2013. október 23., szerda

14. *A Szív Dallamai*




Will földbe gyökerezett lábakkal állta a másik hűvös tekintetét. Mikor az álarc lehullt, már nem volt hová bújni. Kénytelen volt farkasszemet nézni saját fivérével. Nem tudta elhinni, hogyan került oda. Nem tudta felfogni, miért a menyasszonyával van éppen. És nem tudta nem ostorozni magát, amiért nem ismerte meg korábban.
- Daniel - kezdte halkan, mire Alexis kérdő tekintetet meresztett rájuk. - Mint látom, már ismered a hercegnőt. A menyasszonyomat. - a hangjában mintha elfojtott düh is felcsendült volna.
Daniel lassan bólintott, majd barátságosan visszamosolygott rá. A szél feltámadt, és felkavarta a levegőt. Alexis megborzongott, ahogy a két harcra kész férfira nézett. Megérezte Daniel zakóját a vállán. Villantott rá egy hálás mosolyt, majd arcát a frissen levetett öltönybe temette. Érezte az illatát. És ez megnyugtatta. Szüksége volt erre. 
- Nem vagyok - szólalt meg pár perc néma hallgatás után a lány. Mindenki egymást bámulta, és csak ő nem értette miért. A kérdő tekintetek láttán folytatta. - Nem vagyok a menyasszonyod! És soha nem is leszek!
- Alexis... azt hiszem... - Daniel túlságosan beletörődött hangon kezdte. A lány megriadt.
- Hiszen te mondtad! - nézett rá könyörgő szemekkel. Rettegett attól, hogy elfordul tőle. - Azt mondtad nem kell megtennem! Hogy jogom van nekem dönteni a sorsomról! Hogy senki nem kényszerítheti rám az akaratát!
- Igazán? - horkant föl Will. - Szóval mindvégig te voltál a titkos jótevő aki teletömte a fejét! - kacagott föl. - Milyen ironikus, nem gondolod? A saját véred ellen uszítod.
Alexis elsápadt. A vér teljesen kifutott az arcából. A világ egy hatalmasat fordult körülötte. Ő pedig úgy érezte, mintha egy évezred tudásra nehezedne hirtelen a vállára. És össze akarta lapítani.
- Daniel? - nézett fel rá kétségbeesve. Abban reménykedett, hogy a fiú rácáfol.
- Mi lesz? Te mondod el? Vagy mondjam én? - vigyorgott önelégülten a másik.
- Will az öcsém - nyögte ki rekedt hangon.
- Tessék? - tört ki belőle pár pillanat múlva. A kis világa, melyet oly nagy titokban épített föl, összedőlni látszott. Bukfencet vetett, és a feje tetejére fordult. - Ez valami rossz vicc! Hogy te.. meg ő..  - kereste a megfelelő szavakat.
- Sajnálom - suttogta a szavakat. - De ez az igazság.
- Nem! Akkor te... Te mindvégig tudtad! - csalódottan nézett föl rá. - Tudtad! De nem szóltál semmit! Annyi alkalmad lett volna elmondani! De te inkább megtartottad magadnak!
- Igazából..
- Te maradj ki ebből! - nézett az ifjabbik testvérre gyűlölettel izzó szemekkel. - Ennek a beképzelt hercegecskének a testvére vagy? - mondta ki a legnagyobb igazságot, majd észbe kapott. - A herceg a bátyja? - az arcára fagyott minden érzelem. -  Hazudtál nekem! Nem mondtad, hogy herceg vagy!
- Én csak... csak végre normálisnak éreztem magam. Ezúttal nem Daniel herceg, hanem csupán Daniel a parasztfiú voltam! És élveztem. Nem a rangom alapján ítéltettem meg. El akartam mondani, csak nem tudtam hogyan!
- Igen?  -kérdezte kételkedve. - És mégis mikor?
- Én.. -kezdte halkan, de nem tudta befejezni.
Egy nyílvessző fúródott a lábuk elé. Olyan hirtelen történt, hogy ha rájuk céloznak esélyük sem lett volna elmozdulniuk. Alexis felsikított, mikor a nyílvessző elsuhant előttük. Daniel azonnal a támadás iránya felé fordult, a lányt pedig maga mögé tolta. .Mivel már besötétedett semmit sem lehetett látni, csak a halkan susogó fák sötét ágait.
- Ki van ott? -üvöltötte a távolba. - Mutasd magad!
- Egy Vadász! Ti pedig hercegek egy Vadász és a zsákmánya közé kerültetek. - jött a válasz. - Jobban tennétek, ha elmennétek, mielőtt célkereszt kerül rátok.
- Mit akarsz tőle? - kiáltotta most a másik herceg, miközben melléjük lépett. Alexis emberfeletti erővel szorította Daniel karját.Az ujjai egészen elfehéredtek. Arcát a fiú vállába temette. 
- Egy olyan hatalmi harc közepébe kerültetek, melyet nem érthettek meg! - tért vissza ismét a férfi mély, rekedt hangja. - Gonosz erők közelednek, és letarolnak mindent, ami az útjukba áll. A királyom nem kegyelmez. Megszerzi ezt az országot. Így vagy úgy de megszerzi. 
- Honnan jöttél Vadász? Melyik király zászlaja alatt harcolsz? Kihez vagy hűséges? - szólalt meg a lány is.
- Én nem szolgálok senkit. Csupán átadtam egy üzenetet. Egy királyságot nem csak hódítás útján lehet megszerezni! A királyom pedig eljön a lányért!
- Tartok tőle, hogy ez nem lehetséges! A hercegnő az én feleségem lesz! - mondta a fiatalabb testvér. - Mondd meg a királyodnak, hogy jöjjön csak. Penthos számíthat Wessos támogatására és hadseregére!
- Majd meglátjuk! De kétlem, hogy egy halottat vőlegénynek lehetne nevezni! - érkezett egy gúnyos nevetés kíséretében.-Fogadjátok meg a tanácsomat és maradjatok távol a lánytól, vagy megsérülhettek! - mondta az idegen, majd végszóul kilőtt még egy nyílvesszőt, ami egyenesen Daniel lába előtt landolt. A fiúk hiába kiabáltak, a férfi beolvadt az éjszakába és hangját elnyelte a néma sötétség.
- Jól vagy? - kérdezték, mire Alexis csak némán megrázta a fejét. - Menjünk be! - Daniel szó szerint berángatta a sokkos állapotba került lányt. Képtelen volt tisztán gondolkodni annyira megrémült. - Alexis? Minden rendben? - Daniel folyamatosan beszélt hozzá, de választ nem kapott.
- Nem! Semmi sincs rendben! - tört ki az egész vendégsereg előtt. - Meg akarnak ölni! Te pedig hazudtál! Ennyi épp elég egy napra - ott akarta hagyni, de az utána kapott. - Ne! Hagyj!
A gondolatai kusza, őrült táncot jártak a fejében, miközben odasietett Lucashoz. El kellett neki mondania mi történt. Még ha jelenleg nem is volt abban az állapotban. El kellett fogniuk azt az Íjászt. Nem akarta, hogy miatta bárkinek baja essen.
- Lucas! - kapkodta a levegőt.
- Lex, minden rendben? - riadt meg, ahogy meglátta.
- Itt van! Az íjász! Itt volt! Odakint! - makogta egyesével a szavakat.
- A francba! Megsérült valaki? Te jól vagy? - azonnal aggódó üzemmódba kapcsolt.
- Semmi bajom. Csak megijedtem.
- Azt meghiszem. Figyelj, a legjobb az lenne, ha most visszavonulnál a szobádba! - kezdte kiterelni őt a bálteremből. - Vegyél egy forró fürdőt, és aludd ki magad. Ma sok minden történt. Majd én kidumállak apádnál. És azonnal utánajárok ennek! Rendben?
- Rendben. Kösz Lucas, jó barát vagy. - mosolygott rá, majd elindult felfelé.
A tornacipője kopogott a kacskaringós csigalépcső lépcsőfokain és a hatalmas báli ruha suhogott miközben felfele igyekezett benne. Egyszerűen szét volt csúszva teljesen. Úgy érezte az egész világ összeesküdött ellene, és magára maradt. Csalódott Danielben. Bevallotta neki az igazi kilétét, ő pedig eltitkolta a sajátját. Pedig rettegett tőle, hogy emiatt eltaszítja. Egyre kuszább gondolatok kavarogtak a fejében, ahogy egyre magasabbra és magasabbra ért, és egy ismeretlen folyosóra tévedt. Vissza kellett volna fordulnia, és egyenest a szobájába vonulni, de valami visszatartotta. Benyitott az egyik szobába.
Azonnal megrohamozták a már rég eltemetett érzelmek, amiket örökre kiirtott magából, vagy legalábbis ügyesen elrejtett ezidáig. Egy hófehér, letisztult szoba, melyet már hosszú évek pora fedett be. Régóta nem járt itt senki. A sarkokban néha pókhálók hajszál vékony fonalai csillantak meg. A bútorokat letakarták. Annyira lehangoló volt az egész. Még halványan élt egy kép az emlékeiben.

Óvatosan bekukucskált a résnyire nyitva hagyott ajtón. Kénytelen volt pislogni. A beözönlő fénytől nem látott. Így inkább csak a füleire hagyatkozott. Hallotta a dallamokat. Annyira varázslatosnak tűntek. Mindig azt hitte egy angyal szállt le az égből, hogy neki muzsikáljon. Most is ott ült a szoba közepén, annál a hatalmas, hófehér zongoránál. A hatéves kislány belépett a szobába. Belépett abba az álomvilágba, amit az édesanyja épített. A buborékba, mely elválasztotta őt az igazi világ gaz álarcától. A zene egy pillanatra abbamaradt. Az angyal éppen őt nézte. Ragyogó szőke fürtjei körülölelték bájos arcát. Gyönyörű teremtés volt. Annyira szép, hogy már fájó volt a halandók bűnös szemeit rávetni arcára.
- Gyere! - nyújtotta felé a kezét. - Jöjj gyermekem! - mosolygott rá, majd maga mellé ültette. Egy csókot lehelt a feje búbjára.
- Apa azt mondta nem jöhetek ide - suttogta halkan. - Ne mondd meg neki, mert haragudni fog!
- Nem mondom el senkinek - tette az ujját a szája elé. - Ez a mi közös titkunk marad.

A királynő egykori szobája, melyből semmi nem maradt. Mára már csak egy letűnt kor hamvadéka. Egy elfelejtett élet kihűlt emléke. Alexis beljebb lépett. Pont olyan rácsodálkozással nézett körül, mint gyermekként. Az élet, mely egykor idebent lüktetett, parázsló lánggal égett, már kialudt, s szikrája sem maradt. Eltűnt minden boldogság, ami egykor ide kötötte.
A festmények megfakultak, a szoba pedig sötétbe borult. Olyan sötétbe, melyen csak az anyai szeretet fénye tud áttörni. A lány az ablakhoz lépett. Tisztán emlékezett a Nap melegére, a halvány fénysugarakra, melyek arcát keretezték. Ezen az ablakon át törtek be. Most viszont kirekesztették őket. Megtagadták tőlük, hogy belépjenek erre a megszentelt földre.
Egy durva rántással Alexis letépte őket. A sötétítők a földre hulltak, és felverték a múlt porát. De az aranyló napfény nem tért vissza, a Hold próbálta kárpótolni ezüst sugaraival. A lány a szoba közepére sétált, majd lerántotta a leplet a letakart tárgyról. Arról a becses hófehér hangszerről, mely semmit nem vesztett egykori szépségéből.
Felnyitotta a tetejét majd lassan és gyengéden végighúzta ujjait a fehér és fekete billentyűkön. Oly hosszú idő telt el azóta, hogy bárki megszólaltatta volna. Szinte még érezte rajtuk az édesanyja érintését. Senki nem járt itt, már oly régóta. De már itt volt az ideje, hogy a halott feléledjen hamvaiból.


A késztetés oly nagy volt. De a visszatartó erő is. Annyi fájdalomtól tudna megszabadulni. Mégis, hogyan tudna játszani, ha az édesanyja egy hideg sírba kényszerült? Hogyan ülhetne le ide, oda, ahol egykor ő ült. Hogyan nyomhatná le azokat a billentyűket, melyeket ő már nem tud? De mégis, ezzel adózhatna a lelke tiszteletére. Hogy kiszabadulhasson innen, elhagyhassa ezt a szobát. Nem tudta nem megtenni.
A báliruhájában leült a zongora elé, és csak bámulta egy ideig. Szinte felelevenedett előtte minden. A múlt életre kelt, és táncolni kezdett körülötte. 

- A zene rossz dolog? - kérdezte a nyolcéves gyermek, amikor belépett a szobába.
- Miért lenne rossz, drágám? - mosolygott rá az angyal.
- Apa mindig azt mondja időpocsékolás. Hogy semmi értelme nincs. De apu hazudik! Ugye?
- A zene nem jó vagy rossz, gyermekem. A zene egy érzés. Egy emlék. Egy lehetőség - nézett rá könnyekkel telt szemekkel. - A zene egy esély, hogy emlékezz, és felejts.
- Miért vagy szomorú, mama?
- Nem vagyok szomorú. Csak nagyon szeretlek - szorította magához a törékeny gyermeket. - Eszembe jutott egy emlék. Egy elfelejtett élet emléke. - letörölte a könnyeit. - Most játssz nekem valamit! Valami szépet!
- Rendben mama - nézett fel rá sötét gombszemeivel. Annyi csodálat ült benne. Annyi tisztelet, odaadás, és szeretet. Senki másra nem nézett úgy, mint rá. Ő volt a hőse, a példaképe. Ő tanította meg járni. Az első szava a mama volt. Ő segített neki mindenben. Ha szüksége volt valakire, ő volt ott vele. Akire bármikor számíthatott.


Lenyomott egy billentyűt. Mély, reszkető hang tört fel, valahonnan a mélyből. Bánat, és harag zúgott benne. Egy elfelejtett élet utolsó sóhaja volt ez. Habozva elpötyögött egy egyszerű dallamot. A hangok valósággal szárba szöktek az ujjai alatt, ahogy felcsendült az első akkord. Innen már nem volt visszaút.
Megmozdította a bal kezét is. Az ujjai végigszántották a billentyűket. Hosszú idő után, ismét játszani kezdett. Eleinte még habozva, majd egyre magabiztosabban törtek fel a hangok. Melyek a körülötte honoló csendben szinte már bántónak tűntek. A kezei semmit nem felejtettek az elmúlt évek alatt. Az elméje mélyén ott élt a muzsika.
Szomorú dallam volt. Szívből jött, ezek a szív dallamai voltak. Mély volt, és borús. Kimondta a kimondhatatlant, feltépte a régi sebeket. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, majd a zongora egyik fekete billentyűjére esett. Már olyan régóta nem sírt. Már oly régóta szomjaztak szemei a lelke vérére. Egyszerűen engedte, hogy az érzés elhatalmasodjon rajta. A fájdalom pedig utat tört magának. Akár a megvadult folyó, áttörte a gátakat, és záporozni kezdett.

A tízéves kislány belépett a szobába. A zongoránál már nem ült senki. A zene többé nem hangzott föl. Értetlenül bámult a hangszerre, és az üres szobára.
- Mama? - nézett körül. Egyedül volt. Az angyal már hazatért, oda ahová tartozik. - Mama, hol vagy? - görbült lefelé a szája.
- Lexi gyere! - szólt egy vékony hang. - Ha apa itt talál nagyon mérges lesz.
- Chris, hol a mama? - kérdezte sírós hangon.
- Anya nincs itt. Többé nem jön vissza - mondta az akkor tizenöt éves bátyja. - Gyere!
- Mamát akarom! Mama! Hol vagy? - kezdett nyafogni a tudatlan gyermek. Még nem értette mit jelent a halál. - A mamát akarom!
- Az anyád nincs többé! - toppant be a dühtől fűtött apa. - Indíts a szobádba! Nincs itt semmi keresnivalód! Már senkinek sincs! - lökdöste ki a gyerekeit. - Ez a hely megszűnik létezni! - az ajtót pedig becsapta, és kulcsra zárta. Abban a reményben, hogy többé senki nem lép be oda.

Mintha több év felgyülemlett fájdalma kapott volna szabad utat. Csak sírt és sírt, miközben tovább játszotta a dalt. A zongora édes dallamai játékot űztek a kastélyban honoló kísérteties némasággal. A zene bejárta az egész házat cselédek, inasok és egyéb házban dolgozó emberek mind hallgatták a néma üvöltésemet, fájdalmamat. Az utolsó hangoknál tartottam, mikor váratlanul felcsendült mögötte egy ismerős hang.
- Ez a dal annyira... szomorú...
Alexis mellényúlt. A hangszer hangosan, fülsértő módon feljajdult, ő pedig megmerevedett. Léptek vertek visszhangot a padlón, majd megnyikordult a pad mikor helyet foglalt az idegen. Érezte a belőle áradó melegséget mikor leült mellé. Megérezte a meleg kezet a sajátján, majd két fülsüketítő hang tört bele a csendbe. Végigfutott a gerincén a hideg. Elrántotta a kezét, majd letörölte az árulkodó könnycseppeket.
- Ne -suttogta halkan, a kezére helyezve a sajátját. - Így! - mondta majd irányítva a kezét leütötték a billentyűket a megfelelő helyen és sorrendben. Ismét felhangzott a dal, teljes valójában. Majd még egyszer végigvezette ujjait a billentyűkön és hagyta, hogy körülölelje őket a zene varázslatos dallama. Elszállt belőle minden düh.


- Lenyűgözően játszol - szólalt meg a fiú. - Ez a darab, annyira szomorú.
- Csak édesanyámra gondoltam. Egykor ez az ő szobája volt - nézett körbe. - Mostanra csak ennyi maradt belőle. - nem is értette miért mondta ezt el. Pont neki. De úgy érezte, ezen a helyen nem lehet harag a szívében.
- Bizonyára nagyszerű nő volt - jegyezte meg.
- Igen, az volt -  válaszolta tömören, még mindig a billentyűket tanulmányozva a tekintetével. Nem akart elszakadni tőlük.
- Tudod, én is elvesztettem az édesanyámat. - suttogta halkan. - Nem is emlékszem rá. A születésemkor meghalt.
- Tényleg? - nézett bele a jeges szürke szemekbe. -Nem...is...tudtam - valahol mélyen, a szíve legmélyén mélységes sajnálatot kezdett érezni iránta, és megértette miért olyan amilyen. Neki még az a pár év sem jutott. Egész életében az apai befolyás alá volt kényszerítve.

Van egy kérdésem, ti kit bírtok jobban:
Daniel♥Lexi
Will♥Lexi
Szavazzatok oldalt. :D
Cup-Cup :D ♥

12 megjegyzés :

  1. Csajszikám, hát ez...nem találok szavakat :D Ez fantasztikus lett!Ez áá csak annyit mondok, hogy siess a következővel mert, nem tudok várni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi Ari♥ Hát, örülök, hogy elnyerte a tetszésedet.
      Oksi, megpróbálok sietni vele.
      Cup-Cup

      Törlés
  2. Na most aztán....! Ki volt az a gyerek?:D
    nagyon siess nekem, mert iszonyatosan jóó és nem tudok várniii!!!!!

    Pusszancs!♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hi!
      Hát, nem lövöm le a poént, hogy ki az!Majd megtudod a kövi részből, amivel nagyon sietek :D
      Pusszancs, Szejetlek♥
      Cup-Cup♥

      Törlés
  3. Tényleg annyira jó, amennyire mondtad! Nem tuddtad volna ezt a dalt énekelni inkább, mert ezt szeretem és kissé rekedtes is, ép úgy mint most te! :) Tehetséges vagy Flóra, de nagyon! Csak ne mondj nekem annyi hülyeséget, hogy pl depis vagy, meg vágdosod magad... Oké? Megigéred?
    Szeretlek! Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha ennyire akarod, akkor holnap ezt fogom neked énelekelni :DKöszönöm :D
      Rendben, nem fogok a hülye dolgaimról mesélni neked :D
      Megígérem :D
      Szejetlek :D

      Törlés
    2. Nem, bármiről beszélhetsz nekem, de ne mond, hogy vágdosod magad! Ezt az egyet kérem! Jaj, de várom a holnapot! :D

      Törlés
    3. Oké, akkor, holnap majd mesélek, nem arról...miért mi lesz holnap?

      Törlés
  4. Szia:)
    Most értem el odáig, hogy volt időm és elolvastam. Sok bepótolni valóm volt, de sikerült.:D
    Egy szót tudok mondani, ami jellemzi, hogy mit gondolok erről a fejezetről meg az egész történetről és az a kapaszkodj meg... az IMÁDOM*-* Nagyon, de nagyon!!!
    Siess a folytatással, mert nagyon várom!!!
    Puszi

    Szilvi:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali!
      Úristen...Köszi, örülök, hogy tetszik :D meg annak is örülök, hogy írtál :D
      Próbálok sietni :D Nemsokára hozom :D
      Cup-Cup :D

      Törlés
  5. Szia :) Csak most kezdtem el olvasni í blogodat, de így laikusan is csak ezt a részt olvasva hát majd elsírtam magam ><! Nagyon tetszett :)

    VálaszTörlés
  6. Szia :D Ó..köszi :D :) Hát remélem azért a többit is elolvasod :D Pont a kedvenc részemmel kezdted :D Örülök, hogy írtál :D Cup-cup

    VálaszTörlés