Hello, kedves olvasók :D Bocsánat a késésért (Egy új történeten dolgozom és leköti minden időmet, valamint élvezem a nyarat :) Ezt a részt Rékának, Szilvinek, és Adélnek küldeném :) Remélem kellően izgalmasra sikeredett vagy valami. A feszültség sok az biztos :)
Az ajtaja szinte be akart törni, úgy dörömböltek rajta. A lány megriadt, majd lassan, de óvatosan odalépett, és halkan kiszólt. Kezét a vaskos tölgyfafelületre csúsztatta.
Skylat grey - I know you
Az ajtaja szinte be akart törni, úgy dörömböltek rajta. A lány megriadt, majd lassan, de óvatosan odalépett, és halkan kiszólt. Kezét a vaskos tölgyfafelületre csúsztatta.
- Ki az? - szólt gyanakvóan.
- Barthon tanácsos, hercegnő - jött a sürgős válasz, mire Alexis gyorsan kitárta az ajtót.
- Mi történt? - kérdezte, mikor meglátta az idős férfi vörös, ideges arcát.
Az öregedő pocakos férfi arca rákvörös volt, és fújtatott térdére támaszkodva. Szeme hatalmasra kerekedve meredtek a lányra. Mintha a kivégzési parancsával futott volna idáig, olyan riadt fejet vágott. A lány gerince mentén végigfutott a remegés.
- A felséges úr hazatért - habogta levegőért kapkodva.
- A király? - bosszankodott egy pillanatra. - És ezt miért kellett ilyen sietősen közölnie velem, engem nem nagyon érdekel, az az ember - válaszolta meggondolatlanul, majd a szája elé kapott, Will intése jutott eszébe, és nem tudta a férfi tovább adja e. - Úgy értem...
- Nem kell magyarázkodnia kisasszony. Megértem. - hessegette a témát. - De ártani fog önnek. És annak is kit fiamként szeretek. Saját sarjának - beszélt vészjóslóan.
- Miért akarna rosszat Willnek? - de a férfi csak megrázta a fejét.
- Tudja, hogy itt van, ez az egyetlen esélye. Ha ezt elszalasztja, talán soha többé nem láthatja. El kell majd mennie innen - mondta sietve az öreg.
Már hallotta a harsonák és trombiták zaját, és ahogy a királyi hintó begördült az udvarba. Nem járhatott messze. Már nem volt sok ideje. Most kellett lépnie. Nem szalaszthatta el az alkalmat. Még ha meg is bűnhődik majd érte, nem hagyja elveszni őket.
- Nem értem, uram... Mégis mi folyik itt? Hová megy Will? - nézett körül a kihalt folyosón.
- Könyörgöm, kövessen már, nincs idő magyarázkodni - kérlelte, majd mikor a lány bólintott, kora ellenére meglepő gyorsasággal, sietni kezdett a lépcsők felé, sürgetve a lányt. Aki bizonytalan, de siető léptekkel eredt a nyomába.
A hintó begördült a kapukon. A harsonaszó felcsendült, és az öregedő király pillanatok alatt kipattant kocsijából. Kisimította ruháit, majd fiához sétált, és vállon veregette. Körülnézett. Szemöldökét bosszúsan vonta föl, mikor nem látta a vendégüket sehol. Nem mintha annyira vágyott volna a társaságára, csupán zavarta, hogy Alexis nem tiszteli és fejezi ki előtte hódolatát.
- Az a neveletlen lány! Még a királyát sem képes méltón köszönteni! - morgolódott. - Az én váramban majd megtanulja az illemet.
- Te is tudod. Szabad szellemű, olyan akár egy madár. Neki nem parancsolhat senki - válaszolt a fiú.
- Akkor letöröm a szárnyait. Meglátjuk meddig tud úgy szárnyalni - vágta rá, majd magára öltötte a tökéletes király szerepét, ahogy végigvonult tanácsadói, katonái és tábornokai gyűrűjén, kik hajlongva köszöntötték. Mintha tisztelnék, pedig csupán rettegtek tőle.
- Ne haragudjon rá, apám, megsérült, az orvos szerint pihennie kell, sokat - mentette ki a lányt, mire a király kissé megnyugodott, de még mindig bosszantotta a neveletlenség. Sosem kedvelte őt, mindig csak egy eszköz volt, amit bármennyire nem kedvelt, de szüksége volt rá.
- Micsoda udvariatlanság. A herceg még csak arra sem méltóztatja atyját, hogy illendőn köszöntse - károgta az egyik tanácsos, ki az idősebb fiú ellen volt.
- Tessék? - háborodott fel a király, majd fiára nézett. - A bátyád itt tartózkodik? - ült ki arcára a düh, és felháborodás elegye, de hamar palástolta. Annyit fáradozott azon, hogy eltüntesse a képből, és az minden áron össze akarja zúzni a terveit. - A lány látta? Tudja, hogy itt van?
- Nem, megtiltottam neki, hogy Alexis közelébe menjen. Eleget ártott neki. - válaszolta a fiú.
- Jól tetted. Most menj, keresd meg, biztosan rád vár valahol - hessegette el. - Én pedig köszöntöm a bátyádat. - Will meghajolt atyja előtt, majd távozott a tömegből.
- Jöjjön kisasszony, siessen! - rohant a férfi felfelé a lépcsőn, minden pillanatban hátrafordulva, sürgetve a mögötte haladót. Idős ember létére, meglepően gyorsan mozgott.
- Jövök, jövök! - szólt vissza kissé ingerülten. - Igazán elmondhatná mi ez az egész!
- Nincs rá idő - jött az ismét hárító válasz. - Igyekezzen - állt meg az egyik ajtó előtt, majd a kulcscsomóján lógó több tucat kulcs közül kiválasztott egyet. Kinyitotta az ajtót, és a lányra nézett, mintha szavak nélkül is utasítani tudná. Az bizonytalan tekintetet meresztett rá. És óhatatlanul is az elméjébe kúszott Will intése. "Ne bízz benne". De a lába már mozdult. S hiába küzdött ellene minden idegszálával, belépett a félhomályba borult szobába. A szíve hevesen vert. "Otthon". Ez volt az első gondolata, mikor hagyta, hogy az érzései eluralkodjanak rajta. S mikor az ajtó becsukódott mögötte, meg sem riadt. Mert többé nem félt, bármit is sodor útjába az élet.
Lassan körbefordult. majd az ablakhoz lépett. Elhúzta a vastag bársonyfüggönyöket, s hagyta, hogy a fény betörjön a szobába. Arany ragyogásba foglalva testét. Minden annyira másnak tűnt a világos derengésben. Olyan távoli volt az egész, mégis meghitten közeli és ismerős. Tudata megállíthatatlanul azt mondogatta neki, már jártál itt. Ő pedig elhitt bármit, mindaddig amíg ez az oltalmazómenedék vette körül.
- Miért hozott Will szobájába a tanácsos? - kérdezte alig hangosabban a suttogásnál, miközben körbejárt a fal mentén, alaposan szemügyre vette a festményeket a falon, elolvasta a földön, vagy az asztalon széthagyott könyvek címeit, s kisimította a sötét selyemágynemű ráncait. - Hiszen nincs is itt senki.
Aztán meglátott valamit. Azonnal felismerte, hiszen az övé volt. A megsárgult, vékony pergamen, apró körökkel, miket könnyei ejtettek rajta, s az ő írásával. Lassan odalépett az éjjeliszekrényhez és kezébe fogta. A szíve őrült ütemben kezdett verdesni. S riadalom lett úrrá rajta.
- Ez az a levél, amit Danielnek küldtem. De hát! Mégis mit keres Willnél? - tette fel magának a kérdést. - És akkor a válasz? Will írta volna? - a gondolatai megállás nélkül cikáztak a fejében, és már képtelen volt a józan eszére hagyatkozni. Az ágy mellett összegyűrt papírgalacsinokat talált. Látszólag sokat dolgozott azon mit válaszoljon. Ő benne pedig fel sem merült a gyanú. Annyira közel érezte magához a fiút, azt a levelet olvasva, és most pedig. Talán mégsem ő írta. Visszatette a helyére a levelet, bármekkora késztetést is érzett hogy összetépje. Ő ostoba. Will csak játszik vele!
A szeme megakadt valamin. Egy képen. Ott feküdt közvetlenül a levél mellett. Egy gyönyörű szőke nő mosolygott vissza rá. Ragyogó kék szemeiben őszinte boldogság ült. Egy sötétszőke hajú kisfiút szorított magához. Talán három éves lehetett. Olyan huncut vigyor ült az arcán.
- Will milyen édes kisfiú volt - mosolygott annak ellenére, hogy legszívesebben most meg tudta volna fojtani őt. De valami nem hagyta nyugodni. - Will azt mondta nem ismerte az anyját. A születésekor meghalt. - vetett még egy pillantást a képre. És akkor meglátta. A gyerek szemeiben túlságosan is a háborgó tenger hullámzott. Az a fiú sosem volt Will. Az a tekintet sosem lesz az övé. Az a mosoly... Csak egy valaki tud úgy vigyorogni, hogy egyszerre lángol fel iránta a szíve, és taszítódik az örök fájdalomba. - Daniel - suttogta, s képtelen volt megállni, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe. Eluralkodott rajta minden fájdalom, amit ezidáig magában hordozott. Valami zajt hallott. Riadtan fordult meg.
- Alexis - hallotta meg a hangot, melyet minden erejével próbált kizárni az elméjéből. A teste megmerevedett, képtelen volt mozdulni, vagy józanul gondolkodni. A kép kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással tört millió szilánkra a padlón. Jól ismerte ezt a hangot. A szíve is ezt hallatta oly sokáig. Most is ott visszhangzik a fejében, ahogy több ezer darabra hullott. Emlékeznie kellett arra az érzésre. Mert többé képtelen lett volna elviselni. Senki nem törheti össze a szívét!
Az érzelmei heves táncot vívtak benne. Olyan hosszú idő telt már el, mióta utoljára látta. A lénye egyik fele örült, amiért újra láthatja, a másik fele, aki tisztán emlékezett a fájdalomra, s nem vakította el semmilyen kétely, csak a dühöt érezte. A hamisítatlan fájdalmat, amit neki okozott. Kezdve lett volna nekirontani, püfölni teljes erejéből, hogy érezze mit jelent a fájdalom. A másik része viszont sóvárgott azért, hogy a karjaiba zárja, s magához vonja kétségektől remegő testét. Mereven bámult rá, mintha csak egy rémalakot pillantott volna meg, s nem meri elkapni pillantását, nehogy szertefosszon a semmiben.
Pont olyan volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Magas, és férfias. A legvonzóbb férfi kit ismert. De hiányzott belőle valami. Valami, amit a képen mosolygó kisfiú még ismert. Az a huncut vigyor. És az élettel telt tekintet. Képtelen volt tovább azokba a kihalt szemekbe nézni.
- Sajnálom - csúszott ki a száján, ahogy meglátta az összetört képkeretet. Leguggolt, és lassan elkezdte összeszedegetni a szilánkokat. Nem tudott józanul gondolkodni. Még azt sem érezte meg, hogy meg-meg vágta magát a darabokkal. Hallotta a fiút, a hangját, mely olyan távolinak tűnt. Beszélt hozzá. De nem volt hozzá elég lelki ereje, hogy képes legyen feldolgozni a szavak súlyát. Így inkább kizárta őket. S velük együtt az egész világot, mely oly picivé, s törékennyé zsugorodott. Az ő saját kis univerzumát dédelgette. Mely olyan volt akár egy hógömb, meg-meg remegett alatta a talaj, a folytonos rázásnak köszönhetően. S elég lett volna egyetlen érintés, s a hógömb máris darabjaira robban.
Látta a fiút, ahogy ott guggol előtte. Olyan közel hozzá, hogy éreznie kellett volna az illatát, közelségének melegét. De annyira érzéketlen volt. Csak a mardosó hideget érezte, mely karjaiban ringatta. A tudatlanság hűvös érintését a nyakán. Éber volt, mégsem hallott semmit a fiú szavaiból, ki idegesen magyarázott neki, látszólag hangosan, már-már cseppnyi dühvel. De ő csak annyit látott, hogy rá mereszti háborgó óceánjának kékjét, melyben olyan érzések csillognak, miket már nem tudott elhinni.
- Hagyd abba - üvöltött, és megragadta a lány remegő kezeit, melyek vérben úsztak. A szilánkok felsértették a bőrét több helyen, mélyen, és ő még csak észre sem vette. Elzárkózott egy olyan világban, ahol ő már nem tudta elérni. - Elég - kulcsolta a csuklójára a kezeit, mik bilincsként szorultak rá vékony bőrére. - Hagyd abba - nézett rá könyörgő szemekkel, majd lassan forgatva a kezét, tenyeréből a földre ejtette a vörös szilánkokat, s ami továbbra sem akart elszakadni tőle, azt saját maga távolította el. Daniel megriadt, mikor Alexis még csak meg sem rezdült. Pedig nem lehetett kellemes érzés. A kezeit teljesen fölszabdalta.
A fiú kérőn nézett az elborult tekintetbe. Tisztán látta, hogy nincs jelen, nincs vele. Könyörgött azért, hogy térjen vissza. Nem akarta szenvedni látni. S mégis jól tudta, csakis ő a felelős minden fájdalmáért. Csak boldognak akarta látni. Csak azt akarta, hogy az élet szikrája ismét a szemében ragyogjon. Óvatosan megérintette az arcát, mely olyan természetesen simult bele a tenyerébe, mintha világ életükben összetartoztak volna. Valami megcsillant, de aztán el is halt.
- Ne nyúlj hozzám - fordította el a fejét, s húzódott el tőle. Hangjában olyan közöny csengett, hogy a fiú szíve fájdalmasan szorult össze. Ha legalább gyűlölné. De az, hogy figyelmen kívül hagyja, még ennél is rosszabb volt. Daniel visszahúzta a kezeit, s ölébe ejtette őket, de nem mozdult. Nem állt föl, vagy ment odébb. Ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a lány, ki már rá sem nézett. Csak magába roskadva ült a földön, lábait maga alá húzva. A vére lassan kopogott a padlón, ahogy lecsöpögött kezéről.
- Alexis - szólt halkan, de nem kapott rá semmilyen választ. Csak a csöndet, mely öntudatlanul fonódott nyaka köré. Fojtogatta őt a némaság. - Kérlek! Mondj valamit. Bármit.
De ezúttal sem felelt. Olyan kegyetlen lassúsággal egyenesedett föl, hogy Daniel izmai fájdalmasan feszültek meg. A homlokán habzó tengert alkottak a ráncai. Nem tudta mitévő legyen.
- Will tudja, hogy itt vagy? - tette fel a következő kérdést, és megbánta minden óhaját, miszerint csak reagáljon rá, mást nem akar. - Egyáltalán hogy kerültél ide? Ki mondta, hogy itt vagyok! Will biztosan nem!
- Mégis mit akarsz tőlem? - üvöltött. - Eldobtál! Nem kellettem neked! Akkor ne tegyél úgy mintha érdekelnélek! - szinte hisztérikusan kiabált. Majd előhúzta a fiú levelét. Magánál hordozta. - ezt meg tartsd meg! Nincs szükségem rá! - vágta hozzá, majd az ajtóhoz lépett, de Daniel utána vetette magát.
- Ilyen állapotban nem mehetsz el! - szorította hozzá az ajtóhoz. Alexis csapkodott. Karmolta, és ütötte. A fiú arca vöröslött a vértől. De nem lehetett megállapítani, hogy a sajátjától e.
- Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad csak engem akarsz! Hogy én vagyok a mindened - sipákolta, ütlegelve őt. - Azt mondtad együtt leszünk! Hogy soha nem hagysz el! Azt mondtad különleges vagyok! - vágta hozzá a szavakat. - Hazudtál! Elhagytál! Eldobtál! Nem kellettem neked! Pedig mindenemet odaadtam neked. És mindent képes lettem volna föláldozni érted! Már semmi jogod nincs megmondani, hogy mit tehetek! Még csak ahhoz sincs jogod, hogy ezek után hozzám merj szólni. Nekem viszont minden jogom megvan hogy gyűlöljelek! És tudod mit? Gyűlöllek! - üvöltötte önkívületi állapotban. - Gyűlöllek, mert képtelen vagyok rá hogy gyűlöljelek! Még azok után is, amit velem tettél! Soha többé nem akarlak látni! Soha nem bocsátok meg neked!
- Befejezted? - kérdezte, mikor már nem maradt több szó benne. S az ütései is elhaltak, melyekkel a mellkasát püfölte. Daniel megtörölte az arcát az alkarjával. A kockás inge egy pillanat alatt vörössé vált. A lány vére ott ragyogott rajta. Még mindig csöpögött belőle a vörös nedű.
Will már a folyosón mászkálva hallotta a kiabálást. Azonnal fölismerte a kedvese hangját. De ezúttal nem úgy csengett, mint ahogy szokott. Az utóbbi napokban annyira megváltozott a viselkedése. És úgy látszik most kitört belőle minden elfojtott érzelem. De rosszat sejtett. A hangok a második elemet északi szárnya felől jöttek. Megcsóválta a fejét. És mikor hallotta, hogy még egy hang csatlakozik hozzá, már biztos volt benne. Daniel szobájában van. És egyáltalán nincs jó passzban.
- Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni! - morgolódott magában, és úgy csörtetett fölfelé a lépcsőkön, mint egy felajzott vaddisznó.
A szoba előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Szobalányok lesték minden szavukat, hogy első kézből adhassák tovább a szaftos pletykát. Ennyit a magánéletről.
- El innen! Pletykás népség, el innen! - kiáltott rájuk, mire azok sietve szétszéledtek. Durván dörömbölni kezdett az ajtón. De odabent olyan hangosan üvöltöttek, hogy talán meg sem hallották.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - a vastag falak szinte megremegtek az egyszerű szóban hordozott fájdalomtól. - Vedd le rólam a mocskos kezed! Nem hallod? Engedj ki! Egy perccel sem akarok tovább veled egy levegőt szívni.
- Daniel! - üvöltött, mire odabent elcsendesedtek.
- Ő tudta? - nézett rá vérben forgó szemekkel. - Tudta, hogy itt vagy? Mégsem mondta el?! - Daniel bólintott. Szinte emberfeletti erővel taszította el magától a fiút, és tépte fel az ajtót. Will valósággal alig kapott levegőt, mikor meglátta. Fújtatott dühében, a szemében olyan harag ült, amit még soha nem látott benne. A kezéből csöpögött a vér, Daniel pedig a földön feküdt, véres karmolásokkal az arán. És ez a vad, ezúttal rá fente a fogait.
- Alexis, megmagyarázom - tartotta maga elé védekezésként a kezeit.
- Tudtad? Te tudtad hogy itt van? Mindvégig tudtad? - üvöltött. - És mégsem mondtad el?! Pedig jogom lett volna tudom! Azok után, miatt, amin miatta mentem keresztül nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni! Te pedig napok óta a képembe hazudsz!
- Az nem így...
- És nem ez az első eset! Mikor legutóbb ez csináltad, csak még mélyebbre löktél. És ezt nem csak képletesen mondom! Lucas még élne, ha időben szólsz nekem! Halott!
- És talán te is az lennél, ha megteszem! - válaszolt feldúltan.
- Még az is jobb lenne! Elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál! Elegem van a hazugságaitokból! Ez nem élet! - üvöltötte olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. És képtelenségnek tűnt, hogy ne hallotta volna mindenki a kastélyon belül. És még annyi harag volt benne. Annyi fájdalom. Ami ezidáig ki akart törni. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy minden sérelmét, minden fájdalmát kitárja, és örökké száműzze.
uhuhuhuhhu... Lexi bekattant... (Mondjuk én a helyében le is téptem volna a fejét)
Az érzelmei heves táncot vívtak benne. Olyan hosszú idő telt már el, mióta utoljára látta. A lénye egyik fele örült, amiért újra láthatja, a másik fele, aki tisztán emlékezett a fájdalomra, s nem vakította el semmilyen kétely, csak a dühöt érezte. A hamisítatlan fájdalmat, amit neki okozott. Kezdve lett volna nekirontani, püfölni teljes erejéből, hogy érezze mit jelent a fájdalom. A másik része viszont sóvárgott azért, hogy a karjaiba zárja, s magához vonja kétségektől remegő testét. Mereven bámult rá, mintha csak egy rémalakot pillantott volna meg, s nem meri elkapni pillantását, nehogy szertefosszon a semmiben.
Pont olyan volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Magas, és férfias. A legvonzóbb férfi kit ismert. De hiányzott belőle valami. Valami, amit a képen mosolygó kisfiú még ismert. Az a huncut vigyor. És az élettel telt tekintet. Képtelen volt tovább azokba a kihalt szemekbe nézni.
- Sajnálom - csúszott ki a száján, ahogy meglátta az összetört képkeretet. Leguggolt, és lassan elkezdte összeszedegetni a szilánkokat. Nem tudott józanul gondolkodni. Még azt sem érezte meg, hogy meg-meg vágta magát a darabokkal. Hallotta a fiút, a hangját, mely olyan távolinak tűnt. Beszélt hozzá. De nem volt hozzá elég lelki ereje, hogy képes legyen feldolgozni a szavak súlyát. Így inkább kizárta őket. S velük együtt az egész világot, mely oly picivé, s törékennyé zsugorodott. Az ő saját kis univerzumát dédelgette. Mely olyan volt akár egy hógömb, meg-meg remegett alatta a talaj, a folytonos rázásnak köszönhetően. S elég lett volna egyetlen érintés, s a hógömb máris darabjaira robban.
Látta a fiút, ahogy ott guggol előtte. Olyan közel hozzá, hogy éreznie kellett volna az illatát, közelségének melegét. De annyira érzéketlen volt. Csak a mardosó hideget érezte, mely karjaiban ringatta. A tudatlanság hűvös érintését a nyakán. Éber volt, mégsem hallott semmit a fiú szavaiból, ki idegesen magyarázott neki, látszólag hangosan, már-már cseppnyi dühvel. De ő csak annyit látott, hogy rá mereszti háborgó óceánjának kékjét, melyben olyan érzések csillognak, miket már nem tudott elhinni.
- Hagyd abba - üvöltött, és megragadta a lány remegő kezeit, melyek vérben úsztak. A szilánkok felsértették a bőrét több helyen, mélyen, és ő még csak észre sem vette. Elzárkózott egy olyan világban, ahol ő már nem tudta elérni. - Elég - kulcsolta a csuklójára a kezeit, mik bilincsként szorultak rá vékony bőrére. - Hagyd abba - nézett rá könyörgő szemekkel, majd lassan forgatva a kezét, tenyeréből a földre ejtette a vörös szilánkokat, s ami továbbra sem akart elszakadni tőle, azt saját maga távolította el. Daniel megriadt, mikor Alexis még csak meg sem rezdült. Pedig nem lehetett kellemes érzés. A kezeit teljesen fölszabdalta.
A fiú kérőn nézett az elborult tekintetbe. Tisztán látta, hogy nincs jelen, nincs vele. Könyörgött azért, hogy térjen vissza. Nem akarta szenvedni látni. S mégis jól tudta, csakis ő a felelős minden fájdalmáért. Csak boldognak akarta látni. Csak azt akarta, hogy az élet szikrája ismét a szemében ragyogjon. Óvatosan megérintette az arcát, mely olyan természetesen simult bele a tenyerébe, mintha világ életükben összetartoztak volna. Valami megcsillant, de aztán el is halt.
- Ne nyúlj hozzám - fordította el a fejét, s húzódott el tőle. Hangjában olyan közöny csengett, hogy a fiú szíve fájdalmasan szorult össze. Ha legalább gyűlölné. De az, hogy figyelmen kívül hagyja, még ennél is rosszabb volt. Daniel visszahúzta a kezeit, s ölébe ejtette őket, de nem mozdult. Nem állt föl, vagy ment odébb. Ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a lány, ki már rá sem nézett. Csak magába roskadva ült a földön, lábait maga alá húzva. A vére lassan kopogott a padlón, ahogy lecsöpögött kezéről.
- Alexis - szólt halkan, de nem kapott rá semmilyen választ. Csak a csöndet, mely öntudatlanul fonódott nyaka köré. Fojtogatta őt a némaság. - Kérlek! Mondj valamit. Bármit.
De ezúttal sem felelt. Olyan kegyetlen lassúsággal egyenesedett föl, hogy Daniel izmai fájdalmasan feszültek meg. A homlokán habzó tengert alkottak a ráncai. Nem tudta mitévő legyen.
- Will tudja, hogy itt vagy? - tette fel a következő kérdést, és megbánta minden óhaját, miszerint csak reagáljon rá, mást nem akar. - Egyáltalán hogy kerültél ide? Ki mondta, hogy itt vagyok! Will biztosan nem!
- Mégis mit akarsz tőlem? - üvöltött. - Eldobtál! Nem kellettem neked! Akkor ne tegyél úgy mintha érdekelnélek! - szinte hisztérikusan kiabált. Majd előhúzta a fiú levelét. Magánál hordozta. - ezt meg tartsd meg! Nincs szükségem rá! - vágta hozzá, majd az ajtóhoz lépett, de Daniel utána vetette magát.
- Ilyen állapotban nem mehetsz el! - szorította hozzá az ajtóhoz. Alexis csapkodott. Karmolta, és ütötte. A fiú arca vöröslött a vértől. De nem lehetett megállapítani, hogy a sajátjától e.
- Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad csak engem akarsz! Hogy én vagyok a mindened - sipákolta, ütlegelve őt. - Azt mondtad együtt leszünk! Hogy soha nem hagysz el! Azt mondtad különleges vagyok! - vágta hozzá a szavakat. - Hazudtál! Elhagytál! Eldobtál! Nem kellettem neked! Pedig mindenemet odaadtam neked. És mindent képes lettem volna föláldozni érted! Már semmi jogod nincs megmondani, hogy mit tehetek! Még csak ahhoz sincs jogod, hogy ezek után hozzám merj szólni. Nekem viszont minden jogom megvan hogy gyűlöljelek! És tudod mit? Gyűlöllek! - üvöltötte önkívületi állapotban. - Gyűlöllek, mert képtelen vagyok rá hogy gyűlöljelek! Még azok után is, amit velem tettél! Soha többé nem akarlak látni! Soha nem bocsátok meg neked!
Will már a folyosón mászkálva hallotta a kiabálást. Azonnal fölismerte a kedvese hangját. De ezúttal nem úgy csengett, mint ahogy szokott. Az utóbbi napokban annyira megváltozott a viselkedése. És úgy látszik most kitört belőle minden elfojtott érzelem. De rosszat sejtett. A hangok a második elemet északi szárnya felől jöttek. Megcsóválta a fejét. És mikor hallotta, hogy még egy hang csatlakozik hozzá, már biztos volt benne. Daniel szobájában van. És egyáltalán nincs jó passzban.
- Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni! - morgolódott magában, és úgy csörtetett fölfelé a lépcsőkön, mint egy felajzott vaddisznó.
A szoba előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Szobalányok lesték minden szavukat, hogy első kézből adhassák tovább a szaftos pletykát. Ennyit a magánéletről.
- El innen! Pletykás népség, el innen! - kiáltott rájuk, mire azok sietve szétszéledtek. Durván dörömbölni kezdett az ajtón. De odabent olyan hangosan üvöltöttek, hogy talán meg sem hallották.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - a vastag falak szinte megremegtek az egyszerű szóban hordozott fájdalomtól. - Vedd le rólam a mocskos kezed! Nem hallod? Engedj ki! Egy perccel sem akarok tovább veled egy levegőt szívni.
- Daniel! - üvöltött, mire odabent elcsendesedtek.
- Ő tudta? - nézett rá vérben forgó szemekkel. - Tudta, hogy itt vagy? Mégsem mondta el?! - Daniel bólintott. Szinte emberfeletti erővel taszította el magától a fiút, és tépte fel az ajtót. Will valósággal alig kapott levegőt, mikor meglátta. Fújtatott dühében, a szemében olyan harag ült, amit még soha nem látott benne. A kezéből csöpögött a vér, Daniel pedig a földön feküdt, véres karmolásokkal az arán. És ez a vad, ezúttal rá fente a fogait.
- Alexis, megmagyarázom - tartotta maga elé védekezésként a kezeit.
- Tudtad? Te tudtad hogy itt van? Mindvégig tudtad? - üvöltött. - És mégsem mondtad el?! Pedig jogom lett volna tudom! Azok után, miatt, amin miatta mentem keresztül nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni! Te pedig napok óta a képembe hazudsz!
- Az nem így...
- És nem ez az első eset! Mikor legutóbb ez csináltad, csak még mélyebbre löktél. És ezt nem csak képletesen mondom! Lucas még élne, ha időben szólsz nekem! Halott!
- És talán te is az lennél, ha megteszem! - válaszolt feldúltan.
- Még az is jobb lenne! Elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál! Elegem van a hazugságaitokból! Ez nem élet! - üvöltötte olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. És képtelenségnek tűnt, hogy ne hallotta volna mindenki a kastélyon belül. És még annyi harag volt benne. Annyi fájdalom. Ami ezidáig ki akart törni. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy minden sérelmét, minden fájdalmát kitárja, és örökké száműzze.
uhuhuhuhhu... Lexi bekattant... (Mondjuk én a helyében le is téptem volna a fejét)
Loraaaa!!!
VálaszTörlésBocsi, hogy ilyen sokáig nem volt időm elolvasni... De nagyon köszönöm az ajánlást! :))
Jaj, de régen vártam már az új részt. Nagyon hiányzott!
WILL!!!!!!!!!!!!!!!!!!! *.* *.* ♥♥♥ Nem tudok rá mit mondani, csak hogy imádom. Akkor is, ha most Alexis mérges rá :D
Daniel a szokásos, nem tudom, mit eszik rajta Lexi.
Lexi pedig tényleg bekattant, kezdek tőle félni :D
Nagyon várom a folytatást! :D
Ja, és valamit elfelejtettem WILLLLLLL ♥♥♥♥♥♥♥ :DD
Puszi :*
Szilviiii :DD
TörlésJááááááááj Hehehe :)) Oh drága Will :)) gonoszkacaj, szegény, ha tudnád még mi vár rá :DDDDDDD Nyugodj meg nem szakad meg a kapcsolatuk, továbbra is kommunikálni fognak, jó hangosan :)
Daniel egy kis cukorfalat... hogy nyelné le egy csillámf*szláma :)
Oh, pedig még nem élte ki magát teljesen hehehe
Hát bőven lehet várni, mert egy új sztorin dolgozom (egyen??) Talán többen mint kettőn de na :) Az egyik egy középkori dráma lesz, ahol kiaknázhatom a nyelvtudásomat, (francia káromkodások) heheh
Sok sok habcsók neked ♥♥ ♥ ♥♥