48. *Amit Sosem Mondtam*

Sziasztok! Megérkezett a legújabb rész, amit ezúttal a számomra legkülönlegesebb embernek küldeném. NeM csak a tartalMa Miatt, a "soha el neM Mondott dolgok Miatt" amit végre kimondtunk, meg M. Miatt. Hanem azért is, mert ez most neked szeretném ajánlani, a tegnap emlékére, és ahogy Will fogja mondani, ÖRÖKKÉ! És sajnálom, hogy nem bíztam meg benned! Most nevet nem írok, de tudja az jól, akinek szól. Kár a mai napért, de ettől függetlenül nagyon szejetlek és tudd, hogy tőlem soha nem szabadulsz! ♥

Birdy♥All you never Say

- Szóval te vagy az a pasas a bálról? - nyögte ki a lány, anélkül, hogy előtte végiggondolta volna, mire a fiú egy furcsa grimaszt vágott, mintha a lánynak másnak is eszébe kellene jutnia.

- Csak ennyi? A bálos fazon? - kérdezte sértett hangon.

- Hánytorgassam fel a múltat? - tette fel a költői kérdést. - Hát rendben! Meg a nyilas csávó az az előtti bálról, aki majdnem lelőtt - kezdte a lány.

- Be kellett olvadnom, és azt tettem, amit a király kért, kémesdit játszottam - szólt közbe.

 - A titkos zaklató, aki belopódzott a szobámba - vetette oda neki a lány durcásan. - Egyébként mit akartál akkor?

- Nagyon remélem, hogy a szándékai tisztességesek voltak - lépett közelebb Will, meglengetve a kardját a fickó előtt.

- Csupán figyelmeztetni akartalak a közelgő veszélyről, amibe persze belesétáltál - dörgölte a lány orra alá. - És mindezt azzal köszönted meg, hogy betörted az orrom.

- Megérdemelted, így jár az aki rám ront mikor elvonulok magányomba, de hagyjuk ezt az egészet! A múlt már elmúlt, már nem érdekelt mi történt a múltban, csak a jövő érdekel, aminek Lucas a része lesz!

- Természetesen, és ha hagynátok indulni, már úton is lennék! - gúnyolódott a kapucnis.

- Rendben, mi is megyünk! - mondta a lány Will megkérdezése nélkül, és a lovához sétált.

- Tessék? - csörtetett oda hozzá a fiú. - Hogy érted, hogy mi is?!

- Ó, hát azt hittem nem engedsz el vele egyedül. És, hogy oda mész, ahol én vagyok - játszotta ki a fiú szavait, bár nem értette miért vágyik rá, hogy a fiú, aki a veszély legkisebb jelére is elmenekíti a lányt, miért tartson velük. - De ha nem akarsz jönni, nem muszáj. Én megyek!

- Legalább megjegyezted a szavaimat - mondta egy sóhajtás után. - És örülök, amiért nem próbálsz meg küzdeni ellenem, hanem beletörődsz, hogy nélkülem ugyan sehová nem mész! - suttogta, miközben a lány derekára csúsztatta a kezét és felemelte Dakota nyergébe, majd a saját lovához lépett és villámgyorsan felpattant a nyergébe.

- Pedig már kezdtem reménykedni, hogy a vallatás után, hagytok utamra menni - morogta az íjász, mikor Will és Lexi felzárkózott mellette a lovukkal.

- Arra ugyan ne számíts! Megmondtam, nélkülem nem mész Lucasért! - ismételte meg a lány sokadjára. - És még mindig nem mondtad meg a neved!

- Nem is fogom - vigyorgott. - Az az én titkom marad!

Az erdőn haladtak végig, és eleinte még mindhárom ló elfért egymás mellett. A lány haladt középen, hogy a két fiú oldalról védeni tudja, ha bármi történne, bár a kapucnis szerint, ez még nem tűnt valószínűnek, inkább a későbbi órákban, mikor átlépnek a szomszédos ország terültére. Északnak tartottak és kétnapi járóföldre voltak úti céljuktól.

Szinte az első pár órában egyikük sem szólt semmit, csak csöndben mentek egymás mellett, fürkészve a vadont, a lehetséges támadásoktól tartva. De nem történt semmi. Még csak egy katonát sem láttak, pedig már közel jártak a határhoz. A lánynak ez gyanús volt, bár nem tette szóvá. Bár semmi nem történt, csupán egyre sötétebb lett és hidegebb.

Mikor az út szűkösebbé vált és közeledtek az országhatár felé a csoportvezető kijelentette, hogy ő előrébb megy pár méternyire, míg Lexi és Will egymás mellett haladtak. Szinte mióta elindultak egy szót sem szóltak a másikhoz. Nem tudták mit kellett volna mondaniuk. A lány csak Will korábbi szavaira tudott gondolni és arra, ha felhozza a beszélgetés lehetőségét, Will azt fogja hinni választ ad, de ő nem akart választ adni, pontosabban nem tudta mit válaszoljon. Will pedig nem akarta sürgetni a lányt, de most másra nem is tudott gondolni csak arra, hogy kimondta azokat, amiket korábban kimondhatatlannak hitt és a lelke egészen megkönnyebbült. De valamilyen szinten bántotta is, hogy úgy letámadta vele a lányt, aki nyilván még nem volt kész továbblépni és feledni a múltat.

- Figyelj - szólt hozzá a fiú halkan, miközben kezét a mellette lovagoló lány közelebbi combjára tette. - Tudom, nem kellett volna elveszítenem a fejemet és letámadjalak - nézett rá bocsánatkérően, míg a lány csak bambán, távolba révedő tekintettel meredt vissza rá. - Még nem állsz készen elengedni a múltat. De addigis tudd, minden egyes szavamat komolyan gondoltam.

- A múlt elmúlt - válaszolta a lány, elfordítva fejét, előre meredve a távolba. - Hiába dacolok ellene, nem tudok változtatni rajta, sem meg nem történtté tenni, csupán elfogadhatom. Elfogadtam, és elengedtem, a múlt láncai már nem csörögnek rajtam, levertem őket - szólt, ámbár hangja még mindig rettenetesen fájdalmasan csengett és a fiú késztetést érzett rá, hogy a karjába vonja és addig el ne eressze míg minden szörnyűség el nem múlik.

Ámbár hirtelen nem tudta mit mondjon, hozza föl ismét a témát, hiszen a lány arról beszélt megszabadult a múlt béklyóitól, vagy arról, hogy szíve minden szeretetével Danielt szereti, csupán elfogadta, hogy elment, de ettől örökké rá fog várakozni. Bár a lány keserű hanglejtéséből nem tudta kikövetkeztetni melyik lehet.

- Még nem állok készen rá - suttogta, és Will azonnal tudta mire gondol. - És nem tudom valaha kész leszek-e rá.

- Én tudok várni rád - suttogta és aprót megszorította a lány combján tartott kezét, mire Alexis végre felnézett rá. A szemében annyi érzelem kavargott. Bár azoknak legtöbbje fájdalmas, szomorú örvényben gyűlt össze. - Örökké tudok várni rád.

- Will...én... Én nem hiszem, hogy tudom viszonozni a szerelmedet... Még ha örökké vársz, akkor sem - suttogta őszinte sajnálattal a hangjában, majd lehajtotta a fejét és eltakarta arcát a fiú elől. - Én...sajnálom...

- Nem hiszek neked - suttogta, miközben átnyúlt a köztük lévő távon és a lány álla alá csúsztatta a kezét, megemelve azt, kényszerítve a lányt, hogy a szemébe nézzen. - Tudom, hogy képes vagy szeretni! Csupán félsz kitárni a szívedet. Félsz szeretni. Félsz Engem szeretni - mondta ki a szavakat, amiket már hosszú idő óta ki akart mondani. - De Én nem Ő vagyok! Én nem Daniel vagyok! - mondta el azt, amiről tudta, hogy a lány fél, attól félt, hogy ő is olyan mint a bátyja. De tévedett. - Tudom, hogy ettől félsz! De azt is tudom, hogy a lelked legmélyén tisztában vagy vele, hogy én képtelen lennék olyat tenni veled, amit ő tett.

- Higgy amit akarsz - rántotta el durcásan a fejét. - De én nem félek! Semmitől sem félek! Főleg nem attól, hogy olyan vagy mint a bátyád - a végére a hangja valósággal remegett. - Épp ezért nem szeretlek, és nem is foglak soha, mert nem olyan vagy mint Ő, és mégis pont olyan vagy. Inkább keress egy olyan lányt, aki megérdemel téged, és viszont szeret.

- Hát nem érted, hogy neked csak te kellesz? Csak téged akarlak szeretni, csak téged ölelni, csókolni hátralévő életem minden napján? - emelte fel a hangját. - Téged ölelni éjjelenként, magamhoz vonni és reggel arra ébredni, hogy békésen pihegsz karjaimban? Téged akarlak, senki mást! Csak téged!

- Will... - suttogta lemondóan.

- Ha nem akarnád, akkor miért csókoltál vissza? - kérdezte, és már a lány szólásra nyitotta a száját, hogy letagadja, ám a fiú nem hagyta. - Ne merd letagadni. Legalább ezt az örömöt ne vedd el tőlem. - kérte. - Tudom, hogy csak egy pillanat volt, de addig megfeledkeztél mindenről, az egész világról, csak én voltam és te. - suttogta. - Aztán visszatért minden, ami a múlthoz láncol és a fájdalomhoz. Engedd, hogy elfeledtessem veled! - fogta meg a lány kezét. - Engedd, hogy boldoggá tegyelek! Engedd, hogy melletted lehessek és annyi szép emlékkel ajándékozzalak meg, míg elfelejtesz minden rosszat, ami a múltban ért. Engedd, hogy szerethesselek! - suttogta, miközben szemével egészen a lány lelkéig hatolt, szinte magába szippantotta.

- Otthon is maradhattatok volna, ha a szerelmi életetekről akartok beszélni - förmedt rájuk a kapucnis. - De most, hogy már nem tudok ellene mit tenni és a nyakamon maradtatok, jobban tennétek ha csöndben maradnátok! Már nemsokára a két ország határához érünk, onnantól pedig ellenséges terep!

Alexis megkönnyebbülten sóhajtott, amiért a kapucnis megmentette őt ettől a kínos beszélgetéstől. Nem akart erről beszélni, nem akart érzelmeket táplálni senki iránt, nem mert szeretni és beszélni sem róla. Még nem állt készen rá. Will viszont dühös volt, amiért az idegen ismét közbeszólt, ő beszélni akart, elmondani amit érez, amiket oly régóta magába fojtott. És most úgy érezte mindent kimondhat. Ki akarta mondani. A lány szemébe nézve, elmondani neki azokat a szavakat, melyeket minden éjjel elsuttogott magának, mióta találkozott a lánnyal. Amiket elpróbált magában, hogyan közli vele, de aztán nem merte megmondani. Most itt volt a lehetőség, és nem akarta veszni hagyni.

- Egyébként, hogyan tervezed, hogyan fogunk bejutni a kastélyba, hogy kihozzuk Lucast? - kíváncsiskodott a lány, hogy megússza a Willel való beszélgetést, mikor a messzeségből előbukkantak a hatalmas kastély tornyai.

- Mi sehogy - válaszolta kuncogva. - Elég ha én bejutok és aztán ki Lucassal, nem fogom még kockázatosabbá tenni azzal, hogy titeket is viszlek, főleg téged! És bármit is mondtok, ebből nem engedek! Gondolom a herceged is így van vele - mondta különös megvetéssel a herceg szót.

- Most az egyszer egyetértek vele - bökött a fejével Will a kapucnis felé. - És ha kell odakötözlek egy fához, de te be nem mész oda, megértetted? - főnökösödött, mire a lány durcásan, de bólintott.

A Hold már magasan járt, bár a sűrűn nőtt fák között szinte egyetlen sugara sem jutott át, így a kis csapat teljes sötétségben haladt végig az erdőn, ami egyre szűkebbé és fojtogatóbbá vált körülöttük. Valamint a levegő hőmérséklete is csökkent. A szél fújt, belekapva Alexis hosszú, kiengedett hajába, a levegőben sodorva tincseit, többször Will arcába fújva, amit a fiú nem bánt, hiszen ezzel is közelebb érezhette magához a lányt, és belélegezhette illatát. A lány összefonta maga körül a karjait, fázott. Bár nem is volt túlöltözve, egyszerű pólót viselt és nadrágot, ami korántsem védte a hűvös, éjjeli levegőtől.

A vezér hirtelen megrántotta a lova kantárát, megállt, majd leszállt a lováról. A mögötte jövők alig láttak valamit, bár azt észrevették, hogy a vezetőjük megállt, így ők is hasonlóan cselekedtek, bár nem értették miért álltak meg, hiszen még csak alig 3 órája indultak el, és még hosszú út állt előttük, nem pihenhettek, vagy tarthattak szünetet.

- Miért álltál meg? - kérdezte Will gyanakodva, nem bízott az idegenben.

- Közvetlen mellette mész, mégsem tűnt fel, hogy a lány mennyire kimerült, és mindjárt halálra fagy? - vetette oda neki, majd a lány lovához lépve, megragadta a remegő lány derekát és könnyedén leemelte a lováról. - Tessék - terítette a lány vállára, a frissen levetett, még saját testétől meleg és illatát viselő fekete pulcsiját.

A lány hálásan nézett föl rá, míg Will bosszúsan leszállt a lováról és a lány mellé sietett, odébb lökdösve tőle a segítő idegent, aki csak bólintott egyet, mikor a lány a szemévet köszönömöt intett neki. Will dühös volt, és hibáztatta magát, amiért nem vette észre mi történik. Látnia kellett volna, hogy a lány milyen nagyokat pislog, hogy szinte leragad a szempillája, észre kellett volna vennie, hogy remeg, hallania kellett volna, hogy a fogai egymáshoz ütődnek, ahogy vacog, neki kellett volna odafigyelnie rá, nem ennek az idegennek, hiszen azért jött, hogy vigyázzon rá. De túlságosan lefoglalta, hogy gyönyörködjön benne és a saját igazát erőltesse rá. Észhez kell térnie, nem véthet több hibát. Ezek még ráérnek később, most a lányra kell vigyáznia, a szerelmére kell vigyáznia.

- De így te fogsz fázni - suttogta a lány, miközben megpróbálta lehámozni magáról a meleg pulcsit, melybe nagyokat szippantva belélegezte a meleg férfias illatot, ami annyira ismerős volt valahonnan. Vissza akarta adni, bár a bőre kétségbeesetten kiáltott utána, mikor lehúzta remegő vállairól.

- Nekem van másik - villantott rá egy kedves mosolyt. Ez volt az első alkalom, hogy a lánnyal nem követelőző, erőszakos vagy gúnyolódó volt. - Tudod én felkészülök, mielőtt belevágok egy ilyen dologba - dörgölte a lány orra alá, aki már vissza is bújt a meleg anyagba.

Az íjász magas volt, és izmos, a mellkasa hatalmas, így a lányon lógott az egész pulcsi, majdnem a térdéig leért, és olyan aprónak és törékenynek nézett ki abban a nagy sötét anyagban. Szinte beleolvadt az éjszakába a sötét pulcsival, ami kifejezetten passzolt a szeme színéhez, ami bár barna volt, majdnem olyan fekete, mint a sötét éjszaka és a csillagok, melyek benne ragyogtak.

- Tábort verünk - jelentette ki a vezető. - Aludnod kell! - nézett jelentőségteljesen a lányra.

- Nem! Miattam nem kell megállnunk, bírom még! - ellenkezett, bár hasztalan volt.

- Fáradt vagy, alig tudsz már állni a lábaidon! Aludnod kell! - ismételte meg magát. - Tüzet kell raknunk, és kicsomagolni. - magyarázott. - Te, menj és szedj tűzifát. Én addig lepakolok!

- És én mit csináljak? - kérdezte Lexi.

- Ne legyél útban - válaszolta, majd a lovához lépett és elkezdte levenni a ló farán vitt két nem túl nagy csomagot.

- Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül akarlak hagyni vele, itt az erdő közepén, már majdnem ellenséges terepen - mondta Will, mielőtt rászánta volna magát, hogy elmenjen fát gyűjteni.

- Miért? Tán te észrevetted, hogy fázik? - szegezte rá a tekintetét a hercegre és egy pillanatra Lexi is ránézett. - Vagy ha túl elkényeztetett vagy ahhoz, hogy fát szedj? - förmedt rá. Tudod mit! Majd én megoldom azt is, csak utána én nem merem majd itt hagyni veled, mert te képtelen vagy figyelni rá, mert csak a saját dolgaidat mondogatod neki, és azt se veszed észre, hogy mennyire nem akarja hallani. - folytatta. -Azért jöttél, hogy vigyázz rá, nem? Mert eddig épp csak az ellenkezőjét teszed!

- Tudd, hogy kivel beszélsz! - vágta rá Will nyersen.

Nem tudta miért, de ha ez az alak a közelben volt, főként a lány közelében egyszerűen nem tudott uralkodni magán, elvesztette a fejét és csak a féktelen gyűlöletet érezte a férfi iránt, aki nyilván nem közömbösen tekintett a lányra. Nem. Látta a tekintetét. Ahogy ránézett. Ő is ugyanígy szokott rá nézni.

- Ó elnézést, őfelsége, most bizonyára a fejemet véteti, amiért őszinte mertem lenni! - gúnyolódott.

A lány csak kapkodta köztük a fejét, nem értette ezek miért utálják ennyire egymást. Úgy érezte, mintha egy harcmező kellős közepére került volna, ahol ő a nyeremény. Mintha azért harcoltak volna, hogy elnyerjék a lány elismerését. Mindketten csak a jót akarták, de ezt elhomályosította egymás kritizálása és a bizalmatlanság.

- Elég! - szólt közbe a lány, mire mindketten elhallgattak. - Ha most komolyan onnan indult ki, hogy ki hoz tűzifát, akkor majd én hozok, csak hagyjátok abba -  indult volna el, de végül nem tette.

- Nem - förmedtek rá egyszerre. - Majd én hozok - mondta végül Will. - Te csak maradj, és ha bármi történne, csak kiabálj, és azonnal itt leszek - mondta, majd vetett egy jelentőségteljes pillantást a kapucnisra, és elment.

- Fura egy alak a te herceged. Kimondottan idegesítő! - jegyezte meg a férfi, mikor Will odébb került és ő nekiállt leszedni a csomagokat.

- Nem az én hercegem - mondta a lány, miközben mellé lépett és segített a csomagokból előhalászni a szükséges dolgokat. - Soha nem is akartam, hogy az legyen.

- Akkor mit akartál? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.

- Szabadságot - válaszolta Alexis. - Szabad akaratot. Szabad választást. Szerelmet!

- Az élet mit sem ér, ha nem élheted úgy, ahogyan te akarod - mondta és egy megfejthetetlen vigyort villantott a lányra, aki egészen elsápadt, és különös szomorú kifejezés ült ki az arcára.

- Egy barátom is mindig ezt mondta - suttogta halkan. A férfi kitartóan figyelt, ott csüngött minden egyes szaván, mintha várt volna valamit, hogy a lány mondjon valamit, még valamit. De nem mondta.

- Akkor a barátodnak tökéletesen igaza van - mondta a férfi, kutatva a lány tekintetét.

- Igen, az volt - suttogta elhalóan. - A legjobb barátom volt, rajongtam érte - nevetett fel keserűen. - Rettenetesen hiányzik! Már 7 éve nem láttam - horkant föl fájdalmasan, majd rájött kivel is beszél és azonnal bezárult. Nem értette miért pont neki mesélte el a legféltettebb titkát, azt, amiről senki más nem tudott. Pont ennek az idegennek, akiben egyáltalán nem bízott. Ostoba volt, amiért kikotyogta.

- Miért? - kérdezett rá, de mikor nem kapott rá választ folytatta. - Lehet, te is hiányzol neki! Miért nem keresed meg?

- Mert nem lehet - förmedt rá a lány. - Nem tehetem és kész! Nem akarok erről beszélni!

- Jól van, azért nem kell leharapni a fejem - emelte maga elé a kezeit a férfi. - Csak kérdeztem! De tudod mit?! Te tudni akarsz valamit tőlem, én pedig tudni a válaszodat! Kíváncsi vagyok erre a történetre!

- Nem akarok tudni tőled semmit! - mondta a lány duzzogva.

- Hát, oké. De akkor találj ki nekem egy új nevet, mert az igazi kilétemet sosem tudod meg - vonta meg a vállát. - Hát jó. Te döntesz! - távolodott el tőle, majd leterítette az erdő talajára a pokrócot, amint talán két ember férhetett el.

Annyira kiismerhetetlen volt. Az egyik pillanatban magába zárkózó, nyers és gúnyolódó, a következőben törődő, figyelmes és egy kedves, aztán mintha magára kellene öltenie egy álarcot, hogy elfedje igazi természetét, ismét visszasüllyed a goromba páncélja alá. Annyira fura volt, és mintha olyat várt volna el a lánytól, ami képtelenség lenne. Mintha azt várná el, hogy feltétlen bizalmába fogadja. És még valamit, mintha valami rég kihalt érzést próbálna belobbantani benne, mintha azt remélné, a lelkében leégett tűz helyén még szikrát talál, amit belobbanthat, de nem tudta, mert az elméje hevesen tiltakozott ellene. Mert az a szív, mely egyszer már megégett, nem mert ismét lángok közelébe menni, hiába tudja, hogy már kihűlt.

Csak bámult a lányra, tekintetét kutatva, mintha beláthatna a lelkébe. Mintha kutatna valami után, ami már rég elveszett benne. Ám egy pillanatra, ahogy a lány az acélszürke szemekbe meredt, beléjük látott és csak egy apró másodpercre is, de meglátta a bennük fodrozódó űrt, a keserű gyászt, és a végtelen fájdalmat, mely ezidáig mind ott csillogott a szempárban, majd eltűnt, mintha falakat húzott volna maga köré, hogy megállítsa a betolakodókat. Elfordult a lánytól, és csöndben folytatta amit elkezdett, de a lányhoz nem voltak már szavai. Mintha haragudott volna rá valami olyanért, amiről a lány nem tehet. Mert talán ő tudott valamit, amit a lány nem...

Okés, nos ennyire sikeredett, remélem tetszett, sok ölelés és puszi minden kedves olvasómnak.
Cup-cup♥