65.*Tékozló Találkák*

Két hónap után egy összecsapott rész nem a legjobb visszatérés... Viszont rengeteg jó ötletem van a folytatásra, és már tudom mi lesz a vége bibibibibi :DD azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy ez már a végjáték :DD

- Szóval, mit terveztél mára? Azon kívül, hogy nekirontasz embereknek, és mindenkit leüvöltesz, akivel bajod van? – szegezte neki a kérdést a fiú.

- Arra gondoltam visszavonulok, és intézkedek a hazatérésünkről! Aztán otthon bezárkózom a szobámba, és két hétig elő sem bújok onnan! Szerintem remekül kidolgoztam – vágott hozzá egy erőltetett grimaszba forduló vicsorgást.

- És addig én mit csináljak? Éjjel nappal álljak őrt az ajtód előtt, hogy távol tartsak minden betolakodót? Azt ugyan nem! Valamikor aludnom is kell, meg enni, meg a hölgyekkel foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy igényt tartok minimum egy Marcus-órára, amikor csak magammal foglalkozok. És egy nagyobb tükör is jól jönne.

- Miért nem fér bele egyszerre a fejed, meg a hatalmas egód? – forgatta a szemeit. Képtelen volt felfogni, valaki hogyan tud ennyire végtelenül, és menthetetlenül szerelmes lenni önmagába. – És ha te választhatod meg a módszert, hogyan tartod távol az embereket?

- Ha a rendelkezésembe bocsátasz egy kézitükröt, és két hétre elegendő élelmet, akkor vállalom.

- Megkapod – vigyorgott, majd benyitott a szobába, ahol egy meghökkentő látvány fogadta.

Az ágya teljesen össze volt túrva, benne egy egészen rendellenes pózban fekvő idegen, aki fejjel lefelé, gyümölcsökkel tömte a fejét, miközben teli szájjal vihogott a szobalányra, aki visszafogottan kuncogott. Fel sem tűnt nekik, hogy már nincsenek egyedül. Éppen a szaftos sztori közepén járhattak, ami valószínűleg a lány életének egy kiragadott mozzanata lehetett. Vagy lehet csak látott egy jóképű kertészfiút. Neki teljesen mindegy volt milyen rangból származik az illető, ha az arcvonásai a helyén voltak.

Marcus megfeszült mellette, bizonyára már azon gondolkodott melyik nyíláson dobja ki őket. Az ablakon, vagy az ajtón? Viszont az sem okozott volna neki nagy gondolt, hogy a falon nyisson egy új kijáratot. De hamar ellazult, és ledobta magát a kanapéra, mikor beazonosította a betolakodókat.

- És Thomas? Ilyen hamar túlléptél rajta? – vonta föl a szemöldökét Alexis, mire a másik kulturáltan hörgött egyet, és szinte kicsavarta a nyakát, hogy az ajtó irányába tudjon nézni.

- Kisasszony – ugrott föl Cornelia. Szemében színtiszta riadalom csillogott. – Bocsásson meg, nem hallottam, hogy bejött. És ez a felfordulás… azonnal rendet rakok!

- Ugyan nem szükséges, ha ilyen vendégem van, csodálkozom, hogy egyáltalán a falak még állnak.

- Szeva’ Lex! – csámcsogta a vörös démon, a kezével kalimpálva.

- Hope – indult meg felé, majd az ágyhoz érve elrugaszkodott, és rávetette magát a másikra. – Hogy kerülsz te ide? Úgy hiányoztál már! – szorongatta meg.

- Ez az lányok! Élvezetes előadás – nyáladzott.

- Fogd be Marcus! – ripakodott rá. – Szóval?

- Ahhj, leléptem, mikor kihallgattam apád beszélgetését a tanácsadóival. Aggódik valami miatt. Hallottam, hogy itt vagy, Chriastina meg már az agyamra ment a hülyeségeivel. Vele nem lehet semmi izgalmasat csinálni. Csak a bátyádról beszél megállás nélkül. Szerintem belezúgott. És észre sem veszi, hogy Chris semmit nem akar tőle. Ő pedig azt hiszi ők most egy pár, csak mert a legutóbbi bálon fölkérte őt táncolni. Annyira nevetségesen viselkedik. És meguntam. Így elintéztem az idejutásomat.

- A bátyám nem kedveli őt. Csak jól nevelt… fogjuk rá, hiszen vannak bennünk közös gének. Macsónak mutatja magát, de igazából nagyon érzékeny lelkű. Soha nem bántana meg senkit. Így inkább bujkál, nehogy szembe kelljen néznie a problémáival. Önmagát ostorozza, inkább szenved ő, minthogy másnak kelljen.

- Nálatok ez valami családi vonás lehet – gúnyolódott. – Te is ugyanezt csinálod. Bár, ha, feltörnek belőled a sérelmek, bárkinek neki tudsz esni. Ti Lawsonok azt hiszitek, ha nektek fáj, azzal másoknak nem fog. De tévedtek. Apád is ilyen. A kötelesség mindenekfelett. Chris is, pedig más az apja.

- Ez nem igaz! Én… - vetett volna ellen.

- Dehogynem! Igaza van – nem hagyhatta ki, hogy ne szóljon bele.

- Te fogd be Marcus! Senki nem kérdezett!

- Ahogy akarod királylány, de akkor ugye nem bánod, ha beavatom a hölgyet a mai kis akciódba. Mert igazán érett viselkedésre vall. – nyújtózott el a kanapén.

- Milyen akció? – nézett a fiú felé, de már elterelődött a figyelme. - Hé, te vagy az a gyökér! – ugrott föl, és vádaskodni kezdett. – Thomas elmondta!

- Ennél jobbat is hallottam már, kislány. És ne bókolj itt nekem! Foglalt vagyok! – rebegtette a szempilláit. – De egy menetet még talán megérnél. – felemelte e fejét a kanapé karfájáról és méregetni kezdte. – Nem, inkább kihagyom.

- Lex, ez a szemét Caspian csicskása! Akiről azt hallottam megpróbált megölni! És majdnem sikerült is neki! Sőt valaki meg is... – elhallgatott a tekintetek kereszttüzében.

Marcus sértetten fölpattant. A szemében olyan szikra pattogott, amit a lány jól ismert. Rá is ezzel a tekintettel nézett jó pár napja. Mikor düh tombolt benne. – Mondd csak ki. Vedd a szádra! – megindult felé. Úgy mozgott, mint egy vadász!

- Marcus! – ugrott közéjük Lexi, és a mellkasára támaszkodva próbálta visszatartani, de mintha tömör kőfalnak ütközött volna. Olyan elemi erő tombolt benne. Elszabadult volna minden dühe. – Marcus!

- Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak a véleményedet, vöröske! – nézett át a lány feje fölött, szinte fortyogott a dühtől, szemeivel fölnyársalta az előtte állót. – Lucas az öcsém volt! – üvöltötte. –És te semmit nem tudsz! De ha tudnál, se lenne hozzá semmi közöd!! Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! - rontott ki az ajtón, miután sértetten hozzávágta a mondandóját.

- Úrsiten! Én sajnálom! Lexi, nem tudtam! Nem akartam! – szabadkozott. – Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom!

- Nem a te hibád. Most le kell nyugodnia. – nézett utána. - Még mindnyájunknak fel kell dolgoznunk ezt az egészet. És ez nehéz. Főleg neki. Azt mutatja minden rendben, de igazából nincs jól! De ne beszéljünk erről! – hessegette el a gondolatokat, melyek ismét alattomosan be akartak kúszni a koponyájába. - Mesélj mi történt veled! És otthon, minden rendben? A családom? – húzta őt az ágyhoz és lehuppant rá.

- Hát… Hosszú történet. Ha sokáig itt akarsz tartani, rendelj nekem valami kaját. Éhen halok! Együnk valamit. Mi a legjobb kaja, amit ezek a nagyképű White-ok szolgáltatni tudnak?

- Nem tudom. Nincs étvágyam mostanában.

- Ennyire rossz? Pff, mit is vártunk volna, nem igaz? Lefogadom, hogy nálunk otthon még a lovak is jobb ellátásban részesülnek, mint itt a leendő királynő legszebb és legkedvencebb udvarhölgye, akiből grófnőt csinálsz ha trónra lépsz, ugye?!

- Tessék? – a szeme kikerekedett.

- Öö, nem mondtam semmit – vigyorgott. -  Cornelia!!! – kiabált ki. – Nagy adag vacsorát kérnék bármi is az, mindenevő vagyok.

- Igenis, kisasszony! Rögtön hozom! – sietett el.

- Tripla adag desszerttel! – sikított utána. – Remélem, kacsa van!

- Megkapod a kajádat! Most ki vele! Mi folyik otthon? – ripakodott rá.

- Apád küldött egy levelet! Majd ő beszámol mindenről – halászta elő az egyik zsebéből a már eléggé összegyűrt levélnek kinéző dolgot. – Csak oda akartam adni, de hallottam néhány pletykát és most utána kell járnom valaminek. Majd jövök, ha megérzem a kacsa illatát visszatérek! – pattant föl és elviharzott.

Alexis,

mint hivatalos örökösöm, a követőm a trónon, elvárom, és megkövetelem, hogy ottléteddel képviseld hazád érdekeit, és felelősségteljes viselkedéssel viseltetsz, ezáltal országunk erkölcsi értékeiről tanúskodva. Felhatalmazlak, hogy a szövetség ügyeit illetően otthonod javát szolgáló döntésekről te dönts, s bármilyen hivatalos esemény alkalmával viseld országod jelképeit, és a téged megillető rangot képviselve jelenj meg!

Az unokabátyád nemrégiben meglátogatott, egyértelműen kijelentette, hogy férfiú örökös híján igényt tart a trónra, mint a legközelebbi férfi rokonom. A felesége várandós, az orvosok szerint nagy eséllyel fiú lesz. Én pedig már öreg vagyok, és ágynak dőltem. Mihamarabb át kell venned a trónt, még éltemben, hogy halálom után senki meg ne kérdőjelezhesse jogodat a koronára. A tanácsadóim, az előkelőségek, és a szomszédos országok urai támogatnak, hiszen Matthias csupán egy balkézről született fattyú, míg téged születés, és a tiszta, nemesi vér útján megillet örökséged. Viszont hatalmi státuszod megerősödne, ha egy egész ország állna a hátad mögött. A szövetségnek meg kell köttetnie!

Az esküvő dátumát már hónapok óta kitűztük, ha minden jól megy, kevesebb, mint egy hónap van hátra. Cselekedj rangodhoz méltóan, és alaposan gondold át tetteidet, most minden hiba végzetes lehet. A legfontosabb, hogy mihamarabb egybekeljetek. William felkészült az uralkodásra. Ő erős kézzel fogja kormányozni országunkat. Ha fiút szülsz neki, senki le nem taszíthat majd a trónról.

Apád, a király

- Én is szeretlek, nem kell ennyire kihangsúlyozni… - csóválta a fejét. Nem tudta a levél miatt-e, de forogni kezdett körülötte a világ. Émelygett, és a gyomra felfordult. Nem állt készen rá. Még olyan fiatal volt. Egy házasság? Egy egész ország? Királynő? Gyerekek? NEM! Minden összefolyt előtte.

Hope ingerülten csörtetett végig a folyosón. Olyan magabiztosan, és céltudatosan haladt előre, mintha ezerszer végigjárta volna ezt az utat. Kopogás nélkül rontott be a szobába. Feltépte az ajtót, majd ingerülten csapta be maga mögött.

- Nem tudom miért kaptad, de megérdemelted! Nem tudtam, hogy Lexi ekkorát tud ütni – csóválta a fejét, ahogy meglátta a fiút, kinek szeme alatt egy nagy vörös folt díszelgett. Valaki csúnyán behúzott neki.

- Téged is jó látni Hope! – forgatta meg a szemeit.

- Te csak ne jópofizz itt nekem! Egy szemét alak vagy, Daniel! Még van képed Lexi szeme elé kerülni, azok után, amit vele tettél?! – tört ki.

- Nem én kerestem a társaságát. Ő jött ide! – hárított.

- Hát gratulálok, nagyon ügyesen megoldottad! Teljesen szét van csúszva! Hála neked! Egyszer tönkretetted, és már csak a jelenléteddel is bántod!

- Sajnálom, hogy létezek, ne rajtam kérd számon! Panaszkodj apámnál, én már megtettem párszor! – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam így beszélni veled. Hogy van?

- Még kérdezed? Hát nem jól! – akadt ki.
- Csak hagyd őt békén! Világosan a tudtára adtad, hogy nem érdekel téged, mikor elmentél!
- Talán hazudtam!

- Megvolt a lehetőséged! De elszúrtad! Ne menj a közelébe. Willel jól kijönnek. Megbecsüli, és tiszteli őt! Hagyd, hogy boldog lehessen.

- Te sem vagy túl jól tájékozott. – fintorgott.

- Azért mert neked nem ment, őt ne ítéld el. Ki tudja? Lehet boldogabb lesz vele, mint veled valaha!

- Most már elég legyen! Nincs szükségem a te véleményedre, és kioktatásodra! Tudom, hogy elrontottam, nem kell az orrom alá dörgölni! – állította le a lány kitörését. – Inkább menj vissza hozzá, legyél mellette, és győzd meg, hogy ne keressen engem. Győzd meg, hogy hozzá kell mennie!

- Nem értelek! Az előbb azt hittem,... hogy vissza akarod kapni. Hogy ismét megbántsd! – vette vissza a hangot.

- Jobb lesz neki nélkülem! Nem akarom, hogy bántódása essen. És Will mellett nem fog. – vallotta be. – Most jobb, ha elmész.

Kopogtak az ajtón. Ezúttal senki nem rontott be. Csendben várt odakint. Ismét bekopogott, mikor nem kapott választ. Várt, ezúttal békével jött.

- Ki az, és mit akar? – érkezett a goromba kérdés. – Nem akarok senkit sem fogadni!

- É.. – elcsuklott a hangja. - Én vagyok – szólt halkan, de még mindig nem nyitott be. Várt a reakcióra.

- Menj el, Alexis – szólt ki a mély, mélabús hang. – Nem akarok veszekedni.

- Én sem – támaszkodott neki az ajtófélfának. Még mindig émelygett. A teste gyenge volt. Az elméje pedig fáradt. De a szíve. Az olyan hevesen vert. Tombolt a vére. – Én csak…

- Jobb lenne, ha elmennél!

- Nem! – csapott egy nagyot az ajtóra. – Meg kell hallgatnod! – egyre zaklatottabbá vált. – Beszélnünk kell!

- Szerintem a minap már mindent elmondtál, amit akartál! De ha visszatartottál valamit, amit még a fejemhez vágnál, csak rajta – minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudja lökni magától.

- Nem viselkedhetsz így! Velem nem! Azok után, amit tettél! – most már nem tartotta vissza magát. Ha nem lett volna kulcsra zárva az ajtó, már rég berontott volna. – Vagy legalább annyi méltóság legyen benne, hogy a szemembe mondd! – a fiú ezúttal már válaszra sem méltatta, ami csak még inkább feldühítette. – Legalább válaszolj! – már-már hisztérikusan csapkodta az ajtót. Dörömbölt, kiabált, tőle volt hangos a kastély. – Nem, lehetsz ennyire érzéketlen! Meg kell hallgatnod!

- Nem, nem kötelességem!

- De igen! Nincs jogod ezt tenni! – dühöngött. – Engedj be! Beszéljünk!

- Már megmondtam. Nincs miről beszélnünk! Menj el! – jött ismét a hárító válasz. – De az öcsém biztosan szívesen meghallgat, talán még körbe is ugrál!

- Nem érdekel az öcséd! Most neked van mondandóm! És akár akarod, akár nem, de meghallgatsz! – tombolt. – Lehet, hogy a minap kissé elragadtattam magam, de azok után, ami történt, mit vártál?

- Talán azt vártam, hogy többé nem találkozunk.

- Az a levél, amit írtam… Elolvastad, tudom… hisz meg is tartottad!

- Nem volt időm elégetni! De mit számít már?! Köztünk úgy sem lesz semmi! – ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Erősnek kellett maradnia. Az álcáját nem dobhatta le. Így lesz a legjobb.

- Miért zárod ki az érzéseidet? Miért teszel úgy, mintha közömbös lennék a számodra? - a hangja el-elcsuklott. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem így van! Kérlek. Csak engedj be – úgy beszélt, mint a halálán lévő aggastyán. Lassan, vontatottan, és oly halkan, hogy alig szűrődött át a vastag tölgyfaajtón. – Kérlek.

Valami koppant. Alexis pedig már nem beszélt, de távolodó léptei sem vertek zajt. Minden elcsendesült. Daniel mégis tudta, hogy nem azért mert odakint vár. A türelem nem tartozott az erősségei közé. Sőt, nem is nagyon voltak neki. Jól bánt a szavakkal, eszes volt, de a többi tulajdonsága csak pont ahhoz volt elég, hogy eltapossák a királyi udvar világában. A kedvesség, és az őszinteség nem tartozott a nemesi sarjak erényei közé. Ő pedig végtelenül naiv, és hiszékeny is volt. A viselkedéséről már nem is beszélve. De várni, azt nem tudott. A fiú furcsállotta is, hogy így elhallgatott.

- Ott vagy még? – kezdett aggódni a hirtelen beállt csend miatt. Nem kapott választ. – Elment talán? Nem, nem hiszem. Még nem mondta el a magáét – suttogta inkább csak magának. Megadta magát a kíváncsiságnak. Az ajtóhoz lépett, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott, még a lány légzését sem. Pedig kezdte azt hinni, hogy ezzel akarja rávenni az ajtónyitásra. Elfordította a kulcsot, és résnyire kitárt ajtón kitekintett. Megbánta minden ravaszkodó gondolatát. Alexis a földön ült, feje a falnak támasztva, de mikor Daniel óvatosan megérintette könnyedén billent oldalra. Határozottan nem volt eleven formában.