2014. szeptember 15., hétfő

49. *Ki Álmomat Őrzi*

Kedves drága olvasóim, megérkezett a legújabb rész. Sajnálom a rengeteg késést, de mostanában mindig közbejön valami. Nem kifogásokat keresek de most tényleg. Ott a suli, ami brutálkemény így nulladik után, jön be a sok tantárgy és a tanárok is szemetek. Ott van az edzés, ahol már lesérültem és egész hétvégén azt hittem eltört az ujjam, de szerencsére (nem tudom mennyire szerencse) csak az ízületeim gyulladtak be vagy mi a tököm. A röntgen szerint semmi baja, bár én abban a röntgenes nőben nem bízom, mert nagyon bunkó volt... Na szóval fájó ujjal nehéz is írni, de mára meg a nővérem kinyírta a gépemet, szóval ezt most telefonon pötyögöm be...még jó, hogy nagyjából már készen van. Ahjj nembírom, az iskola tönkretesz... na de nem dumálok, itt az új rész. további titkolózással és semmi haladással Lucas felé. De az íjász annyira cuki awww :)


Birdy



A parázsló tűz halkan ropogott, ahogy a lángcsóvái magasra csaptak fel, bevilágítva a sűrűn nőtt erdőt, melyben csak sötétség uralkodott. Szikrák szóródtak a sötétbe, s a tűz fényei játszottak játszottak a körülötte alvók arcán. Lexi békésen szuszogott Will mellkasán. Bár a lehető legtávolabb aludt el a fiútól álmában forgolódva egyre közelebb és közelebb fészkelődött a fiúhoz, majd szorosan hozzábújva, érezve a teste melegét, a fiú mellkasán találta meg a fejének kényelmes pozíciót, és a fiú egyenletes szívverése még inkább megnyugtatta és még mélyebb álomra szenderült.
A lány arcára néha árnyékot vetett a tűz fénye, majd izzó lángnyalábok jártak rajta táncot, amit a csapat harmadik tagja élvezettel nézett. Ő nem aludt, jelenleg ő őrködött. A veszély legkisebb jelére is felkapta volna a fejét, de a közelben nem volt senki, így ha már ébren kellett maradnia, legalább kiélvezte. Nézte a lányt, az arcán megpihenő árnyakat és a tűz kellemes, bohó játékát, a néha-néha elnyíló ajkait, szempillái könnyed megrebegését, apró, légies mozdulatait.
Mióta a herceg visszaért a tűzifával szinte hozzá sem szólt a lányhoz, pedig kedve lett volna beszélgetni vele, élvezte Alexis társaságát, csupán a herceg jelenléte zavarta. Nem kedvelte őt, de az érzés kölcsönös volt. Idegesítette, hogy ott volt, idegesítette, hogy úgy tett minta mindenhez értene, mintha ezen a terepen könnyedén meg tudná védeni a lányt, vigyázni rá. De tévedett, esélytelen volt. Ezen a terepen csak neki volt esélye, hogy a lányt biztonságban tartsa. Ismerte az erdőt, jobban mint a tenyerét. Tudta hol húzódnak rejtett csapdák, sebes vizű hirtelen folyamok, szakadékok, és hol érdemes haladni ha nem akarnak feltűnést kelteni. A herceg itt felesleges volt, bár a lánynak sem kellett volna vele jönnie, azt mégsem bánta, hogy vele tartott.
Mikor a kiskirály visszaért lerakta a fákat egy kupacba és letelepedett a lány mellé, azonnal körülötte kezdett forogni, kérdezgetni őt, hogy jól van-e nem fázik-e és így tovább. De szerencsére a korábbi témát nem hozta fel, különben az épp tüzet rakó férfi, aki fél füllel mindig odafigyelt rájuk nagyon csúnyán odahúzott volna neki a bal szeme alá, amiért nem tiszteli a lány kérését, miszerint nem akar erről beszélni.
Mire a fa szikrát kapott és belobbant a tűz Lexi már álomba is szenderült a legtávolabb húzódva a fiútól, aki az alvó lány haját simogatta. A kapucnis kedvet érzett rá, hogy odamenjen, letépje a lányról a kezét és azt mondja neki, hagyd aludni, még felébreszted, de nem tette, inkább csak durván ráförmedt.
- Egyikünknek őrt kell állni - mondta hidegen. - Te aludj, kezdem én. Majd három óra múlva cserélünk! - majd odébb sétált és letelepedett arra a helyre, ahol most ül.
Will gyanúsan szemlélte őt, nem volt biztos benne hogy le akarja hajtani a fejét, úgy pedig végképp nem hogy ez az alak fog őrködni. Nem bízott benne, és nem is kedvelte. Ellenszenves volt, tapintatlan és arrogáns. Akár egy egyszerű paraszt, akit a harcmezőre küldenek.
- Ne izguljon felség, nem fogom álmában átvágni a torkát. Annyi becsület van bennem, hogy még a legellenszenvesebb alakokkal is tisztes harcban végzek - vetette neki oda, majd elfordult.
Will egyáltalán nem nyugodott meg a szavaktól, de a fáradtság legyőzte. Lehajtotta a fejét és pár pillanat múlva az álom elragadta. Tudta, hogy vigyáznia kell a lányra, hiszen ezért tartott velük, de ezt csak úgy teheti meg ha pihen, erősnek kellett lennie, mert érezte, hogy ez veszélyes út elé néznek, amiről csak remélni tudta, hogy mind túlélik, bár az idegen alakot nem nagyon sajnálta volna, ha odavész.
Az íjász csak üldögélt egy öreg fa tövében, fáradtan sóhajtozott, de nem alhatott el. Tudta, hogy ébernek kell maradnia, hiszen érezte a veszély közelgését. Tudta, hogy nem lesz nyugodt éjszakájuk, valaki, akár ellenség, akár barát, de rájuk fog találni, és ő nem akart felkészületlen lenni. Rendíthetetlenül bámult a lángnyelvekbe, melyek vérben úszva újra és újra egymásnak feszültek, forró izzásban harcoltak, s a végén egyikük kioltja a másikat. Akár a szerelem mely idő után elporlad a vigaszt nem lelő szívekben.
A percek lassan, kínlódva vándoroltak, lassan szálltak tova, ahogy az éber fiú csak bámult ki a fejéből, elgémberedve, hirtelen szerzett utazótársait nézve. Be kellett vallania, hogy talán nem is zavarta annyira, hogy vele tartottak. Bár a fiú még mindig az agyára ment, örült annak, hogy ezúttal nem magányos farkasként kell, az életét kockáztatva cselekednie. A lányt viszont kifejezetten féltette, örült, amikor vele volt, hiszen kedvelte őt, élvezte, amikor játszadozhat vele, titkolózhat előtte, az őrületbe kergetheti, de ez most más volt. Féltette őt, nem akarta, hogy baja essen, mert nem fog más olyan szórakoztató lányt találni mint ő, akit ilyen szinten fel tud idegesíteni.
De ahogy a lányt nézte, hirtelen egy nagy, gyönyörű barna szempár nézett vissza rá. A lány ott feküdt a herceg mellkasán és szemeit a másik fiúra szegezte. Nézte a fiút, aki a fa tövében kucorgott, lezseren egyik karjával a térdén támaszkodva, és cinkosul vigyorgott vissza rá, mintha épp egy titkot súgott volna meg neki. Aludj, formálták ajkai a szót, de a lány inkább lassan felemelkedett, felállt, majd a fiúhoz sétált, és leült mellé a nagy fa tövében.
- Aludnod kellene - mondta a fiú, majd felé fordult és rávillantott egyet a ritka, kedves, törődő mosolyai közül.
- Neked is - válaszolta egy ásítás kíséretében.
- Valakinek őrködnie is kell, hercegnő! - tért vissza ismét a gúnyos vigyor. - Menj vissza aludni!
- Akkor őrködök veled. Remélem nem zavar.


- Tudom, hogy a megszállottam vagy, de tulajdonképpen...
- Remek! - vágta rá egy vigyor képében a fiú megjegyzésére. - Úgyis kérdezni akartam valamit!
- És miből gondolod, hogy hajlandó vagyok válaszolni is? - kérdezte gúnyolódva.
- Ó, hidd el, válaszolni fogsz! - bökte oldalba. - Szóval, első kérdés! - kezdett volna bele.
- Hé-hé-hé, lassíts királylány. Sajnos nem szolgálhatok olyan információval, amire szükséged lenne - próbálta terelni a témát.
- Miért nem?! Miért titkolózol?! Miért kezelsz úgy mint egy felelőtlen gyereket, aki nem elég érett, hogy felfogjon valamit? - kiabált rá a lány.
- Shh - tapasztotta a kezét a lány szájára. - Ne kiabálj, anélkül is megértem. És másodszor, lehet mások is vannak a közelben, akiket nem szeretném, ha idecsalogatnál.
- Jólvan - ásított egy nagyot. - De muszáj tudnom valamit - nyögte félálomban, a szemei egyszerűen le akartak ragadni, bár a lány küzdött az álmosság ellen.
- Tudod mit? Inkább elmesélek egy történetet - mondta, és mielőtt a lány válaszolhatott volna, már bele is kezdett. - Régen, sok évvel ezelőtt, élt egy fiú. Még szinte gyerek volt, olyan 14 éves lehetett - mesélte, és érezte ahogy a lány feje egyre inkább a vállára hajtódik. - Az apja mindenáron katonát akart faragni belőle, pedig ő nem akart az lenni.
- És mi történt vele? - kérdezte álmosan, ásítozva, szinte már majd elaludt.
- Katona lett. Nagy harcos, dicső vitéz, becsületes lovag, aki mindvégig királya hű alattvalója volt, és őt szolgálta. - sorolta. - De ezért le kellett mondania mindenről, ami valaha fontos volt neki. - szorult ökölbe e keze. - Hátrahagyta a testvérét, a családját, a barátait, és a szerelmét is.
- Ugye jó vége lesz? - nyögte, de a szemei már csukva voltak.
- Nem tudom. Sajnos a fiú élete már csak a harcról szól. A lány, akit pedig egykor szeretett már más felesége lesz. - válaszolta, de már hallotta az egyenletes, nyugodt légzését, leheletét a bőrén érezte. Elaludt. - Tudod, az a kisfiú én vagyok. És készen állok hazatérni! Én döntök arról, hogyan érjen véget a történetem. - fejezte be halkan a rövid kis fura történetét, majd lágyan, a tőle telhető leggyengédebb módon homlokon csókolta a lányt. - Aludj csak, királylány. Majd én őrzöm az álmodat. - suttogta.
Lágy szellő kélt, messzire sodorva a harcos szavait a messzeségbe, ám ezzel a együtt a lány fürtjeibe is belekapott össze vissza ringatva a levegőben, a fiú arcába sodorva, aki belélegezte annak jellegzetes finom illatát, ami mosolyt csalt az arcára. Annyira ismerős illat volt, szerette azt az illatot, szép emlékeket idézett föl benne, ahogyan eloszlatta az arca körül a hajfelhőt és óvatosan a lány arcához érve az kisimított az orcájáról néhány elkóborolt tincset.

Birdy

A lány a vállán pihegett, nyugodtan, szelíden és védtelenül, ahogyan korábban sosem látta. Ha ártani akarna neki ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, de ki lenne képes ilyesmire, ha ez a lány ilyen gyermetegen és ártatlanul szunnyad el a vállán. A fiú csak a szeme sarkából leste minden rezdülését, hallgatta, ahogy egyenletesen szuszog, és ez megnyugvást rejtett a szívének, érezte a leheletét a bőrén, és ettől érezte a közelségét. Látta, ahogy bájosan elnyújtózik, akár egy kiscica, mosolyogva hallgatta, ahogy értelmetlen szótagokat motyog álmában. Figyelte, ahogy az ajka elnyílik, és öntudatlanul álmában is szorosabban bújik hozzá, és belé karol, mintha a karját a plüss macijának hinné. A fiú elmosolyodott, már minden volt a lány számára csak az nem, ami igazán szeretett volna.
Már volt ellenség, különös segítő, titokzatos íjász, váratlan látogató, faragatlan tuskó vagy épp kiismerhetetlen  vezető. Most pedig lefokozta a macijává, ő pedig elgondolkodott, hogy mi jöhet még ezután és a lány szemében valaha is egy dicső lovag lehet-e majd.
Kedvelte őt, különösképp szerette őt idegesíteni és bizonytalanságban tartani, az őrületbe kergetni a titkolózásával, viszont szeretett vele normálisan, higgadtan is beszélgetni, komoly dolgokról, szerette a hangját, de mégis azt kedvelte a legjobban, mikor a lány nem beszélt. Mikor képes volt befogni a száját csak egy pillanatra, vagy aludt. Tetszett neki ez az állapot. Nem nyaggatta a kérdéseivel, nem magyarázott neki mindenféle dolgokról, nem szólt bele semmibe, csak szuszogott. Ezt meg tudta volna szokni, kifejezetten élvezte a csöndet, ami a lány társaságában ritka volt.
Még kiélvezte volna a ritka felejthetetlen pillanatot, a csöndet és a nyugalmat, de úgy tűnik a ez a rövid pihenő a lány számára nem tartogatott túl sok pihentető kellemes alvást. Alig aludhatott el fél órája, mégis a karja megfeszült a fiúé körül, megszorította, körmeit a bőrébe várja, ahogy egyre jobban szorította magához, mintha kétségbeesetten attól tartana, hogy elveszíti. Eddig nyugodt, békés fonásai grimaszba futottak, szempillája rebegett és lehunyt szemhéját is többször összeszorította, mintha álmában próbálná behunyni a szemét. A keze remegett és az egész teste is, rángatta a fejét, jobbra-balra, apró izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán és mintha álmában még valami keserves hangot is hallatott volna, ahogy egy könnycsepp végigfutott az arcán. Egy rémkép kísértette álmát.
A múlt rabláncai csörögtek rajta ismét, amiket újra és újra lerázott, de azok mindig köré fonódtak és nem eresztették többé. Egy idő után pedig már képtelen volt megmozdulni és azok egyre szorosabban fonódtak köré, leláncolták a múltban, rabságba ejtették arra kényszerítve, hogy olyan emberekkel nézzen farkasszemet, akik elhagyták őt és más utat választottak. Látta a régi, elvesztett barátait, akiknek szürke szemeik kettészelték a lelkét, az anyja barna tekintete darabokra cincálta a szívét és végül egy óceán sodorta el mindenét, ami valaha fontos volt neki, elveszett az óceánban, ami újra és újra a veszte volt.
A fiú óvatosan megérintette a lány arcát, miközben az jobbra-balra vergődve dobálta a fejét. Nem tudta mit csináljon. Fel akarta ébreszteni, de attól félt azzal csak rosszabbat tesz. De mi lenne rosszabb annál, hogy az álmában tehetetlenül vergődik, mert bizonyára keserves kínokat él át. Lassan átkarolta a vállánál és gyöngéden, nem túl durván, de azért határozottan megrázta a lány vállát.
- Lexi - suttogta, mikor a lány lecsillapodott, bár még félálomban volt. - Csak egy álom, nem valóság!
És a lány akkor kinyitotta a szemét, és fújtatva felült a fiú karjai közül, ahol eddig vergődött. Zavartan sütötte le a szemét és kézfejével dühösen elmaszatolva letörölte azt a kósza könnycseppet, ami elszabadult álmában. Szégyellte magát, amiért a fiú ennek a szemtanúja volt. Gyakran kísértik rémálmok, de most, hogy más előtt nézett vele szembe, még megalázóbb volt.
A lány arca vörösbe borult, és kínosan érezte magát. Nem tudta beszélt-e is álmában és elárult e valamit, amiről mind ezidáig mindenki előtt hallgatott. A fiú most biztosan komplett idiótának nézi. És a lányt ez zavarta.
- Hé, minden oké? - érintette meg a vállát, de a lány ugyanúgy háttal ült neki, még csak hátra sem nézett rá. - Semmi baj, csak egy álom volt - suttogta, hogy megnyugtassa.
- Nem, nem csak egy álom, ez az igazság! - suttogta halkan. - Az igazság volt csupán.
- Nem értelek - motyogta zavartan.


- Hogyan is érthetnéd?! Hiszen téged nem vesz körül a halál lehelete. Nem terjeng körülötted! - vetette oda neki. - Mellőlem viszont kihalnak az emberek!
- Ez nem igaz! - ragadta meg a lány vállát és rázta meg. - Térj már észhez, te ostoba lány! Csak álom volt! És te nem vagy felelős semmiért! Az életnek és halálnak még te sem parancsolhatsz, bármekkora hatalmad is van!
A fiú még folytatta volna. Szívesen kioktatta volna a lányt, amiért badarságokat beszél, amiért bűntudata van, amiért azt hiszi ő felelős a világ minden gondjáért. A képébe vágta volna, hogy nem, mivel nem is ismeri a világot, soha nem járt a hatalmas kőfalakon kívül, melyek rabként tartották fogva egész életében, hiába volt mindenható hercegnő. Fogalma sem volt a világról. Nem tudta milyen idekint, és ezért egész eddigi útjukon feltűnésmentesen, de mindig megleste a lány szeméből sütő őszinte rácsodálkozást, ahogy a világra meredt. Még sosem hagyta el a kastélyát, honnan tudna ez a lány bármit is a világról? Arról, hogy itt milyen veszélyek leselkednek rá...
De megtartotta magának a véleményét, ugyanis hallott valamit. A közelből. Egy ág reccsenése volt. Lehetett akár egy mókus, vagy egy arra kószáló kisebb állatka is, de a fiú a vadonban nőtt fel, úgy ismerte mint a tenyerét. És tudta jobb biztosra menni. Elhallgatott és az éppen megszólalni készülő lány szájára tapasztotta a kezét és jelzett, hogy maradjon csöndben. Egy bokor megrezzent. Már biztos volt benne, hogy egy ember leselkedik utánuk.
Az íja után nyúlt és a lányt a felkarjánál fogva fölrántotta a földről és odataszította a még alvó herceghez, aki a hirtelen zajra fölébredt, és amint meglátta a fölötte álló lányt, azonnal rosszat sejtett. Felpattant és körbenézett. Meglátta a fickót, aki megfeszített íjjal állt nem messze tőle, az egyik bokorra célozva és gyanúsan méregetve. Will kivonta a kardját és míg azt biztos kézzel fogta, baljával megragadta Lexit és olyan szorosan közel húzta magához, hogy a lány egy pillanatig azt hitte nem kap levegőt.
- Gyere elő! Tudjuk, hogy itt vagy! - vetette oda a kapucnis, de semmi nem történt. - Háromig számolok és isten a tanúm rá, lelőlek ha nem jössz elő! - folytatta, majd fennhangon számolni kezdett. - Egy! - közben Lexi minden erejét összeszedve próbált arra a pontra koncentrálni, amit a két fiú meredten bámult. Egy nagyobb, terjedelmes, burjánzó cserje volt, ami mögött könnyedén elbújhatott volna valaki, ha elég kicsire képes összehúzni magát. - Kettő! - Sűrűn nőtt gallyai voltak és levelei közt szinte nem lehetett sehogy sem átlátni. De a lány, mintha valamit mégis látott volna. Valamit ijedten csillogni. - Három - mondta és a lány biztos volt, benne, hogy meg is teszi amit ígért.
- Nee! - kiáltott rá, még épp időben. 
Kitépte a karját Will szorításából és odalépett a bokorhoz. Leguggolt és elhúzta az ágakat, lassan óvatosan. Közben hallotta maga mögött a két fiú ideges sziszegését és dühös mormogását, ahogy kivont fegyverükkel úgy álltak közvetlen fölötte, hogyha bármi veszély leselkedne rá, azonnal végeznének vele. De nem volt ott semmilyen veszély, csak egy riadt, a földön kuporgó 10 éves kisfiú, aki ijedten nézett fel a lányra és a fölötte álló két harcias és még ijesztőbb alakra.
- Szia - suttogta a lány. - Nem kell félned, nem bántunk - mondta halkan, de a kisfiú még mindig riadt volt.
- Miért lopakodtál így hozzánk? - támadta le azonnal az íjas, mire a kisfiú még kisebbre gömbölyödött össze.
- Ne légy már ennyire tapintatlan és bunkó! - förmedt rá a lány - Nem látod hogy fél?  Tedd már el azt az íjat, mert megijeszted!
- Azt hiszem mennünk kellene! - jegyezte meg a vezető. - Most!
- Miről beszélsz? Nem hagyhatjuk itt! - vetett ellen neki azonnal a lány.
- Dehogynem. Csak figyelj - hajolt közelebb a fiúhoz. - Búú - ijesztett rá, mire szegényke azonnal felpattant és elrohant a sötét erdőbe.
- Idióta - verte vállba a lány. - Most ezt miért kellett?
- Tovább megyünk, nincs vita! Ha már a nyakamon maradtatok, akkor azt teszitek, amit én mondom, amikor mondom. Remélem érthető voltam. - morogta. - Indulunk.
- De hiszen, te nem is aludtál - motyogta a lány, miközben a vezető a lovához terelte, majd erőteljesen megragadta a derekánál, és könnyedén a nyeregbe emelte, a súlya nem is számított neki. Egy elejtett szarvast is képes egyedül hazacipelni, Lexi pedig alig nyom többet egy 13 éves gyereknél. Az utóbbi napokban nagyon lefogyott. - Egyébként, nem tudom miért kezeltek így, de már kezd idegesítővé válni - jegyezte meg. - Egyedül is képes vagyok felszállni a lovam nyergébe, és leszállni onnan.
- Én bírom a kihívást, hozzá vagyok szokva. És mint mondtam, én vagyok a vezető, ezáltal én döntök. - vágta rá. - És ha én le akarlak emelni a nyeregből, akkor le is foglak - mondta, majd megenyhülten nézett a lányra.
Előhúzott valamit a háta mögül. Óvatosan a lány kezébe csúsztatta, úgy hogy Will ne lássa mi az. Vékony volt, tiszta és fényes. Markolata a lány kezébe simult és pengéjén megcsillant a fény, mely a Hold ezüstös ragyogása volt, ami néha-néha áttört a fák sűrű ágai közt. Ezüst fényben izzott a lány kezében. Vékony, kicsi, mégis ha jól használja, halálos lehet.



- Ez legyen nálad - suttogta mélyen a lány szemébe nézve. - És ne habozz használni, ha kell. - mondta, majd a lovához lépett, és egy pillanat alatt a fekete csődör hátán termett. - Ne vesztegessük tovább az értékes időnket, ami egyre fogy. Indulás! - bökte oldalba a lovát, aki engedelmesen megindult úti céljuk felé. - Meg kell mentenünk egy barátot.

Remélem tetszett, komiknak örülnék. Wáá :)
Cup-cup♥

2 megjegyzés :

  1. Lora!♥
    Mi van a Will-Lexi összegabalyodós jelenetekkel, amiről múltkor írtál? :PAmiatt késhetnek Lucas megmentésével :D
    Bírnám az íjjászt, ha bírná Willt és nem Lexire fájna a foga, szóval így nem. Amikor el kezdte mesélni a történetét, már örültem, hogy na na na, most végre megtudjuk, aztán meg pofára estem, hogy csak ennyi? ne már! Többet akarok tudni!!! :D
    Kár, hogy nem a szunyókáló Willt írtad el, az engem jobban elbűvölt volna :D
    Bocsi, hogy ilyen soká írtam, csak kevés az időm.
    Nagyon tetszett! Imádikus volt, csak Will keveset szerepelt...
    Várom a folytatást!
    Puszi ♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szilviiiii!!!
      Ja azt csak úgy írtam, hogy persze azt nem bánnád mi? Hát pedig nem fognak összegabalyodni, főleg nem egy erdőben, főleg mikor Lucas élete a tét ha késnek.
      A sztori úgy meg unalmas lenne ha nem lenne benne semmi bonyodalom? Háháhá annyira azért nem vagyok kegyes hozzád h ennyivel felfedjem a titkát!
      Aha, de sajna arra nem mindekinek folyna a nyála em úgy mint ahogy az íjászra aww.... Jelenleg ki vagyok ábrándulva willből, most picit szünetelni fog, Lexi különben is haragszik még Lucas miatt, maiért hazudott neki róla.
      Awww♥Kössszi
      Cup-cup♥

      Törlés