2. *Könnyek*

A férfiak megdöbbenten álltak a trónterem közepén és némán bámultak a tornádóként távozó lány után. Will meglepődött, James megsértődött, Richard pedig dühöngött, amiért a lánya ennyire makacs és tiszteletlen, valamint még azt sem hajlandó megtenni, ami a kötelessége.

- Elnézést kérek a lányom viselkedése miatt - szabadkozott a király. - Kissé makacs, és önfejű, akárcsak az anyja volt, de megoldom. Nemsokára megnyugszik és képes lesz tiszta fejjel gondolkodni és belátni, hogy ezt kell tennie. Megyek és beszélek vele.

- Richard, nem fogok hazudni. - nem kertelt a férfi. - Ahogy téged ismerlek, mint komoly és felelősségteljes uralkodó, azt hittem a lányod komoly nevelésben részesült! Igaz, Alexis gyönyörű, de az előbb én egy makacs, felelőtlen lányt láttam, aki még a közelében sem volt annak, mint ami elvárható lenne! Egy hercegnő nem viselkedik így!

- Pedig rendes, udvarias lány volt, de az anyja halála nagyon megviselte. Kifordult önmagából és egyszerűen bármit próbáltam, nem tudtam megnevelni utána. - magyarázkodott.

- Természetesen megértem mekkora trauma az egy kislány számára, ha túl korán elveszti az édesanyját, de már majdnem 7 éve történt! Ez nem kifogás! - mérgelődött James, mire Richard bólogatott. - Remélem, képes leszel hatni rá, mert akár akarja akár nem, de a fiam felesége lesz! És ha te nem tudod addig megnevelni, majd én fogom, mikor az esküvő után a kastélyomba jön, mert az én otthonomban nem tűröm az engedetlenséget.

- Rendben - sóhajtott Richard, majd odakiáltott az egyik őrnek. - Mutasd meg a vendégeinknek a lakosztályaikat. Én verek egy kis értelmet a lányom fejébe - mondta, majd elindult a lánya után.

Alexis fújtatva, dühösen csörtetett végig a kastélykerten a kapu felé. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Még csak 17 éves és az apja azt akarja, hogy férjhez menjen, nevetséges. Nem áll készen rá, és soha nem is fog, ha erőltetik. Bár gyerekkora óta a szőke herceg fehér lovon dumát hallgatja és valahol legbelül mindig is tudta, hogy rá is ez a sors vár, most egyszerűen annyira irreálisnak tűnt. Azt hitte majd mindent a maga idejében. Majd ha ő készen áll ő maga választhatja ki, kit szeretne maga mellé. Legalább ő választhatna a hercegek és nemesek közül, nem ráerőltetnek valakit. Ő ezt nem akarja, és nem is fog hozzámenni!

Csak egyedül akart lenni, magányra vágyott. Csöndet akart, hogy gondolkodni tudjon és kitalálhassa, hogyan oldja meg ezt a helyzetet, mert bizonytalan volt és ijedt, csak egy dolgot tudott, ő nem fog behódolni és hozzámenni ahhoz az alakhoz.

Nem is gondolkodott merre megy, csupán a lábai vitték magától, ő maga nem tudta merre megy. Pedig a válasz magától egyértelmű volt. Átvágott a kastélykerten, végig a rózsák labirintusán, át a kis dombon, el egészen a kastély területének széléig. A családi kriptához.

Egy magas, fehér kőből épült építmény volt, fehér oszlopokkal és ijesztő, faragott márványangyalokkal, amik mintha maguk is életre keltek volna és a lány minden mozdulatát árgus szemekkel lesték volna. Alexist kirázta a hideg, de nem törődött vele. Belökte a tömör fém ajtót és belépett a kriptába. Odabent félhomály volt, csupán az ajtón beszűrődő fény, és a falakra erősített fáklyák fénye világított, amiknek fénye sosem aludt ki, mivel mindig újakat gyújtottak.

- Szia anya - suttogta a lány, végigsimítva a márvány sírkövet, és ráhelyezve a rózsát, melyet út közben szedett. - Szükségem lenne egy anyai tanácsra.

A lány gyakran járt oda a nő halála után, úgy érezte itt, ha nem is teljesen, de vele lehet. A nő öt éve halt meg, mikor egyedül kimerészkedett a kastélyon kívülre és egy katona, vagy egy merénylő, vagy bárki, aki ártó szándékkal érkezett leszúrta őt. Alexis még be sem töltötte a 12. életévét máris el kellett temetnie az anyját.

- Miért? - kérdezte a lány, miközben leült a sírkő mellé, ujjait végighúzva a márványba belevésett neven; Chloe Lawson. - Miért hagytál egyedül? - suttogta, miközben egy könnycsepp akaratlanul is végigfolyt arcán. - Ha élnél te nem hagynád, hogy apa ezt tegye velem. szipogott. - Hozzá akar kényszeríteni egy vadidegenhez. És én ezt nem fogom hagyni - beszélt magában egy sírkőhöz, mert azt hitte, az édesanyja hallja őt. - De nem fogom hagyni magam! Ahogy te tanítottad, az a legfontosabb, hogy harcoljak a saját véleményemért. És ezt fogom tenni! - mondta el, ami a szívét nyomta. - Ugye büszke vagy rám? Ugye, ha itt lennél, azt mondanád helyesen cselekszem, ugye? És kiállnál mellettem! Nem hagynád, hogy ez történjen! - szipogott, újabb könnyeket hullajtva. - Miért kellett meghalnod? Akkor ez nem történhetne meg.

Az idő szinte repült, bár a lány ezt csak abból érezte, hogy a könnyei szépen lassan felszáradtak arcán, és már csak ült a sírkő mellett, gondolataiba feledkezve, imádkozva anyja lelki üdvösségéért és a segítségéért. Hogy segítse őt meg a tervei megvalósításában. Imádkozott egy szebb jövőért, mint amit szántak neki. Gondolataiból felrázták, egy nagy kezet érzett meg a vállán.

- Sejtettem, hogy itt leszel - törte meg a csendet egy mély öblös hang. - Mindig idejössz, amikor zaklatott vagy.

- Zaklatott? Még csodálod? Azok után, ami történt?! - förmedt rá a lány, miközben feltápászkodott a földről.

- Alexis, én már öreg vagyok. Nem azt mondom, hogy haldoklom, de amikor az bekövetkezik azzal a tudattal szeretnék távozni, hogy van aki vigyáz rád, szerető férjed van, gyerekeid, és biztonságban vagy! - magyarázta. - És ebben nincs semmi meglepő. Tudom, hogy nem tartod tiszteletben a... tulajdonképpen semmit és nem érdekelnek a királyi család hagyományai, de ez évszázadok óta így megy már és ezúttal nem teszek kivételt, még ha rólad is van szó. Már épp eleget néztem el neked!

- Mit ér a biztonság, ha nem vagyok boldog? Mit ér a család, ha nem szeretem kitől gyermekeim születnek? Mit ér egy hagyomány, ha tönkretesz engem?

- Hidd el nekem, ha egyáltalán esélyt adnál neki, megkedvelnéd. Becsületes, méltóságteljes és mindenekelőtt illemtudó és művelt ifjú. Ha nem is lennél belé szerelmes, de biztos vagyok benne, hogy legalább kedvelnéd őt, mert jó ember és kedves. Tudod, a szerelem nem létezik az olyanok számára, mint amilyenek mi vagyunk - próbálta az apa ésszerű okokkal meggyőzni a lányát. - Tudod, eleinte én sem szerettem anyádat, de ahogy az idő telt, beleszerettem. Mert gyöngéd és kedves volt hozzám.

- Lehet, hogy te szeretted, de ő sosem szeretett téged viszont! - vágta rá a lány.

- Most azonnal fejezd ezt be, ifjú hölgy! - förmedt rá. - Ebben tévedsz. De még ha igazad is lenne akkor is, gyermekeit szerette, akiket nekem köszönhet. Nem kell szeretned őt, ha nem akarod, akkor szeresd a gyermekeidet. Anyád is ezt tette. És ő is ezt akarná.

- De ő hagyná, hogy én válasszam ki azt, akitől azt a családot akarom - válaszolt dacosan.

- William tisztességes, nem bántana meg téged, kedves lenne hozzád, gyöngéd, még szeretne is. És tudom, ha legalább esélyt adnál neki, te is megkedvelnéd. És ezt nem csak azért mondom, mert nincs más választásod. Mert akár tetszik akár nem, de a felesége leszel! Este együtt vacsorázunk, és azt akarom, hogy addigra életteli legyen az arcod, nem pedig kisírt.

- Nem! Állj le a szervezkedéseddel, mert én ugyan nem leszek annak a hercegecskének a felesége, és jobb, ha elfogadod a döntésemet, mert nem fogom meggondolni magam! - mondta, majd dacosan elviharzott.

Azonban nem tudták, hogy a beszélgetésüket más is hallja. Egy ifjú herceg, aki a lány keresésére indult, hogy megpróbálja jobb belátásra téríteni. El akarta mondani neki, hogy ő nem akarta, hogy neki rossz legyen, ő csupán a kötelességét teljesíti. El akarta mondani a lánynak, hogy nem számít, hogy mennyire küzd, ez már el van döntve. És hogy ő olyan ember, aki ennek ellenére is tisztelni fogja őt, és soha nem fogja megbántani. De mire megtalálta, már az apja beszélt vele. És ő hallotta minden szavukat.