Brave
- Nenenenene ne! A francba - suttogta maga elé a lány, miközben a földön ülve nézett föl a kísértetiesen ijesztő szemekbe.
- Üdv újra itt hercegnőm. Már hiányoztál - vigyorgott gúnyosan közelebb lépve a lányhoz, aki ijedtében távolabb mászott a földön, a lehető legtávolabbra hátrálva tőle. - Ne gyerekeskedj már - jegyezte meg ismét a kezét nyújtva felé. - Gyere, állj fel! - nyújtotta ismét a kezét, de a lány csak a fejét rázta. - Alexis, azt mondtam állj fel! - mondta ezúttal durvábban, majd egy pillanattal később megragadta a lány vállát és felrántotta. - Így mindjárt jobb - morogta, miközben még mindig a lány karjait szorította magához vonva őt.
Alexis megpróbált nyugalmat erőltetni magára, bár szinte remegett a rémülettől, ahogy a fiú fakó szemeibe nézett, melyben megannyi kifürkészhetetlen érzelem vívódott. Riadtsága ellenére megpróbált körülnézni, valahol menekülőutat találni. És akkor meglátott valamit. Valamit a földön, a piszokban feküdni. Olyan volt mint egy elernyed zsák, de az nem az volt, hanem egy fájdalmában összegörnyedt ember. Ott feküdt a földön, az íja pár méternyire hevert tőle. A lány megértette miért nem jött vissza, nem azért mert nem akart, hanem azért mert nem tudott.
Ha oda tudna rohanni hozzá, ha meg tudná ragadni az íjat és villámgyorsan egy nyilat ráfűzve a hercegre szegezni a fegyvert, akkor talán megmenekülhet. Talán a fiú magához térne és a segítségére sietne, mielőtt arra kényszerülne, hogy elengedje a húrt. Csak oda kellett volna jutnia, csak pár lépés választotta el őt a végzettől, de a herceg olyan erősen szorította, nem tudott volna szabadulni. De meg kellett próbálnia. Undorodott a fiútól, de mégis a lehető legártatlanabb, legkönyörgőbb tekintettel nézett fel rá. Próbálta megenyhíteni őt.
Sikerrel járt. Érezte, hogy a szorítás enyhül és ő az adandó alkalmat kihasználva eltaszította magát a tömör testtől, de ahelyett, hogy a fegyverhez sietett volna, a földön fekvő fiúhoz rohant. Nem mozdult. Lélegzett, de a fején valami nedves, ragacsos anyag volt. Vérzett. Az az állat nyilván leütötte.
- Ébredj! - rázta meg gyorsan,.
- Menekülj, te ostoba - nyögte fájdalmasan, de aztán a herceg már ott is volt mögötte.
- Menekülj, te ostoba - nyögte fájdalmasan, de aztán a herceg már ott is volt mögötte.
Megragadta, elrántotta a fiútól és a cella kőfalának taszította. A karját olyan erővel szorította, hogy a lány azt hitte menten kitépi a helyéről. A falhoz nyomta, próbálta leszorítani, és a lány egy pillanatra azt hitte a szemében fellobbanó dühtől, hogy meg is üti talán. De nem tette, pedig Alexis minden erejét összeszedve küzdött ellene. Ütötte, rúgta ott, ahol érte, üvöltött, kiabált. De mind hasztalan volt. Az apró törékeny lánynak semmi esélye nem volt a hatalmas, fölé magasodó tömör testtel szemben.
- Engedj el! Nem hallod? Vedd le rólam a kezed! Engedj! - kiabált, mind hasztalanul.
- Hozzá ne nyúlj - nyögte az alig eszméleténél lévő földön fekvő alak.
- Engedd el! - szólt Lucas halk hangja is valahonnan a távolból. - Hagyd őt! Inkább ölj meg, de őt hagyd!
- Nem vagyok hülye, eszemben sincs bántani - förmedt rá. - Annál ő értékesebb. Jobb terveim vannak vele! - kacagott fel, ám hangjában semmi jókedv nem volt. - Te pedig viselkedj hercegnőhöz méltóan, drágám. Te is tudod, hogy jobban jársz, ha szépen csendben maradsz, azt teszed, amiét én mondok és nem ellenkezel!
- Mit akarsz tőlem?! - kiabált az arcába a lány. - Soha nem ártottam sem neked, sem másnak!
- Majd nemsoká mindent megtudsz, nem kell sürgetni, tündérem - vigyorgott. - De először is szépségem, meglátogatjuk a drága jó apámat, aztán majd mi ketten elszórakozunk, rendben? - kacagott, majd durván megrántotta a lányt, a karjánál fogva és maga után kezdte rángatni, akár egy rongybabát.
- Hozzá ne nyúlj - nyögte a földön fetrengő alak, minden erejét összeszedve, hogy feltápászkodjon. - Ne merd bántani - lihegte, majd visszahanyatlott a porba, de elhaló hangja nem talált megértő fülekre.
- Gyere már, te makacs lány - rántott rajta ismét egy nagyot. - Az apám örülni fog jöttödnek, bár lehet nem annyira mint én magam - jegyezte meg.
- Én viszont nem akarok itt lenni! - válaszolta dacosan, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek az elhangzott szavainak.
- Akkor jobb ha hozzászoksz a gondolathoz. Mert innen ugyan el nem mész, drágám. De hidd el, élvezni fogod az itt eltöltött időt, majd én teszek róla - vihogott, miközben távolodó hangja elhalt a börtön messzeségében.
- Alexis! Lexi! - kiáltott utána tompán, alig hallható hangon a testőre. - Ne vidd el! Ne merd bántani - rántotta meg a láncait, de tehetetlen volt, azokat nem tudta lerázni magáról. - Lexi!! - üvöltötte, amibe beleremegtek még a falak is.
Egy évezrednek tűnő várakozás után, ami csupán pár perc volt, valami megmozdult a porban. Egy kéz szorult ökölbe, dühösen, bosszúra szomjazva. A pihenésre nem volt most ideje, az még ráér később, ha mind biztonságban lesznek.
- Nem akarok veled menni! Engedj el! - próbált kiszabadulni a lány, a herceg szorításából, de sikertelenül, ugyanúgy rángatta tovább maga után.
- Úgy látom nem értetted meg, amit mondtam, úgyhogy elmondom még egyszer. - válaszolt anélkül, hogy hátrapillantott volna a lányra. - Jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok! Elég ha ennyit tudsz!
- Hé, itt meg mi folyik? - hallott meg egy ismerős hangot a lány.
- Semmi, amiről tudnod kellene, öcskös - veregette vállba a fiút a herceg. - Alexis, emlékszel Thomasra? - rántotta elő a lányt a háta mögül, ahol eddig a másik fiú nem láthatta.
A fiú arcáról lefagyott a mosoly, szinte láthatóan kiült rá a zavarodottság, a düh és meglepetés egyvelege. A szemén látszott, hogy baljósan csillog. Ő is tudta, hogy a lánynak semmilyen körülmények között nem szabadna ezen a helyen lennie. Nem akarta, hogy ott legyen, nem akarta, hogy olyan galád, veszélyes emberek között legyen, mint a nagybátyja és az unokatestvére, a kegyetlen Caspian. A fiú kedvelte a lányt, ezért nem akarta, hogy baja essen. De valaki másért jobban aggódott.
- Ő is itt van? - ragadta meg a lány karját. - Ugye nincs itt?! Nem lehet itt - hadarta el.
- Azonnal vedd le róla a mocskod kezed, mielőtt, tőből levágom - förmedt rá a herceg, mire a fiú elkapta a kezét és választ remélve meredt a lányra.
- Szerencsére nincs. Ő biztonságban van - suttogta a lány hátra, mielőtt a fiú ismét rángatni kezdte, de hallotta maga mögött a másik követő lépteit. Örült, hogy ha már egy ilyen helyen van, legalább egy olyasvalaki is van mellette, akiben bízhat. És még ha a halál is vár rá odabent, legalább ő elkíséri az oda vezető útján.
- Felség! - szólt valaki, és a lány beleremegett, mikor felismerte a hangot. Tehát jól van, de miért hívja így? Meg kellene vetnie, vagy tán inkább rátámadnia, nem hajbókolni neki.
- Csak nem az áruló? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben felé fordult, a lányt szorosan maga mellett tartva. - Őrség! - rikkantotta. - Megkaptam, amit akartam, és mivel te hoztad ide, gondoltam megkegyelmezek, de te voltál olyan ostoba, hogy visszagyere, hogy eljátszhasd a hős megmentőt. Ezért most az életeddel fizetsz - sziszegte. Őrség!
- Nem azért jöttem, hogy megmentsem - válaszolta komoly hangon. - A lány nem érdekel, soha nem is érdekelt. Csupán úgy tettem, hogy idehozhassam. - mondta. - Mindvégig a hatalmas Caspian herceget szolgáltam.
- Mivan? - horkant föl Alexis és nekirontott volna, ha a herceg nem tartja vissza a karjánál fogva.
- Ó, szóval így állunk? - méregette bizalmatlanul. - Azt akarod mondani, hogy...
- A lány bizalmába kellett férkőznöm, hogy idehozhassam, de minden, amit felséged ellen elkövettem a küldetés közben, csupán a beolvadásomat segítette, és könyörgöm emiatt megbocsátásért, felség. - vallotta be bűneit.
Alexis dühösen meredt a fiúra, szinte megölte a tekintetével, amit a fiú viszont érzelemmentesen állt. Caspian gúnyosan vigyorgott, Thomas pedig aggodalmasan figyelt. elszabadultak az indulatok.
A lány ámbár össze is volt zavarodva. A fiú korábban megakadályozta, hogy a herceg meglássa, miért nem adta át akkor? A fejében kavarogtak a gondolatok. És nem akart kimenni a fejéből, hogy a fiú miért védte meg.
- Szóval ezért volt az egész? A nagy titkolózás és a figyelés? - suttogta maga elé a lány, de éppen olyan hangosan, hogy mindketten hallják. - Mindvégig hazudtál nekem?! - kiabált rá. - Áruló! -felé akart rohanni, bántani, megütni vagy bármi, de levezetni egy cseppet a dühéből.
- Nyugalom, hercegnőm - vigyorgott nevetve a lányra, élvezte a dühét.
- Hazudtál - kiabálta, végül kitépve magát a herceg karjai közül és a fiúhoz rontva, minden erejét összeszedve pofonvágta, olyan erővel, hogy a fiú feje oldalra billent és úgy is maradt. Nem nézett vissza a feldúlt lányra, akit a herceg igyekezett lefogni, miközben gúnyolódva nevetgélt. Úgy maradt, nem, mozdult, csupán a bőre pirosodott be a lány keze nyomán.
- Nem szép dolog játszani a hölgyek szívével, Marcell - vetette oda neki Caspian vihogva. - Főleg egy hercegnő szívével. Ezt már megtanulhattad volna.
Szóval Marcell a neve, jegyezte meg magában a lány a nevet, akin bosszút kell állnia. Abban a pillanatban még talán meg is tudta volna ölni. És megvetette magát, amiért a kezdeti bizalmatlansága elillant és ilyen könnyedén megbízott a fiúban, aki könnyedén manipulálhatta őt. Mennyire ostoba volt. Az egyetlen reménye már csak az odakint lévő herceg volt, akit viszont ő manipulált, hogy bejuthasson ide. Mennyire ostoba volt. Egy ostoba liba, ahogy a fiú, mint kiderült, Marcell gyakran nevezte.
- Ez remek - vigyorgott. - Nagyon nehezen viseltem, mikor egy olyan bizalmasom, mint te elárult. De szerencsére csak megtévesztés volt az egész - nevetett. - Marcell, gyere velünk, ne várakoztassuk tovább apámat - mondta, majd ismét mozgásba lendült, ám ezúttal nem volt megállás.
Caspian végigrángatta a lányt a folyosókon, Thomassal és az Íjásszal a nyomukban, akikből valami megfogalmazhatatlan indulat áradt. A lány pedig legszívesebben kikaparta volna a herceg és az áruló szemét. Thomas bizonyára segített is volna neki.
A herceg kopogás nélkül berontott a trónterembe, ami jelenleg a király és a tanácsa számára, akik egy asztal fölött társalogtak, de a figyelmük nem az azon lévő térképre irányult, hanem a velük szemben álló fiúra, akit a lány azonnal megismert, és megértette miért hagyta egyedül.
- Apám - hajtott fejet előtte a fia, majd Thomas és Marcell is meghajoltak, áradozva a felség szót, de Alexis nem tette, csak bámult maga elé, a fiú hátát fixírozva, aki nem fordult meg, és a lány szerencséjére még nem látta meg őt. - Köszöntsd illendően, különben a fejedet véteti - súgta a lány fülébe durván, mire kénytelen volt megtenni, amit mondott.
- Felség - suttogta, miközben pukedlizett.
A nem messze előttük álló fiú láthatóan lefagyott, megmerevedett és aggodalmas tekintettel fordult hátra. Will lefagyott, mikor meglátta a lányt, ahogy a herceg szorongatja, miközben hatalmas vigyort villant a hercegre. Alexis csak szomorúan nézett vissza rá. A tekintete az Íjászra villant, szinte meg tudta volna ölni, aki hasonlóképp nézett rá vissza.
A lány megértett mindent. Azért tudott bejutni a kastélyba, mert Will magára hagyta nemsokkal azután, hogy a másik fiú lelépett. Azt mondta nemsoká visszatért, de sürgősen el kell intéznie valamit. És könyörgött a lánynak, hogy el ne merjen mozdulni onnan ahol van. Marcell őt is rászedte. Ő volt a figyelemelterelés, ami persze nem jött össze. Ezért akarta a fiú annyira megmenteni Lucast, miután megtalálta a folyosón a lányt. Minden ezért volt. Alaposan eltervezett mindent. Még az alakítása is tökéletes volt.
- Sajnálom - formálták az ajkai a szót Willnek.
A fiúnak erőlködnie kellett, hogy ne rohanjon azonnal oda, húzzon be egyet a hercegnek és a lányt megszöktesse. De nem tehette, hiszen, akkor tönkretette volna az álcáját a király előtt, az életét kockáztatta volna, és a két ország közötti háborút, azt pedig nem tehette.
- Felség - fordult a király felé. - Megtudhatnám, hogy a jegyesem, mit keres itt? - kérdezte, úgy, mintha tényleg nem tudná.
- Ez engem is érdekelne - válaszolta a király, a lányt méregetve. - Elárulnád fiam?
- A hercegnő úgy döntött meglátogat engem - vigyorgott Willre. - És az eljegyzés felbontva. Alexis itt marad, velem! - mondta, majd mielőtt Will bármit is mondhatott volna, a herceg már intézkedett is. - Őrök! - rikkantotta ismét, ám ezúttal meg is érmezett néhányuk. - Marcell, megtennéd, hogy a hercegnőt felkíséred a lakosztályomba? Ti ketten, menjetek velük - vetette oda a két katonának.
- NEM! - vágta rá a lány. - Nem megyek sehová. Főleg nem vele! És hazudik! Nem igaz!
- Ne akarj kihozni a sodromból, drágám! - sziszegte, majd odataszította a fiúhoz, olyan erővel, hogy a lány majdnem nekicsapódott a fiú mellkasának. - Menjetek! - mondta, majd az indulni készülő rokonához szólt. - Thomas, te maradsz!
- Menjünk - fogta meg a fiú óvatosan a lány karját.
- Ne nyúlj hozzám - förmedt rá. - Hazudtál nekem! Pedig bíztam benned! - kiabálta az arcába és a többiek érdeklődve figyelték a kis jelenetet.
- Azt mondtam, megyünk - mondta azon a hangon, ami a lányt arra késztette, hogy tegye azt, amit mond. A határozott hang, amiben a lány még mindig, a történtek ellenére is megbízott. Nem értette miért, de a fiú még mindig hatással volt rá, irányítani tudta. - Menjünk - ragadta meg a karját és vonszolni kezdte, úgy mint korábban a herceg, ám az ő érintése valahogy más volt. Korántsem volt annyira durva, vagy visszataszító, sőt, talán mintha valami meghitt gyengédség is sugárzott volna belőle.
- Nee! Nem megyek! - rángatta az ajtó felé. - Will! - kiabált még vissza, mielőtt eltűnt a szeme elől, ő volt az utolsó esélye.
Mikor az ajtó becsapódott mögöttük, Will fájdalmasan sóhajtott egyet, majd magára öltötte a komoly ábrázatát. Tennie kellett valamit. Nem érdekelte már semmi, akár háborút is indított volna a lányért, vissza kellett szereznie.
- Felség, nem tarthatják itt a jegyesemet - emelte ki az utolsó szót.
- A hercegnő szabad akaratából van itt. - válaszolta a herceg. - Azért jött ide, hogy megmeneküljön a veled köttető kényszerházasságából - vigyorgott. - Mi pedig menedéket adunk neki.
- De ő nem akar itt lenni! - válaszolta indulatosan Will. - Hát nem láttátok?
- Tán megkérdőjelezed a szavamat? - vonta föl a szemöldökét a herceg. - Tűnj el a szemem elől, mielőtt lefejeztetlek!
- Fiam, udvariasabban a vendéggel! Egy herceggel beszélsz, egy trónörökössel! - fegyelmezte a fiát az öreg király.
- Bocsánat, apám.
- Szeretnék beszélni Alexis hercegnővel - mondta Will
- Sajnos az nem lehetséges - mondta Caspian. - A hercegnő nem fogad látogatókat. Külön kérte, hogy senki ne zavarja. Nem érzi túl jól magát. Remélem tiszteletben tartod a hercegnő kérését.
- Will herceg - szólt a király. - Kérem jöjjön vissza máskor, most sok dolgom van. Öröm volt találkozni önnel - közölte finoman a király, hogy ideje távozni. És Will megtette. De fejében közben egy szöktetési terv kavargott. Meg kellett mentenie a szerelmét.
Ééééés ennyi :)) Kicsit száraz szöveg, de most ennyi telt tőlem, remélem azért tetszett :DD
Cup-cup♥
- Hozzá ne nyúlj - nyögte a földön fetrengő alak, minden erejét összeszedve, hogy feltápászkodjon. - Ne merd bántani - lihegte, majd visszahanyatlott a porba, de elhaló hangja nem talált megértő fülekre.
- Gyere már, te makacs lány - rántott rajta ismét egy nagyot. - Az apám örülni fog jöttödnek, bár lehet nem annyira mint én magam - jegyezte meg.
- Én viszont nem akarok itt lenni! - válaszolta dacosan, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek az elhangzott szavainak.
- Akkor jobb ha hozzászoksz a gondolathoz. Mert innen ugyan el nem mész, drágám. De hidd el, élvezni fogod az itt eltöltött időt, majd én teszek róla - vihogott, miközben távolodó hangja elhalt a börtön messzeségében.
- Alexis! Lexi! - kiáltott utána tompán, alig hallható hangon a testőre. - Ne vidd el! Ne merd bántani - rántotta meg a láncait, de tehetetlen volt, azokat nem tudta lerázni magáról. - Lexi!! - üvöltötte, amibe beleremegtek még a falak is.
Egy évezrednek tűnő várakozás után, ami csupán pár perc volt, valami megmozdult a porban. Egy kéz szorult ökölbe, dühösen, bosszúra szomjazva. A pihenésre nem volt most ideje, az még ráér később, ha mind biztonságban lesznek.
- Nem akarok veled menni! Engedj el! - próbált kiszabadulni a lány, a herceg szorításából, de sikertelenül, ugyanúgy rángatta tovább maga után.
- Úgy látom nem értetted meg, amit mondtam, úgyhogy elmondom még egyszer. - válaszolt anélkül, hogy hátrapillantott volna a lányra. - Jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok! Elég ha ennyit tudsz!
- Hé, itt meg mi folyik? - hallott meg egy ismerős hangot a lány.
- Semmi, amiről tudnod kellene, öcskös - veregette vállba a fiút a herceg. - Alexis, emlékszel Thomasra? - rántotta elő a lányt a háta mögül, ahol eddig a másik fiú nem láthatta.
A fiú arcáról lefagyott a mosoly, szinte láthatóan kiült rá a zavarodottság, a düh és meglepetés egyvelege. A szemén látszott, hogy baljósan csillog. Ő is tudta, hogy a lánynak semmilyen körülmények között nem szabadna ezen a helyen lennie. Nem akarta, hogy ott legyen, nem akarta, hogy olyan galád, veszélyes emberek között legyen, mint a nagybátyja és az unokatestvére, a kegyetlen Caspian. A fiú kedvelte a lányt, ezért nem akarta, hogy baja essen. De valaki másért jobban aggódott.
- Ő is itt van? - ragadta meg a lány karját. - Ugye nincs itt?! Nem lehet itt - hadarta el.
- Azonnal vedd le róla a mocskod kezed, mielőtt, tőből levágom - förmedt rá a herceg, mire a fiú elkapta a kezét és választ remélve meredt a lányra.
- Szerencsére nincs. Ő biztonságban van - suttogta a lány hátra, mielőtt a fiú ismét rángatni kezdte, de hallotta maga mögött a másik követő lépteit. Örült, hogy ha már egy ilyen helyen van, legalább egy olyasvalaki is van mellette, akiben bízhat. És még ha a halál is vár rá odabent, legalább ő elkíséri az oda vezető útján.
- Felség! - szólt valaki, és a lány beleremegett, mikor felismerte a hangot. Tehát jól van, de miért hívja így? Meg kellene vetnie, vagy tán inkább rátámadnia, nem hajbókolni neki.
- Csak nem az áruló? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben felé fordult, a lányt szorosan maga mellett tartva. - Őrség! - rikkantotta. - Megkaptam, amit akartam, és mivel te hoztad ide, gondoltam megkegyelmezek, de te voltál olyan ostoba, hogy visszagyere, hogy eljátszhasd a hős megmentőt. Ezért most az életeddel fizetsz - sziszegte. Őrség!
- Nem azért jöttem, hogy megmentsem - válaszolta komoly hangon. - A lány nem érdekel, soha nem is érdekelt. Csupán úgy tettem, hogy idehozhassam. - mondta. - Mindvégig a hatalmas Caspian herceget szolgáltam.
- Mivan? - horkant föl Alexis és nekirontott volna, ha a herceg nem tartja vissza a karjánál fogva.
- Ó, szóval így állunk? - méregette bizalmatlanul. - Azt akarod mondani, hogy...
- A lány bizalmába kellett férkőznöm, hogy idehozhassam, de minden, amit felséged ellen elkövettem a küldetés közben, csupán a beolvadásomat segítette, és könyörgöm emiatt megbocsátásért, felség. - vallotta be bűneit.
Wires
A lány ámbár össze is volt zavarodva. A fiú korábban megakadályozta, hogy a herceg meglássa, miért nem adta át akkor? A fejében kavarogtak a gondolatok. És nem akart kimenni a fejéből, hogy a fiú miért védte meg.
- Szóval ezért volt az egész? A nagy titkolózás és a figyelés? - suttogta maga elé a lány, de éppen olyan hangosan, hogy mindketten hallják. - Mindvégig hazudtál nekem?! - kiabált rá. - Áruló! -felé akart rohanni, bántani, megütni vagy bármi, de levezetni egy cseppet a dühéből.
- Nyugalom, hercegnőm - vigyorgott nevetve a lányra, élvezte a dühét.
- Hazudtál - kiabálta, végül kitépve magát a herceg karjai közül és a fiúhoz rontva, minden erejét összeszedve pofonvágta, olyan erővel, hogy a fiú feje oldalra billent és úgy is maradt. Nem nézett vissza a feldúlt lányra, akit a herceg igyekezett lefogni, miközben gúnyolódva nevetgélt. Úgy maradt, nem, mozdult, csupán a bőre pirosodott be a lány keze nyomán.
- Nem szép dolog játszani a hölgyek szívével, Marcell - vetette oda neki Caspian vihogva. - Főleg egy hercegnő szívével. Ezt már megtanulhattad volna.
Szóval Marcell a neve, jegyezte meg magában a lány a nevet, akin bosszút kell állnia. Abban a pillanatban még talán meg is tudta volna ölni. És megvetette magát, amiért a kezdeti bizalmatlansága elillant és ilyen könnyedén megbízott a fiúban, aki könnyedén manipulálhatta őt. Mennyire ostoba volt. Az egyetlen reménye már csak az odakint lévő herceg volt, akit viszont ő manipulált, hogy bejuthasson ide. Mennyire ostoba volt. Egy ostoba liba, ahogy a fiú, mint kiderült, Marcell gyakran nevezte.
- Ez remek - vigyorgott. - Nagyon nehezen viseltem, mikor egy olyan bizalmasom, mint te elárult. De szerencsére csak megtévesztés volt az egész - nevetett. - Marcell, gyere velünk, ne várakoztassuk tovább apámat - mondta, majd ismét mozgásba lendült, ám ezúttal nem volt megállás.
Caspian végigrángatta a lányt a folyosókon, Thomassal és az Íjásszal a nyomukban, akikből valami megfogalmazhatatlan indulat áradt. A lány pedig legszívesebben kikaparta volna a herceg és az áruló szemét. Thomas bizonyára segített is volna neki.
A herceg kopogás nélkül berontott a trónterembe, ami jelenleg a király és a tanácsa számára, akik egy asztal fölött társalogtak, de a figyelmük nem az azon lévő térképre irányult, hanem a velük szemben álló fiúra, akit a lány azonnal megismert, és megértette miért hagyta egyedül.
- Apám - hajtott fejet előtte a fia, majd Thomas és Marcell is meghajoltak, áradozva a felség szót, de Alexis nem tette, csak bámult maga elé, a fiú hátát fixírozva, aki nem fordult meg, és a lány szerencséjére még nem látta meg őt. - Köszöntsd illendően, különben a fejedet véteti - súgta a lány fülébe durván, mire kénytelen volt megtenni, amit mondott.
- Felség - suttogta, miközben pukedlizett.
A nem messze előttük álló fiú láthatóan lefagyott, megmerevedett és aggodalmas tekintettel fordult hátra. Will lefagyott, mikor meglátta a lányt, ahogy a herceg szorongatja, miközben hatalmas vigyort villant a hercegre. Alexis csak szomorúan nézett vissza rá. A tekintete az Íjászra villant, szinte meg tudta volna ölni, aki hasonlóképp nézett rá vissza.
A lány megértett mindent. Azért tudott bejutni a kastélyba, mert Will magára hagyta nemsokkal azután, hogy a másik fiú lelépett. Azt mondta nemsoká visszatért, de sürgősen el kell intéznie valamit. És könyörgött a lánynak, hogy el ne merjen mozdulni onnan ahol van. Marcell őt is rászedte. Ő volt a figyelemelterelés, ami persze nem jött össze. Ezért akarta a fiú annyira megmenteni Lucast, miután megtalálta a folyosón a lányt. Minden ezért volt. Alaposan eltervezett mindent. Még az alakítása is tökéletes volt.
- Sajnálom - formálták az ajkai a szót Willnek.
A fiúnak erőlködnie kellett, hogy ne rohanjon azonnal oda, húzzon be egyet a hercegnek és a lányt megszöktesse. De nem tehette, hiszen, akkor tönkretette volna az álcáját a király előtt, az életét kockáztatta volna, és a két ország közötti háborút, azt pedig nem tehette.
- Felség - fordult a király felé. - Megtudhatnám, hogy a jegyesem, mit keres itt? - kérdezte, úgy, mintha tényleg nem tudná.
- Ez engem is érdekelne - válaszolta a király, a lányt méregetve. - Elárulnád fiam?
- A hercegnő úgy döntött meglátogat engem - vigyorgott Willre. - És az eljegyzés felbontva. Alexis itt marad, velem! - mondta, majd mielőtt Will bármit is mondhatott volna, a herceg már intézkedett is. - Őrök! - rikkantotta ismét, ám ezúttal meg is érmezett néhányuk. - Marcell, megtennéd, hogy a hercegnőt felkíséred a lakosztályomba? Ti ketten, menjetek velük - vetette oda a két katonának.
- NEM! - vágta rá a lány. - Nem megyek sehová. Főleg nem vele! És hazudik! Nem igaz!
- Ne akarj kihozni a sodromból, drágám! - sziszegte, majd odataszította a fiúhoz, olyan erővel, hogy a lány majdnem nekicsapódott a fiú mellkasának. - Menjetek! - mondta, majd az indulni készülő rokonához szólt. - Thomas, te maradsz!
- Menjünk - fogta meg a fiú óvatosan a lány karját.
- Ne nyúlj hozzám - förmedt rá. - Hazudtál nekem! Pedig bíztam benned! - kiabálta az arcába és a többiek érdeklődve figyelték a kis jelenetet.
- Azt mondtam, megyünk - mondta azon a hangon, ami a lányt arra késztette, hogy tegye azt, amit mond. A határozott hang, amiben a lány még mindig, a történtek ellenére is megbízott. Nem értette miért, de a fiú még mindig hatással volt rá, irányítani tudta. - Menjünk - ragadta meg a karját és vonszolni kezdte, úgy mint korábban a herceg, ám az ő érintése valahogy más volt. Korántsem volt annyira durva, vagy visszataszító, sőt, talán mintha valami meghitt gyengédség is sugárzott volna belőle.
- Nee! Nem megyek! - rángatta az ajtó felé. - Will! - kiabált még vissza, mielőtt eltűnt a szeme elől, ő volt az utolsó esélye.
Mikor az ajtó becsapódott mögöttük, Will fájdalmasan sóhajtott egyet, majd magára öltötte a komoly ábrázatát. Tennie kellett valamit. Nem érdekelte már semmi, akár háborút is indított volna a lányért, vissza kellett szereznie.
- Felség, nem tarthatják itt a jegyesemet - emelte ki az utolsó szót.
- A hercegnő szabad akaratából van itt. - válaszolta a herceg. - Azért jött ide, hogy megmeneküljön a veled köttető kényszerházasságából - vigyorgott. - Mi pedig menedéket adunk neki.
- De ő nem akar itt lenni! - válaszolta indulatosan Will. - Hát nem láttátok?
- Tán megkérdőjelezed a szavamat? - vonta föl a szemöldökét a herceg. - Tűnj el a szemem elől, mielőtt lefejeztetlek!
- Fiam, udvariasabban a vendéggel! Egy herceggel beszélsz, egy trónörökössel! - fegyelmezte a fiát az öreg király.
- Bocsánat, apám.
- Szeretnék beszélni Alexis hercegnővel - mondta Will
- Sajnos az nem lehetséges - mondta Caspian. - A hercegnő nem fogad látogatókat. Külön kérte, hogy senki ne zavarja. Nem érzi túl jól magát. Remélem tiszteletben tartod a hercegnő kérését.
- Will herceg - szólt a király. - Kérem jöjjön vissza máskor, most sok dolgom van. Öröm volt találkozni önnel - közölte finoman a király, hogy ideje távozni. És Will megtette. De fejében közben egy szöktetési terv kavargott. Meg kellett mentenie a szerelmét.
Ééééés ennyi :)) Kicsit száraz szöveg, de most ennyi telt tőlem, remélem azért tetszett :DD
Cup-cup♥
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése