3. *Találkozás*

Alexis visszarohant arra, amerről érkezett. Végig a rózsák közt, és a kastélykerten át, fogalma sem volt róla, hogy igazából nincs is annyira egyedül, mint azt szerette volna. Ugyanis Will követte őt. A lány megállt a kastélyt körülvevő magas kőfal mellett. Will nem értette, de miközben kifújta magát, véletlenül rálépett egy ágra, ami a fiú súlya alatt megadta magát és egy hangos reccsenés kíséretében eltört.

A lány felkapta a fejét és körülnézett. Azt hitte bizonyára követte egy őr vagy bárki, hogy megállítsa. De nem látott senkit, ugyanis Will elbújt az egyik rózsabokor mögött, mert úgy érezte, nem keltene túl jó benyomást a lánynál, ha kiderülne, hogy titkon követi és kémkedik utána.

Alexis nem tétovázott tovább, felugrott a falat tartó pillérek egyikére és kezeivel megkapaszkodott a fal tetején. Megpróbálta felhúzni magát, majd mikor már elég közel volt egyik lábát átlendítette a falon és kifújta magát. Majd a másik lábát is átlendítette és kecsesen leugrott a túloldalra.

Will csak bámult leesett állal és még inkább megdöbbent a lányon. Ha odakint találkozott volna vele nem hitte volna el, hogy egy hercegnő, hiszen semmilyen tulajdonsággal nem rendelkezett, ami azt a benyomást kelthette, hogy a lány nemes. Csupán a földöntúli szépsége, de a szépségtől senki nem lesz hercegnő. Sóhajtott egyet, majd úgy döntött visszamegy a szobájába, és kipiheni az utazás fáradalmait.

Alexis nyugodtan sétált be az erdőbe. Még nem tűnt fel senkinek, hogy eltűnt, majd csak fél óra múlva kezdik el keresni, addig pedig ő rég köddé válik. Vagy ha mégis közeledő katonákat lát, ki tudja őket játszani, hiszen jobban ismeri az erdőt bárki másnál. De az illúziói szertefoszlottak, mikor közeledő lépteket hallott, és valami megreccsent mögötte. Egy kard összetéveszthetetlen fémes csörgését hallotta. Lassan megfordult, és szembenézett a támadójával.

Szapora lett a légzése, és felgyorsult a szívverése. Valaki, akit a lány nem ismert, ott állt mögötte, és egy kardot fogott rá. Alexis nem mozdult, csupán hatalmas szemeit a támadójára szegezte. A levegőt olyan gyorsan próbálta magába szívni, mintha ezek lettek volna az utolsó lélegzet vételei. Kíváncsian tekintettem a férfira, aki még mindig rászegezte a kardját. Magas volt, izmos, és úgy tűnik a karddal is jól bánik. Arcán döbbent vigyor játszott, világosbarna hajának kócos tincsei rakoncátlanul az igéző tengerkék szemébe lógtak. Lassan leengedte a fegyvert és csak bámultak egymásra, mintha még sosem láttak volna embert. Percekig, vagy esetleg órákig állhattak ott, nem tudták pontosan. A lányt az idő érzéke teljesen elhagyta mikor a fiú szemébe nézett. A kék szempárban szinte elveszett.

Nem szóltak semmit, egyiküknek sem jutott eszébe a beszélgetés lehetősége, inkább némán hallgatva vártak és nézték egymást. Ahogy az idő telt, úgy húzódott mindkettejük ajka barátságos mosolyra, melyet egymásra villantottak. Szinte felfalták egymást a tekintetükkel. A fiú arcán és nyakán megfeszültek az izmok, majd megszólalt:

- Bocsánat, ha megijesztettelek - nyögte. Hangja férfias volt és üde.

- Nem ijedtem meg - válaszolta a lány. - Csak meglepődtem. Nem szoktam meg, hogy kardot szegeznek rám.

- Tudod, nagyon hasonlítasz valakire, akit régen ismertem - mondta, miközben egy fájdalmas mosoly suhant keresztül az arcán és a kardot visszacsúsztatta az oldalán függő kardhüvelybe.

- Szóval, te a régi ismerőseidet úgy köszöntöd, hogy le akarod szúrni őket? - nevetett a lány.

- Én Daniel vagyok, kisasszony - hajolt meg poénból a lány előtt.

- Szólítson Lexinek, uram - pukedlizett a lány nevetve.

- Szóval, Lexi - ejtette ki lassan a lány nevét, mintha ízlelgetné a szót, de a lány számára, az ő szájából annyira szépen hangzott. - Mit csinálsz itt, egyedül, egy ilyen helyen? - kíváncsiskodott.

- Sétálgatok, gondolkodom, és próbálom felbosszantani az apámat, azzal, hogy nem tudja hol vagyok - mosolygott a lány.

- Mégis miért? - kérdezte a fiú.

- Kitalált valamit, ami szerintem őrültség, és próbálom meggyőzni, hogy ez hülyeség - válaszolta egyszerűen.

- Nos, akkor lázadó kisasszony, engedje meg, hogy önnel tartsak a sétája alatt. - udvariaskodott. - Nem biztonságos ez a környék, egy magadfajtának.

- Magamfajtának? Ezalatt mégis mit értesz? - kérdezte dühösen.

- Hát egy lánynak, úgy értem.

- Szóval, szerinted csak mert lány vagyok, nem tudom megvédeni magam? - kérdezte megsértettem.

- Nem, nem ezt mondtam. Biztosan meg tudod védeni magad, de engem úgy neveltek, hogy mindig legyek lovagias egy hölggyel - mosolygott. - Szóval, elkísérhetem, kisasszony?

- Csak ha nem hívsz még egyszer kisasszonynak - nevetett, majd elindultak egy erdei kis ösvényen. - Szóval, ki az a lány, akire hasonlítok? - kíváncsiskodott a lány.

- Egy régi barátom. Nagyon hasonlítasz rá. - mosolygott fájdalmasan. - Neki is ilyen színű és hosszú haja volt. Bár a szeme nem volt ennyire… - nem találta a megfelelő szót. - sötét és örvénylő - mondta, mire a lány felnevetett. - Bár ha belegondolok jóval magasabb is volt.

- Hé - bokszolta vállba a lány. - Nem lehet mindenki felhőkarcoló!

- Hé, nem úgy értettem - emelte maga elé védekezően a kezeit a fiú.

- Talán a barátnőd? De ha az, akkor miért fognál a barátnődre kardot? – folytatta tovább a kérdezősködést a lány.

- Te aztán kíváncsi vagy - nevetett Daniel. - Nem, nem a barátnőm - válaszolta lesújtottan. - Már nem. Régen az volt, de már nem.

- Miért, történt köztetek valami?

- Meghalt - adta meg a választ.