42. *Mélységbe Taszítva*

Sziaszok! Igen végre új rész! Valószínűleg az utolsó...ebben a hónapban. Sajnálom, hogy ez a hónap ennyire kimaradt, de a nyelvvizsga most jön én meg ki vagyok teljesen készülve és az írás pont az amit egyébként imádok, de most egyszerűen most nincs szükségem erre a heti szinten hozni friss részt elfoglaltságra is, remélem megértetek engem és nagyon sajnálom. Még csak arra sem jut időm, hogy a kedvenc blogjaimat elolvassam; Szilvi, Fanni, Dana többiek akiket még olvasok, ígérem amint vége ennek az őrületnek bepótolok mindent, amit kihagytam, de most ez túl sok, annyira sok, hogy még azon is elgondolkoztam lehet szüneteltetnem kéne az írást, nem csak erre az időszakra, hanem egy picit hosszabb ideig, de nem tehetem meg veletek hűséges olvasóim, hogy csak úgy kiszálljak, és magammal sem. Az írás az életem, de most egyszerűen nem megy, majd a nyelvvizsga után remélem minden visszazökken a régi kerékvágásba. Addig is 31.én gondoljatok rám gőzerővel, hiába, hogy alig ismertek, plíz! Szükségem lesz minden pozitív energiára és még egyszer nagyon sajnálom, legközelebb június elején találkozunk, ha minden a terv szerint megy, megértéseteket köszönöm. De most már nem húzom itt a drága időtöket, biztos nem érdekel titeket a hülye kifogásom, szóval remélem tetszeni fog :D Megint egy kissé depis rész következik, de ez van, nemsokára javul a helyzet :D

Ben Cocks - So Cold

(Személyes kedvencem)

Az esőcseppek halk csöppenő hangot hallattak, ahogy az erkély márványpadlójára csöppentek. Először csak egy, majd több száz követte, aztán több ezer. A szél egyre jobban süvített és tépte a fák lombjait, ahogy keresztülvágott mindenen. Villámok szelték újra és újra ketté az eget, lilás fénnyel előtörve a sötét fellegek közül, megpróbálva szétoszlatni a fekete fellegeket, nem sok sikerrel. A vihar még nem akart távozni, tombolni akart, letarolni mindent mi élt és mindent mi már nem. Az idő valósággal repült, mégis mintha megfagyott volna. Egyszerre minden zajos volt, másrészt viszont néma. Csak az eső kopogását lehetett hallani és a mennydörgést, amely újra és újra felhangzott. Halotti csend honolt odakint.

Az eső megállíthatatlanul zuhogott és nem lehetett eldönteni, hogy az erkély korlátja szélén álló lány arcán könnyek vagy esőcseppek folynak végig. Talán mindkettő. Bőre nedves volt, a ruhája teljesen elázott és a haja is sötét tincsekben tapadt a nyakához, az arcára, vagy csak lógott, és a szél fújta össze-vissza a levegőben kavargatva. Összekulcsolt kezeit a mellkasához szorította, amiben azt a ragyogó kis ékszert szorította, amit a vőlegényétől kapott. Hiszen Will már annak számított, igent mondott neki.El akarta dobni, elhajítani a mélységbe, de nem tudta megtenni. Inkább szíve fölött őrizte, ahelyett, hogy megkapaszkodott volna. De nem akart kapaszkodni, hiszen zuhanni akart, bármennyire is félt a magasságtól.

De nem zuhant, láthatatlan karok fonódtak a dereka köré és megtartották. Meleg lehelet csiklandozta a nyaka remegő, nedves bőrét és néha megérezte a karok gazdájának az ajkát, ahogy egy pillanatra hozzáér a remegő bőrhöz, mielőtt ismét eltávolodik, vagy fejét hajtja a lány vállára hátulról. Ő is elázott, pedig éppen csak egy másodperce állt a zuhogó fellegek alatt, éppen egy pillanat alatt magához a lányt, mielőtt az a mélybe vetette volna magát, éppen egy pillanat telt el, mégis egy örökkévalóságnak érezték. Kócos hajából csöpögött a víz, majd a lány bőrére csöppenve tovább folyt. A keze és a lány bőre valósággal égett a lány derekán, ahol hiába volt köztük egy szinte már teljesen átázott ruhafelület, tisztán érezték a másik érintését, bőrének melegét. Csak álltak a zuhogó fellegek alatt egy szempillantásnyi ideig, ami végtelenségig húzódott.

Majd a karok megfeszültek Alexis derekán és a fiú visszahúzta őt az erkély biztonságos részére, azon belül is a karjaiba, ahol a lányt a legnagyobb biztonságban érezte, és ahol leginkább tudni szerette volna őt. Az ölelésében, ott senki nem árthat neki, még önmaga sem. Azt akarta, hogy a karjai közt tarthassa, amíg világ a világ, soha nem engedni ki onnan, csak ölelni az idők végezetéig. Az sem zavarta volna ha körülöttük a világ összeomlik és csak ők maradnak ketten egy széthullott világ peremén, egymást ölelve.

A lány elbizonytalanodott egy pillanatra, mikor a karok köré fonódtak, nem akarta azt a sorsot, amit magának szánt. A mélység már nem tűnt annyira vonzónak, már nem akart ugrani, nem akart meghalni, nem akart semmit, sem élni, sem létezni, sem szeretni, sem feledni, csak állni ott mozdulatlanul, a fiú ölelésében, amíg szerte nem foszlik és egyszerűen megszűnik létezni. De aztán elváltak, a fiú átemelte a korláton és a hirtelen elfojtott érzelmek ismét megrohamozták, ahogy a jégkék szempárba nézett. Abba a szempárba amely azonnal olyan emlékeket hozott elő belőle, amik miatt a korlát túloldalára állt, a szempárba amelyek olyan érzelmeket ébresztettek benne, amelyek érzését nem engedheti meg magának ismét. A szíve hevesen dobogott a fiú mellkasán, mert testük közé egy leheletnyi hely sem fért volna el, olyan közel álltak egymáshoz. Érezték a másik forró leheletét, testének melegét és szívük dobbanását a saját bőrükön. A testük összeforrt, szinte egymásba áradt és elvesztek a másik tűzben égő tekintetében. Egymás testébe forrtak és öntudatlan nyújtóztak el a másik lobogó ereiben, mielőtt a lány tekintetében újraéledt apró szikra hatalmas fellobbanással mindent elpusztító tűzzé változott, amely fel akart égetni mindent.

Alexis ki akarta magát szakítani a fiú karjai közül és befejezni amit elkezdett. Le akarta szakítani magáról a láncokat, melyek a fiúhoz kötötték, elvágni minden hozzá fűződő érzelmét, falakat húzni maga köré, kizárni őt, hogy ne fájjon, mikor a szemébe néz és azt látja amit most. Azt a feltétlen szeretet, amit felé táplál és azt a félelmet, a gyászt, az aggodalmat, hogy elveszíti őt. Nem akarta azt látni többé, nem akarta hogy fájjon neki, hogy a fiú szenvedni fog miatta, de ő már nem bírta tovább a saját szenvedését. Ugrani akart.

De mikor hátrált, ki akarta tépni magát az erős karok közül, azok nem engedtek. Szorosan tartották, megfeszülve a teste körül, biztonságba vonva. A fiú tekintete rideg lett és már semmit nem tudott kiolvasni belőle, de nem is akart, csak szabadulni akart már.

- Engedj el - próbálkozott erősebben kitörni a karok fogságából, de azok annál inkább feszültek a teste körül, egyre szorosabban vonva magához a lány törékeny testét. - Nem hallod? Engedj! - kiabált rá hangosabban, majd mikor ismét nem használt kezeivel püfölni kezdte a fiú mellkasát, de ezzel sem ért el semmit.

Minden erejét beleadva ütötte az izmost mellkast, és a fiúnak látszólag meg sem kottyant a lány gyenge próbálkozása. Ridegen tűrte, ahogy a zaklatott lány öklével veri a mellkasát, egyre jobban kimerülve, mégis egyre ingerültebben. Arcán újra és újra cseppek folytak végig és a fiú biztos volt benne, hogy nem az eső miatt, ami még mindig körülöttük zuhogott. A vihar körülöttük tombolt, bár a lányban ébredő vad sokkal veszedelmesebbnek bizonyult, aki nem dorombolt, széttépni jött, lerombolni minden érzelmi köteléket, eltaszítani mindenkit, aki valaha fontos volt.

- Engedj - kiabálta, de a fiú is megérezte, hogy kezdett kifogyni az erejéből és a sírós élt is kihallotta a lány hangjából.

Még püfölte egy-két pillanatig a fiút, majd kimerülve, sírva borult a mellkasára és keservesen zokogni kezdett. Kiadta magából minden gyűlöletét, elapadt minden érzelme, indulata. Egyszerűen kiadta minden szenvedélyét és már ő maga sem volt más egyéb, mint annak az üres érzelmi hullámnak a megmaradt, lelketlen teste. Már nem akart erősnek látszani, de még ha akart sem tudott volna az maradni. A fiú előtt lebomlott minden fala, már nem szégyellte, hogy sírni láthatja bárki, főleg ő, már nem érdekelte semmi, csak szabad folyást akart engedni könnyeinek, hogy sós, tisztító zuhatagként mossák tisztára a lelke fodros fodrait.

A fiú átölelte őt és magához szorította, azt akarta, hogy érezze a közelségét, az érintését, hogy tudja mellette van és lesz is, hogy számíthat rá, amíg világ a világ. Azt akarta, hogy meséljen el mindent. Mondja el, írja le, mesélje el bárhogy, de tudni akart, mindent. Segíteni akart, mert a lánynak most egy stabil támaszra volt szüksége, aki megtartja őt, aki segít neki felállni a földről, aki elkapja, mikor visszazuhanna és aki mellette lesz addig, amíg ismét feláll a mocsokból és még utána is mellette lesz, nehogy ismét bárki visszataszíthassa. Csak boldognak akarta látni őt. És talán, boldog akart lenni vele. Ha a lány nem is fogja viszonozni soha az iránta érzett érzéseit, legalább azt engedje meg, hogy mellette lehessen és, hogy ő szerethesse.
Ő volt az egész világa központja, az égboltra írta volna a lány nevét, vagy elcsenne érte egy csillagot az ég bársonytakarójáról, hogy csak neki világítson. Csak kérnie kellett bármit és ő az utolsó csepp véréig azon munkálkodna, hogy teljesítse a kérését. Csak boldognak akarta látni, csak ennyit akart.

Codplay - Fix you

Egyikük sem mozdult, csak álltak egymásnak borulva egy olyan felhőszakadás közepén, amit csak a hurrikánok képesek előidézni. Nem szóltak semmit, szavak nélkül is megértették egymást, átérezték egymás érzelmeit, fájdalmát. Lexi a fiú vállára borulva hüppögött, a zokogógörcs ami rátört hirtelen, kezdett abbamaradni, már csak könnyezett már nem remegett, már ismét rendesen tudott levegőz venni a zokogása csillapodott.
- Menjünk be mielőtt megfázol - szólalt meg végre a fiú is, majd meg sem várva a lány válaszát beterelte őt a szobába és a kétszárnyú, erkélyre vezető ablakot azonnal bezárta.
A lány zavartan állt a saját szobája közepén, karjait összefonta a mellkasa előtt és próbált nem megfagyni. Remegett, most jött rá, hogy fázik és nem tudott tenni ellene semmit. A hatalmas, gyönyörű báli ruhája teljesen elázott és így még nehezebb volt és a lány alig tudott mozogni benne. A válla fedetlen bőrén esőcseppek csillogtak, hajából csöpögött a víz és reszketett. Will amint észrevette odasietett hozzá.
- Kellett neked az esőben kint állni és - majdnem mondta, hogy öngyilkossági kísérletet megpróbálni, de inkább visszafojtotta magába. Nem akarta a lányt lehordani, vagyis le akarta szidni amiért ilyen hülyeség egyáltalán megfordult a fejében és nem törődött azzal, mennyien szeretik és mennyire fájna nekik az elvesztése, de nem mondta meg neki, most nem, talán majd később.
A lány csak bámult maga elé, pontosabban a kezében tartott kis gyűrűre, amit a fiútól kapott. Will a kezét a lány két keze fölé helyezte, befedve őket és picit megszorította, mire a lány felemelte rá a tekintetét és szemébe nézett.
- Ígérem minden rendben lesz - ígérte meg.
A lány egy erőltetett, fájdalmas mosolyt villantott, miközben még egy könnycsepp szaladt végig az arcán:
- Sokan ígértek meg mindent, de soha nem tartották be a szavukat - mondta fájdalmasan, majd lesütötte és elfordította a tekintetét.
- Ezek nem csak szavak, komolyan is gondoltam őket - nyúlt a lány álla alá és megemelte, hogy a szemébe nézzen.
Pár pillanatig néma csendben álltak egymással szemben, majd a lány szólalt meg:
- Will, annyira fázom! - mondta vacogva, még mindig sírós hangon.
- Talán azért mert az esőben teljesen eláztál! - vágta rá egy kicsit indulatosan. - Talán egy forró zuhany mindent megoldana, tényleg mindent!
- Nem! Halálra akarok fagyni! - vacogta majd ismét sírva borult a fiú vállára.
- Hjajj, te lány! - sóhajtott a fiú, átkarolva az átázott lányt. - Sipirc! Zuhanyozz le vagy vegyél valami száraz ruhát!
- De...
- Nincs semmi de!
- Oké... - mondta majd picit elbizonytalanodott. - Öhm...lehúzod a cipzárt? - kérdezte mire könnyáztatta arca vörös színbe borult.
- Persze - lépett közelebb a fiú hozzá és meg is oldotta a problémát. - Kész is!
Will azt hitte a lány legalább most viselkedni fog és szépen elvonul, helyette könnyedén lerúgta magáról a ruhát és fehérneműben ment be a fürdőbe, természetesen nem törődve azzal, hogy a fiú nézi őt, már semmi sem érdekelte.
- Nem várhatott ez volna a fürdőig? - fordult el azonnal a fiú, mint egy jól nevelt úriember.
- Minek? Szerinted érdekel, hogy így látsz? Mert akkor közlöm veled, hogy engem már semmi nem érdekel! - válaszolta a csukott ajtó mögül, majd az ajtót résnyire nyitva kidugta a fejét. - Már nincs méltóságom, sem büszkeségem, már nincs semmim! - kiabálta könnyes szemmel. - És különben is, pár héten belül hozzád kényszerítenek, és kénytelen leszek örököst szülni a következő királynak, akár akarom akár nem, már édes mindegy! - mondta érdektelenül, érzelmek nélkül, dac nélkül, már beletörődött mindenbe.
Ez nem az a Lexi volt, akire a fiú vágyott, akit szeretett, akibe szerelmes lett, akiért mindent megtett volna, ez csak egy báb volt, egy porcelánbaba a lány arcával, de pont olyan üres és lélektelen volt, mint az a törékeny játék. Úgy látszik a gondtalan bátyja ezt a Lexi babát leejtette, de nem a porcelán bőre repedt meg, tört össze, hasadt ketté, hanem a porcelán szívét érte a hatalmas csapás, és ő már csak testének bábja volt, már nem érzett, vagyis már nem akart érezni.
- Öhm itt van valami ruha, amit átvehetek, mivel kicsit én is eláztam? - kérdezte terelve a témát, mikor a lány ismét előbújt felöltözve.
- Középső szekrény, bal oldalt - mondta közömbösen, majd lehuppant az ágyára. - Tudod én vagyok az a neveletlen hercegnő, aki előszeretettel visel fiú ruhákat is - mondta, mire a fiú lesokkolva nézett rá. - Csak viccelek, Chris ruhái, amiket véletlenül a szolgák az én szekrényembe raktak be, nem is tudom miért, én meg lusta voltam még visszaadni neki. - mondta majd maga alá húzta a lábait.
- Kösz - mondta reflexszerűen a fiú, majd a szekrényhez lépve kivett onnan egy száraz inget.
A lány szeme a fiúra tapadt és képtelen volt elfordulni, mikor az ledobta magáról a hófehér átázott ingét és Chrisét vette magára. A lány az alatt a két pillanat alatt csak a fiú hátán domborodó kőkemény izmokra figyelt, és mikor egy pillanatra elfordult látta a mellkasán feszülő kidolgozott monstrumokat is. Egyszerűen folyatta a nyálát, ahogy nézte, majd ismét elragadta őt a bánat. Még egy nap sem telt el azóta, hogy Danielt ölelte azon a szenvedélyes éjszakán, az ő izmos testét simította végig, az ő karjai köz nyögött, az ő nevét sikította és őt ölelve nyomta el az álom, de már a testvére izmait nézegeti, nem törődve azzal, hogy mennyi idő telt el. Daniel talán csak egy vagy két órája dobhatta ki szó szerint, az időérzéke teljesen tönkrement, hiszen azóta csak sír és szenved. Ismét magába roskad, amit a fiú is észrevett és letelepedett mellé a hatalmas ágyon.
A lány zokogni kezdett, könnyekben tört ki, úgy sírt, hogy alig kapott levegőt. Az ágyára borult, a lehető legkisebbre összehúzta magát és a párnájába temette arcát. Remegett, rázta a sírás és a fiú hirtelen nem tudta mi történt vagy mit kéne csinálnia.
- Hé! - térdelt rá az ágyra a lány mellé. - Mi baj van?
- Elment..és többé...nem jön vissza...tudom.. - zokogta.

- Miért nem meséled el mi történt és hogyan, kiadnád magadból, jót tenne! - mondta a fiú. - Megbízhatsz bennem, esküszöm senkinek sem mondom el! - tette a kezét a lány remegő vállára.
Alexis egy kis idő után felemelte könnyáztatta arcát a párnából és kisírt szemeit a fiúra emelte.
- Egyszerűen eldobott, még csak beleszólásom sem volt... - mondta ridegen, ahogy újabb könnycsepp szaladt végig az arcán. - Azt mondta nem kellek neki...és, hogy senki másnak sem fogok. Csak kihasznált, mindvégig mást szeretett, csak egy kis kaland voltam neki, mindvégig csak a királyságot akarta megszerezni rajtam keresztül, de már nem bírt tovább elviselni engem, így inkább feladta...
- Még szereted őt? - kérdezte, mintha meg sem hallotta volna a lány előbbi szavait.
- Nem figyeltél? Mindvégig csak játszott velem, soha nem is szeretett, csak kihasznált! Összetörte a szívem - kiabálta az arcába, amit a fiú rezzenéstelenül tűrt. - Szerinted most mit gondolok róla? Mit érzek iránta? Mindezek után?
- De még szereted? Ezek után is? - kérdezte a fiú.
- Teljes szívemből, hiába hever most apró szilánkokban - borult a fiú mellkasára, megragadva a pólóját és ismét zokogásban tört ki.
- Akkor ha tényleg szereted, tartsd tiszteletben a döntését - válaszolta egyszerűen a fiú, bár belül ő is zokogott, de erősnek kellett maradnia a lány előtt, nem mutathatta őt is mennyire megviselte ez az egész. Nem mutathatta ki, a lány nem láthatta meg mennyire összetört ő is, elvesztette a bátyját, akit a világon talán legjobban szeretett és most gyűlöli azért, amiért ezt tette ezzel a lánnyal, aki csak boldog akart lenni vele. Összetörte a lányt, akit Will szeretett. - Ha tényleg szereted, elfogadod, hogy elment és tovább lépsz. Nem mész utána, nem keresed és nem sírsz utána csak reméled, hogy boldog lesz valahol máshol, valaki mással, aki mindent meg fog adni neki, amit megérdemel. Ha tényleg szereted, csak az számít, hogy őt boldognak lásd, nem számít kivel, mert a szerelem azt jelenti, hogy képes vagy mást magad elé helyezni, nem törődve a saját boldogságoddal.
Alexisben egy kisebb világ omlott össze Will szavai után, tudta, hogy igaza van, tudta, hogy Danielnek joga volt meghoznia a saját döntését, tudta, hogy el kellene engednie és hagyni, hogy boldogan éljen, tovább kell lépnie neki is, nem várhat örökké arra a fiú mikor fogja meggondolni magát és visszarohanni hozzá, nem várhatott rá örökké. Tovább kell lépnie, tudta ezt jól, de minél inkább próbálta elszakítani magát a fiútól, annál inkább kapaszkodott a közös emlékekbe. Képtelen volt elengedni őt, most nem, még nem.
A lány lassan felnézett a szürke szempárba. Arcán könnyek csillogtak, szemei vörösek voltak, tekintete tele volt fájdalommal és keserű bánattal. Nem szólt semmit csak nézett fel a fiú szemeibe. Egy durva mozdulattal letörölte a kézfejével az utolsó könnycseppet, amit a fiú miatt hullajtott. Mikor tekintetük ismételten összekapcsolódott éjfélt ütött az óra.
- Későre jár, feküdj le - mondta a fiú és távozni készült, de a lány megragadta a kezét.
- Ne menj el - nézett rá könyörgően. - Nem akarok egyedül maradni!
- Lexi, úriember vagyok, nem maradhatok a szobádban - mondta azt, amit hercegként mondania kellett, de képtelen volt rávenni magát, hogy meg is tegye és távozzon.
- Kérlek - emelte rá könnyes szemeit és a fiú képtelen volt megtagadni annak az összetört kislánynak ezt az aprócska kérését. - Te ne hagyj egyedül!
- Rendben! De csak addig amíg elalszol! - enyhült meg, mire a lány ajka egy kissé felfelé ívelt, nem mosoly volt, de ebben a helyzetben, igenis felért eggyel.
A lány a magára húzta a takarót és a fejét a párnára fektette. A haja ragyogó selyemként terült szét körülötte. Egy gyönyörű 17 éves lány volt, de most Will meglátta benne azt a 12 éves kislányt, aki még mindig ott élt benne, azt a kislányt, aki olyan keservesen sírt az édesanyja temetésén. Azt a kislányt, akinek most szüksége volt az anyukájára, de az már nem lehetett vele.
- Meséljek valamit, hogy el tudj aludni? - kérdezte mire a lány bólintott. - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiatal gyönyörű hercegnő. Alexisnek hívták. - kezdett bele. - Egy hatalmas kastélyban élt, de szomorú volt, mert elveszített valakit, aki nagyon fontos volt neki. A kastély legmagasabb toronyszobájában sírdogált. Éjjel a Hold vigasztalta ezüst fényével és a csillagok azért ragyogtak, hogy ne érezze magát egyedül. Nappal a Nap fénye takarta be anyai ölelésként. Telt múlt az idő, de a hercegnő továbbra is csak sírt és sírt. - mondta a hirtelen kitalált történetet.
- És mi történt vele? - kérdezte a lány érdeklődve.
- Egy nap eljött hozzá a szőke herceg fehér lovon, aki koránt sem volt szőke és nem volt fehér lova, még csak lova sem, de a herceg eljött, hogy megmentse a lányt a bánattól.
- És sikerült neki? - kérdezte félálomban a lány, bár szemei már lecsukódtak.
- Nem tudom, a történet még nem fejeződött be, csak most kezdődött el - válaszolta a fiú. - De ha a hercegnő hagyja, hogy a herceg megmentse őt a szomorúságtól, biztos vagyok benne, hogy megkapják a boldog befejezést és boldogan élnek míg meg nem halnak.
- Mikor Dan... róla beszéltél, úgy beszéltél, mintha tudnád mit éreznék - suttogta a lány utolsó éber pillanatában, majd pár pillanat múlva már csak egyenletes, halk szuszogását lehetett hallani.
- Talán tudom is - válaszolta suttogva. - Talán nekem az a legfontosabb, hogy téged boldognak lássalak, nem számít kivel, de soha többé nem akarok könnyeket látni az arcodon. - érintette meg a lány orcáját és egy elszabadult hajtincset a füle mögé igazított, majd azonnal el is kapta a kezét, nehogy felébressze a lányt, aki most olyan nyugodtnak tűnt, bár a fiú tudta, hogy semmi sincs rendben és egy ideig nem is lesz, mégis próbálta elhitetni magával, hogy a lány most az álmok világában tartózkodva egy gyönyörű helyen van.

- Mostantól minden egyes nap arra fogok törekedni, hogy mosolyt csaljak az arcodra. Azért fogok élni, hogy téged védjelek, és melletted lehessek. Ha kell lehozom neked a csillagokat, ellopom őket az éj bársonytakarójáról, megmászok érted ezer hegyet ha kell, átkelek érted millió szakadékon, kiállok egymagam egy egész hadsereg ellen, ha az kell ahhoz, hogy boldognak lássalak. Mert megérdemled a boldogságot - hajolt közelebb a lányhoz, majd lágy csókot lehelt a lány homlokára. - Nem számít meddig tart, nem számít mennyire nehéz lesz, nem számít viszonozni fogod e az érzéseimet valaha, én képes vagyok egy örökkévalóságon át azon erőlködni, hogy összeszedjem az összetört szíved minden darabját és ha nem is lesz ugyanolyan mint volt, de újra elérem, hogy tudj bízni és szeretni. Nem számít ha megvágom magam a szilánkokkal, mert érted bármit el tudok viselni. Rajtad kívül mindent hajlandó vagyok elveszíteni. Már csak érted fogok élni. Boldognak akarlak látni, és ha nem is velem, boldog leszek, mert a tudat, hogy boldog vagy boldoggá tesz. Mert te vagy az egyetlen, akit magam elé tudok helyezni. És erről szól a szerelem.

Fú remélem tetszett és kicsit elcsámcsogtok rajta a visszatérésemig, addig is mindenkinek soksoksok puszi, rengeteg puszi, millió puszi és ááá szurkoljatok!!! Teljsen be vagyok pánikolva már!!!
Cup-cup, xoxo