezdi el piszkálni. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat és lelepleződnek. - Nem szeretném, ha az a fattyú a Alexis közelében ólálkodna. Tudod, ő túlságosan naiv, félek, hogy megkörnyékezi. Már kifejezte igényét a trónra.
- Én nem! - Marcus villámgyorsan csapta a kezét a lány szájára és kétségbeesetten szorította magához a annak testét. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez a pillanat, mikor félt. Rettegett attól, hogy rajtakapják őket. És tudta mi lenne a büntetése. A király kitagadná a kegyeiből, leánya védelmét egy megbízhatóbb, szófogadó katonára osztaná, őt pedig a határvidékre száműzné, harcolni a lázadók ellen. Az apja pedig megfosztaná nevétől, címétől, megtagadná. És többé nem láthatná az ő Alexisét. Kivel oly sokat kalandozott gyermekkoruk kalandos ösvényein. Kitől már így is elszakították egyszer. Nem volt hívő ember, most mégis egy nem létező istenhez fohászkodott.
- Mi volt ez? - ez Martens tábornok hangja volt.
- Nézz szét odakint! - utasította a katonát. - Biztosan megint a cselédek! Pletykás népség!
Léptek következtek, majd ismét nyílt az ajtó. Marcus hálásan sóhajtott föl, majd elengedte a lányt, akit szinte fojtogatva szorított magához. Bár a kezét még a száján tartotta, hogy elkerülje a további veszélyes helyzeteket.
-  Ha volt is itt valaki már elsietett. Biztosan csak egy kétbalkezes cseléd volt - morgolódott a hadvezér.
- Hol is tartottam? - tette fel a költői kérdést a király. - Hát persze, Matthias... Szeretném ha fokozott figyelmet fordítanál a lányomra, a kuzinom jelenléte miatt, és meghiszem hogy a közelgő nászra is jó kihatással lesz ha több időt töltötök együtt.
- Ez természetes felség. Örömmel teljesítem az óhaját. - Lexi pofákat kezdett vágni az asztal alatt. Imitálva Will milyen nyálas arckifejezéseket vághat. Idegesítette, hogy az akarata nélkül akarják ráerőszakolni a jelenlétét. Szeretett saját döntéseket hozni arról éppen kivel kívánja eltölteni az idejét. Jelenleg pedig Matthias bácsikájával akart hosszasan elbeszélgetni.
- Emellett kirendeltem melléd is két őrt. Félek, hogy Matthias bármire képes, hogy megakadályozza a frigyet. Ha a koronámat akarja meg kell szabadulnia tőlem, aztán a lányomtól is. - dühösen az asztalra csapott. Az alatta lévők riadtan ugrottak egyet. - Az apja álmomban akart végezni velem. A vér pedig nem válik vízzé!
- Felség, miattam igazán ne aggódjon. Különben is, ha felségednek igaza van, és a trónt szeretné megszerezni, ahhoz szüksége van a szomszédos országok támogatására, ha pedig nekem árt, az apám véres megtorlásba kezd. Az egyetlen, aki közé és a korona közé áll, az... Alexis.. - csalódottan sóhajtott.
- Ő az egyetlen gyermekem. Ha tőle megszabadul, akkor örökös híján az oldalági rokonokra száll az öröklés joga. - hatalmas kezeivel az asztalra csapott. - A nagybátyám fejét vettem mikor elárult. Ott van még Claire, a húgom. A fiai még gyerekek, így rájuk sem hagyhatom, ha bármi történik a lányommal. Én ostoba pedig olyan pozícióba helyeztem, ahol megteremthette magának a helyzetet, hogy a bárókat és nemeseket megvesztegetve megszerezze a szavazati jogukat, ha választásra kerül a sor. Nem fog számítani, hogy egy fattyú!
- Felség, bölcsebb lenne, ha a hercegnő mellé kijelölnék még egy hivatalos testőrt. A fiam mellé. Van is egy remek ifjú az osztagomban. Minden lépésükről beszámolna, nem történne semmi felséged tudta nélkül.
- Egyedül is meg tudlak védeni! - puffogott halkan.
- Remek ötlet, Killian. Intézkedj ez ügyben mihamarabb. Küldesd azonnal a lányomhoz. - Alexis nagy szemeket meresztve nézett a fiúra. Eddig megúszták, de ez a kolonc testőr le fogja őket buktatni. - Csupán ennyit akartam, Will. Ha ráérsz, körülnézhetsz idebent, elvégre minden teendő reád hárul mikor megkapod a koronámat.
- Megtisztelő, hogy felséged ennyire megbízik bennem. Talán majd máskor. - a szék nyikorgott, ahogy a férfi kitolta maga alól, majd fölegyenesedett. A herceg is hasonlóképp tett. Nyílt az ajtó, majd a távolodó léptek kellemes hangjától fellélegeztek az asztal alatt ücsörgők. Még vártak pár pillanatot, hogy minden teljes némaságba boruljon.

- Szerintem elmentek - suttogta egyikük.
- Szállj le rólam, már tíz perce a lábamon ülsz - lökte odébb a katona a lányt, aki ugrott egyet és beverte a fejét. - Teljesen elzsibbadt!
- Idióta! Lehetnél óvatosabb is! -  dörzsölte a feje búbját, ahol kezdte megérezni az egyre növekvő pukli jelenlétét.
- Pont te mondod?! Mégis kinek a nagyszerű ötlete volt idejönni és kutakodni?! Nem az enyém! - pampogott, de még mindig nem szedték össze magukat, hogy kimásszanak rejtekhelyükről.
- És kinek az ötlete volt az asztal alá bújni? Ha rendesen őrködtél volna leléptünk volna mielőtt bárki idejön! - mordult rá Alexis.
- Elnézését kérem felséges királykisasszony, de én nem az aranypáncélos lovag vagyok, aki úgy ugrál, mint ahogy kegyed fütyül!
- Tapló vagy, Marcus - öltött rá nyelvet, majd négykézláb szerencsétlenkedve, előbukkant a terítő alól, ahogy megpróbált kimászni. Megtorpant.
- Menj már! Én is ki szeretnék menni! - bökdöste hátulról a testőr, majd mikor a nem mozdult mellé furakodva próbált utat törni magának. Aztán megértette a másik habozását. Számon kérő szürke tekintet meredt vissza rájuk. Will ott állt fölöttük, keresztbe font karokkal, morcos arckifejezéssel.
- Szia Will. Micsoda meglepetés, hogy pont itt találkozunk - kezdett bele a lány. - Mi éppen csak... mit is csináltunk itt Marcus? - nézett segítségkérően a fiúra.
-...bújócskáztunk..?
- Öhm, igen, tudod van egy titkos alagútrendszer a kastély alatt, ami olyan titkos, hogy még mi sem tudunk róla, és mi ott akartunk bújócskázni. Igen. ez így igaz - mielőtt megszólalt volna a másik már akkor nem hitte el. - De ez a bújjatok el együtt, és felejtsetek el mindent ami az idő alatt történik, szóval, mi is történt az elmúlt, 12...és fél percben..? - próbálta kimagyarázni magát. - Tudod, rövidtávú memóriazavar...hogy is hívnak engem?
- Rengetegszer hallottalak már magyarázkodni, és kifogásokat gyártani, Alexis. De ez már tényleg nevetséges. - Will lekezelően beszélt hozzá, mintha azt akarná éreztetni vele jóval felette áll. - Az apádnak igaza van! Bizonyára te is tisztán hallottad bújócskázás közben minden szavát!
- Én...
- Komolyabban kellene venned a dolgokat! Ha bármi történik veled egy egész ország jövője kerül bizonytalan kezekbe! - indult meg felé, az ujjával mutogatva rá.
- Most mégis miért vagy rám dühös? - fakadt ki a lány, miközben hátrálni kezdett. - Apám be akart záratni a szobámba, minden magyarázat nélkül. Aztán a szemembe hazudott egy tanácskozásról, így gondoltam szétnézek idebent, hátha találok valamit! Nem terveztem kihallgatni semmit, de örülök, hogy megtettem, mert ha rajtatok múlna örök tudatlanságban élnék! - A herceg sarokba szorította, hátulról az asztal állta útját, elölről pedig egy tömör test, melynek lélekig látó szemei voltak.
- Ó igazán? - A fiú gúnyolódott rajta, majd az asztalra támaszkodott, ketrecbe zárva ezzel. Nem hagyott neki menekülési utat. Az pedig kénytelen volt a szemébe nézni. - És most hogyan tovább?
- Hogy érted? - makogta értetlenül. A fiú ismét úgy beszélt vele. Olyan hangon, és modorral, amelyet ő képtelen volt kezelni. Csupán behódolt, mikor Will elővette ezen viselkedését. Azt a dominanciát, amivel térdre tudta kényszeríteni. Őt, aki senkinek nem hódol be.
- Megtudtad apád mit titkol előled. Megkaptad a válaszaidat. Most bizonyára vissza akarsz vonulni a szobádba, ahogy atyád kérte, nemde? Elégre mi teendőd akadna még.
- Hát... - nem tudta mit mondjon. Teljesen a hatása alá került, ő pedig tudta ezt, és élvezte. Ezúttal ő irányított. Kettejük közül, most volt felül. Irányítani akarta a lányt, aki viszont görcsösen küzdött a transz ellen, amibe került.
- Ez esetben, hagy kísérjelek föl! - hajolt olyan közel hozzá, hogy kitöltse a teljes látókörét. Tudta, hogy ezzel kizökkenti, és elveszíti azt a cseppnyi ellenállását is amit ezidáig magában gyűjtögetett. Betörtek a személyes terébe, ő pedig már képtelen volt gondolkodni, nem tudott semmilyen agyafúrt visszavágást kitalálni, és a ravasz kifogásai is cserbenhagyták.
- Azt hiszem már elég lesz! - szólt Marcus valahonnan hátulról. Ekkor tűnt föl nekik, hogy ő is ott van még. Alexis fellélegzett. Visszatért. Kizökkent a fiú hatása alól. Az agya ismét beindult, és belekezdett egy újabb terv előállításába.
- Te csak maradj ki ebből! - forgatta meg a szemeit. Még csak arra sem méltatta hogy hátranézzen, és a szemébe mondja. - Neked kéne felügyelned rá. Elég pocsékul végzed a munkádat, azt be kell valljam. Még a saját apád sem bízik meg benned. Te is hallottad, le akar cseréltetni.
- Nem cserélik le! Csak egy társat kap! - Alexis a barátja védelmére kelt, tudta, hogy Will ezúttal egy érzékeny pontra tapintott. A barátja apját használta fegyverként.
- Ó szóval mégis csak hallottad? - terelődtek ismét felé a gondolatai. - Az apád kiállt mellette. De egy szavamba kerülne, hogy megszabaduljak tőle. Úgyhogy gondold át mi lesz a következő válaszod. - Alexis jelenleg egy felfújt hólyagnak látta. Ismét megpróbálta zsarolni őt. A számára fontos embereket használta fel erre. A lány mindig gyűlölte amikor ezzel próbálkozott. Eddig nem túl sikeresen, de a kétely már felmerült, és tudta, az apja nem venné semmibe a szavát, főleg ha a tábornoka is vele egy véleményt oszt. Ő pedig nem hagyhatta, hogy a testőrét elüldözzék.
- Nem tennéd! - állta a tekintetét.
- Ó, igazán? És mégis miért? Sosem kedveltem, végre megszabadulhatnék tőle. És annyi indokot sorolhatnék ellene. - még mindig körülzárta a testével, szinte összepréselte, bár nem ért hozzá egy ujjal sem.
- Mert tudod, ha megteszed, azzal örökre elvesztesz engem! Hogy örökké gyűlölnélek érte! - dühösen vágta hozzá a szavakat.
- Tudod, nem veszítenélek el. Mert sosem voltál az enyém! - Alexis rájött miért viselkedik most ennyire ellenségesen vele. Dühös volt, és sértett. Most pedig meg akarta jelölni ami az övé, akár az állatok, elvégre férfiból van ő is. Mivel kedvességgel nem szerezte meg, ezért most az ellenkezőjét teszi. Ha látja, hogy behódol azzal csak tovább erősítené benne ezt a magatartást.
- Tévedsz! - sötét szemeit az övébe fúrta. - Ha megtudom, hogy bármi rosszat szóltál Marcus ellen, esküszöm, hogy megszégyenülten fogsz állni az oltárnál! Ez vonatkozik arra is, ha eljár a szád arról, hogy itt találtál minket! - odébb lökte a karját, ami ezidáig elállta az útját. - És ne merj többé fenyegetni, vagy ilyen hangon beszélni velem! Én egy hercegnő vagyok! - Will meghökkenve bámult rá. Még soha nem lobogott benne ekkora tűz, ennyi nemesi elegancia. Az ősei vére most büszkén csörgedezett benne. - Menjünk Marcus - fordult el, majd megindult kifelé. A fiú meghunyászkodva követte őt. A herceg pedig ledermedve maradt odabent. Még azután sem mozdult meg, hogy az ajtó bevágódott mögöttük. A láng, ismét visszatért a lány szemébe. Az a parázsló szenvedély, amibe beleszeretett. A gőg, a határozottság, a dac. Ismét az a pillantás vetült rá, amit oly régóta nem látott. Bár veszekedtek, a viszontlátás öröme ült az arcán, a beképzelt, felsőbbrendű herceg, és a dacos, makacs szépség, ismét egymásra találtak. Ezúttal viszont a gaz csábító hiányzott a képből. Will sikernek könyvelte el. Visszakapta az ő Alexisét. És ezúttal megfogadta, nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle.

68.*Egy Szemhunyásnyi Idő*

/1 héttel korábban/

Richard idegesen járkált föl s alá a trónteremben. A léptei visszhangot vertek a márványpadlón. Oly indulatosan közlekedett, hogy az uralkodók csarnokában megremegtek a festmények. Mintha maguk az ősei is dühöngtek volna holtjukban. A férfi idegesen dörzsölte borostás állát. Mintha évtizedek aggodalma nehezedett volna a vállára. A homloka elborult. Ismét visszatért az a nyomasztó érzés, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz dolog, amit csak a lánya közelségében érzett. Ám ezúttal sokkal nagyobb fenyegetés közeledett. És nagyobb fejtörést okozott neki, mint Alexis korábban valaha. Felsóhajtott, vagy talán inkább morgott. Artikulálatlan nyögésnek hangzott.

- Felség, nyugodjon meg! - szólt halkan az egyik tanácsos. - Megkettőztük az őrséget, mitől tart ennyire felség?

- Az nem lesz elég! A lányomról érkezett hír? Biztonságban van? - olyan képet vágott, mintha menten meg akarna fojtani valakit, így a tanácsosok sietve válaszoltak.

- Igen felség. A wessos-i király kastélyában nem eshet bántódása.

- Remek! Így a legjobb. Maradjon is ott, amíg a kuzinom itt tartózkodik. Nem szeretném, ha megkörnyékezné a lányomat!  - morgolódott. - Szegény Alexis túl naiv, még hazugságokkal tömné tele a fejét az a mihaszna! Megérkezett már?

- Pár perce futott be a hintója. De ahogy felséged parancsolta, a katonák feltartják, és átvizsgálják a rakományát.

- Mostantól tudni akarok minden egyes mozdulatáról! Még arról is hányszor vesz levegőt! Megértették? - kiabálta.

- Igen, felség. - visszhangozták.

- Távozhatnak - engedte el őket. - Maga maradjon, Martens tábornok! - szólt a hadvezére után. - Részvétem a fia miatt. Hallottam mit tett. Megmentette a lányom életét!

- Csak a kötelességét tette. Büszkébbé nem is tehetett volna, ennél dicsőbb halált el sem tudtam volna képzelni számára - úgy válaszolt, ahogy az elvárható volt tőle, ámbár a szomorúság, és a gyász még érződött rajta. 

- Ezt nem felejtem el. Lucas neve arannyal lesz belevésve a krónikákba. Hálám jeléül megduplázom az éves járandóságod, bár tudom ez nem pótolhatja egy gyermek életét.

- Igazán kegyes hozzám felséged.

- Ez a legkevesebb amit megtehetek - veregette vállba. A férfi hű bajtársa volt. Még herceg korában került mellé, először csak testőrként. Együtt harcoltak a háborúkban. Az idő múlásával belőle király lett, társából pedig kiváló hadvezér vált. - Régóta ismersz, sok dolgot éltél meg velem együtt. Mit gondolsz? Miért most térnek vissza?

- Ne sértődj meg régi barátom, de már túl régóta ülsz a trónon. Második évtizede vagy ennek az országnak királya. Mindketten megöregedtünk. Hamarosan átadod a koronádat. - nézett rá jelentőségteljesen. - De az utódod nem egy erőskezű férfi. Hanem egy gyönge lánygyermek! Mikor sebezhetőbb egy ország, ha nem most? Emlékezz vissza, a nagybátyád megpróbálta tőled is elvenni a hatalmat, pedig te végképp nem voltál sebezhető, felség. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fia most tér vissza?

- Tehát szerinted is a koronámat akarja? Ennyire nyilvánvaló lenne? - húzta össze a szemöldökét dühösen. - Nem fog visszariadni semmitől. Mindenre fel kell készülnünk. Ha történne velem valami. Tudnom kell, hogy lesz valaki a lányom mellett.

- Számíthatsz rám, öreg cimbora. A családom mindig a Lawson dinasztiát szolgálta. A fiam úgy fogja szolgálni a lányodat, ahogyan én téged annak idején. De amíg én el nem hagyom ezt a világot, a leszármazottaidra sajátjaimként fogok vigyázni. A családom nevére esküszöm!

- Köszönöm, Killian. - biccentett felé hálásan. Talán az egyetlen ember volt a világon akiben megbízott. - Egy pillanatra se hagyj magamra, amíg a kellemetlen vendégünk itt tartózkodik. Arra pedig különösen figyelj, hogy semmi ne történhessen a tudtom nélkül.

- Igenis, felség.

- Akkor azt hiszem, ideje fogadni a látogatónkat. Mindenki legyen nagyon elővigyázatos - ismételte meg a mai napon már sokadjára. - Kísérjék elém!

- Felség - hajolt meg mélyen a férfi, mikor pár perccel később belépett. - Megtisztel, hogy fogad.

- Elvégre rokonok vagyunk, nemde? - mondta tettetett örömmel, miközben följebb vonta a szemöldökét. - Matthias, köszöntelek, kuzin. - nem mosolygott, egyáltalán nem örült a látogatásának. Csupán biccentett felé.
Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.

- Hiányzott már a családom. Nem könnyű az ország legnyugatibb tartományában élni. Túl messze van. Mire a hírek eljutnak oda már rég nem aktuálisak. - vigyorgott. - Nem mintha panaszkodhatnék, tartományúrnak lenni igazán nagy kiváltság. 
- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.
- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.
- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot. 
- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.
- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.
- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...
- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.
- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...
- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.
- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...
- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.
- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...
Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!
- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.
- Matthias - a király a fejét fogta. -  Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.
- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?
- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?
-  Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!
- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.

Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.
- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.
- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.
- Aggódsz? Izgatott vagy már?
- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.
- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.
- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.
- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.
- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.
- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.
- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.

- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.
- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.

Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.
- A kisasszonyt aggasztja valami?
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.

67. *Hatalmi Játszma*

Wúúúúhúúú, jeppp megérkeztem :D sikerült egy hónap alatt összedobni, jeee :D Remélem tetszeni fog :)

/17 évvel korábban/

Richard gyermeksírást hallott. Ismét elborult, és ráncba szaladt a homloka. Mégis mintha ezáltal felderült volna a napja. Sietős léptekkel indult meg a hang irányába. Minden mozdulata higgadt, és kecses volt, mégis olyan hevesen vonult végig a folyosókon, szinte minden lépte visszhangot vert. Úgy csörtetett, hogy már messziről hallani lehetett jöttét. Kopogás nélkül tört rá királynőjére, ki épp gyermekét igyekezett nyugtatni.

- Felséges uram - jött zavarba a nő, ahogy igyekezett feltápászkodni, hogy férjét illendően köszönthesse. - Elnézését kérem, ha megzavartuk fontos teendői közben. Gyermekem ma kissé nyűgös.

- Maradj csak királyném! - intette le. - Nagy hasznát látnád egy dajkának, kedvesem. Elvégre nem vagy közember, és a megjelenésed is tükrözze ezt! - nézett végig rajta. Ragyogó szőke haja, most kócos és rendezetlen volt, hanyag fonatban lógott a nyakába. Bőre sápadt, és szemei alatt sötét karikák gyülekeztek. Már hónapok óta nem mozdult ki, csak a gyermek körül lézengett.

- Ahogy uram óhajtja - bólintott rá, de saját akaratából sosem bízná gyermekét más felügyeletére, így is csak a legbizalmasabb szolgáját engedi a lánya közelébe, őt is csak akkor, ha szükségleteit intézi, vagy a király magához hívatja, házassági kötelességei teljesítésére. - Egy gyermeknek nem dajka, hanem anya és apa kell, uram! - de nem szalasztotta el az alkalmat, hogy ellentmondhasson, és kifejezze nemtetszését.

- Akkor, hagy fogjam meg! Add ide - nyúlt baba felé, és szinte kitépte a szerető anyai kezek közül. A nő riadtan nézett utána, rettegett, hogy bármi baja esik a hatalmas, erős kezek között. - Jól van, jól van! - csitította, mikor az ismét felsírt.
- Óvatosan! - kapott azonnal gyermeke után. - Még olyan törékeny és gyönge!
- A wessos-i követ várakozik felségedre - szólt kintről valaki, talán egy tanácsos lehetett, megzavarva a feszült hangulatot. - Audienciát kért.

- Jajj, istenem, még nem halt meg? - bosszankodott Richard. Semmi kedve nem volt a szomszédaival foglalkozni ismét.

- A legnagyobb egészségnek örvend, uram, még csak nem is beteg! - válaszolta kintről a hang.

- Gyere, nézzük meg a követet, halljuk mit akar. - suttogta a babának, és felesége arcáról lehervadt a mosoly, mikor felfogta a gyermeket nem fogja visszakapni. - Tehát egy dajka feltétlenül kell! - szólt vissza majd elvonult a kicsivel. Chloe megtörten bámult utána.

- Követ úr - köszöntötte, mikor beért a trónterembe. Ringatózva vonult végig a szalonon, egészen fényes trónusáig.

- Felség - hajolt meg mélyen az idegen, de nem tudta nem észrevenni a férfi vállán alvó csecsemőt. Természetesen hozzá is eljutott a hír, de nem is sejtette, hogy alkalma lesz megpillantani a becses kisdedet. Tátott szájjal bámulta a jelenetet, és a kis hercegnőt. 

- Nos, miben lehetünk segítségedre? - kérdezte miután helyet foglalt. A baba békésen szuszogott a vállán, fel sem tűnt neki, hogy már nem az édesanyával van.

- Felséges uram, IV. James Wessos királya nevében érkeztem! - kezdte túlontúl erőteljesen.

- Shhhssshh csendesebben!!!! - pisszegte le dühösen Richard, amiért hangoskodott. Nem akarta, hogy gyermeke felébredjen. - Térjen a lényegre!

- Bocsánat felség. A királyom személyes üzenetét hozom. Szívélyes üdvözletét, és gratulációját küldi a királyi párnak, és jókívánságait az ifjú örökösnőnek.
- Ez igazán kedves - vonta össze a szemöldökét, nem tetszett neki, hogy csupán emiatt zavarták meg. Már állt volna föl, hogy útjára bocsáthassa a küldöncöt, de az még nem fejezte be.
- Emellett híreket hoztam. A királyi sereg visszaverte a peremvidékeket ért támadásokat, és az északi határait is megerősítette. - közölte. - Továbbá királyom elfoglalta a fosztogató barbár törzsek által lakott területeket is Wssos keleti részén. Kiterjesztette határait.

- Hmm és miért tartozna ez ránk? - vonta össze a szemöldökét.

- Most már zavartalanul folyhat tovább a kereskedés az országaink közt. Nem lesz több zavargás, sem rablótámadás. - köszörülte meg a torkát. -Viszont ez nem minden...

- Csss, csöndben! - ripakodott rá, de már késő volt. A gyermek felébredt. - Jól van drágám semmi baj!Megadtuk a királynak amit kívánt, mit akar még? - förmedt rá! - Tessék fölébresztette a babát! Szégyellje magát, követúr! - bosszúsan meredt rá, amiért a férfi meghunyászkodva húzta összébb magát. - Shhh semmi baj, csak ez a csúnya követ bácsi. - gügyögött a babának. - Gyere, keressük meg a mamát, ad neked enni - vonult el vele, a hírnök pedig értetlenül bámult utána. A legjobb hírt alkalma sem volt közölni.


- Cornelia! Cornelia! - csörtetett végig Alexis a folyosón. Zaklatott volt, zavart, de legfőképpen ideges. Haza akart jutni. Haza kellett jutnia. Szüksége volt rá, hogy a saját családja közelében legyen, azokkal körülvéve, kikben bízik, s gyermekkora óta kísérik lépteit. - Cornelia!
Alig egy óra telt el azóta, hogy Dr. Browen magára hagyta. Bőven volt ideje átgondolni a dolgokat. Egyszerre akart helyesen, és óvatosan cselekedni, de ez a kettő jelenleg kizárta egymást. Tudtában volt, hogy ha olyan kezébe kerül az információ az rá és a benne növekedő életre is súlyos hatást gyakorolhat. És most a gyermekét kellett védenie. A királyi udvarban már most veszély lesett rá minden sarokról, bár még meg sem született. Nem bízhatott senkiben.
- Marcus! Hope! - kiabálta a neveket. - Valaki! Nem igaz, hogy senki nem hall! Palota ez vagy sírboltozat?
- Alexis, minden rendben? - sietett segítségére pont az az ember, akit jelenleg a háta közepére sem kívánt.
- Persze - erőltetett egy vigyort a arcára, ahogy megfordult és szembenézett vele. - Megtennéd, hogy ha Cornelia, Marcus vagy, Hope az utadba kerül, azonnal hozzám küldöd őket? - viselkedett úgy, mintha a mai nap meg sem történt volna. - Igazán kedves tőled, lekötelezel - a fiú válasza nélkül vágta rá, hogy minél hamarabb szabadulhasson tőle. De Will észrevette rajta, hogy valami megváltozott, és a változásnak mindig van valami oka. És ezúttal kíváncsi volt. Nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.
- Talán én is segíthetek...
- Nem, nem tudsz - vágta rá indulatosan. - Most a saját embereimre van szükségem, azokra akikben megbízok, és te már nem tartozol ebbe a körbe. Eljátszottad a bizalmamat. És nem ez volt az első alkalom...
- Alexis - meghökkenve szólt ismét utána.
- Tudom, hogy szándékosan nem ártanál nekem. Nem vagyok bolond. Tudom, hogy érzel irántam valamit. - nézett rá jelentőségteljesen, ámde nem viszonzással. - És megbocsátok. Nem haragszom rád. - ezúttal el is mosolyodott, de ez korántsem volt az az őszinte fajta. - De mint mondtam, nem vagyok ostoba. Még ha sokak számára annak is tűnök. Felejteni nem fogok! - a végszót kimondva megfordult és elviharzott. Will ledöbbenve bámult utána. Még soha nem hallotta így beszélni. Ennyire komolyan, ennyire szomorúan, mégis magabiztosan. Szinte sugárzott belőle az életerő és a hatalom, olyan dicsőség kereszttüze vetült rá, melynek hatására nem volt más választása, mint tündökölni benne. Évezredek bölcsessége pihent a vállán, mégis gyermeteg félelmek csillantak szemeiben. És Will még soha nem látta őt ennyire riadtnak. Tudta. Tudta, hogy valami fontos dologról van szó. És bármi is történt, tudatni akarta vele, hogy ő mellette áll. De erre még nem volt alkalma.
De leginkább a rettegés kerítette hatalmába. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a bátyja a közelben ólálkodik. Hogy ott leshet minden sarkon, a lány nyomában járhat, figyelheti lépteit, várva, hogy kivesse rá hálóját. Ezúttal viszont minden más volt mint korábban. Az egykor oly nagyra becsült testvéri kapcsolatuk, mára már semmivé lett. Már nem volt meg a kölcsönös bizalom, szeretet, és önzetlenség egymás között. Már csak az ellenségeskedés maradt, a harag, és a versengés. Alexis pedig a pohár víz volt két felajzott, szomjazó fivér között.
Zavarodottan csörtetett előre. Nem is nézte merre megy, fogalma sem volt róla a kastélynak melyik részén jár, de megállíthatatlanul folytatta útját. Talán a tudatalattija kerekedett felül rajta, mikor a folyosó egyre ismerősebbé vált, ő pedig egy olyan ajtó előtt találta magát, melyet meg sem akart közelíteni. Késztetést érzett rá, hogy bekopogjon, kötelességének érezte, hogy elmondja mi történt, hiszen joga van tudni, őt is érinti. De nem volt hozzá lelki ereje. A levegő feszült a mellkasában, a levegőbe emelt keze pedig remegett. Nem tudta megtenni. Felsóhajtott. Leült a földre, egyenest az ajtó mellé. Nem tudta mitévő legyen. Ezt még ő maga sem gondolta át tejesen, ostobaság lett volna belevonni anélkül, hogy tisztán látna. Hiszen lehet, hogy rosszul sülne el. Lehet kinevetné, és felelőtlen, ostoba libának nevezné. Nem, ezt ő soha nem tudta volna elképelni, bár azok után, amiket tett már nem tudta mit gondoljon. Annyira kiszámíthatatlanul viselkedett. Bár ez rá is ugyanúgy igaz lehetett volna.
Nem tudta mitévő legyen. Egyáltalán tennie kellene-e bármit. Senki nem róhatta volna föl neki, ha szó nélkül lelép. Megtehette volna. Ő mégis. Ő más volt. Ezúttal már semmi nem fűtötte, sem a düh, sem a fájdalom, a szerelem pedig a közelében sem járt, most csupán az igazságérzete vezette  ide. Be akart vallani mindent, elmesélni azt amit nem lehet, és kimondani a kimondhatatlant. Megfogadni Dr. Browen tanácsát, mégis figyelmen kívül hagyni. Úgy érezte erről joga van tudni. De a véleménye most eléggé változékony volt.
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, hogy az ajtó kinyílt mellette. Ő pedig ott állt és kérdő tekintettel meredt rá. Nem értette miért van ott, de érdekelte annyira, hogy ne zárkózzon be azonnal, mint legutóbb tette. Tudni akarta mi van vele, tudni akarta, mi van kettejükkel. És ehhez beszélniük kellett. Sok dolgot kellett tisztázniuk. Talán túl sokat.
Alexis csak bámult föl rá hatalmas szemeivel. Most látta először az arcát, azután, hogy a minap elviharzott. A szeme körül kékes karika díszelgett. Bele sem gondolt, hogy látható következményei lesznek annak, hogy Willel kettesben maradtak. Bár azt tudta, hogy összeverekedtek. Valamint vörös párhuzamos csíkok futottak végig az állcsontján, a nyakán, és az arca bal oldalán. Az ő körmei okozták.
Kutatta a vonásait, figyelte reagál e valamit. De semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Túlságosan is jól el tudta rejteni az érzéseit. Neki pedig kétségei támadtak. Már nem volt annyira biztos a dolgában, hogy mit akar tenni. Igazából, csak azt tudta mit nem akar már tenni; elmondani az igazat. Nem akart haraggal távozni. A szívének megnyugvás kellett.
- Beszélni szerettem volna veled... - állt fel a földről, majd felegyenesedve rá emelte tekintetét. - Nem akarok kiabálni, vagy neked ugrani, mint korábban. Ostobán viselkedtem tudom. Csak annyit kérek hallgass meg. - bár kijelentette, kérdésnek szánta. Felajánlotta a választás lehetőségét.
Daniel behátrált a szobába, és kijjebb tárta az ajtót. Beinvitálta. Alexis megrázta a fejét. A semleges térfél jobb ötletnek bizonyult. De talán csak nem akart belépni ismét a bűnbarlangjába.
- Sajnálom a mai kirohanásomat. Nem lett volna szabad így viselkednem - jelentette ki, bár csupán a formaságok miatt mondta, nem azért mert utólag másként cselekedett volna. Daniel őszintén meglepődött ezen. Tudta, hogy a bocsánatkérés nem tartozik az erényei közé, sem az, hogy megfeleljen az elvárásoknak. - Most el kéne mondanom egy sor diplomatikus szöveget, és mélységes megbánásomat kifejeznem, de nem fogom. Tudom, pont annak az ellenkezőjét cselekedtem, mint amit a levelemben megfogadtam. Ez az egyetlen amit bánok.
- Ne, ne folytasd, nem hibáztatlak semmiért - szólalt meg végre. - Sőt. mondhatni meg is érdemeltem..
- Megbocsátok neked - mondta ki nagy nehezen. - Nem fogom többé fölhánytorgatni a múltat. Nem akarok úgy elmenni, hogy haraggal legyek irántad.
- Elmész? - a hangja mintha érdeklődésről tanúskodott volna. De Alexis nem merte észrevenni, félt hogy ismét elgyengül.
- Igen. Hazamegyek. Oda, ahová tartozom. Ezért is szeretném lezárni ezt, bármi is van most köztünk. - mondta ki ezt mindkettejük legnagyobb bánatára. - Szeretném ha tudnád, hogy nem haragszom semmiért. És hálás vagyok azért, hogy általad felnőhettem, és rájöttem, a hazám érdekeit kell szem előtt tartanom.
- Én..
- Remélem rád talál a boldogság. Bár, a szerelem a mi világunkban nem létezik.
- Mi van ha tévedsz? - belül megtörni látszott.
- Már nem számít - sóhajtott egy nagyot, de abban a sóhajban akkora keserűség, és fájdalom ült, hogy a fiú késztetést érzett rá, hogy addig szorítsa míg minden kínja el nem múlik. - Talán még látjuk egymást, valaha. És egy nap ismét barátok lehetünk, mint az a két idegen abban az erdőben - nézett fel rá szempillái alól. - Addig is...Ég veled, Daniel.


- Felség! - hajolt meg mélyen az őr. Szemeit lesütötte, nem mert ránézni a királyra. Rettegett tőle. - Phentos hercegnője audienciát kér! - a hangja remegett, alig tudott uralkodni magán.
James a trón karfáján dobolt az ujjaival. Állát magasan fölszegte, szemöldökei egy pillanatra fölugrottak, majd összeszaladtak a homlokán. Kíváncsian szegezte előre a fejét. Már az is meglepte, hogy a kis boszorkány találkozni akar vele, az pedig még inkább, hogy bejelentette magát, nem pedig hívatlanul berontott. Bár azt az emberei amúgy sem hagyták volna, de ugye próbálkozni szabad. Biccentett egyet, jelezvén, hogy fogadja.
Az őr az ajtóhoz hátrált, majd kopogott rajta kettőt. Ez volt a jelzés, hogy beengedhetik a látogatót. Az ajtónálló katonák kívülről kitárták a kétszárnyú ajtót. A lány pedig belépett. Kihúzta magát, fejét magasan hordta. Pukedlizett az uralkodó előtt. A férfi még soha nem látta ennyire méltóságteljesnek. Egyszerűen nem tudott hinni a szemének. Képtelen volt felfogni, hogy az a semmirekellő, önfejű, kiállhatatlan liba, hogy tud ennyi koncentrált és magabiztos lenni, azok után amilyen természete van. Nem értette mitől változott meg ennyire. De határozottan kedvére volt, bár ettől függetlenül a véleménye nem változott róla.
- Felség - minden lelki erejére szükség volt, hogy összeszedetten tudjon beszélni, megvetés nélkül, alázattal, mintha tisztelné.
- Hercegnő - biccentett felé. - Talán nem tetszik a lakosztálya? Netán kifogásol valamit? - csakis ez lehetett a gond. Mást el sem tudott volna képzelni.
- Nem, felség, erről szó sincs - erőltetett magára egy mosolyt, ám mindketten átláttak ezen, tudták jól, hogy ezek csupán formaságok, legbelül mélységesen megvetették a másikat. - Levelet kaptam édesapámtól. Aggódik a nagybátyám látogatása miatt. Felségedet nem tájékoztatta miért?
- Richard nem túl beszédes fajta. A királyságot érintő problémákról pedig még kevésbé közlékeny. De sejtésem szerint a trónutódlás aggaszthatja. Az a fattyú bizonyára kifejezte igényét a koronára. - ráncolta a homlokát. - Jellemző. A Lawsonok és a családi viszályaik... - mormolta az orra alatt.
- Felséged szerint jogos a követelése? - nem erről akart beszélni, de ha már itt volt, kíváncsi volt a válaszára. Emellett egy lehetséges menekülési utat látott a nem kívánatos rokon felbukkanásában. Ő nem akart uralkodni, de felbukkant egy olyan családtag, aki készségesen a helyébe lépne. De már nem csak a saját jövőjét kellett szem előtt tartania.
- Csak egy fiú balkézről! - horkant fel megvetően. - A trón jogos örököse, az maga, hercegnő, nem számít hogy lány! Ha pedig a White dinasztia is támogatja, mint szövetséges, senki meg nem kérdőjelezheti ezt. - önelégül vigyor terült el a arcán.
- Ó - sóhajtott egyet. - Eredetileg pont emiatt kerestem fel önt - jelentette ki, mire James nyakán megfeszült egy ér. Ismét a régi témánál vannak. Ám ezúttal saját terepen játszott. És ezt kész volt kihasználni. - Apám említette a levelében, hogy előrébb hozta az esküvőt. Mégis mennyire előre?
- Kevesebb mint egy hónap van hátra - dőlt hátra. Várta a nagy dührohamot, a kitörést, a hisztit, de nem történt semmi. A lány csak bámult vissza rá. Sőt, mosolygott. Egyáltalán nem értette a viselkedését. Egyre gyanakvóbbá vált.
- Az remek - mosolyodott el, ámbár mindketten látták, hogy nem szívből jövő volt. - Ez esetben hazatérnék. - a király szeme kikerekedett. - Édesapám betegeskedik, és egyedül kell megszerveznie. Szeretnék segíteni, elvégre az én esküvőmről van szó nemde? Szeretném ha minden tökéletes lenne, nem akarom, hogy apám ízlése szerint legyen minden. Emellett még a ruhám sincs kész. Még annyi dolgot el kell intéznem!
- Khm... - a férfi kényszeres köhögésbe kezdett. Egyszerűen nem értette mi történt. Mintha kicserélték volna. Nem bízott benne. Valamit tervezett. Ő pedig nem szerette, ha valaki a tudta nélkül készül valamire. - Ne haragudjon, hercegnő, hogy firtatom a viselkedését, de mindketten jól tudjuk, hogy ez csak valami ostoba színjáték, amivel azt hiszi átverhet engem. Egy szavát sem hiszem el!
- Nem is hibáztatom ezért felségedet. Remélem egy napon kiérdemlem majd a bizalmát, elvégre, a fia révén valamilyen szinten lányává fogad. - gúnyosan rávigyorgott, tudta, hogy a férfi nem kedveli, ő pedig szinte arra kérte hadd hívja apának. - Tudom, még messze vagyok tőle, hogy kiérdemeljem felséged elismerését, de igyekszem felnőni és megfelelni az elvárásoknak. Elvégre hamarosan királynő leszek. Arra születtem, hogy uralkodjak. Penthosban és Wessosban egyaránt.
- Persze, ez így igaz. Örülök, hogy belátta ezt. - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá. Ez a kétszínű boszorkány el akarja venni a trónját. Nyíltan közölte a hadüzenetét. De ahhoz neki még lesz egy két szava. - Ez esetben rögvest küldetek valakit egy hintóért. Ha már kegyed végre ezen elhatározásra jutott, isten ments hogy bárki megállítsa! Megtiszteltetés volt vendégül látni, hercegnő. A jövendőbeli otthona tárt karokkal várja a visszatértét.
- Igazán kedves felség. Köszönöm a segítségét, és hogy megosztotta velem a véleményét - végszóul meghajolt, majd elegánsan kivonult a teremből. Hátrahagyva a férfit a saját dühével. Már a legelején tudta, hogy ez a fruska még gondokat fog neki okozni. De nem baj. Az első problémája megoldódott. Az esküvőre sort kell kerítenie, ez a legfontosabb cél. Aztán kezdetét veheti a lány betörtése. Meg kell tanulnia, hogy egy nőnek hol a helye. Az ura mögött három lépéssel, meghunyászkodva. A trónjáról nem volt hajlandó lemondani.

66. *A Múlt Visszhangja*

Kedves olvasóim. Új év, új esélyek. Idén eltökéltem, hogy megpróbálok többször jelentkezni. Ennek jeléül egy új résszel szeretném indítani az évet :D Remélem tetszeni fog, így a hosszú kihagyás után. Búék drágáim.

- Ne ne ne ne! A francba! Héé!! Ne csináld ezt – ugrott oda, és azonnal féltérdre ereszkedett. – Lexi! Hahó! Ébresztő! – paskolta meg az arcát, mely máskor a nap ragyogásában tündökölt, most inkább a sápadt holdhoz volt hasonlatos.  – Ezt nem hiszem el! Miért nem tudtál Will ajtaja előtt összeesni?! – dühöngött, de, csakis azért mert nem tudta mi tévő legyen. – Most mit csináljak veled? Az öcsém toporzékolni fog dühében, ha ezt megtudja! – fogta a fejét azon tűnődve mit tegyen. - Oké, lélegzik! Az jó, ugye? – beszélt magának. – Ha tudtam volna, hogy ennyire szíven üt a dolog, kinyitom azt a rohadt ajtót! De most mit csináljak veled? – könnyedén a karjaiba kapta. Alexis teste ernyedten lógott a semmiben, végtagjai hintáztak jobbra-balra, feje rendellenes szögben lógott lefelé. Daniel pedig észre sem vette mennyire könnyűnek tűnik, túlságosan is. Mintha csak egy törékeny vázat tartana, nem egyéb csak külső máz, és belül törékeny porcelán. Arca beesett volt, szemei alatt sötétlő karikák. Korábban észre sem vette. Csak most, közelebbről megnézve tűnt fel neki mennyire szörnyű állapotban van. – Most mit csináljak veled?!

A szeme sarkából elkapott egy cselédet, aki a folyosó másik végén haladt el. Szegényből kiijesztette a lelket, mikor rákiáltott. Soha nem elegyedett beszélgetésbe a királyi családdal, még csak ki sem szolgálhatta őket. Most pedig közvetlenül hozzá szólt az egyikük.

- Hé, te ott! – a lány ugrott egyet. – Igen te! Gyere ide! – azt hitte lenyakazzák, annyira megrémült. Remegő végtagokkal indult meg a fiú felé. – Igyekezz már!

- Igenis, felséges úr… - hajtotta le a fejét. – Miben lehetek szolgálatára?

- Szaladj, és mondd meg a palotaorvosnak, hogy egyszerűen összeesett. Siess, ahogy tudsz! Mondd, hogy azonnal viszem! – utasította. – Ne álldogálj itt, utasítottalak valamire!

- Igenis felség! – szaladt el.

- Csak nehogy valami komoly bajod legyen! – morogta az orra alatt, majd megindult vele.

- Most mégis hová tűnt? Mondtam, hogy várjon meg! – panaszkodott Hope, mikor visszatért barátnője szobájába, de csak a szolgálólányt találta ott, aki épp az ebédjét szolgálta föl.

- Nem tudom kisasszony, nekem semmit nem mondott. Csupán elviharzott – rázta meg a fejét, meglóbálva göndör sötétszőke fürtjeit. - Én pedig nem mertem kíváncsiskodni.

- Néha elgondolkodom rajta, és mindig arra jutok, hogy szándékosan keresi a bajt, és élvezi, ha másokat is magával ránthat – csóválta meg ő is a fejét. – De először együnk, üres hassal nem tudok tisztán gondolkodni! Gyere anyucihoz, te fenomenális kacsacomb!!

- Hozhatok még valamit? – kérdezte félénken.

- Nem, nem köszönöm – csámcsogta teli szájjal, ülj csak le nyugodtan. Beszélgessünk! Biztos tudsz valami érdekes pletykát! Mondd csak! Mit beszélnek a „szerelmespárról”?!

- Jajj, én semmi ilyesmit nem tudok! – pirult el szégyenében.

- Ugyan! Ne kéresd magad! Lefogadom, hogy Lex ártatlanságát firtatják, meg a nyelvüket köszörülik a viselkedésén, és persze a szépségét kérdőjelezik meg! Semmi baj Cornelia, jól ismerem én ezt a világot, de beszélj, kíváncsi vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Odahaza mindössze annyira futotta, hogy titkon szerelmesleveleket kap az egyik katonától. És azért szökik ki, hogy vele találkozzon. Képzeld, mikor szó nélkül lelépett már az a hír járta, hogy bizonyára megszöktette. Eszméletlen!

- A konyhalányok csúfolódnak rajta, hogy azért küldi vissza az ételt, mert túlsúlyos és a herceg szóvá tette neki, így kényszeres fogyókúrába kezdett. Meg is korholtam őket rendesen! A szobalányok viszont rosszabb dolgokat terjesztenek. Tőlük hallottam, hogy a kisasszony a minap a herceg szobájában járt, és a zárt ajtók mögül félreérthető kiabálások szűrődtek ki. Én persze megtudtam mi történt, de ők biztosak abban, hogy az ifjabbik herceg azért verekedett össze a bátyjával, mert a jegyesével olyan dolgokat művelt odabent, amit egy jegyben járó hölgynek még a vőlegényével sem lenne szabad az esküvője előtt.

- Hahaha! Ez vicces! Ámbár gonosz is! De Lexi magának kereste a bajt! Ismeri a szabályokat, mégis könnyedén gázol át rajtuk. Ez a következménye!

- Mert kegyed bizonyára betartja az illemszabályokat – sütötte le a szemét.

- És még azt hittem a szobalányok a legpletykásabbak! – kapta föl a fejét. – Erre kiderül, hogy mégsem. A társalkodó lányok sokkal inkább oda tudnak szólni bárkinek! – kacagott. – Viszont eltaláltad, nem vagyok én apáca, egy lánynak élnie is kell! – kacsintott rá. – És a hercegek?

- Az idősebbik ritkán tartózkodik idehaza, a cselédek belepirulnak már abba is, ha vele egy folyosón tartózkodnak, viszont mindenki fél tőle, főleg mostanában. Eléggé morcos, és durva lett, szinte ki sem mozdul a szobájából, és csak Barthon tanácsost engedi közel magához. Az öccsével pedig olyan rideggé váltak. Meggyűlölték egymást. Bár ennek szerintem tudom is mi az oka. – nézett fel szempillái alól. – A fiatalabbik, ő pedig, ő is megváltozott. Már nem tűnik annyira beszűkültnek, mint mikor elment innen. A környezetváltozás jót tett neki, vagy talán a kisasszonyom társasága. Az apja pedig már határozottan nem bír felette annyi befolyással, mint korábban! De kényszerítenie úgysem kell, hiszen mindenki látja, hogy nagyon is kedveli a hercegnőt! Aki viszont nem viszonozza túlzottan…

- Hmm – bólogatott elismerően. – Lenyűgöző. Ámbár a kettejük viszonyáról tévedsz. Szerintem kedvelik egymást, és szép párt alkotnak. Will pedig úgy tiszteli és szeretni, ahogy más nem tudná! Lexi pedig, nos, ő nem mutatja ki egykönnyen az érzéseit. Náluk ez egyfajta családi vonás. – rázta meg a fejét, jelezve, hogy nem is érdemes belemenniük a témába. – De most komolyan, mégis hová mehetett?!

- Sajnos, nem tudom kisasszony! De ha úgy óhajtja, azonnal kiderítem.

- Nem, nem szükséges! Azt viszont megmondhatnád, merre találom Will lakosztályát! Néhány dolgot szívesen a fejéhez vágnék most! – csámcsogta.

- A kastély nyugati szárnyában, a trónteremtől nem messze. Elkísérhetem!

- Nem, köszönöm, biztosan magam is megtalálom – mosolygott rá.

/17 évvel korábban/

James távolba révedő tekintettel ült trónusán. Teljesen elmerengett, olyannyira, hogy elnehezülő fejét megtámasztotta a kezén, és az aranyozott trón karfájára könyökölt. Gondolkodott. Egy nehéz, és igen fontos döntést kellett meghoznia. Szövetségesre volt szüksége, és most itt volt a nagy alkalom, hogy szerezzen egyet. Méghozzá egy erős országot. És ha jól játssza ki a kártyáit, talán az egészet meg is szerezheti. De észnél kellett lennie, hiszen nem csak őt csábította a szomszédos ország gazdasága.

Kitekintett a rózsaablakon, melyen halvány csillogással sütött be a fény színes foltokat vetve a frissen felmosott márványpadlóra. A tanácsadói szótlanul figyelték, egyiküknek sem volt mersze megszólalni. Ők maguk sem tudták mire gondoljanak hirtelen, azt pedig végképp nem sejtették mi járhat a királyuk fejében, aki hirtelen minden méltóságát eldobva fennhangon kacagni kezdett. A tanácsadók zavartan összenéztek, majd ők is így tettek.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! Már vagy egy évtizede nem örültem ennyire semminek! – kiáltott föl. – Talán, hogy fiam született! Mert mi haszna lenne akkor ennek a hírnek, ha nem tudnám kamatoztatni? – ismételten felkacagott. – Hívják ide a fiamat! És készíttessenek elő egy hintót! Meglátogatjuk a boldogságban úszó királyi párt.

- Felséged kitalált valamit? – kérdezte meg Barthon tanácsos, aki ekkor még fiatal, és mindenekelőtt vékony volt. – A szövetség mellett döntött?

- Vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget! Igényt tartok arra az országra. És most hogy Richardnak lánya született, meg is szerezhetem – tapsikolt örömében.

- Felséged bizonyára elfelejtette, de a királynak már van fiú örököse. A lány csak akkor örököl, ha a fivérei meghalnak – gondolta végig, de meg is bánta, hogy kimondta. – Felséged ugye nem szándékozik…

- Megöletni őket? Felesleges két fattyúval vesződnöm! – a tanácsnokok arcán megdöbbenést látott. - Az udvari kémeim azt beszélik a mélyen tisztelt királynőjük, nem éppen az erkölcs mintaképe – kacagott föl. – Viszont úgy értesültem a szeretője megnősült, és az ország másik végébe költözött. Úgy igazán nehéz testi kapcsolatot létesíteni – vigyorgott. – Tehát annak a hatalmas országnak az egyetlen örököse az a csöppnyi kislány! És erre előbb utóbb az apja is rájön, hogy nincsen fiú utódja, de akkor már késő lesz!

- Ha pedig felséged egyik fiával frigyre lép, azáltal egyesül a két ország - mondta ki a nyilvánvalót a tanácsos.

- Pontosan! Az örökösöm elveszi a lányt, és én leszek minden idők legnagyobb királya! A nevem örökké fönnmarad! - kacagott. - Hol vannak a fiaim? - kérdezte, mire végszóra a gyermekek dajkája beterelte őket a trónterembe.

- Felég - hajolt meg az asszony. - Köszöntsétek apátokat illendően - súgta oda a gyerekeknek.

- Szia apa - vigyorgott rá a kisebbik, a király máskor összeráncolta volna a szemöldökét, most viszont semmi nem tudta kizökkenteni a jókedvéből. Will még csak 3 éves, még igazán nem várhatja el tőle hogy ismerje az illemszabályokat, így elengedte a füle mellett.

- Apám - biccentett az idősebb, ő sem vitte túlzásba a köszöntést. - Hivatott?

- Úrfi - bökte meg a dadus. - Ezt tanítottam én neked? Tisztelettel beszélj atyáddal!

- Hagyja Leslie, nem számít! Gyere ide - intett a fiának, aki odabattyogott az apja trónjához, majd megállt előtte. - Gyere közelebb. Gyere csak - állt föl a trónusáról, majd a fiának intett, hogy foglaljon helyet. Daniel fura tekintettel meredt rá, nem értette mi lelte, talán megszállta az ördög. De megtette, amire kérte. Fölnézett az apjára, aki gyanúsan méregette. - Fiam, mondd csak, hány éves vagy?

- Hat, apám - válaszolta felszegezett fejjel. - Már elég öreg vagyok, hogy vívni tanuljak!

- Azt majd meglátjuk. Hat, az már tekintélyes kor. Mondd csak, tudod-e mit jelent elsőszülött fiúnak lenni? - kérdezte a gyereket.

- Tudom én, atyám! Leslie azt szokta mondani, ha elég öreg leszek, és atyám már nem lesz, én fogok itt ülni. Lesz egy saját hadseregem, és én írom majd alá a hivatalos papírokat. - sorolta. - És fog mellettem ülni egy szép lány, Leslie azt mondja királyné lesz a neve, ott ni - bökött az üresen álló trónszékre. - Ahol régen anya ült. És fiúkat fog szülni nekem.

- Igen fiam, így van - vigyorgott azon amit mondott. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám tudom ki az a lány, aki a királynéd lesz. - Daniel nem válaszolt. - Nem szeretnéd megismerni? Találkozni vele?

- Miért apám? Már itt van? - nézett körül kíváncsian.

- Nem, nem, még nincs itt. De arra gondoltam egyszer meglátogathatnánk, hátha összebarátkoztok.

- De hát a lányokkal nem barátkozunk! Velük nem lehet játszani, mindig sírnak és nyafognak! - fintorgott. - Egyből megsértődnek ha meghúzom a hajukat! És Julia különben sem akar játszani velünk! Mindig csak fekszik és köhög!

- Majd megérted fiam, majd egyszer megérted - sóhajtott egy nagyot, majd név hallatán a dadus felé fordult. - Leslie, hogy van a lányom?
- Sajnos nem túl jól felség, megint ágynak dőlt, a héten másodszorra - szomorúan megrázta a fejét. - Már a levegőre sem merem kiengedni, ha épp rendben van, annyira gyönge szegény kislány.
- Nem tudnak tenni érte valamit? Ennyire beteges lenne? Nincsen rá orvosság? - a kezébe temette az arcát, mikor a dajka megrázta a fejét.
- Most eredj dolgodra, játssz az öcséddel! - hessegette el a fiát. - Ha pedig jól viselkedsz, és szót fogadsz, még idén elkezdhetsz vívni tanulni, feltéve ha elbírod a kardot!

- Köszönöm apám. Meglátja majd mennyire jól fogok viselkedni! - kiabált vissza, miközben kifelé rohant a trónteremből. A király pedig sóhajtott egy nagyot. Be kellett biztosítania a gyermekei jövőjét. Így tollat ragadott, és a leggyorsabb küldöncével a szomszédos királyságba küldte levelét. Nem is sejtve, hogy ezzel a lépésével hosszú időre megbolygatja az országok közötti törékeny békét.

Daniel ingerülten mászkált föl-alá a betegszoba előtt. A cipője megállíthatatlanul kopogott a padlón. Ideges volt, a körmeit piszkálta, melyeket már szinte teljesen tövig rágott.

- Mégis mi tart eddig? Ennyire csak nem lehet komoly! – a fejét fogta, majd az ajtóhoz trappolt. – Dr. Browen! Minden rendben? – kiabált be.

- Felséges úr! Hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – jött a mogorva válasz.

- De ugye nincs baja?! Rendbe jön? Ugye?!

- Ha hagyja pihenni, és nem zaklatja, mint ahogy velem tette; igen. – dugta ki a fejét az ajtón. – Teljesen egészséges! Csak ki kell pihennie magát!

- Felébredt? – kukucskált volna be a doktor mellett, de az kilökte a szobából. – Látnom kell!

- Azt ugyan nem! Lehet, hogy maga a herceg, de ide az én engedélyem nélkül be nem jön! – mondta meg őszintén a véleményét. – A lány jól lesz! Kiszáradt, és felzaklatta magát. Az én dolgom, hogy mellette legyek! Maga inkább tegyen borogatást a szemére! Valaki csúnyán ellátta a baját – bökött a belilult szemére. – Bár van sejtésem miért kaphatta. A türelem nem az egyik erénye, ha jól sejtem – forgatta meg a szemét, majd visszavonult a szobába. Daniel pedig toporzékolva távozott.

- Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé, és egy pohár vizet nyújtott a gyengélkedőnek.

- Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá. – Csak egy kicsit megszédültem – kortyolt bele a folyadékba. – Mostanában nem túl jó az étvágyam. Bizonyára, amiatt történt az egész.

- Bizonyára – suttogta nem túl meggyőzően. – Azért, ha nem bánja szeretnék biztosra menni. Feltennék néhány kérdést. – méregette öreg szemeivel.

- Rendben.

- Mostanában gyakran fordult elő önnel hasonló? Fejfájás, szédülés, esetleg ájulás?

- Igen, gyakran szokott fájni a fejem, és néha le kell ülöm annyira megszédülök. De nem tűnik komolynak. Mostanában sok minden történik, csak ki kell pihennem magam, ez minden.

- Érdekes. Említette, hogy étvágytalanság gyötri. Ez egy tünet is lehet, kisasszony. Gyomorfájdalmak nem jelentkeztek? Görcsök? Hányinger, szúró érzés? Rosszullét? Netalán láz?– sorolta a lehetőségeket.

- Nem, nem nagyon. Belegondolva talán enyhe rosszullétet szoktam érezni, bizonyos ételektől pedig egyenest felfordul a gyomrom, de hamar elmúlik. Lehet elrontottam a gyomromat valamivel – kortyolt még egyet a vízből.

- Ezek mikor jelentkeztek először? A szédülés, az étvágytalanság, a rosszullét? - már tisztában volt mindennel.

- Alig pár napja. Az érkezésem után – mondta, majd a szemében felcsillant valami. – Lehet megmérgeztek? – nézett riadtan az öregúrra.

- Azt nem hinném, ön kitűnő egészségnek örvend – mosolygott rá a férfi. – Csupán nincs tisztában néhány dologgal. Ez egy… hogy is fogalmazzak… A családja bizonyára…

- Egy öröklött betegségben szenvedek?! Az édesanyámnak is voltak ilyen tünetei. Gyakran szédült, és ágynak esett. Mindig friss levegőre vágyott, néha már fullasztónak érezte a bezártságot. Beteg vagyok, doktorúr?! Mennyi időm van hátra?

- Lányom! Semmilyen betegségről nincs itt szó! Biztosíthatom, hogy hosszú és teljes élet áll ön előtt! Nem haldoklik! Csupán gyermeket vár!

- Tessék?! – köpte vissza a vizet a pohárba hirtelen úgy meglepődött. – Nem! Az lehetetlen! Kizárt dolog! – nézett az öreg bácsira, aki csak együtt érzően meredt vissza rá.

- A vérzése, ha jól sejtem már egy ideje késik. Nincs igazam? És bizonyára együtt töltött egy éjszakát egy férfival is.

- Mégis honnan… És most mi lesz velem?

- Sok év tapasztalata van már mögöttem, gyermekem. Már akkor sejtettem, mikor a herceg betoppant veled ide. Ne aggódj, nem árulom el senkinek! Ez csakis magára tartozik, és a gyermek apjára.

- Mi lesz, ha kiderül? Az apám elevenen nyúzza le rólam a bőrt! – riadt meg. – Én félek!

- Nem szabad idegeskednie! Nem tesz jót a babának! Hamarosan férjhez megy. Mindössze csak azt kell mondania, hogy a gyermek a vártnál jóval korábban érkezett, és maga pedig rögvest a nászéjszakán esett teherbe. Ez nem a világ vége, kedvesem – próbálta vigasztalni. – Csupán két hónapra saccolnék, egy ideig még semmi jele nem lesz az állapotának. Az apjának nem is kell róla tudnia! Pihenjen le. Szedje össze magát. 

- Köszönöm doktorúr. Igazán hálás vagyok, mindenért.

- Vigyázzon magára gyermekem! Ez egy olyan dolog, amiről nem tanácsos mindenkinek beszélnie. A legjobb az lenne, ha megtartaná magának – adott egy utolsó tanácsot. – Ha bármilyen panasza, vagy kérdése lenne, hozzám bármikor fordulhat. És számíthat a diszkréciómra is. Most viszont pihenjen – mosolygott vissza rá, majd elhagyta a szobát. Alexis pedig egyedül maradt. Azaz majdnem egyedül. Már nem csak magára kellett gondolnia. Egy kis életért volt felelős.