47. *Kimondott Kimondhatatlan*

Helló kedves olvasók! Sikeresen jelentem be, hogy ezúttal viszonylag gyorsan megérkeztem, ami nagyon wááá! Ezt a részt minden olyan olvasómnak küldöm, aki hát, hmm most lőjem le a poént? Nos abba a táborba tartozik, akikről a rész szól! TeamDanielCharlotte! Charniel! Vagy Darlotte jobban hangzik? Áhh vicc volt, mind2 borzalmas! De én nem is rájuk gondoltam! Waaaaaa, remélem tetszeni fog. És Szilvi, ezáltal megkegyelmezel az én drágámon és nem szenved többé!

 

Daniel mereven bámult maga elé. Nem volt éhes, így az étkező asztalnál ülve csak a villájával piszkálta a tányérján heverő ételt. Már napok óta nem evett rendesen, alig pár-pár falatot. Egyszerűen képtelen volt úgy viselkedni akár egy élő, boldog emberi lény, hiába is kellett ezt tettetnie. Be volt zárva egy hatalmas kastélyba, egy idegen országban egy hárpiával és annak nagyravágyó, kíváncsi erőszakos szüleivel, akik folyamatosan célozgattak és kérdésekkel bombázták. Ő pedig nem tudta meddig lesz képes elviselni ezt a földi poklot. Elgondolkodott azon, hogy az általa szeretett lány vajon, hogy érezhet most. Biztosan máris továbblépett és az öccsével boldogan tervezgetik a közös életüket. A kertben sétálgatva halkan kuncognak, cinkos mosolyt váltanak és vágyakozva néznek egymásra.  A rózsák közt sétálva Will megajándékozza a lányt a legszebbik szállal, mire a lány elpirul. Arca olyan vörös színbe borul, mint a kezében tartott virág, miközben lesüti a szemeit és zavarában elmosolyodik. Ó, Daniel mennyire imádta azt a mosolyt. Az élete minden egyes napján képes lett volna a rózsák közt, karöltve végigsétálni kedvesével, szerelmes szavakat suttogva fülébe. Biztosan a gyermekeik nevét is kitalálták már, ahogy ők is tették nem olyan régen. A fiú ökölbe szorította a kezét, arcára düh és fájdalom jele ült ki, ahogy meggyászolta a meg nem született gyermekeiket. Mindent előre eltervezett, Lexivel legalább 2 gyerekük lett volna és még biztosan több poronty is érkezett volna, mert a náluk hatalmasabb erők tudják, hogy sarjuk szerelemből fakadna. De azok a gyermekek, nem a gyerekei, hanem az unokaöcséi és unokahúgai lesznek, mivel az apa nem ő lesz, hanem testvére, aki mindent elvett tőle, amit valaha is szeretett, ő mégsem tudta gyűlölni. Pont ugyanúgy megérdemelte a lányt, ahogy ő, csak az a különbség, hogy nem hagyták, hogy Lexi választhassa ki melyiküket akarja és ez igazságtalanság. Ezzel Danielt egy örök, fájdalommal telt zárkába száműzték, ahol már csak a dédelgetett szép emlékei nyújtanak neki vigaszt, mert a rá váró jövő, csupa keserűség volt.

- Daniel, jól vagy? - érintette meg a mellette ülő szőke lány a karját, mire a fiú feleszmélt és visszatért a valóságba.

- Persze, én... Bocsánat, kicsit elkalandoztak a gondolataim - szabadkozott, mikor látta, hogy a vacsoraasztalnál ülő lány szülei is meredten őt bámulják. - Miről is beszéltünk?

- Charlotte éppen most mesélte, hogy testvérbátyád nemsokára nagy boldogság elé néz - mosolygott a nő.

Szakasztott olyan volt, mint a lánya. Magas volt, rettentően vékony, göndör szőke fürtök, csak neki szemei kék színűek voltak, nem olyan barnák mint lányáé. Kíváncsi nőszemély volt, és zavaróan sipákoló, vékony hangjától Daniel a falra mászott. Akárcsak a lányától. És pont mint az ifjabb példánya ő is mindig tökéletesen beletalált a témába.

- Ó, igen - morogta nem túl nagy lelkesedéssel.

- Két évvel fiatalabb nálad, fiam. És kevesebb mint egy hónapon belül megnősül - célozgatott arra a király, hogy jó lenne, ha ő is lépne valamit a lánya felé, de ezzel csupán még inkább elkeserítették, mivel az öccse azt a lányt veszi el, akit neki szánt a sors. És most hová jutott, egy olyan lány karjaiban kell kikötnie, akit ki nem állhat.

- Will mindig is korán érő típus volt - válaszolta a fiú nemes egyszerűséggel. - Az esküvőt meg azért sürgetik, mert a szomszédos ország, Chronos támadással fenyegeti mindkét országot és ezzel akarják megpecsételni a szövetséget, hogy a két ország együttes erővel szálljon harcba.

- Ha belegondolok, elkerülhetetlen, hogy ez az ország ne sodródjon bele a háborúba. És úgy hallottam rettenetesen erős, és hatalmas sereget épített föl a király. Lehet elkélne még a segítség - szólt közbe a királynő, utalva arra, hogy katonai úton tudja támogatni az országot, cserébe ha Daniel elveszi a lányát, de arra nem fog sor kerülni soha.

- Jajj, hagyjátok őt, majd mindent a maga idejében - karolt bele Charlotte a fiúba, akinek grimaszba fordult az arca. - Még fiatalok vagyunk, ráérünk bőven. És Danny nagyon érzékeny fiú, nem szabad sürgetni - gügyögött.

Daniel hatalmas kényszert érzett, hogy a karját kitépje a lány szorításából felálljon, kirontson a kastélyból és gyalog térjen haza egyeses egyedül, az ismeretlenben, mert még az is jobb lett volna ennél. De nem tette meg, nem tehette. Azzal csak felbőszíti az apját, és felesleges menekülnie, a szeretett lányt úgysem kaphatja meg, hiszen nemsokára a tulajdon öccséé lesz. A kegyetlen sors áldozatává vált. Jobb ha beletörődik, akkor talán megkegyelmez rajta és egyikük korai halált hal. Talán ő hal meg egy vadászbalesetben, vagy Charlotte elkap valami halálos betegséget, akkor nem kellene tovább látnia őt, ez lenne a legjobb.

- Imádom az esküvőket, annyira meghitt és romantikus - nyávogott a lány, amiből Daniel csak annyit hallott bla-bla-bla, egészen addig, míg meg nem hallott valamit, mitől félrenyelte a vizét és köhögni kezdett, majd fulladozva megkérdezte;

- Tessék? Hogy mondod? - köhögte.

- Jajj, hát annyira logikus. Will az öcséd, ki más lenne a tanúja, ha nem a bátyja? - tette fel a lány az ijesztő kérdést.

- Ez bonyolult.. - suttogta.

Nem akarta elhinni, pedig a lánynak kivételesen teljesen igaza volt. Meghívták az esküvőre, az egyetlen öccse esküvőjére, és bár a menyasszony az ő igaz szerelme, aki szintén csak kötelességből teszi a dolgát, attól még Will ugyanúgy számít rá, és azt akarja, hogy mellette legyen. Szerette az öccsét, bármit megtett volna érte, de erre még ő sem volt kész. Az egy dolog, hogy meghívják, hisz természetes, még azok után is ami történt, az is, hogy ott álljon az öccse mellett gratuláljon, de az, hogy elvárják tiszta szívből örüljön a boldogságának és még jó képet is vágjon hozzá, maga a lehetetlen. Mert elég lesz odamennie, meglátnia a lányt ahhoz, hogy minden eddigi hitét megkérdőjelezze és meggondolja magát arról, hogy lemond-e róla. De azt nem várhatják el, hogy ott álljon tanúként mellettük, szinte ő nyomja a gyűrűt a kezükbe, és áldásával megpecsételje a nászt. Mert az kegyetlenség, ám ahogy az apját ismeri, tudta, hogy szemrebbenés nélkül rávenné a gyengébbik fiát, hogy kérje ezt a testvérétől, akinek szíve már így is darabokban hever.

Daniel fájdalmasat sóhajtott, majd kelletlenül felállt és szabadkozni kezdett a vacsoraasztaltól való távozása miatt, amit a lány szüleitől hosszú gyanakvó pillantásokat kapott, majd mikor azt is bevetette, hogy nem igazán érzi magát jól, kegyelmeztek neki, és engedték visszavonulni a számára kijelölt szobába. A feje lüktetett, a szíve hasogatott és, ahogy kinézett az ablakon, abba az irányba, merre szerelme lehet, szeméből fájdalom könnye fakadt, mely lelke vére volt, bár arcán nem hagyta legördülni.

Eközben, hosszú, sötét, távoli mérföldekkel odébb, az erdő kihalt csöndjét egy fiatal pár vitája zavarta föl. Már hosszú percek óta vitatkoztak egymással, de nem jutottak közös megegyezőre. A lány csak menni akart a saját, makacs feje után, a fiú pedig vissza akarta tartani, mondván túl veszélyes az, amire készül.

- Fogd már fel, hogy amire készülsz, az őrültség! - vágta korántsem higgadtan a lány fejéhez a fiú.

- Ha az lenne, akkor miért tétovázol? Miért próbálsz szavakkal hatni rám, azt remélve sikerül? - játszotta ki a szavait a lány. - Ha annyira őrültség lenne, akkor megragadnál, kérdés nélkül hazarángatnál és bezáratnál egy toronyba! De nem teszed! És nem azért mert úriember vagy, és inkább a szavakkal győzöl meg, mint tettekkel, mert nem hiszek neked!

- Nem veszélyes? - förmedt rá. - Akkor mégis miért jöttem szerinted utánad? Azért, hogy integessek neked, míg te vidáman távozol?

- Nem! Azért jöttél, mert betegesen vonzódsz hozzám, és imádod szemmel tartani minden egyes lépésemet, mert nem bízol bennem, és megakadályozni mindent, amire készülök, mindig azzal az indokkal, hogy túl veszélyes! Hát képzeld nem parancsolsz nekem! A magam ura vagyok! - próbált a lány elmenni a fiú mellett, vissza a lovához, de Will megragadta a karját és visszarántotta.

- Tévedsz! - suttogta dühösen, majd ajkait a lányéra szorította és vadul, erőszakosan csókolta meg, mely még így is csordultig telt érzelmekkel.

Lexi ajka puha volt és meleg, mely úgy nyílt meg Will előtt, mintha egész életében ezt a pillanatot várta volna. Édes volt akár a méz, kellemes, akár egy szelíd folyó sodrása és csábító akár a leghalálosabb méreg, mely hiába tudod, hogy halálodat okozza, mégsem tudsz ellenállni kísértésének. Will maga sem hitte el, ami történt. Hogy egy ilyen veszekedés után, ilyen durván esett neki a lánynak, aki készségesen viszonozta csókját. Soha nem hitte volna, hogy valaha így fogja ízleli a lány telt vörös ajkait, melyek hirtelen elszívták minden eszét és már csak arra tudott koncentrálni, hogy a lányt, soha többé ki nem engedi a karjai közül. Tévedett.

Ami számára egy évezrednek tűnő pillanatnak tűnt, csupán pár másodperc volt, mielőtt a lány rájött mi is történt és amilyen erősen csak tudta, a kezét meglendítve pofonvágta a megszeppent fiút, aki hirtelen azt sem tudta mi történt. Kipirult arccal, lihegve szívta magába a levegőt, míg kezével megérintette az ajkát, melyen már örök pecsétként ott ragyogott a lány csókja. Mert tudta, érezte, hogy visszacsókolt egy halvány pillanatra, míg vissza nem vette magára a megtörhetetlen álcáját, és ezt a lány sem tagadhatta le. Vagy megtehette volna, Will akkor is tudta volna mi az igazság, és a lelke mélyén a lány is.

Alexis rózsás, halványan pirosló arccal, dühtől lángoló szemekkel nézett a fiúra, aki most kissé öntelten vigyorgott rá, mintha azt üzenné a tekintetével; Lám-lám, úgy tűnik mégsem vagyok annyira közömbös számodra, mint, ahogy azt állítani szoktad.

- Igazad van, vonzódom hozzád, jobban mint azt el tudnád képzelni - vallotta be, választ adva a lány szavaira. - De nem azért jöttem utánad, mert kémkedek utánad, de azt bevallom nem szeretem levenni rólad a szemeimet, de nem azért mert ne bíznék benned, senki másban nem bízok jobban ezen a világon mint benned, még magamban sem ha a közelemben vagy - suttogta lassan, ahogy ismét közeledett a lányhoz, aki csak áhítattal, lemerevedve hallgatta. - Nem akarlak semmiben megakadályozni, csupán jobb szeretem ha inkább mellettem vagy, mert féltékeny vagyok ha mással látlak és féltelek, ha olyasmire készülsz, amibe nem avatsz be, mert azt hiszem rászolgáltam a bizalmadra, habár talán mikor hazudtam Lucasról ezt eljátszottam. De mindent, amit valaha tettem, ha megállítottalak azért tettem, mert halálosan szerelmes vagyok beléd és nem tudom mit tennék, ha bármi bajod esne! - fejezte be a romantikus szerelmi vallomást.

Alexis csak állt, bambán bámulva rá, nem számítva hasonló vallomásra. Mindig tudta, hogy a fiú miként érez iránta, de soha nem hitte, legalábbis nagyon remélte, hogy valaha kimondásra kerülnek a szavak. Készen állt rá, hogy leüvöltse a fiú fejét, amiért megcsókolta, de most egyszerűen képtelen lett volna bármit is mondani. Nézett rá a hatalmas barna szemeivel, melyekből egy pillanat alatt eltűnt a düh leghalványabb szikrája is. Tudta, hogy a fiú mit érzett, mikor látta őt a bátyja karjában, és mikor sajátjában tarthatta egy röpke pillanatig, mielőtt a bátyjáéba rohant. Tudta, hogy mennyire fájt neki a szerelem, ahogy szerelmét mással látta. De most, hogy Daniel kikerült a képből, már semmi nem állt közéjük. Így Willnek minden joga megvolt, hogy bevallja, mit érez, és Lexinek semmi kifogása nem lehet az elutasításra, mégis...nem állt készen elfogadni a fiú szerelmét, még nem.

Will félreértette a lány hallgatását, azt hitte meglepte a vallomás, pedig ő mindig nyíltan vállalta, hogy a lányért kész meghalni is. Közelebb lépett hozzá, egészen közel, miközben kezét a lány arcára simította. Érzelmekkel kavargó szemmel nézett le rá, miközben arcával közelebb hajolt, de mikor látta, hogy a lány nem mozdul felé, csak a lány homlokának döntötte az övét, úgy nézett az örvénylő szempárba. Örült volna ha a lány mond valamit, bármit, de nem várta el tőle. Will ennél nemesebb lelkű volt, és bár tudni akarta a lány válaszát, nem erőltette, hiszen csak most hagyta el a bátyja, ő pedig olyan hirtelen közeledett felé, időt kellett neki hagynia. Még várt egy pillanatot, hátha válasz kap, majd sóhajtott.

- Lexi - nyögte halkan. - Nem muszáj válaszolnod, ha most még nem tudod mit mondj, nem is várom el. Annyi időt kapsz amennyit akarsz, hogy átgondold. - nyugtatta meg a lányt. - Csak azt akarom, hogy tudd a szándékaim tiszták, és nemesek. És tudok várni rád, bármennyi ideig is kell, én várni fogok rád - suttogta, majd elhátrált a lánytól, aki felsóhajtott, mikor a fiú távolabb került tőle. Tudta, hogy van kettejük között valami, és most, hogy Daniel elment mi oka lett volna tagadni, nem jön vissza, ő pedig megérdemli a boldogságot, nem tagadhatja meg tőle senki. És Will mindent meg fog neki adni, ezt tudta jól. Ő csak félt, még nem állt rá készen, hogy kitárja a szívét, a fiút pedig nem akarta áltatni.

- Ez nagyon romantikus volt, gyerekek - gúnyolódott a csuklyás fickó.

- Most már elegem van - horkant föl Will. - Megtudhatom végre, hogy te meg ki a franc vagy? - förmedt rá a fiú.

- Csak egy régi barát - villant ki egy álnok mosoly a csuklyája alól, és tisztán látszott, hogy a lány felé fordult. - Nem igaz, Hercegnőm? - kacagott fel.

- Most komolyan, Alexis! Ki ez az alak - lépett a lány elé, védekezően testével takarva őt.

- Fogalmam sincs - szólalt meg a lány halkan, először azóta, hogy Will bevallotta mit érez.

- Rendben, mi most azonnal megyünk - ragadta meg a lányt.

- Nem, nem mehetünk, Lucasért kell mennünk - nézett mélyen a fiú szemébe.

- Nem bízom benne. Ez az alak annyira ellenszenves - suttogta.

- Én sem, de azt mondta visszahozza Lucast! - válaszolta a lány.

- Ha nem tudnátok hallom - szólt valahonnan a távolból, bár korántsem sértetten, inkább élvezte, hogy az orra előtt beszélik ki.

- Akkor menjen és hozza vissza, de te nem mész vele! Eszedbe se jusson! - próbálta kiverni a fejéből a gondolatot.

- Ki tudja hová megy és mit tesz, ha egyedül megy? - aggodalmaskodott a lány.

- Hercegnő - ugrott le a lováról és a lány felé csörtetett.

Will védekezően közéjük vetette magát és kivonta kardját, melyet az idegenre szegezett. A tekintete villámlott. Az idegen nem nagyon törődött vele, még közelebb lépdelt és a lány előtt féltérdre ereszkedett, meghajolva előtte.

- Hercegnőm - suttogta. - Felesküdtem atyád nevére és most téged szolgállak. Becsületszavamra mondom, a korona és a trón szolgálatában állok és kész vagyok teljesíteni annak örökösének minden szavát. Az életem és a kardom a tiéd - suttogta, miközben kezét a szívére szorította. Will gyanakvóan figyelte. Ha egy rossz mozdulatot is mer tenni lecsapja a karját.

- Bármit megteszel? - kérdezte a lány ravaszul.

- Akármit, amit kívánsz hercegnőm. Ha azt kéred, még saját véremet is ontom érted! - válaszolta.

- Rendben - sóhajtott a lány. - Akkor vedd le a csuklyádat, harcos, és mondd el ki vagy! A hercegnőd ezt kívánja!

Az alak felegyenesedett, annyira fenyegető volt, ahogy Alexis fölé tornyosult, és hosszú köpenyébe belekapott a fák között elsüvítő szél a lány köré fonta azt. A lány egy pillanatig úgy érezte mintha a halál jéghideg istenével állna szemben, de csak bámult be a sötét csuklya alá, a tekintetét kutatva. Majd a férfi bólintott. A lány a kezével megérintette a fiú arcát takaró csuklyát, nagyon kellemes anyagból készült, majd lassan, óvatosan hátratolta azt, így láthatóvá vált a fiú arca. Közben Will a lány mellé lépett, hogyha bármi történne, azonnal közbeléphessen.

A magas, karcsú srác, ismerős volt a lány számára. Már találkoztak korábban. Sápadt, fehér arca volt, mely férfias vonásokba futott, rövidre nyírt barna hajjal rendelkezett, és arcáról hatalmas, a lány lelkéig hatoló acélszürke szempár nézett vissza rá. Tiszta színe volt, örvénylő és ragyogó, akár csak a kardja pengéje. Akár egy élő fegyver.

A lány emlékezett rá arról az estéről, mikor Daniel elment. Mikor féltékeny volt amiért Will egy másik lányt kért fel táncolni, nem pedig őt. Ő kétségbeesetten oda akart rohanni és letépni a lány fejét. Helyette viszont szó szerint belerohant ebbe a fiúba, aki már akkor is túlságosan megalázkodó, mégis fölényeskedő és titokzatos volt. Will is emlékezett rá, hiszen minden embernek megjegyzi az arcát, akit meg akart ölni. Kevés emberből állt a lista. De amint meglátta, hogy azon az estén Alexissel keringőzik, a lista elejére ugrott. nem csoda, hogy annyira ellenszenves volt számára. Az idegen gúnyosan vigyorgott a megszeppent képük láttán.

- Mint mondtam, csak egy régi barát - kacagott, ám hangjában semmi kedvesség sem volt. Csak elfojtott érzelmek.

Nos? Hogy tetszett? Nagyon béna volt? Komiknak örülnék :))
Cup-cup♥
Xoxo, Lora