Kedves olvasóim. Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyire lusta és annál is lustább vagyok, hogy kéthavonta hozok részeket. Nagyon nagyon sajnálom. (Most jönne ide a tök fölösleges magyarázat, de tök fölösleges, ugyanazt mondanám el, mint az előző 20 résznél,meg lusta is vagyok hozzá, hogy leírjam) De most, tudjátok milyen nap van? Május 25!!! Azaz, tudjátok mit jelent? heppi börszdéj tú jú, heppi börszdéj tú jú, blablalba, két éves a blog! Fú, már az elsőnél is hüledeztem, itt meg egyenesen extázisban vagyok, hogy idáig húzta :DD Szóval ennek alkalmából összekaptam magam és hoztam egy új részt :DD (Ezúttal nincs kis cuki lávli bájos novella, de majd valamikor azt is hozok) Remélem tetszeni fog. Minden van benne ami kell, sok imádnivaló karakter, nosztalgia, érzések ezerrel. :DD
- Szóval?
Lana Del Rey - Young and Beautiful
- Szóval?
- Szóval mi? - vonta föl a szemöldökét a fiú.
- Miért nem kérdezed meg? - nézett fel rá a lány sötét szempillái alól. - Tudom, hogy azóta ez jár a fejedben.
- Nem hiszem, hogy rám tartozik. Ha úgy érzed, majd elmondod - válaszolta diplomatikusan, de hangja telve volt szomorúsággal. - És nem agyalok rajta. A te dolgod. Csak ne legyen bajod belőle.
- Haragudnál rám, ha olyat tennék, amit te elleneznél?
- Jogod van saját döntéseket hozni, bármi is az én véleményem róla - jött ismét a büszke válasz. - Csak magamra haragudnék, ha bajod lenne belőle és én nem állítottalak meg időben. - Alexis sóhajtott egyet és lesütötte a szemeit. - Aggódnom kéne, hogy ilyeneket kérdezel?
- Nem, nem - rázta meg a fejét a lány, majd ismét némaságba burkolóztak.
Csak lépdeltek egymás mellett, olyan könnyedén, hogy a fű alig hajolt meg a lábuk alatt, csupán fejet hajtott a királyi vér előtt. A fűzfaágak is meghajoltak előttük, feléjük közeledvén lassan szétnyíltak előttük, nehogy felsértsék durva kérgükkel a nemesi bőrt, melyben aranyvér csordogál. Még a madarak nászdala is elhalkult amerre jártak, nehogy megtörjék a királyi pár csöndjét. A visszafojtott lélegzetük hangja volt az egyetlen, ami körüllengte őket.
Ketten voltak, menthetetlenül kettesben voltak. Úgy, mint ahogy minden elkezdődött. Ám ezúttal egy családtag sem járt a közelben, senki, aki kettejüket egymás felé terelte volna vagy épp kettejük közt foglalt állást. Csak ők ketten, és senki más. És lassan mindketten kezdtek rájönni, hogy más egyikük sem az az ember, akik voltak fél évvel korábban, mikor az életük útja egy ösvényre terelődött. Már egyikőjük sem viselkedett gyerekként, nem akartak hangos szóval egymásnak ugrani, mint azt régen tették. Semmi béklyó vagy kényszer nem kötötte őket egymáshoz, azért voltak ott, mert ők ott akartak lenni. Csupán az egymáshoz fűződő emlékek és érzések húzták őket egyre közelebb a másikhoz. Bármennyire is ellenkeztek egykor, a végzetük egybefonódott és már képtelenek voltak letépni a sors rabláncait, ami egymáshoz láncolta a szívüket és lelküket.
- Megváltoztunk, mindketten - sóhajtott a fiú.
- A fájdalom mindenkit átkovácsol, és változásra késztet. Sok mindenen mentünk át, mind külön-külön, és együtt is - válaszolt a lány, aki már jól ismerte ezt az érzést, hisz az egész élete a változásról szólt. - De ezért senki nem hibáztathat, mert az igazi éned megmaradt, csupán elbújt odabent, azt várva, hogy mikor bújhat elő újra.
- Valahogy én viszont már egyre kevésbé látom benned azt a lányt, akibe beleszerettem - suttogta halkan. - Én abba a lányba szerettem bele, aki nem akart beletörődni a dolgokba, aki mindent megtett, hogy jobbá tegye a dolgokat, aki foggal-körömmel küzdött, aki képes volt nevetni, és bármi is történt úgy nézett a világra, hogy ő azt egy nap majd képes lesz megváltoztatni. Még akkor is szerettelek, mikor belöktél a szökőkútba - nevetett fel a végére. - Emlékszel még?
A szél lassan fújdogált, a lelógó ágak közt játszott. A virágok meghajoltak előtte, és az avar táncot járt, ahogy fűszálak repkedtek a levegőben, mik úgy kúsztak elő, mint a vadrózsák titkos illata. A két király nagyokat derült valamin, miközben maguk előtt lökdösték a makacs csemetéiket, akik ezen a verőfényes napon lángba borították egymás közt a levegőt, ahogy dühös villámok cikáztak köztük.
A két férfi folyamatosan csak előrelökdöste őket, a másik mellé, mikor egyikük szándékosan megpróbált lemaradni. Mindketten telve voltak indulattal, miután képtelenek voltak egymásnak ugrani a harctéren. Will kiállt a lány testvérei ellen, ám Alexis ellen már nem harcolhatott, aki dühében mindenfélét az apja, és a fiú fejéhez vágott, és még mindig késztetést érzett rá, hogy egy hegyesebb faággal átdöfje a puhány testét.
- Beszélgessetek! - lökte előre Richard a lányát, aki ismét megpróbált hátramaradni, sikertelenül.
- Nem akarok! Inkább vágnám ki a saját nyelvem! - dacolt a lány, és apját kezdte kihozni a sodrából. - Utállak - bökte oda a fiúnak.
- Én se vagyok oda érted, nehogy azt hidd - morgott Will, mire a lány nyelvet öltött rá.
- Megvénülünk, mire ezeknek egy jó szavuk lesz egymáshoz - nyögött föl mögöttük a király a másiknak panaszkodva.
- Meglásd Richard, én mondom, még ha rajtuk múlna is belátnák mi a jó nekik! De szerencsére nem rajtuk múlik - válaszolt a férfi kacagva, de hamar az arcára fagyott a mosoly, mikor egy nagy csobbanás hangja töltötte meg a levegőt.
Will pedig ott csücsült a kerti tóban, teljesen átázva, arcán dühös ábrázattal, és úgy nézett föl a felette vihogó lányra, mintha menten szét akarná tépni, pedig a szíve már akkor nagyokat dobbant.
- ALEXIS! - üvöltött az apja, a napon már sokadjára, csoda, hogy nem ment el a hangja.
- Sértegetett! - kiabált szempilla rebesgetve.
- Nem igaz! Ok nélkül lökött be! - dühöngött Will a vízből, miközben megpróbálta kikászálódni a csapkodó halak közül, akik ott úszkáltak körülötte.
A két férfi folyamatosan csak előrelökdöste őket, a másik mellé, mikor egyikük szándékosan megpróbált lemaradni. Mindketten telve voltak indulattal, miután képtelenek voltak egymásnak ugrani a harctéren. Will kiállt a lány testvérei ellen, ám Alexis ellen már nem harcolhatott, aki dühében mindenfélét az apja, és a fiú fejéhez vágott, és még mindig késztetést érzett rá, hogy egy hegyesebb faággal átdöfje a puhány testét.
- Beszélgessetek! - lökte előre Richard a lányát, aki ismét megpróbált hátramaradni, sikertelenül.
- Nem akarok! Inkább vágnám ki a saját nyelvem! - dacolt a lány, és apját kezdte kihozni a sodrából. - Utállak - bökte oda a fiúnak.
- Én se vagyok oda érted, nehogy azt hidd - morgott Will, mire a lány nyelvet öltött rá.
- Megvénülünk, mire ezeknek egy jó szavuk lesz egymáshoz - nyögött föl mögöttük a király a másiknak panaszkodva.
- Meglásd Richard, én mondom, még ha rajtuk múlna is belátnák mi a jó nekik! De szerencsére nem rajtuk múlik - válaszolt a férfi kacagva, de hamar az arcára fagyott a mosoly, mikor egy nagy csobbanás hangja töltötte meg a levegőt.
Will pedig ott csücsült a kerti tóban, teljesen átázva, arcán dühös ábrázattal, és úgy nézett föl a felette vihogó lányra, mintha menten szét akarná tépni, pedig a szíve már akkor nagyokat dobbant.
- ALEXIS! - üvöltött az apja, a napon már sokadjára, csoda, hogy nem ment el a hangja.
- Sértegetett! - kiabált szempilla rebesgetve.
- Nem igaz! Ok nélkül lökött be! - dühöngött Will a vízből, miközben megpróbálta kikászálódni a csapkodó halak közül, akik ott úszkáltak körülötte.
- Bármennyire is dühösnek tűntem, már abban a pillanatban imádtam azt a lányt, csak nem tudtam bevallani magamnak.
- Jó, mert nem bírtam azt a puhány alakot, ahhoz sem volt mersze, hogy lefröcsköljön, bár talán jobban jártál így, elkerülted a fulladásos halált. - nevetett, majd komolyra váltott. - Ezt az énedet jobban kedvelem. A régi túl erkölcsös és tisztelettudó volt - folytatta. - De azóta is belesajdul a szívem azokba a dolgokba, amiket a fejemhez vágtál - játszotta a megsértettet.
- Nem te ültél a vízben, ami nem mellesleg jéghideg volt, tele halakkal. Belöktél, és még én voltam az elkényeztetett barom - próbálta ő is a sértett alakítását, de hamar nevetésben tört ki. - Hol van az a lány? - kérdezte, miközben letört egy rózsaszálat.
- Jó, mert nem bírtam azt a puhány alakot, ahhoz sem volt mersze, hogy lefröcsköljön, bár talán jobban jártál így, elkerülted a fulladásos halált. - nevetett, majd komolyra váltott. - Ezt az énedet jobban kedvelem. A régi túl erkölcsös és tisztelettudó volt - folytatta. - De azóta is belesajdul a szívem azokba a dolgokba, amiket a fejemhez vágtál - játszotta a megsértettet.
- Nem te ültél a vízben, ami nem mellesleg jéghideg volt, tele halakkal. Belöktél, és még én voltam az elkényeztetett barom - próbálta ő is a sértett alakítását, de hamar nevetésben tört ki. - Hol van az a lány? - kérdezte, miközben letört egy rózsaszálat.
- Az a lány meghalt - válaszolt. - Egy felelőtlen gyerek volt, aki nem csak magát, de másokat is a sírba rántott. Lexi már nincs többé, csak Alexis - válaszolta kissé sértetten, mintha zavarná valami. - És ha neked az a lány kell, akkor ki kell ábrándítsalak, nem jön vissza!
- Szóval erről van szó? - nevetett fel a fiú látva a lány reakcióját.
- Most meg miért nevetsz? - nézett rá dühösen. - Lehet, hogy Lexi már nincs, de Alexis is képes belökni a tóba! A felelősségteljességbe nem tartozik bele az, hogy tisztelettudónak is kell lennem.
- Lehet, hogy abba a lányba szerettem bele...
- Aki már nem én vagyok, szóval engem már nem szeretsz - ragadta el a szót a lány.
- Befejezhetném? - nézett rá jelentőségteljesen. - Abba a lányba szerettem bele, de soha nem szerettem annyira, mint önmagadat. Bárhogy is viselkedsz, bármit teszel vagy tettél, én mindig ugyanúgy éreztem irántad - fejezte be a mondandóját és a rózsaszálat, amit eddig szagolgatott átnyújtotta a lánynak.
- Óóh - sóhajtott. - De ettől függetlenül még belökhetlek valahová, ha ennyire szeretnéd - nevetett fel, hogy elterelje a témát és ne kelljen válaszolnia.
- Most nincs kedvem átöltözni, de észben tartom az ajánlatodat - kacagott.
- Sszz - szisszent föl a lány, ahogy az úját megszúrta, Will aggodalmasan nézett rá. - Semmi gond, csak megszúrtam - válaszolta.
- Várj - suttogta, majd egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a lány ujjára tekerte, de kezét nem engedte el.
- Köszönöm - nézett fel rá a lány, sötét pillái alól, ahogy az ujjak a kezére fonódtak.
Will visszamosolygott, de tekintete a távolba meredt, mintha ott sem lenne lelkileg, majd az arca ismét elkomorult. - Hogy érzed magad?
- Csak egy kis szúrás. Nem vészes - húzta el a kezét, majd kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak látsszon.
- Nem arra értettem - sóhajtott Will. - Sok minden történt az elmúlt időben. Túl sok is. Csak tudni szeretném jól vagy-e.
Alexis késztetést érzett rá, hogy gondolkodás nélkül helyeseljen és igent mondjon, de nem vitte rá a lélek. Most annyira másként viszonyultak egymáshoz. A szikrák nem pattogtak, egyikük sem viselkedett úgy, ahogy az elvárandó lenne. Nem egy párként voltak együtt, hanem, mint barátok sétálgattak ketten. És a barátja előtt nem volt értelme hazudni, hisz már így is kevés van belőle, és azoknak is vészesen csökken a száma.
- Nem tudom - suttogta. - Most minden, annyira hirtelen történt. De jól leszek. Tudom.
- Ugye tudod, hogy rám bármiben számíthatsz? Én itt vagyok. És mindig itt leszek.
- Igen. És köszönöm - suttogta, és egy pillanatra késztetést érzett rá, hogy kitárja a szívét.
Bűntudat mardosta, amiért a fiú mindent megtenne érte, ő pedig képes az arcába hazudni. A teljes szívét kínálja neki, míg ő titkon a bátyjának írogat. Bár csupán elbúcsúzott, ami a kettejük kapcsolatát erősíti csupán. Próbálta nyugtatni magát, de tudta jól, hogy nem helyes, a fiú háta mögött cselekednie. De erről tényleg nem kellett tudnia. Nem akart fájdalmat okozni neki. Már így is eleget szenvedett miatta. Nincs olyan személy, ki nála jobban megérdemelné a boldogságot. Így elszorította a torkát, és magába fojtotta a szót, míg végigsétáltak a kerten, némaságba burkolózva.
Alexis szeme könnyekben úszott, de próbált erőt venni magán, hogy érzéseit kordában tartsa. A levél gyűrötten pihent az ölében, ahogy az ágyán ücsörgött, gondolataival viaskodva, már-már tíz perce. Ő azért írt, hogy elbúcsúzzon, de a fiú csak még inkább megnehezítette a dolgát, és bárhogy is próbálta rászánni magát, hogy apró galacsinná gyűrje a már így is gyűrött lapot, és kidobja. Egyszerűen képtelen volt rá. A szíve hevesen tiltakozott az elválás ellen,ő kétségkívül pedig erre készült. Erről szólt az egész, hogy lezárja azt, ami lezárandó, és ezáltal helyet teremtsen a szívében, hogy készen álljon befogadni a jót. De a rossz ott csücsült a szívén, és nem akart távozni. Legalábbis még nem, most biztosan nem, talán soha nem is fog. Mert bármennyire is fájt, a tudat, hogy nem tudja lezárni a múltját, az még inkább fájt volna, ha megszabadul tőle. Így inkább csak elrejtette a finom mozdulatokkal papírra vetett gondolatokat az ékszeres dobozában, kincsként őrizve.
Felállt, s a tükörbe nézett. Egy erős, magabiztos lányt látott, ahogy kihúzta magát, és megkeményítette szívét, miközben durván letörölte könnyeit. S érezte, ahogy szíve elnehezül. Ránehezedett a tudat, hogy egész életében nem szabadulhat a múltja kísértő árnyaitól.
- Miért csinálod ezt velem? - sóhajtotta sírós hangon. - Miért kell mindent megnehezíteni?! - támaszkodott alkarjával a tükörnek, homlokát nekisimította a hideg felületnek.
Csak pihegett, vagy inkább fújtatott, ahogy önmagának támaszkodott. Lehelete ott kígyózott előtte, ahogy lecsapódott a tükör felületére. Óvatosan bámult föl szemeibe, szinte elveszett bennük. Próbált magabiztosan, keményen tekinteni mására, de az csak könnyekkel telt szemekkel bámult vissza. Mintha minden eltemetett érzését most magára akarná zúdítani.
- Ezaz, Alexis. Lélegezz, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak így tovább - próbálta nyugtatni magát. - Csak szép nyugodtan. Lélegezz! - nézett föl képmására ismét, s ezúttal olyan határozottság ült szemeiben, mitől még egy farkas is visszariadt volna. - Alexis Lawson vagyok. Penthos hercegnője, örököse, és jövendő uralkodója, a trón várományosa. Nincs nálam erősebb akaratú ember - mondta képmásának. - Egy levél nem fogja lerombolni minden fegyelmemet. Már amúgy sem számít!
Megkeményítette vonásait, arcán többé nem látszódott semmilyen érzelem. Ő maga volt a rendíthetetlenség mintaképe. Ezúttal feléledt benne minden, amit 17 éven át próbált elnyomni magában. Ősei vére ujjongani kezdett ereiben, ahogy büszkén kihúzta magát, fejét előreszegezte, és cseppnyi gyöngeség sem látszódott rajta, hiába dúlt lelkében vihar. Úgy kellett viselkednie, ahogy azt elvárták tőle, többé nem játszadozhatott, komolyan kellett vennie a feladatát.
- Nem arra születtél, hogy boldog legyél - beszélt magának. - A szerelem nem létezik az én világomban. Fogadd el! Már nem vagy gyerek, törődj bele a sorsodba - sorolta az érveket, amiket azóta hallgatott, mióta Will belépett az életébe. De ezúttal már értette is a jelentőségüket. Beletörődött.
- Minden rendben hercegnő? - dugta be fejét, a túlbuzgó szobalány az ajtó résen.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. Köszönöm Cornelia. - mosolygott vissza rá a lány. - Már későre jár, biztosan fáradt vagy. Menj aludni, te is.
- Köszönöm, hercegnő. Akkor jó éjszakát -válaszolta, majd pukedlizva távozott.
- Jóéjt - suttogta a lány, még mindig képmását bámulva, majd erőt vett magán, és elfordult a tükörtől.
Leoltotta a fényeket, s nyugovóra tért, nem is sejtve, hogy nem is olyan magányos, mint, ahogyan azt sejtette. Pár pillanat múlva elhalt minden zaj, s már csak a fiatal lány, nyugodt, egyenletes légzését lehetett hallani, ami betöltötte az egész szobát.
Aztán valami megmozdult. Mintha a sötétség életre kelt volna. A félhomályba borult szoba lassan, de ismét megtelt hangokkal. Valaki mozgott odabent. Ezidáig odakint ült az erkélyen, nem éppen melegben, csupán a szerelem tüze fűtötte átfagyott testét. Az alak bemászott az ablakon. Kicsit rozsdásan mozgott, de úgy tűnt nem ez az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik.
Nem rossz szándékkal érkezett. Csupán megállt a sötét szobában, az ágy mellett, és áhítattal szemlélte, ahogy a holdsugár simogatja, és keretbe foglalja az általa szeretett nő arcát. Ahogy a fény megpihen orcáján és szempillái tövében. Gyengéden cirógatva bőrét, szinte eggyé válik vele. A fiú mindent eldobott volna, hogy ő lehessen a Hold. Mától, élete végéig betakarná fényével, és nem kéne többé bujkálnia, és titkon áhítozni utána, lopott pillantásokat csenni. Ragyoghatna rá minden éjjel kedvére. De minden nappal halnia kéne, s csak az éj leple alatt láthatná, de nem érinthetné, mert millió mérföld választja el tőle.
Most viszont, ott volt mellette. Csupán egy karnyújtásnyira. S a fiú megrémült a tudattól, milyen régen is érezte már a közelségét. Bár gondolatban mindvégig vele volt, meghökkent a tudattól, mi eszébe villant. Hirtelen nem tudta felfogni, hogyan bírta ki őnélküle ilyen hosszú időn át. S legszívesebben többé el sem menne. Csak lekuporodna mellé, mögé bújna, karjaival átfogná, hogy igen, ez a lány az övé. És többé nem engedné el. De mennie kellett. Csak pár pillanatot kaphatott.
De a szíve akart kiszakadni a helyéről, ahogy a távozás gondolatával viaskodott. Nem mehetett el, képtelen volt. Közelebb lépett. Csak meg akarta érinteni, csak egyetlen apró érintést akart. Fedetlen vállát, vagy vörös orcáját érinteni, netán kezét kezében tartani, vagy talán homlokára lehelni szerelmét. De az ideje még inkább fogyott. Tudta, hogy Will be fog nézni a lányhoz, ahogy minden este megtette, hogy tudja jól van, és biztonságban van, álmát senki nem zavarja.
Alexis megfordult, szemei résnyire nyitva voltak. Hunyorgott, majd magára húzta a takarót, hogy takarja lenge ruhákkal fedett testét, és hirtelen felült. A fiú villámgyorsan húzta fejébe a kapucniját, hogy elfedje arcát.
- Te mégis mi a fenét csinálsz itt? - sipákolta. - Tudod, hogy megijesztettél?! Miért vagy itt? Azt hittem már leszoktál erről, Marcus! - korholta a fiút, aki nem akart válaszolni. - Most komolyan? Szerinted ez vicces? Lehet, hogy te unatkozol, de van aki aludni szeretne! - próbált kemény maradni, de túl fáradt volt hozzá. - Nem vagyok jó hangulatban, úgyhogy tűnj el, légyszíves. Bármi is ilyen fontos, holnapig várhat! Jóéjt Marcus!
- Jóéjt - suttogta halkan, elváltoztatva hangját, majd a közeledő lépteket hallva, kivetette magát az ablakon.
Fény áramlott be a szobába, a résnyire tárt ajtón keresztül. Will óvatosan kukucskált be. Minden este megtette, hogy tudja, a lány békésen, már az igazak álmát alussza, de ma furcsa zajokat hallott. Ez aggasztotta.
- Minden rendben? - kérdezte halkan. - Hangokat hallottam.
- Igen, csak Marcus szórakozott. Megint kémesdit játszott. Szerinte vicces másokhoz belopózni és felverni őket az álmukból - nyögte fáradtan, a párnájába panaszkodva.
- Csak kerüljön a kezeim közé - morgolódott.
- Ne, hagyd őt. Tudjuk milyen, ha számon kéred holnap már téged fog bökdösni álmodban.
- Inkább engem, mint téged - mosolygott magában, majd belépett a szobába, az ablakhoz sétált, és becsukta azt. - Jóéjt Alexis - suttogta, majd a lány füle mögé igazított egy tincset. - Aludj jól.
- Jóéjt Will - válaszolt, de már nyelte is el őt az álmok birodalma.
- Szóval erről van szó? - nevetett fel a fiú látva a lány reakcióját.
- Most meg miért nevetsz? - nézett rá dühösen. - Lehet, hogy Lexi már nincs, de Alexis is képes belökni a tóba! A felelősségteljességbe nem tartozik bele az, hogy tisztelettudónak is kell lennem.
- Lehet, hogy abba a lányba szerettem bele...
- Aki már nem én vagyok, szóval engem már nem szeretsz - ragadta el a szót a lány.
- Befejezhetném? - nézett rá jelentőségteljesen. - Abba a lányba szerettem bele, de soha nem szerettem annyira, mint önmagadat. Bárhogy is viselkedsz, bármit teszel vagy tettél, én mindig ugyanúgy éreztem irántad - fejezte be a mondandóját és a rózsaszálat, amit eddig szagolgatott átnyújtotta a lánynak.
- Óóh - sóhajtott. - De ettől függetlenül még belökhetlek valahová, ha ennyire szeretnéd - nevetett fel, hogy elterelje a témát és ne kelljen válaszolnia.
- Most nincs kedvem átöltözni, de észben tartom az ajánlatodat - kacagott.
- Sszz - szisszent föl a lány, ahogy az úját megszúrta, Will aggodalmasan nézett rá. - Semmi gond, csak megszúrtam - válaszolta.
- Várj - suttogta, majd egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a lány ujjára tekerte, de kezét nem engedte el.
- Köszönöm - nézett fel rá a lány, sötét pillái alól, ahogy az ujjak a kezére fonódtak.
Will visszamosolygott, de tekintete a távolba meredt, mintha ott sem lenne lelkileg, majd az arca ismét elkomorult. - Hogy érzed magad?
- Csak egy kis szúrás. Nem vészes - húzta el a kezét, majd kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak látsszon.
- Nem arra értettem - sóhajtott Will. - Sok minden történt az elmúlt időben. Túl sok is. Csak tudni szeretném jól vagy-e.
Alexis késztetést érzett rá, hogy gondolkodás nélkül helyeseljen és igent mondjon, de nem vitte rá a lélek. Most annyira másként viszonyultak egymáshoz. A szikrák nem pattogtak, egyikük sem viselkedett úgy, ahogy az elvárandó lenne. Nem egy párként voltak együtt, hanem, mint barátok sétálgattak ketten. És a barátja előtt nem volt értelme hazudni, hisz már így is kevés van belőle, és azoknak is vészesen csökken a száma.
- Nem tudom - suttogta. - Most minden, annyira hirtelen történt. De jól leszek. Tudom.
- Ugye tudod, hogy rám bármiben számíthatsz? Én itt vagyok. És mindig itt leszek.
- Igen. És köszönöm - suttogta, és egy pillanatra késztetést érzett rá, hogy kitárja a szívét.
Bűntudat mardosta, amiért a fiú mindent megtenne érte, ő pedig képes az arcába hazudni. A teljes szívét kínálja neki, míg ő titkon a bátyjának írogat. Bár csupán elbúcsúzott, ami a kettejük kapcsolatát erősíti csupán. Próbálta nyugtatni magát, de tudta jól, hogy nem helyes, a fiú háta mögött cselekednie. De erről tényleg nem kellett tudnia. Nem akart fájdalmat okozni neki. Már így is eleget szenvedett miatta. Nincs olyan személy, ki nála jobban megérdemelné a boldogságot. Így elszorította a torkát, és magába fojtotta a szót, míg végigsétáltak a kerten, némaságba burkolózva.
Alexis szeme könnyekben úszott, de próbált erőt venni magán, hogy érzéseit kordában tartsa. A levél gyűrötten pihent az ölében, ahogy az ágyán ücsörgött, gondolataival viaskodva, már-már tíz perce. Ő azért írt, hogy elbúcsúzzon, de a fiú csak még inkább megnehezítette a dolgát, és bárhogy is próbálta rászánni magát, hogy apró galacsinná gyűrje a már így is gyűrött lapot, és kidobja. Egyszerűen képtelen volt rá. A szíve hevesen tiltakozott az elválás ellen,ő kétségkívül pedig erre készült. Erről szólt az egész, hogy lezárja azt, ami lezárandó, és ezáltal helyet teremtsen a szívében, hogy készen álljon befogadni a jót. De a rossz ott csücsült a szívén, és nem akart távozni. Legalábbis még nem, most biztosan nem, talán soha nem is fog. Mert bármennyire is fájt, a tudat, hogy nem tudja lezárni a múltját, az még inkább fájt volna, ha megszabadul tőle. Így inkább csak elrejtette a finom mozdulatokkal papírra vetett gondolatokat az ékszeres dobozában, kincsként őrizve.
Felállt, s a tükörbe nézett. Egy erős, magabiztos lányt látott, ahogy kihúzta magát, és megkeményítette szívét, miközben durván letörölte könnyeit. S érezte, ahogy szíve elnehezül. Ránehezedett a tudat, hogy egész életében nem szabadulhat a múltja kísértő árnyaitól.
- Miért csinálod ezt velem? - sóhajtotta sírós hangon. - Miért kell mindent megnehezíteni?! - támaszkodott alkarjával a tükörnek, homlokát nekisimította a hideg felületnek.
Csak pihegett, vagy inkább fújtatott, ahogy önmagának támaszkodott. Lehelete ott kígyózott előtte, ahogy lecsapódott a tükör felületére. Óvatosan bámult föl szemeibe, szinte elveszett bennük. Próbált magabiztosan, keményen tekinteni mására, de az csak könnyekkel telt szemekkel bámult vissza. Mintha minden eltemetett érzését most magára akarná zúdítani.
- Ezaz, Alexis. Lélegezz, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak így tovább - próbálta nyugtatni magát. - Csak szép nyugodtan. Lélegezz! - nézett föl képmására ismét, s ezúttal olyan határozottság ült szemeiben, mitől még egy farkas is visszariadt volna. - Alexis Lawson vagyok. Penthos hercegnője, örököse, és jövendő uralkodója, a trón várományosa. Nincs nálam erősebb akaratú ember - mondta képmásának. - Egy levél nem fogja lerombolni minden fegyelmemet. Már amúgy sem számít!
Megkeményítette vonásait, arcán többé nem látszódott semmilyen érzelem. Ő maga volt a rendíthetetlenség mintaképe. Ezúttal feléledt benne minden, amit 17 éven át próbált elnyomni magában. Ősei vére ujjongani kezdett ereiben, ahogy büszkén kihúzta magát, fejét előreszegezte, és cseppnyi gyöngeség sem látszódott rajta, hiába dúlt lelkében vihar. Úgy kellett viselkednie, ahogy azt elvárták tőle, többé nem játszadozhatott, komolyan kellett vennie a feladatát.
- Nem arra születtél, hogy boldog legyél - beszélt magának. - A szerelem nem létezik az én világomban. Fogadd el! Már nem vagy gyerek, törődj bele a sorsodba - sorolta az érveket, amiket azóta hallgatott, mióta Will belépett az életébe. De ezúttal már értette is a jelentőségüket. Beletörődött.
- Minden rendben hercegnő? - dugta be fejét, a túlbuzgó szobalány az ajtó résen.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. Köszönöm Cornelia. - mosolygott vissza rá a lány. - Már későre jár, biztosan fáradt vagy. Menj aludni, te is.
- Köszönöm, hercegnő. Akkor jó éjszakát -válaszolta, majd pukedlizva távozott.
- Jóéjt - suttogta a lány, még mindig képmását bámulva, majd erőt vett magán, és elfordult a tükörtől.
Leoltotta a fényeket, s nyugovóra tért, nem is sejtve, hogy nem is olyan magányos, mint, ahogyan azt sejtette. Pár pillanat múlva elhalt minden zaj, s már csak a fiatal lány, nyugodt, egyenletes légzését lehetett hallani, ami betöltötte az egész szobát.
Aztán valami megmozdult. Mintha a sötétség életre kelt volna. A félhomályba borult szoba lassan, de ismét megtelt hangokkal. Valaki mozgott odabent. Ezidáig odakint ült az erkélyen, nem éppen melegben, csupán a szerelem tüze fűtötte átfagyott testét. Az alak bemászott az ablakon. Kicsit rozsdásan mozgott, de úgy tűnt nem ez az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik.
Nem rossz szándékkal érkezett. Csupán megállt a sötét szobában, az ágy mellett, és áhítattal szemlélte, ahogy a holdsugár simogatja, és keretbe foglalja az általa szeretett nő arcát. Ahogy a fény megpihen orcáján és szempillái tövében. Gyengéden cirógatva bőrét, szinte eggyé válik vele. A fiú mindent eldobott volna, hogy ő lehessen a Hold. Mától, élete végéig betakarná fényével, és nem kéne többé bujkálnia, és titkon áhítozni utána, lopott pillantásokat csenni. Ragyoghatna rá minden éjjel kedvére. De minden nappal halnia kéne, s csak az éj leple alatt láthatná, de nem érinthetné, mert millió mérföld választja el tőle.
Most viszont, ott volt mellette. Csupán egy karnyújtásnyira. S a fiú megrémült a tudattól, milyen régen is érezte már a közelségét. Bár gondolatban mindvégig vele volt, meghökkent a tudattól, mi eszébe villant. Hirtelen nem tudta felfogni, hogyan bírta ki őnélküle ilyen hosszú időn át. S legszívesebben többé el sem menne. Csak lekuporodna mellé, mögé bújna, karjaival átfogná, hogy igen, ez a lány az övé. És többé nem engedné el. De mennie kellett. Csak pár pillanatot kaphatott.
De a szíve akart kiszakadni a helyéről, ahogy a távozás gondolatával viaskodott. Nem mehetett el, képtelen volt. Közelebb lépett. Csak meg akarta érinteni, csak egyetlen apró érintést akart. Fedetlen vállát, vagy vörös orcáját érinteni, netán kezét kezében tartani, vagy talán homlokára lehelni szerelmét. De az ideje még inkább fogyott. Tudta, hogy Will be fog nézni a lányhoz, ahogy minden este megtette, hogy tudja jól van, és biztonságban van, álmát senki nem zavarja.
Alexis megfordult, szemei résnyire nyitva voltak. Hunyorgott, majd magára húzta a takarót, hogy takarja lenge ruhákkal fedett testét, és hirtelen felült. A fiú villámgyorsan húzta fejébe a kapucniját, hogy elfedje arcát.
- Te mégis mi a fenét csinálsz itt? - sipákolta. - Tudod, hogy megijesztettél?! Miért vagy itt? Azt hittem már leszoktál erről, Marcus! - korholta a fiút, aki nem akart válaszolni. - Most komolyan? Szerinted ez vicces? Lehet, hogy te unatkozol, de van aki aludni szeretne! - próbált kemény maradni, de túl fáradt volt hozzá. - Nem vagyok jó hangulatban, úgyhogy tűnj el, légyszíves. Bármi is ilyen fontos, holnapig várhat! Jóéjt Marcus!
- Jóéjt - suttogta halkan, elváltoztatva hangját, majd a közeledő lépteket hallva, kivetette magát az ablakon.
Fény áramlott be a szobába, a résnyire tárt ajtón keresztül. Will óvatosan kukucskált be. Minden este megtette, hogy tudja, a lány békésen, már az igazak álmát alussza, de ma furcsa zajokat hallott. Ez aggasztotta.
- Minden rendben? - kérdezte halkan. - Hangokat hallottam.
- Igen, csak Marcus szórakozott. Megint kémesdit játszott. Szerinte vicces másokhoz belopózni és felverni őket az álmukból - nyögte fáradtan, a párnájába panaszkodva.
- Csak kerüljön a kezeim közé - morgolódott.
- Ne, hagyd őt. Tudjuk milyen, ha számon kéred holnap már téged fog bökdösni álmodban.
- Inkább engem, mint téged - mosolygott magában, majd belépett a szobába, az ablakhoz sétált, és becsukta azt. - Jóéjt Alexis - suttogta, majd a lány füle mögé igazított egy tincset. - Aludj jól.
- Jóéjt Will - válaszolt, de már nyelte is el őt az álmok birodalma.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése