Ehhehehhh... Mit is írjak? Ja igen, új rész... Wáá, és csak egy hónapot kellett rá várni hát nem nagyszerű? ;D Najó... Sajnálom, hogy nem jelentkezem gyakran, és elmulasztom elolvasni a blogokat (Szilvi majd kapsz egy Will részt [csak nem most] és most húzok át hozzád olvasni oksa?) Akkor megegyeztünk :DD
Gavin DeGraw - Belief
Daniel céltalanul kóválygott a folyosókon. Nem volt hová mennie, nem volt senki aki várta volna. Ez a hely már nem volt az otthona. Csak létezett, cél nélkül, ok nélkül, anélkül, hogy bárkinek számítana. De még reménykedett. Kutató szemekkel haladt előre a fal mentén. Beleolvadva az árnyékokba. Talán keresett valamit. Talán inkább valakit. Annyi érzés kavargott benne. S oly távolinak tűnt az emlék, mikor utoljára a szemeibe nézhetett. S gyűlölte magát azért, mert abban a végtelen sötétségben megváltozott valami. Valami, amit ő vett el onnan.
Ott állt mellette. Csak nézte őt, és nem szólalhatott meg. Nem tudhatja, hogy ilyen közel van hozzá. Mégis rettenetesen távol. Még a sötéten keresztül is látta mekkora fájdalom lakik még benne. S mikor megszólalt, olyan nehéz terhet hordozott a hangja. Nem lett volna szabad belopódznia hozzá. De az a nyitott ablak annyira kecsegtető volt. Ő pedig túl gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni. Csak még nehezebbé vált számára, hogy elkerülje őt. De ez a találkozás elkerülhetetlen volt.
Fel sem tűnt neki mikor indult el a szobája felé. Ha már úgyis ott volt, mi értelme föl-alá mászkálni. Inkább ismét bezárkózik a barlangjába. Ismét az önmarcangolás karja közé veti magát. Egyebet úgysem tudna tenni. Viszont arra nem számított, ami odabent várta.
Az odakintről beáramló fény egy pillanatra megvakította, mikor benyitott a szobába. Valaki elhúzta a sötétítőket. Már majdnem elkiabálta magát, hogy ki merészelte beereszteni a világosságot az ő purgatóriumába. Neki a sötétségben kell az enyészetté válnia! De egy árnyalak vetült a padlóra. Kicsi volt, és vékony. Mielőtt meglátta volna a bent lévőt, már az árnyékából tudta ki áll odabent. Az álla teljesen leesett. A mellkasa összeszorult. A szíve kihagyott néhány ütemet. A vakító fény ellenére képtelen volt levenni a szemét róla. Háttal állt. Az ágya mellett. A betörő világosságtól teljes sötétségbe borult az alakja. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögötte.
- Alexis - suttogta
A lány összerezzent. Alig észrevehetően, de Daniel ismerte a teste minden mozdulatát, képtelen volt elmulasztani még a legapróbb rezdülését is. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ott áll előtte. Még az is megfordult a fejében, hogy az elméje űz vele ravasz, mocskos tréfát. De a szíve oly hevesen kalapált, hogy képtelen volt megkérdőjelezni.
Aztán megfordult. De mintha már odabent legbelül, ő maga is sejtette már ki áll mögötte. A tekintete olyan rettenetes volt. A fiú megriadt tőle. Az a csillogás, a vidámság, az élet meg nem álló szikrája, eltűnt. És csak mardosó bűntudatot látta benne a fiú, amit ő maga érzett. A kedvenc képét tartotta a kezében. És mikor kicsúszott a kezeiből, ő még csak nem is foglalkozott vele. Csak bámulta őt, s nem hitte el, hogy újra láthatja. A lány, kit mindennél jobban szeret. Kiért mindent eldobott. Aki az egyetlen, ki még megmaradt a szívében. S aki olyan végtelen fájdalommal néz rá. Egy ostoba kisfiúnak kezdte érezni magát, aki túl durván játszott a játékaival, míg végül összetört a kedvence. De persze Alexis nem egy játék volt számára. Meg is ütötte volna saját magát, ha csak ilyesmi megfordul a fejében.
Aztán kitört a vihar. És úgy tűnt a hurrikán mindent elsodor. Az a mélyen ülő kín, mi ott lobogott benne. Minden átalakult valami mássá. Valami erősebbé, és egyben félelmetessé. A riadt kis nyuszi hirtelen éhes oroszlánná változott. Készen arra, hogy belemártsa karmait azokba, kik ártottak neki. És jelenleg ő volt az, kit leginkább szét akart tépni.
Az odakintről beáramló fény egy pillanatra megvakította, mikor benyitott a szobába. Valaki elhúzta a sötétítőket. Már majdnem elkiabálta magát, hogy ki merészelte beereszteni a világosságot az ő purgatóriumába. Neki a sötétségben kell az enyészetté válnia! De egy árnyalak vetült a padlóra. Kicsi volt, és vékony. Mielőtt meglátta volna a bent lévőt, már az árnyékából tudta ki áll odabent. Az álla teljesen leesett. A mellkasa összeszorult. A szíve kihagyott néhány ütemet. A vakító fény ellenére képtelen volt levenni a szemét róla. Háttal állt. Az ágya mellett. A betörő világosságtól teljes sötétségbe borult az alakja. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögötte.
- Alexis - suttogta
A lány összerezzent. Alig észrevehetően, de Daniel ismerte a teste minden mozdulatát, képtelen volt elmulasztani még a legapróbb rezdülését is. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ott áll előtte. Még az is megfordult a fejében, hogy az elméje űz vele ravasz, mocskos tréfát. De a szíve oly hevesen kalapált, hogy képtelen volt megkérdőjelezni.
Aztán megfordult. De mintha már odabent legbelül, ő maga is sejtette már ki áll mögötte. A tekintete olyan rettenetes volt. A fiú megriadt tőle. Az a csillogás, a vidámság, az élet meg nem álló szikrája, eltűnt. És csak mardosó bűntudatot látta benne a fiú, amit ő maga érzett. A kedvenc képét tartotta a kezében. És mikor kicsúszott a kezeiből, ő még csak nem is foglalkozott vele. Csak bámulta őt, s nem hitte el, hogy újra láthatja. A lány, kit mindennél jobban szeret. Kiért mindent eldobott. Aki az egyetlen, ki még megmaradt a szívében. S aki olyan végtelen fájdalommal néz rá. Egy ostoba kisfiúnak kezdte érezni magát, aki túl durván játszott a játékaival, míg végül összetört a kedvence. De persze Alexis nem egy játék volt számára. Meg is ütötte volna saját magát, ha csak ilyesmi megfordul a fejében.
Aztán kitört a vihar. És úgy tűnt a hurrikán mindent elsodor. Az a mélyen ülő kín, mi ott lobogott benne. Minden átalakult valami mássá. Valami erősebbé, és egyben félelmetessé. A riadt kis nyuszi hirtelen éhes oroszlánná változott. Készen arra, hogy belemártsa karmait azokba, kik ártottak neki. És jelenleg ő volt az, kit leginkább szét akart tépni.
S mikor megérintette...egyszerre áradt szét benne a melegség, s fagyott meg mélyen odabent, mert abban a tekintetben nem honolt más, csak megvetés. Harag, és sértettség villant benne. S mozdulatai olyan ellenségesek voltak. Mintha nem is az a lány lenne, kibe egykor menthetetlenül szerelmes lett, s azóta képtelen feledni. Csak arra vágyott, hogy viszonyozza az érintését, s szóljon hozzá. De koránt sem azt kapta, amiért könyörgött. A válasz üvöltés és kiabálás formájában érkezett meg hozzá, szavaival csak sérelmeit rótta föl. Gyűlölte magát, amiért ezt kellett tennie vele. Legszívesebben megütötte volna magát, de a lány megtette helyette. Ő mégis csak a felsebzett kezei miatt aggódott.
Daniel önutálata egyre nagyobb méreteket öltött, ahogy a lány túlságosan is igaz szavakat vágott a fejéhez. A hangja olyan meggyötört volt, már nem volt benne semmilyen gyermeki báj vagy ártatlanság, csak hamisítatlan fájdalom. Minden, ami valaha benne élt, minden mit szeretett benne. Eltűnt. Mindenét elvette. S nem hagyott helyette mást csak a sikoltó ürességet. Gyűlölte magát érte. De lelke minden szeretetével tekintett továbbra is rá. Képtelen volt nem imáiba foglalni. S mindent megadott volna azért, hogy újra boldognak lásson. Hogy visszatérjen a szemébe az a csillogás, mely mindig is ott lobogott. S melynek a lángját ő oltotta ki. Megérdemelt minden ütést, minden pofont, amit tőle kapott. Legalább egy pillanatra ismét érezhette őt. Még ha csak a dühöt érezte rajta keresztül. Olyan hangosan üvöltött vele, hogy tudta, nem tart soká míg valaki rájuk ront. A sejtése be igazolódott, mikor meghallotta az öccse hangját. S a tornádó ezúttal még erősebben csapott le. Ezúttal más célpontra. Daniel pedig nem tudta elhinni, hogy ez az a lány, akibe egykor beleszeretett. Akit még most is szeret. Még mindig. És ez az érzés sosem fog megszűnni. És bármennyire is jogosnak érezte a dühét, jól ismerte őt. Tudta, hogy ezt nem akarta. Így meg kellett állítania.
- Bíztam benned! Azt mondtad, te sosem árulsz el! - üvöltötte, és Will szemében olyan riadalom csillant, ahogy a felajzott ragadozót nézte. Mintha föl sem ismerné azt, aki odabent bújik meg. - Hazudtál!! Lelketlenül képes voltál a képembe hazudni! Hogy tehetted?!
- Mit csináltál vele? - kiabált át a válla felett, miközben megpróbálta lefogni a kezeit, melyekkel össze-vissza csapdosott. - Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni!
- Hogy tehetted? Hogy tehetted?! - rázta a remegés, és zokogni kezdett.
- Shhh - próbálta megnyugtatni. - Elmegyünk innen. Elviszlek. - engedte el a csuklóját, és magához szorította, nem is sejtve, hogy ezzel épp az ellenkező hatást éri el.
- Ne merj hozzám érni! - taszította el magától, és ismét neki esett volna, ha Daniel nem lép közbe. Megragadta a derekát, karjaival közre fogta, elrántotta az öccsétől. Az ágyra dobta a lányt. Óvatosan, figyelve rá, nehogy kárt tegyen benne, de erélyesen, hogy tudja nem ő a főnök. Lábával pedig berúgta az ajtót, ami becsapódott fivére előtt. Eltorlaszolta a bejáratot, s kulcsra is zárta, melyet elsüllyesztett a zsebében. S a kint rekedt hiába dörömbölt, vagy próbált bejutni.
- Mégis mi a fenét csinálsz? Hé, engedj be! Nem hallod?! - próbálkozott hasztalanul.
- Menj innen, csak még inkább fölzaklattad - válaszolt, majd megindult az ágy felé, ahol a lány zavartan forgolódott, nem tudta hogy került hirtelen oda.
Hirtelen úgy érezte, hogy a világ kifut a lába alól. Ő pedig csak zuhant arccal előre, keresve a helyet, hová hullajtsa összetört testét. Ám tudata hiába játszott vele, biztosan állt a földön. Feje kavargott, mint akinek éppen behúztak egyet. De örömmel elviselt volna minden rá mért ütést, ameddig ott lehet ahol, és akivel van. Remegett mindene, ahogy közeledett. Az ágy bemélyedt alatta mikor rátérdelt.
Alexis lassan hátrébb húzódott. Arcán az ismeretlentől való riadalom halvány szikrája pihent, de kaján vigyorral próbálta palástolni, ahogy finoman előre hajolt, és végigsimított a másik arcán, aki szórakozásképp előre vetette magát. Fölé kerekedett, uralkodóan magasodott fölé. A lány nyelt egy nagyot. Már képtelen volt takargatni az érzéseit, de biztos volt abban, hogy mit akar. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek a bőrében. Mintha ez idáig csak létezett volna, s most lángra kapva, életet nyert.
Daniel lejjebb ereszkedett. Közvetlenül az arca felett zihált. S mikor ajkát óvatosan hozzáérintette az övéhez szorosan magához vonta a gyönge testet. Érezte, ahogy a szíve az ő szíve fölött dobog, ahogy egymáshoz simul a két test, s mintha egész életükben ezt tették volna, úgy illettek össze.
- Hiányoztál - mosolygott bele a csókba. - Egy örökkévalóságnak tűnt míg érted esedeztem.
- Mindvégig te jártál a fejemben. Minden magányos éjszakán. Rád gondoltam, amikor a hajnal nem akart eljönni. A te arcod ragyogott rám, mikor felderült az ég, s fényleni kezdett a Nap. Mindvégig szerettelek!
Nem engedte ki öleléséből, épp csak annyira távolodott el tőle, hogy lassan, de kibonthassa a ruháiból, melyek könnyedén kezdtek lehullni róla. Úgy adták meg magukat, mintha maguk is ezt akarták volna. Ő pedig vigyázott rá.
Úgy bánt vele, mintha csak egy ajándék lenne, melyet épp most csomagol ki. Egy törékeny test, mely számára érkezett a világra. És neki bőven volt rá ideje, hogy kibontsa. Lehúzza róla a masnit, és a csomagolópapírt. Mindent megadott volna azért, hogy újra érezhesse azt a pillanatot, mikor keze először simult a remegő bőrre. Pedig a közös életük csak most kezdődött.
- Az egyetlen, ki fölzaklatja az te vagy! - szűrődött be a hang, mely észhez térítette, s kirángatta az álomvilágából, s képzelgéséből.
Semmi sem volt valós, mégis minden azzá vált, egy pofontól, mikor az ágyra térdelt. A feje oldalra billent, de nem érdekelte túlságosan. Visszafordult felé, még csak nem is haragudott. Megérdemelte. Beletörődött. Ezt a lány is észrevette, már nem volt ellenfele. És a haragja is apadni látszott. Amit akart, hogy eltűnjön a szeme elől. Látta, hogy kívülről rángatják a kilincset. Az ajtó zárva volt.
- Megüthetsz ahányszor csak akarsz. Nem bánom. De addig innen nem mész ki amíg meg nem nyugodsz, és a kezedet nem kötöttem be - mondta erélyesen.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal - sziszegte, és ismét felé vetette magát, ezúttal viszont nem bántani akarta, hanem a kulcsot megszerezni. Tépte a ruháit olyan hevesen kereste.
Daniel könnyedén visszalökte őt az ágyra, majd fölállt. Zsebéből előhúzta a cirádás fémkulcsot. Meglóbálta a lány szemei előtt. Élvezte, a játszadozást.
- Ezt keresed? - vigyorgott. - Megkapod ha megnyugodtál! - tette ismét zsebre.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal! - morogta, és kész volt ismét támadásba lendülni, de a másik már csak vigyorogni tudott ezen. Mielőtt egyáltalán a közelébe kerülhetett volna, már visszanyomta a puha ágyra.
- Elég legyen! - förmedt rá erélyesen. - Rendben, igazad van. Egy szemét alak vagyok! A világ utolsó gazembere - vágta az arcába. - De innen akkor sem mész ki! - szinte már élvezte is, hogy ezúttal ő irányít. - Add a kezed! - nem kérésnek szánta.
- Nem fáj! Nincs semmi baja! - ez volt az első pillanat, hogy mindenféle agresszió nélkül válaszolt. Anélkül, hogy nekirontott volna. Anélkül, hogy kiabált volna. De a hangjában olyan bántó közöny ült.
- Nem érdekel! - nyúlt a csuklója után, de az elrántotta. - Alexis, ne akarj a türelmemmel játszani! Add a kezed!
- Ó, feldühítettelek? - kérdezte ártatlan arcot vágva. - Akkor örülök - vetett rá egy gúnyos vigyort. - És csak, hogy tudd, semmi jogod nincs parancsolni nekem! A te szavad, az én szememben már nem ér semmit az égadta világon. Nem kell eljátszanod, hogy törődsz velem. Menj inkább és keresd meg az egyik nőcskédet, és szórakozz vele. - folytatta, de ezúttal ő is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. - Biztosan melegen tartják számodra az ágyukat. De ha nekik megfelel ez, hát nyugodtan csinálják.
- Lehet rosszul emlékszem, de nem úgy tűnt mintha elégedetlen lennél - villant rá gonoszan a szeme. - Sőt, azok a nyögések, biztosan nem azért szöktek belőled, mert olyan rossz volt - élvezte, hogy visszaszólhat, de a szíve fájdalmasan lüktetett, amiért pont ezzel vágott vissza. A lány annyira szerette őt, hogy neki adta a legnagyobb kincset, amit egy nő adhat. Ő pedig visszaélt most ezzel.
- Gyűlöllek - próbálta megpofozni, de a fiú számított erre. Épp ezért a reakcióért hergelte. Egy kobra sebességével csapott le a felé lendülő kézre, és ragadta meg a csuklóját. Kajánul vigyorgott rá. Rántott rajta egyet, hogy kénytelen legyen közelebb jönni hozzá.
- Én szépen kértem - válaszolta a lány gyűlölködő pillantása láttán. - Miért akarod megnehezíteni a dolgomat? - kérdezte, az ökölbe szorított kezekre bökve.
- Majd én megoldom! Hagyd! - próbálkozott.
- Oh - szökött ki a száján egy csalódott sóhaj.
Nem az elutasító viselkedése miatt, hiszen nem arra számított, hogy vigyorogva a nyakába borul. Minden oka megvan, hogy gyűlölje. De nem tudott nem csalódott lenni, mikor a szeme megakadt egy kis ékszeren a lány gyűrűsujján. Egy finoman megmunkált, egyszerű, mégis kifinomult darab volt. Egy gyönyörű drágakővel a közepén. Olyan előkelő, és elegáns. Igazi királynőhöz méltó.
Ő már csak tudta. Hiszen az édesanyja ujján is ugyan ez a karika díszelgett. Daniel mindig azt hitte az ő kedvese fogja viselni. Csupán nem ő húzta az ujjára. Igent mondott az öccsének. Valami gyengeség meglátszhatott az arcán, mert Alexis azonnal kihasználta a helyzetet.
- Komolyan mondom. Ne most akard a hős megmentőt játszani. Már elkéstél. - rántotta ki a karját a meglepődött fiú markából. - Semmi jogod ítélkezni fölöttem. Engedj ki innen! - bökött az ajtó felé. - Nem akarok még egy percet veled egy helyen tölteni, egy levegőt szívni. Tűnj el az életemből!
- Mit akarsz csinálni? - puhatolódzott óvatosan, de engedelmeskedett a parancsnak és megindult az ajtó felé.
- Ahhoz semmi közöd - hárította a kérdést. - Hiszen te mondtad - váltott át lágy stílusra. - Nem akarsz többé tudni rólam, vagy az életem része lenni. Hát én sem akarom, hogy az életem része légy! - vágta ki az ajtót, mikor a fiú remegő kezével végre elfordította a zárban a kulcsot. - Bár mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.
- Lexi - ugrott föl Will a földről. Ezidáig ott gubbasztott. Már épp kezdett volna bele a magyarázatába, de a lány nem volt rá túlságosan kíváncsi rá. - Tudod én..
- Nem érdekel! - elcsattant egy pofon. - Mindketten hazugok vagytok. Úgy látom, nálatok ez valami családi vonás - dobta hátra a haját, majd elviharzott. - Ne gyere utánam! - kiáltott vissza, de hirtelen a két testvér nem tudta eldönteni melyiküknek szólt. Mielőtt elhagyta a folyosót, még hallotta az ott visszhangzó haragos szavakat, és ütések zaját. De nem sírt. Már nem volt miért. Már nem volt kiért. Már elég volt.
Jajj mindig ez a dráma....kezd elegem lenni, őszintén, már én is unom.... veled nem veled, Lexi basszus döntsd már el mit akarsz! Izé, én! Lora döntsd már el mit akar! (Ez ijesztő, magamhoz beszélek) Azt hiszem inkább belekezdek a végjátékba és elkezdem a mészárlást.... vagyissemmmmiiii.... nyugi csak a kedvenc karaktereiteket teszem el láb alól, meg néhány főszereplőt, meg azoknak az anyját (ja várj, azokat már eltettem :DDD) Viccvolt! NEM! Tényleg kipurcantak már :D
Daniel önutálata egyre nagyobb méreteket öltött, ahogy a lány túlságosan is igaz szavakat vágott a fejéhez. A hangja olyan meggyötört volt, már nem volt benne semmilyen gyermeki báj vagy ártatlanság, csak hamisítatlan fájdalom. Minden, ami valaha benne élt, minden mit szeretett benne. Eltűnt. Mindenét elvette. S nem hagyott helyette mást csak a sikoltó ürességet. Gyűlölte magát érte. De lelke minden szeretetével tekintett továbbra is rá. Képtelen volt nem imáiba foglalni. S mindent megadott volna azért, hogy újra boldognak lásson. Hogy visszatérjen a szemébe az a csillogás, mely mindig is ott lobogott. S melynek a lángját ő oltotta ki. Megérdemelt minden ütést, minden pofont, amit tőle kapott. Legalább egy pillanatra ismét érezhette őt. Még ha csak a dühöt érezte rajta keresztül. Olyan hangosan üvöltött vele, hogy tudta, nem tart soká míg valaki rájuk ront. A sejtése be igazolódott, mikor meghallotta az öccse hangját. S a tornádó ezúttal még erősebben csapott le. Ezúttal más célpontra. Daniel pedig nem tudta elhinni, hogy ez az a lány, akibe egykor beleszeretett. Akit még most is szeret. Még mindig. És ez az érzés sosem fog megszűnni. És bármennyire is jogosnak érezte a dühét, jól ismerte őt. Tudta, hogy ezt nem akarta. Így meg kellett állítania.
- Bíztam benned! Azt mondtad, te sosem árulsz el! - üvöltötte, és Will szemében olyan riadalom csillant, ahogy a felajzott ragadozót nézte. Mintha föl sem ismerné azt, aki odabent bújik meg. - Hazudtál!! Lelketlenül képes voltál a képembe hazudni! Hogy tehetted?!
- Mit csináltál vele? - kiabált át a válla felett, miközben megpróbálta lefogni a kezeit, melyekkel össze-vissza csapdosott. - Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni!
- Hogy tehetted? Hogy tehetted?! - rázta a remegés, és zokogni kezdett.
- Shhh - próbálta megnyugtatni. - Elmegyünk innen. Elviszlek. - engedte el a csuklóját, és magához szorította, nem is sejtve, hogy ezzel épp az ellenkező hatást éri el.
- Ne merj hozzám érni! - taszította el magától, és ismét neki esett volna, ha Daniel nem lép közbe. Megragadta a derekát, karjaival közre fogta, elrántotta az öccsétől. Az ágyra dobta a lányt. Óvatosan, figyelve rá, nehogy kárt tegyen benne, de erélyesen, hogy tudja nem ő a főnök. Lábával pedig berúgta az ajtót, ami becsapódott fivére előtt. Eltorlaszolta a bejáratot, s kulcsra is zárta, melyet elsüllyesztett a zsebében. S a kint rekedt hiába dörömbölt, vagy próbált bejutni.
- Mégis mi a fenét csinálsz? Hé, engedj be! Nem hallod?! - próbálkozott hasztalanul.
- Menj innen, csak még inkább fölzaklattad - válaszolt, majd megindult az ágy felé, ahol a lány zavartan forgolódott, nem tudta hogy került hirtelen oda.
Hirtelen úgy érezte, hogy a világ kifut a lába alól. Ő pedig csak zuhant arccal előre, keresve a helyet, hová hullajtsa összetört testét. Ám tudata hiába játszott vele, biztosan állt a földön. Feje kavargott, mint akinek éppen behúztak egyet. De örömmel elviselt volna minden rá mért ütést, ameddig ott lehet ahol, és akivel van. Remegett mindene, ahogy közeledett. Az ágy bemélyedt alatta mikor rátérdelt.
Alexis lassan hátrébb húzódott. Arcán az ismeretlentől való riadalom halvány szikrája pihent, de kaján vigyorral próbálta palástolni, ahogy finoman előre hajolt, és végigsimított a másik arcán, aki szórakozásképp előre vetette magát. Fölé kerekedett, uralkodóan magasodott fölé. A lány nyelt egy nagyot. Már képtelen volt takargatni az érzéseit, de biztos volt abban, hogy mit akar. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek a bőrében. Mintha ez idáig csak létezett volna, s most lángra kapva, életet nyert.
Daniel lejjebb ereszkedett. Közvetlenül az arca felett zihált. S mikor ajkát óvatosan hozzáérintette az övéhez szorosan magához vonta a gyönge testet. Érezte, ahogy a szíve az ő szíve fölött dobog, ahogy egymáshoz simul a két test, s mintha egész életükben ezt tették volna, úgy illettek össze.
- Hiányoztál - mosolygott bele a csókba. - Egy örökkévalóságnak tűnt míg érted esedeztem.
- Mindvégig te jártál a fejemben. Minden magányos éjszakán. Rád gondoltam, amikor a hajnal nem akart eljönni. A te arcod ragyogott rám, mikor felderült az ég, s fényleni kezdett a Nap. Mindvégig szerettelek!
Úgy bánt vele, mintha csak egy ajándék lenne, melyet épp most csomagol ki. Egy törékeny test, mely számára érkezett a világra. És neki bőven volt rá ideje, hogy kibontsa. Lehúzza róla a masnit, és a csomagolópapírt. Mindent megadott volna azért, hogy újra érezhesse azt a pillanatot, mikor keze először simult a remegő bőrre. Pedig a közös életük csak most kezdődött.
- Az egyetlen, ki fölzaklatja az te vagy! - szűrődött be a hang, mely észhez térítette, s kirángatta az álomvilágából, s képzelgéséből.
Semmi sem volt valós, mégis minden azzá vált, egy pofontól, mikor az ágyra térdelt. A feje oldalra billent, de nem érdekelte túlságosan. Visszafordult felé, még csak nem is haragudott. Megérdemelte. Beletörődött. Ezt a lány is észrevette, már nem volt ellenfele. És a haragja is apadni látszott. Amit akart, hogy eltűnjön a szeme elől. Látta, hogy kívülről rángatják a kilincset. Az ajtó zárva volt.
- Megüthetsz ahányszor csak akarsz. Nem bánom. De addig innen nem mész ki amíg meg nem nyugodsz, és a kezedet nem kötöttem be - mondta erélyesen.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal - sziszegte, és ismét felé vetette magát, ezúttal viszont nem bántani akarta, hanem a kulcsot megszerezni. Tépte a ruháit olyan hevesen kereste.
Daniel könnyedén visszalökte őt az ágyra, majd fölállt. Zsebéből előhúzta a cirádás fémkulcsot. Meglóbálta a lány szemei előtt. Élvezte, a játszadozást.
- Ezt keresed? - vigyorgott. - Megkapod ha megnyugodtál! - tette ismét zsebre.
- Nem tarthatsz itt erőszakkal! - morogta, és kész volt ismét támadásba lendülni, de a másik már csak vigyorogni tudott ezen. Mielőtt egyáltalán a közelébe kerülhetett volna, már visszanyomta a puha ágyra.
- Elég legyen! - förmedt rá erélyesen. - Rendben, igazad van. Egy szemét alak vagyok! A világ utolsó gazembere - vágta az arcába. - De innen akkor sem mész ki! - szinte már élvezte is, hogy ezúttal ő irányít. - Add a kezed! - nem kérésnek szánta.
- Nem fáj! Nincs semmi baja! - ez volt az első pillanat, hogy mindenféle agresszió nélkül válaszolt. Anélkül, hogy nekirontott volna. Anélkül, hogy kiabált volna. De a hangjában olyan bántó közöny ült.
- Nem érdekel! - nyúlt a csuklója után, de az elrántotta. - Alexis, ne akarj a türelmemmel játszani! Add a kezed!
- Ó, feldühítettelek? - kérdezte ártatlan arcot vágva. - Akkor örülök - vetett rá egy gúnyos vigyort. - És csak, hogy tudd, semmi jogod nincs parancsolni nekem! A te szavad, az én szememben már nem ér semmit az égadta világon. Nem kell eljátszanod, hogy törődsz velem. Menj inkább és keresd meg az egyik nőcskédet, és szórakozz vele. - folytatta, de ezúttal ő is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. - Biztosan melegen tartják számodra az ágyukat. De ha nekik megfelel ez, hát nyugodtan csinálják.
- Lehet rosszul emlékszem, de nem úgy tűnt mintha elégedetlen lennél - villant rá gonoszan a szeme. - Sőt, azok a nyögések, biztosan nem azért szöktek belőled, mert olyan rossz volt - élvezte, hogy visszaszólhat, de a szíve fájdalmasan lüktetett, amiért pont ezzel vágott vissza. A lány annyira szerette őt, hogy neki adta a legnagyobb kincset, amit egy nő adhat. Ő pedig visszaélt most ezzel.
- Gyűlöllek - próbálta megpofozni, de a fiú számított erre. Épp ezért a reakcióért hergelte. Egy kobra sebességével csapott le a felé lendülő kézre, és ragadta meg a csuklóját. Kajánul vigyorgott rá. Rántott rajta egyet, hogy kénytelen legyen közelebb jönni hozzá.
- Én szépen kértem - válaszolta a lány gyűlölködő pillantása láttán. - Miért akarod megnehezíteni a dolgomat? - kérdezte, az ökölbe szorított kezekre bökve.
- Majd én megoldom! Hagyd! - próbálkozott.
- Oh - szökött ki a száján egy csalódott sóhaj.
Nem az elutasító viselkedése miatt, hiszen nem arra számított, hogy vigyorogva a nyakába borul. Minden oka megvan, hogy gyűlölje. De nem tudott nem csalódott lenni, mikor a szeme megakadt egy kis ékszeren a lány gyűrűsujján. Egy finoman megmunkált, egyszerű, mégis kifinomult darab volt. Egy gyönyörű drágakővel a közepén. Olyan előkelő, és elegáns. Igazi királynőhöz méltó.
Ő már csak tudta. Hiszen az édesanyja ujján is ugyan ez a karika díszelgett. Daniel mindig azt hitte az ő kedvese fogja viselni. Csupán nem ő húzta az ujjára. Igent mondott az öccsének. Valami gyengeség meglátszhatott az arcán, mert Alexis azonnal kihasználta a helyzetet.
- Komolyan mondom. Ne most akard a hős megmentőt játszani. Már elkéstél. - rántotta ki a karját a meglepődött fiú markából. - Semmi jogod ítélkezni fölöttem. Engedj ki innen! - bökött az ajtó felé. - Nem akarok még egy percet veled egy helyen tölteni, egy levegőt szívni. Tűnj el az életemből!
- Mit akarsz csinálni? - puhatolódzott óvatosan, de engedelmeskedett a parancsnak és megindult az ajtó felé.
- Ahhoz semmi közöd - hárította a kérdést. - Hiszen te mondtad - váltott át lágy stílusra. - Nem akarsz többé tudni rólam, vagy az életem része lenni. Hát én sem akarom, hogy az életem része légy! - vágta ki az ajtót, mikor a fiú remegő kezével végre elfordította a zárban a kulcsot. - Bár mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.
- Lexi - ugrott föl Will a földről. Ezidáig ott gubbasztott. Már épp kezdett volna bele a magyarázatába, de a lány nem volt rá túlságosan kíváncsi rá. - Tudod én..
- Nem érdekel! - elcsattant egy pofon. - Mindketten hazugok vagytok. Úgy látom, nálatok ez valami családi vonás - dobta hátra a haját, majd elviharzott. - Ne gyere utánam! - kiáltott vissza, de hirtelen a két testvér nem tudta eldönteni melyiküknek szólt. Mielőtt elhagyta a folyosót, még hallotta az ott visszhangzó haragos szavakat, és ütések zaját. De nem sírt. Már nem volt miért. Már nem volt kiért. Már elég volt.
Jajj mindig ez a dráma....kezd elegem lenni, őszintén, már én is unom.... veled nem veled, Lexi basszus döntsd már el mit akarsz! Izé, én! Lora döntsd már el mit akar! (Ez ijesztő, magamhoz beszélek) Azt hiszem inkább belekezdek a végjátékba és elkezdem a mészárlást.... vagyissemmmmiiii.... nyugi csak a kedvenc karaktereiteket teszem el láb alól, meg néhány főszereplőt, meg azoknak az anyját (ja várj, azokat már eltettem :DDD) Viccvolt! NEM! Tényleg kipurcantak már :D
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése