2014. június 13., péntek

44. *Álom maradsz*

Sziasztok, megérkeztem!! Sajnálom, hogy megint ilyen sokat késtem :(( ÉS újabb rossz hír, úgy tűnik a gépem kipurcant, nemtudom mi van vele, nem kapcsol be, (többet se engedem a nővéremet a közelébe...)
Szóval nemtudom, hogy lesznek az elkövetkező részek, még jó, hogy ez már majdnem kész volt mikor ez történt. Addig is amíg lábadozik a kicsikém valószínűleg csak a telefonom marad, vagy egy ősrégi számítógép, aminek 10 percbe telik bekapcsolni a többiről nem is beszélek...Asszem telóról fogok pötyögni... Tudom, mindig van valami, nyelvvizsga, most ez, legközelebb tuti eltöröm a kezem és nem fogok tudni írni, tuti ez lesz kop-kop (lekopogtam)...na de nem pofázok itt tovább.

Jasmine Tompson - Willow

Az egész kastély szokatlanul üres és kihalt volt. Mélységes szomorúság terjengett a folyosókon és a néma gyászos hangulat mindent beborított és mindenre rányomta bélyegét. Már napok óta ez a nyomasztó hangulat terjengett a levegőben. A csönd szinte már bántónak tűnt a mindig élettől zengő palota falai között. A búskomor hallgatás borostyánként kúszott fel a falakon, majd napról napra egyre inkább eltűntek a hangok, még a szolgák néha gonosz pletykái is megszűntek, minden némaságba borult.
Csak egy összetört lélek, szomorú, mély és fájdalommal telt sóhajait lehetett hallani az egyik emeleti hálóból. Bánat és szenvedés zúgott a hangjában. Alexis már órák óta járkált fel s alá Daniel hálószobájában. Egyszerűen képtelen volt elmenni onnan, nem tudta elhagyni a szobát. Úgy érezte ha kilép onnan, megszűnik az a varázs, ami a szívébe fészkelte magát és ő ismét visszasüllyed azokba a szürke, fájdalommal telt napok világába, amik villámsebességgel követték egymást nap s nap után. A seb, amit a fiú ütött a mellkasán, már gyógyulni látszott, de még nem forrt be, már csak nem vérzett, mindössze keservesen lüktetett, sajgott a lány mellkasában. Csupán már nem érezte úgy, hogy a fiú nélkül nincs miért élnie.
A magányos, viharos éjszakákon még mindig érzi, ahogy friss vér fakad a sebből, ahogy az elméjébe kúszik, annak a sötét, keserves éjszakának az emléke. Kellemes álmait a fiú képe kísérti, de már beletörődött abba, hogy soha többé nem kaphatja vissza. Elfogadta a fiú döntését, hiszen annyira szerette őt, hogy kénytelen volt elfogadni. Ahogy mondják, ha szeretsz valakit engedd el, s ha visszajön tiéd, mert viszont szeret, de ha nem, akkor sosem volt tiéd. Hát Daniel nem jött vissza, és nem is fog, szabad, nem volt a lányé.
Alexis vissza akarta hozni a szép pillanatok emlékét, amik kesernyés ízét még érezte a szájában. Fel akarta idézni az együtt megélt pillanatokat. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy ha máshogy nem is, hát emlékeiben láthassa őt.
Már megnézte a fiókok tartalmát, elolvasta az összes könyvnek a címét, amit a polcon vagy éppen a padlón talált. Emlékek százai lepték el, ahogy újra és újra végigsétált a szobán. Annyi emléket és elfojtott érzést ébresztett benne minden, amit a lány csak halk sóhajjal nyugtázott, ami már bántónak tűnt a néma csendben. Igen, azon az éjjelen tudatosult benne, hogy a fiú végleg elhagyta a kastélyt és őt is, mikor Lucasról is tudomást szerzett. Ez több mint két hete történt. Két keserves, nyomorúságos, kételyekkel telt, hosszú hete. Nem tudta, hogy mit kellene tennie. Bizonytalan volt, tudta, hogy szerelmét elvesztette, de mikor hű barátjára gondolt, az egyetlenre ki mindig őszinte volt vele, belesajdult a szíve. Nem tudta hol lehet, nem hitt a a titkos látogatójának, ki azt mondta él és 'biztonságban' van, lehet, hogy odakint volt, egyedül, magányosan, vagy talán holtan.
Elhessegette a sötét gondolatokat, amelyek újra és újra burjánzó trópusi kúszónövényként hálózták be elméjét. Nem tudott tisztán gondolkodni. Nem akarta azokat a gondolatokat a fejében látni, nem akarta, hogy megelevenedjenek a szeme elől és tekintete elé fessék a fiú holttestének képet. Nem lehetett halott, nem akarta elhinni, hogy halott lenne.
Inkább tovább kutakodott, hogy száműzze a zavaros képeket a fejéből, kizárja őket. Bármi áron, de nem akarta azt látni, amit az elméje vetített elé. Lefoglalta magát és ismét visszaterelődtek a gondolatai a másik problémára.
Átnézte a fiú ruháit is, már ami még ottmaradt, mivel a fiú távozásakor nem az összeset vitte magával. Egy sötét inget emelt le az egyik vállfáról és szorosan az arcához húzta. Az illat, a fiú illata, Daniel illata, amit az ing árasztott magából, átjárta a lány egész testét és szívét. Befészkelte magát a lelke egy kis ép zugába, ami azt a sok szép emléket őrizte a fiúról, amit még az a sok szörnyűség sem volt képes beszennyezni. Beleremegett a kellemes érzésbe, mikor megérezte azt a friss, üde, férfias illatot, amit utoljára akkor érezett ilyen intenzíven, mikor szerelmüket megpecsételték azon a végzetes éjszakán. Keserédes mosollyal az arcán fojtotta el az emlék hatására szemébe gyűlt könnyeket és szorította a ruhadarabot a mellkasához, nem törődve azzal, hogy összegyűri azt. Érezni akarta a fiú illatát, az érintését a bőrén, hallani, ahogy a nevét suttogja és még egyszer utoljára hozzábújni. Kétségbeesetten érezni akarta.


Lassan odasétált az ágyhoz és leült a szélére, majd tekintetét ismételten végigvezette a szobán, miközben kis kezeivel a puha, a fekete szaténból készült lepedőt kezdte kisimítgatni, amihez annyi emlék kötötte. Hiába használta őt ki a fiú, hiába dobta el magától, mégis élete legboldogabb éjszakája volt, mikor ezen az ágyon ölelték egymást és fonódott össze testük. De most, annyira élettelen volt minden, mintha az élet legapróbb szikrája is elillant volna a fiú távozásával. De hiszen a szoba már hetek óta üresen állt, nem volt aki lakjon benne. Nem volt senki, aki pótolhatta volna az űrt a fiú helyén.


Ha tudtam volna, hogy utoljára hallak,
Megjegyzem szavaid, mik szívembe marnak,
S emlékeznék a legutolsó szavadra,
Ahogy utoljára fontam karom nyakadra.

Ha tudtam volna, ajkad utoljára csókol,
Megjegyeztem volna utolsó bókod,
Olyan jó volna érezni, hogy csókol a szád,
Testemen érezni bőröd tüzes illatát.

Ha tudtam volna, utoljára ölelsz magadhoz,
Egy örökkévalóságig húzlak vissza magamhoz,
Karjaim közül többé már nem szabadulnál,
Mint, ahogy közös szerelmünktől szabadultál.

Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak,
Mindörökké a szívem legmélyére zárlak,
Megjegyezném arcodat, szemeid ragyogását,
A szerelmünket idéző madarak dalolását.

Ha tudtam volna...
/Én írtam/


Az idő villámsebességgel repült, a lány hallotta a másodpercmutató minden fájdalmas kettyenését, amelynek minden mozdulása olyan fájdalmas volt, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Percek, talán órák telhettek el így, ő mégsem érezte az idő múlását. Pedig múlt, csak nem egyenletesen, lassú várakozások és hirtelen megiramodások követik egymást, ami a másodperc törtrésze alatt játszódik le, de mégiscsak múlik. Alexis szüntelenül bámulta a hátrahagyott apró tárgyakat, amelyek mind a fiúra emlékeztették, és hetek óta már üresen álló ágyat. Nem sírt, a könnyei már elapadtak, hiszen ezalatt a néhány hét alatt, már egy életnyi könnyet hullajtott. Megfogadta, hogy nem sír többet a fiú után, bármennyire is fáj, bármennyire is szorítja a megterhelt szívét. Hatalmas fájdalom nyomta a lelkét, és minden pillanatban attól félt, hogy a szíve hirtelen megszűnik dobogni és ő holtan rogy össze, a fiú ágyán leli halálát, de mégsem érzett mást, mint űrt a testében, ami belülről akarta felzabálni őt. Már nem úgy dobogott a szíve, már nem verdesett kolibriként, csupán megszokásból lüktetett és pumpálta a lány vérét, ami belülről forrón marta, égette az ereit, ahogy méregként szivárgott vérébe a tudat; elvesztette Őt. Úgy érezte, hogy a szíve nem összetört hanem megszűnt dobogni. És nem tudta, hogy a jövőben bárki képes lesz e valaha ismét életet lehelni belé és megdobogtatni kővé dermedt szívét, mire Daniel jéghideg ujjai szorultak.
- Nehéz a búcsú.. - szólt egy halk és kissé cinikus hang, valahonnan a lány háta mögül.
A lány azonnal megfordult és szembenézett a váratlan betolakodóval, ki megzavarta a melankolikus nosztalgiázását. Szinte keresztüldöfte a tekintetével, amin az érkező csak gúnyosan vigyorgott. A lány meg tudta volna ölni azzal a tekintettel, ahogy ránézett.
- Ugyan kérlek, ne nézz így rám, nem szándékosan akartam beletiporni az érzelmi válságodba! - folytatta, bár hangja ugyanolyan cinikus volt és ajkain ott húzódott az a gúnyos vigyor is. Lényegében csak a szája látszódott ki a sötét csuklya alól, amit mindig a fején viselt.
- Mit akarsz? - förmedt rá a lány.
- Barátságosabb fogadtatásra számítottam - kacagott, miközben beljebb lépett a szobába, megkerülve a lányt az ablakhoz sétált.
Gondosan ügyelt rá, hogy a fejét leszegezze és távolságot tartson, nehogy a lány beláthasson a sötét csuklya alá, megtudva ki is az ő titkos látogatója.
- Mire számítottál, azok után, hogy mikor legutóbb itt jártál közölted velem, hogy Lucast fogva tartják és utána meg eltűntél? - akadt ki a lány. - Beszélj!
- Tulajdonképpen nem én mondtam el hol van Lucas, én csak megerősítettem! - válaszolta anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól.
- Az lényegtelen! Tudod hol van, és mi van vele, úgyhogy beszélj! - kezdett dühbe gurulni.
- Mint, ahogy gondolom te is sejted a jó öreg Caspian barátunk kastélyában vendégeskedik. Még él, de ha a herceg nem kapja meg, amit akar, akkor nem sokáig. - válaszolta, majd dühösen a falba ütött. - Nyomorult!
- És mégis mit akar? - kérdezte a lány. - Bármit megkap, csak ne bántsa őt! Mit akar? - kiabált rá a fiúra, mikor az nem válaszolt.
- Valami olyat, amit nem hagyhatom, hogy megszerezze, még ha Lucas életébe is kerül - morogta.
- Mondd, mit akar? - lépett dühösen a lány a sötét ruhás alak mögé. - Mit akar?! - kiabált rá.
Az árny megfordult és villámgyorsan elkapta a lány kezét, ami arra készült, hogy lerántsa a fiúról azt az idegesítő fekete csuklyát. Az arca csak pár centire volt a lányétól, a tekintetük összekapcsolódott, a szürke szemek szinte foglyul ejtették a lányét, ahogy kiragyogtak a sötét árnyékba borult arcról. Lexi határozottan biztos volt benne, hogy látta már azokat a szemeket, hallotta már azt a hangot, de nem tudta felidézni hol és mikor.
- Az nem tartozik rád! - morogta indulatosan, majd elengedte a lány csuklóját, amit ezidáig szorított. - A szolgád vagyok, de bármi áron meg fogom akadályozni, hogy megszerezze azt, amit akar! Maradj ki ebből!
- Szerintem, meg nagyon is rám tartozik! Lucas miatt! Miattam került ebbe a helyzetbe, mert megmentett! Most én akarom megmenteni őt, bármi áron! - vágta a fiú arcába. - Kérlek! Meg kell őt mentenem!
- Már mondtam, hogy te ebből most kimaradsz, hercegnőm! Majd én visszahozom őt! Esküszöm! - ígérte meg, majd féltérdre ereszkedett a lány elé és fejet hajtott.
Alexis lehajolt és vele szemmagasságban válaszolta; - Nem várom el, hogy meghajoljanak előttem, hisz nem vagyok istennő, csak egy lány, kinek születése után korona nehezedett fejére. - mondta, majd a fiú felegyenesedett és úgy folytatta. - Mondd, ki vagy te?! - nézett hipnotikusan a szürke szempárba, hátha szólásra bírja a titokzatos lovag ajkait.

Lana Del Rey - Once Upon a Dream

Ott állt előtte, mindössze egy karnyújtásnyira tőle, mégis olyan távolinak tűnt. Csak az elmosódott ragyogást látta, ami ezer gyertya fényére hasonlított. Homályba burkolózott, csak az árnyát látta, mégis tudta, hogy ő az. A fiú bőrén hullámokban futott végig a borzongás, ahogy őt nézte, ahogy újból megpillantotta. Úgy bámulta őt mintha először látná. Lassan lépett előre, habozva, mintha alig bírná rávenni magát. Ő nem mozdult. A látása kezdett kitisztulni, fokozatosan, apránként. Megpillantotta a szemeit, amik hirtelen élesedtek ki a szemei előtt. Látta azokat a barna szemekben, amikben a gyertyafényben aranypettyek csillantak meg, vagy talán könnyek voltak? Tekintete zavart volt, opálos az el nem sírt könnyektől és tágra nyílt a kíntól. Nedves cseppek csillogtak szempilláin, gyémántként ragyogtak a gyertyák fényében.
Mozdulatlanul állt ott egy hatalmas hófehér ruhában és csak bámult maga elé, s a fiú nem tudta eldönteni, hogy látja e őt egyáltalán. Ő látta őt, és a szíve szakadt meg a látványtól. Tett egy bizonytalan lépést felé, majd még egyet és még egyet, de minden lépés után csak egyre távolodott tőle. Hallotta, ahogy mond valamit, halkan, suttogva, de nem értette szavait. Csak a hangját hallotta, fájdalom és harag zúgott benne, annyira keserű szenvedés hangja, hogy a fiú oda akart rohanni hozzá és szorosan karjaiba zárni. De nem tudta megtenni.
- Daniel! - hallotta meg azt a hangot, amit száműzni akart az elméje leghátsó részébe, majd karok fonódtak köré hátulról.
A lány karjai mintha kötélként feszültek volna a mellkasára és vállára. Mintha azért készültek volna, hogy a fiú távol tartsák valamitől, vagy valakitől. Attól, kitől már elszakították és most, már azt is megtagadják tőle, hogy láthassa, hogy titkon csodálhassa, hogy elbúcsúzhasson tőle. Próbálta letépni a láncokat magáról, de hasztalan volt, acélkarok tartották vissza igaz szerelmétől.
- A szépséges Alexis - suttogta a szőkeség, ki acélkarokkal szorította magához. - A szépséges halott Alexis! - kacagott ördögien. - Netán csatlakozni szeretnél hozzá?
- Halott? - kérdezte volna, de torkán egyetlen hang sem jött ki.
Tehát innen ered ez a földöntúli ragyogás? Ez a természetfeletti aura. Ez a megmagyarázhatatlan elérhetetlenség, gondolta magában. Tehát halott lenne? Halott a lány kiért feláldoztam az életem? Azért, hogy élhessen én a pokolba száműztem magam, de arról szó sem volt, hogy ő azonnal mennybe kerül.
- Számodra halott! - súgta fülbemászóan. - Neked már csak én számítok! Nézd csak, ő már túllépett rajtad! - mondta megjátszott szánakozással.
A fiú odanézett és abban a pillanatban a szépség elfordult. Arcát más felé fordította, eltakarta és többé nem vetette tekintetét a fiúra. Szeme már másnak ragyogott, mosolyát másra vetette, és ő már nem láthatta többé. Kiáltott volna utána, de nem adhatott ki hangot, újra látni akarta, még egyszer utoljára, csak el akart tőle búcsúzni.
- Ő túllépett rajtad, tedd te is ezt! - súgta a szőke démon. - Jöjj velem! Én új értelmet adok az életednek! - csábítgatta.
A fiú képtelen volt nem összetörni, ahogy a szemei előtt látta, hogy a szeretett nő mást ölel, mást csókol, más karjában talál vigaszt. Képtelen volt fájdalom nélkül nézni a néma jelenetet, az egymásba fonódó karokat és testeket, ahogy lágy sziluettként forogtak előtte.
- Jöjj! - súgta ismét a hang őt pedig elragadta a sötétség és a fodrozódó ruhás lány, kinek fehér bőrén átsejlett a gyertyák fénye és szemében bánat könnye csillogott egyszerűen eltűnt ebben a sötét zűrzavarban, és ő többé nem pillantotta meg.


Zihálva ült föl a fa tövében, ahol leheveredett a sugárzó nap fényében. Annyira elevennek érezte az álmot, annyira valóságos volt minden. A lány ott állt előtte, tisztán érezte a fájdalmát, a gondolatai mögött megbúvó szenvedés csíráit, amik hatalmás rózsabokorrá nőtték ki magukat. Érezte magán a visszatartó kötelek súlyát és szorítását, melyeket képtelen volt lerázni, letépni magáról. Annyira olyan volt, mintha ténylegesen is átélte volna, annyira úgy érezte, mindez tényleg megtörtént. És ő képtelen volt nem elszomorodni, ahogy belegondolt, szerelme talán már tényleg mást ölel, az ő tulajdon öccsét, a trónörököst, ki elvett tőle mindent, ki tönkretette az életét.
Hirtelen minden jól eltemetett érzés visszatért belé, amit az eltelt két hétben igyekezett elfojtani magában. A kétely, a bűntudat, és az a keserű szorítás a mellkasában. El kellett felejtenie, mindkettejüknek így les a legjobb. Ő boldog lesz Will mellett, a fiú pedig el fogja viselni ezt a házisárkányt élete hátralévő részében, persze ha álmában meg nem fojtja vagy önmagával nem végez, hogy szabaduljon tőle. Most is épp előle bújt el a hatalmas öreg tölgy ágai alatt. Menekült előle és esze ágában sem állt feleségül venni. Soha! De a lány, annyira rámenős és most itt van a szülei kastélyában. Rettegett, hogy eljön a pillanat, hogy kötelezni fogják és a kezébe nyomják a gyűrűt. Bár ezt talán képe lett volna elviselni, de nem számított rá, hogy lesz még ebben az életben olyan szörnyű dolog, amit el kell viselnie. Tévedett.
Charlotte hirtelen bukkant fel előtte. Hatalmas mosoly virított az arcán és majd kipukkadt az örömtől.
- Jajj végre megtaláltalak! Már órák óta téged kereslek! - nyávogta.
- Bocsánat hercegnő, olyan szép itt minden és itt a nyugodt friss levegőn egyszerűen repül az idő.
- Nem számít, jó híreket hoztam! Az édesapádtól és az öcsédtől levelet kaptunk. - rázta meg a kezében tartott kis borítékot.
A fiú egy pillanat alatt mozdult és durván kikapta a lány kezéből, feltépte és kivette belőle a kis elegáns papírkát. A szíve szakadt meg, ahogy meglátta mi is az. Egyszerűen leblokkolt. Tudta, hogy mi fog történni, de nem hitte, hogy be is fog következni. A kis papír, amit a kezében szorongatott a végzete volt. A szíve kihagyott egy ütemet, ahogy az azon olvasható szöveggel szemezett.


Alexis Lawson & William White
Esküvői meghívó


Nos ennyi lenne, muahhahahaha a végén még én is meglepődtem :DDD Komiknak örülnék :DD

5 megjegyzés :

  1. Lora♥

    Jujj egyszerűen imádtam!!! nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon jóóó rész lett!:)) teljesen át tudtam élni Lexi fájdalmát és annyira örültem, mikor ha csak egy rész erejéig is, de visszatért Daniel.:$
    Az a szőke p*csa már kezd nagyon az agyamra menni, remélem, hogy elüti egy busz, de ha az nem akkor legalább egy ló...:DD ahj! nagyon fel tud húzni!!:@
    kíváncsi leszek magára az esküvői szertartásra és h Daniel ott lesz e egyáltalán, és ha igen mit fog tenni...huhuhú, biztos lesz nagy balhé meg bunyó:DDxd

    Ééés ugye tudod, h kinek örültem még nagyon?! hát persze, h annak az idegen, de sexi pasinak....vagy mondjam inkább úgy,h a valammmminek?:DD ahj már kezdtem azt hinni,h megcsókolja Lexi, annak annyira örülnék....főleg,h tudom kiről van szó:)) na mind1, majd kiderült,h mi lesz.:)
    Siess, siess, siess!!!!!!!!
    Szejetlek!^^

    Pusszancs!♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fannnni ♥

      Áwwww♥ Én meg nagyon x 23 köszönöm :DD Igen, csakis miattad hoztam vissza, mert tudtam h imádod őt :D
      Hidd el nekem is, saját magamat baszom fel miatta. Hát lehet azt kéne, bár még terveim vannak vele.

      Hát az még kicsit később lesz, természetesen egy ilyen elegáns alkalom sem maradhat botránymentes, az egyetlen kisöccse esküvője, aki elveszi azt a lányt, akit Daniel tiszta szívéből szeret, talán ott lesz! bunyó talán nem...mondom talán...csak titkok, ármány, balhé, csalódás és sok sok bonyodalom

      igen tudom, NEKI! Muhahahah életem szerelmének! Hmm valaMMMMI!! Cöh, fanni milyen kis perverz dög vagy! Mindig csak a testiségen jár az eszed, ki kellett volna raknom egy 6os karikát :DD Lexi, szíve foglalt és nemsokára feleségül megy a szerelme öccséhez, nem tudom még ő is beleférne??? Hmm talán... Talán majd nemsokára kiderül a neve és hogy ki ő, ő életem szerelme, a szexisten, egy démon, angyali vigyorral áwwww
      Sietek, sietek, sietek!!!
      MICÚÚÚÚÚ!!!
      Cup-cup ♥

      Törlés
  2. Ááááá nagyon jó volt ez a rész!!!!! MIKOR FEDED MÁR FEL ANNAK A TITOKZATOS IDEGEN KILÉTÉT??? ÁÁÁ és az esküvő.... Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit tervezel oda :D De abban biztos vagyok, hogy valami izgit ;) Tőled nem is várnék mást :D És mit érezhetett Daniel, maikor meglátta a meghívót??? Szegény :( És elhiszem, hogy elbújt Charlotte elől.... én is ezt tettem volna :D Te jóég... elbírom képzelni azt a jelenetet, amikor megjelenik azzal a nagy vigyorral a képén, hogy már egy órája őt keresi, és most végre megtalálta... :D
    Na szóval nagyon tetszett!
    Siess a kövivel, ha tudsz :) És ne felejtsd el felfedni az idegen kilétét!!! ;)
    puszi: Adél <3

    VálaszTörlés
  3. Szííííja Adél!!
    Köszönőőőőőőm!
    El sem fogod hinni, de képzeld mióta felraktam rád vártam és a reakciódra :DD Nem csalódtam :DD Látom sikeresen felkeltettem az érdeklődésedet ezzel a titkolózással :DD Az volt a cél nyugi :DD Még nem tudom, mit tervezek a kilétével, mármint tudom ki ő, csak azt nem, hogy mikor derüljön ki :DD
    Igen esküvőőő, imádom, feltéve ha nem kell bemennem egy templomba sem...áhh kirázott most a hideg... ÓÓÓ most meghatódtam :DDD Tényleg ilyen kreatívnak és ötletesnek hiszel áwww ♥♥♥♥
    Hát egy világ omlott össze benne, bár tudta hogy mivel lelépett el fog jönni a pillanat de akkor is :DD Szerintem mindenki ezt tette volna, bár mi jobb helyet találtunk volna :D
    Ugye?? Én is elképzeltem, rendesen megijedtem, pedig én találtam ki a jelenetet és áhh, borzasztó mikor a saját agyszüleményed ijeszt meg...
    Nagyon szépen köszönöm, örülök :DD
    Okés, most már csak miattad megpróbálok sietni :D Hát ez még kétséges :DD
    Cup-cup♥ Lora♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyaaan??? Áááááw... ez annyira jól esett, hogy várod a reakcióimat <3 Hát az biztos :D Nálad az sosem maradhat el :D Hát akkor majd én elmondom mit csinálj: Avass be minket és tárd föl kilétét :P :D
      Hát az biztos, hogy mi jobbat találtunk volna, egy biztos, nem a földön maradtam volna... mér nem mászott fel a fára?? :D Bár így is egy óráig kereste őt Charlotte....
      puszii <3

      Törlés