4. *Naplemente*

- Meghalt - suttogta a fiú elhaló hangon, egy pillanatnyi várakozás után.

Alexis teljesen elhűlt, erre nem számított. És nem tudta mit mondjon. Ő hozta föl a témát és kényszerítette a fiút, hogy emlékezzen vissza.

- Ó…én nagyon sajnálom - nyögte ki.

- Nem gond, nem tudhattad - sóhajtotta. - Ez már régen történt. Már nem tudom meg nem történté tenni. Cassie a múltam része. Elfogadtam. - mondta, bár a lánynak feltűnt az is, hogy azt nem mondta, továbblépett. - És mikor megláttalak, először azt hittem ő az…de ő nem lehetett - hajtotta le a fejét.

- Közel álltál hozzá? - kérdezte a lány, bár meg is bánta mikor a fiú szemében kavargó érzelmek hada közt tisztán látszott a fájdalom és a szomorúság.

- Nem - horkant föl. - Annál ő sokkal többet jelentett nekem, minthogy közel álltam hozzá. Ő volt az életem. De a sors közbeszólt - nevetett fel keserűen. - Úgy tűnik valami, vagy valaki mást tartogat nekem.

Alexis erre nem tudta mit mondjon, úgyhogy inkább csöndben maradt és csak sétált előre a fiúval az oldalán, aki szintén némaságba burkolódzott. Csak a madarak, és a néha-néha mellettük elsüvítő gyengéd, lágy szellő hallattak hangokat és törte meg nyugalmukat. Nem beszéltek, de nem is volt szükségük szavakra. Anélkül is megértették egymást, most csak ők voltak, a természet lágy ölén, ahol a problémáik nem érhették utol őket. És mindketten ezt próbálták kiélvezni, mert mindkettejüknek sötét, nehéz teher nyomta vállát.

De ahogy ott sétáltak, egymás mellett, elfeledkezve a valóságról, mintha egyszerűen minden lehullott volna róluk. Alexis már nem volt hercegnő, nem kellett férjhez mennie, nem kellett azon a hercegen agyalnia. Most csak egy egyszerű lány volt, egy szabad lány, szabad akarattal és érzésekkel. Életében először, végre igazinak érezte magát, átlagosnak, aki szabadon dönthet. Mert, ahogy egyszer egy jó barátja mondta, mit ér az élet, ha nem élheted úgy, ahogy te akarod.

- Nézd - torpant meg mellette hirtelen a fiú, és ujjával az égre bökött, mire a lány oda fordította tekintetét.

A magas fenyőfák közt halvány derengés tört át. Ragyogó, gyengéd sugarak izzottak az égen, akár a legszebb tájképen, amit a lány valaha látott. A fényes napkorong utolsó sugarai voltak, az utolsó fénynyalábok, mielőtt a Nap lesüllyedt volna a horizonton, hogy megpihenjen, míg másnap új életre kel. Utolsó sugarai még megpihentek a lány arcán, mintha búcsúznának lágy simogatás képében, majd a fény visszahúzta a kezét, mellyel megcirógatta a hercegnőt és eltűnt egy új nap határán, hogy a következő nap ismét ily gyönyörűen tudjon felemelkedni, elűzve az éj démonait.

- Gyönyörű - suttogta áhítattal a lány, szuggerálva azt a pontot, ahol a fény utoljára megcsillan, mintha azt várná az ő kedve miatt, visszajön még egy pillanatra, de nem jött. A nap lenyugodott.

Aztán a lány az égre kapta tekintetét, a sötétlő égboltra, ahol már meg-megjelentek az első csillagok és a Hold is kezdett megemelkedni rejtekéből, ahol eddig rejtőzött. A Nap lebukott a horizont határán és átadta helyét az éjszakának. Esteledett.

- A francba! - horkant föl dühösen a lány. - Mennem kell!

- Elkísérlek - mosolygott rá a fiú.

- Nee - vágta rá kicsit túl gyorsan. Nem akarta, hogy elkísérje, mert akkor rájön, ki is ő valójában, és azt nem akarta. - Úgy értem, nem kell köszönöm, egyedül is haza találok.

- Biztos? Az erdő veszélyes hely - erősködött a fiú, de a lány hajthatatlan volt.

- Biztos - mondta majd elmosolyodott. - Örülök, hogy megismertelek.

- Részemről a megtiszteltetés - hajolt meg poénból, mire Alexis elnevette magát, majd pukedlizett.

- Viszlát, Daniel - suttogta, majd elindult vissza arrafelé, amelyről érkezett.

- Várj - kiáltott utána a fiú. - Ugye még találkozunk? - nyögte ki, reménykedve benne, hogy a válasz igen lesz.

-Talán - mosolyodott el sejtelmesen a lány, de a mögött a mosoly mögött egy tiszta, hamisíthatatlan igen visított benne, majd elsétált és kecses alakja eltűnt a fiú szeme elől, beolvadt az erdő sűrűjébe.

Közben Will a számára kijelölt vendéglakosztály ablakából nézelődött, a tájat kémlelte. Annyival más volt, mint az ő országa. Itt minden annyira nyüzsgő, mégis nyugodt volt. A kastély hatalmas és minden benne lévő kedves és udvarias volt, akárcsak náluk, kivéve a kastély hercegnőjét, aki annyira makacs, hajthatatlan és udvariatlan volt. Bár külsőleg gyönyörű, bájos, és csábító, minden férfi ilyen nőre vágyik, csak az a különbség, hogy Alexis nem nő volt, csupán egy szeleburdi, engedetlen kislány még.

Will kihívást látott benne. Azt hitte mikor idejött, hogy egy göndör, szőke, hatalmas kék szemű, ragyogó mosolyú lányt talál itt, aki sikoltozik boldogságában, és örömittasan azonnal igen mond neki, ehelyett Alexist találta itt, aki túlszárnyalta minden képzeletét.

A lány annyira gyönyörű és tökéletes volt a fiú szemében, azonnal beleszeretett alacsony termetébe, csilingelő hangjába, ragyogó sötét szemeibe, mosolyának vörös táncába és a lány tökéletes külsejébe. De a külső nem minden. És a fiú kihívást látott benne. Úgy érkezett ide, hogy kötelességből teszi, mégis mikor a lány kikosarazta, a fiúban fellobbant valami. Nem a düh, nem is a harag, gyűlölet sem tarkította lelkét a lány iránt, hanem vágy ébredt benne, szenvedély a lányért. Nem is a külső miatt, bár az is vonzó volt, a lány maga, a lelke a viselkedése vonzotta. Az oktalan ellenszenv, az önállósága, az élni akarás tüze a szemében, a harcias viselkedése, mégha nyersen is fejezte ki magát. Felébredt benne a férfi, és már csak arra gondolt, hogy meg akarja kapni ezt a lányt, el akarja nyerni a szívét és a sajátjába zárni. Rájött, hogy képes lenne szeretni a lányt, bár ezt korábban lehetetlennek tartotta.

A szobája elől csilingelő nevetés hangzott fel, és a fiúban egy szemernyi kétség sem volt afelől, hogy Alexistől származik. Nem értette miért ilyen vidám, hiszen reggel még majd felrobbant dühében és a fiú nem hitte, hogy ilyen gyorsan megbékélt volna, valami más történt. De most nem foglalkozhatott ezzel, azzal sem, hogy a lány most jött haza, a késői óra ellenére, ez most mind semmiség volt, beszélnie kellett vele.

- Hercegnő, várj egy kicsit - szólt utána, mikor kilépett a folyosóra.

A lány megpördült. Arcán hatalmas, boldog vigyor ragyogott. Ajkai akár az érett cseresznyék vidáman nyíltak el, ám amint meglátta, ki közelít felé, az a gyönyörű mosoly pillanatok alatt szertefoszlott. A szeméből elillant a jókedv, helyére féktelen harag, és üresség költözött. A fiú kihívást látott a lányban. Olyan érzéseket akart ébreszteni benne a puszta jelenlétével, mint ami előbb tombolt benne. Ő akart annak a boldog vigyornak és a szemében lobogó jókedvnek az éltető tüze lenni.

- Üdvözlöm, Alexis hercegnő. Még nem volt alkalmam illendően bemutatkozni. William herceg vagyok, Wessos hercege. - mosolygott rá, de válaszul nem kapott mást csak megvető tekintetet. - Beszélni szeretnék veled.

- Bocsánat, felséges, mindent tudó, hatalmas, bölcs herceg a francot nem érdekli honnan, de én nem érek rá! – vágta durván a fiú képébe. - Várj, helyesbítek, nem fogalmaztam jól. Nem érek RÁD!

- Kérlek, hallgass meg, ez fontos!

- Ha csak nem arról van szó, hogy a kis tervetek lemondva, és holnap húztok haza, az isten tudja hová, akkor nem érdekel!

- Hát tulajdonképpen…

- Ó, és elárulok valamit, ha nem lenne világos! - vágott egy erőltetett vigyort. - Soha a büdös életben nem megyek hozzád, vili? És nem fogom meggondolni magam!

-De én nem...

-És ha még nem jöttél volna rá, én kemény ellenfél vagyok, hagyj fel a hülye kis terveddel és húzz haza, amíg szépen mondom, vagy nagyon megbánod, erre a szavamat adom. Addig menj haza, amíg van rá lehetőséged, mert ha nem, akkor valaki meg fog sérülni, és az biztosan nem én leszek! -mondta fenyegetőzően, szikrákat szórva a szemével majd vidám hangon hozzátette - Na pá! - hátat fordított a fiúnak és elvonult, aki csak megrökönyödve bámult utána.

Will nem kételkedett, tudta, hogy a lány minden egyes kimondott szavát alaposan végiggondolta és mind mögött komoly jelentés bújik meg. Tudta, hogy mindent el fog követni, hogy megkeserítse a fiú életét, amíg ott tartózkodik. De valamiért nem félt tőle, inkább vágyott rá, hogy a lány, ha így is, de legalább foglalkozzon vele, ne nézzen keresztül rajta. Mert az, hogy a közelében van és megpróbálja elriasztani, egy jó kezdet lehet, mert végtére is, a közelében lesz.

Alexis közben dühösen, magából kikelve, fújtatva vonult végig a folyosókon. Idegesítette már a herceg jelenléte is. Nem akarta a közelben tudni, nem akarta látni, hallani őt. Csak azt akarta, hogy szívódjon fel és húzzon vissza oda, ahonnan jött, mert tőle aztán semmi nem fog kapni, főleg nem azt, hogy igen-t mondjon.

- Na arra várhat az örökkévalóságig - morogta.

- Hé, Lex - állította meg a bátyja, Christian. - Kész a vacsi, a többiek már csak ránk várnak az étkezőben.

- Oké…majd, mindjárt megyek én is - nyögte ki a lány. Semmi kedve nem volt egy asztalhoz ülni azzal a hülye, idegesítő herceggel, a még hülyébb apjával és a saját kétszínű apjával, aki eldöntötte, hogy minden áron tönkreteszi a lánya életét.

- Hé minden oké? Ne sértődj meg, de nagyon…- kereste a szavakat. - Nem fogok kertelni, borzalmasan nézel ki!

- Á szóval nem hallottad még a szobalányok pletykálkodását? Pedig azt hittem már az egész kastélyban elterjedt a hír! - gúnyolódott dühösen a lány.

- Csak nem az a herceg készített ki ennyire? - nevetett.

- Kösz, hogy ennyire együtt érző vagy! - lökte odébb a testvérét.

- Most komolyan, mit csinált, hogy ennyire felhúztad magad miatta? - kérdezte. - Akarod, hogy megverjem? - kacsintott a húgára.

- Hát nem tudod? - kérdezte a lány szomorúan. - Apánk az egyetlen lányát gondolkodás nélkül odadobná egy idegennek!

- Mivan? - horkant föl a fiú. - Mi a francról beszélsz, Lexi?

- Apánk szemében én csak egy lélegző tárgy vagyok, amit csak úgy odadob egy idegen hercegnek, feltéve, ha ezzel szövetséget köt a két ország! Arra kényszerít, hogy menjek feleségül egy akárkihez, akiről azt sem tudom kicsoda! - mondta dühösen a lány. - Tessék! Most már te is tudod! - fordult el dühösen, majd fújtatva elvonult. - Mondd meg nekik, hogy nem érzem jól magam, inkább kihagyom a vacsorát! - szólt még hátra, majd eltűnt a folyosó végén, kétségbeesetten rohanva föl a szobájába, ahol talán magára maradva, még megnyugodhat talán.