53. *Alexis Lovagjai*

Helló kedves olvasók, hosszú idő után megint visszatértem. Mostanában túl sok az a kis szünetecske nem, amit egyébként nagyon sajnálok, de mostanában minden full kusza körülöttem... Edzések, ellógott edzések, új hobbim is van, órákat buszozok mostanában csak úgy körbe körbe a városba, mert megnyugtat és elmélkedek az élet dolgain, valamint próbálok mélyebb érzéseket előhívni magamból, de nincs semmi csak a sikoltó üresség...hmm igazán költői. Oké elég a kifogásokból. Itt a rész vagy nem? Remélem tetszeni fog, megsúgom, nevessetek amíg tudtok, Marcell hülyeségein, mert hamarosan vége lesz a vicces dolgoknak és nem marad más mint a könnyek...


Alexis nem merte kinyitni a szemét. Szorosan behunyva tartotta, míg leért azon a pár méteren. Aztán valami megtartotta a semmiben. Karok fogták közre és fonódtak köré és biztosan tartották. Érezte, ahogy egy meleg kar simul a hátára és egy forró kéz tartja a combjainál, a térde alatt. Saját testén érezte, ahogy az izmok megfeszülnek körülötte, bár tudta, hogy a fiúnak semmi nehézséget nem okoz a súlya, csupán azért csinálja, hogy ezzel is idegesítse.
Érezte, ahogy a karja közrefogják a fiú nyakát, s ahogy annak selymes haja karjának bőrét csiklandozza. Lassan kinyitotta a szemét és kilesett az ujjai közt, mivel kezével eltakarta az arcát. Egy égő szempár acélszürkéje nézett vissza rá, ami úgy virított ki a késő délutáni derengő fényben, akár az égő jég. Egy jégtömb volt, mint maga a fiú is, titokzatos, tömör, áthatolhatatlan és megfejthetetlen, ami most jeges tűzben égett és felkorbácsolta a jégszikrákat, mik ide oda cikázva jártak táncot az acélszín parázsló színében. Talán nem is jéghegy volt, inkább egy izzó kard, ami most próbál kihűlni, amit erőssé kovácsolnak, ez volt maga a fiú. Egy beszélő, kicsit túl sokat is beszélő fegyver.

A lány összeszedte magát és elkapta a tekintetét, ezúttal megadta magát, nem volt kedve az állandó kis harcias játékukhoz, amivel egymást bosszanthatták. Még ha ezzel a tettével át is adta maga fölött a hatalmat a fiúnak, de képtelen volt tovább nézni a lángoló fagyosságot, ami megdermedt ereit lobbantotta lángra. Elfordította a fejét. Az őszülő levelektől barnult avarra nézett, ahol az ő törött testének kellene lennie. Jól tudta, a fiú elkapta.

- Most már letehetsz - nyögte ki a lány.

- Ó azt hittem azért nem szólsz, mert élvezed, hogy egy ilyen férfi mint én a karjában tart - vágta rá vigyorogva. - Végre egy igazi férfi, nem egy puhány hercegecske, jól mondom? - vonta föl a szemöldökét.

- Álmodban - vágta rá. - Tegyél már le!

- Még meggondolom. Azzal semmit nem érek ha leteszlek, ismét dumálni kezdenél, és nem hagynál békén. És így még bajt sem tudsz legalább okozni. Úgyhogy, maradsz! - vezetett le egy kisebb elméletet. - Meg persze ez a hős lovag jutalma, aki megmentette a bajbajutott királylányt. Ha már a hercegnőt nem nyerem el, meg a fele királyságot, akkor legalább ez maradjon meg nekem. - vigyorgott, mire a lány arcára kiült a vágy arra, hogy megüthesse. - Jólvan angyalka leteszlek, csak ne nézz így rám - mondta, majd mikor a lány lába ismét biztos talajon állt kedve lett volna valami jót visszaszólni, de végül nem tette. Nem süllyed le az ő szintjére.

- Abbahagynátok végre egymás piszkálását, még mindig olyanok vagytok mint a gyerekek. Mindketten - jegyezte meg Lucas, miután sikeresen landolt mellettük.

- Megnyugodhatsz, te sem változtál semmit, ugyanolyan komoly vagy és illedelmes - mondta a másik fiú.

- Pff, évek óta nem találkozunk és mikor újra látlak a képembe vágod, hogy egy szerencsétlen idióta vagyok. Azért még mindig van bőr a képeden, öcsém - mosolygott egyet megveregetve a fiú vállát, majd a lányra nézett és ismét elkomolyodott. - Menjünk mielőtt észrevesznek. Így is elég kockázatos volt, hogy értem jöttetek.

- Oké, most az egyszer igazad van. Ti várjatok itt, csöndben. Luke figyelj rá, hogy nehogy megint bajba keverjen minket - emelte ki. - Én szabaddá teszem a kivezető utat - mondta, majd kihúzta magát és a kapuhoz szambázott, amit csupán két fiatal katona őrzött.

- Idegesítő egy alak - jegyezte meg a lány.

- Ó, ha tudnád mennyire - fintorgott halkan kuncogva.

- A herceg hívat téged - vetette oda az egyik őrnek, mire az kihúzta magát és elindult. - Téged is. Majd én őrködök addig - mondta a másiknak, de az nem mozdult. - Hát jó, én szóltam, te nézel szembe a herceg haragjával - vonta meg a vállát, mire az újonc őr azonnal elsietett, a fiú pedig intett a többieknek, hogy jöhetnek.

Will nem messze a kaputól állt. Fel alá mászkált és azon gondolkodott mit tudna tenni. Ki kellett hoznia onnan a lányt, de egyedül semmi esélye nem volt és még a terepet sem ismerte, ez egy lehetetlen küldetés volt. De nem adta fel. Ki kellett hoznia onnan, akár az élete árán is.

- Will! - rikkantotta a lány, mire a fiú felkapta a fejét, és csodálkozva meredt a felé sebesen közeledő tüneményre. Egyszerűen nem hitt a szemének. Majd megindult felé. Ott közeledett a szerelme, és felé futott. És ő mindenáron érezni akarta. A kis testet a karjába zárni, érezni a melegét a testén, ahogy bőr feszül a bőrnek, ahogy a lány karja a nyaka köré fonódik, ahogy magához szorítja, ahogy megérzi illatát. Akarta őt, testestül-lelkestül.

A karjaiba zárta. Szorította, magához vonta a törékeny testet. Ott volt, érezte a bőre melegét, hajának selymes táncát a kezén, ahogy átkarolta és az orrába kúszott a lány kellemes illata. kétségbeesetten érezni akarta őt. És ott volt. Őt fogta, őt érezte. Vele volt!

- Alexis - lehelte megkönnyebbülten.
Szinte egymásba forrtak, ahogy kétségbeesetten szorították a másikat, mert korábban azt hitték, soha többé nem láthatják a másikat. Olyan erővel szorult össze a két test, hogy kétséges volt elválnak e valaha. Elfojtott érzelmek hada bontakozott ki karjaik mentén, ahogy egymást szorították. Ám ez nem tarthatott örökké, s a pillanat varázsának vesztével, hirtelen előbukó érzelmeik is tovaszálltak.

- Menjünk gyorsan, mielőtt még feltűnik nekik, hogy eltűntünk - jegyezte meg komor hangon az íjas vezér, majd felpattant a fekete lovára.

Will elengedte a lányt és fújtatva nézett fel az alakra. Legszívesebben leütötte volna. Végre nyitott felé a lány és az az idióta meg mindent tönkretesz. De nem szólt semmit, csupán a lovához lépett és fölpattant rá. Alexis viszont egy pillanatra nem kapott levegőt, mikor tudatosult benne, hogy ők négyen vannak, de csupán három lóval jöttek. És bizonyára nem a fiúk fognak egymás mögé beülni, hanem ő lesz az, akinek valamelyik daliás ifjú mellé fel kell pattannia a nyeregbe.

Will és Marcell is észrevették ezt, és minden áron azt akarták, hogy ők legyenek azok, akik mögött, vagy előtt a lány helyet foglal, mert elé csörtettek és lovaikkal megállva előtte a kezüket nyújtották felé. És a lány megértette miért volt a két fiú annyira ellenséges egymással.

Egy hatalmi harcot vívtak egymással, a hierarchia rendje szerint, hogy melyikük legyen az alfa. És a lány kegyeltje határozta meg ezt. Ha Willt választja, akkor ő kerül fölénybe, ám a másik nyilván nem fog behódolni és folyamatos csatározásra számíthat és gúnyos beszólásokra. Ha viszont a másikat, akkor is gúnyos beszólások célkeresztjébe kerülne, és még a fiú szóvá is tenné, hogy az altestük összesimul a nyeregben. És őszintén szólva, egyiket sem akarta. Így inkább eltaszította a fiúk felé nyújtott karjait és továbbcsörtetett, Lucashoz, aki az ő lován, Dakota hátán ült. Mosolyogva nézett le rá.

- Csak nem a drága jó testőröd társaságában akarsz utazni? - vonta fel a szemöldökét.

- Talán zavar? - kérdezte mosolyogva. - Mert akkor mehetek Willel is, ami miatt az a másik végig piszkálna, vagy azzal a zsarnok parancsnokkal, aki akkor is piszkálna, ha vele mennék.

- Miért, szerinted akkor megkönyörül rajtad, ha velem jössz? - vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Reménykedek benne, mivel téged láthatóan nem utál, ami nála ritka - fintorgott.

- Hallom ám! - szólt mögülük. - És megjegyezném, hogy megint ostobán viselkedsz!

- Muszáj neked mindig beleszólni a döntéseimbe? - vonta kérdőre a lány.

- Igen, mert nyilvánvalóan rossz döntéseket hozol! Gondolkozz csak! A hercegecske nyilván utánunk fog jönni, és akkor te kénytelen leszel vele menni, aki alig ismeri az erdőt és valószínűleg elkapnak. Viszont én évek óta ismerem az erdőt, vakon is eligazodnék benne, és még a lovam is gyorsabb, és megjegyezném, hogy a társaságom sem elhanyagolható.

- Ennyire azt, akarod, hogy veled menjek? - vonta fel a szemöldökét a lány.

- Dehogy. Ki vágyna a te társaságodra, angyalom? Az őrületbe kergetsz! - kelt ki belőle ismét a bunkó énje. - Csak ha valami történne, akkor megint mentőakciót kellene szerveznem, mindezt azért, mert a drága kiskirálylány ismét rossz döntést hozott. És már elegem van abból, hogy mindig utánad kell futkosnom.

- Akkor legközelebb ne gyere utánam - vonta meg a vállát a lány, majd a kezét Lucashoz nyújtotta, hogy húzza föl maga mögé, de erre nem került sor, mivel az ideges Íjász leugrott lova hátáról, odacsörtetett és megragadta a karját.

- Bocs hercegnőm, de megesküdtem, hogy megvédelek. És nem hagyom, hogy megint fejtörést okozz nekem - morogta durván. - Úgyhogy te velem jössz!

- Vedd le róla a kezed, különben most választom el a végtagodat a testedtől - szegezte neki Will a kardját.

- És akkor ki védi meg? Te? Ugyan kérlek! De tessék, akkor ölj csak meg. De akkor számíthatsz rá, hogy elkapnak mielőtt bármit is tehetnétek - mondta, és Willnek igazat kellett adnia neki. Ő volt köztük a leginkább harcra képes. - Pattanj föl, angyalom - vezette a lovához, de a lány nem csinált semmit, így ő kezdeményezett.

A fiú felült a lova hátára, aztán a lány felé nyújtotta a kezét egy gúnyos vigyor kíséretében. Ahogy számított rá, Lexi hátrált egy lépést, végül egy utálkozó grimasz után, bizonytalanul, mégis elfogadta a felé nyújtott kezet. Az erős, izmos férfi teljesen könnyedén emelte maga elé a nyeregbe, mintha a lány súlytalan lenne. Alexis próbált minél nagyobb távolságot tartani a testük között, bár a szűkös nyeregben ez szinte lehetetlennek bizonyult számára, ám a fiút ez a közelség egyáltalán nem zavartata, sőt még élvezte is. Ellazult és nem zavartatta magát, átkarolta a derekát, és szorosan magához vonta.

És a lány, az uralkodó, hivalkodó mozdulataiból megértette a kimondatlan igazságot. Az ő lován ült, az ő lova nyergében, az ő karjai fogták közre. Ő simult hozzá hátulról. Kezdte azt hinni, hogy talán nem is a veszély miatt akarta ezt, hanem azért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhassa és legalább most fölé kerekedhessen, mert a lány is érezte, hogy most nem ő van előnyben, a fiú tisztán kifejezte, hogy most ő parancsol. Uralkodik rajta. Ő hozza a döntéseket, és a hatalma megrendíthetetlen már fölötte.

- Kényelmesen ülsz, hercegnőm? - kérdezte, és a lány egyszerűen tudta a hangja lejtéséből, hogy kárörvendő fejet vág. 

- Kényelmesebb lenne, ha nem lennél ennyire túlságosan közel! - morogta.

- Jajj, ne kényeskedj már. Sietnünk kellene. Indulás emberek - bökte oldalba a lovát, indulásra késztetve, és a bal karjával közelebb vonta magához a lányt, aki a hátán érezte a másik kigyúrt mellkasát, ahogy nekiütődött, mikor a ló elindult. 

Alexis oldalra fordította a fejét és tekintete összekapcsolódott a herceg dacos pillantásával, ami izzott a dühtől és az elfojtani próbált féltékenységtől. Will tajtékzott a dühtől, ahogy a szeretett lányt más karjában látta, aki még gúnyosan vigyorgott is vissza rá, mintha még élvezné is, hogy idegesítheti őt. Bár a fiú tudta, hogy élvezni, hiszen tudta, hogy a lányt akarja, el akarja venni tőle. De arra várhat. Alexist nem fogja hagyni.

A lány tovább fordult, és egyenesen a mögötte túl szorosan ülő fiú parázsló tekintetébe bámult, és jobban is el tudott volna veszni a szemeiben, ha éppen nem akarta volna letörölni az arcáról azt az elégedett, gúnyos vigyorát. Legszívesebben megütötte volna. Meg akarta ütni, de végül nem tette, inkább visszafordult előre, mert zavarta a fiú gúnyos grimasza és inkább nem akart feleslegesen kicsikarni belőle gúnyolódást, elég lesz neki elviselni azt, amit magától be fog nyögni.

A fiú nem szólt semmit, mintha most megérezte volna a lányban dúló érzelmeket, így inkább hallgatott. Inkább csak bámult előre, kissé közelebb húzódva az előtte ülőhöz és kiélvezte a varázslatos pillanatot, ahogy a testük egyszerre mozgott, varázslatos összhangban.

- Délkelet felé kell tartanunk - jelentette ki a vezető, oldalba bökve a lovát, gyorsabb tempóra ösztökélve ezzel.- Ha az erdő ritkább részein megyünk, akkor gyorsabban haladhatunk és időt nyerünk.

- Rendben - mormogta Lucas.

- Szeretnék leszögezni valamit - jelentette ki az Íjász. - Ha utolérnek, ha ránk találnak a legfontosabb, hogy téged mentsünk! - súgta a lány fülébe, de úgy, hogy a többiek is hallják.

- Nem kell mindig velem foglalkozni! Ha utolérnek akkor harcolunk ellenük! - mondta a lány. - Én is tudok harcolni. Tudok íjjal lőni! Nem tévesztek célt. Ha 30 méteren belül jönnek a szemüket is könnyedén át tudom lőni!

- Nem kockáztatunk! Ostobaság lenne. Többen vannak. Meggondolatlanság lenne, ha ránk találnak kénytelenek leszünk cselhez folyamodni. - magyarázott. - És ne legyél ennyire nagyra magaddal, megnézném én azt a lövést! Bár már az is nagy teljesítmény lenne, ha kevesebb mint egy méternyit tévesztenéd el a célt. Egyébként nem mondták neked soha, hogy fegyver nem való hercegnő kezébe?

- Ha így megvédhetem a szeretteimet, akkor nem érdekel, hogy szabad vagy nem szabad, illik vagy sem. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen - mondta a lány.

- Ha eltűnsz a közelünkből akkor senkinek nem lesz baja, mert nem fogunk azon aggódni, hogy veszélyben vagy-e. Ezért kell egyikünkkel elmenned, ha rajtunk ütnek. - vezette le az elméletét a fiú. - És fiúk, bárkire is kerül a sor, habozás nélkül,  még ha könyörög is hogy ne menjetek, mennetek kell. Nem állhattok meg. Megértettétek? - szegezte a kérdést a másik kettőnek.

- Igen - bólintottak.

- Remek, bárki is lesz, a másik kettő itt marad és harcol, majd később beérik őket. Vita nincs! Remek - mondta, majd ismét gyorsított és a lány egyre kényelmetlenebbül érezte magát a kemény, izmos karok között.

Mögöttük, a kastély tömör kőfalai közül fölhangzott valami. Kürtszó. Harcra szólító riadó. A lány nem tudta melyik gondolata rosszabb. Ha azért szól, hogy utánuk induljanak, vagy azért, hogy az országát támadják meg. Egyiket sem akarta, és mindkettőbe belehalt volna ha ők nyernek.
- Gyerünk, sietnünk kell - rikkantotta mögötte a fiú, majd oldalba bökte a lovát, aki immár vágtázva rontott előre. S így a két test még szorosabban tapadt egymáshoz. Alexis megriadt. Már alapból félt, de amikor a hátán megérezte a fiú fojtott légzését, ideges fújtatását és az ő megnyugtatására szolgált szavakat a fülébe súgni, szétáradt benne a félelem. A mögötte ülő bátor vitéz rémült volt, és immár a lány is tudta ezt.
- Nem lesz semmi baj - súgta idegesen a fiú, de a lány valamiért képtelen volt hinni neki. - Nem hagyom, hogy bajod essen. Téged csak a halott testemen keresztül, a kihűlt karjaim közül kitépve vihetnek el! De az nem fog megtörténni! Nem hagyom. Még ha bele is halok, de te biztonságban leszel. Az életemre esküszöm!