2015. március 14., szombat

60. *Elmondom Majd*

Raign - Knocking on Heaven's door

Monoton kopogás zaja tört át a vastag tölgyfajtó bársonyossá lakkozott felületén. Az odabent magában őrlődő fiú sóhajtva fordította fejét az ablak felé. Nem kívánt senkivel sem beszélni most. Sőt, minél inkább elgondolkodott rajta ki is állhat odakint, annál inkább nem akarta kitárni szobájának ajtaját. Letört volt, a lelkére mintha megannyi súly nehezedett volna, mi egyre húzta lefelé. Ám a külvilág bús, komor világa sem hívogatta ebben a mogorva, szürke időben, mi odakint tombolt.
Ismét kopogtak. A kint álló nem akarta könnyen feladni. Ám Daniel sem érzett késztetést arra, hogy megmozduljon és beengedje a betolakodót, akivel utána érdekfeszítően unalmas kommunikációt kell létesítenie. Végiglapozta a fejében a képeket. Vajon ki lehet az? Valószínűleg Barthon tanácsadó, bár őt megkérte, hogy ne zavarja, és soha nem szegülne ellen a kérésének. Talán az öccse, aki ismét kiskirályosdit akar játszani vele szemben. Vagy a legrosszabb eshetőség, a fiatal, ámbár roppantul idegesítő nemes lány, Alice, aki mindent elkövet, hogy a fiú közelébe férkőzhessen. Félve az utóbbi eshetőségtől még kevésbé akart válaszolni.
- Ki az? - szólt ki mogorván a harmadik kopogás után.
- Robert Barthon - szólt kintről a mély hang.
- Szabad, jöjjön be - mondta fáradtan.
A férfi kihúzta magát mikor belépett. Arcán elégedettség ült, egy vidám mosoly kíséretében. Daniel nem értette, mire ez a nagy boldogság, talán az ő keserűségén derül így? Valami történt, ezt a fiú sejtette. De azt nem tudta, hogy neki ez jót vagy rosszat jelent. Bár a férfi arckifejezéséből nem sejtett rosszat.
- Az arcodból ítélve valami fontosat fogok most hallani, jól sejtem? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Jó hír?
- Nem - válaszolta a férfi, mire a másik kicsit meghökkent. - Még annál is jobb! - vigyorgott ősz bajusza alatt.
- Képzeld ma találkoztam egy fiatal lánnyal. Igazán bájos a te Alexised - mosolygott.
- Mondd, hogy nem csináltál semmi olyat, amiért Will dühösen beronthat ide engem vádolva - morgolódott a fiú.
- Nem semmi ilyen nem történt. Én csupán felajánlottam a segítségemet, ő pedig elfogadta. - válaszolt sejtelmesen a férfi.
- És? Mi történt? Kérdezett rólam? Tudja, hogy itt vagyok? - bombázta a fiú kérdéseivel a tanácsost.
- Semmit nem tud az ittlétedről. Csupán elszeretett volna küldeni egy levelet - majd a kabátja alá nyúlt, és a belső zsebéből előhúzta a finoman hajtogatott hófehér levélkét. - Az öcséd nagyon gyanakvó természet, de nem vádolhat ezúttal semmivel, mivel a hercegnő az édesapjának címezte. - lengette meg a levelet.
- Akkor miért nem küldted el? - kérdezte, majd eltorzult az arca. - Ugye nem olvastad el? Még ha rólam is van szó benne, akkor sem lett volna szabad elolvasnod. Egy hercegnő bizalmas levele. Ezért akár le is fejeztethetnek!
- Fiam, elég régóta dolgozom itt, hogy tudjam mit szabad és mit nem. Nem olvastam el a tartalmát, épp most kézbesítem.
- Akkor mire vársz? - sóhajtott a fiú. - És miért gondoltad, hogy érdekel az a levél, küldd el inkább az apának. Vagy talán arra célzol, hogy én olvassam el? Nem fogom! Bármennyire is érdekel!
- Hallgass már végig! A hercegnő engem kért meg hogy kézbesítsem. De ez a levél nem az apjának lesz. Ez csupán egy kis kegyes hazugság volt a részéről, mikor az öcséd kérdezősködni kezdett. - kacsintott. - Ez a levél a válasz azokra a kérdésekre, amelyeken már régóta őrlődsz. A kimondatlan érzéseidre és félelmeidre. A levél neked szól, Daniel.
- Nekem? - suttogta és szinte fellökte a férfit olyan hirtelen mozdult a levél felé és kaparintotta meg a kezéből. - Nekem. Nekem - suttogta és képtelen volt megállni, hogy az arcán ne jelenjenek meg a gödröcskéi és az a boldog mosolya, mely már régóta száműzetésben élt. Eddig a pillanatig.
- Ülj le, nyugodj meg, és olvasd el. Aztán pedig válaszolj neki. És ne feledd. Megérdemled a boldogságot, és boldog is lehetsz, ha élsz a lehetőséggel. Lehet, hogy öreg vagyok, a hallásom és a látásom is rossz, de tisztán hallottam, ahogy a hercegnő szíve hevesebben kezdett verni a neved említésére és láttam, ahogy szeme felcsillant abban a pillanatban - mondta a férfi, majd kisétált és becsapta maga mögött az ajtót. - 1 óra múlva visszajövök - szólt még vissza kintről, de a fiú válaszra sem méltatta. Az agya csak a papírka körül forgott, ami kitöltötte a beszűkült világa látóterét.
Daniel az ágyára rogyott. Ott szorította a kezében a választ, ami megoldhatott volna mindent. De nem tudta van e mersze kibontani. Talán csak még inkább összezavarná és ismét kételkedne magában. Ha azt írná élete végéig rá fog várni, nem tudná mit tenne.Visszarohanna vagy mg jobban szenvedne mert nem lehet vele? Össze kéne tépnie vagy elégetni, talán csak elsüllyeszteni a fiókja legalján, hogy élete alkonyán elolvashassa és rájöjjön minden másként is alakulhatott volna. Mi volt a helyes válasz? Nem tudta, de ahogy ott tartotta a kezében a szíve képtelen volt megnyugodni. Érezte a papírt a bőrén, sima volt, finoman hajtott és anélkül, hogy belenézett volna, tudta, hogy a sorok egyenletesen futnak, és a betűk finom hurkokba, karikákba futnak, miket cirádás díszítések ölelnek át. Érezte rajta a lány illatát, egészen halványan, de a levendulaillat ott volt rajta. Szinte mintha a lány kis kezei érintették volna, mikor arcához szorította.
Nem tétovázott. Nem volt további 60 éve, hogy kivárja a válaszokat, most kellett megtudnia. Most kell eldönteni mit akar, nem várhat többé a sarokban ülve. Nem dugatja fejét a homokba, hogy befogja a fülét és elcsitítsa a benne tomboló vihart. Most kell lépnie. Feltépte a skarlátszínnel lepecsételt borítékot. És a szíve egy hatalmasat dobbant, mikor kinyitotta és meglátta benne a saját nevét.

Kedves Daniel,

Nem tudom elolvasod-e ezt egyáltalán. Lehet amint megkaptad tűzbe hajítottad bontatlanul, vagy egyszerűen csak széttépted. Nem is hibáztatnálak érte, de reménykedem benne, hogy olvasod soraimat. Ha ez a levél még nem vált a tűz martalékává, és a kezedbe került, már az is elég nekem. Bár ezt bizonyára soha nem fogom megtudni.
Bármennyire is fáj, de elfogadtam a döntésedet, és tiszteletben tartom, így nem azért írok, hogy esedezzek, visszajöjj hozzám. Csupán az utóbbi napokban megtanultam, hogy jobb lezárni a múltat, amíg megtehetjük. Különben kísérteni fog, miután már nem tehetjük meg. Egy olyan ember szava ébresztett rá erre, kinek már nem köszönhetem meg a bölcsességét. Minden amit tehetek, hogy követem a tanácsát. Azét írok, hogy elbúcsúzzak tőled.
Nincs szívemben harag irántad, bármit is tennél sem tudnád elérni, hogy gyűlöljelek. Ennél többet jelentettél és még mindig többet jelentesz nekem. De ideje lezárnom azt, ami már elmúlt. Hiszen már nincs értelme azon fáradoznom, hogy égve tartsam a tüzet, ha a szikrák már rég kialudtak. Bár kioltani úgy sem tudnám, ez a tűz úgysem fog kialudni.




Tudd meg általad tanultam meg értékelni a mát, enyém minden óra, minden perc és másodperc. Melletted értettem meg mit jelent a bárcsak, ahogy a múló pillanatokért imádkoztam. S eldobnék mindent, hogy hozzád rohanjak, de már ólomsúly nehezedik lábaimra. Többé nem viselkedhetek gyerekként. A döntéseim következményei megannyi nehéz teherként csüngnek rajtam. Megtanultam, hogy többé nem lehetek önző. Egy nemzet hercegnőjeként nem gondolhatok a vágyaimra, a hazámat kell szolgálnom, ez az én sorsom.
Megtanultam a mában élni, s a tegnapért imádkozni melletted, de kérem vissza a holnapot, melyben ezentúl élni fogok. A jövőre kell gondolnom. Egy egész ország jövőjére, arra, hogy számukra mi a legjobb.
Ezért el kell, hogy engedjelek. Hogy valami másnak szoríthassak helyet a kettéhasadt lelkemben. De bármennyire is próbálom tagadni. már a részemmé váltál, s nélküled már én sem lennék ugyanaz az ember. Képtelen vagyok elfeledni azt a boldogságot, amit veled érezhettem. Szomjazom rá, hogy ismét megismerhessem édes zamatát, de félek az élet mi reám vár nem tartogat sok boldogságot számomra. Köszönöm, hogy általad megérthettem mi a felhőtlen boldogság és a felemésztő szerelem. Még ha csak rövid ideig is, de igazán élőnek érezhettem magam.
Fáj a jelen, minden amit teszek, minden szó, mit papírra vetek, de ezúttal helyesen kell cselekednem. Köszönöm, hogy melletted megismerhettem a boldogság érzését. Annak ellenére, hogy a szerelem lehetetlen az olyanok számára, mint mi vagyunk.
Nem lehetetlen, csupán nem megvalósítható. Kívánom, hogy találd meg a boldogságodat, ha én már elvesztettem az enyémet. Ne hagyd, hogy az áldozatom hiábavaló legyen.

Ég veled, Daniel.
A lány, ki egykor mindent eldobott volna érted


Daniel vegyes érzelmekkel csukta össze a levelet. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Összeomoljon vagy azonnal rohanjon oda hozzá, hogy egy pillantás alatt kettétörje minden sorát és felkorbácsolja azt a lángot, amit elrejtett bár, de ott tombolt a sorok között. Csak bámult maga elé, ki az ablakon a messzeségbe, a sötétlő síró fellegekbe, amik most még inkább beárnyékolták magányát.
Szerette őt, és bár érezte a bizonytalanságot, mégis tudta, hogy a lány ezúttal olyan döntést hozott, amibe ő nem szólhat bele. Azok után amit tett, tisztában volt vele, már rég elvesztette a jogot, hogy tudja merre jár a nagyvilágban, már nem az élete része. És a lány bár nem mondta ki, de arra kérte ez maradjon is így. Csupán egy kételye maradt. Akkor ezt miért titkolta el Will elől? Talán titkon abban reménykedik, hogy a fiú válaszol és az mindent megváltoztathat? Talán még reménykedik? Bármennyire is reményvesztett a levele? Talán még reménykedik a boldog befejezésben. Mert joga van a boldogsághoz. Barthon tanácsadó is megmondta, mindenkinek joga van hozzá, legyen az gazdag vagy szegény, legyen fiatal vagy idős, királyi vér vagy egyszerű földműves. Miért fél? Vagy miért nem fél? A válasz egyszerre volt maga a kérdés és a kérdés egyszerre volt a válasz. Bárhogy is dönt, életeket változtat meg vele. De tisztában volt vele, hogy bármennyire is volt önfeláldozó egész életében, most képtelen lesz rá, hogy ne legyen irigy. A boldogságát többé nem akarta kockáztatni, de másokét sem.
Papírt és tollt ragadott, hogy megírja válaszát. Hogy leírjon elmeséljen mindent. Minden tettét, mit miért tett, minden érzését papírra akarta vetni, aztán pár sor után összegyűrt galacsinként landolt a kukában, mikor eszébe jutott az apja. A fejében visszhangzott a hangja. Képes bántani őt, nem, nem kockáztathat. Inkább úgy döntött csupán leírja az érzéseit. Leírja mennyit jelent neki, és az öccsét indoknak használja. Hogy miatta nem lehet vele. Mert számára ő jelenti a legtöbbet. Az ő boldogsága a legfontosabb, és bármennyire is szereti tudja, hogy vele jobban jár. Mert ő sosem érne fel hozzá. Igen, ezt kellett írnia. Ez volt a helyes.
A szavak szárba szöktek a hazugságok pedig egyre nőttek, a szíve elnehezedett és összeszorult fájdalmában. Pedig ezúttal helyesen cselekedett. Uralkodóhoz méltóan. Mert az olyanok számára, mint ők, a szerelem lehetetlen.

Kedves Alexis

A szeme megtelt könnyekkel, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára elmondhatta neki azt, amit mindennél jobban meg akart osztani vele. Túl hosszú idő, túl sokáig szenvedtek. Megérdemlik a boldogságot ennyi szenvedés után. Talán nekik nem jár ki? Bármennyire is fájd de megtagadta magától.



El akartam mondani neked valamit, elmesélni azt, ami elmondhatatlan. Elsuttogni azokat a dolgokat, amiket már nem tehetek meg. Most elmondom. Ezúttal mindent elmondok, amit nem tudhatnál. Mert képtelen vagyok magamban cipelni a terhet. Jól figyelj szavaimra.
Egy örömöm van, és egy bánatom. Örömöm, hogy meghalhatok, de addig látnom, kell, hogy mással vagy, és bánatom, hogy meghalok, de addig láthatlak. Mert a haldokló életért imádkozik és a halhatatlan halálért fohászkodik. Te magad vagy a halál és az élet. Te éltetsz, mégis te veszed el életem. Általad élek és érted halok. És ez így van rendjén. De nem te leszel az, aki utolsó óráimban a kezeimet fogja majd, és elmondja, hogy minden tettem, minden imám hiábavaló volt. Magányra kárhoztattam. Az lesz társam, és végzetem.
Talán itt az ideje, hogy továbblépjünk, és elfogadjuk azt, amire ítéltettünk. Bukásra. Mind elbukunk, legalábbis majdnem mind. Én elbukok, s ezáltal te felemelkedsz. S ha az megtörténik, értelmet nyer létem. Azért élek, hogy másokért éljek. Én a világért élek. Érted, a testvéremért, a haldoklóért, a születőért. Azért, hogy őket szolgáljam. Ezért nem lehetek veled.
Tudod a legnehezebb döntés feladni azt a boldogságot, amibe egyszer már belekóstoltunk. Már nem vagyunk gyerekek. És sajnálom, hogy erre ilyen későn jöttem rá. Sajnálom, hogy nem uralkodónak születtem, hanem csupán egy királyi sarjnak, kit könnyedén eltaposhatnak. Ebben az életben már csupán az egy boldogságom az lehet, ha te, és kikért a saját boldogságomat adtam, boldogok lesznek. Will megérdemli a boldogságot és te is. Hát fogadd el a lehetőséget, ami az öledbe hullott. Mert a hozzánk hasonlók számára a szerelem lehetetlen, ő mégis szeret. Csupán el kell fogadnod.
Tiszta szívből kívánom nektek a legjobbakat, és a népnek is, az egész országnak, kiknek ezáltal egy szebb jövőt teremthettek. Én tényleg szerettelek, de ez egy olyan szerelem volt, minek sarja nem fakadhat, így inkább csak azért imádkozom hátralévő életem minden napján, hogy a következő életünkben találkozzunk és megélhessük azt, amit most elvesztettünk.

Egy másik életben várni foglak,
A fiú, aki mindent feláldozott érted



Alexis fel-alá járkált a kastély legalsó szintjén, bejárta a báltermet, fel s lesietett a díszes csigalépcsőkön, próbált úgy tenni mintha lenyűgözné a látvány és csupán nézelődne, pedig a helyzet egészen más volt. Még néhány nemes leánnyal is szóba elegyedett, akik hajbókolva dicsérték és örömüket fejezték ki, hogy találkozhatnak. A lány próbált alig erőltetetten mosolyogni és érdeklődést színlelni, megpróbálni viselkedni, de szemével mindenütt az idős tanácsost kereste.
Minden árnyékban őt látta, a közeledőkben az ő arcát vélte felfedezni, s mikor azok elhaladtak mellette vagy köszöntötték próbálta leplezni csalódottságát. Tudni akarta, hogy elküldte e a levelét. És hogy a herceg biztosan nem sejt semmit, mert egész nap kerülni próbálta, nehogy kérdezősködjön.
- Igazán örvendek a találkozásnak - ismételgette a lány, aki épp befejezte a családfája felsorolását, hogy ebből meg abból a dinasztiából származik, akinek a története eddig meg addig megy vissza a történelemben és az ősei mindig a királyi családot szolgálták.
- Én is örültem, Lady Anna - próbált menekülni.
- Nem felség, én Kate vagyok, Anna a másod-unokatestvérem anyai ágon, aki Lord Martell jegyese. - még folytatta volna, ha a másik nem lép közbe.
- Hát persze, csak belezavarodtam a sok névbe - próbált érdeklődést mutatni.
- Ha szeretné elismételhetem még egyszer - ajánlotta föl azonnal.
- Ne szükséges! - vágta rá azonnal a lány. - Ha megbocsát, sürgős dolgom akadt - mentette ki magát a szituációból, mikor meglátta Barthon tanácsost, aki épp tőle nem messze egy másik folyosóra fordult be.
Azonnal utána eredt. Nem törődött a fintorgó nemesekkel, akik utána fordultak a megbotránkozó viselkedése miatt, azoknak sem válaszolt, akik köszöntek neki. Mindenáron utol akarta érni a férfit, aki idős kora ellenére igen gyorsan mozgott.
- Tanácsosúr! - kiáltott utána, majd lesietett a lépcsőn hozzá. - Végre - fújta ki magát a hajsza után.
- Hercegnő - hajolt meg.
- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást. Elküldte a levelet? - tért azonnal a lényegre.
- Az első dolgom volt, miután átvettem. Már kézbesítettem is. - mosolygott. - A leggyorsabb galambot küldtem - tette hozzá, nehogy a lány gyanút fogjon.
- És válasz jött rá? Vagyis, nem mintha választ várnék, és még csak alig telt el pár óra, még biztos semmi nem érkezett. - vágta ki magát a helyzetből, nem szabad így viselkednie, a levelében épp arról írt, hogy lezárja a múltját. - Megtenné, hogy szól ha kapnék rá választ?
- Természetesen - mosolygott a férfi.
- És Will...
- Ne aggódjon, hercegnő, ha megkínoznak sem mondom el neki.
- Köszönöm - lélegzett fel a lány, és abban a pillanatban megszólalt mögöttük egy hang.
- Mit köszönsz? - kérdezte Will gyanakodva.
- Még én sem szoktam mások mögé lopakodni, és még te mondod magadat jól neveltnek? - vágta hozzá a lány a kérdést.
- Kérdésre kérdés? - vonta föl a szemöldökét. - Vagy nem akarod, hogy tudjak valamiről, ami beleillene a képbe, hogy miért kerültél egész nap, vagy megint haragszol rám valamiért, és tudtommal semmit nem tettem.
- Az meg sem fordul a fejedben, hogy ilyen komolyan veszem az illemet? - kérdezett vissza a lány, de még válaszolni sem volt értelme.
- Ismét egy kérdés, ráadásul egy teljesen kizárt. Kezdhetek aggódni, merényletet terveztek éppen ellenem? Van okom gyanakodni tanácsos? - nézett a férfire dühösen, akiről tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy Daniel üljön a trónra.
- Természetesen nincs. A hercegnő csak megkért, hogy vezessem körben a kertben, én pedig igent mondtam, elvégre a királyi család kérése mindenek előtt áll. - vágta ki magát a férfi a helyzetből, mire a lány egy hálás pillantást vetett rá.
- Majd én körbevezetlek, nem is értem miért nem engem kértél meg először - mondta a fiú, majd a lányba karolt és megpróbálta elhúzni a férfi közeléből.
- Gondoltam sok dolgod van, olyan hercegi, trónörökös feladatok meg minden. Igazán nem akarlak feltartani.
- Rád mindig van időm - válaszolta, és mielőtt a lány ellenkezhetett volna útjára bocsátotta a férfit. - Igazán kedves öntől Barthon tanácsos, hogy segít a hercegnőnek, de innentől átveszem - szólt hátra, Lexi pedig vetett rá egy sajnálkozó pillantást, amiért miatta Will ilyen módon bánt vele.
- Most ezt miért kellett? - förmedt rá a lány. - Semmi rosszat nem csinált, te pedig gorombán viselkedtél vele.
- Tőled csupán fáj, hogy a szemembe hazudsz, de a szolgáktól elvárom, hogy az igazat mondják. - válaszolta dühösen
- Én nem...
- Ne tagadd, látom rajtad. Legalább ne tagadd. Ha nem mondod el, rendben van, de ne tagadd, hogy nem titkolsz valamit.
- Sajnálom - suttogta. - De ezért ne őt vond felelősségre.
- Nem miattad van. Sosem bíztam benne, és soha nem is fogok. Apám hű tanácsadója, de amint trónra kerülök az első dolgom lesz kiutalni neki egy szép birtokot az ország másik végén és elküldeni innen.
- Miért? Mit tett ellened? Vagy bárki ellen?
- Nem számít, de ezt csak egyszer mondom el, és utána lezárjuk ezt a témát. Nem akarom, hogy a közelébe menj, hogy beszélj vele vagy bármit megtegyél, amit kér, értetted?
- De miért?
- Mert én ezt mondtam! - vágta rá, majd megállt és felé fordult. - Bízol bennem? - kérdezte, de a lány nem válaszolt. - Megbízol bennem? Mondd ki!
- Igen - mondta dacosan.
- Jó, akkor kerüld el. Ígérd meg, hogy távol maradsz tőle. Ígérd meg.
- Rendben. Elkerülöm csak nyugodj meg végre - válaszolta, de korántsem gondolta olyan komolyan.

2 megjegyzés :

  1. Szia Lora! :)
    Bocsi, hogy régen írtam, de nem sok időm van, de gondolom, neked se... :/
    Viszont a fejezet, imádikus volt!!! :D De mi az, hogy Daniel és Lexi leveleznek? Hmm? És Will? Örülnie kellene, hogy ilyen pasija van és mással levelezik? Felháborító!!!! Szegény, kicsi Willem :( ♥♥
    Nagyon várom a folytatást, bár nem ígérem, hogy azonnal lesz időm olvasni, de próbálkozom! ;)
    Remélem, minden oké veled :)
    Puszi ♥♥♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Szilvi ♥
      Semmi gond, én sem vagyok a helyzet magaslatán, egyszerűen már azt sem tudom hol áll a fejem és semmire nincs időm. Mostanában minden felhalmozódik és ahhj, iskola, tanulás dogák versenyre gyakorlás, edzsések megint tanulás kikészít, mindjárt szünet aww! Örülök hogy írtál, majd én is szünetben megpróbálom behozni a lemaradásomat :) Téged meg mit zavar? Nem olvastad el miről? Arról h elfelejtik egymást, most ebben mi olyan felháborító most komolyan, ez mind csak Willnek kedvez úgyhogy semmi rinya, örülni neki!
      Omg de rég beszélgettünk, azt se tudom mi van veled. Na muszáj lesz sort keríteni rá, velem minden rendben (úgy önmagamhoz képest), remélem veled is.
      Soksok puszi♥♥

      Törlés