1. *Kezdetek*

A kora hajnali órák ellenére a Nap már magasan járt a kékellő égbolton, arannyal bevilágítva és lágyan cirógatva ébresztgette a környéket. A fénynyalábok, határozottan, megállíthatatlanul törtek előre, amint a fényes napkorong felemelkedett a horizonton. Birtokba vették az erdőket, elüldözve a sötétséget, a falukat, egy újabb munkával telt napra hívva a falusiakat és a fénycsóvák lassan egy magas épület hatalmas kőfalain is felkúsztak, betörve a szobákba fénnyel árasztva el őket. Ez a legmagasabb toronynál sem volt másképp.

A fény elérte a szoba ablakát és betört rajta, lassan birtokba véve a félhomályba borult szobát, elüldözve az éjszaka sötét árnyait, akik az ott alvó lány fölött kavarogtak. Világosságba borult odabent minden, szépen lassan a békésen pihenő lány is. Először karjait érte a fény, majd szépen lassan, ahogy a nap egyre magasabbra ért, úgy terítették e az ő testét is a fények felkúszva karjától a válláig, nyakáig, majd szép arcára estek a sugarak, cirógatva, ébredésre hívva őt. A halvány derengés a kastély ifjú hercegnőjét ébresztgette.

Fiatal volt, nem lehetett több 17nél. Finom metszésű arcát, hosszú sötétbarna haj keretezte mely, ragyogva terült szét körülötte a párnáján. Ajka akár egy érett cseresznye, telt, vörös és kívánatos, ahogy álmában kissé elnyílt. Bőre sima volt, és nem tarkította sem sebhely, sem karcolás. Hogyan is lehetett volna sebhelye, hiszen egész  életében még a széltől is óvták. Egy hercegnőnek nem eshet baja, hiszen szépnek kell lennie, hogy megtetsszen a neki kijelölt hercegnek
Gyengéden megmozdult, a napsugarak megtették a hatásukat, ébredezett. Lassan kinyitotta a szemeit, melyek őszinte rácsodálkozással ragyogtak a világra. Olyanok voltak akár az olvadt csokoládé, sötétbarnák, igézőek és bárki képes lett volna elveszni bennük, aki tekintetét a hercegnőre merte vetni.

Ásított egy nagyot, majd ülő helyzetbe tornászta föl magát, lábait lecsúsztatta az ágyról, a padlóhoz érintve őket. Kisimított egy elszabadult tincset az arcából, majd felállt. Átlagos testalkata volt, talán már kissé vékony már-már sovány, bár ennek ellenére telt idomokkal rendelkezett. Ámbár korántsem volt magas, sőt talán már majdnem alacsonynak volt mondható. De ez nem számított, senkit sem zavart, sőt nem is nagyon tűnt fel, mert a lány természetéből adódó bája és kisugárzása elvonta erről a figyelmet. Sőt, ha a lány még azzal a sötét kavargó örvénnyel, ami a szemében fodrozódott is ránézett az őt bámulóra, az végképp elfelejtett belekötni a magasságbeli különbségbe.

Megállt a földig érő tükör előtt és megnézte magát. Csak egy lányt látott, kedves vonásokkal, mélyen ülő sötét szemmel és derékig érő sötét hajjal. Nem tudta, hogy szép-e. Hiszen sosem találkozott korabeli hölgyekkel. A kastélyban szolgáló nők pedig mindig elsiettek és sosem mertek túlságosan a közelébe menni. Ámbár társalkodólányai voltak, ők viszont sosem említették hogyan néz ki, nem volt rá idejük a szidások mellett, a lány nem megfelelő viselkedése miatt.
Elgondolkodott. Megpróbálta felidézni magában az édesanyja képét. Hogyan nézett ő ki, hogyan állt, miként járt, milyen kecsességgel mozgott. De az emlékképek már elhalványultak, és ő nem látott mást, csak önmagát, fakó, messzire révülő tekintettel a tükörbe bámulni.
Lassan végigsimított a haján, majd kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. Komoly arcot erőltetett magára, és próbált helyesen állni, ahogy mindig tanították neki. Vállait hátra húzta, fejét magasan, előre szegezte, mintha könyvekkel egyensúlyozna a fején, a hasát behúzta, és a mellkasát kinyomta. Nem tűnt feltűnően magasabbnak, sőt inkább szerencsétlenül nézett ki, ahogy megpróbálta felvenni a helyes tartást. Sóhajtott egyet.

Megfogta a fésülködőasztalán heverő finoman megmunkált fésűt és végighúzta hosszú, hullámos haján. Majd újra végighúzta rajta, és újra. Végül egy copfba fogta össze a feje tetején, amit egy világos, barackszín szalaggal kötött össze.
A szekrényéhez lépett és beletúrt. Fintorogva lökdöste arrébb az ott sorakozó rózsaszín, fodros és túlságosan lányos ruhákat, melyektől a falra tudott mászni, ha próbáltak a társalkodólányai ráerőltetni egyet is közülük. Gyűlölte őket, legszívesebben egy nagy kupacba gyűjtötte volna mindet és tábortüzet gyújtott volna a kastélykert közepén, amit nevetve, vidáman körültáncolhatott volna a csillagos ég alatt. Soha nem hordott egyet sem közölük, csak ha maga az apja parancsolt rá, mert valami előkelőség érkezett hozzájuk. De még legtöbbször akkor sem vette fel. Inkább döntött a kékes árnyalatok mellett.
 Nem, ő egészem más ruhákat hordott, olyanokat, melyeket egy ifjú hercegnőnek egyáltalán nem lenne szabad viselnie. Olyanokat, amilyeneket a faluban szoktak hordani a parasztlányok. Legtöbbször lovagló nadrágban parádézott egész nap. Az apja gyakran meg is szidta emiatt, bár mást nem tehetett, minthogy beletörődik. Ha valamilyen okból kénytelen volt szoknyát viselni, akkor is csak a legegyszerűbb, lenge darabok mellett döntött, melyek elég teret biztosítottak neki, hogy szabadon mozogjon, természetesen alsószoknyát és abroncsot, soha nem vett ezen darabok alá. Kiemelt a szekrényből egy szűk szárú sötét lovagló nadrágot, bőrből készült, a fény megcsillant rajta majd egy sötétkék felsőrészt választott hozzá.

Eközben két alak közeledett a kastély felé, díszes, ragyogó hintóban. Egy középkorú férfi, akinek arcára kiült a boldogság és egy jóval fiatalabb letört fiú. A szomszéd királyságból, Wessosból érkeztek egy fontos ügy miatt. A férfi lelkesen magyarázott valamit a fiának a helyes viselkedésről és arról, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik és mindig tisztelettudó legyen, de ezeket a fiú már jól tudta, hiszen egész életében a helyes udvarias viselkedésre nevelték.

Egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. A férfinak kerek arca volt, melyen az idő már jócskán látszott, a rajta ülő ráncok képében. Középmagas volt és kissé telt. Rövid barna haja között már jócskán ősz szálak sorakoztak. Bőszen mosolygott, de még így is morcosnak nézett ki. Talán a szemük hasonlított leginkább egymáséra. Bár az apáé mély, tengerkék volt, addig a fiúé világos kék, szinte már szürkének nevezhető, jégkék színű.

A fiú magas volt és vékony, ennek ellenére viszont nagyon is izmos, bár ez nem látszódott a testére feszülő elegáns ruhái miatt. Barna, haj keretezte arcát, melyen markáns, férfias vonások tettek vonzóvá. Arcára most kiült az unalom, a feszültség és az izgalom. Nem volt kedve ott lennie, inkább otthon maradt volna a bátyjával, és elment volna vele lóháton bejárni a környező erdőket, de nem tehette. Szólította a kötelesség.

A hintó gyorsan lefékezve megállt, amitől a bent lévők ugrottak egyet a hirtelen elveszett lendület miatt. A fiú fellélegzett végre megérkeztek és kiszállhat ebből a hintóból, amiben még levegő sincs. Kivágta az ajtót és mély levegővételek között kiugrott a járműből. Apja lassan követte, majd megigazította az utazástól összegyűrődött ruháit, és magára öltötte a komoly, nemesi arckifejezését. Az út csupán pár óráig tartott, hiszen az országok kastélyai nincsenek túl messzire egymástól, de ők így is kimerültek a hosszú utazás után, bár még sok dolog várt rájuk.
- Végre friss levegő - sóhajtott a fiú.

Pár pillanatokon belül ott termett mellettük egy férfi, aki bősz hajlongások közepette közölte velük, hogy rögvest a trónterembe kíséri őket, és a király azonnal fogadja őket. Már jártak itt, bár annak már jó néhány éve, mégis mintha tegnap lett volna. A kastélyban semmi nem változott. A folyosók ugyanolyan ragyogóak és elegánsak voltak, mint mikor legutóbb itt jártak. És a trónteremben sem változott semmi, mérték fel, amikor beléptek. Ugyanaz a kristálycsillár lógott a mennyezetről, melyre az uralkodó mérhetetlenül büszke volt, ugyanazok a berendezési tárgyak voltak bent, ugyanazok a festmények függtek a falon a korábbi uralkodókról, mint legutóbb és a király ugyanolyan precízen és mogorván ült az aranyozott trónján. Ámbár a király már korántsem volt olyannyira fiatal. Az évek őt is utolérték.

Amint meglátta őket, nagyokat pislogott, mintha csak azt hinné, káprázik a szeme, de nem. Tényleg ott voltak. Felállt a trónjáról és az érkezők elé sietett, akit meghajoltak előtte. A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett, majd uralkodóian kezet fogtak, barátságosan köszöntve egymást, mint két régi barát.

- James - kiáltott fel a király. - Oly rég nem láttalak, öreg barátom.

- Már legalább 5 éve, Richard - sóhajtott a férfi. - Biztosan emlékszel még rá, de azért bemutatnám a kisebbik fiamat, William herceget - intett a fia felé.

- Üdvözlöm felség - hajtott fejet a fiú.

- Derék férfivá értél, fiam! - ragadta meg a kezét és kezet rázott vele. - Minek köszönhetem a látogatást? Nem, mintha nem örülnék a jöttödnek? De ilyen hosszú utat az ember csak okkal tesz meg.
- Az nem elég ok, hogy évek óta nem láttam egy jó barátomat és szövetségesemet? - kérdezte, mosolyogva, majd komoly arcot erőltetett magára. - Megöregedtünk Richard - sóhajtott. - Hamarosan át kell adnunk a helyeinket a gyermekeinknek.
- Jajj, ne is mondd. Rettegek mi lesz, ha a gondosan felépített országom valamelyik gyermekem kezére kerül. - fogta a fejét. - Bár a legidősebb fiamra kívánom hagyományozni, tudjátok, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ha bármi történik vele, szörnyű belegondolni mi lesz ezzel a nemzettel, ha a másik kettő egyike kerül arra a trónra.
- Na aggodalmaskodj Richard, a fiaddal nem fog semmi történni - mosolygott,  bár a mosolya mögött volt valami megfejthetetlen grimasz. - De ha a félelmed be is igazolódna, még mindig jó kezekbe helyezhetnéd az örökségedet. - tért rá a lényegre. - Bár William az ifjabbik fiam, engem ő követ a trónon. Egész életében erre neveltem, büszkén, biztos kézzel fogom ráhagyni az örökségét. -mondta. - Ámbár ehhez előbb meg kell házasodnia. 
- Csak nem..? - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Neked van egy lányod, akinek szépségéről ódákat zengenek. Nekem egy fiam, aki erős akaratú uralkodó lesz. Egyesíthetjük az országainkat, ha frigyre lépnek, hát nem mindig erről álmodoztunk. Nem csak barátok, hanem rokonok is leszünk!

- Ez nagyszerű, végre valami jó hír. - csapta össze a tenyerét örömében a király.
- Felség - vágott közbe a fiú, mire az apja szeme a kétszeresére dagadva dülledt ki. - Tudom, az édesapám már mindent elmondott, de nekem nem akadt alkalmam megszólalni. De szólni szeretnék!
- William - morogta az apja. - Hogy merészelsz kérdezés nélkül szólni...
- Hagyd James. Hadd beszéljen. - csitította . - Mondd csak fiam. Beszélj nyugodtan. Ha elveszed a lányomat valamilyen szinten úgyis fiammá fogadlak.
- Felség. Ez nagyszerű meg minden, de szeretném hivatalosan tenni. - mondta kissé nehézkesen. Nem volt biztos abban, amit tenni akar. Nem is ismerte a lányt, mégis, tudta, hogy ezt kellett tennie. És ezt is fogja. - Én, William White, harmadik ezen a néven, Wessos királyság jogos örököse, a korona várományosa, feleségül kívánom kérni a lányát! - mondta ki, és büszke volt rá, hogy a hangja alig remegett meg. - Az áldását kérem rá.
- Megkapod fiam - veregette vállon. - Derék ifjú herceget neveltél belőle, James - mosolygott. - Remélem sikerül a lányomat is kissé megzaboláznia. Rögvest küldetek valakit Alexisért. - mondta, majd odaszólt az egyik teremben álló őrnek. - Kísérjék ide a hercegnőt!

De arra nem volt szükség, ugyanis a trónterem kétszárnyas ajtói kivágódtak és a lány rontott be rajta. Dühös volt és zaklatott, mivel megint megakadályozták abban, hogy azt tegye, amit akar. Ő csak ki akart menni a kastélyból egy kis időre, bóklászni az erdőben, de a kaput őrző őrök nem engedték ki. Sosem mehetett el, sosem lehetett szabad. Arra volt ítéltetve, hogy halála pillanatáig a kastély hatalmas kőfalai közt öregedjen meg, s még halála után sem szabadulhat, mert lelkét foglyul ejtik a magas falak.

- Atyám! - kiabált, mire mind felé fordultak. - Tegnap üzentem Önnek, hogy a mai napon szeretnék ellátogatni a faluba, de az őrök nem engedtek ki!

Will nyelt egy nagyot, amikor meghallotta a hangot. Egy pillanatig habozott mielőtt felé fordult volna. Nem állt rá készen, hogy lássa a leendő hitvesét. Aztán lassan felé fordult, és utána csak bámult rá, képtelen volt levenni róla a szemét. A lány szépsége megbabonázta őt, és hirtelen minden kétsége elszállt, hiába nem ismerte őt, hiába nem tudott róla semmit, tudta, hogy idővel bele tudna szeretni és boldog lenni mellette.
Egy szőke, kék szemű kislányra számított, vagy talán egy magas tyúkra bugyuta ábrázattal, vagy még abba is belegondolt, hogy egy komoly, mogorva "hercegnőt visznek elé", ehelyett viszont egy barna szépség állt előtte. Nem volt sem magas, sem kövér, nem volt pattanásos, sem túl komoly, sem kislányos, és ostobának sem tűnt, bár a fiú jól tudta, hogy a látszat néha csal.
Aztán elbizonytalanodott. Nyilván értesülhetett már az előkelőségek látogatásáról. Jó lányként mindent meg kellene tennie, hogy az apja hírnevét és gazdagságát tükrözze megjelenésével. Ehelyett ő lovagló szettben rontott be a trónterembe, a vendégek elé. És még csak nem is köszönti őket! Talán nem is ő lenne az? Talán csak félrehallott valamit?
Sóhajtott egyet, majd biccentett egyet üdvözlésképpen. A király megköszörülte a torkát, és Will elgondolkodott rajta, hogy egy bizonyára itt szolgáló lány, aki túlságosan elragadó volt egy szolgálóhoz képest, miért ront be így, hívatlanul a trónterembe és kiabál a királlyal. Ezért a fejét vétetik.

- Alexis, nem méltattam válaszra az üzenetedet, mert már többször elmondtam, hogy nem mehetsz a kastélyon kívülre, de ezt majd később megbeszéljük. - intette le. - Mint látod fontos vendégeink vannak. - válaszolt a király, amin a fiú még inkább megdöbbent, ekkor tudatosult benne, hogy az a leány igenis a király lánya. Az ő jegyese.

- O…Üdvözletem - nyögte ki. - Akkor én nem is zavarnék, megoldom egyedül az őr problémát - jelentette ki, majd hátrálni kezdett az ajtó felé.

- Alexis, gyere vissza! - szólt rá erőteljesen az apja. - Tulajdonképpen épp rólad beszéltünk.

- Akkor, nem szeretnék lábatlankodni, majd később visszajövök - szegült szembe az apja akaratával.

- Nem! Gyere ide! - vágta rá az apja, mire a lány makacskodva, de odasétált hozzájuk. - Lányom, szeretném neked bemutatni egy régi szövetségesemet, a szomszédos ország Wessos királyát, James White-ot és fiát William herceget - mondta, mire a vendégek fejet hajtottak a lány előtt. - James, William, ő a lányom, Alexis Lawson, Phentos hercegnője - mondta, de a lányt, csak egy unott mosolyt villantott rájuk, mire az apja oldalba bökte és dühösen odasúgta neki, hogy pukedlizzen, mire a lány dacosan, de megtette.

- Nagyon örvendek - erőltetett az arcára egy mosolyt. - Engedelmükkel, akkor én távoznék. - fordult az apjához, mire az dühösen egy „Viselkedj!” pillantást vetett rá.

James és fia összenéztek. A király szemében őszinte döbbenet ült a lány viselkedése láttán. Nem tisztelte az apját, gorombán viselkedett a vendégek előtt és úgy öltözött akár egy falusi fruska. Will viszont nem törődött ezzel, a lány olyan bájos volt, hogy el is feledkezett az illedelmességről, sőt talán még viccesnek is tartotta a viselkedését, és magában jót mulatott ezen. Ő sosem mert volna visszaszólni az apjának.

- William Wessos királyság koronahercege, a trónörökös, a korona várományosa. - ismételte meg a király a fiú nevét rangját és származását, és a lánynak már kezdett nagyon gyanússá válni a helyzet.- És azért érkezett, hogy megkérje a kezedet - mondta mosolyogva a férfi. - És én áldásomat adtam a frigyre. 

Alexis felkapta a fejét és kérdőn nézett a körülötte állókra, először apjára, majd a két idegenre. Nem akarta elhinni, nem akart betörődni, nem akart senkinek a felesége lenni. Főleg nem egy idegenének. Kényszeredetten felnevetett.

- Nem - csupán ennyit mondott. A fiú szemébe nézett, majd végigmérte. Ez valami vicc! Még csak 17 éves, különben sem volt szó semmi ilyenről. Az apja pedig nem szokott hirtelen meghozni ilyen súlyú döntéseket. - Ez valami tévedés.

- Komolyan beszéltem - vetett rá az apja egy figyelmeztető pillantást. - Egybe fogtok kelni. Ezt már eldöntöttük.

A lány szemében tűz villant. Nem akarta elhinni. Lángoló tekintetét a hercegre szegezte, szinte megölte a parázsló tekintetével, mellyel keresztüldöfte. Egy pillanatig farkasszemet néztek néma hallgatásban és a fiú tisztán ki tudta venni a lány szemeiben tomboló érzelmi vihart. Ott tombolt benne a düh, a harag, és egy cseppnyi kétségbeesés. Majd megszólalt, szavait egyenesen a herceghez intézte:

- NEM! Soha! Ne is álmodj róla! - kiabálta, majd megfordult és kiviharzott a trónteremből.

Remélem tetszett :)