tag:blogger.com,1999:blog-87736494369819997232024-03-13T04:33:01.516+01:00Warrior PrincessYou are a princess, destined to become a Queen, your wondrous Once upon a time story has alredy begun.S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.comBlogger73125tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-68860952997676267332016-04-07T20:35:00.000+02:002016-04-07T20:35:00.968+02:0069. *Tagadd a Jelent*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe width="320" height="266" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/qge9mS3umFk/0.jpg" src="https://www.youtube.com/embed/qge9mS3umFk?feature=player_embedded" frameborder="0" allowfullscreen></iframe></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<br />
<br />
- Felség - rontott be Marcus a trónterembe. Épphogy csak egy biccentésre jutotta az uralkodó felé, rögvest az apjához sietett. - Édesapám - köszöntötte. - Örülök, hogy láthatom, oly hosszú ideje nem találkoztunk. - ha nem számított volna annyit a hírneve, még el is érzékenyült volna a viszontlátás örömétől.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mégis, hogy kerülsz ide?! - ragadta meg a férfi a fiú vállát. - A feladatod a hercegnő védelme, egy pillanatra sem hagyhatod magára! - kiabált rá, aki ettől teljesen ledermedt; nem ilyen fogadtatásra számított 6 évi távollét után.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A lányom is itt van? - Richard idegesen pattant föl a trónusáról. Arcára olyan ábrázat ült ki, mintha nem tudná eldönteni dühös legyen, ideges, vagy éppenséggel csalódott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen felség - bólintott idegesen. Nem értette a feszültséget, a királyi udvarban mi bántódása eshetne? Több ezer katona őrzi a kastélyt. Odabent pedig legalább két tucat őr figyeli minden léptét. - Természetesen a hercegnő társaságában érkeztem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kellene itt lennetek! - förmedt a fiára a hadvezér. Marcus meglehetősen sértetten érezte magát. Legalább egy vállba veregetést megérdemelt volna, de még egy "szervusz fiam"-ot se kapott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis merre kószál? - fogta a fejét a férfi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az istállómester szóval tartja még egy ideig - válaszolta gyanakvóan, valami készülőben volt, neki pedig nem tetszett ez a nagy óvatosság. - Történt valami, amiről tudnom kéne? Mint a hercegnő hivatalos testőre...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mellette lenne a helyed! Eredj, keresd meg! - utasította. Szinte áradt belőle a megvetés.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú már meghunyászkodva indult volna a parancs szerint, de ezúttal legnagyobb szerencséjére ismét nyílt az ajtó. Az említett személy pedig vigyorogva rontott be. Szinte ragyogott, elemi tűzben tündökölt. Végre hazatért. De a testőr legnagyobb bánatára, az ő fogadtatása sem volt kellemesebb. És ez jobban fájt neki, mint a saját apjától lenyelt semmibevevés. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Apám! - köszöntötte vidáman. - Hazatértem. Martens tábornok! - nézett az admirális felé, aki már egészen kiskora óta az apja mellett szolgált. - Örülök, hogy épségben hazatért a határvidékről.<br />
- Hercegnőm - hajolt meg előtte. - Mindig nagy öröm számomra kegyedet látni. - Marcus féltékenyen szemlélte a jelenetet. Az apja vidáman vigyorgott a lányra, míg rá egy perc figyelmet sem szentelt.<br />
Richard megköszörülte a torkát, így ismét minden figyelmet magára vonva. Összehúzta bozontos szemöldökét, és baljós ábrázattal meredt tulajdon gyermekére. Valóságos szürke felhők borultak a homlokára. Valami nyomasztotta, ő pedig épp a megoldást kereste. Tisztán látszott rajta.<br />
- Apám? Történt valami? - kérdezte óvatosan.<br />
- Nem, semmi említésre méltó - eresztett meg gyermeke felé egy félmosolyt. Amitől a lány éppenséggel még idegesebbé és feszültebbé vált, ugyanis az apjától, már egy ajakbiggyesztés is gyanús volt, most viszont egyenesen rámosolygott. - Viszont sürgős külpolitikai és hadi ügyekben kell egyeztetnem a tanácsnokaimmal.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEize3GIumJaWx3vq4_KtrDlypDY7inbQlRh14I2U1jSqSOJlWn7njZq7Czp9wxlLb7DWpPG0Nuew3CgIACXBovDXEvb9IrMFb-Jq3JQWY0TMVdobecB1CkSiUWNohgrjwbxA-EiPviW6ZE/s1600/tumblr_mtnxt7RsOs1sqjecao1_r1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="215" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEize3GIumJaWx3vq4_KtrDlypDY7inbQlRh14I2U1jSqSOJlWn7njZq7Czp9wxlLb7DWpPG0Nuew3CgIACXBovDXEvb9IrMFb-Jq3JQWY0TMVdobecB1CkSiUWNohgrjwbxA-EiPviW6ZE/s400/tumblr_mtnxt7RsOs1sqjecao1_r1_500.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Ó...Értem - hajtotta le a fejét. A király még csak nem is köszöntötte őt, úgy átsiklott az érkezése fölött, mintha csak egy téves hadijelentés lenne. - Mint örökösöd, nem kívánod, hogy részt vegyek a királyi tanács ülésén? - kérdezte meg halkan.<br />
- Nem, nem szükséges - hárította el sietősen az ajánlatot. - Nem terhelnélek ilyesmivel. Biztosan fárasztó utad volt. Vonulj vissza és pihend ki magad.<br />
- Rendben - nyögte ki megilletődötten. Nem tudta felfogni az apja viselkedését. Máskor szinte ráparancsol, hogy jelenjen meg a tanácskozásokon, most viszont mintha látni sem akarná a politikai ügyek közelében. - Megkaptam atyám levelét. Igyekeztem az elvárásainak megfelelően viselkedni - mindent elkövetett, hogy legalább egy pillanatnyi figyelmet kicsikarjon magának.<br />
- Ez igazán remek. Jut eszembe, William is veled érkezett? - a lány bólintott. - Remek, most viszont kérlek hagyjatok magunkra.<br />
Alexis meghökkenve bámult a férfira. Egyszerűen elküldte. - I..Igenis, apám - nyögte ki. Akkor engedelmével megkeresem a nagybátyámat, tudtommal még a kastélyban tartózkodik.<br />
- Tessék? - Richard valóságos köhögő rohamot kapott. - Nem! Akarom mondani, most nem fogad látogatókat. Kissé elfoglalt. De rögvest küldetek érte valakit, hogy értesítsék jöttödről. Majd vacsoránál találkoztok.<br />
- Ahogy apám óhajtja - sóhajtott egy nagyot, majd kihátrált a trónteremből. A testőre azonnal utána eredt volna, de a királynak még mondandója akadt.<br />
- Marcus! - intette közelebb magához. - Egy pillanatra se téveszd szem elől. Kísérd a szobájába, és kövess el mindent, hogy ott is tartsd. Emellett a személyes jelenlétem nélkül nem találkozhat a nagybátyjával, de az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem is találkozna vele! Ha bármi történik azonnal értesíts!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igenis felség - válaszolta a fiú. - Intézkedem.<br />
- Örülök a hazatértednek, Marcus - tette még hozzá végszóul. - Remek munkát végeztél távollétedben.<br />
<br />
- Gondolom, tisztában vagy vele, hogy nem áll szándékomban apám parancsát követni, és kényszer szobafogságra ítélni magamat, mert látszólag annak örülne a legjobban. El akar távolítani innen, és én tudni akarom miért! - jelentette ki határozottan. - Úgyhogy tisztázzuk a legelején! Velem vagy, vagy ellenem?<br />
- Az attól függ mire készülsz, és mit kapok ha segítek, ugyanis apád személyes parancsa értelmében; a szobádba kéne hogy kísérjelek. Ha pedig visszajut a fülébe, hogy ellenszegültem....Jajj nekem - vázolta föl a következményeket, melyekkel egyébként nem törődött, csupán növelni akarta a jutalma értékét azzal, hogy ellenérveket sorol.<br />
- Mit akarsz? - a lány megforgatta a szemeit, majd felé fordult az "annyira kiszámítható vagy Marcus" ábrázattal az arcán.<br />
- Apám látszólag kedvel téged. Annak ellenére is, hogy lényegében a fia miattad halt meg - kezdett bele, de szokásához híven ismét modortalan volt, és tapló. A lehető legdurvábban fogalmazta meg mondandóját.<br />
- Kösz, hogy ismét a fejemhez vágod. Mintha nem jutna eszembe minden pillanatban ahogy kileheli a lelkét, mikor a szemeidbe nézek! - vágta hozzá felháborodottan. - Azt kéred, hogy bocsássalak el, nehogy a sorsára juss? Rendben, nem tartalak vissza! - sértett és indulatos volt. Az apja semmibe vette őt, nem volt szüksége a fiú piszkálódására sem.<br />
- Azt hittem ennél többre tartasz - vonta föl magasra az orrát. - És, nem, nem akarok távozni. Tetszik ez a munka, bár beismerem elég gyakran kiborítasz és az őrületbe kergetsz. És mivel el kell, hogy viseljem a kiszámíthatatlan, makacs, önfejű természetedet apád igazán fizethetne többet.<br />
- Majd elé tárom a panaszaidat, ha végre emberszámba vesz, ne aggódj - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá, határozottan megsértődött a fiú szavain, pedig nem ez volt az első eset, hogy így beszélt vele.<br />
- Még valami óhaj-sóhaj?<br />
- Visszatérve apámra, szeretném ha beszélnél vele. Nem örül a hazatértemnek. És valószínűleg kinevetne, ha én kérném erre, de a hercegnőt nem utasíthat el, ha egy sétára invitálja. És ahova te mész, oda megyek én is.<br />
- Marcus, ezt bármikor megtenném érted. Tudom milyen érzés, ha a saját apád keresztülnéz rajtad. - érintette meg a fiú vállát, aki morcosan lerázta magáról a lány kezeit. Nem volt szüksége a sajnálatára.<br />
- És mégis mit akarsz tenni? Betörsz a tanácsterembe és átkutatod a feljegyzéseket? - még magát is kiröhögte az ostoba ötletért, a másik szemében viszont fény csillant. - Nem! Nem! Eszedbe se jusson! Határozottan ellenzem! - de már nem volt mit tenni, Alexis fejében összeállt a terv.<br />
<br />
- Ezért a fejemet fogják venni! - suttogta Marcus odakintről, miközben bekukucskált a résnyire nyitva hagyott ajtón. Idegesen toporzékolt a szoba előtt. Minden rezdülésre felkapta a fejét.<br />
- Csak ha lebukunk - válaszolta könnyedén, miközben mélyebbre fúrta magát a pergamentekercsek között. - Apám azt mondta hadügyekről tanácskoznak, de semmi jele annak, hogy mára egyáltalán gyűlést terveztek. A legutóbbi feljegyzések pedig legalább egy hónaposak már.<br />
- Remek, most, hogy ezt megtudtunk, mehetnénk végre? - sürgette kintről. - Bármikor rajtakaphatnak minket, hogy itt kutakodunk.<br />
- És akkor mivan? Tudtommal én vagyok a hercegnő, ha nem apám kap rajta, akkor semmi baj nem történhet! - vonta meg a vállát. - És nem hiszem, hogy bárki erre járna. Apám hazudott hadmozgásokról, akkor a tanácskozásról is!<br />
- Erre azért nem vennék mérget - morgolódott.<br />
- Annyit aggodalmaskodsz, hogy a végén tényleg meghallanak minket! - szidta meg a testőrt. - Mégis miért pont most jönne ide bárki? - kérdezte, de mielőtt kimondta már érezte, hogy hiba volt ilyen félvállról venni a dolgokat. Közeledő lépteket hallott.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj6PpI4PwDnCzRm9FPjnHQO5-prRCYMH1hxFTgT5Dee9fHTaP2SeE1tBuxGHTOOaeqxBMHXJDj-EGCpUZYtMIOnz1IDBHzHnSs-qOTL_ctjAJ3PSsFwPc7pLH5n9JjZnCXm4AEucMvPubw/s1600/tumblr_o2cr7uSSZ31ty0k72o3_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="220" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj6PpI4PwDnCzRm9FPjnHQO5-prRCYMH1hxFTgT5Dee9fHTaP2SeE1tBuxGHTOOaeqxBMHXJDj-EGCpUZYtMIOnz1IDBHzHnSs-qOTL_ctjAJ3PSsFwPc7pLH5n9JjZnCXm4AEucMvPubw/s400/tumblr_o2cr7uSSZ31ty0k72o3_500.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- A francba - mordult föl a testőr, betuszkolva magát az ajtón, majd becsukva maga mögött, reménykedett benne, hogy a léptek tovább folytatódnak a trónterem irányába. De nem így lett. Sőt nem is csak egy ember lépteiről volt szó, rögvest egy másik társult mellé, majd még egy. - Lexi! - sziszegte neki, ő viszont még mindig az iratok közt turkált, sehogy sem tudta visszarendezni azokat abba a helyzetbe, ahogy voltak. A léptek pedig egyre közeledtek. - Lexi! - már majdnem az ajtónál jártak. Csapdába estek. - Gyere már! - ragadta meg a lány karját, majd a földre rántva behúzta az asztal alá. Hatalmas lapátkezeit a szájára szorította.<br />
Az ajtó nyikorgott, ahogy kitárult. Látták az árnyékokat, egy, kettő, három ember lépett be egymás után a szobába. A lány próbált kikukucskálni, de a másik azonnal visszarántotta és szúrós szemekkel nézett rá.<br />
- Nos itt végre zavartalanul tudunk beszélgetni - azonnal felismerték a király mély, öblös hangját. Összetéveszthetetlen volt. - Nem tudom mennyire vagy tisztában a Lawson családfával. De azt hiszem itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessünk, mint férfi a férfival. Elvégre nemsokára rokonok leszünk, én pedig fiammá fogadlak - nevetett fel erőltetetten.<br />
- Ez így igaz felség. Megtisztelő, hogy szakít rám időt, bizonyára rengeteg dolga akad - Alexis eltátotta volna a száját, ha Marcus keze nem fedi be a fél arcát. Ez Will hangja volt. Egyszerűen nem értette mi keresnivalója van itt, az apjával.<br />
- Nem tudom apád mennyit mesélt neked a trónra kerülésemről, de van néhány részlet, amelyről szeretném ha tudnál. Viszont nem szeretném, ha a lányom tudomást szerezne erről. - itt egy pillanatra megszakadt a beszélgetés. Alexis már fortyogott a dühtől és a kíváncsiságtól. Már megint ki akarták hagyni valamiből. - Bizonyára értesültél a hírről hogy a kuzinom a kastélyban tartózkodik.<br />
- Igen felség. Ámbár kissé túlzónak érzem ezt a nagy aggodalmat. Nem tudom, mi az oka, de véleményem szerint csakis további feszültséghez vezet ez a szükségállapot. - fejezte ki a véleményét tisztán és magabiztosan.<br />
- Minden okkal történik, fiam - válaszolta Richard egy nagy sóhaj kíséretében. - Joggal vagyok ennyire elővigyázatos, és óvatos. A lányomat bezárattam a szobájába - sóhajtott egyet. - Ámbár nem tudom meddig tarthatok titokban előtte bármit is. Túlságosa önfejű ahhoz, hogy beletörődjön bármibe. Őt ismerve már bizonyára kimászott az ablakon - morgott egyet magában. Killian, emlékeztess, hogy küldessek valakit fel hozzá.<br />
- Rendben, felség.- csatlakozott egy harmadik hang a beszélgetéshez. Marcus az égnek emelte tekintetét, és morcosan húzta össze a szemöldökét. Az apja volt. Ha most lebuknak vége van. Nyilvánosan kivégezteti.<br />
- Mégis miről van szó, felség? - kérdezte óvatosan a herceg.<br />
- Matthias apja, a nagybátyám George, egy áruló volt. Aggódom, hogy a fia a nyomdokaiba akar lépni - sóhajtott fel. - Foglalj helyet - tette hozzá, az asztal alatt lévők riadtan húzódtak összébb, ahogy két széket kihúztak mellettük. Megjelent két-két láb közvetlen mellettük. Reménykedtek benne, hogy az asztalt takaró terítőt egyikük sem kezdi el piszkálni. Elég lett volna egyetlen hirtelen mozdulat és lelepleződnek. - Nem szeretném, ha az a fattyú a Alexis közelében ólálkodna. Tudod, ő túlságosan naiv, félek, hogy megkörnyékezi. Már kifejezte igényét a trónra.<br />
- Én nem! - Marcus villámgyorsan csapta a kezét a lány szájára és kétségbeesetten szorította magához a annak testét. Azon ritka alkalmak közé tartozott ez a pillanat, mikor félt. Rettegett attól, hogy rajtakapják őket. És tudta mi lenne a büntetése. A király kitagadná a kegyeiből, leánya védelmét egy megbízhatóbb, szófogadó katonára osztaná, őt pedig a határvidékre száműzné, harcolni a lázadók ellen. Az apja pedig megfosztaná nevétől, címétől, megtagadná. És többé nem láthatná az ő Alexisét. Kivel oly sokat kalandozott gyermekkoruk kalandos ösvényein. Kitől már így is elszakították egyszer. Nem volt hívő ember, most mégis egy nem létező istenhez fohászkodott.<br />
- Mi volt ez? - ez Martens tábornok hangja volt.<br />
- Nézz szét odakint! - utasította a katonát. - Biztosan megint a cselédek! Pletykás népség!<br />
Léptek következtek, majd ismét nyílt az ajtó. Marcus hálásan sóhajtott föl, majd elengedte a lányt, akit szinte fojtogatva szorított magához. Bár a kezét még a száján tartotta, hogy elkerülje a további veszélyes helyzeteket.<br />
- Ha volt is itt valaki már elsietett. Biztosan csak egy kétbalkezes cseléd volt - morgolódott a hadvezér.<br />
- Hol is tartottam? - tette fel a költői kérdést a király. - Hát persze, Matthias... Szeretném ha fokozott figyelmet fordítanál a lányomra, a kuzinom jelenléte miatt, és meghiszem hogy a közelgő nászra is jó kihatással lesz ha több időt töltötök együtt.<br />
- Ez természetes felség. Örömmel teljesítem az óhaját. - Lexi pofákat kezdett vágni az asztal alatt. Imitálva Will milyen nyálas arckifejezéseket vághat. Idegesítette, hogy az akarata nélkül akarják ráerőszakolni a jelenlétét. Szeretett saját döntéseket hozni arról éppen kivel kívánja eltölteni az idejét. Jelenleg pedig Matthias bácsikájával akart hosszasan elbeszélgetni.<br />
- Emellett kirendeltem melléd is két őrt. Félek, hogy Matthias bármire képes, hogy megakadályozza a frigyet. Ha a koronámat akarja meg kell szabadulnia tőlem, aztán a lányomtól is. - dühösen az asztalra csapott. Az alatta lévők riadtan ugrottak egyet. - Az apja álmomban akart végezni velem. A vér pedig nem válik vízzé!<br />
- Felség, miattam igazán ne aggódjon. Különben is, ha felségednek igaza van, és a trónt szeretné megszerezni, ahhoz szüksége van a szomszédos országok támogatására, ha pedig nekem árt, az apám véres megtorlásba kezd. Az egyetlen, aki közé és a korona közé áll, az... Alexis.. - csalódottan sóhajtott.<br />
- Ő az egyetlen gyermekem. Ha tőle megszabadul, akkor örökös híján az oldalági rokonokra száll az öröklés joga. - hatalmas kezeivel az asztalra csapott. - A nagybátyám fejét vettem mikor elárult. Ott van még Claire, a húgom. A fiai még gyerekek, így rájuk sem hagyhatom, ha bármi történik a lányommal. Én ostoba pedig olyan pozícióba helyeztem, ahol megteremthette magának a helyzetet, hogy a bárókat és nemeseket megvesztegetve megszerezze a szavazati jogukat, ha választásra kerül a sor. Nem fog számítani, hogy egy fattyú!<br />
- Felség, bölcsebb lenne, ha a hercegnő mellé kijelölnék még egy hivatalos testőrt. A fiam mellé. Van is egy remek ifjú az osztagomban. Minden lépésükről beszámolna, nem történne semmi felséged tudta nélkül.<br />
- Egyedül is meg tudlak védeni! - puffogott halkan.<br />
- Remek ötlet, Killian. Intézkedj ez ügyben mihamarabb. Küldesd azonnal a lányomhoz. - Alexis nagy szemeket meresztve nézett a fiúra. Eddig megúszták, de ez a kolonc testőr le fogja őket buktatni. - Csupán ennyit akartam, Will. Ha ráérsz, körülnézhetsz idebent, elvégre minden teendő reád hárul mikor megkapod a koronámat.<br />
- Megtisztelő, hogy felséged ennyire megbízik bennem. Talán majd máskor. - a szék nyikorgott, ahogy a férfi kitolta maga alól, majd fölegyenesedett. A herceg is hasonlóképp tett. Nyílt az ajtó, majd a távolodó léptek kellemes hangjától fellélegeztek az asztal alatt ücsörgők. Még vártak pár pillanatot, hogy minden teljes némaságba boruljon.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi-F0bGUYevkPewlVm6X7vHrK8PhI47Z7lRtW5e2LDT8jHKPt4RIKB5VSt-ft5ewA5ULLD8uWurDx9cFyJ9oj1vGZGms0zbyhrmbQL3sqSZ5kPyK5nD4YW46y1ohIlQOej_ZfFC6K16MRs/s1600/asztal.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="195" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi-F0bGUYevkPewlVm6X7vHrK8PhI47Z7lRtW5e2LDT8jHKPt4RIKB5VSt-ft5ewA5ULLD8uWurDx9cFyJ9oj1vGZGms0zbyhrmbQL3sqSZ5kPyK5nD4YW46y1ohIlQOej_ZfFC6K16MRs/s400/asztal.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Szerintem elmentek - suttogta egyikük.<br />
- Szállj le rólam, már tíz perce a lábamon ülsz - lökte odébb a katona a lányt, aki ugrott egyet és beverte a fejét. - Teljesen elzsibbadt!<br />
- Idióta! Lehetnél óvatosabb is! - dörzsölte a feje búbját, ahol kezdte megérezni az egyre növekvő pukli jelenlétét.<br />
- Pont te mondod?! Mégis kinek a nagyszerű ötlete volt idejönni és kutakodni?! Nem az enyém! - pampogott, de még mindig nem szedték össze magukat, hogy kimásszanak rejtekhelyükről.<br />
- És kinek az ötlete volt az asztal alá bújni? Ha rendesen őrködtél volna leléptünk volna mielőtt bárki idejön! - mordult rá Alexis.<br />
- Elnézését kérem felséges királykisasszony, de én nem az aranypáncélos lovag vagyok, aki úgy ugrál, mint ahogy kegyed fütyül!<br />
- Tapló vagy, Marcus - öltött rá nyelvet, majd négykézláb szerencsétlenkedve, előbukkant a terítő alól, ahogy megpróbált kimászni. Megtorpant.<br />
- Menj már! Én is ki szeretnék menni! - bökdöste hátulról a testőr, majd mikor a nem mozdult mellé furakodva próbált utat törni magának. Aztán megértette a másik habozását. Számon kérő szürke tekintet meredt vissza rájuk. Will ott állt fölöttük, keresztbe font karokkal, morcos arckifejezéssel.<br />
- Szia Will. Micsoda meglepetés, hogy pont itt találkozunk - kezdett bele a lány. - Mi éppen csak... mit is csináltunk itt Marcus? - nézett segítségkérően a fiúra.<br />
-...bújócskáztunk..?<br />
- Öhm, igen, tudod van egy titkos alagútrendszer a kastély alatt, ami olyan titkos, hogy még mi sem tudunk róla, és mi ott akartunk bújócskázni. Igen. ez így igaz - mielőtt megszólalt volna a másik már akkor nem hitte el. - De ez a bújjatok el együtt, és felejtsetek el mindent ami az idő alatt történik, szóval, mi is történt az elmúlt, 12...és fél percben..? - próbálta kimagyarázni magát. - Tudod, rövidtávú memóriazavar...hogy is hívnak engem?<br />
- Rengetegszer hallottalak már magyarázkodni, és kifogásokat gyártani, Alexis. De ez már tényleg nevetséges. - Will lekezelően beszélt hozzá, mintha azt akarná éreztetni vele jóval felette áll. - Az apádnak igaza van! Bizonyára te is tisztán hallottad bújócskázás közben minden szavát!<br />
- Én...<br />
- Komolyabban kellene venned a dolgokat! Ha bármi történik veled egy egész ország jövője kerül bizonytalan kezekbe! - indult meg felé, az ujjával mutogatva rá.<br />
- Most mégis miért vagy rám dühös? - fakadt ki a lány, miközben hátrálni kezdett. - Apám be akart záratni a szobámba, minden magyarázat nélkül. Aztán a szemembe hazudott egy tanácskozásról, így gondoltam szétnézek idebent, hátha találok valamit! Nem terveztem kihallgatni semmit, de örülök, hogy megtettem, mert ha rajtatok múlna örök tudatlanságban élnék! - A herceg sarokba szorította, hátulról az asztal állta útját, elölről pedig egy tömör test, melynek lélekig látó szemei voltak.<br />
- Ó igazán? - A fiú gúnyolódott rajta, majd az asztalra támaszkodott, ketrecbe zárva ezzel. Nem hagyott neki menekülési utat. Az pedig kénytelen volt a szemébe nézni. - És most hogyan tovább?<br />
- Hogy érted? - makogta értetlenül. A fiú ismét úgy beszélt vele. Olyan hangon, és modorral, amelyet ő képtelen volt kezelni. Csupán behódolt, mikor Will elővette ezen viselkedését. Azt a dominanciát, amivel térdre tudta kényszeríteni. Őt, aki senkinek nem hódol be.<br />
- Megtudtad apád mit titkol előled. Megkaptad a válaszaidat. Most bizonyára vissza akarsz vonulni a szobádba, ahogy atyád kérte, nemde? Elégre mi teendőd akadna még.<br />
- Hát... - nem tudta mit mondjon. Teljesen a hatása alá került, ő pedig tudta ezt, és élvezte. Ezúttal ő irányított. Kettejük közül, most volt felül. Irányítani akarta a lányt, aki viszont görcsösen küzdött a transz ellen, amibe került.<br />
- Ez esetben, hagy kísérjelek föl! - hajolt olyan közel hozzá, hogy kitöltse a teljes látókörét. Tudta, hogy ezzel kizökkenti, és elveszíti azt a cseppnyi ellenállását is amit ezidáig magában gyűjtögetett. Betörtek a személyes terébe, ő pedig már képtelen volt gondolkodni, nem tudott semmilyen agyafúrt visszavágást kitalálni, és a ravasz kifogásai is cserbenhagyták.<br />
- Azt hiszem már elég lesz! - szólt Marcus valahonnan hátulról. Ekkor tűnt föl nekik, hogy ő is ott van még. Alexis fellélegzett. Visszatért. Kizökkent a fiú hatása alól. Az agya ismét beindult, és belekezdett egy újabb terv előállításába.<br />
- Te csak maradj ki ebből! - forgatta meg a szemeit. Még csak arra sem méltatta hogy hátranézzen, és a szemébe mondja. - Neked kéne felügyelned rá. Elég pocsékul végzed a munkádat, azt be kell valljam. Még a saját apád sem bízik meg benned. Te is hallottad, le akar cseréltetni.<br />
- Nem cserélik le! Csak egy társat kap! - Alexis a barátja védelmére kelt, tudta, hogy Will ezúttal egy érzékeny pontra tapintott. A barátja apját használta fegyverként.<br />
- Ó szóval mégis csak hallottad? - terelődtek ismét felé a gondolatai. - Az apád kiállt mellette. De egy szavamba kerülne, hogy megszabaduljak tőle. Úgyhogy gondold át mi lesz a következő válaszod. - Alexis jelenleg egy felfújt hólyagnak látta. Ismét megpróbálta zsarolni őt. A számára fontos embereket használta fel erre. A lány mindig gyűlölte amikor ezzel próbálkozott. Eddig nem túl sikeresen, de a kétely már felmerült, és tudta, az apja nem venné semmibe a szavát, főleg ha a tábornoka is vele egy véleményt oszt. Ő pedig nem hagyhatta, hogy a testőrét elüldözzék.<br />
- Nem tennéd! - állta a tekintetét.<br />
- Ó, igazán? És mégis miért? Sosem kedveltem, végre megszabadulhatnék tőle. És annyi indokot sorolhatnék ellene. - még mindig körülzárta a testével, szinte összepréselte, bár nem ért hozzá egy ujjal sem.<br />
- Mert tudod, ha megteszed, azzal örökre elvesztesz engem! Hogy örökké gyűlölnélek érte! - dühösen vágta hozzá a szavakat.<br />
- Tudod, nem veszítenélek el. Mert sosem voltál az enyém! - Alexis rájött miért viselkedik most ennyire ellenségesen vele. Dühös volt, és sértett. Most pedig meg akarta jelölni ami az övé, akár az állatok, elvégre férfiból van ő is. Mivel kedvességgel nem szerezte meg, ezért most az ellenkezőjét teszi. Ha látja, hogy behódol azzal csak tovább erősítené benne ezt a magatartást.<br />
- Tévedsz! - sötét szemeit az övébe fúrta. - Ha megtudom, hogy bármi rosszat szóltál Marcus ellen, esküszöm, hogy megszégyenülten fogsz állni az oltárnál! Ez vonatkozik arra is, ha eljár a szád arról, hogy itt találtál minket! - odébb lökte a karját, ami ezidáig elállta az útját. - És ne merj többé fenyegetni, vagy ilyen hangon beszélni velem! Én egy hercegnő vagyok! - Will meghökkenve bámult rá. Még soha nem lobogott benne ekkora tűz, ennyi nemesi elegancia. Az ősei vére most büszkén csörgedezett benne. - Menjünk Marcus - fordult el, majd megindult kifelé. A fiú meghunyászkodva követte őt. A herceg pedig ledermedve maradt odabent. Még azután sem mozdult meg, hogy az ajtó bevágódott mögöttük. A láng, ismét visszatért a lány szemébe. Az a parázsló szenvedély, amibe beleszeretett. A gőg, a határozottság, a dac. Ismét az a pillantás vetült rá, amit oly régóta nem látott. Bár veszekedtek, a viszontlátás öröme ült az arcán, a beképzelt, felsőbbrendű herceg, és a dacos, makacs szépség, ismét egymásra találtak. Ezúttal viszont a gaz csábító hiányzott a képből. Will sikernek könyvelte el. Visszakapta az ő Alexisét. És ezúttal megfogadta, nem hagyja, hogy bárki elvegye tőle.<br />
<br />
<br /></div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-5725767307280081262016-03-07T20:26:00.001+01:002016-03-07T20:26:21.795+01:0068.*Egy Szemhunyásnyi Idő*<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe width="320" height="266" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/_sk2f6kvYzI/0.jpg" src="https://www.youtube.com/embed/_sk2f6kvYzI?feature=player_embedded" frameborder="0" allowfullscreen></iframe></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>/1 héttel korábban/</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: justify;">
<i>Richard idegesen járkált föl s alá a trónteremben. A léptei visszhangot vertek a márványpadlón. Oly indulatosan közlekedett, hogy az uralkodók csarnokában megremegtek a festmények. Mintha maguk az ősei is dühöngtek volna holtjukban. A férfi idegesen dörzsölte borostás állát. Mintha évtizedek aggodalma nehezedett volna a vállára. A homloka elborult. Ismét visszatért az a nyomasztó érzés, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz dolog, amit csak a lánya közelségében érzett. Ám ezúttal sokkal nagyobb fenyegetés közeledett. És nagyobb fejtörést okozott neki, mint Alexis korábban valaha. Felsóhajtott, vagy talán inkább morgott. Artikulálatlan nyögésnek hangzott.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felség, nyugodjon meg! - szólt halkan az egyik tanácsos. - Megkettőztük az őrséget, mitől tart ennyire felség?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Az nem lesz elég! A lányomról érkezett hír? Biztonságban van? - olyan képet vágott, mintha menten meg akarna fojtani valakit, így a tanácsosok sietve válaszoltak.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Igen felség. A wessos-i király kastélyában nem eshet bántódása.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Remek! Így a legjobb. Maradjon is ott, amíg a kuzinom itt tartózkodik. Nem szeretném, ha megkörnyékezné a lányomat! - morgolódott. - Szegény Alexis túl naiv, még hazugságokkal tömné tele a fejét az a mihaszna! Megérkezett már?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Pár perce futott be a hintója. De ahogy felséged parancsolta, a katonák feltartják, és átvizsgálják a rakományát.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Mostantól tudni akarok minden egyes mozdulatáról! Még arról is hányszor vesz levegőt! Megértették? - kiabálta.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Igen, felség. - visszhangozták.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Távozhatnak - engedte el őket. - Maga maradjon, Martens tábornok! - szólt a hadvezére után. - Részvétem a fia miatt. Hallottam mit tett. Megmentette a lányom életét!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Csak a kötelességét tette. Büszkébbé nem is tehetett volna, ennél dicsőbb halált el sem tudtam volna képzelni számára - úgy válaszolt, ahogy az elvárható volt tőle, ámbár a szomorúság, és a gyász még érződött rajta. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ezt nem felejtem el. Lucas neve arannyal lesz belevésve a krónikákba. Hálám jeléül megduplázom az éves járandóságod, bár tudom ez nem pótolhatja egy gyermek életét.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Igazán kegyes hozzám felséged.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ez a legkevesebb amit megtehetek - veregette vállba. A férfi hű bajtársa volt. Még herceg korában került mellé, először csak testőrként. Együtt harcoltak a háborúkban. Az idő múlásával belőle király lett, társából pedig kiváló hadvezér vált. - Régóta ismersz, sok dolgot éltél meg velem együtt. Mit gondolsz? Miért most térnek vissza?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ne sértődj meg régi barátom, de már túl régóta ülsz a trónon. Második évtizede vagy ennek az országnak királya. Mindketten megöregedtünk. Hamarosan átadod a koronádat. - nézett rá jelentőségteljesen. - De az utódod nem egy erőskezű férfi. Hanem egy gyönge lánygyermek! Mikor sebezhetőbb egy ország, ha nem most? Emlékezz vissza, a nagybátyád megpróbálta tőled is elvenni a hatalmat, pedig te végképp nem voltál sebezhető, felség. Véletlen egybeesés lenne, hogy a fia most tér vissza?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Tehát szerinted is a koronámat akarja? Ennyire nyilvánvaló lenne? - húzta össze a szemöldökét dühösen. - Nem fog visszariadni semmitől. Mindenre fel kell készülnünk. Ha történne velem valami. Tudnom kell, hogy lesz valaki a lányom mellett.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Számíthatsz rám, öreg cimbora. A családom mindig a Lawson dinasztiát szolgálta. A fiam úgy fogja szolgálni a lányodat, ahogyan én téged annak idején. De amíg én el nem hagyom ezt a világot, a leszármazottaidra sajátjaimként fogok vigyázni. A családom nevére esküszöm!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Köszönöm, Killian. - biccentett felé hálásan. Talán az egyetlen ember volt a világon akiben megbízott. - Egy pillanatra se hagyj magamra, amíg a kellemetlen vendégünk itt tartózkodik. Arra pedig különösen figyelj, hogy semmi ne történhessen a tudtom nélkül.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Igenis, felség.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Akkor azt hiszem, ideje fogadni a látogatónkat. Mindenki legyen nagyon elővigyázatos - ismételte meg a mai napon már sokadjára. - Kísérjék elém!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felség - hajolt meg mélyen a férfi, mikor pár perccel később belépett. - Megtisztel, hogy fogad.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Elvégre rokonok vagyunk, nemde? - mondta tettetett örömmel, miközben följebb vonta a szemöldökét. - Matthias, köszöntelek, kuzin. - nem mosolygott, egyáltalán nem örült a látogatásának. Csupán biccentett felé.</i><br />
<i>Jóképű fiú volt, talán már férfinak is nevezhető, elvégre harmadik évtizede járt már ezen a földön. Ha nem ismernék, senki meg nem mondaná róla, hogy a Lawson családhoz tartozik, elvégre nem viselte magán a család jellemzőit. Kerek arca volt, mandulavágású zöld szeme, és rövidre nyílt enyhén vöröses tejfölszőke haja. Világos, már-már fehér bőre szinte bántónak tűnt a félhomályban. Arcát szeplők borították, melyek kisfiús kisugárzást kölcsönöztek neki. Az uralkodók csarnokában, ahol a régmúlt királyainak portréi álltak, annyira oda nem illő hatást hatást keltett, mintha egy galamb került volna fecskék közé.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Hiányzott már a családom. Nem könnyű az ország legnyugatibb tartományában élni. Túl messze van. Mire a hírek eljutnak oda már rég nem aktuálisak. - vigyorgott. - Nem mintha panaszkodhatnék, tartományúrnak lenni igazán nagy kiváltság. </i><br />
<i>- Bizonyára rengeteg teendőd akad. De kétségkívül megfelelsz az elvárásoknak, semmi panasz nem érkezett az ország nyugati népeitől.</i><br />
<i>- Ez így igaz, sok a dolgom. Szerencsére hamar beletanultam a nagyurak és a politika világába. De semmi nem tarthatott vissza, hogy kihagyjam az unokahúgom esküvőjét. Még nem érkezett meg a meghívó, de amint a fülembe jutott a közelgő nász híre azonnal elindultam, nehogy későn érkezzem - mondta el röviden a bájos kis történetét. - Jut is eszembe, hol van Alexis? Már alig vártam, hogy lássam. Még hozzám is eljutott a híre, azt beszélik igazi szépség lett, akárcsak az anyja.</i><br />
<i>- Sajnos a lányom jelenleg nem tartózkodik az országban. A vőlegénye kastélyában tesz látogatást. Már nagyon szerette volna látni az ottani életet - válaszolt lényegretörően, ámbár kissé kifacsarva az igazságot. </i><br />
<i>- Ó, ezt sajnálattal hallom. Oly régóta nem láttam. Aggódtam is idefelé jövet. Még olyan fiatal, még szinte gyermek - rázta a fejét. - Nem szeretnélek kioktatni felség, de nem kéne várni azzal a házassággal? Bőven van még ideje rá.</i><br />
<i>- Nemsokára 18 lesz. Már házasulandó korban van - jelentette ki határozottan. - Az anyja alig volt idősebb nála. Ő pedig nem volt egy hatalmas birodalom örökösnője! - tört ki. - Férjhez kell mennie, hogy legyen mellette valaki, aki idősebb, és rátermettebb. Utána pedig biztosítania kell a Lawson-dinasztia további fennállását.</i><br />
<i>- Még csak egy kislány! - hüledezett. - Ő maga is gyerek. Nem áll készen erre, az uralkodásra, az anyaságra. Szerintem...</i><br />
<i>- Én vagyok az apja, ezáltal úgy lesz, ahogy én mondom! - csattant föl. - Ha nem értesz velem egyet a te bajod. De a lányom teszi amit tennie kell, tudja, hogy ez a kötelessége, ennek fényében is fog cselekedni! Erről nem nyitok vitát. És ahogy te mondtad, bőven lesz ideje beletanulni mindenbe.</i><br />
<i>- Lenne más út is - szólalt meg halkan. - Én is Lawson vagyok. - Richard szemében fény gyúlt, parázsló gyűlölet. - Akár...</i><br />
<i>- Hát mégis ezért érkeztél? Örökömbe akarsz lépni? - az állát fölszegte, villámló tekintettel nézett le rá.</i><br />
<i>- Ki nem akarna király lenni? - húzta mosolyra a száját, de hamar le is fagyott az arcáról. - Nem lenne ellenemre a dolog. A nyugati tartományban megtanultam okosan játszani a nemesek és bárók játékát, értek a politikához, sok kapcsolatom van, és...</i><br />
<i>- A törvényeink szerint fattyú nem ülhet őseink trónjára, nem örökölheti szent földünket. Te pedig kétségkívül fattyú vagy. De ha nem lennél, akkor sem venném el a lányomtól az örökségét.</i><br />
<i>- Felséged a király. A királynak jogában áll kinevezni örökösét, törvényt is módosíthat ennek érdekében...</i><br />
<i>Azok után amit az apád a családom ellen tett, még van képed erre kérni? - haragosan beszélt, majd szétvetette a düh. Tajtékzott. - Arcátlanság! Fejedet is vehetném akár!</i><br />
<i>- Bocsásson meg felség - hajtott fejet. - Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Csupán segíteni szerettem volna. Nincs jogom megkérdőjelezni a döntéseidet.</i><br />
<i>- Matthias - a király a fejét fogta. - Alexis jó utódom lesz, ez kétségtelen. Megbízok benne. William mindenben támogatni fogja, és én is itt leszek még, hogy a segítségére legyek, emellett a tanácsnokaim és tábornokaim is felesküdtek, hogy lányom szolgálatára lesznek, miután trónra lép.</i><br />
<i>- Ez igazán remek. Mikor számíthatunk Alexis visszatértére?</i><br />
<i>- Két, három hét múlva, azt hiszem - vetett oldalra egy pillantást. Killian ott állt az ajtóban. - Martens tábornok? Érkezett valami hír a lányom felől?</i><br />
<i>- Nem felség. A fiam legutóbb azt írta a hercegnő jól érzi magát, szeretne tovább maradni. Lenyűgözőnek találja az ottani szokásokat. Úgy értesültem a jövő hónapban érkezik csak haza. De ne aggódjék! Marcus úgy vigyáz rá mint a szeme fényére!</i><br />
<i>- Köszönöm, tábornok - vetett rá egy mosolyt, amiért kisegítette egy kisebb hazugsággal. Richard életében először, azt kívánta, hogy Alexis jó távolról kerülje el ezt a kastélyt.</i><br />
<i><br /></i>
Hope fulladozva, artikulálatlanul felkacagott. Dobálta sűrű haját, és a kezeivel tapsolni kezdett. De egyedül volt ezzel. A saját viccét ismét csak ő találta viccesnek. A többiek értetlenül, avagy összehúzott szemöldökkel néztek rá.<br />
- Shh! - pisszegte le Cornelia. - Halkabban kisasszony! - intette csendre.<br />
- Jólvan - válaszolt duzzogva. - Nem értettétek? A lényeg hogy a lovaknak nincs kezük! Patájuk van!<br />
- Értettük Hope, csupán... ez nem volt túl humoros - válaszolta Will ügyelve rá, hogy ne bántsa meg. - Ha már magyarázni kell egy viccet, az nem vicces.<br />
- Talán inkább nektek nincs humorérzéketek. Lexi nevetett volna rajta - húzta fel sértetten az orrát.<br />
- De ő is csak azért, mert a barátja vagy, nem azért mert vicces.<br />
- Csak irigykedtek - fordult el tőlük. Inkább kinézett az ablakon. A tájat fürkészte.<br />
Will segítségkérően meredt a társalkodólányra, de az csak érdektelenül megvonta a vállát. Nem akart belefolyni a dologba. Intézzék el egymás között. Csak a kisasszonyát ne zavarják. Számára ő volt a legfontosabb. Szerette volna ha zavartalanul pihenhet, de a többiek ezt minden áron meg akarták akadályozni.<br />
- Mhahh - Alexis felnyögött, majd még jobban összehúzta magát, még közelebb bújt Corneliához. Öntudatlanul belekapaszkodott a térdébe. Motyogni kezdett.<br />
- Shh - suttogta halkan a lány, majd a fejét kezdte simogatni, hogy visszaringassa az álomba. Mintha csak egy apró gyermek lenne. Halkan dúdolni kezdett egy dalt.<br />
- Nem kéne felébresztenünk? - kérdezte Hope bizonytalanul, de meg is bánta, mikor a másik ráripakodott.<br />
- Dehogy! Már napok óta nem aludta ki magát rendesen! - csóválta a fejét. - Most végre nyugodt, és kipihenheti magát! Eszébe se jusson megzavarni, kisasszony!<br />
- Jó, nem kell leharapni a fejem, csak egy javaslat volt. - emelte fel védekezően a kezeit. Cornelia pedig ismét minden figyelmét az alvó gyermekre fordította. Nem is látta mennyire ki volt már merülve. Csak arra lett figyelmes, hogy a lány feje a vállára csúszik, majd teljesen elnyújtózva a lány ölében mély álomba szenderült. De ez így volt a legjobb. Kipiheni magát, és mire felébred már otthon is lesz. Már csak alig pár mérföldnyire voltak a kastélytól. Ha kinéztek volna a hintó ablakán már látni vélhették volna a magasba törő tornyokat.<br />
Will akaratlanul is felidézte a napot, mikor az apjával tette meg ugyanezt az utat pár hónappal korábban. Akkor korántsem volt ennyire nyugodt és laza. Tisztán emlékezett arra a gyomorforgató érzésre, ami a hatalmába kerítette és a torkát szorongatta. Egy ugyanilyen hintóban indult útnak az apjával, ugyanezen az úton. Azon gondolkodott, vajon milyen fogadtatásban lesz része, és milyen lesz a menyasszonya. Azóta persze többször rájött, hogy Alexis minden vágyakozását felülmúlta. Még tisztán hallja a fejében az apja hangját, a szavai megmaradtak a fejében. A kötelességről beszélt, és a felelősségvállalásról. A két ország szövetségéről, és a házasságban rá váró feladatokról. A lány családfáját vázolta fel előtte, az őseit sorolta, hogy tudtában legyen milyen ősi, és hatalmas személyekhez visszanyúló dinasztiáról van szó. Hogy Richard, a király vállvetve harcolt mellette 14 éve az utolsó Nagy Háborúban. Ámuldozva beszélt arról a katonai erőről, amit felvonultatott, irigykedve a gazdagságról, ami a királyságot övezte. Mindenáron meg akarta szerezni magának. Néha még mindig eszébe jutott a beszélgetés.<br />
<i>- Ne vágj már ennyire savanyú képet, fiam! Nem a temetésedre készülsz! - szólt rá izgatottan. Már alig várta, hogy odaérjenek.</i><br />
<i>- Tudom atyám. A menyasszonyomhoz megyünk - válaszolta unott ábrázattal. Egyáltalán nem akart még megnősülni, de a törvények, és az apja megkívánták tőle. Mielőtt átvenné a trónt az apja akarata szerint meg kell nősülnie. Pedig még olyan fiatal volt, előtte állt az élet, csupán 20 éves, és egy alig 17 éves szinte még gyermeklányt akartak hozzáadni. Nem fért a fejébe, de úgy tett ahogy az apja mondta, nem ellenkezett az akaratával.</i><br />
<i>- Aggódsz? Izgatott vagy már?</i><br />
<i>- Nem. - válaszolta rezzenéstelen vonásokkal. - Csupán bemutatkozok a hercegnőnek, hogy a jövendőbelije vagyok akihez egy éven belül hozzá fog menni. Semmi különös. Ugyan miért idegeskednék emiatt? Elvégre ha rosszul alakul nem vele kell leélnem a hátralévő életem minden napját. - itt megtorpant, és elgondolkodott. - De, mégis.</i><br />
<i>- Kissé vehetnéd komolyabban is, William! Ez komoly dolog. - dorgálta meg a fiút. - Az ország jövője múlik rajta. Megkötjük a szövetséget, biztosítékul elveszed Richard lányát. Ez így megy. Nem, hogy inkább örülnél! Egy gazdag hercegnőt veszel el! Nem mellesleg azt beszélik egész csinos. Mi kell még? Egy hatalmas birodalom áll mögötte, és egy még nagyobb hadsereg. Ha pedig jól játszod ki a lehetőségeidet, egyszer mind a tiéd lehet.</i><br />
<i>- Csinos? - vonta föl a szemöldökét. - Majd azt én eldöntöm! De ne aggódjon apám, teszem a dolgomat, nem hozok szégyent magára. Csupán nem tudok jó képet vágni a dologhoz, azok után, hogy láttam a fivéremnek milyen menyasszonyt választott - fintorgott.</i><br />
<i>- Ne kezdd te is. Charlotte hercegnő egy igazán bájos, kifinomult teremtés. Egy egész ország örököse. Emellett gyönyörű, illemtudó, és intelligens. A tökéletes feleségjelölt.</i><br />
<i>- Azt meghiszem. Viszont humortalan, és kimondottan zavaró jelenség is egyben.. - forgatta meg a szemeit. - Daniel nem fogja elvenni. Előbb áll össze egy cselédlánnyal, mint vele.</i><br />
<i>- Ebbe még csak bele se gondoljunk! Elég volt az a gyalázatos affér azzal a parasztlánnyal! - csattant föl dühösen. - Viszont hagyjuk most a fivéredet. Épp elég fejtörést okozott nekem az utóbbi időkben! - rázta meg a fejét. - Elvárom, sőt megkövetelem, hogy tisztességesen és udvariasan viselkedj! Richard régi barátom, már évek óta azt tervezzük, hogy egyesítjük a családjainkat. Ne merd ezt elszúrni nekünk, mert téged is kitagadlak, mint a semmirekellő bátyádat.</i><br />
<i>- Nem fogom apám, a szavamat adom. Tudom mi a feladatom. A hercegnőt tisztelni, óvni, és szeretni fogom.</i><br />
<i><br /></i>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="http://37.media.tumblr.com/c3ef5d56b5ade6b05de3211cda18e209/tumblr_n5qziqghPu1r13ivxo1_500.gif" height="216" width="400" /></div>
<i><br /></i>
<i>- Ne legyél ostoba - kacagott föl. - Szeretni? Eszedbe se jusson beleszeretni. Az mindent tönkretehet. Csak az ostobák esnek szerelembe, fiam. A nők arra vannak, hogy minket férfiakat szolgáljanak, egy királynő sem más, mint egy férfi asszonya, aki történetesen a király, ezt vésd az eszedbe. Egy eszköz a dinasztikus hatalmi harcokban. Ez ne felejtsd el! Még hogy szerelem - hisztérikusan fölnevetett. - Egy jó király uralkodik a népe, és a szíve felett. Uralnod kell a szívedet, és az övét is egyaránt. A nők épp ezért gyengék, mert túl könnyen szeretnek. Hát hagyd neki. Bolondítsd magadba, hagyd hogy szeressen, hogy boldoggá tegyen, és a kedved lelhesd benne, de a szerelem gondolata egyszer se forduljon meg a fejedben. Attól a pillanattól kezdve gyönge lennél! És sebezhető.</i><br />
<i>- Ne aggódjon apám, ön tapasztalt és bölcs ember, megfogadom a tanácsát és ígérem; soha nem fogok egy nőt sem szeretni - válaszolta szent meggyőződéssel, bele sem gondolva, hogy ezt az ígéretét bizony nem lesz képes megtartani.</i><br />
De ha a saját szíve sem szabad, mégis hogyan uralkodhatna az övén? kérdezte magában, ahogy az alvó lányra vetette pillantását. Azon a szíven mely oly vad és zabolátlan, amit nem lehet betörni. Mert ő egy vad musztáng, mely épp oly vad, mint amilyen törékeny, ha oda a vadsága, hát megszűnik létezni. Ő pedig nem lett volna képes ketrecbe zárni a szilaj szívét. Az apjának igaza volt, ahhoz már túl gyönge.<br />
A hintó hirtelen fékezett, Will pedig előreesett, majdnem lefejelte szegény Corneliát. Hope egy kocsmáros módjára káromkodni kezdett, Lexi pedig zavartan bámult jobbra-balra, ahogy a nagy lendülettől legördült Cornelia öléből a hintó padlójára. Az álom túl hirtelen illant el a szeméből.<br />
- Mi történt? - kérdezte érces hangon, a fejét fogva.<br />
- Biztos megint Marcus vicces kedvében van - morgolódott Will, mire az emlegetett bedugta a fejét az ablakon.<br />
- Bocsánat őfelségessége, de parancsokat követek - vigyorgott rá. - De jöhetett volna másik hintóban is, úgy a hölgyektől sem vette volna el a helyet - vetette a szemére.<br />
- Mégis kinek a parancsait? - vonta föl a szemöldökét.<br />
- Az enyémet - jelentette ki Alexis, majd feltápászkodott, és kiszállt a hintóból. A látása azonnal kitisztult, amint megérezte a fenyők illatát az orrában. Hazatért.<br />
- Most mégis hová mész? - nézett utána a fiú. Egyszerűen nem értette mire készül.<br />
- Mégis mit gondolsz? Haza - válaszolta egyszerűen. - Szia, gyönyörű - simogatta meg a sötét ló orrát, amint eddig Marcus lovagolt. Melegség, és szeretet áradt az állatból.<br />
Megvetette a lábát a kengyelben, majd a nyeregbe húzta magát. A fiúk tátott szájjal bámulták a mozdulatsort. Annyira dögös volt az egész. Ahogy átdobta a lábát, a fenekét kinyomta, majd kihúzta magát a nyeregben, mintha szándékosan akarna kérkedni az adottságaival.<br />
- Csússz előrébb - szólt közbe mire, Alexis huncut mosolyra húzta a száját. Will lefagyva bámult a hintóból. - Eszedbe se jusson...hogy elvidd a lovamat...és engem itthagyj ezekkel - morogta de már csak magának. A lány oldalba bökte a lovat és sebes vágtára ösztökélve közeledett az otthona felé. - Na majd adok én neked! Kérem a lovát katona - csörtetett oda az egyik őrhöz, aki őket kísérte, és szó szerint elkobozta a lovát. Feldobta magát rá, és üldözőbe vette a szökevényt.<br />
Alexis sötét haja lobogott a szélben. A szél az arcába vágott, a friss erdei levegő pedig kitöltötte a tüdejét. Minden elsuhant mellette, magával sodorta a tegnap fájdalmát, és már csak a jelenben létezett. A gondolatai megálltak, kiürült a feje, nem nyomasztotta semmi többé. Egy pillanatra megfeledkezett a világról, nem létezett. A ló villámsebesen mozgott alatta, ő pedig belélegezte a halhatatlanságot.<br />
- Azt hitted lerázhatsz? - szólt valahonnan mögüle Marcus hangja. - Ahhoz korábban kell fölkelned drágám. - vágta rá cinikusan. - Verseny hazáig! - ösztökélte még jobban, majd megsarkantyúzta a lovát, még inkább a vágtába hajszolva azt.<br />
<br />
Az udvarban nyüzsgés támadt. Az őrök felsorakoztak a kapunál, mikor megpillantották a távolban a közeledő hintót. Alig pár percük maradt az érkezésig. Mindent el kellett rendezni, hogy a szemük fénye, az egyetlen hercegnőjük méltó fogadásban részesüljön, ugyanis sejtették, hogy ő érkezik haza. Egy hétnél tovább sosem ment el otthonról, most pedig már két hete távol volt. A szobalányok sietve loholtak föl a lány szobájába, hogy ellenőrizzék minden a legnagyobb rendben van e.<br />
- Nyissátok a kapukat - rikkantotta az egyik őrszem a toronyból.<br />
A katonák kitárták a fekete kovácsoltvas kaput, és megnyitották az utat az érkezők előtt. Két gyönyörű kanca száguldott be rajta pár pillanattal később. Először egy barna telivér, nyergében a fiúval, aztán egy éjfekete, a hercegnővel a hátán. Alig egy testhosszal előzte meg a lányt. A katonák idegesen szemlélték, ahogy a lovak beviharzottak, és vágtattak tovább a kastélykertben. Az utóbbi napokban sokat esett, a talaj felvizesedett, ingoványossá vált, ők pedig aggodalmasan nézték, ahogy a nehéz állatok végiggázolnak rajta.<br />
- Hercegnő - ugrott egy idősödő férfi a lovak elé, majdnem elgázolták. A hátasok riadtan fékeztek le, álltak hátsó lábukra, majdnem levetve magukról lovasaikat. - Óvatosan, hercegnő! A talaj nagyon ingoványos, baj is történhetett volna! - dorgálta a férfi.<br />
- Lord Brantley! - kiáltott föl a lány. - Megőrült? Megsérülhetett volna! - kapott a szívéhez. Halálra rémült, mikor a férfi elé vetette magát.<br />
- Inkább én, mint ön, kisasszony - rázta meg a fejét. - Elég a mókából - ragadta meg a sötét paripa kantárját, és az istállók felé kezdte vezetni. - Lóháton tette meg ezt a hosszú utat, hercegnő? - kérdezte kíváncsian. - Bizonyára kimerülhetett.<br />
- Hintóban érkeztem, csupán miután átkeltünk a folyón azután ültem lóra. Már hiányzott - paskolta meg az állat nyakát, aki hálásan felnyerített. - Mindig is szerettem odakint lovagolni. Bár atyám tudta nélkül kellett tennem - húzta cinkos mosolyra a száját, mikor a férfi visszanézett rá. Ő volt a bűntársa, aki a király tiltása ellenére, rendszeresen kiengedte őt.<br />
- Mindig bajba is kerültem miatta - csóválta a fejét. - Pont a minap futtattam meg felséged lovát. Gyönyörű állat, ámbár makacs és öntörvényű. A legszilajabb ló, akivel valaha dolgom akadt. Nem tűr meg kegyeden kívül mást a hátán.<br />
- Tudom, már akkor éreztem, mikor atyám elérkezettnek látta az időt, hogy megtanuljak lovagolni, és saját lovat válasszak. Választhattam volna legalább egy tucat másikat, akik szelídek és nyugodtak voltak, de nem...<br />
- Kegyednek pont az a ló kellett, aki dühöngött, és senkinek nem engedte, hogy megülje. Az apja tajtékzott, amikor a fülébe jutott, hogy egy vad lóra ültettem a lányát. - nevetett föl. - Azt hittem menten száműz. De nem tette.<br />
- Az apámat értesítették a hazatértemről? - fordult vissza a kastély felé.<br />
- Bizonyára igen - jelentette ki. - Az utóbbi napokban mindent személyesen felügyel, nagyon óvatos lett. Martens tábornok el sem mozdulhat mellőle.<br />
- Az apám itt tartózkodik? Hazatért a határvidékről? - kapta fel a fejét Marcus, aki eddig teljes némaságban baktatott mögöttük. Tágra nyílt szemekkel nézett a lányra, aki csak bólintott egyet.<br />
- Menj csak - suttogta. A fiú egy hálás pillantást vetett rá, majd egy jelentőségteljeset a lovászmesterre, aki csak intett neki, útjára engedve. Elvágtatott az istálló felé, hogy a lovat kikötve az apja keresésére induljon. Lexi magára maradt az öreggel.<br />
- Annyira gondterheltnek látszol kedveském. Még soha nem láttalak ennyire megkeseredettnek - nézett fel rá a férfi szánakozóan. - Történt valami gyermekem? Nem vagyok bölcs ember, de észreveszem, ha valaki szomorú.<br />
- Nincs okom arra se, hogy örömtáncot járjak, nemde? - kérdezett vissza bágyadtan.<br />
- Az édesanyjára emlékeztet. Gyakran kijárt lovagolni, mikor idekerült, nem ismert senkit, így inkább elvonult. Nem szeretett itt élni. Magányos volt. Hazavágyott.<br />
- Ezt nem tudtam - döbbent meg a hallottaktól.<br />
- De persze, aztán jöttek a gyerekek, a fivérei, aztán kegyed. Még soha nem láttam annyira boldognak, mikor országszerte megkondultak a harangok, ő pedig ott állt, azon az erkélyen - mutatott a kastély felé. - Önnel a karjaiban. Azon a napon, valami megváltozott. Már nem volt többé idegen itt, királynő lett.<br />
Nem mondták ki, de mindketten ismerték a mögötte rejlő igazat. Azért a leánya születése után vált igazán királynévé, mert életet adott a király örökösének. A fiai egy románcból születtek, amiről furcsamód majdnem az egész udvartartás tudott, csak a király nem vette észre. A lány egy pillanatra megsajnálta az anyját, hogy olyannyira kétségbeesetten magányos volt, hogy egy másik férfi karjában keresett vigaszt. Furcsamód a saját jövőjét látta maga előtt. Hozzá fog menni Willhez, de a fivére gyermekét hordja a szíve alatt. Az anyja legalább szűzként ment férjhez, tisztán, ártatlanul, és csak utána adta oda magát másnak. Ő viszont még nála is rosszabb volt. Bűnösnek érezte magát.<br />
- A kisasszonyt aggasztja valami?<br />
- Ennyire látszik? - sóhajtott egy nagyot, majd hagyta, hogy a férfi lesegítse a lóról. - Nem tudom mitévő legyek. Annyira bonyolultnak tűnik minden - paskolta meg az állat nyakát.<br />
- Tudja, én nem nagyon hiszek az ilyesmiben, de azt pletykálják van egy nő a faluban. Amolyan jövendőmondó, táltos boszorkány hírében áll - halkan beszélt, alaposan körülnézett mielőtt belekezdett. Nem lett volna szerencsés ha bárki meghallja. - Én nem hiszek az ilyesfajta trükkökben. De a feleségem ismeri ezt az asszonyt. Azt állítja eddig mindenki elégedett. Hogy tényleg belelát a jövőbe! Nem tudom mit gondoljak.<br />
- Hol van ez az asszony? - a lány figyelmét felkeltette. A jelenlegi helyzetében minden segítséget kész volt elfogadni. - Egy próbát megér.<br />
Elvégre tisztán emlékezett, hogy az anyja is hitt az effajta dolgokban. Gyakran hívatott magához javasasszonyokat, hogy mondják meg a jövőjét. Így tőle sem állt távol hogy reménykedni kezdjen, talán válaszokat kaphat.<br />
- Nem hiszem, hogy a kisasszony bemehet a faluba - a lány megrázta a fejét. Ez így volt, az apja sehová sem engedte. - Ez esetben becsempészhetem a palotába. Holnap intézkedem is. Majd küldetek önért hol és mikor várja majd az asszonyság.<br />
- Köszönöm Lord Brantley. - villantott rá egy őszinte mosolyt. A kapunál ismét nyüzsgés támadt. Alexis kíváncsian kapta oda a fejét. Befutott végre a hintó is. - Igazán hálás vagyok mindenért!<br />
- Kisasszony!! - hallotta meg a távolból Cornelia aggodalmaskodó sipákolását. - Meggondolatlanság volt ilyen hidegben lóra ülni! Remélem nem fázott meg! - még messze volt tőle, de tisztán látta, ahogy több rétegnyi meleg ruházattal siet felé. Zavartan pillantott körbe, még csak kora ősz volt. A nap sütött és az idő sem volt hűvös. Mielőtt hagyta volna, hogy a lány beérje őt sietősen megindult a kastély bejárata felé. El akart bújni Cornelia, és a ruhakupac elől.<br />
- Kisasszony! Kisasszony! - kiabált utána, megszaporázva lépteit.<br />
De Alexis már messze járt. Olyan jól ismerte a kastély titkos folyosóit, eldugott rejtekhelyeit, melyeket gyermekkori kalandozásai során fedezett fel, mint a saját tenyerét. Minden rejtett zug, minden szekrény, lépcsőalj menedékésül szolgált, mikor a tanítói, nevelőnői és dadusai elől kényszerült bujkálni. Pontosan tudta, melyik faliszőnyegek mögött nyílnak a rejtett ajtók, a katakombákhoz hol lehet lejutni, és merre kell mennie, hogy egyik pontból a másikba jusson, feltűnés nélkül. Túlságosan jól értett a bujkáláshoz, és senki nem találhatott rá addig, amíg az ő nem akarta.<br />
<br />
<br />
<br /></div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-63716408220406445382016-02-07T13:36:00.001+01:002016-02-07T16:27:21.637+01:0067. *Hatalmi Játszma*<div style="text-align: justify;">
<i>Wúúúúhúúú, jeppp megérkeztem :D sikerült egy hónap alatt összedobni, jeee :D Remélem tetszeni fog :)</i><br />
<i><br /></i>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe width="320" height="266" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/pH5ZDerw9CE/0.jpg" src="https://www.youtube.com/embed/pH5ZDerw9CE?feature=player_embedded" frameborder="0" allowfullscreen></iframe></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>/17 évvel korábban/</i><br />
<i><br /></i>
<i>Richard gyermeksírást hallott. Ismét elborult, és ráncba szaladt a homloka. Mégis mintha ezáltal felderült volna a napja. Sietős léptekkel indult meg a hang irányába. Minden mozdulata higgadt, és kecses volt, mégis olyan hevesen vonult végig a folyosókon, szinte minden lépte visszhangot vert. Úgy csörtetett, hogy már messziről hallani lehetett jöttét. Kopogás nélkül tört rá királynőjére, ki épp gyermekét igyekezett nyugtatni.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felséges uram - jött zavarba a nő, ahogy igyekezett feltápászkodni, hogy férjét illendően köszönthesse. - Elnézését kérem, ha megzavartuk fontos teendői közben. Gyermekem ma kissé nyűgös.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Maradj csak királyném! - intette le. - Nagy hasznát látnád egy dajkának, kedvesem. Elvégre nem vagy közember, és a megjelenésed is tükrözze ezt! - nézett végig rajta. Ragyogó szőke haja, most kócos és rendezetlen volt, hanyag fonatban lógott a nyakába. Bőre sápadt, és szemei alatt sötét karikák gyülekeztek. Már hónapok óta nem mozdult ki, csak a gyermek körül lézengett.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ahogy uram óhajtja - bólintott rá, de saját akaratából sosem bízná gyermekét más felügyeletére, így is csak a legbizalmasabb szolgáját engedi a lánya közelébe, őt is csak akkor, ha szükségleteit intézi, vagy a király magához hívatja, házassági kötelességei teljesítésére. - Egy gyermeknek nem dajka, hanem anya és apa kell, uram! - de nem szalasztotta el az alkalmat, hogy ellentmondhasson, és kifejezze nemtetszését.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Akkor, hagy fogjam meg! Add ide - nyúlt baba felé, és szinte kitépte a szerető anyai kezek közül. A nő riadtan nézett utána, rettegett, hogy bármi baja esik a hatalmas, erős kezek között. - Jól van, jól van! - csitította, mikor az ismét felsírt.</i><br />
<i>- Óvatosan! - kapott azonnal gyermeke után. - Még olyan törékeny és gyönge!</i><br />
<i>- A wessos-i követ várakozik felségedre - szólt kintről valaki, talán egy tanácsos lehetett, megzavarva a feszült hangulatot. - Audienciát kért.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Jajj, istenem, még nem halt meg? - bosszankodott Richard. Semmi kedve nem volt a szomszédaival foglalkozni ismét.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- A legnagyobb egészségnek örvend, uram, még csak nem is beteg! - válaszolta kintről a hang.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Gyere, nézzük meg a követet, halljuk mit akar. - suttogta a babának, és felesége arcáról lehervadt a mosoly, mikor felfogta a gyermeket nem fogja visszakapni. - Tehát egy dajka feltétlenül kell! - szólt vissza majd elvonult a kicsivel. Chloe megtörten bámult utána.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Követ úr - köszöntötte, mikor beért a trónterembe. Ringatózva vonult végig a szalonon, egészen fényes trónusáig.</i><br />
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="223" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjrshnONFQsKZausp6GGsFukwcYDMXUdSd0nY7xBLDBOSBLbax6m5YDRGGd3NsHCDdLn2Uodaf6mGgs5jE2N5D2-Vg8wS4-vZ65id9uxLKJLDHqF06MAU-X4AXYBxrZzX8isDjBnQnsUPw/s400/tumblr_mr0ot4xGmE1s334o6o1_500.gif" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<i>- Felség - hajolt meg mélyen az idegen, de nem tudta nem észrevenni a férfi vállán alvó csecsemőt. Természetesen hozzá is eljutott a hír, de nem is sejtette, hogy alkalma lesz megpillantani a becses kisdedet. Tátott szájjal bámulta a jelenetet, és a kis hercegnőt. </i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Nos, miben lehetünk segítségedre? - kérdezte miután helyet foglalt. A baba békésen szuszogott a vállán, fel sem tűnt neki, hogy már nem az édesanyával van.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felséges uram, IV. James Wessos királya nevében érkeztem! - kezdte túlontúl erőteljesen.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Shhhssshh csendesebben!!!! - pisszegte le dühösen Richard, amiért hangoskodott. Nem akarta, hogy gyermeke felébredjen. - Térjen a lényegre!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Bocsánat felség. A királyom személyes üzenetét hozom. Szívélyes üdvözletét, és gratulációját küldi a királyi párnak, és jókívánságait az ifjú örökösnőnek.</i><br />
<i>- Ez igazán kedves - vonta össze a szemöldökét, nem tetszett neki, hogy csupán emiatt zavarták meg. Már állt volna föl, hogy útjára bocsáthassa a küldöncöt, de az még nem fejezte be.</i><br />
<i>- Emellett híreket hoztam. A királyi sereg visszaverte a peremvidékeket ért támadásokat, és az északi határait is megerősítette. - közölte. - Továbbá királyom elfoglalta a fosztogató barbár törzsek által lakott területeket is Wssos keleti részén. Kiterjesztette határait.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Hmm és miért tartozna ez ránk? - vonta össze a szemöldökét.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Most már zavartalanul folyhat tovább a kereskedés az országaink közt. Nem lesz több zavargás, sem rablótámadás. - köszörülte meg a torkát. -Viszont ez nem minden...</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Csss, csöndben! - ripakodott rá, de már késő volt. A gyermek felébredt. - Jól van drágám semmi baj!Megadtuk a királynak amit kívánt, mit akar még? - förmedt rá! - Tessék fölébresztette a babát! Szégyellje magát, követúr! - bosszúsan meredt rá, amiért a férfi meghunyászkodva húzta összébb magát. - Shhh semmi baj, csak ez a csúnya követ bácsi. - gügyögött a babának. - Gyere, keressük meg a mamát, ad neked enni - vonult el vele, a hírnök pedig értetlenül bámult utána. A legjobb hírt alkalma sem volt közölni.</i><br />
<br />
<br />
- Cornelia! Cornelia! - csörtetett végig Alexis a folyosón. Zaklatott volt, zavart, de legfőképpen ideges. Haza akart jutni. Haza kellett jutnia. Szüksége volt rá, hogy a saját családja közelében legyen, azokkal körülvéve, kikben bízik, s gyermekkora óta kísérik lépteit. - Cornelia!<br />
Alig egy óra telt el azóta, hogy Dr. Browen magára hagyta. Bőven volt ideje átgondolni a dolgokat. Egyszerre akart helyesen, és óvatosan cselekedni, de ez a kettő jelenleg kizárta egymást. Tudtában volt, hogy ha olyan kezébe kerül az információ az rá és a benne növekedő életre is súlyos hatást gyakorolhat. És most a gyermekét kellett védenie. A királyi udvarban már most veszély lesett rá minden sarokról, bár még meg sem született. Nem bízhatott senkiben.<br />
- Marcus! Hope! - kiabálta a neveket. - Valaki! Nem igaz, hogy senki nem hall! Palota ez vagy sírboltozat?<br />
- Alexis, minden rendben? - sietett segítségére pont az az ember, akit jelenleg a háta közepére sem kívánt.<br />
- Persze - erőltetett egy vigyort a arcára, ahogy megfordult és szembenézett vele. - Megtennéd, hogy ha Cornelia, Marcus vagy, Hope az utadba kerül, azonnal hozzám küldöd őket? - viselkedett úgy, mintha a mai nap meg sem történt volna. - Igazán kedves tőled, lekötelezel - a fiú válasza nélkül vágta rá, hogy minél hamarabb szabadulhasson tőle. De Will észrevette rajta, hogy valami megváltozott, és a változásnak mindig van valami oka. És ezúttal kíváncsi volt. Nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni.<br />
- Talán én is segíthetek...<br />
- Nem, nem tudsz - vágta rá indulatosan. - Most a saját embereimre van szükségem, azokra akikben megbízok, és te már nem tartozol ebbe a körbe. Eljátszottad a bizalmamat. És nem ez volt az első alkalom...<br />
- Alexis - meghökkenve szólt ismét utána.<br />
- Tudom, hogy szándékosan nem ártanál nekem. Nem vagyok bolond. Tudom, hogy érzel irántam valamit. - nézett rá jelentőségteljesen, ámde nem viszonzással. - És megbocsátok. Nem haragszom rád. - ezúttal el is mosolyodott, de ez korántsem volt az az őszinte fajta. - De mint mondtam, nem vagyok ostoba. Még ha sokak számára annak is tűnök. Felejteni nem fogok! - a végszót kimondva megfordult és elviharzott. Will ledöbbenve bámult utána. Még soha nem hallotta így beszélni. Ennyire komolyan, ennyire szomorúan, mégis magabiztosan. Szinte sugárzott belőle az életerő és a hatalom, olyan dicsőség kereszttüze vetült rá, melynek hatására nem volt más választása, mint tündökölni benne. Évezredek bölcsessége pihent a vállán, mégis gyermeteg félelmek csillantak szemeiben. És Will még soha nem látta őt ennyire riadtnak. Tudta. Tudta, hogy valami fontos dologról van szó. És bármi is történt, tudatni akarta vele, hogy ő mellette áll. De erre még nem volt alkalma.<br />
De leginkább a rettegés kerítette hatalmába. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a bátyja a közelben ólálkodik. Hogy ott leshet minden sarkon, a lány nyomában járhat, figyelheti lépteit, várva, hogy kivesse rá hálóját. Ezúttal viszont minden más volt mint korábban. Az egykor oly nagyra becsült testvéri kapcsolatuk, mára már semmivé lett. Már nem volt meg a kölcsönös bizalom, szeretet, és önzetlenség egymás között. Már csak az ellenségeskedés maradt, a harag, és a versengés. Alexis pedig a pohár víz volt két felajzott, szomjazó fivér között.<br />
Zavarodottan csörtetett előre. Nem is nézte merre megy, fogalma sem volt róla a kastélynak melyik részén jár, de megállíthatatlanul folytatta útját. Talán a tudatalattija kerekedett felül rajta, mikor a folyosó egyre ismerősebbé vált, ő pedig egy olyan ajtó előtt találta magát, melyet meg sem akart közelíteni. Késztetést érzett rá, hogy bekopogjon, kötelességének érezte, hogy elmondja mi történt, hiszen joga van tudni, őt is érinti. De nem volt hozzá lelki ereje. A levegő feszült a mellkasában, a levegőbe emelt keze pedig remegett. Nem tudta megtenni. Felsóhajtott. Leült a földre, egyenest az ajtó mellé. Nem tudta mitévő legyen. Ezt még ő maga sem gondolta át tejesen, ostobaság lett volna belevonni anélkül, hogy tisztán látna. Hiszen lehet, hogy rosszul sülne el. Lehet kinevetné, és felelőtlen, ostoba libának nevezné. Nem, ezt ő soha nem tudta volna elképelni, bár azok után, amiket tett már nem tudta mit gondoljon. Annyira kiszámíthatatlanul viselkedett. Bár ez rá is ugyanúgy igaz lehetett volna.<br />
Nem tudta mitévő legyen. Egyáltalán tennie kellene-e bármit. Senki nem róhatta volna föl neki, ha szó nélkül lelép. Megtehette volna. Ő mégis. Ő más volt. Ezúttal már semmi nem fűtötte, sem a düh, sem a fájdalom, a szerelem pedig a közelében sem járt, most csupán az igazságérzete vezette ide. Be akart vallani mindent, elmesélni azt amit nem lehet, és kimondani a kimondhatatlant. Megfogadni Dr. Browen tanácsát, mégis figyelmen kívül hagyni. Úgy érezte erről joga van tudni. De a véleménye most eléggé változékony volt.<br />
Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy azt sem vette észre, hogy az ajtó kinyílt mellette. Ő pedig ott állt és kérdő tekintettel meredt rá. Nem értette miért van ott, de érdekelte annyira, hogy ne zárkózzon be azonnal, mint legutóbb tette. Tudni akarta mi van vele, tudni akarta, mi van kettejükkel. És ehhez beszélniük kellett. Sok dolgot kellett tisztázniuk. Talán túl sokat.<br />
Alexis csak bámult föl rá hatalmas szemeivel. Most látta először az arcát, azután, hogy a minap elviharzott. A szeme körül kékes karika díszelgett. Bele sem gondolt, hogy látható következményei lesznek annak, hogy Willel kettesben maradtak. Bár azt tudta, hogy összeverekedtek. Valamint vörös párhuzamos csíkok futottak végig az állcsontján, a nyakán, és az arca bal oldalán. Az ő körmei okozták.<br />
Kutatta a vonásait, figyelte reagál e valamit. De semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Túlságosan is jól el tudta rejteni az érzéseit. Neki pedig kétségei támadtak. Már nem volt annyira biztos a dolgában, hogy mit akar tenni. Igazából, csak azt tudta mit nem akar már tenni; elmondani az igazat. Nem akart haraggal távozni. A szívének megnyugvás kellett.<br />
- Beszélni szerettem volna veled... - állt fel a földről, majd felegyenesedve rá emelte tekintetét. - Nem akarok kiabálni, vagy neked ugrani, mint korábban. Ostobán viselkedtem tudom. Csak annyit kérek hallgass meg. - bár kijelentette, kérdésnek szánta. Felajánlotta a választás lehetőségét.<br />
Daniel behátrált a szobába, és kijjebb tárta az ajtót. Beinvitálta. Alexis megrázta a fejét. A semleges térfél jobb ötletnek bizonyult. De talán csak nem akart belépni ismét a bűnbarlangjába.<br />
- Sajnálom a mai kirohanásomat. Nem lett volna szabad így viselkednem - jelentette ki, bár csupán a formaságok miatt mondta, nem azért mert utólag másként cselekedett volna. Daniel őszintén meglepődött ezen. Tudta, hogy a bocsánatkérés nem tartozik az erényei közé, sem az, hogy megfeleljen az elvárásoknak. - Most el kéne mondanom egy sor diplomatikus szöveget, és mélységes megbánásomat kifejeznem, de nem fogom. Tudom, pont annak az ellenkezőjét cselekedtem, mint amit a levelemben megfogadtam. Ez az egyetlen amit bánok.<br />
- Ne, ne folytasd, nem hibáztatlak semmiért - szólalt meg végre. - Sőt. mondhatni meg is érdemeltem..<br />
- Megbocsátok neked - mondta ki nagy nehezen. - Nem fogom többé fölhánytorgatni a múltat. Nem akarok úgy elmenni, hogy haraggal legyek irántad.<br />
- Elmész? - a hangja mintha érdeklődésről tanúskodott volna. De Alexis nem merte észrevenni, félt hogy ismét elgyengül.<br />
- Igen. Hazamegyek. Oda, ahová tartozom. Ezért is szeretném lezárni ezt, bármi is van most köztünk. - mondta ki ezt mindkettejük legnagyobb bánatára. - Szeretném ha tudnád, hogy nem haragszom semmiért. És hálás vagyok azért, hogy általad felnőhettem, és rájöttem, a hazám érdekeit kell szem előtt tartanom.<br />
- Én..<br />
- Remélem rád talál a boldogság. Bár, a szerelem a mi világunkban nem létezik.<br />
- Mi van ha tévedsz? - belül megtörni látszott.<br />
- Már nem számít - sóhajtott egy nagyot, de abban a sóhajban akkora keserűség, és fájdalom ült, hogy a fiú késztetést érzett rá, hogy addig szorítsa míg minden kínja el nem múlik. - Talán még látjuk egymást, valaha. És egy nap ismét barátok lehetünk, mint az a két idegen abban az erdőben - nézett fel rá szempillái alól. - Addig is...Ég veled, Daniel.<br />
<br />
<br />
- Felség! - hajolt meg mélyen az őr. Szemeit lesütötte, nem mert ránézni a királyra. Rettegett tőle. - Phentos hercegnője audienciát kér! - a hangja remegett, alig tudott uralkodni magán.<br />
James a trón karfáján dobolt az ujjaival. Állát magasan fölszegte, szemöldökei egy pillanatra fölugrottak, majd összeszaladtak a homlokán. Kíváncsian szegezte előre a fejét. Már az is meglepte, hogy a kis boszorkány találkozni akar vele, az pedig még inkább, hogy bejelentette magát, nem pedig hívatlanul berontott. Bár azt az emberei amúgy sem hagyták volna, de ugye próbálkozni szabad. Biccentett egyet, jelezvén, hogy fogadja.<br />
Az őr az ajtóhoz hátrált, majd kopogott rajta kettőt. Ez volt a jelzés, hogy beengedhetik a látogatót. Az ajtónálló katonák kívülről kitárták a kétszárnyú ajtót. A lány pedig belépett. Kihúzta magát, fejét magasan hordta. Pukedlizett az uralkodó előtt. A férfi még soha nem látta ennyire méltóságteljesnek. Egyszerűen nem tudott hinni a szemének. Képtelen volt felfogni, hogy az a semmirekellő, önfejű, kiállhatatlan liba, hogy tud ennyi koncentrált és magabiztos lenni, azok után amilyen természete van. Nem értette mitől változott meg ennyire. De határozottan kedvére volt, bár ettől függetlenül a véleménye nem változott róla.<br />
- Felség - minden lelki erejére szükség volt, hogy összeszedetten tudjon beszélni, megvetés nélkül, alázattal, mintha tisztelné.<br />
- Hercegnő - biccentett felé. - Talán nem tetszik a lakosztálya? Netán kifogásol valamit? - csakis ez lehetett a gond. Mást el sem tudott volna képzelni.<br />
- Nem, felség, erről szó sincs - erőltetett magára egy mosolyt, ám mindketten átláttak ezen, tudták jól, hogy ezek csupán formaságok, legbelül mélységesen megvetették a másikat. - Levelet kaptam édesapámtól. Aggódik a nagybátyám látogatása miatt. Felségedet nem tájékoztatta miért?<br />
- Richard nem túl beszédes fajta. A királyságot érintő problémákról pedig még kevésbé közlékeny. De sejtésem szerint a trónutódlás aggaszthatja. Az a fattyú bizonyára kifejezte igényét a koronára. - ráncolta a homlokát. - Jellemző. A Lawsonok és a családi viszályaik... - mormolta az orra alatt.<br />
- Felséged szerint jogos a követelése? - nem erről akart beszélni, de ha már itt volt, kíváncsi volt a válaszára. Emellett egy lehetséges menekülési utat látott a nem kívánatos rokon felbukkanásában. Ő nem akart uralkodni, de felbukkant egy olyan családtag, aki készségesen a helyébe lépne. De már nem csak a saját jövőjét kellett szem előtt tartania.<br />
- Csak egy fiú balkézről! - horkant fel megvetően. - A trón jogos örököse, az maga, hercegnő, nem számít hogy lány! Ha pedig a White dinasztia is támogatja, mint szövetséges, senki meg nem kérdőjelezheti ezt. - önelégül vigyor terült el a arcán.<br />
- Ó - sóhajtott egyet. - Eredetileg pont emiatt kerestem fel önt - jelentette ki, mire James nyakán megfeszült egy ér. Ismét a régi témánál vannak. Ám ezúttal saját terepen játszott. És ezt kész volt kihasználni. - Apám említette a levelében, hogy előrébb hozta az esküvőt. Mégis mennyire előre?<br />
- Kevesebb mint egy hónap van hátra - dőlt hátra. Várta a nagy dührohamot, a kitörést, a hisztit, de nem történt semmi. A lány csak bámult vissza rá. Sőt, mosolygott. Egyáltalán nem értette a viselkedését. Egyre gyanakvóbbá vált.<br />
- Az remek - mosolyodott el, ámbár mindketten látták, hogy nem szívből jövő volt. - Ez esetben hazatérnék. - a király szeme kikerekedett. - Édesapám betegeskedik, és egyedül kell megszerveznie. Szeretnék segíteni, elvégre az én esküvőmről van szó nemde? Szeretném ha minden tökéletes lenne, nem akarom, hogy apám ízlése szerint legyen minden. Emellett még a ruhám sincs kész. Még annyi dolgot el kell intéznem!<br />
- Khm... - a férfi kényszeres köhögésbe kezdett. Egyszerűen nem értette mi történt. Mintha kicserélték volna. Nem bízott benne. Valamit tervezett. Ő pedig nem szerette, ha valaki a tudta nélkül készül valamire. - Ne haragudjon, hercegnő, hogy firtatom a viselkedését, de mindketten jól tudjuk, hogy ez csak valami ostoba színjáték, amivel azt hiszi átverhet engem. Egy szavát sem hiszem el!<br />
- Nem is hibáztatom ezért felségedet. Remélem egy napon kiérdemlem majd a bizalmát, elvégre, a fia révén valamilyen szinten lányává fogad. - gúnyosan rávigyorgott, tudta, hogy a férfi nem kedveli, ő pedig szinte arra kérte hadd hívja apának. - Tudom, még messze vagyok tőle, hogy kiérdemeljem felséged elismerését, de igyekszem felnőni és megfelelni az elvárásoknak. Elvégre hamarosan királynő leszek. Arra születtem, hogy uralkodjak. Penthosban és Wessosban egyaránt.<br />
- Persze, ez így igaz. Örülök, hogy belátta ezt. - összeszűkített szemekkel bámult vissza rá. Ez a kétszínű boszorkány el akarja venni a trónját. Nyíltan közölte a hadüzenetét. De ahhoz neki még lesz egy két szava. - Ez esetben rögvest küldetek valakit egy hintóért. Ha már kegyed végre ezen elhatározásra jutott, isten ments hogy bárki megállítsa! Megtiszteltetés volt vendégül látni, hercegnő. A jövendőbeli otthona tárt karokkal várja a visszatértét.<br />
- Igazán kedves felség. Köszönöm a segítségét, és hogy megosztotta velem a véleményét - végszóul meghajolt, majd elegánsan kivonult a teremből. Hátrahagyva a férfit a saját dühével. Már a legelején tudta, hogy ez a fruska még gondokat fog neki okozni. De nem baj. Az első problémája megoldódott. Az esküvőre sort kell kerítenie, ez a legfontosabb cél. Aztán kezdetét veheti a lány betörtése. Meg kell tanulnia, hogy egy nőnek hol a helye. Az ura mögött három lépéssel, meghunyászkodva. A trónjáról nem volt hajlandó lemondani.</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-15726511206591924572016-01-01T02:05:00.000+01:002016-01-01T02:05:00.866+01:0066. *A Múlt Visszhangja*<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
Kedves olvasóim. Új év, új esélyek. Idén eltökéltem, hogy megpróbálok többször jelentkezni. Ennek jeléül egy új résszel szeretném indítani az évet :D Remélem tetszeni fog, így a hosszú kihagyás után. Búék drágáim.<br />
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe width="320" height="266" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/mqiH0ZSkM9I/0.jpg" src="https://www.youtube.com/embed/mqiH0ZSkM9I?feature=player_embedded" frameborder="0" allowfullscreen></iframe></div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<br />
<br />
- Ne ne ne ne! A francba! Héé!! Ne csináld ezt – ugrott oda, és
azonnal féltérdre ereszkedett. – Lexi! Hahó! Ébresztő! – paskolta meg az arcát,
mely máskor a nap ragyogásában tündökölt, most inkább a sápadt holdhoz volt
hasonlatos. – Ezt nem hiszem el! Miért
nem tudtál Will ajtaja előtt összeesni?! – dühöngött, de, csakis azért mert nem
tudta mi tévő legyen. – Most mit csináljak veled? Az öcsém toporzékolni fog
dühében, ha ezt megtudja! – fogta a fejét azon tűnődve mit tegyen. - Oké,
lélegzik! Az jó, ugye? – beszélt magának. – Ha tudtam volna, hogy ennyire
szíven üt a dolog, kinyitom azt a rohadt ajtót! De most mit csináljak veled? –
könnyedén a karjaiba kapta. Alexis teste ernyedten lógott a semmiben, végtagjai
hintáztak jobbra-balra, feje rendellenes szögben lógott lefelé. Daniel pedig
észre sem vette mennyire könnyűnek tűnik, túlságosan is. Mintha csak egy
törékeny vázat tartana, nem egyéb csak külső máz, és belül törékeny porcelán.
Arca beesett volt, szemei alatt sötétlő karikák. Korábban észre sem vette. Csak
most, közelebbről megnézve tűnt fel neki mennyire szörnyű állapotban van. –
Most mit csináljak veled?! </div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
A szeme sarkából elkapott egy cselédet, aki a folyosó másik végén
haladt el. Szegényből kiijesztette a lelket, mikor rákiáltott. Soha nem
elegyedett beszélgetésbe a királyi családdal, még csak ki sem szolgálhatta
őket. Most pedig közvetlenül hozzá szólt az egyikük.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Hé, te ott! – a lány ugrott egyet. – Igen te! Gyere ide! – azt hitte
lenyakazzák, annyira megrémült. Remegő végtagokkal indult meg a fiú felé. –
Igyekezz már!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Igenis, felséges úr… - hajtotta le a fejét. – Miben lehetek
szolgálatára?</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Szaladj, és mondd meg a palotaorvosnak, hogy egyszerűen összeesett.
Siess, ahogy tudsz! Mondd, hogy azonnal viszem! – utasította. – Ne álldogálj
itt, utasítottalak valamire!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Igenis felség! – szaladt el.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Csak nehogy valami komoly bajod legyen! – morogta az orra alatt,
majd megindult vele.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Most mégis hová tűnt? Mondtam, hogy várjon meg! – panaszkodott Hope,
mikor visszatért barátnője szobájába, de csak a szolgálólányt találta ott, aki
épp az ebédjét szolgálta föl.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom kisasszony, nekem semmit nem mondott. Csupán elviharzott –
rázta meg a fejét, meglóbálva göndör sötétszőke fürtjeit. - Én pedig nem mertem kíváncsiskodni.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Néha elgondolkodom rajta, és mindig arra jutok, hogy szándékosan
keresi a bajt, és élvezi, ha másokat is magával ránthat – csóválta meg ő is a
fejét. – De először együnk, üres hassal nem tudok tisztán gondolkodni! Gyere
anyucihoz, te fenomenális kacsacomb!!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Hozhatok még valamit? – kérdezte félénken.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem köszönöm – csámcsogta teli szájjal, ülj csak le nyugodtan.
Beszélgessünk! Biztos tudsz valami érdekes pletykát! Mondd csak! Mit beszélnek
a „szerelmespárról”?!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Jajj, én semmi ilyesmit nem tudok! – pirult el szégyenében.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan! Ne kéresd magad! Lefogadom, hogy Lex ártatlanságát firtatják,
meg a nyelvüket köszörülik a viselkedésén, és persze a szépségét kérdőjelezik
meg! Semmi baj Cornelia, jól ismerem én ezt a világot, de beszélj, kíváncsi
vagyok, mennyire vagytok kreatívak. Odahaza mindössze annyira futotta, hogy
titkon szerelmesleveleket kap az egyik katonától. És azért szökik ki, hogy vele
találkozzon. Képzeld, mikor szó nélkül lelépett már az a hír járta, hogy
bizonyára megszöktette. Eszméletlen!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- A konyhalányok csúfolódnak rajta, hogy azért küldi vissza az ételt,
mert túlsúlyos és a herceg szóvá tette neki, így kényszeres fogyókúrába
kezdett. Meg is korholtam őket rendesen! A szobalányok viszont rosszabb
dolgokat terjesztenek. Tőlük hallottam, hogy a kisasszony a minap a herceg
szobájában járt, és a zárt ajtók mögül félreérthető kiabálások szűrődtek ki. Én
persze megtudtam mi történt, de ők biztosak abban, hogy az ifjabbik herceg
azért verekedett össze a bátyjával, mert a jegyesével olyan dolgokat művelt
odabent, amit egy jegyben járó hölgynek még a vőlegényével sem lenne szabad az
esküvője előtt.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Hahaha! Ez vicces! Ámbár gonosz is! De Lexi magának kereste a bajt!
Ismeri a szabályokat, mégis könnyedén gázol át rajtuk. Ez a következménye!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Mert kegyed bizonyára betartja az illemszabályokat – sütötte le a
szemét.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- És még azt hittem a szobalányok a legpletykásabbak! – kapta föl a
fejét. – Erre kiderül, hogy mégsem. A társalkodó lányok sokkal inkább oda
tudnak szólni bárkinek! – kacagott. – Viszont eltaláltad, nem vagyok én apáca,
egy lánynak élnie is kell! – kacsintott rá. – És a hercegek?</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Az idősebbik ritkán tartózkodik idehaza, a cselédek belepirulnak már
abba is, ha vele egy folyosón tartózkodnak, viszont mindenki fél tőle, főleg
mostanában. Eléggé morcos, és durva lett, szinte ki sem mozdul a szobájából, és
csak Barthon tanácsost engedi közel magához. Az öccsével pedig olyan rideggé
váltak. Meggyűlölték egymást. Bár ennek szerintem tudom is mi az oka. – nézett
fel szempillái alól. – A fiatalabbik, ő pedig, ő is megváltozott. Már nem tűnik
annyira beszűkültnek, mint mikor elment innen. A környezetváltozás jót tett
neki, vagy talán a kisasszonyom társasága. Az apja pedig már határozottan nem
bír felette annyi befolyással, mint korábban! De kényszerítenie úgysem kell,
hiszen mindenki látja, hogy nagyon is kedveli a hercegnőt! Aki viszont nem
viszonozza túlzottan…</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Hmm – bólogatott elismerően. – Lenyűgöző. Ámbár a kettejük
viszonyáról tévedsz. Szerintem kedvelik egymást, és szép párt alkotnak. Will
pedig úgy tiszteli és szeretni, ahogy más nem tudná! Lexi pedig, nos, ő nem
mutatja ki egykönnyen az érzéseit. Náluk ez egyfajta családi vonás. – rázta meg
a fejét, jelezve, hogy nem is érdemes belemenniük a témába. – De most komolyan,
mégis hová mehetett?!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Sajnos, nem tudom kisasszony! De ha úgy óhajtja, azonnal kiderítem.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem szükséges! Azt viszont megmondhatnád, merre találom Will
lakosztályát! Néhány dolgot szívesen a fejéhez vágnék most! – csámcsogta.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- A kastély nyugati szárnyában, a trónteremtől nem messze.
Elkísérhetem!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem, köszönöm, biztosan magam is megtalálom – mosolygott rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
/17 évvel korábban/</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>James távolba révedő tekintettel ült trónusán. Teljesen elmerengett,
olyannyira, hogy elnehezülő fejét megtámasztotta a kezén, és az aranyozott trón
karfájára könyökölt. Gondolkodott. Egy nehéz, és igen fontos döntést kellett
meghoznia. Szövetségesre volt szüksége, és most itt volt a nagy alkalom, hogy
szerezzen egyet. Méghozzá egy erős országot. És ha jól játssza ki a kártyáit,
talán az egészet meg is szerezheti. De észnél kellett lennie, hiszen nem csak
őt csábította a szomszédos ország gazdasága.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgzAqo9IXt1W14Yk47XrxkP1CDezKkdj3t-SWmyx_tI8x_gT85l_WvSuFjY8_J7MnhyphenhyphenzWioMp8LwvhHjYav3zW7KCWHQXCtDo8I8NtvLvHZUeqphiPHRY7VX_jEnhPWlzt2kNqZHJBJTCI/s1600/tumblr_inline_mzbbro9u8i1rsmpgi.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="180" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgzAqo9IXt1W14Yk47XrxkP1CDezKkdj3t-SWmyx_tI8x_gT85l_WvSuFjY8_J7MnhyphenhyphenzWioMp8LwvhHjYav3zW7KCWHQXCtDo8I8NtvLvHZUeqphiPHRY7VX_jEnhPWlzt2kNqZHJBJTCI/s320/tumblr_inline_mzbbro9u8i1rsmpgi.gif" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Kitekintett a rózsaablakon, melyen halvány csillogással sütött be a
fény színes foltokat vetve a frissen felmosott márványpadlóra. A tanácsadói
szótlanul figyelték, egyiküknek sem volt mersze megszólalni. Ők maguk sem
tudták mire gondoljanak hirtelen, azt pedig végképp nem sejtették mi járhat a
királyuk fejében, aki hirtelen minden méltóságát eldobva fennhangon kacagni
kezdett. A tanácsadók zavartan összenéztek, majd ők is így tettek.</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna! Már vagy egy évtizede nem
örültem ennyire semminek! – kiáltott föl. – Talán, hogy fiam született! Mert mi
haszna lenne akkor ennek a hírnek, ha nem tudnám kamatoztatni? – ismételten
felkacagott. – Hívják ide a fiamat! És készíttessenek elő egy hintót!
Meglátogatjuk a boldogságban úszó királyi párt.</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felséged kitalált valamit? – kérdezte meg Barthon tanácsos, aki
ekkor még fiatal, és mindenekelőtt vékony volt. – A szövetség mellett döntött?</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Vétek lenne kihagyni egy ekkora lehetőséget! Igényt tartok arra az
országra. És most hogy Richardnak lánya született, meg is szerezhetem –
tapsikolt örömében.</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felséged bizonyára elfelejtette, de a királynak már van fiú örököse.
A lány csak akkor örököl, ha a fivérei meghalnak – gondolta végig, de meg is
bánta, hogy kimondta. – Felséged ugye nem szándékozik…</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Megöletni őket? Felesleges két fattyúval vesződnöm! – a tanácsnokok
arcán megdöbbenést látott. - Az udvari kémeim azt beszélik a mélyen tisztelt
királynőjük, nem éppen az erkölcs mintaképe – kacagott föl. – Viszont úgy
értesültem a szeretője megnősült, és az ország másik végébe költözött. Úgy
igazán nehéz testi kapcsolatot létesíteni – vigyorgott. – Tehát annak a
hatalmas országnak az egyetlen örököse az a csöppnyi kislány! És erre előbb
utóbb az apja is rájön, hogy nincsen fiú utódja, de akkor már késő lesz!</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ha pedig felséged egyik fiával frigyre lép, azáltal egyesül a két
ország - mondta ki a nyilvánvalót a tanácsos.</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<i>- Pontosan! Az örökösöm elveszi a lányt, és én leszek minden idők legnagyobb
királya! A nevem örökké fönnmarad! - kacagott. - Hol vannak a fiaim? - kérdezte, mire végszóra a gyermekek dajkája beterelte őket a trónterembe.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Felég - hajolt meg az asszony. - Köszöntsétek apátokat illendően - súgta oda a gyerekeknek.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Szia apa - vigyorgott rá a kisebbik, a király máskor összeráncolta volna a szemöldökét, most viszont semmi nem tudta kizökkenteni a jókedvéből. Will még csak 3 éves, még igazán nem várhatja el tőle hogy ismerje az illemszabályokat, így elengedte a füle mellett.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Apám - biccentett az idősebb, ő sem vitte túlzásba a köszöntést. - Hivatott?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Úrfi - bökte meg a dadus. - Ezt tanítottam én neked? Tisztelettel beszélj atyáddal!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Hagyja Leslie, nem számít! Gyere ide - intett a fiának, aki odabattyogott az apja trónjához, majd megállt előtte. - Gyere közelebb. Gyere csak - állt föl a trónusáról, majd a fiának intett, hogy foglaljon helyet. Daniel fura tekintettel meredt rá, nem értette mi lelte, talán megszállta az ördög. De megtette, amire kérte. Fölnézett az apjára, aki gyanúsan méregette. - Fiam, mondd csak, hány éves vagy?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Hat, apám - válaszolta felszegezett fejjel. - Már elég öreg vagyok, hogy vívni tanuljak!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Azt majd meglátjuk. Hat, az már tekintélyes kor. Mondd csak, tudod-e mit jelent elsőszülött fiúnak lenni? - kérdezte a gyereket.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Tudom én, atyám! Leslie azt szokta mondani, ha elég öreg leszek, és atyám már nem lesz, én fogok itt ülni. Lesz egy saját hadseregem, és én írom majd alá a hivatalos papírokat. - sorolta. - És fog mellettem ülni egy szép lány, Leslie azt mondja királyné lesz a neve, ott ni - bökött az üresen álló trónszékre. - Ahol régen anya ült. És fiúkat fog szülni nekem.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Igen fiam, így van - vigyorgott azon amit mondott. - Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám tudom ki az a lány, aki a királynéd lesz. - Daniel nem válaszolt. - Nem szeretnéd megismerni? Találkozni vele?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Miért apám? Már itt van? - nézett körül kíváncsian.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Nem, nem, még nincs itt. De arra gondoltam egyszer meglátogathatnánk, hátha összebarátkoztok.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- De hát a lányokkal nem barátkozunk! Velük nem lehet játszani, mindig sírnak és nyafognak! - fintorgott. - Egyből megsértődnek ha meghúzom a hajukat! És Julia különben sem akar játszani velünk! Mindig csak fekszik és köhög!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Majd megérted fiam, majd egyszer megérted - sóhajtott egy nagyot, majd név hallatán a dadus felé fordult. - Leslie, hogy van a lányom?</i><br />
<i>- Sajnos nem túl jól felség, megint ágynak dőlt, a héten másodszorra - szomorúan megrázta a fejét. - Már a levegőre sem merem kiengedni, ha épp rendben van, annyira gyönge szegény kislány.</i><br />
<i>- Nem tudnak tenni érte valamit? Ennyire beteges lenne? Nincsen rá orvosság? - a kezébe temette az arcát, mikor a dajka megrázta a fejét.</i><br />
<i>- Most eredj dolgodra, játssz az öcséddel! - hessegette el a fiát. - Ha pedig jól viselkedsz, és szót fogadsz, még idén elkezdhetsz vívni tanulni, feltéve ha elbírod a kardot!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Köszönöm apám. Meglátja majd mennyire jól fogok viselkedni! - kiabált vissza, miközben kifelé rohant a trónteremből. A király pedig sóhajtott egy nagyot. Be kellett biztosítania a gyermekei jövőjét. Így tollat ragadott, és a leggyorsabb küldöncével a szomszédos királyságba küldte levelét. Nem is sejtve, hogy ezzel a lépésével hosszú időre megbolygatja az országok közötti törékeny békét.</i></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgl2anXXL_iTRIMES4WWTBR_A6SCVWm_oyjaM43nMCdnJ_4OZHq1RXDVB1WvludXHYc25KxyHq5YvrqW3EVd9UgKTItcyud537-1bAkyUPfTtAjkP5Pyf4hbqhm2sC8ui4B6FILWQTu4d4/s1600/tumblr_ned3fqMfmC1t7rwuxo1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="183" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgl2anXXL_iTRIMES4WWTBR_A6SCVWm_oyjaM43nMCdnJ_4OZHq1RXDVB1WvludXHYc25KxyHq5YvrqW3EVd9UgKTItcyud537-1bAkyUPfTtAjkP5Pyf4hbqhm2sC8ui4B6FILWQTu4d4/s400/tumblr_ned3fqMfmC1t7rwuxo1_500.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Daniel ingerülten mászkált föl-alá a betegszoba előtt. A cipője
megállíthatatlanul kopogott a padlón. Ideges volt, a körmeit piszkálta,
melyeket már szinte teljesen tövig rágott. </div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Mégis mi tart eddig? Ennyire csak nem lehet komoly! – a fejét fogta,
majd az ajtóhoz trappolt. – Dr. Browen! Minden rendben? – kiabált be.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Felséges úr! Hagyja, hogy végezzem a dolgomat! – jött a mogorva
válasz.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- De ugye nincs baja?! Rendbe jön? Ugye?!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Ha hagyja pihenni, és nem zaklatja, mint ahogy velem tette; igen. –
dugta ki a fejét az ajtón. – Teljesen egészséges! Csak ki kell pihennie magát!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Felébredt? – kukucskált volna be a doktor mellett, de az kilökte a
szobából. – Látnom kell!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Azt ugyan nem! Lehet, hogy maga a herceg, de ide az én engedélyem
nélkül be nem jön! – mondta meg őszintén a véleményét. – A lány jól lesz!
Kiszáradt, és felzaklatta magát. Az én dolgom, hogy mellette legyek! Maga
inkább tegyen borogatást a szemére! Valaki csúnyán ellátta a baját – bökött a
belilult szemére. – Bár van sejtésem miért kaphatta. A türelem nem az egyik
erénye, ha jól sejtem – forgatta meg a szemét, majd visszavonult a szobába.
Daniel pedig toporzékolva távozott.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Hogy érzi magát? – ült le az ágy mellé, és egy pohár vizet nyújtott
a gyengélkedőnek.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Jól vagyok, azt hiszem – mosolygott rá. – Csak egy kicsit
megszédültem – kortyolt bele a folyadékba. – Mostanában nem túl jó az étvágyam.
Bizonyára, amiatt történt az egész.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Bizonyára – suttogta nem túl meggyőzően. – Azért, ha nem bánja
szeretnék biztosra menni. Feltennék néhány kérdést. – méregette öreg szemeivel.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Rendben.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Mostanában gyakran fordult elő önnel hasonló? Fejfájás, szédülés,
esetleg ájulás? </div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Igen, gyakran szokott fájni a fejem, és néha le kell ülöm annyira
megszédülök. De nem tűnik komolynak. Mostanában sok minden történik, csak ki
kell pihennem magam, ez minden.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Érdekes. Említette, hogy étvágytalanság gyötri. Ez egy tünet is
lehet, kisasszony. Gyomorfájdalmak nem jelentkeztek? Görcsök? Hányinger, szúró
érzés? Rosszullét? Netalán láz?– sorolta a lehetőségeket.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem nagyon. Belegondolva talán enyhe rosszullétet szoktam
érezni, bizonyos ételektől pedig egyenest felfordul a gyomrom, de hamar
elmúlik. Lehet elrontottam a gyomromat valamivel – kortyolt még egyet a vízből.
</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Ezek mikor jelentkeztek először? A szédülés, az étvágytalanság, a
rosszullét? - már tisztában volt mindennel.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Alig pár napja. Az érkezésem után – mondta, majd a szemében
felcsillant valami. – Lehet megmérgeztek? – nézett riadtan az öregúrra.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Azt nem hinném, ön kitűnő egészségnek örvend – mosolygott rá a
férfi. – Csupán nincs tisztában néhány dologgal. Ez egy… hogy is fogalmazzak… A
családja bizonyára…</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Egy öröklött betegségben szenvedek?! Az édesanyámnak is voltak ilyen
tünetei. Gyakran szédült, és ágynak esett. Mindig friss levegőre vágyott, néha
már fullasztónak érezte a bezártságot. Beteg vagyok, doktorúr?! Mennyi időm van
hátra?</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Lányom! Semmilyen betegségről nincs itt szó! Biztosíthatom, hogy
hosszú és teljes élet áll ön előtt! Nem haldoklik! Csupán gyermeket vár!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Tessék?! – köpte vissza a vizet a pohárba hirtelen úgy meglepődött. –
Nem! Az lehetetlen! Kizárt dolog! – nézett az öreg bácsira, aki csak együtt
érzően meredt vissza rá.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- A vérzése, ha jól sejtem már egy ideje késik. Nincs igazam? És
bizonyára együtt töltött egy éjszakát egy férfival is.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Mégis honnan… És most mi lesz velem?</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Sok év tapasztalata van már mögöttem, gyermekem. Már akkor
sejtettem, mikor a herceg betoppant veled ide. Ne aggódj, nem árulom el
senkinek! Ez csakis magára tartozik, és a gyermek apjára. </div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Mi lesz, ha kiderül? Az apám elevenen nyúzza le rólam a bőrt! –
riadt meg. – Én félek!</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Nem szabad idegeskednie! Nem tesz jót a babának! Hamarosan férjhez megy.
Mindössze csak azt kell mondania, hogy a gyermek a vártnál jóval korábban
érkezett, és maga pedig rögvest a nászéjszakán esett teherbe. Ez nem a világ vége,
kedvesem – próbálta vigasztalni. – Csupán két hónapra saccolnék, egy ideig még
semmi jele nem lesz az állapotának. Az apjának nem is kell róla tudnia!
Pihenjen le. Szedje össze magát. </div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm doktorúr. Igazán hálás vagyok, mindenért.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázzon magára gyermekem! Ez egy olyan dolog, amiről nem tanácsos
mindenkinek beszélnie. A legjobb az lenne, ha megtartaná magának – adott egy
utolsó tanácsot. – Ha bármilyen panasza, vagy kérdése lenne, hozzám bármikor fordulhat. És számíthat a diszkréciómra is. Most viszont pihenjen – mosolygott vissza rá, majd elhagyta a szobát.
Alexis pedig egyedül maradt. Azaz majdnem egyedül. Már nem csak magára kellett
gondolnia. Egy kis életért volt felelős.</div>
</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-56602358737760380552015-12-26T20:17:00.001+01:002016-01-06T15:38:49.189+01:00Különkiadás - *Rohanó Idő*<div dir="ltr">
</div>
<div style="text-align: justify;">
Kedves Olvasók, tudom az utóbbi időben nem jelentkeztem, és ezzel a kis novellával szeretnélek kárpótolni titeket, valamint Boldog Karácsonyt, és Kellemes és sikerekben gazdag, új évet kívánni nektek. 2016-ban megpróbálok gyakrabban jelentkezni. :DDD</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A szalonban nagy volt a nyüzsgés. A cselédek föl-alá szaladgáltak, mindent igyekeztek a kezükben tartani, hogy az estély a lehető legjobban sikerüljön. Persze azért meg-megálltak egy-két szóra, susmogni egy keveset a nagy előkészületek között. Ez még számukra is újdonság volt. Egy esemény amely, nem a vagyon, és a rang fitogtatásáról szól, ahol nem az a cél, hogy minél több nemest nyűgözzenek le. Ez az alkalom tényleg más volt. Ugyanis ez volt az első olyan rendezvény a kastélyban, melyet nem az uralkodó rendezett. A szolgálók pedig örömmel teljesítették fiatal úrnőjük minden kérését, és hálásan mosolyogtak rá, amiért emberszámba véve őket, az apjától teljesen eltérő viselkedéssel viseltetett irántuk. Reménykedve és kíváncsian várták az est végeredményét.</div>
<div style="text-align: justify;">
A király mogorva arcot vágva pöffeszkedett a trónján, csak bámulta a nagy sürgést-forgást. Szerette a bálokat, a különféle estélyeket, a kifinomult társaságot, és a jó bort. Ezúttal viszont nem volt kedvére a mulatság, sőt mélységes megvetéssel figyelte a készülődést. Csupán a lánya hosszas könyörgésének engedett, mikor beleegyezett, hogy a gyönyörű otthonából egy otromba jégmezőt csináljanak, emiatt az ostoba hóbort miatt. Alexis annyira jól tud bánni a szavakkal, ő pedig teljesen elhitte, hogy ezúttal komolyan is gondolja, látta a színtiszta elhatározást fölcsillanni a szemeiben miközben beszélt. Viszont kételkedett, már az elejétől fogva. Hiába tudta levenni a lábáról a meggyőző beszédével, mindvégig azon a véleményen maradt, hogy ez csupán a lánya egy újabb szeszélye. Ostorozta magát, amiért hagyta megtéveszteni magát. Amiért hitte, hogy megváltozott, és ezúttal komolyan gondolja. Rábólintott minden kérésére, viszont azonnal meg is bánta, amit meglátta mit művelt az ő hőn áhított otthonával.</div>
<div style="text-align: justify;">
A trónterem márványpadlóját teleszórták fehér porral, hogy a kinti időjárás hangulatát keltsék. Richard a homlokát ráncolta. Nem értette mi értelme hogy a fehérséget látva felderengjen mindenkiben a kinti hideg érzete, amikor benti meleg annyira kellemes volt. De ennyi nem volt elég. Az uralkodók csarnokát, hol ősei képei lógtak otromba, hatalmas hópelyhekkel díszítették. Csak nézte a felmenőit. Szinte magán érezte a tekintetüket, ahogy végignézett rajtuk. Hallani vélte, ahogy a túlvilágon az ő nevét átkozzák, amiért hagyta, hogy ez a rettenet megtörténjen velük. Ott volt James nagyapja, egy hópehellyel a fején, George bácsikája képéről jégcsapok lógtak, és apja bizonyára forgott a sírjában, amiért egy vörös, fehér bolyhos sapkát húztak a képkeretére. A kezébe temette az arcát. Még abba is beleegyezett hogy az aranyozott királyi trónját, melyen egykor dicső felmenői ültek, most egy óriási jégtoronnyá alakítsák, mindenütt jégcsapok lógtak le róla. De mikor a szeretett csillárja került szóba, és meghallotta milyen szörnyűségeket terveznek ellene betelt a pohár. Azt már nem hagyta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A csillár úgy marad, ahogy van! Senki nem nyúlhat hozzá, és ebből nem engedek! - tört ki belőle minden indulata. - Miért hagytam jóvá egyáltalán ezt az ostoba partit?! - bosszankodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apám, mindig arra tanított, hogy az effajta események segítik elő, hogy megszilárdítsam a hatalmi helyzetemet. Hogy a nemesek kedvére téve, lehetőségeket nyissak meg előttük, hogy egy egységes, összetartó ország képét mutassam a világnak. Mint örökösöd, szeretném ha a népem megismerhetne, elfogadna és kedvelne. - szólt Alexis a fa alól, melyet lelkesen dekorált. Háromszor akkora volt mint ő maga.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csupán emiatt bólintottam rá! Mert azt hittem végre komolyan veszel valamit! Még azt is megengedtem, hogy ezt a hatalmas fenyőt becipeltesd ide, a gyönyörű tróntermembe. Most nézz csak rá! Egyáltalán nem való ez ide! Csak össze fogja piszkítani a kastélyom legszentebb helyét. - rázta a fejét. - De arról nem volt szó, hogy az előkelő kastélyomból egy jégpalotát csinálj! Ez egy rideg jégverem, lányom! - intett körbe. - És még ahhoz is lealacsonyodsz, hogy te magad díszítgesd azt a rettenetes fát! Ez az egész, végig csak egy új terved része, hogy kiboríthass, és az őrületbe kergess!!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apám már azelőtt elítélte a kezdeményezést, hogy bárminek nekikezdtem volna! - jegyezte meg a saját sérelmeit. - Hogy akar rám hagyni egy egész országot, ha már abban is kételkedik, hogy egyedül képes vagyok-e megszervezni egy bált?! Ez nem igazságos! Csak adjon egy esélyt, és bebizonyítom, hogy tévedett velem kapcsolatban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben! Itt az esélyed, csak el ne szúrd! Szabad kezet kapsz! Csinálj amit akarsz! - állt föl trónjáról, melyből ezidáig gúnyosan szemlélte az eseményeket. - De a csillárhoz hozzá ne merjetek érni! - vonult ki a szalonból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hiba volt alábecsülnöd engem. Majd megmutatom mire vagyok képes! Még büszke leszel rám! - suttogta maga elé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha szabad megjegyeznem.. - szólalt meg egy szőke cselédlány, aki vele együtt igyekezett a fát feldíszíteni, de el is hallgatott, mikor egyik társa rászólt, amiért egyáltalán hozzá mert szólni a hercegnőhöz. - Bocsánat... - hajtotta le a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne! Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem tettél - mosolygott rá. - Beszélj bátran!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szerintem ez egy igazán nagyszerű kezdeményezés öntől, kisasszony. És ha az apja nem is, de meglátja majd, a nép értékelni fogja! - halkan beszélt, de a szavai annyi erőt adtak a lánynak. Most már végig kellett csinálnia, nem adhatta föl.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm, és hálás vagyok a segítségükért - fogta meg a szőke lány kezét, és egy őszinte, hálás mosolyt vetett rá. - Nos, van valakinek ötlete, hogyan tegyük fel ezt? - rázta meg a kezében tartott égősort, ahogy felnézett a 4 méter magas fára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miben mesterkedsz, drágám? - egy kéz simult a derekára, majd egy egész test nyomódott az övéhez. Érezte a belőle áradó meleget, és a sajátját, ahogy a pír elöntötte az arcát. A két cseléd kuncogva elfordult. - Összefutottam apáddal. Őrjöngve küldött ide, hogy felügyeljek rád. Valamint a lelkemre kötötte, hogy ha bárki a csillár közelébe merészkedik haladéktalanul fojtsam meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát persze...tudhattam volna, hogy még akkor sem bízik meg bennem, ha megkérem bizonyíthassak neki. Annyira kiszámítható! - morgolódott. - Muszáj lesz megmutatnom neki, hogy félreismert! Ahhoz viszont ki kell találnom, hogyan jutok fel olyan magasra, hogy ezt rátekerhessem a fára - bökött az égősor felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hiszen ez egyszerű - válaszolta Will, a következő pillanatban a lány alatt guggolt, a fejét a lába között átdugva, majd mielőtt az bármiképp tiltakozhatott volna megragadta a combját és felállt vele. Könnyedén a nyakába kapta. A cselédlányok megdöbbenve bámultak rájuk, a többségük jót mulatott, viszont volt aki erkölcstelen viselkedésnek tartotta. Alexis sipákolt, és imbolygott odafent, hiszen annyira hirtelen történt az egész, még csak azt sem tudta mire számítson. Összegörnyedt és minden testrészével a fiú fejébe kapaszkodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tegyél le! Tegyél le! - sikította a fülébe. - El fogunk esni!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tényleg az lesz, ha nem nyugszol meg! - jegyezte meg gúnyolódva. - Tartalak, nem lesz bajod! - szorította meg a kezét a lány combján, hogy nyomatékosítsa szavait. - Na mi lesz, most díszítesz vagy sem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól van, jól van! Ne sürgess! - szólt vissza, majd a lányok segítségével hozzálátott a villogó égősor feltekeréséhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
Eközben Richard céltalanul kóválygott a kastély folyosóin. Nem volt semmi dolga. A tanácsosai hazatértek a családjukhoz, nem volt kivel megvitatni az ország ügyeit, vagy legalább sakkozni egy jót. A lánya elzavarta a trónterméből, ahol a napjait semmittevéssel szokta tengetni, az ostoba partija miatt. Máris megbánta, hogy igent mondott rá. De mit tehetett volna? Alexis sokat változott az elmúlt időszakban, sokkal engedelmesebben viselkedik, és még a házasságra is igent mondott, egy feltétellel. Csak egy valamit kért. Időt. Időt, hogy vele lehessen. Időt, hogy megszerethesse. Időt, hogy beletörődhessen. Az idővel viszont csak egy probléma van; mindig elfogy. Ő pedig annyira fásultnak érezte már magát. Öregnek, céltalannak. Az élete már egyhangú volt. Irigyelte a lányát. Még annyi ideje volt hátra, annyi ideje, amit nem kell egymagában eltöltenie. Férjhez fog menni, Will szeretni fogja, és előbb utóbb ő is viszont. Átveszik a királyságot. Fiút szül. Aztán még egyet. Róla pedig megfeledkeznek. Már nem marad semmi feladata ebben a világban. Már uralkodnia sem kell. Csak azt veszik majd észre, hogy ismét a felesége mellé hajthatja a fejét. Sóhajtott. Addig még sok idő volt hátra. A kért idő még nem járt le, bár már a végéhez közeledett. Az élete nagy célja beteljesülni látszott. Kiházasítja a lányát, vége a hosszú csatározásnak közöttük. Mégsem volt boldog.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis elégedetten szemlélte az összegyűlt vendégsereget. Nem számított rá, hogy ennyien eljönnek, miként, hogy ő szervezte az eseményt, a bárók és grófok pedig nem viseltettek iránta rokonszenvvel, sőt kifejezetten nem kedvelték modora, és viselkedése miatt. Most mégis eljöttek, és őszinte mosollyal köszönték meg a meghívást, és fejezték ki csodálatukat a bál témája kapcsán. A téli csodaország eddig lenyűgözőnek bizonyult. Eljött az ország színe java. A nemesektől kezdve, az egyszerű közemberekig, az egészen apróktól az idős aggastyánokig. Még a jövendőbeli apósa is megjelent, egészen jó képet vágva a dologhoz, még azt is elismerte, hogy a lány szép munkát végzett az esemény megtervezésével, bár a díszítést árgus szemekkel vizslatta. Csupán egy valaki hiányzott a tömegből. A valódi házigazda, a király.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis elszomorodott emiatt, hogy az apja annyira lenézi azt a bált, amelyen annyit fáradozott, hogy még a jelenlétével sem tiszteli meg, de ennek jelét nem mutatta. Jól akarta érezni magát. A zenekar andalító zenét játszott, a fények varázslatosan ragyogtak az elsötétített trónteremben. Az emberek pedig látszólag jól érezték magukat. És ez volt a legfontosabb. A zene azonban megszakadt. Mindenki összevont szemöldökkel meredt a zenekar felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Khh.. Üdvözlök... - a mikrofon egy sípoló hangot hallatott, a kihangosítás pedig tovább erősítette. - Bocsánat. Üdvözlök mindenkit ezen a előkelő eseményen. - Will a pódiumon állt. - Remélem mindenki jól érzi magát, és a továbbiakban is remek estének nézünk elébe. Mindez viszont nem jöhetett volna létre a hercegnő ötlete, és közreműködése nélkül! - fejezte be a kis monológját, mire az emberek tapsviharban és éljenzésben törtek ki. A lány a füle tövéig elvörösödött. - Most pedig visszaadom a terepet a zenekarnak, bizonyára szórakoztatóbbak mint én magam - hadarta el. - De megragadnám a lehetőséget, hogy egy táncra invitáljam önöket. Alexis? Megtisztelnél egy tánccal? - nézett le rá. A tömeg egy emberként fordult felé.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lány viszont hallgatott. Minden figyelem rá irányult. Határozottan zavarban érezte magát. A tömeg biztatóan kiabálni kezdett, tapsolni, és még inkább kiabálni; - Mondj igent! Mire vársz? Mondj igent!</div>
<div style="text-align: justify;">
Will belevetette magát a tömegbe, és elindult felé. Az emberek automatikusan szétváltak előtte, utat képezve ezzel a két fiatal között. Kíváncsi tekintettel kutatták őket. A jövendő királyuk és királynőjük volt. Mégis annyira közel érezték őket magukhoz. Szemtanúi lehettek életük pillanatainak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Táncolj velem! - ez nem kérdés volt. Határozottan kijelentette, a kezét nyújtva felé. - Táncolj velem! - ismételte meg önmagát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örömmel - csúsztatta a tenyerébe a sajátját, majd nem törődve azzal, hogy senki nem követi példájukat, könnyed, ámbár elegáns táncba kezdtek. Will magabiztosan vezette, biztos kézzel tartotta. Annyi elegancia és könnyedség volt a mozgásában, mégis kecses és komolyságot tükröző volt. Már nyoma sem volt annak a félénk kisfiúnak, aki egykor volt. Napról napra veszett el belőle, mióta a lány beleegyezett a házasságba. A váltakozó, heves kapcsolatuk azóta viszont mintha barátsággá szelídült volna. Már nem kellett küzdeni, sem a másikért sem ellene, így az érzések is elapadtak kissé. Viszont remek összhang és szeretet volt közöttük, és jól kijöttek egymással.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Erre mi szükség volt? - suttogta a lány két tánclépés között. - Most mindenki minket bámul!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nézzenek csak! Nem mindennap látni egy ilyen szépséget mint te! - válaszolta egyszerűen. - Különben is, uralkodói előjogom dicsekedni a gyönyörű menyasszonyommal! - vigyorgott rá, miközben egy leheletnyit közelebb vonta magához. - Belegondoltál már, hogy nemsokára összeházasodunk? </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem! - rázta meg a fejét. - Vagyis, állandóan ezen jár az eszem. De megpróbálok nem gondolni rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért? Ennyire megriaszt a gondolata, hogy velem legyél? - nézett mélyen a szemébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak félek, hogy minden megváltozik. Hogy másként kell viszonyulnom hozzád. Apám helyébe lépsz. Király leszel. De én nem vagyok kész rá, hogy királynő legyek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egyszer mindennek eljön az ideje. A változás mindig utolér. De együtt nézünk szembe vele - mosolygott rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elnézést - valaki megpaskolta a herceg vállát. - Lekérhetném a hölgyet? - Will morgolódott magában, de aztán udvariasan elhátrált, sőt vidáman adta át helyét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát eljöttél! - derült fel a lány arca.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A világért ki nem hagytam volna - szorította magához. - Szerinted képes lettem volna kihagyni egy bált, a saját kastélyomban? Nem ismersz engem eléggé, lányom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán igaza van, apám.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem lányom, nincsen. Rájöttem, hogy önző módon viselkedtem veled. A szíved-lelked beletetted ebbe az egészbe, látszik is. Kételkedtem benned, pedig semmi okot nem adtál rá. Talán csak észrevettem, hogy a kislányom felnőtt, egy érett gyönyörű nő lett belőle. És még nem voltam kész elengedni. - suttogta a fülébe. - Már nem a kis Lexi vagy, hanem hamarosan Alexis királynő, Phentos és Wessos uralkodója. Nehéz elfogadnom, hogy az öreged örökébe lépsz. Nekem pedig már senki nem veszi itt hasznát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódj papa, az első királynői intézkedésem értelmében minden felelősségemet rád ruházom át - vigyorgott rá hosszú idő óta először.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazán nagylelkű vagy kislányom - csóválta a fejét. - Eljött a te időd. És biztos vagyok benne, hogy a birodalom fénykora csak most kezdődik. - csókolta meg a homlokát. - Tudom, nem voltam jó apád, sosem értékeltelek igazán, de jobb gyermekem nem is lehetett volna! Nagyszerű uralkodó válik majd belőled, tudom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sosem kaphattam volna nálad jobb apát! - ölelte át, majd a táncot megszakítva a feldíszített fenyőfa mellé sétáltak. - Boldog Karácsonyt, édesapám - nyújtott át neki egy kis dobozt. - Nem nagy dolog, de gondoltam örülnél neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az édesapám zsebórája! Mégis hol találtad meg? Már réges-régen elveszett! - csodálta meg az antik darabot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még 6 évesen vettem el, hogy idegesítselek, aztán megfeledkeztem róla, hová rejtettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bárcsak anyád is itt lehetne - suttogta alig hallhatóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hidd el, itt van valahol. És vigyáz ránk!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis. Boldog Karácsonyt - nyújtott át Will egy kicsi fekete dobozt. A lány lélegzete elakadt mikor kinyitotta. - Az édesanyámé volt. Hetekig győzködtem apámat, mire hajlandó volt lemondani róla.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez gyönyörű! - csodálta meg a nyakláncot, majd hagyta hogy Will a nyakába tegye. Megérintette a medált. - Köszönöm! - csókolta arcon, mire a fiú odébb szédelgett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kisasszony! Kisasszony - tört át a tömegen egy fiatal fiú. - Kisasszony! Ez az öné! - nyújtott át egy tenyérnagyságú dobozt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mégis ki küldi? - nézett rá nagyokat pislogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azt nem tudom, azt az utasítást kaptam, hogy csak kézbesítsem! Engedelmével kisasszony - tűnt el a tömegben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis kibontotta. A nagy doboz ellenére csak egy papírdarab volt benne. Írtak rá valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>"Kedvesem,</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Igazán röstellem, hogy nem lehetek jelen, de valamely véletlen folytán nem kaptam meghívót. Ne aggódj, nem sértődtem meg. William bizonyára elszórakoztatott a távollétemben. Felettébb gáláns viselkedés nem gondolod?</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Az a nyaklánc igazán értékesnek tűnik. Kár hogy akitől kaptad semmit nem tud az előző viselőjéről. Csak óvatosan, egy olyan nő ékszere volt, aki réges-rég meghalt. Csak óvatosan! Van bennetek valami közös, ami az ő halálában közrejátszott. WILL!</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Ez már egy régi história. Sok minden változott azóta. </i><i>És az idő csak múlik, egy év pedig nem túl hosszú idő. </i><i>Ha nem vigyázol még a végén királynő leszel. De ne aggódj, mielőtt a fejedre kerül a korona az igaz királyod is visszatér hozzád. Eljövök érted. Addig is ne feledd; én még itt vagyok</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>D.!"</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjMiPofphFLYmgI2JEG9JZW9rg9QI1EplYtn2k9jrvCo4uc7R4EmcZ8KmTUyaNGHgrK-DkOTwdccjuX9nqdWbYfLDTTztQ_CaAEcIJC4BUeyf-mAn2kZXapdXTi2eHPNs4HvRhUZd-DVRc/s1600/tumblr_inline_nu6e93Ht3x1qc8ajp_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="148" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjMiPofphFLYmgI2JEG9JZW9rg9QI1EplYtn2k9jrvCo4uc7R4EmcZ8KmTUyaNGHgrK-DkOTwdccjuX9nqdWbYfLDTTztQ_CaAEcIJC4BUeyf-mAn2kZXapdXTi2eHPNs4HvRhUZd-DVRc/s400/tumblr_inline_nu6e93Ht3x1qc8ajp_500.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Alexis sokkos állapotban nézett körül. Az üzenet világos volt. Még korántsem volt vége!</div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-37448007287730833292015-10-30T00:54:00.003+01:002015-10-31T18:08:28.247+01:0065.*Tékozló Találkák*<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Két hónap után egy összecsapott rész nem a legjobb visszatérés... Viszont rengeteg jó ötletem van a folytatásra, és már tudom mi lesz a vége bibibibibi :DD azt hiszem nyugodtam mondhatom, hogy ez már a végjáték :DD<br />
<br />
- Szóval, mit terveztél mára? Azon kívül, hogy nekirontasz embereknek,
és mindenkit leüvöltesz, akivel bajod van? – szegezte neki a kérdést a fiú.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Arra gondoltam visszavonulok, és intézkedek a hazatérésünkről! Aztán
otthon bezárkózom a szobámba, és két hétig elő sem bújok onnan! Szerintem
remekül kidolgoztam – vágott hozzá egy erőltetett grimaszba forduló vicsorgást.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- És addig én mit csináljak? Éjjel nappal álljak őrt az ajtód előtt,
hogy távol tartsak minden betolakodót? Azt ugyan nem! Valamikor aludnom is
kell, meg enni, meg a hölgyekkel foglalkozni, arról nem is beszélve, hogy
igényt tartok minimum egy Marcus-órára, amikor csak magammal foglalkozok. És
egy nagyobb tükör is jól jönne.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Miért nem fér bele egyszerre a fejed, meg a hatalmas egód? – forgatta
a szemeit. Képtelen volt felfogni, valaki hogyan tud ennyire végtelenül, és
menthetetlenül szerelmes lenni önmagába. – És ha te választhatod meg a
módszert, hogyan tartod távol az embereket?</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ha a rendelkezésembe bocsátasz egy kézitükröt, és két hétre elegendő
élelmet, akkor vállalom. </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Megkapod – vigyorgott, majd benyitott a szobába, ahol egy
meghökkentő látvány fogadta.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Az ágya teljesen össze volt túrva, benne egy egészen rendellenes
pózban fekvő idegen, aki fejjel lefelé, gyümölcsökkel tömte a fejét, miközben
teli szájjal vihogott a szobalányra, aki visszafogottan kuncogott. Fel sem tűnt
nekik, hogy már nincsenek egyedül. Éppen a szaftos sztori közepén járhattak,
ami valószínűleg a lány életének egy kiragadott mozzanata lehetett. Vagy lehet
csak látott egy jóképű kertészfiút. Neki teljesen mindegy volt milyen rangból
származik az illető, ha az arcvonásai a helyén voltak.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Marcus megfeszült mellette, bizonyára már azon gondolkodott melyik
nyíláson dobja ki őket. Az ablakon, vagy az ajtón? Viszont az sem okozott volna
neki nagy gondolt, hogy a falon nyisson egy új kijáratot. De hamar ellazult, és
ledobta magát a kanapéra, mikor beazonosította a betolakodókat. </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- És Thomas? Ilyen hamar túlléptél rajta? – vonta föl a szemöldökét
Alexis, mire a másik kulturáltan hörgött egyet, és szinte kicsavarta a nyakát,
hogy az ajtó irányába tudjon nézni.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Kisasszony – ugrott föl Cornelia. Szemében színtiszta riadalom
csillogott. – Bocsásson meg, nem hallottam, hogy bejött. És ez a felfordulás…
azonnal rendet rakok!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ugyan nem szükséges, ha ilyen vendégem van, csodálkozom, hogy
egyáltalán a falak még állnak.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Szeva’ Lex! – csámcsogta a vörös démon, a kezével kalimpálva.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Hope – indult meg felé, majd az ágyhoz érve elrugaszkodott, és
rávetette magát a másikra. – Hogy kerülsz te ide? Úgy hiányoztál már! –
szorongatta meg.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ez az lányok! Élvezetes előadás – nyáladzott.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Fogd be Marcus! – ripakodott rá. – Szóval?</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ahhj, leléptem, mikor kihallgattam apád beszélgetését a
tanácsadóival. Aggódik valami miatt. Hallottam, hogy itt vagy, Chriastina meg
már az agyamra ment a hülyeségeivel. Vele nem lehet semmi izgalmasat csinálni.
Csak a bátyádról beszél megállás nélkül. Szerintem belezúgott. És észre sem
veszi, hogy Chris semmit nem akar tőle. Ő pedig azt hiszi ők most egy pár, csak
mert a legutóbbi bálon fölkérte őt táncolni. Annyira nevetségesen viselkedik.
És meguntam. Így elintéztem az idejutásomat.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- A bátyám nem kedveli őt. Csak jól nevelt… fogjuk rá, hiszen vannak
bennünk közös gének. Macsónak mutatja magát, de igazából nagyon érzékeny lelkű.
Soha nem bántana meg senkit. Így inkább bujkál, nehogy szembe kelljen néznie a
problémáival. Önmagát ostorozza, inkább szenved ő, minthogy másnak kelljen.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nálatok ez valami családi vonás lehet – gúnyolódott. – Te is
ugyanezt csinálod. Bár, ha, feltörnek belőled a sérelmek, bárkinek neki tudsz
esni. Ti Lawsonok azt hiszitek, ha nektek fáj, azzal másoknak nem fog. De
tévedtek. Apád is ilyen. A kötelesség mindenekfelett. Chris is, pedig más az
apja.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ez nem igaz! Én… - vetett volna ellen.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Dehogynem! Igaza van – nem hagyhatta ki, hogy ne szóljon bele.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Te fogd be Marcus! Senki nem kérdezett!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ahogy akarod királylány, de akkor ugye nem bánod, ha beavatom a
hölgyet a mai kis akciódba. Mert igazán érett viselkedésre vall. – nyújtózott
el a kanapén.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Milyen akció? – nézett a fiú felé, de már elterelődött a figyelme. -
Hé, te vagy az a gyökér! – ugrott föl, és vádaskodni kezdett. – Thomas
elmondta!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ennél jobbat is hallottam már, kislány. És ne bókolj itt nekem!
Foglalt vagyok! – rebegtette a szempilláit. – De egy menetet még talán megérnél.
– felemelte e fejét a kanapé karfájáról és méregetni kezdte. – Nem, inkább
kihagyom.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Lex, ez a szemét Caspian csicskása! Akiről azt hallottam megpróbált
megölni! És majdnem sikerült is neki! Sőt valaki meg is... – elhallgatott a
tekintetek kereszttüzében.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Marcus sértetten fölpattant. A szemében olyan szikra pattogott, amit a
lány jól ismert. Rá is ezzel a tekintettel nézett jó pár napja. Mikor düh
tombolt benne. – Mondd csak ki. Vedd a szádra! – megindult felé. Úgy mozgott,
mint egy vadász!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Marcus! – ugrott közéjük Lexi, és a mellkasára támaszkodva próbálta
visszatartani, de mintha tömör kőfalnak ütközött volna. Olyan elemi erő tombolt
benne. Elszabadult volna minden dühe. – Marcus!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Jobban tennéd, ha megtartanád magadnak a véleményedet, vöröske! – nézett
át a lány feje fölött, szinte fortyogott a dühtől, szemeivel fölnyársalta az
előtte állót. – Lucas az öcsém volt! – üvöltötte. –És te semmit nem tudsz! De
ha tudnál, se lenne hozzá semmi közöd!! Nem vagy méltó, hogy a szádra vedd a
nevét! - rontott ki az ajtón, miután sértetten hozzávágta a mondandóját.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Úrsiten! Én sajnálom! Lexi, nem tudtam! Nem akartam! – szabadkozott.
– Soha nem hoztam volna föl a témát, ha tudom!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem a te hibád. Most le kell nyugodnia. – nézett utána. - Még
mindnyájunknak fel kell dolgoznunk ezt az egészet. És ez nehéz. Főleg neki. Azt
mutatja minden rendben, de igazából nincs jól! De ne beszéljünk erről! –
hessegette el a gondolatokat, melyek ismét alattomosan be akartak kúszni a
koponyájába. - Mesélj mi történt veled! És otthon, minden rendben? A családom?
– húzta őt az ágyhoz és lehuppant rá.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Hát… Hosszú történet. Ha sokáig itt akarsz tartani, rendelj nekem
valami kaját. Éhen halok! Együnk valamit. Mi a legjobb kaja, amit ezek a
nagyképű White-ok szolgáltatni tudnak?</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem tudom. Nincs étvágyam mostanában.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ennyire rossz? Pff, mit is vártunk volna, nem igaz? Lefogadom, hogy
nálunk otthon még a lovak is jobb ellátásban részesülnek, mint itt a leendő
királynő legszebb és legkedvencebb udvarhölgye, akiből grófnőt csinálsz ha trónra
lépsz, ugye?!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Tessék? – a szeme kikerekedett.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Öö, nem mondtam semmit – vigyorgott. - Cornelia!!! – kiabált ki. – Nagy adag vacsorát
kérnék bármi is az, mindenevő vagyok. </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Igenis, kisasszony! Rögtön hozom! – sietett el.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Tripla adag desszerttel! – sikított utána. – Remélem, kacsa van!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Megkapod a kajádat! Most ki vele! Mi folyik otthon? – ripakodott rá.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Apád küldött egy levelet! Majd ő beszámol mindenről – halászta elő
az egyik zsebéből a már eléggé összegyűrt levélnek kinéző dolgot. – Csak oda
akartam adni, de hallottam néhány pletykát és most utána kell járnom valaminek.
Majd jövök, ha megérzem a kacsa illatát visszatérek! – pattant föl és
elviharzott.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<i>Alexis,<o:p></o:p></i></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<i>mint hivatalos örökösöm, a
követőm a trónon, elvárom, és megkövetelem, hogy ottléteddel képviseld hazád
érdekeit, és felelősségteljes viselkedéssel viseltetsz, ezáltal országunk
erkölcsi értékeiről tanúskodva. Felhatalmazlak, hogy a szövetség ügyeit
illetően otthonod javát szolgáló döntésekről te dönts, s bármilyen hivatalos esemény
alkalmával viseld országod jelképeit, és a téged megillető rangot képviselve
jelenj meg!<o:p></o:p></i></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<i>Az unokabátyád nemrégiben
meglátogatott, egyértelműen kijelentette, hogy férfiú örökös híján igényt tart
a trónra, mint a legközelebbi férfi rokonom. A felesége várandós, az orvosok
szerint nagy eséllyel fiú lesz. Én pedig már öreg vagyok, és ágynak dőltem.
Mihamarabb át kell venned a trónt, még éltemben, hogy halálom után senki meg ne
kérdőjelezhesse jogodat a koronára. A tanácsadóim, az előkelőségek, és a
szomszédos országok urai támogatnak, hiszen Matthias csupán egy balkézről
született fattyú, míg téged születés, és a tiszta, nemesi vér útján megillet
örökséged. Viszont hatalmi státuszod megerősödne, ha egy egész ország állna a
hátad mögött. A szövetségnek meg kell köttetnie!<o:p></o:p></i></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<i>Az esküvő dátumát már hónapok
óta kitűztük, ha minden jól megy, kevesebb, mint egy hónap van hátra. Cselekedj
rangodhoz méltóan, és alaposan gondold át tetteidet, most minden hiba végzetes
lehet. A legfontosabb, hogy mihamarabb egybekeljetek. William felkészült az
uralkodásra. Ő erős kézzel fogja kormányozni országunkat. Ha fiút szülsz neki,
senki le nem taszíthat majd a trónról.<o:p></o:p></i></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<i>Apád, a király<o:p></o:p></i></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Én is szeretlek, nem kell ennyire kihangsúlyozni… - csóválta a
fejét. Nem tudta a levél miatt-e, de forogni kezdett körülötte a világ.
Émelygett, és a gyomra felfordult. Nem állt készen rá. Még olyan fiatal volt.
Egy házasság? Egy egész ország? Királynő? Gyerekek? NEM! Minden összefolyt
előtte.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Hope ingerülten csörtetett végig a folyosón. Olyan magabiztosan, és
céltudatosan haladt előre, mintha ezerszer végigjárta volna ezt az utat.
Kopogás nélkül rontott be a szobába. Feltépte az ajtót, majd ingerülten csapta
be maga mögött.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem tudom miért kaptad, de megérdemelted! Nem tudtam, hogy Lexi
ekkorát tud ütni – csóválta a fejét, ahogy meglátta a fiút, kinek szeme alatt
egy nagy vörös folt díszelgett. Valaki csúnyán behúzott neki.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Téged is jó látni Hope! – forgatta meg a szemeit.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Te csak ne jópofizz itt nekem! Egy szemét alak vagy, Daniel! Még van
képed Lexi szeme elé kerülni, azok után, amit vele tettél?! – tört ki.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem én kerestem a társaságát. Ő jött ide! – hárított.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Hát gratulálok, nagyon ügyesen megoldottad! Teljesen szét van
csúszva! Hála neked! Egyszer tönkretetted, és már csak a jelenléteddel is
bántod!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Sajnálom, hogy létezek, ne rajtam kérd számon! Panaszkodj apámnál,
én már megtettem párszor! – gúnyolódott. – Bocs, nem akartam így beszélni
veled. Hogy van?</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Még kérdezed? Hát nem jól! – akadt ki.<br />
- Csak hagyd őt békén! Világosan a tudtára adtad, hogy nem érdekel téged, mikor elmentél!<br />
- Talán hazudtam!<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiTh1IjVnfu7HAy5v6EHM1gWfnoZQjIt686f8NkFZU_VdKdZTbQkis9RtRhK2zmtcaCBQnvL5KCOqoEQ2ZgpEX_JghAW3YrI4MJ7ouoXV7ZRFtvy-QOJbAfYlD0k01lrhvYUjQzqliH-XA/s1600/tumblr_nbhppi6dpf1tkucido2_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="217" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiTh1IjVnfu7HAy5v6EHM1gWfnoZQjIt686f8NkFZU_VdKdZTbQkis9RtRhK2zmtcaCBQnvL5KCOqoEQ2ZgpEX_JghAW3YrI4MJ7ouoXV7ZRFtvy-QOJbAfYlD0k01lrhvYUjQzqliH-XA/s400/tumblr_nbhppi6dpf1tkucido2_500.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Megvolt a lehetőséged! De elszúrtad! Ne menj a közelébe. Willel
jól kijönnek. Megbecsüli, és tiszteli őt! Hagyd, hogy boldog lehessen.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Te sem vagy túl jól tájékozott. – fintorgott.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Azért mert neked nem ment, őt ne ítéld el. Ki tudja? Lehet boldogabb
lesz vele, mint veled valaha!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Most már elég legyen! Nincs szükségem a te véleményedre, és
kioktatásodra! Tudom, hogy elrontottam, nem kell az orrom alá dörgölni! –
állította le a lány kitörését. – Inkább menj vissza hozzá, legyél mellette, és
győzd meg, hogy ne keressen engem. Győzd meg, hogy hozzá kell mennie!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem értelek! Az előbb azt hittem,... hogy vissza akarod kapni. Hogy
ismét megbántsd! – vette vissza a hangot.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Jobb lesz neki nélkülem! Nem akarom, hogy bántódása essen. És Will
mellett nem fog. – vallotta be. – Most jobb, ha elmész.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Kopogtak az ajtón. Ezúttal senki nem rontott be. Csendben várt
odakint. Ismét bekopogott, mikor nem kapott választ. Várt, ezúttal békével
jött.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ki az, és mit akar? – érkezett a goromba kérdés. – Nem akarok senkit
sem fogadni!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- É.. – elcsuklott a hangja. - Én vagyok – szólt halkan, de még mindig
nem nyitott be. Várt a reakcióra. </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Menj el, Alexis – szólt ki a mély, mélabús hang. – Nem akarok
veszekedni.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Én sem – támaszkodott neki az ajtófélfának. Még mindig émelygett. A
teste gyenge volt. Az elméje pedig fáradt. De a szíve. Az olyan hevesen vert.
Tombolt a vére. – Én csak…</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Jobb lenne, ha elmennél!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem! – csapott egy nagyot az ajtóra. – Meg kell hallgatnod! – egyre
zaklatottabbá vált. – Beszélnünk kell!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Szerintem a minap már mindent elmondtál, amit akartál! De ha
visszatartottál valamit, amit még a fejemhez vágnál, csak rajta – minden erejét
össze kellett szednie, hogy el tudja lökni magától.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem viselkedhetsz így! Velem nem! Azok után, amit tettél! – most már
nem tartotta vissza magát. Ha nem lett volna kulcsra zárva az ajtó, már rég
berontott volna. – Vagy legalább annyi méltóság legyen benne, hogy a szemembe
mondd! – a fiú ezúttal már válaszra sem méltatta, ami csak még inkább
feldühítette. – Legalább válaszolj! – már-már hisztérikusan csapkodta az ajtót.
Dörömbölt, kiabált, tőle volt hangos a kastély. – Nem, lehetsz ennyire
érzéketlen! Meg kell hallgatnod!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem, nem kötelességem!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- De igen! Nincs jogod ezt tenni! – dühöngött. – Engedj be!
Beszéljünk!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Már megmondtam. Nincs miről beszélnünk! Menj el! – jött ismét a
hárító válasz. – De az öcsém biztosan szívesen meghallgat, talán még körbe is
ugrál!</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem érdekel az öcséd! Most neked van mondandóm! És akár akarod, akár
nem, de meghallgatsz! – tombolt. – Lehet, hogy a minap kissé elragadtattam
magam, de azok után, ami történt, mit vártál?</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Talán azt vártam, hogy többé nem találkozunk.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgVVM6FkDYqV7XHe0JipGT6LwJ9Emgy1EConQxIk8LjWBuHc_U9vXu2hBT800Lg-Mv6O8ovHq_x2e-aslSFAarGqtLQekXzlUKwyBmNEQ3ADdOqavbVxfDhgLOgFBl-Sl1leN7LvFH2Rkc/s1600/The-Vampire-Diaries-6X06-Damon-Salvatore-e-Elena-Gilbert-2.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="285" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgVVM6FkDYqV7XHe0JipGT6LwJ9Emgy1EConQxIk8LjWBuHc_U9vXu2hBT800Lg-Mv6O8ovHq_x2e-aslSFAarGqtLQekXzlUKwyBmNEQ3ADdOqavbVxfDhgLOgFBl-Sl1leN7LvFH2Rkc/s400/The-Vampire-Diaries-6X06-Damon-Salvatore-e-Elena-Gilbert-2.gif" width="400" /></a></div>
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Az a levél, amit írtam… Elolvastad, tudom… hisz meg is tartottad! </div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Nem volt időm elégetni! De mit számít már?! Köztünk úgy sem lesz
semmi! – ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Erősnek kellett maradnia. Az
álcáját nem dobhatta le. Így lesz a legjobb.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Miért zárod ki az érzéseidet? Miért teszel úgy, mintha közömbös
lennék a számodra? - a hangja el-elcsuklott. – Mindketten tudjuk, hogy ez nem
így van! Kérlek. Csak engedj be – úgy beszélt, mint a halálán lévő aggastyán.
Lassan, vontatottan, és oly halkan, hogy alig szűrődött át a vastag
tölgyfaajtón. – Kérlek.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
Valami koppant. Alexis pedig már nem beszélt, de távolodó léptei sem
vertek zajt. Minden elcsendesült. Daniel mégis tudta, hogy nem azért mert odakint
vár. A türelem nem tartozott az erősségei közé. Sőt, nem is nagyon voltak neki.
Jól bánt a szavakkal, eszes volt, de a többi tulajdonsága csak pont ahhoz volt
elég, hogy eltapossák a királyi udvar világában. A kedvesség, és az őszinteség
nem tartozott a nemesi sarjak erényei közé. Ő pedig végtelenül naiv, és
hiszékeny is volt. A viselkedéséről már nem is beszélve. De várni, azt nem
tudott. A fiú furcsállotta is, hogy így elhallgatott.</div>
<div class="MsoNormal" style="margin-bottom: .0001pt; margin-bottom: 0cm; text-align: justify;">
- Ott vagy még? – kezdett aggódni a hirtelen beállt csend miatt. Nem
kapott választ. – Elment talán? Nem, nem hiszem. Még nem mondta el a magáét –
suttogta inkább csak magának. Megadta magát a kíváncsiságnak. Az ajtóhoz
lépett, és fülelni kezdett. Semmit nem hallott, még a lány légzését sem. Pedig
kezdte azt hinni, hogy ezzel akarja rávenni az ajtónyitásra. Elfordította a
kulcsot, és résnyire kitárt ajtón kitekintett. Megbánta minden ravaszkodó
gondolatát. Alexis a földön ült, feje a falnak támasztva, de mikor Daniel
óvatosan megérintette könnyedén billent oldalra. Határozottan nem volt eleven
formában.</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-83898500669085675032015-08-20T02:02:00.001+02:002015-08-20T02:02:22.059+02:0064.*Kacérkodó Érintés*<div style="text-align: justify;">
Visszatérteeem, áhhháháhá. Bocsánat, hogy megint nem jelentkeztem, de így Augusztusban minden összejött. És végre teljesült két nagy álmom awww... Yoga a tengerparton awww, és elkezdtem oroszul tanulni. Nagyon menő...akkor ez aaaaaaazzzzzz....1..2..3..4..5 igen 5.ik idegen nyelv amit tanulok :))) nem télkezni, ebből 3 full jól megy, amiket használok is rendszeresen, pl olaszul foglaltam szállást (és használtam a dugóhúzó szót, durva mi??), franciául szidtam az hülye francia rendszámú autósokat, és angolul rendeltem magamnak kaját (sokat (nagyon sokat)) :)))<br />
Előtte pedig a nyugodt kis egri városkát forgattam föl teljesen. 1552ben a várat el akarta foglalni a török, most meg alatta szultánsátrat állított, mert kell neki az állandó munkahely, hogy megkaphassa az állampolgárságot. Nagyon vicces. Aztán meg még benyomtak estére egy kis Szulejmánt is, hát végülis miért nem :DD Amúgy most kúlturálódom, klasszikusokat olvasok. Jelenleg az Üvöltő szelek és Az ötös számú vágóhíd van terítéken. Végülis ki olyan maradi, hogy egyszerre egy könyvet olvas? (nem bántásból) :DD Meg persze a feketerigót 2xra. Ajánlom egyébként mindenkinek, a kedvenc könyvem. Már alig várom hogy a kezembe vegyem Harper Lee új könyvét ahahhahahahah. Najó befejeztem, így is csak full fölöslegesen dumáltam. Amúgy majd elfelejtettem, két (összesen kettőről tudok) legnagyobb Marcus rajongómnak küldeném a részt, Fanninak, aki ezt úgyse fogja elolvasni de akkoris, és Rékának (igen, te) (Jól látod), örüjjetek kicsit.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen="" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/-_t6rcja1Gk/0.jpg" frameborder="0" height="266" src="https://www.youtube.com/embed/-_t6rcja1Gk?feature=player_embedded" width="320"></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Rie Sinclair - No way out</div>
<br />
<br />
Hihetetlen mennyire meg tud változni valaki. A napok, s hetek múltával egy egészen más jellem foglalhatja el bárki testét. Más érzések lakhatják be a lelkét, és mintha egy egészen más személy gondolatai töltenék meg az elméje kietlen zugait. Pedig a változás nem villámcsapásszerű. Mindvégig mellettünk kullog, vállunkon csüng, hurkot vet szívünkre. Csak a dolgok mögé kell nézni, hogy megértsük miértjét. Hiszen mindez egy páncél, melyet védelmünk érdekében öltünk magunkra. A különbség az, hogy ez a vért nem látható, és nem a külső sérülésektől óv.</div>
<div style="text-align: justify;">
De Alexis hiába próbálta a tragédiáit páncélként viselni, azok inkább csak teherként nehezedtek rá. És előbb utóbb rá kellett döbbennie, hogy képtelen tovább cipelni már. Le akarta vetni minden szenvedését, de azok oly sokáig éltek vele, hogy az élete részévé váltak. Így csak egyet tehetett. Találnia kell valakit, aki segíthet neki, aki könnyedén elbírja őt a terheivel együtt. És megtartja a semmiben.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Marcus a zuhanyzóban állt. Hátát nekivetette a hűvös csempéknek, miközben záporként áztatta őt a meleg víz, mely gyógyírként szolgált fájó izmaira, és végtagjaira. A katonákkal gyakorlatozott, akik úgy gondolták próbára teszik az új fiút. Természetesen ők jobban szórakoztak ezen, mint ő.</div>
<div style="text-align: justify;">
A bal válla sajgott, karját alig tudta mozgatni. Ismét túl nagy volt a szája, és előbb beszélt mint gondolkodott volna. De még így is igazságtalannak érezte, hogy tisztességes birkózás helyett, öten ugrottak rá. Ha az apja ezt tudná, most biztosan elásná magát szégyenében. A királyi hadsereg parancsnokának fiát könnyedén harcképtelenné tették. Mekkora csalódás lehet a számára.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rohadékok - motyogta, miközben a karját próbálta mozgatni. - Kinyírlak titeket - dühöngött. Az indulatait sem tudta megfelelően kezelni.</div>
<div style="text-align: justify;">
A meleg víz a fejére zúdult, tompítva hallását, de azokat a csörtető lépteket nehéz lett volna nem meghallani. És nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni. A szobája ajtaja hangosan csapódott be. Nem amikor csak maga mögött meglöki az ember. Ez olyan csattanás volt, mint amikor a kereszthuzat vágja be az ajtót. Vagy egy hercegnőt valaki nagyon felhúzott. Az utóbbira számított, és sejtése hamarosan beigazolódott.</div>
<div style="text-align: justify;">
A dübörgő léptek nem álltak meg. Keresztülgázolt a szobáján, majd mindenféle kopogás nélkül rátört a fürdőszobában. S hiába látta mi folyik odabent, ahelyett hogy elpirulva, szégyenkezve kihátrált volna egy életre elkerülve a fiút, inkább beljebb lépett, közelebb csörtetve. Marcus sem zavartatta magát. Folytatta a dolgát, nem törődve a villámló szempárral, ami kikerekedve akadt meg az ő tökéletesen kis testecskéjén. Igen, ő tökéletesnek hitte magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan, ne zavartasd magad, gyere be nyugodtan. A zuhanyzóba véletlenül nem szeretnél begázolni? - jegyezte meg annak jeléül, hogy talán mégiscsak zavarta valamelyest, hogy beletiportak az ő intim zónájába. - Vagy a királyi sarjaknál így szokás? Mert akkor igazán jó nevelést kaptál. Tökéletesen törtél rám! - gúnyolódott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne akarj te is fölidegesíteni! És különben is! Mindketten jól tudjuk, hogy élvezed a helyzetet. Végre előttem meztelenkedhetsz, nem mintha érdekelne, de legalább azt az alattomos, sunyi, diadalittas vigyort töröld le a képedről! Mielőtt én teszem! - vágta hozzá a mondandóját, majd duzzogva összefonta karjait mellkasa előtt, de a szemét nem vette le róla.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi az királylány? Csak nem dühös itt valaki? - gügyögött. - Dobd le a ruhákat, és ugorj be mellém! Felüdítő élmény mások előtt pucérkodni, nekem elhiheted. Kipróbálhatnád - kacsingatott, hogy elfedje a zavarát, mert igenis nehezére esett érdektelennek maradnia.<br />
- Ha ha ha! Milyen vicces itt valaki! - ráncolta össze a bőrt az orrán, ahogy mindig szokta, mikor gúnyolódni próbál. Nem túl sok sikerrel, mert bármennyire is közvetlennek tűnt a térde remegett, ujjai reszkettek, a gyomra ugrált, torka elszorult. Szemének pedig képtelen volt parancsolni. Tudta, hogy szégyenkezve kéne elpirulnia, és elfordulni, de mégsem tette meg. A szíve elszorult, ahogy a férfi test látványára feltörtek benne a régi emlékek.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMNIEwXpCxZbN0WHaGlAV8I3_a-_WaqfzZzfJ9xr042qHOVCQJuy0mEongJ_WIi9SUSH67JULzS7rIpTLBW-7D6ytl46H8S5NQE4S4uzbDpY-bvcPx5D75JcaxPN4JaWrAjyoHJUHUKaM/s1600/tumblr_nbmpz1KOZH1rb2sn2o1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiMNIEwXpCxZbN0WHaGlAV8I3_a-_WaqfzZzfJ9xr042qHOVCQJuy0mEongJ_WIi9SUSH67JULzS7rIpTLBW-7D6ytl46H8S5NQE4S4uzbDpY-bvcPx5D75JcaxPN4JaWrAjyoHJUHUKaM/s320/tumblr_nbmpz1KOZH1rb2sn2o1_500.gif" width="228" /></a></div>
<br />
Bár nem ő volt az akivel átélte a pillanatokat, mégis maga előtt látta. Ahogy a széles, erős vállaira nézett, látta ahogy belekapaszkodik, és a nyakába zihál. Az izmos mellkasára hajtja fejét, és végigfuttatja rajta ujjait. És ahogy egyre lejjebb nézett, egyszerűen képtelen volt nem emlékezni arra, ami azon az éjszakán történt. Emlékezett Danielre.<br />
- Ugyan, ne zavartasd magad. Bámészkodj nyugodtan. Csak a szemgolyód ki ne essen! - fintorgott a lány arckifejezése láttán, aki rezzenéstelenül bámulta őt a legintimebb formájában. - Megfogni nem akarod bármimet, mert látom nagyon tetszik amit látsz. Kinek ne tetszene? - vigyorgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most nem vagyok vevő a humorodra, Marcus! Nem tudom feltűnt e, de nem vagyok jó hangulatban! - tépte le a törülközőt a fogasról, és közelebb csörtetve hozzávágta. - Takard el magad! Perverz! - az emlékek ismét felsértették a sebeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te törtél rám! - emelte égnek a tekintetét, miközben maga köré tekerte az anyagot, majd kimászott a zuhany alól. - Az is az én hibám, hogy nem tudsz kopogni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem érdekel! Ne meztelenkedj előttem! - sipákolta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert mintha annyira ártatlan lennél mi? - csak viccnek szánta, de ezúttal egy olyan pontot talált el, ami most nem kellemes következményekkel járt. Egy véres kézlenyomat maradt az arcán, ahogy Alexis teljes erejéből megpofozta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ti férfiak undorító, mocskos, szemét alakok vagytok! Mindannyian! - tört ki ismét, majd sértetten távozni készült. Kis ember létére nagyot tudott odacsapni. Marcus megérintette sajgó arcát. De az ujja valami nedveset érzett. Ragacsos volt, meleg, és vörös, ahogy megszemlélte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi a franc ez? Ez vér?? - kapott egyből utána. - Ki csinálta ezt veled? - látta meg a szétvágott kezeit. - Miért nem ezzel kezdted, ahelyett, hogy a ruháim nélküliségével foglalkozol?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mégis mikor, két gúnyod között? - emelte rá vörös tekintetét. - Vagy a nyomulási próbálkozásaid után?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, ülj le ide szépen, el ne mozdulj - ültette le az ágyára. - Felkapok valamit magamra, és jövök is vissza, rendben? Várj meg itt - sietve rohant el, hogy keressen magának egy alig használt alsógatyát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Valaki hármat kopogott. Először halkan, és bizonytalanul. Aztán bátrabban, és komolyabban még kettőt. A lány hallotta, hogy odakint megköszörüli a torkát. Ideges volt, és zavart. Feszengett, kényelmetlenül érezte magát. Ismét kopogott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis felállt, és az ajtóhoz lépdelt. Fásult volt, nyűgös. de leginkább fáradt, és dühös. Ki sem nyitotta az ajtót. Tudta ki áll odakint. Az egyik White fiú volt, csak azt nem tudta melyikük. De jelenleg egyikükre sem volt kíváncsi, mindkettőt elküldte volna a fenébe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj innen! - szólt ki, ügyelve arra, hogy hangjából semmilyen érzelmet ne lehessen kifürkészni, csak a közönyt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis, kérlek. - Will volt az. - Meg kell magyaráznom ezt az egész helyzetet. - Hát persze. Magyarázkodni. Ahogy mindig szokott. Hiszen nem ez az első eset, hogy valamit eltitkolt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Menj el!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak téged akartalak megkímélni az újabb csalódástól. Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked.. - nem akart elmenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó dehogynem. Tudtad jól.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit tegyek, hogy meghallgass? - szinte már-már könyörgött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj el! - válaszolt egyszerűen. - Ha tényleg olyan fontos vagyok neked, mint ahogy azt bizonygatni szoktad. Akkor most elmész innen. És később sem jössz utánam. Időre van szükségem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben. Ha ezt szeretnéd, akkor elmegyek. De remélem, hogy megérted miért tettem, vagy ha nem, hát adsz egy esélyt, hogy elmagyarázhassam - próbálkozott még egyszer, majd feladta a harcot. - Akkor, most elmegyek. És mélyen megbánom tettemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Minden rendben? - dugta ki a fejét Marcus az ajtó mögül. Haja égnek állt, ahogy a törülközőjével próbálta fölitatni róla a vizet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudom... - bámult maga elé, majd visszaroskadt az ágyra. Lábait a mellkasához húzta, állát pedig megtámasztotta a térdén.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ehh.. - hirtelen a nagy szájú macsó nem találta a szavakat. - Szóval, akkor én most itt vagyok. Úgy értem...ha beszélgetni szeretnél... Akkor meghallgatlak - próbálta összerakni a mondandóját, miközben egy adag kötszerrel tért vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha Will korábban elmondja, hogy Lucas eltűnt, akkor talán még élne! De neki könnyebb volt elhallgatnia. Miért bajlódna ezzel?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alex, azt hittem ezen már túlvagy...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Túl lennék, ha nem fordulna elő újra ès újra! Ha őszinte lenne, ha elmondana mindent! Aztán pedig jön, hogy "megmagyarázom, hallgass meg" - torzította el a hangját, és szinte már-már nyávogott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jobb kedved lenne, ha ellátnám a baját? Bár nem lenne örömömre, érted megtenném - kacérkodott a gondolattal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugyan, mindennél jobban erre vágysz - nézett rá sandán. - A legnagyobb vágyad teljesülne, ha megtehetnéd.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán egy icipicit élvezném....vagy nagyon. De mint hivatalos testőröd, kötelességem eltörni valamelyik végtagját, mert bántott. - örült a fejének.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hivatalos testőr? - vonta föl a szemöldökét, arcára kiült valami csalódott kifejezés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - hajtotta le a fejét. - Apádtól megkaptam a megbízó levelet. Tudom, hogy nem léphetek Lucas helyébe, de nekem kell átvennem a feladatait. Rám hárul ez a feladat. Mint a bátyja!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az apám küldte? - rázta ki a fejéből a nemrég történteket. Erre volt szüksége, hogy elterelje a gondolatait.- És én? Nekem nem írt?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnos nem tudom. De elmondhatnád kit öljek meg ezért! - bőrkeményedéses, hatalmas, vaskos ujjai kifejezetten gyengéden fonódtak a keze köré. Simogatták bőrét, ahogy a vizes tálban leöblítette róla a vért. A kemény, gúnyos külső alatt lakott egy lélek, amely a régi énjét őrizte, ki egykor volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A szememben már úgyis halott - ezzel lezártnak is tekintette a témát. A fiú pedig nem faggatta tovább.<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne engedj senkit a közelembe, oké?<br />
- Milyen messzire mehetek el? - tördelte az ujjait.<br />
- Amennyire szükséges. Nem akarom, hogy bárki az utamba kerüljön. Főleg azok ketten ne! - fintorgott.<br />
- Értettem kapitány! - tisztelgett. - Mint lovagias, hős, nem mellesleg jóképű védelmeződ, mindenkit távol tartok. Még ha erőszakhoz is kell folyamodnom legnagyobb bánatomra - vigyorgott. - Menjünk - rántotta oda magához, és karjait átdobta a nyaka mögött, mintha nagy haverok lennének.<br />
- Jóképű, lovagias hős? Kicsit túlértékeled magad, nem gondolod? - bökte meg egyik ujjával a mellkasát. - Nem akarlak kiábrándítani, de se jóképű nem vagy, lovagias pedig végképp nem!<br />
- Azt mondod nem vagyok vonzó?! Akkor mégis miért nézted annyira a meztelen testemet? - sértette az önérzetét, hogy valaki nincs odáig érte. - Bocs szívem, de nem tudod elvenni a kedvem magamtól - vigyorgott önelégülten. - És egyébként, rémesen hazudsz.<br />
- Nem hazudtam! Nem szokásom - öltött rá nyelvet.<br />
- Akkor mi volt az az ajakharapdálás? Hm? - kezdte el harapdálni a száját, hogy idegesítse.<br />
Alexis megszorította a fiú karját, mikor valaki közeledni kezdett feléjük. Barthon tanácsos volt az. Nagyon mosolygott. Bizonyára még nem hallotta mi történt. Marcus elengedte a lány vállát. Kihúzta magát, mellkasát kinyomta akár egy pöffeszkedő béka. Megindult felé. Az öreg megtorpant. A lányra nézett, ki villámló tekintettel bámult vissza. Értette ő magától is. Jobb ha most odébbáll. Óvatosan biccentett egyet a fejével, majd nagy ívben kikerülve őket haladt tovább. Alexis egy pillanatra hátrapillantott, de azonnal vissza is kapta a fejét. Olyat látott, amit nem akart. Akit nem akart. Egy apró pillanat elég volt ahhoz, hogy felismerje őt. Több millió ember közt is azonnal észrevenné.<br />
- Szóval, most te vagy a személyes testőröm? - nézett rá föl egy kaján vigyorral.<br />
- Ja - vonta meg a vállát.<br />
- És ez azt jelenti, hogy mindent meg kell csinálnod, amit mondok? - vigyorgott.<br />
- Máris követelőzni akarsz? Nem a személyi asszisztensed vagyok, és csak, hogy tudd királylány, téged is fenékbe rúghatlak, ha őrültségen jár az eszed! - borzolta össze a haját. - Attól függ miről van szó. Min töröd már a csinos kis fejed? Bármi őrültséget forralsz, felejtsd el!<br />
- És ha neked is tetszene? - huncut vigyor terült el az arcán, ahogy megállt, és fölnézett rá.<br />
- Nem tetszik ez az arckifejezés!<br />
- Tudod. Nagyon sajnálom, amit most tenni fogok. Nem akarlak kihasználni. De van valami, amit most meg kell tenned értem. Kérlek. Szükségem van rá! - suttogta, alig hallhatóan, ahogy közelebb lépett. Marcus nem szólt semmit. - Csak éld bele magad, csak legyen valódi - olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani. - Legyen valódi. - Előrébb hajolt. - És bocsáss meg!<br />
Az ajkát az övéhez nyomta. Lassan, finoman, mintha attól félne föltépi raja a bőrt. Marcus nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. Vagy talán csak nem tudta. Képtelen volt elfogadni, hogy az a kislány, akit egykor elhagyott, már felnőtt. És minden gyermeki ártatlansága elveszett. Már más volt. Olyasvalaki, aki már nem ő volt. Kifordult önmagából.<br />
- Kérlek. Legyen valódi - suttogta az ajkaiba.<br />
Marcus megragadta a derekát, és közelebb vonta. Úgy szorította, mintha meg akarná ölni. Érezte a teste melegét a bőrén, a haja kellemes illatát, és selymes érintését, ahogy a nyakába omlottak hosszú tincsei, és a sós könnyeket az ajkukon.<br />
Alexis szeme villant egyet, ahogy átnézett a fiú válla felett. Daniel ott állt, ahogy azt a lány jól tudta. Őt nézte teljesen lefagyva. Szenvedett, de nem mutatta. Nem szabadott. Csak állt, és nézte, nem tehetett mást. Még ahhoz sem volt ereje, hogy elforduljon. A tanácsos a vállát veregette, rángatta, de ő képtelen volt megmozdulni.<br />
Boldog volt, mégis sírt. Végre bosszút állt, de az üresség, mely benne tombolt továbbra sem tűnt el. Szenvedni látta, ahogy akarta, de mégsem könnyebbült meg. Szüksége volt rá, hogy szenvedni lássa. Bár még mindig érezte a fájdalmat, valami más érzés is kavargott benne. Tudta. Továbbléphet.<br />
Lassan eltávolodott a fiútól. Hátrébb lépett egyet. Durván letörölte a könnyeit, majd kezeit lejjebb csúsztatta a fiú karján, elérve kezét az ujjai köré kulcsolta sajátjait.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="208" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhDTpKEp-aCCcmIsXBr7Bdap2acdnmiWFVKxRQGrZC6SDP6ZAvQKbxjma_9mj42_TdG3SLMRiYpDbO6H1nEt8RAR3smIYT0iGUWZmkd3vnewUVzzlr10Cmjssk-hHA2AAVNmpc5v1PxrxM/s320/tumblr_no1o8mN21i1r9xerro5_250.gif" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Köszönöm. - nézett a szemeibe. - És bocsáss meg!<br />
- Mi volt ez? Mármint tudom, hogy mi volt, nem arra értem - kezdett el össze vissza dumálni. - Úgy értem miért? Mi ez?<br />
- Ez a továbblépésem. Köszönöm, hogy egy méltó lezárást adtál. Mostantól többé nem kell küzdenem a múlt démonaival.<br />
- Hát ha csak erre van szükséged, a szám bármikor a rendelkezésedre áll. Engem nem zavar - kacsintott. - De ha nem volt elég... Látogass meg később. Este. A szobámban - vigyorgott elégedetten. Olyan hangosan mondta, hogy Daniel is biztosan hallotta. Marcus tudta miről van szó.<br />
- Köszönöm, Marcus - nézett fel rá hálásan, majd hátrapillantott. Daniel arca még ilyen nagy távolságból is vérvörösnek tűnt a dühtől. Szinte tajtékzott. Majd ingerülten elviharzott.<br />
- Komolyan mondtam - kacsintott, majd szorosabbra fogta a kezüket, és elindult. Hátrahagyva mindent, ami a múltba tartozott.<br />
- Remek barát vagy - döntötte a fejét a vállára.<br />
- Igen... Az! A barátod vagyok.<br />
- És nem hagysz el! Te mindig itt leszel! - jelentette ki, majd rászegezte a tekintetét. - Ugye? - megragadta a pólóját a nyaka alatt, és közelebb rántotta. - Ugye?<br />
- Ja. Persze! - tépte le a kezeit a ruháiról. - És értek én a szép szóból is. Nem kell rángatnod. Nemrég vasaltattam ki!! Most összegyűrted!<br />
- Jajj szegény te! - ráncolta össze a bőrét az orrnyergén. Mindig ezt csinálta ha gúnyolódott.<br />
Egy fiatal lány haladt el mellettük. Egy kis csinos lányka, fogható idomokkal. Marcus feje is egyből fordult utána. Éppen füttyentés közben volt, mikor Alexis rácsapott a mellkasára, és dühösen meredt rá.<br />
- Mivan? Mit féltékenykedsz?! Neked úgyis csak a bosszúdhoz kellettem nem? - vetette oda durván a szavakat, majd fordult is hátrafelé. - Vagy olyan ostobának hiszel, hogy nem jövök rá szerinted?<br />
- Ti férfiak mind ugyanolyanok vagytok. Ha megláttok egy szép lányt egyből meg kell kapnotok ugye? És jó is addig amíg van, de amint jön egy másik máris az kell! - omlasztotta rá minden megvetését az ellenkező nemről.<br />
- Most saját tapasztalatból beszélsz? - bámészkodott még mindig hátra.<br />
- Talán - vonta meg a vállát.<br />
- Mégis mit tettem én, hogy azt hiszed érdeklődöm irántad...ÚGY!? És ki mondta, hogy szép vagy? Ne legyél elszállva magadtól királylány. Nem áll jól neked - kezdte ismét cukkolni.<br />
- Tuskó! - öltött rá nyelvet. - Egy tahó vagy Marcus! - indult meg előre.<br />
- Ugyan ne bókolj itt nekem. Úgyse fogok mást mondani! - kiabált, majd utána eredt. - Most megsértődtél? Ne legyél már ennyire nyafka! Nem az én hibám, hogy itt vannak szép lányok is! Most komolyan! - halt el egyre jobban a hangja, ahogy elhagyták a folyosót. A nyüzsgő tér pedig visszasüllyedt a némaságba, melyből pár perce kiszakították. Ismét minden a régi volt. A zajforrás már továbbállt, és a csend visszatért, hogy ismét tomboljon. A vihar előtti féle.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
Marcus olyan cukiiiiii! És mivel jogilag ő örököl mindent Lucas után, hivatalosan is megörökölte a kedvenc karakterem címet :D Ugye piciii? Te vagy anyuci kedvence! Igen, te vagy! (Nem nevetni!)</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-37909313158713457152015-07-21T14:19:00.002+02:002015-07-21T22:52:49.688+02:0063. *Menthetetlen Szív*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Ehhehehhh... Mit is írjak? Ja igen, új rész... Wáá, és csak egy hónapot kellett rá várni hát nem nagyszerű? ;D Najó... Sajnálom, hogy nem jelentkezem gyakran, és elmulasztom elolvasni a blogokat (Szilvi majd kapsz egy Will részt [csak nem most] és most húzok át hozzád olvasni oksa?) Akkor megegyeztünk :DD</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen="" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/GBZACUxTFLU/0.jpg" frameborder="0" height="266" src="https://www.youtube.com/embed/GBZACUxTFLU?feature=player_embedded" width="320"></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Gavin DeGraw - Belief</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Minden olyan szokványosan indult. Semmi nem utalt a közelgő viharra, mely őrült erővel készült lecsapni. Az a bizonyos vihar előtti csend, mely egy közelgő katasztrófa előjele. Az a baljós némaság. Ám ezúttal senki nem hallotta a sikoltó ürességet. Pedig a legnagyobb tornádó közeledett, amit valaha láttak. Mely mindenféleképpen áldozatokat hagy maga után. Holt lelkeket élő testben. Ennek a viharnak a neve Alexis volt. És mint a legtöbb vihart, őt sem lehetett megállítani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Daniel céltalanul kóválygott a folyosókon. Nem volt hová mennie, nem volt senki aki várta volna. Ez a hely már nem volt az otthona. Csak létezett, cél nélkül, ok nélkül, anélkül, hogy bárkinek számítana. De még reménykedett. Kutató szemekkel haladt előre a fal mentén. Beleolvadva az árnyékokba. Talán keresett valamit. Talán inkább valakit. Annyi érzés kavargott benne. S oly távolinak tűnt az emlék, mikor utoljára a szemeibe nézhetett. S gyűlölte magát azért, mert abban a végtelen sötétségben megváltozott valami. Valami, amit ő vett el onnan.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ott állt mellette. Csak nézte őt, és nem szólalhatott meg. Nem tudhatja, hogy ilyen közel van hozzá. Mégis rettenetesen távol. Még a sötéten keresztül is látta mekkora fájdalom lakik még benne. S mikor megszólalt, olyan nehéz terhet hordozott a hangja. Nem lett volna szabad belopódznia hozzá. De az a nyitott ablak annyira kecsegtető volt. Ő pedig túl gyenge ahhoz, hogy ellen tudjon állni. Csak még nehezebbé vált számára, hogy elkerülje őt. De ez a találkozás elkerülhetetlen volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Fel sem tűnt neki mikor indult el a szobája felé. Ha már úgyis ott volt, mi értelme föl-alá mászkálni. Inkább ismét bezárkózik a barlangjába. Ismét az önmarcangolás karja közé veti magát. Egyebet úgysem tudna tenni. Viszont arra nem számított, ami odabent várta.<br />
Az odakintről beáramló fény egy pillanatra megvakította, mikor benyitott a szobába. Valaki elhúzta a sötétítőket. Már majdnem elkiabálta magát, hogy ki merészelte beereszteni a világosságot az ő purgatóriumába. Neki a sötétségben kell az enyészetté válnia! De egy árnyalak vetült a padlóra. Kicsi volt, és vékony. Mielőtt meglátta volna a bent lévőt, már az árnyékából tudta ki áll odabent. Az álla teljesen leesett. A mellkasa összeszorult. A szíve kihagyott néhány ütemet. A vakító fény ellenére képtelen volt levenni a szemét róla. Háttal állt. Az ágya mellett. A betörő világosságtól teljes sötétségbe borult az alakja. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögötte.<br />
- Alexis - suttogta<br />
A lány összerezzent. Alig észrevehetően, de Daniel ismerte a teste minden mozdulatát, képtelen volt elmulasztani még a legapróbb rezdülését is. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy ott áll előtte. Még az is megfordult a fejében, hogy az elméje űz vele ravasz, mocskos tréfát. De a szíve oly hevesen kalapált, hogy képtelen volt megkérdőjelezni.<br />
Aztán megfordult. De mintha már odabent legbelül, ő maga is sejtette már ki áll mögötte. A tekintete olyan rettenetes volt. A fiú megriadt tőle. Az a csillogás, a vidámság, az élet meg nem álló szikrája, eltűnt. És csak mardosó bűntudatot látta benne a fiú, amit ő maga érzett. A kedvenc képét tartotta a kezében. És mikor kicsúszott a kezeiből, ő még csak nem is foglalkozott vele. Csak bámulta őt, s nem hitte el, hogy újra láthatja. A lány, kit mindennél jobban szeret. Kiért mindent eldobott. Aki az egyetlen, ki még megmaradt a szívében. S aki olyan végtelen fájdalommal néz rá. Egy ostoba kisfiúnak kezdte érezni magát, aki túl durván játszott a játékaival, míg végül összetört a kedvence. De persze Alexis nem egy játék volt számára. Meg is ütötte volna saját magát, ha csak ilyesmi megfordul a fejében.<br />
Aztán kitört a vihar. És úgy tűnt a hurrikán mindent elsodor. Az a mélyen ülő kín, mi ott lobogott benne. Minden átalakult valami mássá. Valami erősebbé, és egyben félelmetessé. A riadt kis nyuszi hirtelen éhes oroszlánná változott. Készen arra, hogy belemártsa karmait azokba, kik ártottak neki. És jelenleg ő volt az, kit leginkább szét akart tépni. </div>
<div style="text-align: justify;">
S mikor megérintette...egyszerre áradt szét benne a melegség, s fagyott meg mélyen odabent, mert abban a tekintetben nem honolt más, csak megvetés. Harag, és sértettség villant benne. S mozdulatai olyan ellenségesek voltak. Mintha nem is az a lány lenne, kibe egykor menthetetlenül szerelmes lett, s azóta képtelen feledni. Csak arra vágyott, hogy viszonyozza az érintését, s szóljon hozzá. De koránt sem azt kapta, amiért könyörgött. A válasz üvöltés és kiabálás formájában érkezett meg hozzá, szavaival csak sérelmeit rótta föl. Gyűlölte magát, amiért ezt kellett tennie vele. Legszívesebben megütötte volna magát, de a lány megtette helyette. Ő mégis csak a felsebzett kezei miatt aggódott.<br />
Daniel önutálata egyre nagyobb méreteket öltött, ahogy a lány túlságosan is igaz szavakat vágott a fejéhez. A hangja olyan meggyötört volt, már nem volt benne semmilyen gyermeki báj vagy ártatlanság, csak hamisítatlan fájdalom. Minden, ami valaha benne élt, minden mit szeretett benne. Eltűnt. Mindenét elvette. S nem hagyott helyette mást csak a sikoltó ürességet. Gyűlölte magát érte. De lelke minden szeretetével tekintett továbbra is rá. Képtelen volt nem imáiba foglalni. S mindent megadott volna azért, hogy újra boldognak lásson. Hogy visszatérjen a szemébe az a csillogás, mely mindig is ott lobogott. S melynek a lángját ő oltotta ki. Megérdemelt minden ütést, minden pofont, amit tőle kapott. Legalább egy pillanatra ismét érezhette őt. Még ha csak a dühöt érezte rajta keresztül. Olyan hangosan üvöltött vele, hogy tudta, nem tart soká míg valaki rájuk ront. A sejtése be igazolódott, mikor meghallotta az öccse hangját. S a tornádó ezúttal még erősebben csapott le. Ezúttal más célpontra. Daniel pedig nem tudta elhinni, hogy ez az a lány, akibe egykor beleszeretett. Akit még most is szeret. Még mindig. És ez az érzés sosem fog megszűnni. És bármennyire is jogosnak érezte a dühét, jól ismerte őt. Tudta, hogy ezt nem akarta. Így meg kellett állítania.<br />
- Bíztam benned! Azt mondtad, te sosem árulsz el! - üvöltötte, és Will szemében olyan riadalom csillant, ahogy a felajzott ragadozót nézte. Mintha föl sem ismerné azt, aki odabent bújik meg. - Hazudtál!! Lelketlenül képes voltál a képembe hazudni! Hogy tehetted?!<br />
- Mit csináltál vele? - kiabált át a válla felett, miközben megpróbálta lefogni a kezeit, melyekkel össze-vissza csapdosott. - Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni!<br />
- Hogy tehetted? Hogy tehetted?! - rázta a remegés, és zokogni kezdett.<br />
- Shhh - próbálta megnyugtatni. - Elmegyünk innen. Elviszlek. - engedte el a csuklóját, és magához szorította, nem is sejtve, hogy ezzel épp az ellenkező hatást éri el.<br />
- Ne merj hozzám érni! - taszította el magától, és ismét neki esett volna, ha Daniel nem lép közbe. Megragadta a derekát, karjaival közre fogta, elrántotta az öccsétől. Az ágyra dobta a lányt. Óvatosan, figyelve rá, nehogy kárt tegyen benne, de erélyesen, hogy tudja nem ő a főnök. Lábával pedig berúgta az ajtót, ami becsapódott fivére előtt. Eltorlaszolta a bejáratot, s kulcsra is zárta, melyet elsüllyesztett a zsebében. S a kint rekedt hiába dörömbölt, vagy próbált bejutni. <br />
- Mégis mi a fenét csinálsz? Hé, engedj be! Nem hallod?! - próbálkozott hasztalanul.<br />
- Menj innen, csak még inkább fölzaklattad - válaszolt, majd megindult az ágy felé, ahol a lány zavartan forgolódott, nem tudta hogy került hirtelen oda.<br />
<br />
Hirtelen úgy érezte, hogy a világ kifut a lába alól. Ő pedig csak zuhant arccal előre, keresve a helyet, hová hullajtsa összetört testét. Ám tudata hiába játszott vele, biztosan állt a földön. Feje kavargott, mint akinek éppen behúztak egyet. De örömmel elviselt volna minden rá mért ütést, ameddig ott lehet ahol, és akivel van. Remegett mindene, ahogy közeledett. Az ágy bemélyedt alatta mikor rátérdelt.<br />
Alexis lassan hátrébb húzódott. Arcán az ismeretlentől való riadalom halvány szikrája pihent, de kaján vigyorral próbálta palástolni, ahogy finoman előre hajolt, és végigsimított a másik arcán, aki szórakozásképp előre vetette magát. Fölé kerekedett, uralkodóan magasodott fölé. A lány nyelt egy nagyot. Már képtelen volt takargatni az érzéseit, de biztos volt abban, hogy mit akar. Még soha nem érezte magát ennyire elevennek a bőrében. Mintha ez idáig csak létezett volna, s most lángra kapva, életet nyert.<br />
Daniel lejjebb ereszkedett. Közvetlenül az arca felett zihált. S mikor ajkát óvatosan hozzáérintette az övéhez szorosan magához vonta a gyönge testet. Érezte, ahogy a szíve az ő szíve fölött dobog, ahogy egymáshoz simul a két test, s mintha egész életükben ezt tették volna, úgy illettek össze.<br />
- Hiányoztál - mosolygott bele a csókba. - Egy örökkévalóságnak tűnt míg érted esedeztem.<br />
- Mindvégig te jártál a fejemben. Minden magányos éjszakán. Rád gondoltam, amikor a hajnal nem akart eljönni. A te arcod ragyogott rám, mikor felderült az ég, s fényleni kezdett a Nap. Mindvégig szerettelek!<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgTTlOL_T9jz48Q8SOgsqn4AzuHi35WmQYMeNUvEwGpjsqg-FELKodiNrQOuGJfdSuQYHc-4JU2_4V3TgC6xcK8J6DaX0D2iBnfItU5ycUnC77T3hQhFlHu1aF3iK31gmobpVMLWvg4ENo/s1600/tumblr_n436mkTm1j1s5s970o1_400.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="180" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgTTlOL_T9jz48Q8SOgsqn4AzuHi35WmQYMeNUvEwGpjsqg-FELKodiNrQOuGJfdSuQYHc-4JU2_4V3TgC6xcK8J6DaX0D2iBnfItU5ycUnC77T3hQhFlHu1aF3iK31gmobpVMLWvg4ENo/s320/tumblr_n436mkTm1j1s5s970o1_400.gif" width="320" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Nem engedte ki öleléséből, épp csak annyira távolodott el tőle, hogy lassan, de kibonthassa a ruháiból, melyek könnyedén kezdtek lehullni róla. Úgy adták meg magukat, mintha maguk is ezt akarták volna. Ő pedig vigyázott rá.<br />
Úgy bánt vele, mintha csak egy ajándék lenne, melyet épp most csomagol ki. Egy törékeny test, mely számára érkezett a világra. És neki bőven volt rá ideje, hogy kibontsa. Lehúzza róla a masnit, és a csomagolópapírt. Mindent megadott volna azért, hogy újra érezhesse azt a pillanatot, mikor keze először simult a remegő bőrre. Pedig a közös életük csak most kezdődött.<br />
<br />
<br />
- Az egyetlen, ki fölzaklatja az te vagy! - szűrődött be a hang, mely észhez térítette, s kirángatta az álomvilágából, s képzelgéséből.<br />
Semmi sem volt valós, mégis minden azzá vált, egy pofontól, mikor az ágyra térdelt. A feje oldalra billent, de nem érdekelte túlságosan. Visszafordult felé, még csak nem is haragudott. Megérdemelte. Beletörődött. Ezt a lány is észrevette, már nem volt ellenfele. És a haragja is apadni látszott. Amit akart, hogy eltűnjön a szeme elől. Látta, hogy kívülről rángatják a kilincset. Az ajtó zárva volt.<br />
- Megüthetsz ahányszor csak akarsz. Nem bánom. De addig innen nem mész ki amíg meg nem nyugodsz, és a kezedet nem kötöttem be - mondta erélyesen.<br />
- Nem tarthatsz itt erőszakkal - sziszegte, és ismét felé vetette magát, ezúttal viszont nem bántani akarta, hanem a kulcsot megszerezni. Tépte a ruháit olyan hevesen kereste.<br />
Daniel könnyedén visszalökte őt az ágyra, majd fölállt. Zsebéből előhúzta a cirádás fémkulcsot. Meglóbálta a lány szemei előtt. Élvezte, a játszadozást.<br />
- Ezt keresed? - vigyorgott. - Megkapod ha megnyugodtál! - tette ismét zsebre.<br />
- Nem tarthatsz itt erőszakkal! - morogta, és kész volt ismét támadásba lendülni, de a másik már csak vigyorogni tudott ezen. Mielőtt egyáltalán a közelébe kerülhetett volna, már visszanyomta a puha ágyra.<br />
- Elég legyen! - förmedt rá erélyesen. - Rendben, igazad van. Egy szemét alak vagyok! A világ utolsó gazembere - vágta az arcába. - De innen akkor sem mész ki! - szinte már élvezte is, hogy ezúttal ő irányít. - Add a kezed! - nem kérésnek szánta.<br />
- Nem fáj! Nincs semmi baja! - ez volt az első pillanat, hogy mindenféle agresszió nélkül válaszolt. Anélkül, hogy nekirontott volna. Anélkül, hogy kiabált volna. De a hangjában olyan bántó közöny ült.<br />
- Nem érdekel! - nyúlt a csuklója után, de az elrántotta. - Alexis, ne akarj a türelmemmel játszani! Add a kezed!<br />
- Ó, feldühítettelek? - kérdezte ártatlan arcot vágva. - Akkor örülök - vetett rá egy gúnyos vigyort. - És csak, hogy tudd, semmi jogod nincs parancsolni nekem! A te szavad, az én szememben már nem ér semmit az égadta világon. Nem kell eljátszanod, hogy törődsz velem. Menj inkább és keresd meg az egyik nőcskédet, és szórakozz vele. - folytatta, de ezúttal ő is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. - Biztosan melegen tartják számodra az ágyukat. De ha nekik megfelel ez, hát nyugodtan csinálják.<br />
- Lehet rosszul emlékszem, de nem úgy tűnt mintha elégedetlen lennél - villant rá gonoszan a szeme. - Sőt, azok a nyögések, biztosan nem azért szöktek belőled, mert olyan rossz volt - élvezte, hogy visszaszólhat, de a szíve fájdalmasan lüktetett, amiért pont ezzel vágott vissza. A lány annyira szerette őt, hogy neki adta a legnagyobb kincset, amit egy nő adhat. Ő pedig visszaélt most ezzel.<br />
- Gyűlöllek - próbálta megpofozni, de a fiú számított erre. Épp ezért a reakcióért hergelte. Egy kobra sebességével csapott le a felé lendülő kézre, és ragadta meg a csuklóját. Kajánul vigyorgott rá. Rántott rajta egyet, hogy kénytelen legyen közelebb jönni hozzá.<br />
- Én szépen kértem - válaszolta a lány gyűlölködő pillantása láttán. - Miért akarod megnehezíteni a dolgomat? - kérdezte, az ökölbe szorított kezekre bökve.<br />
- Majd én megoldom! Hagyd! - próbálkozott.<br />
- Oh - szökött ki a száján egy csalódott sóhaj.<br />
Nem az elutasító viselkedése miatt, hiszen nem arra számított, hogy vigyorogva a nyakába borul. Minden oka megvan, hogy gyűlölje. De nem tudott nem csalódott lenni, mikor a szeme megakadt egy kis ékszeren a lány gyűrűsujján. Egy finoman megmunkált, egyszerű, mégis kifinomult darab volt. Egy gyönyörű drágakővel a közepén. Olyan előkelő, és elegáns. Igazi királynőhöz méltó.<br />
Ő már csak tudta. Hiszen az édesanyja ujján is ugyan ez a karika díszelgett. Daniel mindig azt hitte az ő kedvese fogja viselni. Csupán nem ő húzta az ujjára. Igent mondott az öccsének. Valami gyengeség meglátszhatott az arcán, mert Alexis azonnal kihasználta a helyzetet.<br />
- Komolyan mondom. Ne most akard a hős megmentőt játszani. Már elkéstél. - rántotta ki a karját a meglepődött fiú markából. - Semmi jogod ítélkezni fölöttem. Engedj ki innen! - bökött az ajtó felé. - Nem akarok még egy percet veled egy helyen tölteni, egy levegőt szívni. Tűnj el az életemből!<br />
- Mit akarsz csinálni? - puhatolódzott óvatosan, de engedelmeskedett a parancsnak és megindult az ajtó felé.<br />
- Ahhoz semmi közöd - hárította a kérdést. - Hiszen te mondtad - váltott át lágy stílusra. - Nem akarsz többé tudni rólam, vagy az életem része lenni. Hát én sem akarom, hogy az életem része légy! - vágta ki az ajtót, mikor a fiú remegő kezével végre elfordította a zárban a kulcsot. - Bár mondhatnám, hogy örültem a találkozásnak.<br />
- Lexi - ugrott föl Will a földről. Ezidáig ott gubbasztott. Már épp kezdett volna bele a magyarázatába, de a lány nem volt rá túlságosan kíváncsi rá. - Tudod én..<br />
- Nem érdekel! - elcsattant egy pofon. - Mindketten hazugok vagytok. Úgy látom, nálatok ez valami családi vonás - dobta hátra a haját, majd elviharzott. - Ne gyere utánam! - kiáltott vissza, de hirtelen a két testvér nem tudta eldönteni melyiküknek szólt. Mielőtt elhagyta a folyosót, még hallotta az ott visszhangzó haragos szavakat, és ütések zaját. De nem sírt. Már nem volt miért. Már nem volt kiért. Már elég volt.<br />
<br />
Jajj mindig ez a dráma....kezd elegem lenni, őszintén, már én is unom.... veled nem veled, Lexi basszus döntsd már el mit akarsz! Izé, én! Lora döntsd már el mit akar! (Ez ijesztő, magamhoz beszélek) Azt hiszem inkább belekezdek a végjátékba és elkezdem a mészárlást.... vagyissemmmmiiii.... nyugi csak a kedvenc karaktereiteket teszem el láb alól, meg néhány főszereplőt, meg azoknak az anyját (ja várj, azokat már eltettem :DDD) Viccvolt! NEM! Tényleg kipurcantak már :D</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-23344376382236692052015-06-18T23:21:00.004+02:002015-06-19T12:23:23.645+02:0062. *Mérgezett Indulat*<div style="text-align: justify;">
Hello, kedves olvasók :D Bocsánat a késésért (Egy új történeten dolgozom és leköti minden időmet, valamint élvezem a nyarat :) Ezt a részt Rékának, Szilvinek, és Adélnek küldeném :) Remélem kellően izgalmasra sikeredett vagy valami. A feszültség sok az biztos :)<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen="" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/ECRRRcXycjI/0.jpg" frameborder="0" height="266" src="https://www.youtube.com/embed/ECRRRcXycjI?feature=player_embedded" width="320"></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Skylat grey - I know you</div>
<br />
<br />
Az ajtaja szinte be akart törni, úgy dörömböltek rajta. A lány megriadt, majd lassan, de óvatosan odalépett, és halkan kiszólt. Kezét a vaskos tölgyfafelületre csúsztatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki az? - szólt gyanakvóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Barthon tanácsos, hercegnő - jött a sürgős válasz, mire Alexis gyorsan kitárta az ajtót.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mi történt? - kérdezte, mikor meglátta az idős férfi vörös, ideges arcát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az öregedő pocakos férfi arca rákvörös volt, és fújtatott térdére támaszkodva. Szeme hatalmasra kerekedve meredtek a lányra. Mintha a kivégzési parancsával futott volna idáig, olyan riadt fejet vágott. A lány gerince mentén végigfutott a remegés.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A felséges úr hazatért - habogta levegőért kapkodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A király? - bosszankodott egy pillanatra. - És ezt miért kellett ilyen sietősen közölnie velem, engem nem nagyon érdekel, az az ember - válaszolta meggondolatlanul, majd a szája elé kapott, Will intése jutott eszébe, és nem tudta a férfi tovább adja e. - Úgy értem...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell magyarázkodnia kisasszony. Megértem. - hessegette a témát. - De ártani fog önnek. És annak is kit fiamként szeretek. Saját sarjának - beszélt vészjóslóan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért akarna rosszat Willnek? - de a férfi csak megrázta a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudja, hogy itt van, ez az egyetlen esélye. Ha ezt elszalasztja, talán soha többé nem láthatja. El kell majd mennie innen - mondta sietve az öreg.</div>
<div style="text-align: justify;">
Már hallotta a harsonák és trombiták zaját, és ahogy a királyi hintó begördült az udvarba. Nem járhatott messze. Már nem volt sok ideje. Most kellett lépnie. Nem szalaszthatta el az alkalmat. Még ha meg is bűnhődik majd érte, nem hagyja elveszni őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem értem, uram... Mégis mi folyik itt? Hová megy Will? - nézett körül a kihalt folyosón.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Könyörgöm, kövessen már, nincs idő magyarázkodni - kérlelte, majd mikor a lány bólintott, kora ellenére meglepő gyorsasággal, sietni kezdett a lépcsők felé, sürgetve a lányt. Aki bizonytalan, de siető léptekkel eredt a nyomába.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A hintó begördült a kapukon. A harsonaszó felcsendült, és az öregedő király pillanatok alatt kipattant kocsijából. Kisimította ruháit, majd fiához sétált, és vállon veregette. Körülnézett. Szemöldökét bosszúsan vonta föl, mikor nem látta a vendégüket sehol. Nem mintha annyira vágyott volna a társaságára, csupán zavarta, hogy Alexis nem tiszteli és fejezi ki előtte hódolatát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az a neveletlen lány! Még a királyát sem képes méltón köszönteni! - morgolódott. - Az én váramban majd megtanulja az illemet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te is tudod. Szabad szellemű, olyan akár egy madár. Neki nem parancsolhat senki - válaszolt a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor letöröm a szárnyait. Meglátjuk meddig tud úgy szárnyalni - vágta rá, majd magára öltötte a tökéletes király szerepét, ahogy végigvonult tanácsadói, katonái és tábornokai gyűrűjén, kik hajlongva köszöntötték. Mintha tisztelnék, pedig csupán rettegtek tőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne haragudjon rá, apám, megsérült, az orvos szerint pihennie kell, sokat - mentette ki a lányt, mire a király kissé megnyugodott, de még mindig bosszantotta a neveletlenség. Sosem kedvelte őt, mindig csak egy eszköz volt, amit bármennyire nem kedvelt, de szüksége volt rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Micsoda udvariatlanság. A herceg még csak arra sem méltóztatja atyját, hogy illendőn köszöntse - károgta az egyik tanácsos, ki az idősebb fiú ellen volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tessék? - háborodott fel a király, majd fiára nézett. - A bátyád itt tartózkodik? - ült ki arcára a düh, és felháborodás elegye, de hamar palástolta. Annyit fáradozott azon, hogy eltüntesse a képből, és az minden áron össze akarja zúzni a terveit. - A lány látta? Tudja, hogy itt van?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, megtiltottam neki, hogy Alexis közelébe menjen. Eleget ártott neki. - válaszolta a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jól tetted. Most menj, keresd meg, biztosan rád vár valahol - hessegette el. - Én pedig köszöntöm a bátyádat. - Will meghajolt atyja előtt, majd távozott a tömegből.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Jöjjön kisasszony, siessen! - rohant a férfi felfelé a lépcsőn, minden pillanatban hátrafordulva, sürgetve a mögötte haladót. Idős ember létére, meglepően gyorsan mozgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jövök, jövök! - szólt vissza kissé ingerülten. - Igazán elmondhatná mi ez az egész!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs rá idő - jött az ismét hárító válasz. - Igyekezzen - állt meg az egyik ajtó előtt, majd a kulcscsomóján lógó több tucat kulcs közül kiválasztott egyet. Kinyitotta az ajtót, és a lányra nézett, mintha szavak nélkül is utasítani tudná. Az bizonytalan tekintetet meresztett rá. És óhatatlanul is az elméjébe kúszott Will intése. "Ne bízz benne". De a lába már mozdult. S hiába küzdött ellene minden idegszálával, belépett a félhomályba borult szobába. A szíve hevesen vert. "Otthon". Ez volt az első gondolata, mikor hagyta, hogy az érzései eluralkodjanak rajta. S mikor az ajtó becsukódott mögötte, meg sem riadt. Mert többé nem félt, bármit is sodor útjába az élet.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lassan körbefordult. majd az ablakhoz lépett. Elhúzta a vastag bársonyfüggönyöket, s hagyta, hogy a fény betörjön a szobába. Arany ragyogásba foglalva testét. Minden annyira másnak tűnt a világos derengésben. Olyan távoli volt az egész, mégis meghitten közeli és ismerős. Tudata megállíthatatlanul azt mondogatta neki, már jártál itt. Ő pedig elhitt bármit, mindaddig amíg ez az oltalmazómenedék vette körül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért hozott Will szobájába a tanácsos? - kérdezte alig hangosabban a suttogásnál, miközben körbejárt a fal mentén, alaposan szemügyre vette a festményeket a falon, elolvasta a földön, vagy az asztalon széthagyott könyvek címeit, s kisimította a sötét selyemágynemű ráncait. - Hiszen nincs is itt senki.</div>
<div style="text-align: justify;">
Aztán meglátott valamit. Azonnal felismerte, hiszen az övé volt. A megsárgult, vékony pergamen, apró körökkel, miket könnyei ejtettek rajta, s az ő írásával. Lassan odalépett az éjjeliszekrényhez és kezébe fogta. A szíve őrült ütemben kezdett verdesni. S riadalom lett úrrá rajta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez az a levél, amit Danielnek küldtem. De hát! Mégis mit keres Willnél? - tette fel magának a kérdést. - És akkor a válasz? Will írta volna? - a gondolatai megállás nélkül cikáztak a fejében, és már képtelen volt a józan eszére hagyatkozni. Az ágy mellett összegyűrt papírgalacsinokat talált. Látszólag sokat dolgozott azon mit válaszoljon. Ő benne pedig fel sem merült a gyanú. Annyira közel érezte magához a fiút, azt a levelet olvasva, és most pedig. Talán mégsem ő írta. Visszatette a helyére a levelet, bármekkora késztetést is érzett hogy összetépje. Ő ostoba. Will csak játszik vele!</div>
<div style="text-align: justify;">
A szeme megakadt valamin. Egy képen. Ott feküdt közvetlenül a levél mellett. Egy gyönyörű szőke nő mosolygott vissza rá. Ragyogó kék szemeiben őszinte boldogság ült. Egy sötétszőke hajú kisfiút szorított magához. Talán három éves lehetett. Olyan huncut vigyor ült az arcán.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Will milyen édes kisfiú volt - mosolygott annak ellenére, hogy legszívesebben most meg tudta volna fojtani őt. De valami nem hagyta nyugodni. - Will azt mondta nem ismerte az anyját. A születésekor meghalt. - vetett még egy pillantást a képre. És akkor meglátta. A gyerek szemeiben túlságosan is a háborgó tenger hullámzott. Az a fiú sosem volt Will. Az a tekintet sosem lesz az övé. Az a mosoly... Csak egy valaki tud úgy vigyorogni, hogy egyszerre lángol fel iránta a szíve, és taszítódik az örök fájdalomba. - Daniel - suttogta, s képtelen volt megállni, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe. Eluralkodott rajta minden fájdalom, amit ezidáig magában hordozott. Valami zajt hallott. Riadtan fordult meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis - hallotta meg a hangot, melyet minden erejével próbált kizárni az elméjéből. A teste megmerevedett, képtelen volt mozdulni, vagy józanul gondolkodni. A kép kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással tört millió szilánkra a padlón. Jól ismerte ezt a hangot. A szíve is ezt hallatta oly sokáig. Most is ott visszhangzik a fejében, ahogy több ezer darabra hullott. Emlékeznie kellett arra az érzésre. Mert többé képtelen lett volna elviselni. Senki nem törheti össze a szívét!<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgkr3xsr3kKjslAug65pSSiS6lsu0oqXovSpN4njYjQmjQaRKIdbsATCZYaf7VvXs6XxNwjgvoLvPXJkQts6WF9rF6cysI5anfMrxonZQn7RTBQfmfmbEhBQlK95_tEDW0xz-dykekM8z0/s1600/tumblr_nfpdcvsoyL1r3ntg2o1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="220" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgkr3xsr3kKjslAug65pSSiS6lsu0oqXovSpN4njYjQmjQaRKIdbsATCZYaf7VvXs6XxNwjgvoLvPXJkQts6WF9rF6cysI5anfMrxonZQn7RTBQfmfmbEhBQlK95_tEDW0xz-dykekM8z0/s400/tumblr_nfpdcvsoyL1r3ntg2o1_500.gif" width="400" /></a></div>
<br />
Az érzelmei heves táncot vívtak benne. Olyan hosszú idő telt már el, mióta utoljára látta. A lénye egyik fele örült, amiért újra láthatja, a másik fele, aki tisztán emlékezett a fájdalomra, s nem vakította el semmilyen kétely, csak a dühöt érezte. A hamisítatlan fájdalmat, amit neki okozott. Kezdve lett volna nekirontani, püfölni teljes erejéből, hogy érezze mit jelent a fájdalom. A másik része viszont sóvárgott azért, hogy a karjaiba zárja, s magához vonja kétségektől remegő testét. Mereven bámult rá, mintha csak egy rémalakot pillantott volna meg, s nem meri elkapni pillantását, nehogy szertefosszon a semmiben.<br />
Pont olyan volt, mint ahogyan az emlékeiben élt. Magas, és férfias. A legvonzóbb férfi kit ismert. De hiányzott belőle valami. Valami, amit a képen mosolygó kisfiú még ismert. Az a huncut vigyor. És az élettel telt tekintet. Képtelen volt tovább azokba a kihalt szemekbe nézni.<br />
- Sajnálom - csúszott ki a száján, ahogy meglátta az összetört képkeretet. Leguggolt, és lassan elkezdte összeszedegetni a szilánkokat. Nem tudott józanul gondolkodni. Még azt sem érezte meg, hogy meg-meg vágta magát a darabokkal. Hallotta a fiút, a hangját, mely olyan távolinak tűnt. Beszélt hozzá. De nem volt hozzá elég lelki ereje, hogy képes legyen feldolgozni a szavak súlyát. Így inkább kizárta őket. S velük együtt az egész világot, mely oly picivé, s törékennyé zsugorodott. Az ő saját kis univerzumát dédelgette. Mely olyan volt akár egy hógömb, meg-meg remegett alatta a talaj, a folytonos rázásnak köszönhetően. S elég lett volna egyetlen érintés, s a hógömb máris darabjaira robban.<br />
Látta a fiút, ahogy ott guggol előtte. Olyan közel hozzá, hogy éreznie kellett volna az illatát, közelségének melegét. De annyira érzéketlen volt. Csak a mardosó hideget érezte, mely karjaiban ringatta. A tudatlanság hűvös érintését a nyakán. Éber volt, mégsem hallott semmit a fiú szavaiból, ki idegesen magyarázott neki, látszólag hangosan, már-már cseppnyi dühvel. De ő csak annyit látott, hogy rá mereszti háborgó óceánjának kékjét, melyben olyan érzések csillognak, miket már nem tudott elhinni.<br />
- Hagyd abba - üvöltött, és megragadta a lány remegő kezeit, melyek vérben úsztak. A szilánkok felsértették a bőrét több helyen, mélyen, és ő még csak észre sem vette. Elzárkózott egy olyan világban, ahol ő már nem tudta elérni. - Elég - kulcsolta a csuklójára a kezeit, mik bilincsként szorultak rá vékony bőrére. - Hagyd abba - nézett rá könyörgő szemekkel, majd lassan forgatva a kezét, tenyeréből a földre ejtette a vörös szilánkokat, s ami továbbra sem akart elszakadni tőle, azt saját maga távolította el. Daniel megriadt, mikor Alexis még csak meg sem rezdült. Pedig nem lehetett kellemes érzés. A kezeit teljesen fölszabdalta.<br />
A fiú kérőn nézett az elborult tekintetbe. Tisztán látta, hogy nincs jelen, nincs vele. Könyörgött azért, hogy térjen vissza. Nem akarta szenvedni látni. S mégis jól tudta, csakis ő a felelős minden fájdalmáért. Csak boldognak akarta látni. Csak azt akarta, hogy az élet szikrája ismét a szemében ragyogjon. Óvatosan megérintette az arcát, mely olyan természetesen simult bele a tenyerébe, mintha világ életükben összetartoztak volna. Valami megcsillant, de aztán el is halt.<br />
- Ne nyúlj hozzám - fordította el a fejét, s húzódott el tőle. Hangjában olyan közöny csengett, hogy a fiú szíve fájdalmasan szorult össze. Ha legalább gyűlölné. De az, hogy figyelmen kívül hagyja, még ennél is rosszabb volt. Daniel visszahúzta a kezeit, s ölébe ejtette őket, de nem mozdult. Nem állt föl, vagy ment odébb. Ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint a lány, ki már rá sem nézett. Csak magába roskadva ült a földön, lábait maga alá húzva. A vére lassan kopogott a padlón, ahogy lecsöpögött kezéről.<br />
- Alexis - szólt halkan, de nem kapott rá semmilyen választ. Csak a csöndet, mely öntudatlanul fonódott nyaka köré. Fojtogatta őt a némaság. - Kérlek! Mondj valamit. Bármit.<br />
De ezúttal sem felelt. Olyan kegyetlen lassúsággal egyenesedett föl, hogy Daniel izmai fájdalmasan feszültek meg. A homlokán habzó tengert alkottak a ráncai. Nem tudta mitévő legyen.<br />
- Will tudja, hogy itt vagy? - tette fel a következő kérdést, és megbánta minden óhaját, miszerint csak reagáljon rá, mást nem akar. - Egyáltalán hogy kerültél ide? Ki mondta, hogy itt vagyok! Will biztosan nem!<br />
- Mégis mit akarsz tőlem? - üvöltött. - Eldobtál! Nem kellettem neked! Akkor ne tegyél úgy mintha érdekelnélek! - szinte hisztérikusan kiabált. Majd előhúzta a fiú levelét. Magánál hordozta. - ezt meg tartsd meg! Nincs szükségem rá! - vágta hozzá, majd az ajtóhoz lépett, de Daniel utána vetette magát.<br />
- Ilyen állapotban nem mehetsz el! - szorította hozzá az ajtóhoz. Alexis csapkodott. Karmolta, és ütötte. A fiú arca vöröslött a vértől. De nem lehetett megállapítani, hogy a sajátjától e.<br />
- Azt mondtad szeretsz! Azt mondtad csak engem akarsz! Hogy én vagyok a mindened - sipákolta, ütlegelve őt. - Azt mondtad együtt leszünk! Hogy soha nem hagysz el! Azt mondtad különleges vagyok! - vágta hozzá a szavakat. - Hazudtál! Elhagytál! Eldobtál! Nem kellettem neked! Pedig mindenemet odaadtam neked. És mindent képes lettem volna föláldozni érted! Már semmi jogod nincs megmondani, hogy mit tehetek! Még csak ahhoz sincs jogod, hogy ezek után hozzám merj szólni. Nekem viszont minden jogom megvan hogy gyűlöljelek! És tudod mit? Gyűlöllek! - üvöltötte önkívületi állapotban. - Gyűlöllek, mert képtelen vagyok rá hogy gyűlöljelek! Még azok után is, amit velem tettél! Soha többé nem akarlak látni! Soha nem bocsátok meg neked!<br />
<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgRPUmOjmYRbkP3Hqskt4kCDQEOiaf28TsMgmLmAPHnIqD5bcp0GbEABt-qM9bNmUc-wCwEjjx2nlC0ThnBhXw5ugUaC77o1c8H0I7-h75UqA9aORbVemqt7Xblm-wuQEaLK95XU5AsoiQ/s1600/13234942.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="223" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgRPUmOjmYRbkP3Hqskt4kCDQEOiaf28TsMgmLmAPHnIqD5bcp0GbEABt-qM9bNmUc-wCwEjjx2nlC0ThnBhXw5ugUaC77o1c8H0I7-h75UqA9aORbVemqt7Xblm-wuQEaLK95XU5AsoiQ/s400/13234942.gif" width="400" /></a></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Befejezted? - kérdezte, mikor már nem maradt több szó benne. S az ütései is elhaltak, melyekkel a mellkasát püfölte. Daniel megtörölte az arcát az alkarjával. A kockás inge egy pillanat alatt vörössé vált. A lány vére ott ragyogott rajta. Még mindig csöpögött belőle a vörös nedű.<br />
<br />
Will már a folyosón mászkálva hallotta a kiabálást. Azonnal fölismerte a kedvese hangját. De ezúttal nem úgy csengett, mint ahogy szokott. Az utóbbi napokban annyira megváltozott a viselkedése. És úgy látszik most kitört belőle minden elfojtott érzelem. De rosszat sejtett. A hangok a második elemet északi szárnya felől jöttek. Megcsóválta a fejét. És mikor hallotta, hogy még egy hang csatlakozik hozzá, már biztos volt benne. Daniel szobájában van. És egyáltalán nincs jó passzban.<br />
- Megmondtam, hogy ne merj a közelébe menni! - morgolódott magában, és úgy csörtetett fölfelé a lépcsőkön, mint egy felajzott vaddisznó.<br />
A szoba előtt egy kisebb tömeg gyűlt össze. Szobalányok lesték minden szavukat, hogy első kézből adhassák tovább a szaftos pletykát. Ennyit a magánéletről.<br />
- El innen! Pletykás népség, el innen! - kiáltott rájuk, mire azok sietve szétszéledtek. Durván dörömbölni kezdett az ajtón. De odabent olyan hangosan üvöltöttek, hogy talán meg sem hallották.<br />
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - a vastag falak szinte megremegtek az egyszerű szóban hordozott fájdalomtól. - Vedd le rólam a mocskos kezed! Nem hallod? Engedj ki! Egy perccel sem akarok tovább veled egy levegőt szívni.<br />
- Daniel! - üvöltött, mire odabent elcsendesedtek.<br />
<br />
- Ő tudta? - nézett rá vérben forgó szemekkel. - Tudta, hogy itt vagy? Mégsem mondta el?! - Daniel bólintott. Szinte emberfeletti erővel taszította el magától a fiút, és tépte fel az ajtót. Will valósággal alig kapott levegőt, mikor meglátta. Fújtatott dühében, a szemében olyan harag ült, amit még soha nem látott benne. A kezéből csöpögött a vér, Daniel pedig a földön feküdt, véres karmolásokkal az arán. És ez a vad, ezúttal rá fente a fogait.<br />
- Alexis, megmagyarázom - tartotta maga elé védekezésként a kezeit.<br />
- Tudtad? Te tudtad hogy itt van? Mindvégig tudtad? - üvöltött. - És mégsem mondtad el?! Pedig jogom lett volna tudom! Azok után, miatt, amin miatta mentem keresztül nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni! Te pedig napok óta a képembe hazudsz!<br />
- Az nem így...<br />
- És nem ez az első eset! Mikor legutóbb ez csináltad, csak még mélyebbre löktél. És ezt nem csak képletesen mondom! Lucas még élne, ha időben szólsz nekem! Halott!<br />
- És talán te is az lennél, ha megteszem! - válaszolt feldúltan.<br />
- Még az is jobb lenne! Elegem van abból, hogy mindenki csak kihasznál! Elegem van a hazugságaitokból! Ez nem élet! - üvöltötte olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak. És képtelenségnek tűnt, hogy ne hallotta volna mindenki a kastélyon belül. És még annyi harag volt benne. Annyi fájdalom. Ami ezidáig ki akart törni. Itt volt a tökéletes pillanat, hogy minden sérelmét, minden fájdalmát kitárja, és örökké száműzze.<br />
<br />
<br />
<br />
uhuhuhuhhu... Lexi bekattant... (Mondjuk én a helyében le is téptem volna a fejét)</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-56931476900852149932015-05-25T01:22:00.000+02:002015-05-25T01:22:35.715+02:0061. *Változó Idők*<div style="text-align: justify;">
Kedves olvasóim. Nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyire lusta és annál is lustább vagyok, hogy kéthavonta hozok részeket. Nagyon nagyon sajnálom. (Most jönne ide a tök fölösleges magyarázat, de tök fölösleges, ugyanazt mondanám el, mint az előző 20 résznél,meg lusta is vagyok hozzá, hogy leírjam) De most, tudjátok milyen nap van? Május 25!!! Azaz, tudjátok mit jelent? heppi börszdéj tú jú, heppi börszdéj tú jú, blablalba, két éves a blog! Fú, már az elsőnél is hüledeztem, itt meg egyenesen extázisban vagyok, hogy idáig húzta :DD Szóval ennek alkalmából összekaptam magam és hoztam egy új részt :DD (Ezúttal nincs kis cuki lávli bájos novella, de majd valamikor azt is hozok) Remélem tetszeni fog. Minden van benne ami kell, sok imádnivaló karakter, nosztalgia, érzések ezerrel. :DD<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe width="320" height="266" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://i.ytimg.com/vi/O4uD6o9XxLs/0.jpg" src="https://www.youtube.com/embed/O4uD6o9XxLs?feature=player_embedded" frameborder="0" allowfullscreen></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Lana Del Rey - Young and Beautiful</div>
<br />
- Szóval?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval mi? - vonta föl a szemöldökét a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért nem kérdezed meg? - nézett fel rá a lány sötét szempillái alól. - Tudom, hogy azóta ez jár a fejedben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hiszem, hogy rám tartozik. Ha úgy érzed, majd elmondod - válaszolta diplomatikusan, de hangja telve volt szomorúsággal. - És nem agyalok rajta. A te dolgod. Csak ne legyen bajod belőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Haragudnál rám, ha olyat tennék, amit te elleneznél?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jogod van saját döntéseket hozni, bármi is az én véleményem róla - jött ismét a büszke válasz. - Csak magamra haragudnék, ha bajod lenne belőle és én nem állítottalak meg időben. - Alexis sóhajtott egyet és lesütötte a szemeit. - Aggódnom kéne, hogy ilyeneket kérdezel?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, nem - rázta meg a fejét a lány, majd ismét némaságba burkolóztak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak lépdeltek egymás mellett, olyan könnyedén, hogy a fű alig hajolt meg a lábuk alatt, csupán fejet hajtott a királyi vér előtt. A fűzfaágak is meghajoltak előttük, feléjük közeledvén lassan szétnyíltak előttük, nehogy felsértsék durva kérgükkel a nemesi bőrt, melyben aranyvér csordogál. Még a madarak nászdala is elhalkult amerre jártak, nehogy megtörjék a királyi pár csöndjét. A visszafojtott lélegzetük hangja volt az egyetlen, ami körüllengte őket.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ketten voltak, menthetetlenül kettesben voltak. Úgy, mint ahogy minden elkezdődött. Ám ezúttal egy családtag sem járt a közelben, senki, aki kettejüket egymás felé terelte volna vagy épp kettejük közt foglalt állást. Csak ők ketten, és senki más. És lassan mindketten kezdtek rájönni, hogy más egyikük sem az az ember, akik voltak fél évvel korábban, mikor az életük útja egy ösvényre terelődött. Már egyikőjük sem viselkedett gyerekként, nem akartak hangos szóval egymásnak ugrani, mint azt régen tették. Semmi béklyó vagy kényszer nem kötötte őket egymáshoz, azért voltak ott, mert ők ott akartak lenni. Csupán az egymáshoz fűződő emlékek és érzések húzták őket egyre közelebb a másikhoz. Bármennyire is ellenkeztek egykor, a végzetük egybefonódott és már képtelenek voltak letépni a sors rabláncait, ami egymáshoz láncolta a szívüket és lelküket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megváltoztunk, mindketten - sóhajtott a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A fájdalom mindenkit átkovácsol, és változásra késztet. Sok mindenen mentünk át, mind külön-külön, és együtt is - válaszolt a lány, aki már jól ismerte ezt az érzést, hisz az egész élete a változásról szólt. - De ezért senki nem hibáztathat, mert az igazi éned megmaradt, csupán elbújt odabent, azt várva, hogy mikor bújhat elő újra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Valahogy én viszont már egyre kevésbé látom benned azt a lányt, akibe beleszerettem - suttogta halkan. - Én abba a lányba szerettem bele, aki nem akart beletörődni a dolgokba, aki mindent megtett, hogy jobbá tegye a dolgokat, aki foggal-körömmel küzdött, aki képes volt nevetni, és bármi is történt úgy nézett a világra, hogy ő azt egy nap majd képes lesz megváltoztatni. Még akkor is szerettelek, mikor belöktél a szökőkútba - nevetett fel a végére. - Emlékszel még?</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>A szél lassan fújdogált, a lelógó ágak közt játszott. A virágok meghajoltak előtte, és az avar táncot járt, ahogy fűszálak repkedtek a levegőben, mik úgy kúsztak elő, mint a vadrózsák titkos illata. A két király nagyokat derült valamin, miközben maguk előtt lökdösték a makacs csemetéiket, akik ezen a verőfényes napon lángba borították egymás közt a levegőt, ahogy dühös villámok cikáztak köztük.</i><br />
<i>A két férfi folyamatosan csak előrelökdöste őket, a másik mellé, mikor egyikük szándékosan megpróbált lemaradni. Mindketten telve voltak indulattal, miután képtelenek voltak egymásnak ugrani a harctéren. Will kiállt a lány testvérei ellen, ám Alexis ellen már nem harcolhatott, aki dühében mindenfélét az apja, és a fiú fejéhez vágott, és még mindig késztetést érzett rá, hogy egy hegyesebb faággal átdöfje a puhány testét.</i><br />
<i>- Beszélgessetek! - lökte előre Richard a lányát, aki ismét megpróbált hátramaradni, sikertelenül.</i><br />
<i>- Nem akarok! Inkább vágnám ki a saját nyelvem! - dacolt a lány, és apját kezdte kihozni a sodrából. - Utállak - bökte oda a fiúnak.</i><br />
<i>- Én se vagyok oda érted, nehogy azt hidd - morgott Will, mire a lány nyelvet öltött rá.</i><br />
<i>- Megvénülünk, mire ezeknek egy jó szavuk lesz egymáshoz - nyögött föl mögöttük a király a másiknak panaszkodva.</i><br />
<i>- Meglásd Richard, én mondom, még ha rajtuk múlna is belátnák mi a jó nekik! De szerencsére nem rajtuk múlik - válaszolt a férfi kacagva, de hamar az arcára fagyott a mosoly, mikor egy nagy csobbanás hangja töltötte meg a levegőt.</i><br />
<i>Will pedig ott csücsült a kerti tóban, teljesen átázva, arcán dühös ábrázattal, és úgy nézett föl a felette vihogó lányra, mintha menten szét akarná tépni, pedig a szíve már akkor nagyokat dobbant.</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="221" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhEKUuRM8Vk9FB1-CTIfRWkpseTzU7cVmSOgUFTxM350SH7Lm8RYcBz9DZs0fUS7HYrKxNUl-iwVPgYVXlJjkYNXkYDYSEaj5SZwvO3lU7hJwLgXt34PS6A-w9cbUynWsyHXoW3vbVC18A/s400/tumblr_inline_na1hv0L1wi1skhsst.gif" width="400" /></div>
<i><br /></i>
<i>- ALEXIS! - üvöltött az apja, a napon már sokadjára, csoda, hogy nem ment el a hangja.</i><br />
<i>- Sértegetett! - kiabált szempilla rebesgetve.</i><br />
<i>- Nem igaz! Ok nélkül lökött be! - dühöngött Will a vízből, miközben megpróbálta kikászálódni a csapkodó halak közül, akik ott úszkáltak körülötte.</i><br />
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármennyire is dühösnek tűntem, már abban a pillanatban imádtam azt a lányt, csak nem tudtam bevallani magamnak.<br />
- Jó, mert nem bírtam azt a puhány alakot, ahhoz sem volt mersze, hogy lefröcsköljön, bár talán jobban jártál így, elkerülted a fulladásos halált. - nevetett, majd komolyra váltott. - Ezt az énedet jobban kedvelem. A régi túl erkölcsös és tisztelettudó volt - folytatta. - De azóta is belesajdul a szívem azokba a dolgokba, amiket a fejemhez vágtál - játszotta a megsértettet.<br />
- Nem te ültél a vízben, ami nem mellesleg jéghideg volt, tele halakkal. Belöktél, és még én voltam az elkényeztetett barom - próbálta ő is a sértett alakítását, de hamar nevetésben tört ki. - Hol van az a lány? - kérdezte, miközben letört egy rózsaszálat.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az a lány meghalt - válaszolt. - Egy felelőtlen gyerek volt, aki nem csak magát, de másokat is a sírba rántott. Lexi már nincs többé, csak Alexis - válaszolta kissé sértetten, mintha zavarná valami. - És ha neked az a lány kell, akkor ki kell ábrándítsalak, nem jön vissza!<br />
- Szóval erről van szó? - nevetett fel a fiú látva a lány reakcióját.<br />
- Most meg miért nevetsz? - nézett rá dühösen. - Lehet, hogy Lexi már nincs, de Alexis is képes belökni a tóba! A felelősségteljességbe nem tartozik bele az, hogy tisztelettudónak is kell lennem.<br />
- Lehet, hogy abba a lányba szerettem bele...<br />
- Aki már nem én vagyok, szóval engem már nem szeretsz - ragadta el a szót a lány.<br />
- Befejezhetném? - nézett rá jelentőségteljesen. - Abba a lányba szerettem bele, de soha nem szerettem annyira, mint önmagadat. Bárhogy is viselkedsz, bármit teszel vagy tettél, én mindig ugyanúgy éreztem irántad - fejezte be a mondandóját és a rózsaszálat, amit eddig szagolgatott átnyújtotta a lánynak.<br />
- Óóh - sóhajtott. - De ettől függetlenül még belökhetlek valahová, ha ennyire szeretnéd - nevetett fel, hogy elterelje a témát és ne kelljen válaszolnia.<br />
- Most nincs kedvem átöltözni, de észben tartom az ajánlatodat - kacagott.<br />
- Sszz - szisszent föl a lány, ahogy az úját megszúrta, Will aggodalmasan nézett rá. - Semmi gond, csak megszúrtam - válaszolta.<br />
- Várj - suttogta, majd egy zsebkendőt húzott elő a zsebéből és a lány ujjára tekerte, de kezét nem engedte el.<br />
- Köszönöm - nézett fel rá a lány, sötét pillái alól, ahogy az ujjak a kezére fonódtak.<br />
Will visszamosolygott, de tekintete a távolba meredt, mintha ott sem lenne lelkileg, majd az arca ismét elkomorult. - Hogy érzed magad?<br />
- Csak egy kis szúrás. Nem vészes - húzta el a kezét, majd kihúzta magát, hogy magabiztosabbnak látsszon.<br />
- Nem arra értettem - sóhajtott Will. - Sok minden történt az elmúlt időben. Túl sok is. Csak tudni szeretném jól vagy-e.<br />
Alexis késztetést érzett rá, hogy gondolkodás nélkül helyeseljen és igent mondjon, de nem vitte rá a lélek. Most annyira másként viszonyultak egymáshoz. A szikrák nem pattogtak, egyikük sem viselkedett úgy, ahogy az elvárandó lenne. Nem egy párként voltak együtt, hanem, mint barátok sétálgattak ketten. És a barátja előtt nem volt értelme hazudni, hisz már így is kevés van belőle, és azoknak is vészesen csökken a száma.<br />
- Nem tudom - suttogta. - Most minden, annyira hirtelen történt. De jól leszek. Tudom.<br />
- Ugye tudod, hogy rám bármiben számíthatsz? Én itt vagyok. És mindig itt leszek.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="223" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgNXCNmOke8gMsyXDdrQ4r1ENJW1dmmgueN1bLSV62fz8IchbLf3BZA8qHnhRqdzO7eQ011gydgAO-pObfoKJcXHKPHaLqq9rjDbdrAsPO4xbP0XaAB8UH5hWOxvhPnpIRTaVFwznVFl5Q/s400/2751_df33.gif" width="400" /></div>
<br />
- Igen. És köszönöm - suttogta, és egy pillanatra késztetést érzett rá, hogy kitárja a szívét.<br />
Bűntudat mardosta, amiért a fiú mindent megtenne érte, ő pedig képes az arcába hazudni. A teljes szívét kínálja neki, míg ő titkon a bátyjának írogat. Bár csupán elbúcsúzott, ami a kettejük kapcsolatát erősíti csupán. Próbálta nyugtatni magát, de tudta jól, hogy nem helyes, a fiú háta mögött cselekednie. De erről tényleg nem kellett tudnia. Nem akart fájdalmat okozni neki. Már így is eleget szenvedett miatta. Nincs olyan személy, ki nála jobban megérdemelné a boldogságot. Így elszorította a torkát, és magába fojtotta a szót, míg végigsétáltak a kerten, némaságba burkolózva.<br />
<br />
<br />
Alexis szeme könnyekben úszott, de próbált erőt venni magán, hogy érzéseit kordában tartsa. A levél gyűrötten pihent az ölében, ahogy az ágyán ücsörgött, gondolataival viaskodva, már-már tíz perce. Ő azért írt, hogy elbúcsúzzon, de a fiú csak még inkább megnehezítette a dolgát, és bárhogy is próbálta rászánni magát, hogy apró galacsinná gyűrje a már így is gyűrött lapot, és kidobja. Egyszerűen képtelen volt rá. A szíve hevesen tiltakozott az elválás ellen,ő kétségkívül pedig erre készült. Erről szólt az egész, hogy lezárja azt, ami lezárandó, és ezáltal helyet teremtsen a szívében, hogy készen álljon befogadni a jót. De a rossz ott csücsült a szívén, és nem akart távozni. Legalábbis még nem, most biztosan nem, talán soha nem is fog. Mert bármennyire is fájt, a tudat, hogy nem tudja lezárni a múltját, az még inkább fájt volna, ha megszabadul tőle. Így inkább csak elrejtette a finom mozdulatokkal papírra vetett gondolatokat az ékszeres dobozában, kincsként őrizve.<br />
Felállt, s a tükörbe nézett. Egy erős, magabiztos lányt látott, ahogy kihúzta magát, és megkeményítette szívét, miközben durván letörölte könnyeit. S érezte, ahogy szíve elnehezül. Ránehezedett a tudat, hogy egész életében nem szabadulhat a múltja kísértő árnyaitól.<br />
- Miért csinálod ezt velem? - sóhajtotta sírós hangon. - Miért kell mindent megnehezíteni?! - támaszkodott alkarjával a tükörnek, homlokát nekisimította a hideg felületnek.<br />
Csak pihegett, vagy inkább fújtatott, ahogy önmagának támaszkodott. Lehelete ott kígyózott előtte, ahogy lecsapódott a tükör felületére. Óvatosan bámult föl szemeibe, szinte elveszett bennük. Próbált magabiztosan, keményen tekinteni mására, de az csak könnyekkel telt szemekkel bámult vissza. Mintha minden eltemetett érzését most magára akarná zúdítani.<br />
- Ezaz, Alexis. Lélegezz, beszív, kifúj, beszív, kifúj. Csak így tovább - próbálta nyugtatni magát. - Csak szép nyugodtan. Lélegezz! - nézett föl képmására ismét, s ezúttal olyan határozottság ült szemeiben, mitől még egy farkas is visszariadt volna. - Alexis Lawson vagyok. Penthos hercegnője, örököse, és jövendő uralkodója, a trón várományosa. Nincs nálam erősebb akaratú ember - mondta képmásának. - Egy levél nem fogja lerombolni minden fegyelmemet. Már amúgy sem számít!<br />
Megkeményítette vonásait, arcán többé nem látszódott semmilyen érzelem. Ő maga volt a rendíthetetlenség mintaképe. Ezúttal feléledt benne minden, amit 17 éven át próbált elnyomni magában. Ősei vére ujjongani kezdett ereiben, ahogy büszkén kihúzta magát, fejét előreszegezte, és cseppnyi gyöngeség sem látszódott rajta, hiába dúlt lelkében vihar. Úgy kellett viselkednie, ahogy azt elvárták tőle, többé nem játszadozhatott, komolyan kellett vennie a feladatát.<br />
- Nem arra születtél, hogy boldog legyél - beszélt magának. - A szerelem nem létezik az én világomban. Fogadd el! Már nem vagy gyerek, törődj bele a sorsodba - sorolta az érveket, amiket azóta hallgatott, mióta Will belépett az életébe. De ezúttal már értette is a jelentőségüket. Beletörődött.<br />
- Minden rendben hercegnő? - dugta be fejét, a túlbuzgó szobalány az ajtó résen.<br />
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. Köszönöm Cornelia. - mosolygott vissza rá a lány. - Már későre jár, biztosan fáradt vagy. Menj aludni, te is.<br />
- Köszönöm, hercegnő. Akkor jó éjszakát -válaszolta, majd pukedlizva távozott.<br />
- Jóéjt - suttogta a lány, még mindig képmását bámulva, majd erőt vett magán, és elfordult a tükörtől.<br />
Leoltotta a fényeket, s nyugovóra tért, nem is sejtve, hogy nem is olyan magányos, mint, ahogyan azt sejtette. Pár pillanat múlva elhalt minden zaj, s már csak a fiatal lány, nyugodt, egyenletes légzését lehetett hallani, ami betöltötte az egész szobát.<br />
Aztán valami megmozdult. Mintha a sötétség életre kelt volna. A félhomályba borult szoba lassan, de ismét megtelt hangokkal. Valaki mozgott odabent. Ezidáig odakint ült az erkélyen, nem éppen melegben, csupán a szerelem tüze fűtötte átfagyott testét. Az alak bemászott az ablakon. Kicsit rozsdásan mozgott, de úgy tűnt nem ez az első alkalom, hogy ilyesmivel próbálkozik.<br />
Nem rossz szándékkal érkezett. Csupán megállt a sötét szobában, az ágy mellett, és áhítattal szemlélte, ahogy a holdsugár simogatja, és keretbe foglalja az általa szeretett nő arcát. Ahogy a fény megpihen orcáján és szempillái tövében. Gyengéden cirógatva bőrét, szinte eggyé válik vele. A fiú mindent eldobott volna, hogy ő lehessen a Hold. Mától, élete végéig betakarná fényével, és nem kéne többé bujkálnia, és titkon áhítozni utána, lopott pillantásokat csenni. Ragyoghatna rá minden éjjel kedvére. De minden nappal halnia kéne, s csak az éj leple alatt láthatná, de nem érinthetné, mert millió mérföld választja el tőle.<br />
Most viszont, ott volt mellette. Csupán egy karnyújtásnyira. S a fiú megrémült a tudattól, milyen régen is érezte már a közelségét. Bár gondolatban mindvégig vele volt, meghökkent a tudattól, mi eszébe villant. Hirtelen nem tudta felfogni, hogyan bírta ki őnélküle ilyen hosszú időn át. S legszívesebben többé el sem menne. Csak lekuporodna mellé, mögé bújna, karjaival átfogná, hogy igen, ez a lány az övé. És többé nem engedné el. De mennie kellett. Csak pár pillanatot kaphatott.<br />
De a szíve akart kiszakadni a helyéről, ahogy a távozás gondolatával viaskodott. Nem mehetett el, képtelen volt. Közelebb lépett. Csak meg akarta érinteni, csak egyetlen apró érintést akart. Fedetlen vállát, vagy vörös orcáját érinteni, netán kezét kezében tartani, vagy talán homlokára lehelni szerelmét. De az ideje még inkább fogyott. Tudta, hogy Will be fog nézni a lányhoz, ahogy minden este megtette, hogy tudja jól van, és biztonságban van, álmát senki nem zavarja.<br />
Alexis megfordult, szemei résnyire nyitva voltak. Hunyorgott, majd magára húzta a takarót, hogy takarja lenge ruhákkal fedett testét, és hirtelen felült. A fiú villámgyorsan húzta fejébe a kapucniját, hogy elfedje arcát.<br />
- Te mégis mi a fenét csinálsz itt? - sipákolta. - Tudod, hogy megijesztettél?! Miért vagy itt? Azt hittem már leszoktál erről, Marcus! - korholta a fiút, aki nem akart válaszolni. - Most komolyan? Szerinted ez vicces? Lehet, hogy te unatkozol, de van aki aludni szeretne! - próbált kemény maradni, de túl fáradt volt hozzá. - Nem vagyok jó hangulatban, úgyhogy tűnj el, légyszíves. Bármi is ilyen fontos, holnapig várhat! Jóéjt Marcus!<br />
- Jóéjt - suttogta halkan, elváltoztatva hangját, majd a közeledő lépteket hallva, kivetette magát az ablakon.<br />
Fény áramlott be a szobába, a résnyire tárt ajtón keresztül. Will óvatosan kukucskált be. Minden este megtette, hogy tudja, a lány békésen, már az igazak álmát alussza, de ma furcsa zajokat hallott. Ez aggasztotta.<br />
- Minden rendben? - kérdezte halkan. - Hangokat hallottam.<br />
- Igen, csak Marcus szórakozott. Megint kémesdit játszott. Szerinte vicces másokhoz belopózni és felverni őket az álmukból - nyögte fáradtan, a párnájába panaszkodva.<br />
- Csak kerüljön a kezeim közé - morgolódott.<br />
- Ne, hagyd őt. Tudjuk milyen, ha számon kéred holnap már téged fog bökdösni álmodban.<br />
- Inkább engem, mint téged - mosolygott magában, majd belépett a szobába, az ablakhoz sétált, és becsukta azt. - Jóéjt Alexis - suttogta, majd a lány füle mögé igazított egy tincset. - Aludj jól.<br />
- Jóéjt Will - válaszolt, de már nyelte is el őt az álmok birodalma.</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-69859438550049695012015-03-14T20:20:00.000+01:002015-05-17T01:12:56.657+02:0060. *Elmondom Majd*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen="" class="YOUTUBE-iframe-video" data-thumbnail-src="https://ytimg.googleusercontent.com/vi/mknLaFJZ4v4/0.jpg" frameborder="0" height="266" src="http://www.youtube.com/embed/mknLaFJZ4v4?feature=player_embedded" width="320"></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Raign - Knocking on Heaven's door</div>
<br />
Monoton kopogás zaja tört át a vastag tölgyfajtó bársonyossá lakkozott felületén. Az odabent magában őrlődő fiú sóhajtva fordította fejét az ablak felé. Nem kívánt senkivel sem beszélni most. Sőt, minél inkább elgondolkodott rajta ki is állhat odakint, annál inkább nem akarta kitárni szobájának ajtaját. Letört volt, a lelkére mintha megannyi súly nehezedett volna, mi egyre húzta lefelé. Ám a külvilág bús, komor világa sem hívogatta ebben a mogorva, szürke időben, mi odakint tombolt.<br />
Ismét kopogtak. A kint álló nem akarta könnyen feladni. Ám Daniel sem érzett késztetést arra, hogy megmozduljon és beengedje a betolakodót, akivel utána érdekfeszítően unalmas kommunikációt kell létesítenie. Végiglapozta a fejében a képeket. Vajon ki lehet az? Valószínűleg Barthon tanácsadó, bár őt megkérte, hogy ne zavarja, és soha nem szegülne ellen a kérésének. Talán az öccse, aki ismét kiskirályosdit akar játszani vele szemben. Vagy a legrosszabb eshetőség, a fiatal, ámbár roppantul idegesítő nemes lány, Alice, aki mindent elkövet, hogy a fiú közelébe férkőzhessen. Félve az utóbbi eshetőségtől még kevésbé akart válaszolni.<br />
- Ki az? - szólt ki mogorván a harmadik kopogás után.<br />
- Robert Barthon - szólt kintről a mély hang.<br />
- Szabad, jöjjön be - mondta fáradtan.<br />
A férfi kihúzta magát mikor belépett. Arcán elégedettség ült, egy vidám mosoly kíséretében. Daniel nem értette, mire ez a nagy boldogság, talán az ő keserűségén derül így? Valami történt, ezt a fiú sejtette. De azt nem tudta, hogy neki ez jót vagy rosszat jelent. Bár a férfi arckifejezéséből nem sejtett rosszat.<br />
- Az arcodból ítélve valami fontosat fogok most hallani, jól sejtem? - vonta föl a szemöldökét a fiú. - Jó hír?<br />
- Nem - válaszolta a férfi, mire a másik kicsit meghökkent. - Még annál is jobb! - vigyorgott ősz bajusza alatt.<br />
- Képzeld ma találkoztam egy fiatal lánnyal. Igazán bájos a te Alexised - mosolygott.<br />
- Mondd, hogy nem csináltál semmi olyat, amiért Will dühösen beronthat ide engem vádolva - morgolódott a fiú.<br />
- Nem semmi ilyen nem történt. Én csupán felajánlottam a segítségemet, ő pedig elfogadta. - válaszolt sejtelmesen a férfi.<br />
- És? Mi történt? Kérdezett rólam? Tudja, hogy itt vagyok? - bombázta a fiú kérdéseivel a tanácsost.<br />
- Semmit nem tud az ittlétedről. Csupán elszeretett volna küldeni egy levelet - majd a kabátja alá nyúlt, és a belső zsebéből előhúzta a finoman hajtogatott hófehér levélkét. - Az öcséd nagyon gyanakvó természet, de nem vádolhat ezúttal semmivel, mivel a hercegnő az édesapjának címezte. - lengette meg a levelet.<br />
- Akkor miért nem küldted el? - kérdezte, majd eltorzult az arca. - Ugye nem olvastad el? Még ha rólam is van szó benne, akkor sem lett volna szabad elolvasnod. Egy hercegnő bizalmas levele. Ezért akár le is fejeztethetnek!<br />
- Fiam, elég régóta dolgozom itt, hogy tudjam mit szabad és mit nem. Nem olvastam el a tartalmát, épp most kézbesítem.<br />
- Akkor mire vársz? - sóhajtott a fiú. - És miért gondoltad, hogy érdekel az a levél, küldd el inkább az apának. Vagy talán arra célzol, hogy én olvassam el? Nem fogom! Bármennyire is érdekel!<br />
- Hallgass már végig! A hercegnő engem kért meg hogy kézbesítsem. De ez a levél nem az apjának lesz. Ez csupán egy kis kegyes hazugság volt a részéről, mikor az öcséd kérdezősködni kezdett. - kacsintott. - Ez a levél a válasz azokra a kérdésekre, amelyeken már régóta őrlődsz. A kimondatlan érzéseidre és félelmeidre. A levél neked szól, Daniel.<br />
- Nekem? - suttogta és szinte fellökte a férfit olyan hirtelen mozdult a levél felé és kaparintotta meg a kezéből. - Nekem. Nekem - suttogta és képtelen volt megállni, hogy az arcán ne jelenjenek meg a gödröcskéi és az a boldog mosolya, mely már régóta száműzetésben élt. Eddig a pillanatig.<br />
- Ülj le, nyugodj meg, és olvasd el. Aztán pedig válaszolj neki. És ne feledd. Megérdemled a boldogságot, és boldog is lehetsz, ha élsz a lehetőséggel. Lehet, hogy öreg vagyok, a hallásom és a látásom is rossz, de tisztán hallottam, ahogy a hercegnő szíve hevesebben kezdett verni a neved említésére és láttam, ahogy szeme felcsillant abban a pillanatban - mondta a férfi, majd kisétált és becsapta maga mögött az ajtót. - 1 óra múlva visszajövök - szólt még vissza kintről, de a fiú válaszra sem méltatta. Az agya csak a papírka körül forgott, ami kitöltötte a beszűkült világa látóterét.<br />
Daniel az ágyára rogyott. Ott szorította a kezében a választ, ami megoldhatott volna mindent. De nem tudta van e mersze kibontani. Talán csak még inkább összezavarná és ismét kételkedne magában. Ha azt írná élete végéig rá fog várni, nem tudná mit tenne.Visszarohanna vagy mg jobban szenvedne mert nem lehet vele? Össze kéne tépnie vagy elégetni, talán csak elsüllyeszteni a fiókja legalján, hogy élete alkonyán elolvashassa és rájöjjön minden másként is alakulhatott volna. Mi volt a helyes válasz? Nem tudta, de ahogy ott tartotta a kezében a szíve képtelen volt megnyugodni. Érezte a papírt a bőrén, sima volt, finoman hajtott és anélkül, hogy belenézett volna, tudta, hogy a sorok egyenletesen futnak, és a betűk finom hurkokba, karikákba futnak, miket cirádás díszítések ölelnek át. Érezte rajta a lány illatát, egészen halványan, de a levendulaillat ott volt rajta. Szinte mintha a lány kis kezei érintették volna, mikor arcához szorította.<br />
Nem tétovázott. Nem volt további 60 éve, hogy kivárja a válaszokat, most kellett megtudnia. Most kell eldönteni mit akar, nem várhat többé a sarokban ülve. Nem dugatja fejét a homokba, hogy befogja a fülét és elcsitítsa a benne tomboló vihart. Most kell lépnie. Feltépte a skarlátszínnel lepecsételt borítékot. És a szíve egy hatalmasat dobbant, mikor kinyitotta és meglátta benne a saját nevét.<br />
<i><br /></i>
<i>Kedves D</i>a<i>niel,</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i><i>Nem tudom elolvasod-e ezt egyáltalán. Lehet amint megkaptad tűzbe hajítottad bontatlanul, vagy egyszerűen csak széttépted. Nem is hibáztatnálak érte, de reménykedem benne, hogy olvasod soraimat. Ha ez a levél még nem vált a tűz martalékává, és a kezedbe került, már az is elég nekem. Bár ezt bizonyára soha nem fogom megtudni.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Bármennyire is fáj, de elfogadtam a döntésedet, és tiszteletben tartom, így nem azért írok, hogy esedezzek, visszajöjj hozzám. Csupán az utóbbi napokban megtanultam, hogy jobb lezárni a múltat, amíg megtehetjük. Különben kísérteni fog, miután már nem tehetjük meg. Egy olyan ember szava ébresztett rá erre, kinek már nem köszönhetem meg a bölcsességét. Minden amit tehetek, hogy követem a tanácsát. Azét írok, hogy elbúcsúzzak tőled.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nincs szívemben harag irántad, bármit is tennél sem tudnád elérni, hogy gyűlöljelek. Ennél többet jelentettél és még mindig többet jelentesz nekem. De ideje lezárnom azt, ami már elmúlt. Hiszen már nincs értelme azon fáradoznom, hogy égve tartsam a tüzet, ha a szikrák már rég kialudtak. Bár kioltani úgy sem tudnám, ez a tűz úgysem fog kialudni.</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://31.media.tumblr.com/cc77fa79bf67d592a8d4c24bec7c6245/tumblr_nff7n6pUDy1sliirlo1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://31.media.tumblr.com/cc77fa79bf67d592a8d4c24bec7c6245/tumblr_nff7n6pUDy1sliirlo1_500.gif" width="400" /></a></div>
<i><br /></i>
<i><br /></i>
<i>Tudd meg általad tanultam meg értékelni a mát, enyém minden óra, minden perc és másodperc. Melletted értettem meg mit jelent a bárcsak, ahogy a múló pillanatokért imádkoztam. S eldobnék mindent, hogy hozzád rohanjak, de már ólomsúly nehezedik lábaimra. Többé nem viselkedhetek gyerekként. A döntéseim következményei megannyi nehéz teherként csüngnek rajtam. Megtanultam, hogy többé nem lehetek önző. Egy nemzet hercegnőjeként nem gondolhatok a vágyaimra, a hazámat kell szolgálnom, ez az én sorsom.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Megtanultam a mában élni, s a tegnapért imádkozni melletted, de kérem vissza a holnapot, melyben ezentúl élni fogok. A jövőre kell gondolnom. Egy egész ország jövőjére, arra, hogy számukra mi a legjobb.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Ezért el kell, hogy engedjelek. Hogy valami másnak szoríthassak helyet a kettéhasadt lelkemben. De bármennyire is próbálom tagadni. már a részemmé váltál, s nélküled már én sem lennék ugyanaz az ember. Képtelen vagyok elfeledni azt a boldogságot, amit veled érezhettem. Szomjazom rá, hogy ismét megismerhessem édes zamatát, de félek az élet mi reám vár nem tartogat sok boldogságot számomra. Köszönöm, hogy általad megérthettem mi a felhőtlen boldogság és a felemésztő szerelem. Még ha csak rövid ideig is, de igazán élőnek érezhettem magam.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Fáj a jelen, minden amit teszek, minden szó, mit papírra vetek, de ezúttal helyesen kell cselekednem. Köszönöm, hogy melletted megismerhettem a boldogság érzését. Annak ellenére, hogy a szerelem lehetetlen az olyanok számára, mint mi vagyunk.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nem lehetetlen, csupán nem megvalósítható. Kívánom, hogy találd meg a boldogságodat, ha én már elvesztettem az enyémet. Ne hagyd, hogy az áldozatom hiábavaló legyen.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Ég veled, Daniel.</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>A lány, ki egykor mindent eldobott volna érted</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: justify;">
Daniel vegyes érzelmekkel csukta össze a levelet. Nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Összeomoljon vagy azonnal rohanjon oda hozzá, hogy egy pillantás alatt kettétörje minden sorát és felkorbácsolja azt a lángot, amit elrejtett bár, de ott tombolt a sorok között. Csak bámult maga elé, ki az ablakon a messzeségbe, a sötétlő síró fellegekbe, amik most még inkább beárnyékolták magányát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Szerette őt, és bár érezte a bizonytalanságot, mégis tudta, hogy a lány ezúttal olyan döntést hozott, amibe ő nem szólhat bele. Azok után amit tett, tisztában volt vele, már rég elvesztette a jogot, hogy tudja merre jár a nagyvilágban, már nem az élete része. És a lány bár nem mondta ki, de arra kérte ez maradjon is így. Csupán egy kételye maradt. Akkor ezt miért titkolta el Will elől? Talán titkon abban reménykedik, hogy a fiú válaszol és az mindent megváltoztathat? Talán még reménykedik? Bármennyire is reményvesztett a levele? Talán még reménykedik a boldog befejezésben. Mert joga van a boldogsághoz. Barthon tanácsadó is megmondta, mindenkinek joga van hozzá, legyen az gazdag vagy szegény, legyen fiatal vagy idős, királyi vér vagy egyszerű földműves. Miért fél? Vagy miért nem fél? A válasz egyszerre volt maga a kérdés és a kérdés egyszerre volt a válasz. Bárhogy is dönt, életeket változtat meg vele. De tisztában volt vele, hogy bármennyire is volt önfeláldozó egész életében, most képtelen lesz rá, hogy ne legyen irigy. A boldogságát többé nem akarta kockáztatni, de másokét sem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Papírt és tollt ragadott, hogy megírja válaszát. Hogy leírjon elmeséljen mindent. Minden tettét, mit miért tett, minden érzését papírra akarta vetni, aztán pár sor után összegyűrt galacsinként landolt a kukában, mikor eszébe jutott az apja. A fejében visszhangzott a hangja. Képes bántani őt, nem, nem kockáztathat. Inkább úgy döntött csupán leírja az érzéseit. Leírja mennyit jelent neki, és az öccsét indoknak használja. Hogy miatta nem lehet vele. Mert számára ő jelenti a legtöbbet. Az ő boldogsága a legfontosabb, és bármennyire is szereti tudja, hogy vele jobban jár. Mert ő sosem érne fel hozzá. Igen, ezt kellett írnia. Ez volt a helyes.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szavak szárba szöktek a hazugságok pedig egyre nőttek, a szíve elnehezedett és összeszorult fájdalmában. Pedig ezúttal helyesen cselekedett. Uralkodóhoz méltóan. Mert az olyanok számára, mint ők, a szerelem lehetetlen.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Kedves Alexis</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
A szeme megtelt könnyekkel, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára elmondhatta neki azt, amit mindennél jobban meg akart osztani vele. Túl hosszú idő, túl sokáig szenvedtek. Megérdemlik a boldogságot ennyi szenvedés után. Talán nekik nem jár ki? Bármennyire is fájd de megtagadta magától.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://33.media.tumblr.com/11cbd11443ac0da21bb72f426ba2f70e/tumblr_mvu5sdSdt21rsyukao1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="195" src="https://33.media.tumblr.com/11cbd11443ac0da21bb72f426ba2f70e/tumblr_mvu5sdSdt21rsyukao1_500.gif" width="400" /></a></div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>El akartam mondani neked valamit, elmesélni azt, ami elmondhatatlan. Elsuttogni azokat a dolgokat, amiket már nem tehetek meg. Most elmondom. Ezúttal mindent elmondok, amit nem tudhatnál. Mert képtelen vagyok magamban cipelni a terhet. Jól figyelj szavaimra.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Egy örömöm van, és egy bánatom. Örömöm, hogy meghalhatok, de addig látnom, kell, hogy mással vagy, és bánatom, hogy meghalok, de addig láthatlak. Mert a haldokló életért imádkozik és a halhatatlan halálért fohászkodik. Te magad vagy a halál és az élet. Te éltetsz, mégis te veszed el életem. Általad élek és érted halok. És ez így van rendjén. De nem te leszel az, aki utolsó óráimban a kezeimet fogja majd, és elmondja, hogy minden tettem, minden imám hiábavaló volt. Magányra kárhoztattam. Az lesz társam, és végzetem.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Talán itt az ideje, hogy továbblépjünk, és elfogadjuk azt, amire ítéltettünk. Bukásra. Mind elbukunk, legalábbis majdnem mind. Én elbukok, s ezáltal te felemelkedsz. S ha az megtörténik, értelmet nyer létem. Azért élek, hogy másokért éljek. Én a világért élek. Érted, a testvéremért, a haldoklóért, a születőért. Azért, hogy őket szolgáljam. Ezért nem lehetek veled.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Tudod a legnehezebb döntés feladni azt a boldogságot, amibe egyszer már belekóstoltunk. Már nem vagyunk gyerekek. És sajnálom, hogy erre ilyen későn jöttem rá. Sajnálom, hogy nem uralkodónak születtem, hanem csupán egy királyi sarjnak, kit könnyedén eltaposhatnak. Ebben az életben már csupán az egy boldogságom az lehet, ha te, és kikért a saját boldogságomat adtam, boldogok lesznek. Will megérdemli a boldogságot és te is. Hát fogadd el a lehetőséget, ami az öledbe hullott. Mert a hozzánk hasonlók számára a szerelem lehetetlen, ő mégis szeret. Csupán el kell fogadnod.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Tiszta szívből kívánom nektek a legjobbakat, és a népnek is, az egész országnak, kiknek ezáltal egy szebb jövőt teremthettek. Én tényleg szerettelek, de ez egy olyan szerelem volt, minek sarja nem fakadhat, így inkább csak azért imádkozom hátralévő életem minden napján, hogy a következő életünkben találkozzunk és megélhessük azt, amit most elvesztettünk.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Egy másik életben várni foglak,</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>A fiú, aki mindent feláldozott érted</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis fel-alá járkált a kastély legalsó szintjén, bejárta a báltermet, fel s lesietett a díszes csigalépcsőkön, próbált úgy tenni mintha lenyűgözné a látvány és csupán nézelődne, pedig a helyzet egészen más volt. Még néhány nemes leánnyal is szóba elegyedett, akik hajbókolva dicsérték és örömüket fejezték ki, hogy találkozhatnak. A lány próbált alig erőltetetten mosolyogni és érdeklődést színlelni, megpróbálni viselkedni, de szemével mindenütt az idős tanácsost kereste.</div>
<div style="text-align: justify;">
Minden árnyékban őt látta, a közeledőkben az ő arcát vélte felfedezni, s mikor azok elhaladtak mellette vagy köszöntötték próbálta leplezni csalódottságát. Tudni akarta, hogy elküldte e a levelét. És hogy a herceg biztosan nem sejt semmit, mert egész nap kerülni próbálta, nehogy kérdezősködjön.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igazán örvendek a találkozásnak - ismételgette a lány, aki épp befejezte a családfája felsorolását, hogy ebből meg abból a dinasztiából származik, akinek a története eddig meg addig megy vissza a történelemben és az ősei mindig a királyi családot szolgálták.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én is örültem, Lady Anna - próbált menekülni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem felség, én Kate vagyok, Anna a másod-unokatestvérem anyai ágon, aki Lord Martell jegyese. - még folytatta volna, ha a másik nem lép közbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát persze, csak belezavarodtam a sok névbe - próbált érdeklődést mutatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha szeretné elismételhetem még egyszer - ajánlotta föl azonnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne szükséges! - vágta rá azonnal a lány. - Ha megbocsát, sürgős dolgom akadt - mentette ki magát a szituációból, mikor meglátta Barthon tanácsost, aki épp tőle nem messze egy másik folyosóra fordult be.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azonnal utána eredt. Nem törődött a fintorgó nemesekkel, akik utána fordultak a megbotránkozó viselkedése miatt, azoknak sem válaszolt, akik köszöntek neki. Mindenáron utol akarta érni a férfit, aki idős kora ellenére igen gyorsan mozgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tanácsosúr! - kiáltott utána, majd lesietett a lépcsőn hozzá. - Végre - fújta ki magát a hajsza után.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hercegnő - hajolt meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hagyjuk a felesleges udvariaskodást. Elküldte a levelet? - tért azonnal a lényegre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az első dolgom volt, miután átvettem. Már kézbesítettem is. - mosolygott. - A leggyorsabb galambot küldtem - tette hozzá, nehogy a lány gyanút fogjon.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És válasz jött rá? Vagyis, nem mintha választ várnék, és még csak alig telt el pár óra, még biztos semmi nem érkezett. - vágta ki magát a helyzetből, nem szabad így viselkednie, a levelében épp arról írt, hogy lezárja a múltját. - Megtenné, hogy szól ha kapnék rá választ?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen - mosolygott a férfi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És Will...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne aggódjon, hercegnő, ha megkínoznak sem mondom el neki.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm - lélegzett fel a lány, és abban a pillanatban megszólalt mögöttük egy hang.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit köszönsz? - kérdezte Will gyanakodva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még én sem szoktam mások mögé lopakodni, és még te mondod magadat jól neveltnek? - vágta hozzá a lány a kérdést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kérdésre kérdés? - vonta föl a szemöldökét. - Vagy nem akarod, hogy tudjak valamiről, ami beleillene a képbe, hogy miért kerültél egész nap, vagy megint haragszol rám valamiért, és tudtommal semmit nem tettem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az meg sem fordul a fejedben, hogy ilyen komolyan veszem az illemet? - kérdezett vissza a lány, de még válaszolni sem volt értelme.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ismét egy kérdés, ráadásul egy teljesen kizárt. Kezdhetek aggódni, merényletet terveztek éppen ellenem? Van okom gyanakodni tanácsos? - nézett a férfire dühösen, akiről tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy Daniel üljön a trónra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Természetesen nincs. A hercegnő csak megkért, hogy vezessem körben a kertben, én pedig igent mondtam, elvégre a királyi család kérése mindenek előtt áll. - vágta ki magát a férfi a helyzetből, mire a lány egy hálás pillantást vetett rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd én körbevezetlek, nem is értem miért nem engem kértél meg először - mondta a fiú, majd a lányba karolt és megpróbálta elhúzni a férfi közeléből.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gondoltam sok dolgod van, olyan hercegi, trónörökös feladatok meg minden. Igazán nem akarlak feltartani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rád mindig van időm - válaszolta, és mielőtt a lány ellenkezhetett volna útjára bocsátotta a férfit. - Igazán kedves öntől Barthon tanácsos, hogy segít a hercegnőnek, de innentől átveszem - szólt hátra, Lexi pedig vetett rá egy sajnálkozó pillantást, amiért miatta Will ilyen módon bánt vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most ezt miért kellett? - förmedt rá a lány. - Semmi rosszat nem csinált, te pedig gorombán viselkedtél vele.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tőled csupán fáj, hogy a szemembe hazudsz, de a szolgáktól elvárom, hogy az igazat mondják. - válaszolta dühösen</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én nem...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne tagadd, látom rajtad. Legalább ne tagadd. Ha nem mondod el, rendben van, de ne tagadd, hogy nem titkolsz valamit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom - suttogta. - De ezért ne őt vond felelősségre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem miattad van. Sosem bíztam benne, és soha nem is fogok. Apám hű tanácsadója, de amint trónra kerülök az első dolgom lesz kiutalni neki egy szép birtokot az ország másik végén és elküldeni innen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért? Mit tett ellened? Vagy bárki ellen?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem számít, de ezt csak egyszer mondom el, és utána lezárjuk ezt a témát. Nem akarom, hogy a közelébe menj, hogy beszélj vele vagy bármit megtegyél, amit kér, értetted?<br />
- De miért?<br />
- Mert én ezt mondtam! - vágta rá, majd megállt és felé fordult. - Bízol bennem? - kérdezte, de a lány nem válaszolt. - Megbízol bennem? Mondd ki!<br />
- Igen - mondta dacosan.<br />
- Jó, akkor kerüld el. Ígérd meg, hogy távol maradsz tőle. Ígérd meg.<br />
- Rendben. Elkerülöm csak nyugodj meg végre - válaszolta, de korántsem gondolta olyan komolyan.</div>
</div>
</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-27797184435336021012015-01-30T15:52:00.001+01:002015-03-01T09:19:08.092+01:0059. *Levélbe zárt Sóhajok*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Hello kedves olvasók, megérkezett a legújabb rész, ismét kis késéssel, de itt van. Remélem tetszeni fog. *nincsmosolygósfej* ez egy szomorú rész lesz...</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/CmbchzaXGBs?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Ryan Star - Losing your Memory</div>
<i><br /></i>Csönd volt, a gyász sötét csöndje. Még a napsugarak sem mertek áttörni a fellegeken. Alexis egy kopott, piszkos papírfecnit szorongatott a kezében. Marcus adta neki oda, de nem volt biztos benne, hogy látni akarja. De Lucas utolsó akaratát nem tagadhatta meg, így lassan széthajtogatta a foltokkal tarkított papírfecnit. Fájdalommal átszőtt, kacskaringós sorok köszönte vissza rá, melynek tökéletesen tekeredő betűi, még az írója fájdalomtól remegő kézétől sem mutatták a fiú szenvedését. Néhány helyen kissé nehezen olvasható volt, és a lány hirtelen feltörő könnyeitől elmaszatolódott egy két sor, de így is kivehető volt minden szava. Lucas még a börtönében is rá gondolt és megtalálta a módját, hogy elbúcsúzhasson. Halkan pityeregve olvasni kezdte a sorokat.<br />
<i><br /></i>
<i>Alexis,</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Én egyetlen, drága Lexim. Remélem ezt a levelet soha nem kell elolvasnod, de ha bekövetkezik az ami itt lebeg a fejem felett, imádkozom azért, hogy ez a levél eljusson hozzád. Bármi is történik, te nem tehetsz semmiről, én döntöttem így. Ezek az utolsó szavaim, az egyetlen búcsú mit eljuttathatok hozzád, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen.</i><br />
<i>Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy én is elbuktam. Sajnálom. Sajnálom, hogy én is magadra hagytalak. Megígértem, hogy engem nem fogsz elveszíteni, most pedig úgy tűnik én is csalódást okoztam. De tudod, erről nem mi döntünk... </i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh6_Mm0dzm7bcZFYKzxAX_MNayW2ozKX-rDe4y8eHilV1wCwX9GWB5xCWa9tLb0zCW1HMtiMlFXFDdaVynNpj6a7mIZQLghfbfDc6ulk28p9BG-vt3CGJ3l74oVpSHbXjxadvpq-GUtkaw/s1600/tumblr_mveqzwkwcj1rxi9lno1_500.gif" height="176" width="320" /></div>
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nem tudom hogyan, miért alakult így, de remélem, életemet azért adhattam, ami életem célja is volt. A te védelmedre. Dicső halált halhattam, megtisztelőt, amiért érted halhattam, ha így történt. De emiatt ne búsulj. Ha így is történt ne hibáztasd magad, én döntöttem így. És b</i><i>izonyára másként alakultak volna a dolgok, ha másként döntök, és más döntéseket hozok. De semmit sem bánok, ha dicső halált haltam, érted. Mindent ugyanúgy tennék...</i><br />
<i><br /></i>
Arcáról durván letörölte a szeméből fakadó bánatát, és egy pillanatra a szívéhez szorította a papírfecnit, mintha a fiút ölelné keblére. Kétségbeesetten érinteni akarta őt, megölelni, még egyszer utoljára, mielőtt elfelejti, milyen volt vele lenni. Az emléke élénken táncolt az elméjében, akár az őszi falevelek eső által felvert tánca.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Számomra, ez a vég. Számodra pedig egy esély, hogy megöregedj és egy nap jobb emberré válhass, mint amilyen én valaha lehettem volna. <b>Egy esély a boldogságra.</b> A szabadságra. Egy esély arra, hogy jobb uralkodóvá válhass, mint előtted bárki. Egy esély, hogy elérhesd azt, amire mindig vágytál. Egy esély arra, hogy önmagad lehess.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nem könnyű feladat egy különleges lány, védelmezőjének és felügyelőjének lenni. Sokszor el is buktam benne, de egyetlen pillanatát sem bánom. Életem legszebb időszakát tölthettem melletted. Még ha néha nehéz is volt, és bonyolult vagy kemény, megterhelő, fárasztó, és a nap végén teljesen kimerülten, hullafáradtan feküdtem is le, sosem akartam volna, hogy véget érjen.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Azon rágódom mennyivel másként alakult volna minden, ha akkor az apám másként dönt... Ha akkor nem a bátyámat küldi el, hanem engem, és ő kerül melléd, hogy megvédjen. Akkor most minden másként lenne. Te nem szoktál ezen gondolkodni? Ha a múltban valami másként alakult volna, akkor most, hogyan lennének a dolgok? Én állandóan. És bárhová is kerülök, azon fogok gondolkodni, hogy mi lett volna ha... Mi lett volna, ha aznap nem halok meg? Mi lett volna ha túlélem? Mi lett volna ha.. már sosem tudom meg. De te még megtudhatod. Mert te élsz. Életben vagy, és csak ez számít! <b>A hangsúly az életen van.</b> Te még hozhatsz döntéseket, olyanokat, amiket később megbánhatsz, és elgondolkodhatsz rajtuk, mi lett volna ha másként döntesz.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i><b>Dönts. Bánd meg. Szeress. Gyűlölj. Örülj. Érezz. Élj!</b></i><br />
<i>Erről szól minden. És bármit is mondanak mások, mindig van lehetőséged arra, hogy a saját utadat járd. Bárhogy is döntesz, még ha nem is vagyok fizikailag melletted, bárhova is kerülök, sosem fogok megfeledkezni rólad. Figyelni foglak, kísérlek az életed magányos ösvényein, vigyázom álmodat a magányos éjszakákon. Az őrangyalod leszek, akár tetszik akár nem. Ott fogok élni benned.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Ne sírj miattam. Nem érdemlem a könnyeidet. Ahogy ezt olvasod, mosolyt akarok látni az arcodon, és hidd el, látlak valahonnan, mert nem fogok lemondani arról, hogy őrizzelek. Mosolyogj! Élj! Ne bánkódj! Ha már én nem tehetem, te használd ki. Ne félj megtenni azt, amit mindig is akartál, ne félj kimondani azt, amit akarsz. Jogod van dönteni. Bár mindig azt mondtam, úgy kell tenned, ahogy mondják, mindig is büszke voltam, mikor mertél saját magad dönteni. Tégy így. De a következményekre is ügyelj. Mert a te döntéseidnek sokkal komolyabb következményei is lehetnek. De csakis a szívedre hallgass.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Sajnálom, hogy el kellett hagyjalak. Remélem a veszteség, amit már oly sokszor átéltél nem érint most oly mélyen, csak átkovácsol. Megerősít, segít, hogy egy jobb emberré válj. Mert bármilyen is leszel, én mindig büszke leszek rád, ahogy mindig is büszke voltam. Azért, mert mindig önmagad voltál, ne akarj megváltozni.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nem számít, hogyan olvasod ezt. Hercegnőként, vagy királynőként, menyasszonyként, vagy édesanyaként. Harcosként vagy menekültként. Legyél bárki, számomra mindig az maradsz, aki mindig is voltál. A makacs hercegnő, a harcos, a szabad, a barát. <b>Nem számít miként olvasod, én ugyanúgy szeretlek, ahogy mindig is szerettelek, ahogy mindig is foglak.</b></i><br />
<i><b><br /></b></i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Lucas - ki mindhalálig védeni akart</i><br />
<div style="text-align: justify;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
A sorok elfogytak. Nem volt több betű, több szó, sem utóirat, sem feljegyzés az alján. Nem volt már semmi, ami Lucas volt. Ezek voltak az utolsó szavai, többet nem szólhat, többé nem írhat, nem búcsúzhat el. Többé nem jön vissza. És a tudatnál, hogy többé nem érezheti illatát, hallhatja hangjának mély, nemesi lejtését, érezheti ölelése melegét, az volt, hogy kit hagyott meghalni. A barátja volt, és többé nem mondhatja el neki, mennyit jelentett a számára. Hogy ő volt az egyetlen, ki egész életében mellette volt és megtartotta, nehogy leessen a lábai alatt nyílt szakadékba, melybe a fájdalom taszította egyre lejjebb. Ezentúl egyedül kell visszahúznia magát a sziklaszirtre, honnan újból a mélybe vetheti magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
Képtelen volt elviselni a tudatot, hogy nem búcsúzhat el, képtelen volt beletörődni, hogy a fiú nem tudja meg mit jelentett neki. Aztán csak azt vette észre, hogy a keze levélpapír után kutat és a tinta már elfedi tollának hegyét, melyet a papírra nyom. Elbúcsúzhat. Elbúcsúzik attól, ki a világot jelentette számára. Lucas által megtanulta, hogy addig köszönjön el, míg megteheti, ezáltal két levél került elé, kecses, cifra betűkkel átszőtt szavai pedig ömleni kezdtek könnyei tiszta tengerén keresztül.</div>
<div style="text-align: justify;">
A szavak megállíthatatlanul ömlöttek az elméje eldugott zugaiból, feltárta a rég eltemetett érzéseit, felszakította a régi sebeket és új, tiszta kötszerrel kötözte át őket, lemosva kezéről s testéről a mérget, mely az őrá hulló savas eső martalékaként maradt reá. Ő maga volt a megtestesült pokol. A könnyei maró savként égették szemét és marták szét szavait miket papírra vetett. A halál ott lihegett a nyakában, ahogy futni próbált előle, így az őt szeretőket kapta csupán el. Egy pokolban született angyal volt, kinek glóriájáról vér csöpögött, a szerettei vére, kiket ő maga sújtott a halál kapujába.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az órák teltek, percek pörögtek, ő pedig csak írt és írt, újra és újra, majd felegyenesedett. Kezében szorongatva a két összehajtogatott levélkét. Két személyhez szóltak, kiktől búcsúznia kellett. És ideje volt eljuttatni őket a címzettekhez.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Cornelia - hívta halkan a társalkodólányt, ki ezúttal nem volt sehol. Egész nap zaklatta, nyaggatta, hogy ennie kell, most pedig sehol. - Cornelia!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hercegnő, segíthetek? - kérdezte egy mély öblös hang, ám barátságosan csendült a zárt falak között.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy középmagas, kissé pocakos, idős ember szólította meg. Ősz szakálla volt és kevés, ősz haja. Arcáról őszinte érdeklődés sugárzott, de a szemei úgy járták végig a lányt, mintha pontosan tudná ki is ő. Hangjából kedvesség áradt és őszinte csodálattal bámult le rá. - Elnézést az udvariatlanságomért - hajolt meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nenene ne! Nem szükséges! Tényleg - mondta kipirult arccal, zavarba jött hirtelen attól, hogy ez az idős ember képes hajlongani egy fiatal, szinte még gyermek előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Segíthetek valamiben hercegnő? Nagyon elveszettnek tűnik - mondta az öreg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nos, én igazából csak szeretnék elküldeni egy levelet valakinek - válaszolta halkan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis - hangzott egy magabiztos hang, valahonnan a közelből. Will érkezett. - Itt meg mi történik? - kérdezte közelebb lépkedve, mikor a lány mellé ért. - Barthon tanácsos - köszönt a férfinak, de arcáról sütött a nemtetszése.</div>
<div style="text-align: justify;">
- William herceg - hajtott fejet. - A hercegnő éppen csak...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én csak, éppen téged kerestelek, mert... - vágott a férfi szavába de hirtelen nem tudta mit mondjon, nem akarta, hogy tudjon a levélről. - Izé, öhhm, igen. Én csak, meg akartam köszönni, azt, amit a minap tettél. És még azt sem volt alkalmam megköszönni, hogy megmentettél.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hercegnő - mosolygott. - Részemről a megtiszteltetés, hogy megmenthettem kegyedet - húzta ki magát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jólvan, ennyi bőven elég volt mára az udvariaskodásból, ez még tőled is sok! - forgatta a szemeit, mire Will elmosolyodott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hé, mi az nálad? - bökött a fejével a levél irányába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Öhh, én csak, gondoltam üzenek... az apámnak. Csak, hogy tudja minden rendben. Bizonyára aggódott, mert nem szóltam neki a távozásomról - válaszolt túlságosan összeszedetten.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Én már megüzentem neki ittlétedet, de ha akarod azonnal intézkedem, hogy a legjobb postagalambunk máris úton legyen a leveleddel - válaszolta a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, ne fáradj vele, biztos sok dolgod lehet... majd én megoldom - mosolygott, mire a fiú kissé gyanúsan figyelni kezdte, majd vetett egy pillantást az idős emberre, kiről jól tudta, hogy a bátyja a pártfogoltja. Egyáltalán nem sejtett jót. - Marcussal találkoztál? - kérdezte, hogy terelje a témát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az a szerencséje, hogy nem. Megbánja még, azt, ahogyan beszélni mert veled - mondta. - Megyek és meg is keresem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne Will. Arra semmi szükség. Már bocsánatot kért mindenért. És nem hibáztatom, hiszen a testvérét vesztette el. - suttogta. - Hagyd őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - mondta, majd vetett egy jelentőségteljes pillantást a férfire és távozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szóval, hercegnő, intézkedjek, hogy a levél még ma el legyen küldve az atyjának? - kérdezte az öreg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, ez a levél nem neki lesz. De Will nem tudhat róla! Kérem ígérje meg, hogy egy szót sem szól róla senkinek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A szavamat adom - mondta, mire a lány lassan átadta neki a lezárt levelet. - Akkor kinek küldjem?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Will bátyjának. Muszáj megkapnia. Kérem juttassa el neki - nézett rá a lány esdeklő szemekkel.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Daniel? - suttogta és arcán szétterjedt egy apró ámbár vidám mosoly. - Rendben, eljuttatom hozzá, és senki nem tudja meg, ígérem.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/3ZexLvj6FDM?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Tyrone Wells ♥ Let Go</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az eső lassan szemerkélt, ahogy a kevés főből álló tömeg kivonult a kastély mögött elterülő temetőbe, hol Lucas testét készültek örök nyugalomra helyezni. Marcus beállt a férfiak közé, kik a koporsót vitték a sírgödörhöz. Próbált erősnek mutatkozni, de belül össze volt törve. Látszott rajta, ahogy a fából faragott, fényes, sötét koporsót nézte. Olyan szeretettel bámult rá, olyan fájdalommal. A testvérét kellett eltemetnie.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiD0h3EV0jInitkNIgc2QqagyA_Oohq3SZ9-K29xTwzsTmVPtl2o0-m5DWtrVqeAD-wViceMnDoWoAT6E-su3h97RpYsn9J_K-EQBj4qOdBs3GT3l8rZlWTrxIS2uFYfjH7r5aRgD1xV-A/s1600/3086769793_1_5_8ErCJz8K.gif" height="235" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Csak néhány ember jött el. Will végig ott állt a lány mellett, ki igyekezett visszafojtani könnyei záporát. Szorosan mellette haladt, készen rá, hogy vállát kínálhassa föl, ha a lány képtelen megállni, hogy a gyász ledöntse a lábáról. De Alexis ennél erősebb volt. Nem mutatta volna ki a fájdalmát ennyi ember előtt. A pap halkan beszélt, monotonon, lassan. Marcus a koporsó mellett térdelt, kezét rajta nyugtatta, majd felnyitotta a fedelét.</div>
</div>
<div style="text-align: right;">
<i><br /></i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Lucas,</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Nem tudom most mit kellene írnom. Itt ülök, bezárkózva, magányba burkolózva és percek óta bámulom ezt az üres lapot. Igazából, már hosszú órák óta ezt teszem. Egyszerűen nem jönnek a szavak, nem sikerül a betűket papírra vennem, erre a már könnyeimtől alaposán átáztatott papírfecnire. De meg szeretném tenni. Mert ha te képes voltál visszarántani, még így is, abból a sötétségből ahová süllyedtem, akkor én is eljuttatom hozzád az utolsó szavaimat. </i><i>Ha más már nem is maradt, a búcsú lehetősége még kijár nekünk, nem?</i><br />
<i>Minden összetört, csupán a remény maradt. Amit nem merek feladni. A reménykedés tart életben. Annak a reménye, hogy meghallod a szavaimat. Egyszerűen tudom, nem is merek belegondolni abba, hogy lehetetlenség, amit kérek. Ez az egyetlen amiben még hiszek, különben ha ez is elvész, összetörök, végleg és menthetetlenül. Meg kell hallanod.</i><br />
<i><br /></i>
Lucas ott feküdt, az arca sápadt volt és rideg. Már semmi nem volt, ami élőnek tűnt rajta. Szemei, mik oly őszintén ragyogtak a világra, végleg lezárultak és nem dognak kinyílni többé. Díszruhái, mik olyan tökéletesen mutattak rajta, egyetlen gyűrődés sem tarkította őket. Mintha sosem mozdult volna meg, és már soha nem is fog.<br />
<i><br /></i>
<i>Neked köszönhetően megtanultam valamit. Az én döntéseimnek ára van. Olyan ára, amit mások fizetnek meg. Sajnos, hogy erre rájöhessek neked kellett szenvedned. Ennek az elrontott döntésemnek az árát örökké fizetni fogom én is. Mert képtelen vagyok megbocsátani magamnak. És ígérem mától minden egyes nap, az életem hátralévő részéig azért fogok élni, hogy bebizonyítsam, a halálod nem volt hiábavaló. Minden egyes nap azon leszek, hogy törlesszek neked. Hogy egy jobb emberré váljak, olyanná, amilyen te voltál.</i><br />
<i>Miattad fel fogok nőni, ígérem. Miattad elfogadom a rám váró jövőt, hogy többé ne fordulhasson elő hasonló. Mától kész vagyok szembenézni azzal, ami rám vár. És nem hagyom, hogy bárkinek bántódása essen. Többé nem fogok félni. Uralkodni fogok, és többé nem hozok ostoba döntéseket. Mert mától, halálom napjáig, bánni fogom, azt a végzetes döntésemet.</i><br />
<i><br /></i>
Marcus egy vörös rózsát csúsztatott a megmerevedett kezébe, és őszinte fájdalommal tekintett le rá. Ő sem állt készen rá, hogy a bátyját ilyen korán el kelljen engednie. Küzdött a könnyeivel, végül sikerült megállnia, hogy szabadjára engedje őket.<br />
<i><br /></i>
<i>Emlékszel, amikor még gyerekek voltunk? Mennyire szép volt minden...még nem tudtuk mi vár ránk... Mennyire gyönyörű volt...már akkor is vigyáztál rám, pedig te is még gyerek voltál. Sosem mondtam, de tudod, jobb testőrt nem is kívánhattam volna. És örülök, amiért nem csak a testőröm voltál, hanem a barátom, az egyetlen igaz barátom, aki mindig mellettem volt, életem szép és fájdalmas pillanataiban. Aki fogta a kezem ha baj volt, és kinek vállán oly sok könnyet ejthettem. Aki bátyám helyett, bátyám volt. Megtetted a kötelességed. Életed árán is megóvtál</i><br />
<i>Most itt az idő, hogy megpihenj. Egész életedben rám felügyeltél, egyetlen nyugodt perced sem volt, mert mindig bajba kevertelek. Ez az egyetlen dolog, amivel nyugtatni tudom magam. Azért kellett elmenned, hogy megpihenhess. Hogy felkészülj egy új létre, míg újra találkozunk. Egy másik életben nem hagyom, hogy ez megtörténhessen. Várj míg újra találkozhatunk, addig cipeld magaddal a közös emlékeinket, ahogy én magammal fogom cipelni a megbánás terhét, mert hagytalak elveszni.</i><br />
<i><br /></i>
A pap csak beszélt és beszélt, angyalokhoz imádkozott és egy nem létező világról, hol mind megbocsátást nyerhetünk. Egy világról, hol talán megvár mindenkit. Honnan figyelni fog, honnan vigyázni fogja lépteiket. Hol békére lelhet.<br />
<i><br /></i>
<i>Még nem álltam rá készen, hogy elengedjelek. Talán soha nem is álltam volna. Már így is elég embert vesztettem el, akiket szerettem. Talán itt az ideje, hogy én is feladjam. Nem élném túl ha még egy embert elveszítenék. De nem tehetem. Azzal csalódást okoznék neked. Azért adtad az életedet, hogy én élhessek. Nem fogom eldobni magamtól, még ha fáj is.</i><br />
<i><br /></i>
Marcus lassan felegyenesedett a sír mellől és a lány mellé lépett. A vállára tette a kezét. Határozott és komoly próbált maradni. Minden erejét összeszedve akart erősnek látszani, de ő is sérült volt a lelke mélyén. És hogyan segíthetne a lányon, ha önmaga fájdalmát sem tudja elviselni?<br />
<i><br /></i>
<i>Köszönöm, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy sosem hagytál el. Hogy mindig mellettem voltál. Köszönöm, hogy szerethettelek. Köszönöm, hogy voltál nekem. Hogy vagy. És hogy mindig leszel is, még ha nem is teljesen. Mert magaddal vittél egy részt belőlem, s te is bennem élsz, amíg világ a világ. Mert sosem foglak elfeledni. Nem fogom hagyni, hogy a világ elfelejtsen. S életem végéig emlékezni fogok rád, mint a legjobb barátomra, aki életénél is jobban szeretett.</i><br />
<br />
Alexis óvatosan előrelépett. A koporsó mellé sétált. Megpróbálta a fiú minden vonását az emlékezetébe vésni, hogy soha ne felejthesse el őt. A kezei közt a levelet szorongatta, amit becsúsztatott a fiú zakójának zsebébe, egyenesen a szíve fölé. Szinte érezte a keze alatt, ahogy megdobban, érezni akarta. Egy jelet várt, bármit, csak hogy tudja, a fiú jól lesz, és megtudja azt, mit a lány a tudtára akart adni. Tudni azt, hogy a szíve egy részét magával vitte, olyan fontos volt.<br />
<br />
<i>Egy nap meg fogod látni, hogy az áldozatod nem volt hiábavaló. Meglátod, egy olyan emberré válok, akire büszke leszel. És mindez neked lesz köszönhető. Mert a te áldozatod nélkül, sehol sem lennék. Az igazi hős nem én leszek, aki békét teremt, és jó uralkodó lesz, hanem te, aki azzá tettél. Mert miattad akarok olyanná válni, amilyen te voltál. Mostantól a te arcod fog előttem lebegni. És a világ meg fogja tudni ki is volt az a Lucas Martinson.</i><br />
<i><br /></i>
A koporsó fedele lezárult, s a lány igyekezett a fiú képét örökre a szívébe zárni, hogy soha el ne felejthesse, majd a mélybe eresztették. Marcus a tenyerébe zárt egy marék földet és a tátongó lyuk fölé tartotta, majd Alexis és Will is hasonlóképp cselekedtek. Aztán elengedték, a földkupac halk koppanással landolt a koporsó fedelén. Aztán a munkások ásni kezdtek. Betemették a lyukat és már csak a ráhelyezett márvány állt emlékül az utókornak. Sírkövébe egy feliratot véstek.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
Lucas Martinson</div>
<div style="text-align: center;">
Testvér és barát</div>
<div style="text-align: center;">
Nyugodjon békében</div>
<i><br /></i>
<i>Én már tudom; barát, testvér, védelmező...hős. Az én hősöm. A hercegnő, igaz, és egyetlen lovagja, aki inkább feláldozta önmagát, minthogy a sárkány bánthasson. Az én hősöm voltál. Akiben sosem csalódtam. Aki mindig mellettem volt. Aki megtanított arra, hogy nem lehetek többé felelőtlen. És aki nélkül egyedül kell helytállnom.</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEheprXQ5bDatrVLPmTXH6IuEjeWjnXN7haYh1zc7ZM1M3yT2X0BzroLThZy_4cIdI6rJP7VWhXCAeATLQcPgt6PESv4eb7yzBNm2BiKJOgk8ml2cfNAf-vCu_vneI-nH2BNpvN1K8LhDyo/s1600/tumblr_m8vtg0iRMl1rrgnr2o1_500.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEheprXQ5bDatrVLPmTXH6IuEjeWjnXN7haYh1zc7ZM1M3yT2X0BzroLThZy_4cIdI6rJP7VWhXCAeATLQcPgt6PESv4eb7yzBNm2BiKJOgk8ml2cfNAf-vCu_vneI-nH2BNpvN1K8LhDyo/s1600/tumblr_m8vtg0iRMl1rrgnr2o1_500.gif" height="261" width="320" /></a></div>
<i><br /></i>
Egy rózsaszár landolt a betemetett síron, és mellette néhány vércsepp. Marcus olyan erősen szorította a tüskés tövist, hogy felsértette bőrét és vére serkent a sír fölött. Ő helyezte el a virágot a hanton. A bátyját temette. A fiút, aki igazi hős volt. Aki mindent eldobott, hogy másokat mentsen. Aki maga volt a világ és a világ volt ő. A világnak nem lett volna szabad egyszerre elvesznie, és elvesztenie egy ilyen tiszta lelket.<br />
<i><br /></i>
<i>Engem ne félts, majd csak túljutok ezen valahogy. Mert a remény mindig megmarad. Mert egyszerűen tudom, hogy egyszer újra találkozunk, valahol, valamikor. Talán egy másik életben, de találkozunk. Ezt biztosan tudom. Csak ígérd meg, hogy jól leszel. És azt, hogy nem felejtesz el, ahogy én sem foglak téged soha.</i><br />
<i><br /></i>
<br />
<div style="text-align: right;">
<i>Halálod terhének cipelője</i></div>
<div style="text-align: right;">
<i>Alexis</i></div>
<i><br /></i></div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-71021156294226200432015-01-18T14:15:00.000+01:002015-03-01T09:14:45.399+01:0058. *A múlt Homályából*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Hello drága olvasóim, bocsánat ismét a késésért, nincs is rá megfelelő magyarázatom, sőt azt sem ígérem meg, hogy ezentúl gyakrabban fogok részeket hozni, hogy vége a félévnek, épp ellenkezőleg, még inkább rá fogok gyúrni az év végére szóval, sajnálom, ha ismét hónapokat kell majd várnotok... Remélem megértitek. Ennek ellenére megpróbálom kihozni magamból a lehető legtöbbet.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/q1OuofrhKAU?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Little Dragon - Twice</div>
<br />
Az éj szelét sodorta messze a sötétlő szél, miután a nap lebukott a horizont alá, s egy utolsót kacsintott a világra. Lassan kihunytak a lámpák, s álomra tértek mindazok kik fáradtságukat akarták pihentetni. Még a könnyel telt szemek is lecsukódtak megpihenni néhány röpke órára. De a hajnal szele sem sodort magával sok boldogságot. Gyász süvített el az ablakok előtt, lopódzott be a a kulcslyukakon és kúszott be az ajtók alatt halált hozó lehelete. Szomorú sóhajok kísérték útját örökké ott zengve a fülekben, le nem rázható teherként. S mindez a halál tűzben égő megállíthatatlan hintóján közeledett, ahogy a Nap ismét felbukott. De most annak fénye sem volt elég, hogy elsodorja a bút s bánatot, mi a világra telepedett. Szürke esőfelhők állták útját, készen arra, hogy a megfelelő időben, ők is könnyeiket onthassák. De a gyász ellenére, voltak akiknek más fájdalom is elsötétítette szívüket.</div>
<div style="text-align: justify;">
A korai óra ellenére az ifjú herceg gondterhelten mászkált föl-alá a szobában, köröket róva a padló deszkáira, már sokadik alkalommal. Arcán komoly, sértett kifejezés mutatkozott, homlokán hullámokba szaladtak a ráncok, ahogy bosszankodott. Kezét szorosan háta mögé fogta, ahogy gépiesen végigszántotta a szobát újra és újra. Nem aludt sokat, ez látszott a szemei alatt sötétlő árkokon és völgyeken. Szinte egész éjszaka le sem tudta hunyni a szemét. Csak forgolódott az éj leple alatt, mely kétségekkel takarta be, és gondokra hajtotta fejét, mely párnájául szolgált. A megválaszolatlan kérdései pedig hű szeretőként ölelték az éjjel, de fagyot lehelő öleléssel, s szívbe markoló fájdalommal vágyott szerelme karjai után.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Állj meg, fiam, már abban elfáradok, ha nézem, hogyan mászkálsz össze vissza már sokadszorra. Ülj le végre! - mondta az idősödő ember, ki leginkább örült a fiú visszatértének, de nem bírta nézni, ahogy a fájdalom felőrli a lelkét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudok megnyugodni, tanácsos. A helyes dolgot teszem tudom, de kétségeim vannak, mert ezáltal a saját boldogságomat tagadom meg. És ennek ellenére az öcsém képes volt idejönni és megtiltani, hogy láthassam. Én mindent feláldozok érte és ő így hálálja meg? Bizalmatlansággal, fenyegetőzéssel és tiltással? Arra hivatkozott, mint az örökös joga van eltiltani tőle! Ez felfoghatatlan!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ülj már le fiam, végre! Beszéljük meg ezt higgadtan. Tiszta fejjel többre képes az ember.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Képtelen vagyok higgadtan gondolkodni! Szeretem őt! Teljes szívemből! És belehalok ha mással kell látnom! Képtelen vagyok ránézni anélkül, hogy ne akarnám rögtön meggondolni magamat és eldobni minden erkölcsömet, amiért eddig kiálltam. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell mindig helyesen cselekedned. Te is ugyanúgy megérdemled a boldogságot, ahogy mindenki más. Ugyanannyi jogod van hozzá, mint az öcsédnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne zavarj még inkább össze, így sem tudom már mi jó és mi nem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A szerelem miért lenne rossz? És az miért lenne jó ha megtagadod magadtól és tőle is? - beszélt a bölcs ember. - És vele mi lesz? Ha a saját boldogságoddal nem törődsz ő tán nem érdemli meg a saját boldogságát?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Épp ezért teszem azt amit, az ő boldogsága érdekében. Will mellett boldog lesz. - válaszolta de minden szavával csak még nagyobb fájdalmat okozott magának.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Abba bele sem gondolsz, hogy tévedhetsz? Lehet, hogy mindkettőtöknek fáj.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem ez... nem értheted...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán igazad van. Sok mindent láttam már, de egy valamit azért mondhatok. A szíved érzései ellen nem tehetsz semmit. És ha a lány szíve is érted dobog, nincs olyan herceg, még ha az Will is, aki képes lenne megakadályozni, hogy e két szív egyszerre dobogjon. Ezt hidd el nekem. Az életben, akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretem őt...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tudod...az apád Willt nevezte meg örökösének, és ha még éltében nem adja át a trónját, amit kétlek a büszkesége miatt, halála után igényt tarthatsz rá, mint elsőszülött. És ha jól tudom a lány mindenképpen a következő király felesége lesz, ez el van döntve.<br />
- Én nem akarok király lenni, soha nem is akartam. És elegem van abból, hogy úgy beszéltek róla, mint egy pohár vízről, amivel mindenki a szomját akarja oltani. Ő nem egy tárgy. Hidd el, ha ő nem akar hozzámenni valakihez, akkor nem is fog, bárhogy is kényszerítik nem teszi meg. És még ha én is lennék az örökös, nem tudom, hogy nekem igent mondana e. Egyszer már megtette, mikor azt hittem elmenekülhetünk a sorsunk elől, azt mondtam szökjünk el. Nem tettük meg. - mesélte halkan.<br />
- Hát miért nem teszitek most? Ha akkor mindent eldobott volna csak hogy veled lehessen most miért ne tenné?<br />
- Mert összetörtem a szívét - suttogta a fiú. - És megkaptam az esküvői meghívójukat, mellesleg...<br />
A férfi fölállt a karosszékből, kihúzta magát, és gondolkodó arcot vágott. ujjával beletúrt az állán növekvő, ősz szakállba, és erősen koncentrált. Tekintete a távolba révedt, majd mintha megtalálta volna a választ, mit keresett ismét visszarévedt a jelenbe. Arcán, ősz szálai között huncut vigyor jelent meg.<br />
- Nem tetszik ez az arckifejezés - motyogta a fiú gyanakvó grimasszal.<br />
- Később majd megköszönheted - mondta az öreg, majd kiviharzott a szobából.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/HuOUNEOEuaM?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Lifehouse - Is it What it is</div>
<br />
Ismét kopogtak az ajtón. Alexis egy nagyot sóhajtott.<br />
- Hercegnő, meghoztam a reggelijét - szólt kívülről egy vékony hang. - Ennie kell.<br />
- Köszönöm Cornelia, nem vagyok éhes - válaszolta, és összefacsarodott a gyomra az étel szó említésére.<br />
- Hercegnő, ne hívjak orvost, már két teljes napja nem evett semmit? Tán rosszul van? - kérdezősködött.<br />
- Nem, semmi baj, jól vagyok. Csak nem kívánok enni, felfordul a gyomrom, ha ételre gondolok. Hányingerem van tőle - válaszolta.<br />
- Rohanok orvosért - jött a válasz. - Pihenjen le felség.<br />
- Arra semmi szükség, jó vagyok tényleg, csak a gyász miatt van az egész, gondolom. Majd ha vége ennek az egésznek, minden rendbejön. Jól vagyok Cornelia, nem kell minden percben ellenőrizgetni.<br />
- Rendben, bocsánat a zavarásért - mondta, majd a lány hallotta távolodó lépteit, és föllélegzett.<br />
Alexis csöndben üldögélt az ágyán. Gondolkodott, elmélkedett az életen, a múlandóságon, az időn. Magába roskadva próbált emlékezni, minden évre, hónapra, napra és percre, minden szóra, minden másodpercre, amit vele tölthetett. Lucas minden kijelentésére, minden viccére, de hirtelen mintha kiürült volna az agya és csak egy sötét tátongó lyuk maradt a fejében, ahonnan minden emléket kitöröltek. s minél inkább emlékezni próbált, annál inkább elfelejtette azt, hogy mire is szeretne emlékezni. Hallotta a csendet, mikor a hangjára próbált emlékezni, látta az űrt, mikor vonásai képét idézte föl, És érzett minden illatot, csak nem az övét. Elvesztette.<br />
Valaki kopogott az ajtón. A lányt nem érdekelte, egyedül akart maradni. Azt hitte, hogy ismét az a szolgálólány, aki minden tizedik percben kérdésekkel bombázza. Minden tizedik percben ételt akar hozni, vagy ha nem azt hát innivalót, vagy azt kérdezi nem kívánja e a társaságában tölteni az időt. Nem válaszolt. Gondolta majd elmegy, de nem így történt. Ismét kopogott, majd újra és újra. Lassan fölállt és az ajtóhoz lépkedett. A kilincsre csúsztatta a kezét. De nem nyitotta ki.<br />
- Tudom, hogy bent vagy! - jött kintről egy hang, ami határozottan nem a fiatal szolgálólányé volt. - Nyisd ki az ajtót! - mondta a hangjában egyfajta könyörgéssel.<br />
- Ha azért jöttél, mert elfelejtettél valamit a fejemhez vágni, nem kell kimondanod, így is átérzem minden szavad súlyát hidd el. Sajnálom, hogy megöltem a bátyádat.<br />
- Nem ezért jöttem. Vagyis részben, de...beszélnünk kell... Sok mindent mondtam, amit nem kellett volna, és nem eleget, amit viszont kellett volna. Nyisd ki az ajtót. Kérlek.<br />
- Nem tudom mit kéne tennem. 4 évig halottnak hittelek és most itt vagy. De már nem az vagy, akit elvesztettem... - suttogta.<br />
- Lexi - suttogta, és a lány egyszerűen képtelen volt megállni, hogy ne remegjen bele. - Kérlek... Ha nem miattam, hát tedd meg Lucasért. Van nálam valami, amit neked szánt.<br />
A kilincs lassan lenyomódott és az ajtó nyikorogva, ami éppen elég volt a fiúnak, hogy előretörve, elsuhanva a lány mellett berontson a szobába, és mielőtt a másik elküldhette volna a fenébe elkezdte a mondandóját.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhCF7Liz8QH7k4VLCQDeoHP-h38HENV17FIjYLA35UldaleneNK4YV_bnCWauOtKx-uexGv7S-QmHZCflNr3f1qzczxxzFA-McwMC3dAeZI0q4P2AmYj0wyXYKGHtlG3NqTfPnTi2qnL4g/s1600/tumblr_nho5pb4er31tiftdio4_250.gif" height="212" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Megértem ha nem akarsz látni, én se akarnám magamat, azok után, amiket mondtam. Utálom is magamat érte - mondta a szemét lesütve. - Sajnálom. A bátyám halott, és én kivetítettem rád a gyászomat. Pedig az egyetlen, aki igazán hibáztatható ezért, én vagyok. Az én felelősségem voltál, és hagytam hogy velem tarts, mikor tudtam milyen veszélyes. És magára hagytam, tudva, pedig tudtam, hogy így fog végződni ha elengedem. - a szavai megbicsaklottak. - Tudtam, hogy meg fog halni. Szerettem a testvéremet. Mégis elengedtem. Mert téged választottalak, ahogy mindig tettem. Én mindig téged választalak!<br />
- Gondoltál rám valaha? Akár csak egyetlen egyszer az elmúlt négy évben? Egyetlen egy pillanatra legalább megfordult a fejedben, hogy mit élhetek át? - kiabált rá. - Barátok voltunk, aztán te elmentél...<br />
- Szerintem azért az több volt mint barátság - vigyorgott kajánul kivillantva hófehér fogait és azzal a csábító mosolyával kacérkodott, mire a lány pofonvágta.<br />
- És még van képed visszajönni azok után, amit tettél? Azt mondtad hamarosan visszajössz, aztán nem jöttél, azt mondták halott vagy! Miközben mindvégig boldogan éldegéltél, mintha én nem is léteztem volna. Mintha mi nem is lettünk volna soha.<br />
- Igen - mondta halkan.<br />
- Tessék?<br />
- A válaszom a kérdésedre igen. - motyogta. - Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Minden pillanatban te jártál a fejemben, mert minden, amit tettem érted tettem. Szerinted nekem olyan könnyű volt? Szerinted nem próbáltam meg ezerszer tollat ragadni és leírni mindent? Vagy mikor titkon a kastélyban jártam, szerinted nem lopakodtam föl a szobádhoz? Szerinted nekem olyan könnyű volt megállni, hogy ne rontsak be és öleljelek magamhoz, mikor sírni hallottalak? Lehet, hogy te halottnak hittél ezért nem vagyok ott, de én mindvégig tudtam, hogy te életben vagy és mégse lehetek melletted.<br />
- Marcus... Miért hagytad? Miért hagytad, hogy ez történjen?<br />
- Háborúk mindig voltak, és mindig lesznek is... Lehet hogy szövetségeseink vannak, de talán ők még inkább képesek csapást mérni ránk. A király parancsára kellett elmennem. Caspian szolgálatába, legalábbis így tűnt. Mindvégig kémkedtem ott és tudattam atyáddal a híreket. Nem én döntöttem úgy, hogy halott kívánok lenni a szemedben. Az ő döntése volt.<br />
- Az a... A saját apám? De miért? Miért pont te? Hogyan tehette? De miért hagytad? És miért nem szóltál nekem, kiálltam volna érted.<br />
- Ő a király, ha szembeszegülök akár le is fejeztethet. Az apám a főhadvezére, ha nem a tied hát az én apám végez ki ha egy ilyen megtisztelő feladatot elutasítok. Nemes családból származom, hű vagyok a koronához, a családom évszázadok óta a korona szolgálatában áll, harcos kiképzést kaptam, hát ezért én lettem kiválasztva. És talán azért, mert apád látta, hogy nem is annyira barátok voltunk ugyebár. Végülis a hercegnő többször is kijelentette, hogy hozzám fog feleségül jönni nem? - vigyorgott.<br />
- 14 voltam! - mosolygott. - Én is tudnék mondani egy-két dolgot, ami zavarba hozhat téged.<br />
- Szóval zavarba hoztalak? Bocsásson meg hercegkisasszony - hajlongott.<br />
- Hagyd abba! - nevetett, a mai napon először, majd ismét elkomorult. - Segíthettem volna. Búcsú nélkül mentél el.<br />
- Ha hallottam volna a hangodat, képtelen lettem volna megtenni. És akkor most tényleg a halott lennék. - vigyorgott önelégülten. - De visszajöttem! Megtagadtam apád parancsát, amint lehetőséget láttam rá, hogy visszatérhessek az életedbe. Csak ez az egy gondolat tartott életben, és most, hogy visszatértem, nem szándékozom újra elmenni. Visszajöttem érted. <br />
- Marcus... Eltelt négy év.. - sóhajtott a lány.<br />
- Igen, de az érzéseim nem változtak. Együtt lehetünk. Csak azért tartottam ki, mert tudtam, hogy egy nap visszatérhetek. Mindent érted tettem.<br />
- Marcus! Te halott voltál! - tört ki hirtelen a lány, mire a másik elhallgatott. - 4 évet azzal töltöttem, hogy elfogadjam, és lezárjam azt, ami, bármi is volt köztünk.<br />
- De most itt vagyok! Minden mehet tovább, úgy mint mikor elmentem.<br />
- Már nem az a kislány vagyok, mint akit hátrahagytál. Felnőttem - suttogta.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgjRdmxM0LIZfXtLRNEZAOk7Mbkyy7OuDsjj-yefxaTaeKyZn5K0tZogMvlT2PO0teFPtmFVROBW7WaM6EFlPh9TLUcDWbC2j2KQpp_qwlJCCd4Fw9fwQRJyQnPiuzu68f2DmNgz_yp8Kc/s1600/szem%C3%B6ld%C3%B6k%C3%B6tfelvon.gif" height="227" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Azt veszem észre - mondta kajánul vigyorogva, miközben alaposan végigmérte. - Megnőttél - jelentette ki a lány gömbölyödő felületeit tanulmányozva.<br />
- 4 évig abban a hitben éltem, hogy többé nem jössz vissza, eltemettelek. Az érzéseimmel együtt. És most kérlek menj el,<br />
- Lexi...<br />
- Ma van az öcséd temetése, legalább ezt tartsd tiszteletben. Vagy ha érte nem teszed, hát tedd meg értem. Ha tényleg szeretsz, akkor most elmész - mondta halkan, ámbár olyan határozottsággal, hogy a fiú tényleg megértette, ő már nem az a sérülékeny kislány. - Menj. - mondta, mikor a másik megtorpant az ajtóban.<br />
- Várj, ezt oda szeretném adni - fordult felé, és egy koszos, gyűrött papírfecnit nyújtott felé. - Nyugodj meg, nem egy szerelmi vallomás - bökte ki a lány zavart pillantása láttán. - Tiszteletben tartom Lucas akaratát, de az én szemeimet nem borítja el a gyász. Ezt neked szánta - súgta, majd óvatosan a lány kezébe csúsztatta a levelet. - Még az utolsó pillanataiban is te voltál az egyetlen, akire gondolt - mondta majd kilépett az ajtón, és becsapta maga mögött, bezárva a bánatot és a kétségeket a szobába.<br />
<br />
Remélem tetszett, komiknak örülnék, és remélem megértitek, hogy kevés időm van:D Amúgy mit szóltok az új fejléchez?<br />
<br /></div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-35102279840099779252014-12-31T16:32:00.003+01:002015-05-29T12:55:27.635+02:0057. *Indulatok Harca*<div style="text-align: justify;">
Hello, kedves olvasóim, megérkezett az év utolsó része :DD Wáá, ezzel a résszel szeretnék nektek nagyon boldog sikerekben gazdag új esztendőt kívánni.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/dyYAdJGbpjA?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<br />
<br />
Az élet rohan, néha elsüvít mellettünk. S ha nem figyelünk, csak azt vesszük észre, hogy akaratlanul is, de elvesztünk az idő forgatagában, és egy olyan forgószélbe keveredtünk, amiből képtelenek vagyunk kijutni. Elsodor minket egy kietlen vidékre, ahol csak az idő múlásából tudjuk, hogy igen, még itt vagyunk, életben vagyunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mi csak azt látjuk, ahogy peregnek a percek. Érezzük, ahogy kezek fonódnak körénk, átkarolnak, biztonságban tartanak, majd kezek engednek el és ejtenek bizonytalanságba. Nem maradhat mindenki, bármennyire is szeretnénk, előbb utóbb mindenki elmegy, a kérdés csupán az, mennyi emléket hagynak hátra, amibe kapaszkodhatunk.</div>
<div style="text-align: justify;">
Azt mondják, akit szeretsz, el kell, hogy engedd, s ha ő is szeret, visszajön hozzád. Még ha a halál is ül tort a hervadó múlt fölött, ő akkor is visszatalál hozzád a múlandó halandóságot őrző emlékek tükrében.<br />
Emberek vagyunk. Megszületünk, s meghalunk. De az, ami igazán számít, csupán az a közte eltelt idő. Az aközben megtett tetteink, és az emléke annak, hogy itt voltunk. Még ha kínt süvítő emlékek szelét is sodorja a szél arcunkba, a fájdalmunk bizonyítja, hogy itt voltunk, éltünk, és ezért nem szomorkodhatunk. Örüljünk, mert akit szerettünk élt és itt volt. Őrüljünk mert velünk lehetett, s bárhol is van most, egy része örökké itt marad. Az iránta érzett szeretet és a róla hordott emlékek, amiket örökké magunkkal cipelünk, amíg világ a világ. Azt senki nem veheti el tőlünk.<br />
De előtte meg kell tanulnunk elfogadni azt, ami történt. Csak akkor látjuk meg a rejtett szépséget, ha merünk a rossz mögé nézni. Ha elfogadjuk a rosszat, akkor képesek leszünk meglátni azt, amit a sötét beárnyékolt. Kiléphetünk a fényre. De előtte bátornak kell lennünk.<br />
- Alexis - suttogta a fiú, megérintve a lány vállát, aki időközben lerogyott a földre és arcát a tenyerébe temette. nem is sejtve, hogy valaki a távolból őt figyeli.<br />
Nem láthatta, ahogy ott állt a lépcsőfordulóban, mozdulatlanul, ahogy a levegő bent rekedt a mellkasában, s nem akart többé onnan kiszabadulni. Meredten bámult előre, s hiába hitte azt, hogy képes lesz uralkodni önmagán és az érzelmein, de egy pillanat alatt minden összeomlott, ahogy ismét megpillantotta őt. S egyszerre szakadt meg a szíve, s forrt össze újra, amiért láthatja, de így. Még a távolból is látta a könnyeket az arcán, s melyek úgy keltek új életre a szemén keresztül, hogy kisebb tenger keletkezett lábai alatt. Látta a hófehér kötszert mely úgy tekerte körbe a testét, mintha fojtogatni akarta. Látta, ahogy a hátán kisebb nagyobb vérfoltok tarkították már és a karján is látta a kisebb sérüléseit, amiket szerzett. Bűntudat tört rá, amiért nem tudott korábban érkezni, úgy nem esett volna bántódása. Az életét megmentette, de ettől függetlenül megsérült. És ezért önmagát okolta. De ahogy ránézett, csak a végtelen fájdalmat látta, mely ott gyökerezett mindkettejük lelkében most már.<br />
Oda akart rohanni hozzá, de mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a lábára, s ő képtelen volt megmozdulni. Megértette mit jelent a bárcsak. Azt kívánta bárcsak mellette lehetne, szorosan a karjaiba zárná és addig nem engedné el, amíg mindketten semmivé nem foszlanak a széthullott világegyetem szürkületében. Csak érezni akarta őt, testestül lelkestül, át akarta karolni, beletúrni a hajába, mely most bármennyire is kócos volt, és összeragadt a vértől, szinte az orrában érezte az illatát. Csak lágy csókot akart lehelni ajkára és fülébe súgni, hogy minden rendben lesz. Csak vele akart lenni, beszélni hozzá, szemébe nézni és elmondani mennyire szereti. Elkapni a könnyeit és letörölni, ha újabb születik, s végiggördül arcán. Csak arra vágyott, hogy mellette lehessen.<br />
De bármennyire is fájt a szíve, az ő szemét nem homályosították el könnyek és a tudatát sem árnyékolta be semmilyen bódító köd. Látta az öccsét is, még ha nem is akarta észrevenni őt. Látta a lány kezén olyan fényesen csillogó gyémántgyűrűt, hogy azt hitte menten megvakul ha ránéz. S emlékezett arra a kis meghívóra, melyet nemrég kapott. Emlékezett arra, hogy a lány az öccsével van és vele is lesz amíg világ a világ. Mert a sorsuk külön utakra vezeti őket, távol egymástól. Hiába próbálkozik a két szív, hogy egymáshoz láncolja őket. Ez a szerelem rossz csillagzat alatt íródott...<br />
Will felnézett. Az arca hirtelen komolyodott el, szinte megmerevedett. Nem tudta, hogy örüljön e vagy sem. A bátyját látta, akit szeret, és a vetélytársát is egyben, ki a boldogságára tört, kinek ugyanaz kell mint neki. S ezúttal kész volt harcolni. Még ha fájdalmat is fog okozni ezzel neki, nem hagyja hogy ismét árthasson annak akit szeret. Bár talán nem attól tartott leginkább, hogy ismét összetöri, hanem attól, hogy elveszi tőle, de ezt sosem ismerte volna be. Csak egyet tudott, nem hagyhatta, hogy Alexis közelébe kerülhessen ismét. Mert látta amit látnia kellett, ahogy a bátyja tengerszín szemébe nézett. Még a távolból is ki tudta belőle venni azt a perzselő lángolást, ami sosem szűnt meg lángolni, mikor a lányra nézett. Tudta mire gondol, de nem hagyhatta, hogy valóra váljon. Ezúttal nem.<br />
Alexis felnézett, könnyes szemeit az ég felé emelte, de már késő volt. Semmit nem látott. Ki ott állt egykor, már beolvadt az árnyékba. S ő nem tehetett róla, de egyszerűen a szívében érezte, hogy valami megkönnyebbülés árad szét benne. Nem tudta miért, csak azt érezte, hogy az a fájdalom, ami a szívét nyomta, egy pillanatra elillant, s nem úgy tért vissza mint előtte. Könnyedebb volt. Keservesen kínzó volt még mindig, de valami láthatatlan szeretet kúszott lelkébe, ámbár nem tudta miért.<br />
- Gyere - segítette fel Will a hideg márványpadlóról, ahol eddig csücsült. - Visszakísérlek. A pihenés jót tesz majd.<br />
- Nem akarok pihenni - törölte le egy durva mozdulattal az arcáról a gyémántszín cseppeket. - Nincs szükségem rá. Az még ráér, miután megtettem a kötelességem.<br />
- Miről beszélsz? - ugrott a fiú a lány elé, aki megpróbált elindulni valamerre, a számára teljesen ismeretlen kastélyban.<br />
- Lucast megölték... A legjobb barátom volt. És bosszút állok érte! - hozakodott elő az önfejű terveivel.<br />
- Lexi, félholtan cipeltelek ide vissza, nem hagyom, hogy ismét veszélybe sodord magad. Többé nem.<br />
- Hagynád, hogy a gyilkosa megússza a tettét? - háborodott föl. - Az én hibám az egész! Engem akart, és Lucas ott volt. Ez a minimum, amit megtehetek érte.<br />
- Nem, ne légy ostoba. Semmi nem a te hibád. És Lucas a testőröd volt, a feladata az volt, hogy mindenáron téged védjen. Megtette. És ezért én csak tisztelni tudom, és örökké hálás leszek az áldozatáért.<br />
- Téged ő nem is érdekel, ugye...? - suttogta sírós hangon.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="180" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiQkwHRte4jGV2mUpGcAFllWhk7CJV9XfCe5JybaYedBgJjPWa4rwdlLaNo5eECK6Js8u-hayS2cfLISBeg5iOtVIJUFvQ3qdpJk7_ksk1KN-Y2l1-Uv80bZPz8ShtMBfDcmchPp7XX_ek/s1600/tumblr_nb852y0RKC1rc3z3ro1_500.gif" width="320" /></div>
- Persze, hogy nem, ha rajta múlt volna még mindig ott heverne kint, az erdő közepén, hátrahagyva a vadaknak lakomának - szólt közbe valaki, de a lánynak, nem kellett odafordulnia, hogy tudja ki az. Csak egyetlen embert ismert, aki olyan érzéketlen tuskó, hogy képes kihallgatni mások beszélgetését és udvariatlanul bele is szólni.<br />
- És egy szavát se hidd. A te hibád volt! Az egész! - vágta a lányhoz a szavakat.<br />
- Most azonnal kérj tőle bocsánatot! Vagy most vágom ki a nyelvedet és megetetem veled! - kelt szerelme védelmére Will.<br />
- Azt hiszed te vagy az egyetlen, aki elvesztette őt? Úgy viselkedsz, mintha csak te hiányolhatnád és téged kéne sajnálni a veszteséged miatt. Mert rohadtul tévedsz! És fejezd be az önsajnáltatást! - üvöltött a lányra. - Pedig a te hibád az egész! Ha nyugton maradtál volna, ha legalább egyszer hallgattál volna rám, sőt ha el sem indultál volna, még mindig élne!<br />
- Marcell... - suttogta a lány, bár nem tudta mit kellene mondania, a fiú szavai ott csengtek a fülében, és tudta, hogy igaz amit mond.<br />
- Ne nevezz így - kelt ki magából teljesen.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/JDZaiM8oAOU?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<br />
<br />
A feje vörös volt, a nyakán kidagadtak az izmok és belülről fel akarta őrölni a fájdalom. Szenvedett, ő is elvesztette a fiút, de soha nem mutatta volna ki az érzelmeit. Inkább tudatlanul, ámde kivetítette a dühét. Arra a személyre, akivel inkább egymást kellett volna támogatniuk a nehéz időszakban. El akart lökni magától mindenkit, hogy elvonulhasson a világ elől. Nem tudta hogyan tovább.<br />
- Rohadtul nem tudsz semmit! Nem ez a nevem! Egy ostoba lány vagy! Semmit sem tudsz! - üvöltött. - Aki mindenkit veszélybe sodor. Kihalnak mellőled az emberek, nem tűnt még fel? Mikor fogsz már rájönni erre? Hány embernek kell még meghalnia, hogy rájöjj, te magad vagy a halál?<br />
Will nem bírta tovább nekiugrott, és behúzott neki egyet, üvöltött vele, minden áron el akarta hallgattatni a fiút, mielőtt a lányt még mélyebbre taszítja. A másik nem tett ellene semmit, tűrte ahogy ütlegeli, mintha még élvezte is volna egy kicsit. Száján már vért köpött, de így sem álltak meg a sérelmek, mik száján szöktek ki.<br />
- Addig mentsd a bőröd míg megteheted. Mert te leszel a következő hercegecske - intézte a szavait Willhez. - Mindenkire a hálált hozza.<br />
- Marcell...<br />
- Fogd be! - kiabált, tőle zengett minden fal, minden torony és megremegett minden élő és élettelen is. - A nevem Marcus! De már jogod sincs kimondani. Ahogy Lucas nevét sem veheted a szádra többé. Már épp elég gyászt hoztál a családomra.<br />
- Marcus? Az nem lehet... Nem lehetsz... Te meghaltál! És Lucas...<br />
- Ne vedd a szádra a bátyám nevét! - üvöltött. - A te hibád! Remélem soha nem ereszt a tudat, hogy te vetted el az életét! - üvöltötte még, mielőtt Will szó szerint kitaszigálta az egyik ajtón.<br />
- Tűnj innen! Ne merj a szemem elé kerülni, mert esküszöm, ha meglátlak a közelében megöllek! - sziszegte a fiú.<br />
Alexis nem szólt. Csak állt egy helyben, bámulva maga elé. Mintha valami olyan érdekeset látna a csillogó márványpadlón, a lelógó csilláron, vagy az arany cirádákkal díszített falakon. Elmerült a gondolataiban, és olyan mélyre süllyedt, hogy Will már nem volt biztos benne, hogy visszahúzhatja onnan. Már nem sírt, épp elég könnyet elhullajtott már. Jól ismerte azt az érzést, ami most a lelkében dúlt. Hiszen sok embert elvesztett már. Az édesanyját, a dadusát, a fiút, kit gyermekként szeretet, az igaz szerelmét, és most a legjobb barátja is elsüllyedt az ürességben. Még a tudat, hogy Marcus... Fel sem fogta ami történt. Az egykori barátja és társa, kit szeretett, kit évekig halottnak hitt, élt. De a fájdalom, a sok halál mellett képtelen volt értékelni az életet. A halálban élt. A fiúnak igaza volt. Ő maga a halál. Csak fájdalmat okoz, s akik kiléptek az életéből, ők voltak az okosak, kiszálltak amíg tehették.<br />
- Figyelj rám! Hé! Nézz rám! - próbálta Will visszarángatni a jelenbe, visszahúzni a sötétségből ahová süllyedt, ahol elveszett. - Nem a te hibád. Semmi sem a te hibád! Hazudott! Te megad vagy az élet!<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjjVwuHDwYbHcEERemQ-rbBGMnnjMKNg2K3TLV-OvMI1BvNxSSKHfsPrmIasCeEokC59WpbksNARsMmyUUmCxi7C1PZknASBAQHOZivub6PplB8og4uXT00_obxCfxVOjDmjR51WelpZ1E/s1600/tumblr_mzw1gglzGg1qe7736o4_250.gif" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Én öltem meg...<br />
- Hé, figyelj rám! Ha Lucas itt lenne mit mondana most? - noszogatta a fiú.<br />
- Már nem számít. Mert már nincs itt. Többé nem lesz, miattam.<br />
- De mit mondana? Szerinted így akarna látni? Ha valóban az életét adta azért, hogy te élhess, nem gondolod, hogy értékelned kéne az áldozatát? Szerinted büszke lenne rád? Szerinted megérte meghalnia, ha te csak siránkozol? Azt akarta hogy élj! Ez volt az utolsó kívánsága! És te megtagadod tőle!<br />
Will szavai fájtak. Talán még jobban is mint a másik fiúé. De ezeket hallania kellett. Ezekre a szavakra volt szüksége, hogy elfogadhassa az életet, amit ajándékba kapott. Ez volt Lucas utolsó ajándéka neki, aminél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna. Az élete. Az életet adta meg neki. Nem dobhatja el, nem pazarolhatja el, különben Lucas áldozata lenne hiábavaló. És azt nem engedte volna meg soha.<br />
- Sírhatsz, lehetsz szomorú vagy letört. Lehetsz zaklatott és megkérdőjelezheted a hitedet. De ami történt megtörtént. Gyászold meg, dolgozd fel, és lépj tovább. Ahogy ő akarná! Holnap lesz a temetés, és ajánlom, hogy addig szedd össze magad, mert Lucas nem egy érzelmi roncsot érdemel a koporsója mellé, hanem a barátját, aki mindig is voltál. - vágta a lány arcába, aki meghökkenten bámult rá.<br />
Sosem hallotta Willt így beszélni, ilyen hangnemben, ilyen durván. Főleg vele. El sem tudta volna képzelni, hogy vele ilyen stílusban merne beszélni. De megtette. Mert neki is fáj. Ő is kedvelte Lucast. Ahogy mindenki. És igaza van. Minden szava igaz, bármennyire fájdalmasak is.<br />
- Pihenj le, aludj , és szedd össze magad - terelte be a szobájába és már csukta is volna be az ajtót, de Lexi a kezével éppen résnyire nyitva hagyva megállította.<br />
- Köszönöm Will, mindent. Igazad van...mindenben. - mondta mire a fiú csak egy apró félmosolyt villantott, amolyan fájdalmasat.<br />
- Ha bármire szükséged lenne, csak szólj. Végig a folyosón, balra, föl a lépcsőn, megint balra, előre egy kicsit, a nagy hófehér ajtó az enyém. Ott megtalálsz ha kellenék - mondta a lánynak, de olyan érzéketlenül, majd otthagyta egyedül a bánatával.<br />
<br />
<br />
Daniel a szobájában mászkált fel alá, miközben bölcs tanácsadója fejmosást adott neki. Robert Barthon a korona hű szolgálója, apja bizalmasa éppen megpróbált rájönni mik a fogadott fia tervei. Mert tudta, most, hogy itt van az a lány, Daniel képtelen tisztán gondolkodni.<br />
- Mit fogsz tenni, fiam? - kérdezte az öreg.<br />
- Mivel kapcsolatban? - kérdezte mintha nem lenne nyilvánvaló.<br />
- Tudom, hogy láttad őt. Előttem nem kell titkolóznod. Én megőrzöm a titkaidat. Mit fogsz tenni?<br />
- Szeretem őt...azt teszem ami számára a legjobb... - válaszolt szíve legmélyéről, de még ez sem tudta megvédeni az öccse haragjától,<br />
Az ajtó kivágódott és Will ott állt mennydörgő tekintettel. A bátyjára meredt, szinte átdöfte a pillantásával, lyukat égetett a mellkasába és a szívét szorongatta. Daniel érezte a dühét, ám nem értette miért dühös. Hiszen semmit nem tett. Semmi olyat amiért dühös lehetne rá. Vagy talán meglátta őt, amikor a lányt megmentette? Látta, ahogy a karjába volna, ahogy könyörgött neki, hogy ne adja fel. Amikor ölelte és csókolta a gyönge testet?<br />
- William herceg, jó itthon látni...<br />
- Barthon tanácsadó, kérlek hagyj minket magunkra - morogta az ifjabbik testvér anélkül, hogy a férfira nézett volna.<br />
A kövér férfi szótlanul felállt a karosszékből, ahol eddig helyet foglalt és lassan az ajtóhoz cammogott. Még visszanézett. Tekintetét az idősebb testvér szemébe fúrta és kimondatlanul is fegyelmezte őt, hogy viselkedjen, mert ha az öccsével dacolni kezd annak jó vége nem lehet. Majd becsukta maga mögött az ajtót, ahogy kilépett rajta.<br />
- Will - biccentett felé. - Üdv itthon.<br />
- Bár én is ezt mondhatnám - sóhajtott, majd leült a karosszékbe.<br />
- Mi van öcsi? Morcosnak tűnsz - vigyorgott az arcába.<br />
- Ne feszítsd tovább a húrt! Már így is eleget tettél. - mondta dacosan.<br />
- Beavatnál engem is? Mert tudtommal nem tudom mit csináltam, amivel meg mertem sérteni szerény személyedet - hergelte tovább az amúgy is dühös fiút.<br />
- Maradj távol tőle! - nyögte ki, mire Daniel morcosan meredt rá.<br />
- Miért? Tán félsz? Azt hiszed elveszem tőled? - vonta föl a szemöldökét és farkasszemet nézett az öccsével.<br />
- Nem. Csak ezúttal nem fogom hagyni, hogy megbántsd - válaszolta.<br />
- Nem szándékozom.<br />
- Épp ezért maradj távol tőle! - vágta rá. - Szeretlek bátyám, de egyszerre látom benned azt a férget is, aki összetörte őt. Nem hagyom, hogy bántsd!<br />
- És a riválist is látod, ugye? A hódítót, aki könnyedén elveheti tőled - mondta ki az igazat. - Tiszta szívemből szeretem őt - vallotta be, mire Will még inkább a rivális látta benne. - Épp ezért engedtem el. Veled jobban jár!<br />
<br />
<br />
Nagyon Boldog új évet kívánok minden egyes kedves olvasómnak :D</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-75087575566421006442014-12-11T18:33:00.001+01:002014-12-11T18:33:13.312+01:0056. *Kínzó Tagadás*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Hello kedves olvasók, megérkezett a következő rész, nem fűznék hozzá sok mondandót, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog. És most egy perces néma csenddel emlékezzünk meg a mi szeretett testőrünkről... Lucasról</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/1JuU1YhgxRI?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Hurts - Silver Lining</div>
<br />
Az idő mindent elsodor. Magába szippant és maga alá gyűr, bekebelez mindent, ami valaha fontos volt nekünk. És nem marad helyette más, mint a kísértő magány. A pusztító üresség. És a feneketlen, végzetes sötétség. Felemészt bennünket, belülről falja fel a lelkünket. Elveszítjük önmagunk egy részét. És ha valaki ránk talál ebben a sötétségben, akkor nem azt az embert találja, akik egykor voltunk. De aztán ők is elmennek, mindig, mindenki elmegy, soha nem marad senki mellettünk, visszahullanak oda, ahonnan érkeztek.</div>
<div style="text-align: justify;">
És ismét magunkra maradunk. Egyedül. Elveszve a sötétségben. Pedig tudjuk, hogy a fény csak néhány lépésnyire van, félünk kilépni, mert a fénysugarak megégetnek, így inkább visszabújunk az árnyékba, ahová tartozunk. Mielőtt újra megsérülnénk. Tagadásban élünk. Képtelenek vagyunk elfogadni az igazságot. Magányosak vagyunk, és segítségre van szükségünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
A sötét túlságosan ismerős volt. Az elhunytak fájdalmát sodorta magával. Derengő árnyak szellemei kísértettek benne, ahogy körbefontak mindent és elragadták a lányt, aki az ébrenlét tűhegyes pengéjén lejtett táncot. Lágy, ám szenvedő sziluettet lehelt összedrótozott szíve legmélyéről. Az álom és az ébredés határán lebegett. Nem akart fölébredni. Tagadásban volt. Nem merte kinyitni a szemeit, mert a valóság keserű képe kísértette. A halállal kell szembenéznie ha a fény világában akar élni.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végül az ősi ösztönök diadalmaskodtak. Valami földöntúli erő visszarántotta őt az életbe, és képtelen volt tenni ellene. Gyönge volt, és rettenetesen fáradt. Mégis, amint fölnyíltak a szemei, a lelkébe maró fájdalom is azonnal visszatért. Ismét a lelki összeroppanás élén táncolt. Hiába fájt mindene, hiába érezte a testébe maró, felemésztő kínt, a fizikai poklok poklát, az, amit a szíve legmélyén próbált elnyomni, ezerszer fájdalmasabb volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Csak feküdt kábán, mozdulatlanul, kínok között, és próbált rájönni hol is van. Egy ismeretlen helyen ébredt, egy olyan szobában, amit eddigi életében nem látott még. De túlságosan visszatért a szomorúság, ami ismét emészteni kezdte, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Már semmi nem számított, csak a tudat, hogy ismét elvesztett valakit, aki a világot jelentette számára. Ismét magára maradt.<br />
Azt hitte már nem fog fölébredni többé, talán reménykedett is benne egy kicsit. A történtek után mi értelme lenne, ha ő él és a barátja már nem. Együtt vagy sehogy. Biztonságban volt, legalábbis úgy tűnt, és a sebeit is ellátták. Egy nagy, szoros hófehér kötés szaladt végig a mellkasán, átfutva bal vállán, a hátát szorosan lefedve, kebleit takarva, lenyúlva egészen a köldökéig. Csupán a hasa alsó részét a nyakát és a jobb vállát hagyta szabadon.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mélyen beszívta a levegőt, ami szinte marta a tüdejét, ahogy belélegezte. Óvatosan megmozdult, csupán a kezét mozdította meg. Valami keménybe ütközött, ami szokatlanul puha és selymes volt. Tapogatózni kezdett. Megérintette, újra és újra. Túl kába volt hozzá hogy fölnézzen és meglássa mi az. Végigsimított rajta. Beletúrt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis - lehelte a fiú, aki a lány simogatására felébredt. - Lexi - suttogta, ahogy lerázta a hajáról a kezet, megragadta és belecsókolt, majd újra és újra. - Hál istennek! - lélegzett fel.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végig a lány mellett volt. Ott virrasztott mellette, egy percre sem hagyta magára. Ott maradt vele és csak várt. Imádkozott és könyörgött, esküdözött mindenre ami szent, csak ne vegyék el tőle. De ahogy az órák teltek, úgy nyomta el őt is a fáradtság, és az álom színes bársonyleple borult rá, ő pedig ültében, ráborulva az ágyra, elaludt a lány mellett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem lesz semmi baj - ugrott föl, és közelebb húzta a széket az ágyhoz. - Már biztonságban vagy. Itt már senki nem bánthat! A szavamat adom rá! - mondta, miközben a kezét szorongatta és az arcát simogatva, odébb simított néhány tincset a homlokáról.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyél Lucashoz! - nyögte.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lány csak a fiú aggodalomba torzuló arcát látta, ahogy elfordul, és halkan mond valamit, nem hallotta mit, de sejtette, hogy valami nem jót. De ezúttal nem hagyhatta, hogy megtévessze. Látnia kellett a barátját. Senki nem állíthatta meg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most inkább pihenj - suttogta. - Szükséged van rá. Súlyosan megsérültél. Pihenned kell!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, az még ráér, most Lucast kell látnom - próbálta minden erejét összegyűjtve feltápászkodni, de amint megmozdult, szinte kétrét görnyedt a fájdalomtól, és visszahanyatlott oda, ahonnan mindenáron el akart menni, miközben egy artikulálatlan fájdalmas nyögés szakadt ki a torkából.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rajta már nem segíthettünk. De azt nem fogom hagyni, hogy téged is magával rántson - mondta a fiú, majd intett valamit, és a lány közeledő lépteket hallott. </div>
<div style="text-align: justify;">
Túl fáradt volt, és gyenge, és minden annyira fájdalmas volt, hogy képtelen volt oldalra fordulni, hogy lássa mi folyik körülötte. Csupán egy árnyat látott a szeme sarkából, de máris tudta, hogy bármire is készül, azt nem hagyhatja. Zörgést hallott, és rettenetes fertőtlenítőszag csapta meg az orrát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Will? - esett pánikba, ahogy rájött ezek mire is készülnek. - Ne merd! - próbált tenni valamit, de egyszerűen a fájdalomtól mozdulni se bírt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt csak érted teszem, meg kell értened. Így lesz a legjobb - mondta, de a lány abban a pillanatban csak a fékezhetetlen dühöt érezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem teheted - suttogta, és megérezte, ahogy a fémes orvosi szerszám átüti a bőrét, és a karja azonnal zsibbadni kezd, ami egyre inkább szétárad az egész testében. -Ne...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Shh - csitította. - Semmi baj. Csak nyugodj meg. - súgta, miközben a haját simogatta. - És most pihenj. Aludj csak. - motyogta, és Alexis bármennyire is küzdött ellene, a fáradtság elragadta, és egy olyan világba száműzte, ahol nem ő irányított. - Ezaz. Aludj - suttogta halkan, inkább csak magának, mikor a lány légzése lelassult és egyenletessé vált.</div>
<div style="text-align: justify;">
Will csak ült az ágy mellett, egyik kezével a lány kezét fogva, míg másikkal arcát és haját simogatta, ahogy áhítattal nézte. A feje oldalra billent, ahogy elaludt, pont a fiú tenyerébe temetve arcát. Olyan békés volt, és Will megerősítette magát abban, hogy jól döntött. Még bőven lesz ideje Lucas miatt szenvedni, legalább egy kis ideig megkímélheti őt még ettől. Nem akarta szenvedni látni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Köszönöm, Dr. Browen. Máshogy nem nagyon sikerült volna visszatartani. - hálálkodott a fiú az orvosnak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak a kötelességemet tettem, felség. Amúgy sem lenne szabad felkelnie. Pihennie kell, sokat. Súlyos sérülései vannak. - mondta az idősödő doktor, majd meghajolt és távozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hmm, ez aztán a bölcs döntés - jegyezte meg a másik szobában tartózkodó férfi, aki nemrég osont be. - Benyugtatózod, csakhogy nyugton maradjon? És még azt állítod szereted...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ki vagy te, hogy megkérdőjelezd a döntésemet? Megsérült, és pihennie kell! És amíg én vagyok a koronaherceg, én döntök - válaszolt feldúltan. - És mivel nekem volt annyi lelki erőm, hogy idehozzam őt, és ezáltal megmentsem, így szerintem pont neked nincs jogod beleszólni a döntéseimbe. És különben, így is elég baja van, csúnyán megsérült, ráér azokkal foglalkozni miután felépül.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te tudod, felséges herceg - mondta a másik egy utolsó pillantást vetve a lányra. - De csak, hogy tudd, mindenkinek joga van saját döntéseket hozni, pont őt fosztanád meg tőle? - vágta hozzá, majd elhagyta a szobát.<br />
- Maradj mellette - vetette oda az utasítást a fiatal társalkodólánynak. - Egy pillanatra se hagyd magára! És amint felébred azonnal szólj nekem!<br />
- Igenis, felség - motyogta a lány a fejét lehajtva, majd a herceg elhagyta a szobát, és az ajtó csapódásával mintha nem csak a nyughatatlanul honoló némaság maradt, de a feltépett sebek véres lábnyoma is.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis pedig elsüllyedt. Elveszett egy képzelt világban, mely minden sötétségével kísértette. Fogságba esett két szívdobbanás között, melyben egy egész örökkévalóság játszódott le. Árnyak érkeztek, és bekebelezték. Egy olyan helyre vitték, ahol már senki nem érhette el őt többé. visszacsalogatták őt a múltba, hogy a régi sebek ismét felszakadjanak, és friss vér fakadjon belőlük.<br />
<i><br /></i>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/sf6mkYz4mx0?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Daughter - Medicine</div>
<i><br /></i>
<i>Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után lassan kinyitotta a szemeit. Ugyanabban a szobában volt, ahol eddig. Rácsodálkozott a körülötte lévő világra. Egyedül volt, vagy talán mégsem. Egy magas, daliás ifjú árnyéka vetült rá. Ott magasodott fölötte. Rá várt, hívogatta őt, vissza az életbe, vagy talán épp ellenkezőleg. Halkan suttogta a nevét. Valamit mindenáron el akart mondani neki.</i><br />
<i>- Alexis, jöjj velem - nyújtotta felé a kezét, és ahogy a lány elfogadta, szinte hátba vágta a felismerés. Belé hasított a tudat, egy pillanat alatt. Azonnal felismerte kinek a kezét fogja.</i><br />
<i>Az alak ott magasodott pont mellette, ámbár arcát nem láthatta, mintha ezzel akarnák büntetni. A kezét viszont érezte. Erős volt, és kemény, és olyan hatalmas, ahogy kezébe zárta a lány apró tenyerét. De hideg volt, túlságosan hideg.</i><br />
<i>- Ez most a valóság? Vagy csak a fejemben történik?</i><br />
<i>- Jöjj velem - suttogta ismét, és a lány érezte, ahogy a kezénél fogva húzni próbálja valamerre.</i><br />
<i>Felkészült a fájdalomra, de az ezúttal nem érkezett. Fellélegzett. Hagyta, hogy a kéz felsegítse és vezesse, arra amerre csak akarja. Mert bízott benne. Jobban mint saját magában valaha. Kivezette őt a szobából, egy idegen helyen járt, de ez nem számított, mert ő vele volt. De egyedül voltak senki más, csak ők. Mintha megfagytak volna a valóság jégtükrében.</i><br />
<i>- Miért hagytál egyedül? - szólt a lány megtört hangja.</i><br />
<i>- De hiszen el sem mentem.</i><br />
<i>A fiú nem állt meg, tovább vezette az ismeretlen ösvényeken, hatalmas kapukon keresztül, magasra törő, hivalkodó falak mellett, nem állt meg, de ahogy egyre inkább haladtak előre, úgy kezdtek felszínre törni a rég eltemetett emlékek, melyeket a lány mindenáron megpróbált elfojtani magában. A gyerekkora meghatározó pillanatai próbáltak áttörni az elnyomott tudatán keresztül. Akaratlanul könny fakadt a szeméből. Aztán a fiú megállt és felé fordult. Az arca fényben ragyogott, földöntúli fényben.</i><br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj7E8elTzZSRUCJ88BC9lGA0z3ESnwF1kiJQ920D2yqLgigaJ0vxBexSEg2f6syE72H-pUU5FqJTTz-ZU7dAj8ivEs5dJkJn_UseJh_vsnZjzMvTzMrDZeESJQ3zE_EpKuw2Hmswk2HSbc/s1600/tumblr_m1wpsoI8bk1rt18aeo2_500.gif" height="149" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<i>A fejében közben egyre erősebben próbált előtörni az egyik kép. Egy lány emléke volt, egy fiatal, életvidám kislányé, akinek hosszú ragyogó haja volt és boldogságtól csillogó csokoládészín szempárral meredt az elé tárulkozó világra. Még csak egy gyerek volt. Még nem tudta mi vár rá a jövőben. Hogy az élettörténetét a szerettei vérével írják majd meg és saját könnyei közt olvassa el azokat a sorokat. Csak élvezte az életet.</i><br />
<i>- Hová tűnt ez a lány? - szólt a távolból a fiú hangja.</i><br />
<i>- Meghalt - válaszolta a lány anélkül, hogy levette volna a szemét a vidám kislányról, akit megpróbált örökre kiirtani magából. - A szeretteivel együtt. Felemésztette a fájdalom.</i><br />
<i>- Ne hagyd elveszni - suttogta, és a szemében olyan őszinte szomorúság ült, hogy a lány egy pillanatra a saját halálát látta abban a kihalt ürességtől nyüzsgő szempárban. - Ideje mennem...</i><br />
<i>- Kérlek ne! Ne menj! - könyörgött.</i><br />
<i>- Nem maradhatok, nem tartozom ide. Többé nem - mondta halkan, és a szeme sarkából lassan tört elő egy ragyogó fényben úszó csepp.</i><br />
<i>- Egyszer megígérted, hogy sosem hagysz el. Vagy már elfelejtetted? - kérdezte, és valahogy sikerült elérnie, hogy ott előttük megjelenjen az a bizonyos emlék.</i><br />
<i>Ismét ott álltak azon a mezőn, 12 évesen, fájdalmak között. A halál szelével üldözve. Csupán 5 év telt el azóta, mégis mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Csak álltak ott, a naplemente halvány fényei között, és abban a varázslatos pillanatban a szél messze sodorta a fájdalmat, ami már napok óta kínozta őket. Nem szóltak, csak bámulták a horizonton lebukó napot. Nem volt szükség szavakra, mindketten tudták, hogy a következő napon egy új nap fog virradni, mert valaki, akivel törődtek, és szerettek létezett, de többé nincs köztük.</i><br />
<i>- Mindenki elmegy. Senki sem marad. Kihalnak mellőlem az emberek. Előbb-utóbb mindenki elhagy majd.</i><br />
<i>- Nem! Tévedsz! Én nem megyek el! - válaszolta. - Sosem hagylak magadra. Erre a sza</i><i>vamat adom.</i><br />
<i>- Hol van most az a srác, aki ezt ígérte? - kérdezte sértetten.</i><br />
<i>- Meghalt, mert azt is megígérte, hogy téged az élete árán is megvéd - válaszolt halkan. - De ez nem jelenti azt, hogy végleg elmegyek. Mindig itt leszek veled. De most már ideje mennem. Nem lenne szabad itt lennem.</i><br />
<i>- Maradj, csak egy kicsit még! - borult a nyakába és szorosan magához ölelte. - Ne menj még! Nem vagyok kész, hogy elengedjelek. Ezt már nem élem túl!</i><br />
<i>- Hidd el, minden rendben lesz. Nem vagy egyedül. És én is itt leszek, vigyázni fogok rád, ahogy mindig is tettem - suttogta, de a hangja már túl messziről szólt, és hirtelen elenyészett, eltűnt a lány karjai közül, akit pedig visszarántott a valóság. Nem maradhatott tovább ő sem, mert ha még egy percet marad már nem tud visszalépni a halál kapujából.</i><br />
<i><br /></i>
- Lucas... - ébredt föl, és tekintetével máris a fiút kutatta. Ezúttal nem volt olyan könnyű mint az álmában. Nem csak a valóság tért vissza, de vele együtt a fájdalom is. Ám ezúttal ez sem állíthatta meg. a fogát összeszorítva tűrte a húsába maró kínt.<br />
- Hercegnő, nem szabad fölkelnie! Pihennie kell! - próbálta a felügyeletével megbízott szolgálólány visszanyomni az ágyba, ám ez sem volt elég. - Szóljatok a hercegnek - kiáltott ki a lány, bizonyára az ajtó előtt álló őröknek. De Alexis megállíthatatlan volt.<br />
- Hagyd őt! - tört bele Will magabiztos hangja a csöndbe, mire a lány azonnal hátrébb ugrott. - Pihenned kell! - parancsolt rá a fiú.<br />
- Nem, meg kell keresnem Lucast! - válaszolta a lány.<br />
- Lexi...Lucas már...<br />
- Ott vár kint! - erősködött. - Mennem kell!<br />
- Nem, nem hagyom, hogy fölkelj! Pihenned kell!<br />
- Hát próbálj csak megállítani! Nyugtatózz be, de én akkor is oda fogok menni - lökte le magáról a fiú kezét.<br />
- Makacs egy nőszemély vagy! Akkor legalább hadd segítsek! - mondta, majd segített neki felülni, bár a lány ezt is nehezen engedte. - Várj, foglak, csak szép lassan!<br />
- Will jól vagyok! Tényleg. Csak látnom kell Lucast!<br />
De nem volt jól. Csapdába esett az elméje játékaiban, a fantáziavilágában és a tagadásban. Belekapaszkodott az első reménysugárba, ami felcsillant előtte, csak hogy ne fájjon annyira. Megragadta a lehetőséget, hogy elmenekülhessen. De ezzel csak elrejtőzött, elbújt a valóság elől.<br />
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, mind nehéz és fájdalmas, először megpróbálunk okokat, kifogásokat gyártani, bármi érthető választ találni a kérdéseinkre, de a válasz az, hogy nincs jó válsz. A halálra nincs válasz. A halál elfogadás, és elengedés. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy felkészülünk, és ha eljön, hát szembenézünk vele.<br />
Alexis Willbe kapaszkodott. Rettenetesen fájt mindene, de képtelen lett volna egy helyben maradni. Pokoli kínokat élt át, mégis csak ment előre a feje után. Kiment a szobából, pont mint álmában. Ugyanott járt, de a fiú nem volt ott.<br />
- Lucas? Lucas??<br />
- Alexis! - kezdte halkan Will.<br />
- Lucas?<br />
- Alexis! - mondta hangosabban. - Nem jön ide. Ő meghalt.. - suttogta halkan.<br />
- Nem, az előbb járt bent nálam. Azt mondta itt lesz! - válaszolta, de nem volt teljesen józan, mintha elvesztette volna az eszét. - Mindjárt itt lesz! - de szemébe bánat könnye gyűlt, mi végiggördült arcán, ahogy megpróbált tagadásba temetkezni.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgDjFdbE31GVQrwMCulmN4e5HauTNZkjMZNgOJQwpYi5r2qa5tpsF73-FQ29nHk7oHRtg_vzMUVTNIXOXm-C3PzP1-6YIXDWNSFdw1Zjvpia9L1nh5eornN6tzHQSthWL9-DwJnhJT1kjY/s1600/809642.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgDjFdbE31GVQrwMCulmN4e5HauTNZkjMZNgOJQwpYi5r2qa5tpsF73-FQ29nHk7oHRtg_vzMUVTNIXOXm-C3PzP1-6YIXDWNSFdw1Zjvpia9L1nh5eornN6tzHQSthWL9-DwJnhJT1kjY/s1600/809642.gif" height="135" width="320" /></a></div>
<br />
- Lexi, nem jön ide. Halott. És ezt te is jól tudod. Ott voltál vele! Ne hazudj magadnak! Vagy nézz szét, keresheted bárhol, de nem találod meg, csak a testét, de abban már nincs élet! És ezt minél előbb elfogadod annál jobb.<br />
- Nem, ő nem halhatott meg. Ő Lucas. Ő legyőzhetetlen - vetett ellen kétségbeesetten a lány, de a hite kezdett megrendülni.<br />
- Ő is csak egy egyszerű halandó. Tudom, a barátod volt, és hidd el, teljes szívemből sajnálom, de az a legfontosabb, hogy te élsz! Élned kell! Ő is ezt akarná!<br />
- Nem, nem, nem lehet halott - kiabálta. - Nem lehet halott - ismételte, de ezúttal szavai csupán suttogva kúsztak elő a homályból. - Nem lehet halott - tátogta, és ez volt az a pillanat, amikor megvilágosult előtte az út, és minden, amit megpróbált elfojtani, hirtelen zuhatagként zúdult rá.<br />
A halál feldolgozásának 5 szakasza van, és mindegyikkel egyenként kell megbirkóznunk. Az első a tagadás. Mind illúziókba ringatjuk magunkat, hogy ne kelljen szembesülni a valósággal. Hazudunk magunknak. De a végén, kénytelenek vagyunk rájönni, hogy akit szerettünk nincs többé, és ezen már nem tudunk változtatni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy továbblépünk, és reménykedünk, hogy egy másik életben, ismét egymásra találhatunk.</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-70466248228674741842014-12-05T16:58:00.000+01:002014-12-05T16:58:10.508+01:0055. *Bíborszín Vércsepp*<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/JGOY2ZHIRks?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Another Empty Bottle - Kathy McAllister</div>
<br />
Mintha minden megszűnt volna. Az idő megállt telni, a tér belesüppedt egy folyamatosan ismétlődő körforgásba, ami újból és újból ugyanazokat a képkockákat játssza és minden elfoszlott. A hangok eltompultak, pedig korábban tisztán hallatszott az a keserű üvöltés és a vádló kiáltások, amiket a lány kiadott magából. Minden lassított felvételként mozgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Úgy tűnt mintha a téridő összeomlott volna. Mintha a fennálló lét, a világ olyan ingatag lenne, hogy a fájdalom ki tudja billenteni a jól megszokott egyensúlyából. Mintha egy tiltott világba csöppentek volna, amely éppoly törékeny, mint a boldogság, mely pillanatok alatt darabjaira tud robbanni, széttépve ezzel a dobogó emberi szíveket is, mik bosszút esküsznek mindennek a nevére mi szent.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te szemét gyilkos! - hasított a kiáltás bele az elnémult messzeségbe. - Megölted őt! - ütötte teljes erejéből a herceg mellkasát a lány, de mintha egy tömör kőfalnak ment volna neki, meg sem érezte a másik, csak komoly arccal állta. - Hogy tehetted?!</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<span style="text-align: justify;">A fiú csak állt egy helyben nem törődve a lány kirohanásával. Az érzelmi kitörése fölött szemet hunyt, ámbár egy kis idő elteltével, mikor csak nem fejezte be, már kezdte idegesíteni, és tovább nemtudta türtőztetni az indulatait.</span></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most már elég legyen! - ragadta meg a lányt és megrázta a vállánál fogva. - Hagyd abba! Legyen már végre egy kis méltóságod! - üvöltött rá teljes erejéből. - Hercegnő vagy! Úgyhogy hagyd abba a siránkozást és fogd be végre, különben nem állok jót magamért!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vedd le rólam a mocskos kezedet - üvöltött vissza a lány. - Ne merj hozzám érni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most lett elegem a játszadozásból - kiabálta, majd dühében megütötte a lányt, aki hirtelen megtántorodott és képtelen volt elhinni, hogy kezet emelt rá. - Én figyelmeztettelek, de te nem értesz a szép szóból! Elegem van! Visszajössz velem, és soha többet nem hagyod el az engedélyem nélkül még a szobát sem, különben végzek mindenkivel, akit valaha ismertél!</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis gyűlölködve meredt rá, majd a háta mögé nyúlt, s kitapogatta a ruhája alatt rejtőző pengét. Eldöntötte magában, bosszút fog állni a barátjáért, még ha ezért saját kezét is kell vérbe mártania, de megtorolja a halálát. Mert Lucas nem érdemelte ezt, s kötelessége így tennie, ha azért végződött minden így, mert őt próbálta védeni.</div>
<div style="text-align: justify;">
A herceg megragadta, és közelebb rántotta magához, de a lány még nem tudta elővenni a fegyverét. Ölelgetni kezdte, s a lányban feltört a kényszert, hogy puszta kézzel essen neki, leküzdve minden undorát. El akarta taszítani magától, de semmire sem ment, ekkor a fiú már egyre követelőzőbbé vált, egyre szorosabban tartotta és tapogatni kezdte mindenütt, hiába ellenkezett a másik.</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhPUKVnh11bqc3wRM5A6udsZnbZ2oezpkUDwqgKjf6ArU3tNUrmFD6MU0F8RhjAT_rEZknhR56g3RkU0v1gjfVBub9mxdkyeHcbFQZD_wy3CZBc7cxtV7P9ayiynZhwsEwFBixeb1-0NZg/s1600/tumblr_mzw1gglzGg1qe7736o2_250.gif" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Ne! Hagyd abban, ne merj hozzám érni! - esett kétségbe a lány, ahogy rájött a fiú szándékaira.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Épp eleget vártam már - nyögte állatiasan. - Épp itt az ideje, hogy megtudd ki itt az úr! - morogta, miközben a lány pólója után kapott és megpróbálta lerángatni róla, ám akkor elérte a tőr markolatát és előrántotta.</div>
<div style="text-align: justify;">
A pengét villámgyorsan húzta elő és a fiú torkának szegezte, aki ennek ellenére is csak vigyorgott rá, miközben állatiasan nevetett. nem vette őt komolyan, még úgy sem, hogy egy pillanat elég lett volna neki, hogy keresztül metssze a torkát. És a lány meg is akarta tenni, de hirtelen képtelen volt megmozdulni, minden hite elszállt és egyszerűen nem tudta megtenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Egy ilyen kis fogpiszkálóval semmit se érsz. Főleg ha használni sem tudod!</div>
<div style="text-align: justify;">
Azzal a herceg megragadta a kezét, és kicsavarta belőle a fegyvert, mire a lány egy nagyot sikkantott, ahogy kis híján eltörte a kezét, és a fegyver a földön landolt. Már nem maradt ütőkártyája, meg kellett volna tennie, amíg volt rá lehetősége. Majd a fiú meglökte és a földre taszította, fenyegetően magasodott fölé. Alexis megpróbált hátrébb kúszni, menekülni, vagy bármi, késleltetni az elkerülhetetlent, de tudta, esélye sincs.</div>
<div style="text-align: justify;">
A herceg durván megragadta a bokájánál és visszarántotta áthúzva ezzel a lányt a tőrén, aminek pengéje a hátába vájva szaggatta át a ruháját, belemarva a bőrébe, hosszú mély vágást ejtve rajta. Hallotta ahogy felszakad a bőre, és a fülében sistergett a sikolya fájdalmas lüktetése, ahogy kiszakadt a torkán. Alexis üvöltött fájdalmában, ahogy a kés a bőrébe hatolva kínzó fájdalmat okozott neki, bár ez semmi volt a tudathoz képest, hogy tudta mi vár rá. Nem tudta hol sérült meg, az egész háta lüktetett a lapockájától egészen a derekáig a gerincén keresztülfutva, meg vissza. Olyan fájdalmat érzett, hogy nem kapott levegőt néhány pillanatig, és utána is csak fájdalmasan tudott hozzájutni.<br />
De nem adta meg magát. A teste ívbe feszült a fájdalomtól, ahogy hátából ömlött a vér, és a tőr pengéje még mindig a felhasított bőrébe mart. De nem adta meg magát, mocorogni kezdett kínjában, de ezzel csak azt érte el, hogy a kés tovább vándorolt a testén felsebezve a még szabad bőrfelületét. A tőr a vállánál volt, a bal lapockáját sebezve. Nem törődött a keserves kínnal, ami minden mozdulatánál egyre mélyebbre fúródott a felsértett bőrében. Addig ficánkolt, míg kikerült alóla a fegyver, akkor odakapta a kezét. Nem a markolatot találta el, hanem ujjai a pengéjére fonódtak, belemarva a tenyerébe, de ez a fájdalom már nem számított. Sem kevesebbé, sem többé nem tette a kínt, amit eddig is átélt. Ha meg is hal utána, de előtte bosszút áll a barátjáért. Nem tétovázott, célzás nélkül a fiú felé vetette a karját a tőrrel benne. De nem ért sokat, hiszen csupán az arcán ejtette egy hosszú vágást. A halántékától az állkapcsáig hasította fel a fiú bőrét, alig elvétve a szemét. Ám a fiút ezzel a tettével csak még dühödtebbé tette.<br />
- Te ostoba lány! Most már elég! - sziszegte a herceg, fölé tornyosulva. A felhasított bőre alól, apró vércseppek potyogtak, egyenesen a lány arcára. Dühös volt, megelégelte Alexis ellenállását, így előhúzta a kardját és a lány torkának szegezte, a csillogó élű fegyvert. Ám az nem félt, inkább a halál, mint a rá váró szörnyűség. Ám a herceg nem akarta bántani, egyelőre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha az enyém nem lehetsz, hát másé sem leszel! - hörögte. - Ha nem leszel az enyém, esküszöm itt és most megöllek! - szorította túlságosan a lány nyakához a fegyvert. - Hogyan döntesz?</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis nem válaszolt, csak mereven állta a tekintetét. Tudta mit akar, meghal, de nem lesz az övé. Inkább megy Lucas után, de vele nem lesz. Hát tessék ölje meg, csak szívességet tesz neki. Minek maradjon életben, a legjobb barátja meghalt, a szerelme mást szeret, az apja csak rákényszeríti az akaratát, nincs miért maradnia. Mozdult. A fejét oldalra rántotta, mire a penge a torkának finom bőrét sebezte fel ezúttal. Még szerencse, hogy a herceg észnél volt, és időben elrántotta a pengét, mielőtt komolyabb baj történt volna. Ám Alexis így is komoly, sok vérveszteséggel járó sérülést okozott magának. A nyakán ejtett vágáson hirtelen ömleni kezdett a vére, és már az egész felsőteste vérben úszott, ahogy a hátán és már a nyakán is folyt a vér.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ostoba lány, hát inkább meghalnál minthogy velem légy?! - üvöltött rá. - Hát rendben, megteszem amit kívánsz, de előtte még az enyém leszel - vicsorogta, és a lány már túl gyöngének érezte magát, hogy ellenkezzen. Megmozdulni sem volt ereje. És olyan fáradtnak érezte magát. Szinte úgy érezte menten elalszik. De ébren kellett maradnia. Miért is? Azt nem tudta, de érezte, hogy valami fontos történik. Tompán hallotta a hangokat, beszéd csapta meg a fülét. Talán a herceg beszél neki? Nem, ez más volt. Ketten beszéltek fölötte. De nem tudta kik, így erőt vett magán és lassan kinyitotta a szemét, amik időközben lecsukódtak. De nem látott mást, csak a forgó fellegeket és a szemei előtt összefolyó fák lombkoronájának zöld fényét. Homályosan, tompán érzékelt mindent, ámbár tudta, valaki eljött, hogy megmentse őt.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/ItGa4LuF-Cw?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Athlete - Wires</div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Hozzá ne merj nyúlni - üvöltötte a harcos, aki a szép hölgy megmentésére érkezett, miközben a fiú felé rontott, aki menten felpattant és kardot vont ellene. Egymásnak estek. Kiabáltak, szidták egymást, s szüntelenül viaskodtak.</div>
<div style="text-align: justify;">
Az újonnan érkezett elszörnyedt, amikor megérkezett. Hallotta a sikolyokat, és azonnal az elméjébe kúszott a kép a lányról, kinek ragyogó barna szeme van és káprázatos mosolya. Azonnal felismerte és bárki is állt volna az útjába képtelen lett volna megállítani őt, olyan elszántság tombolt benne. A szerelmét hallotta, hozzá sietett, hogy megmentse, mert belehalt volna, ha bármi történik vele. És rettegett attól a gondolattól, hogy későn érkezett. Mert csak a rengeteg vért látta a lány körül, és egy mozdulatlan testet nem messze tőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Neked ehhez semmi közöd, tűnj innen és megkegyelmezek - mondta Caspian. - A lány velem van!</div>
<div style="text-align: justify;">
- De igen közöm van hozzá, amíg arról a lányról van szó, aki hozzám tartozik - sziszegte a fiú arcába. - És megbánod, amiért bántani merted - taszította el magától és behúzott neki egy nagyot, amitől az elterült a földön. - Alexis - suttogta, miközben hozzá sietett és letérdelt mellé. Elszörnyedt a rengeteg vértől, ami beterítette őt. A tőlük nem messze lévő holttestre már nem is mert nézni, épp elég fájdalom volt neki a lányt így látnia. Rettegett tőle, hogy elveszíti. De Alexis már a szemét is alig tudta nyitva tartani. - Ne aludj el! Térj magadhoz! - suttogta, miközben a homlokát a lányénak vetette és közelről nézett bele a kába szemekbe, amik zavarodottan meredtek előre, miközben ajkai aléltan elnyíltak. - Ne halj meg. Neked élned kell! - suttogta, miközben egy könnycsepp hullt rá az arcára. - Szeretlek - suttogta és gyengéden megcsókolta. - Szeretlek, az életemnél is jobban - lehelte, majd ismét csókot lehelt ajkaira. - Kérlek térj magadhoz és boldogan halok meg helyetted, csak ne add föl!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Takarodj a közeléből - üvöltötte a másik és a fiú csak azt érezte, hogy valami a húsába mar. A karját találta el, hosszú mély vágás szaladt végig rajta, amit ha csak egy pillanattal később ránt el, levágja az egészet. Rettenetes kín futott végig a testén, de ennek ellenére megragadta a saját kardját és lesújtott a fiúra. A mellkasán ejtett vágást, a vállától a köldökéig hasított kardjával és a fiú elterült mellette, de nem foglalkozott vele, csak a szeretett nő fölé hajolt és az arcát simogatta, ahogy karjából közben csöpögött a vér, s a lányéval keveredve a földön, valami meghitt borzongás futott végig rajta, ahogy elterült rajta. Ott feküdtek, az erdő közepén és nem tudták megélik e a másnapot, de legalább együtt voltak. Mert ha a sorsuk nem is, de a végzetük egymásba fonódott és egymás karjában léphetnek át egy másik helyre, ahol talán egymáséi lehetnek. De a fiúban ott tombolt az elnyomhatatlan kényszer, hogy meg kell őt mentenie, még az élete árán is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mindig szerettelek - suttogta Daniel lágyan, elterülve a lány mellett. - Ne merészelj meghalni!</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú először nem hitt a fülének, mikor a lány kiáltását meghallotta, azt hitte képzelődik, de aztán ismét meghallotta, és képtelen volt nyugton maradni, a szerelme bajban volt, és segítenie kellett neki. Villámsebesen csörtetett felé, meg sem állva, csak ment egyenest előre a vakvilágba, dühödt tekintettel és harcra készen, hogy leszámoljon azzal, aki bántani meri. Mióta elhagyta abban reménykedett, hogy láthassa még egyszer utoljára. Ám nem így akarta azt az utolsó találkozást, hogy ténylegesen az utolsó legyen. A saját életét is feláldozta volna érte, csak hogy ő élhessen. Mert jobban szerette a lányt, mint a saját életét.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis körül megszűnt a külvilág, elveszett a világban, megfeledkezett önmagáról. Elvesztette a teste fölötti irányítást, nem tudott mozogni, érzéketlenné vált, és kezdett elsüllyedni az önmagának kreált sötét ürességben. Fázott, remegett, és nem tudta mi történik körülötte. Tompán hallotta a körülötte lejátszódó zajokat és hangokat. Majd valami forró simult a testének, ám nem tudta mi, vagy ki az, ösztönösen úgy érezte, hogy nem akar elhúzódni előle.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy meleg, ismerős tenyér ért az arcához. Gyengéden simult hozzá, finoman érintve, túlságosan úgy érintette őt, ahogy már nagyon rég nem érintette senki. Elfojtott emlékeket hívott elő belőle. Ám nem tudta beazonosítani az érintést.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis! - búgta az ismerős hang és ő akarta is volna válaszolni, de már arra sem futotta az erejéből, hogy kinyissa a szemét. Képtelen volt eszméleténél maradni, kezdett megszűnni körülötte minden, már csak a hangokat hallotta, amik egyre kétségbeesettebben szólongatták. - Kérlek! - Kétségbeesettnek tűnt a hangja, érezte, ahogy közelebb húzódott hozzá. A testét az övéhez préselte és magához vonta az elgyengülő testét. Nehézkesen mozgott, és erősen zihált, mint aki mindehhez az utolsó erejét használja fel. Talán így is volt, ez a gondolat végtelen szomorúsággal töltött el. - Ne! Kérlek! Ne merj itt hagyni! Élned kell!</div>
<div style="text-align: justify;">
Megszorította a lány kezét, forró tenyerébe zárta, majd meleg csókokat lehelt tenyerébe. Nedvesség csöpögött az arcára, mintha apró, forró esőcseppek lettek volna. Könnycseppek voltak, a fiú sírt. Félt attól, hogy elveszíti őt. Az arcát olyan közel fektette le az övé mellé, hogy összeért a bőrük, majd a leheletét, az ajkait érezte magán. Alexis dühös volt, amiért lehet utolsó pillanatait érte és mégsem volt képes, hogy kinyissa a szemét, és felnézzen rá még utoljára. Mondani akart volna még neki valamit, elmondani azt, ami benne kavargott. De a sötétség túl hamar érkezett, közölve vele, hogy sajnos nem rajta múlt. Bekebelezte a lelkét, megfosztva őt a külvilág minden zajától. Hirtelen megszűnt minden érzés. Aztán már csak lebegett a semmiben, nem érzett többé semmit, úszott a néma sötétségben, ami magába foglalta őt, többé nem eresztve.<br />
<br />
<div dir="ltr" style="text-align: start;">
</div>
<div style="text-align: center;">
Lágy szellő kél, s messze sodródik,</div>
<div style="text-align: center;">
Kezem ismét, kezed köré fonódik,</div>
<div style="text-align: center;">
Arcomon könnyek, érted születnek,</div>
<div style="text-align: center;">
Félek, mind légzéstelen szüntetnek,</div>
<div style="text-align: center;">
Ha ajkaid közül, már nem szökik szó.</div>
<br />
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<br /></div>
<div dir="ltr" style="text-align: start;">
</div>
<div style="text-align: center;">
Véredben fekszünk, egymást ölelve,</div>
<div style="text-align: center;">
Idő múlásában, fájdalomtól tördelve,</div>
<div style="text-align: center;">
Tiltott álmot őrzök, s te is hordozod,</div>
<div style="text-align: center;">
A vérben keveredve, reád gondolok,</div>
<div style="text-align: center;">
Ahogy kísértő halál körénk lopódzik.</div>
<br />
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<br /></div>
<div dir="ltr" style="text-align: start;">
</div>
<div style="text-align: center;">
Ha kell, veled halok, nem engedlek,</div>
<div style="text-align: center;">
Meghalok inkább, de el nem feledlek,</div>
<div style="text-align: center;">
Utánad megyek, ha szólít a végzet,</div>
<div style="text-align: center;">
Veled tartok én, nyelve a mérget,</div>
<div style="text-align: center;">
Mert nélküled, létemnek oka nincs.</div>
<br />
<div dir="ltr" style="text-align: center;">
<br /></div>
<div dir="ltr" style="text-align: start;">
</div>
<div style="text-align: center;">
Fölöttünk az ég, rózsaszirmot hint,</div>
<div style="text-align: center;">
A mában inkább veled halok, mint,</div>
<div style="text-align: center;">
Holnaptól kínzó magánytól féljek,</div>
<div style="text-align: center;">
Egy nélküled való világban éljek,</div>
<div style="text-align: center;">
Hol egykori létednek nyoma sincs.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
/Halálos Szeretet/</div>
<div style="text-align: center;">
/Én írtam/</div>
<br />
<div>
<br /></div>
<br /></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<div>
Daniel, ahogy ott volt mellette, ahogy a karjában tartotta, egyszerűen megszűnt a világ. El is felejtette mennyire hiányzott neki ez az érzés, ahogy megérintheti, a testét a testén érezheti, még ha mindketten halálukon is voltak szinte. Ölelte őt, csókolhatta, és boldogan meghalt volna, ha egy percet boldogan eltölthet vele. Csak érezni akarta őt, kétségbeesetten érezni akarta. A csókját, az érintését, arra vágyott, hogy azt mondja szereti, hogy érte él, hogy a szemébe nézhessen és elvesszen bennük, csak ölelni akarta örökké. De ez a pillanat sem tarthatott örökké, s kénytelen volt dönteni.</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Hangokat hallott, valakik közeledtek. már a távolból hallotta, hogy az öccse az. Nem tudta mit tegyen. Hagyja ott a szíve választottját, aki lehet...aki haldoklik. Vagy maradjon és az öccse szeme láttára kelljen végignéznie a halálát. Nem, ha Will rátalál a lánynak még van esélye, ha azonnal a palotába vágtat vele megmentheti. Nem maradhatott ott. És bármennyire is fájt neki, de ott kellett hagynia. Fájó szívvel és végtagokkal, de feltápászkodott és elvonszolta magát pár méterrel odébb, s tisztán látta onnan, ahogy Will megérkezik, majd kiabál egy kört a társával, s nem habozva a lányt a karjaiba kapva elindul, hogy megmentse őt. Ó, ő ostoba, hát mit is képzelt? Persze, hogy ott van Will, hát mit hitt, hogy felszívódott? Alexis vele van, és vele is lesz, soha nem lesz az övé, nem veheti el Willtől. Ó, ostoba, hirtelen meglátta és azt hitte minden olyan könnyű, de nem. Semmi nem volt könnyű. Ugyanis soha nem lehet a lánnyal. Ő jobbat érdemel, Willt érdemli, s ő nem lehet vele, még csak rá sem nézhet, különben rögvest meggondolja magát. De el kell őt engednie. Nem hozzá tartozik...</div>
</div>
</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-43815962539497351352014-11-16T12:27:00.002+01:002014-11-16T12:27:29.959+01:0054. *Megtorlandó Áldozat*<div style="text-align: justify;">
Hello emberek! Sajnálom a késést, de káosz mostanában minden nap, infóverseny, fizika, TZ-k , felelések, tudjátok, csak a szokásos sulis dolgok. Ja meg mostanában az edzésekre is bejárok...DE!<br />
Visszatértem! Megérkezett a következő rész, aminek megírása közben én rendesen könnyeztem, úgyhogy zsepi legyen a közelben! Én szóltam! Jajjj, fú ez nagyon nagy nagyon..fúú rész lesz úgyhogy inkább nem dumálok tovább. Remélem tetszeni fog, bár nem hiszem...<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/XaKr98ktoxU?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Cahsing Cars - Snow Patrol</div>
<br />
- A francba - horkant fel a vezető Lexi mögött. - Ez így nem fog menni. Össze kell zavarnunk őket! - jelentette ki, mikor már hosszú órányi vágta és hajsza után az üldözőik még mindig a nyomukban voltak és ők képtelenek voltak lerázni őket. - Lucas, rád bízhatom? - kérdezte, és mielőtt a lány egyáltalán felfoghatta volna, hogy mi is történik, a mögötte ülő fiú már a derekánál fogva könnyedén megragadta és mintha súlytalan lenne, átemelte a másik fiú nyergébe, a testőre mögé.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Most mi történik?! - kérdezte, de választ már nem kapott. Csupán arra volt ideje, hogy karjaival átölelje a barátját és mellkasánál szorosan összefonja kezeit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem lesz semmi baj! Megígérem - mondta Will.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A herceggel mi kicsit kifullasztjuk és feltartjuk őket. Bármit is hallasz meg ne merj állni, visszafordulni pedig végképp ne merj. - fegyelmezte a fiút, mire az szófogadóan bólogatott. - Tarts délnyugatra, ha eléritek a királyi kastélyt biztonságban lesztek. Alig egy órányira járhatunk tőle. Ne állj meg! - mondta még, majd rácsapott a ló farára egyet, amitől az felhergelte magát és azonnal szélsebes vágtába kezdett, eltávolodva, hátrahagyva a többieket.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz rá! - kiáltott utánuk valamelyik fiú, de Alexis már képtelen volt megállapítani melyikük lehetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lányban azonnal rossz érzés vert tanyát és elszorult a torka, ahogy felidézte a legutóbbi alkalmat, mikor legutóbb hátrahagyott valakit. Ezúttal ketten is maradtak, és bármennyire is fájt beismernie, mindketten fontosak voltak a számára. Képtelen lett volna elviselni a tudatot, ha elveszíti őket. Nem, már túl sok embert vesztett életében. Őket nem fogja. Ők erős harcosok. Ők visszatérnek hozzá. Legalábbis bízott benne, és reménykedett, hogy az életben több embert már nem kell elveszítenie. Ám az élet, s a végzet még sok dolgot tartogatott számára. Lehet nagy hatalmú hercegnő volt, de ahhoz még neki sem volt hatalma, hogy az élet s halál között döntsön.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Eközben jónéhány mérföldnyire, sűrű, sötét erdőségeken keresztül, egy hatalmas kőből épült palota tört a fellegek felé az erdő gyűrűjében. Szokatlanul csöndes nap kelt aznap, és ragyogta be az épületet, betörve a réseken és beszivárogva a falak közé. Különös volt ez a meghitt nyugodtság, általában a folyosók zengeni szoktak a hangoktól és érzelmekkel átitatott kacajoktól. Ezúttal másképp volt. És ez mindenkinek feltűnt, és hiányérzetet keltett a legtöbb szívben. Meg kellett találniuk az okát, mert valami hiányzott ezáltal az életükből. Valaki hiányzott.</div>
<div style="text-align: justify;">
A legmagasabb toronyból hangok szűrődtek ki, ám a bent lévők igyekezték palástolni ezt. Egyszerre aggódtak, izgultak és fantáziáltak, vajon mi is történhet most. Ők azonnal rájöttek miért nem zengnek hangoktól a folyosók. Alexis nem tartózkodott a kastély falai közt, hogy kiabálhasson.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nekem nem tetszik ez, Hope - aggodalmaskodott az idősebbik lány. - Mi van ha baja esett, és mivel mi nem szóltunk, hogy eltűnt komolyabb baja lesz?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jajj Christina nyugodj meg! Ismered őt, biztosan semmi baja! Valószínűleg Willel romantikázik valahol. - reagálta le egyszerűen. - Te is láttad, hogy utána ment, és ő sem jött vissza, biztosan vele van, és ha Lexi bajba is keveri magát, ő ott van mellette, hogy kihúzza belőle.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nekem akkor sem tetszik ez, hogy hazudunk az apjának, mikor fogalmunk sincs hol lehet! Szólnunk kellene, hogy legalább kerestessék őt vagy valami.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te meghibbantál? - horkant föl s másik. - Ha Lexi megtudná, hogy beköpted őt az apjának, aki ezért korábban hazakényszerítette elevenen nyúzna meg téged, velem együtt, amiért nem állítottalak meg. Will vigyáz rá! A mi dolgunk csak az, hogy fedezzük őket, amíg ők elvonultak. Nem tennél meg ennyit a barátodért?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ahhj, rendben. De ha bármi történik vele miattunk azt sosem bocsátom meg neked! - mondta kissé nyűgösen.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mégis milyen bajba kerülhetne? Szerinted mégis mit csinálhatnak? - vonta föl a szemöldökét a vörös lány. - Nyilván enyelegnek valahol egymást ölelve - vetette fel a témát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hope! - förmed rá az illemtudóbb lány. - Még csak bele se gondolj ilyesmibe! Tudod, hogy azt nem szabad házasság előtt! Alexis sem tenné, bármennyire nem tiszteli a hagyományokat!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gondolod te - vetette oda neki. - Sok mindent nem tudsz te róla. Korántsem annyira ártatlan mint amilyennek hiszed!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te meg miről beszélsz? Ugye nem..?! Csak nem tudsz valamit? - támadta le azonnal.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Semmi többet mint te - hárította. - De mindketten jól ismerjük! Nem arról híres, hogy betartja a szabályokat. Gondolj csak bele. Egyszerre két lehetséges jelölt is van, aki melegíthette volna az ágyát, és egyikük még mindig a képben van. És ő a jövője része is lesz!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hope, te most komolyan a barátunkat becsméreled, miszerint odadobta magát az egyiküknek? - háborodott fel Christina.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem, szerintem egyáltalán nem gond, ha egy kis kalandra vágyik mielőtt végleg elkötelezi magát. Semmi baj nincs ezzel - mondta, mire a másik lány kidülledt szemekkel nézett rá. - Csak azt ne mondd, hogy ha Daniellel nem tette meg, Willel miért ne tette volna? A bátyja elhagyta őt, Will végig itt volt mellette, sőt hamarosan felségül is fogja venni. Egy kis bánatűzés, hogy elfelejtse a bátyust!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz a szádra! - intette le a másik. - Nagyon remélem, hogy nem saját tapasztalatból beszélsz!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, akkor tételezzük fel, hogy eddig semmi nem volt köztük. De most már vagy két napja mindketten nyomtalanul felszívódtak, miután együtt távoztak! Szerinted mégis hol lehetnek? - tette fel a kérdést, ami a másik lányt is elbizonytalanította. - Semmi gond Christina. Fiatalok, sőt, Alexis még szó szerint egy gyerek. És hamarosan meg kell komolyodnia és felnőnie a feladataihoz. Legalább előtte szórakozhat egy kicsit. És a leendő férjével teszi. Nincs ezzel semmi baj. Nem kell mindig a jókislányt játszani.</div>
<div style="text-align: justify;">
Kopogtak az ajtón. Mindketten elhallgattak, majd komolyságot erőltettek magukra, és fölvették az álcájukat. Az ajtóhoz lépett egyikük és résnyire kitárta, majd fejet hajtott, mikor a király állt ott a lánya után érdeklődve.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis? Hát nem érzi túl jól magát, elkaphatott valamit. De ne aggódjék felség, bizonyára csak egy kis megfázás vagy hasonló - mosolygott. - De felségednek nem kellene látnia, talán fertőző. És a hercegnő külön kérte, hogy senki ne zavarja. Pont két perce aludt el.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Orvos látta már? - kérdezte és már azonnal fordult is az őt kísérő egyik őrhöz, hogy azonnal a királyi orvosért küldjön.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen felség, talán egy órája. Azt mondta minden rendben lesz, csak egy kis pihenésre lesz szüksége.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - mondta. - William tud már róla? Nem szeretném, hogy ő is elkapja. Az elkövetkező napokban szeretném ha mellettem lenne. Meg kell beszélnünk egy-két dolgot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó, attól tartok késő. - játszotta meg a sajnálkozót a lány. - A herceg ragaszkodott hozzá, hogy muszáj látnia őt, és hiába próbáltuk megállítani berontott és sajnos sikerült elkapnia. De Christina mellette van, ne aggódjék felség. - hazudta szemrebbenés nélkül a lány, majd a király távozása után megkönnyebbülten sóhajtott. - És még azt hittem, Lexinek erőlködnie kell, hogy átverje - kacagott.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/hOyklj5YpII?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Amen Omen - Ben Harper</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Reménysugár ragyogott le a menekülésre kényszerültekre. Ám ez a reménysugár nem egy kósza fényfoszlány volt áldást hordozva, ez a fénynyaláb gyászt és fájdalmat is hozott magával. Az erdő sűrűjéből kivált valami, egy magas torony, majd még egy, amik nem messze tőlük magasodtak a fák fölé, a felhők felé nyújtózva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez az, most már biztonságban leszünk! - jelentette ki Lucas, oldalba bökve a lovat, de az csak nem akart megmozdulni. - Jajj nemár, ne most add fel! - morgott, majd mikor rájött nincs értelme, inkább leugrott és lesegítette a lányt is, hogy gyalog érik el a tőlük alig 200 méternyire lévő palotát. - Gyerünk Lexi, már mindjárt ott vagyunk és... - de nem tudta befejezni, amit mondani akart, és Alexis soha nem is tudta meg mit akart mondani, mert hirtelen elhallgatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lucas? - szólította a lány, de a fiú nem mozdult, megmerevedve állt egy helyben, nem szólt, csak tátogott. - Lucas?! - szólt hangosabban, már riadtan, de nem számított, már semmit nem tehetett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Lucas nem válaszolt, nem tudott már. - Lucas, mi a baj? - és a lány akkor meglátta miért. A fiú nyakából kiállt valami hosszú, barna és a végén vörös tollak voltak, ahogy a ruha a fiún is kezdte felvenni ezt a színt. Egy nyílvessző volt, ami pont a keresztcsontja alatt, a toka mellett és a szíve közelében fúródott a mellkasába. Alexis nem tudta pontosan megállapítani a hirtelen riadalmától és a hirtelen felhabzó vértől, ami megvadult folyamként bugyogott föl a fiú torkából.</div>
<div style="text-align: justify;">
Dakota a hirtelen riadalomtól megbokrosodott, a kantárját kitépte a sebesült fiú elgyengült kezeiből, fellökte a tántorgó testőrt és elvágtázott a messze erdőbe. Lucas kezét a torkára szorította, majd megpróbált egyensúlyában maradni, ahogy a lányba kapaszkodott, aki minden erejét összeszedve megpróbálta megtartani őt, de nem sikerült. Lucas pedig a földre került.<br />
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhcRfWnOJHIr6HHtiLcozXm0OhVi-7aihbOtspHeOnpbhWm7BIh80QGryqBFkBFlAV5o4U7nivRUIpNT30lpNdY3nwqsy7SqlkIk5qxkfXD5wS_9U8CEAPNBq7d_dzvmOr2vC7tOi5kVL8/s1600/nenenenene.gif" height="261" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Ne! Lucas! Ne ne ne ne ne! - kapott utána a lány és a földre rogyott mellette. - Úristen, Lucas - riadt meg és hirtelen nem tudta mit kellene tennie, vagy mondania. - Lucas - lábadt könnybe a szeme, ahogy tudatosult benne mi is fog történni a legjobb barátjával. - Minden rendben lesz. Nem lesz semmi baj! - mondogatta mindkettejük megnyugtatására, de az igazság az volt, hogy mindketten tudták, semmi sem lesz rendben.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Me...mene..külj - hörögte kidülledt szemekkel, miközben a szájából vért prüszkölt és a lány az ölébe húzta a fejét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem hagylak itt. - szorította meg a kezét, de a fiú túl gyönge volt már, hogy ő is jelét adja, érzi a lányt. - Nem megyek el! Rendbe fogsz jönni. Hallod? - de mindketten tudták, hogy az elkerülhetetlen be fog következni. - Nem lesz semmi bajod!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menj - nyögte, de már a szemeit is képtelen volt nyitva tartani, mégis, utolsó leheletéig érte aggódott. - Sze..ret..lek, Lexi - súgta utolsó lélegzete erejével, amivel a lelkét is kilehelte, s a lány nézte és csak nézte, de nem látott semmit. A szeme csukva volt, a végtagjai elernyedtek, a keze kicsúszott az övéből és a mellkasa megszűnt mozogni. A feje oldalra billent a lány ölében, s többé nem szólt semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ne, Lucas, ne csináld ezt! Nyisd ki a szemed! Nem halhatsz meg! Nem hagyhatsz el te is! Könyörgöm ne halj meg - borult rá a fiú testére, melyben már életnek lángja nem motoszkált, a legapróbb szikra is kihunyt. - Lucas! - sikította. - Lucas! NE!! - zokogott, nem is törődve azzal, hogy aki lelőtte a fiút, bizonyára ott ólálkodik a közelében. - Ne! - üvöltött olyan hangosan, hogy még a szomszéd királyságban is hallották a hangjából kiszűrődő fájdalmat.</div>
<div style="text-align: justify;">
Végigsimított a fiú fehér arcán, mely olyan volt akár egy jégszoboré, már nem volt benne élet, s ezt a porcelán arcot összevérezte, mert a keze csupa vér volt, ahogy a fiú a karjaiban vérzett el. Ujjai vékony vörös csíkot hagytak ott, ahol megérintette, a járomcsontja vonalán, a homlokán, s az állán, amit könnyei keserves zápora azonnal le is mosott róla. A fiú, aki nem csak a</div>
<div style="text-align: justify;">
fogadott testvére, de egyetlen igaz barátja is volt, ki mindent tudott róla, ki vele élte át minden fájdalmát, ki támasza volt mióta csak az eszét tudja, meghalt. Azért adta az életét, hogy ő élhessen. S a lány, abban a szent pillanatban, ahogy a fiú vére a kezére került, megesküdött, hogy bosszút fog állni a gyilkosán, bárki is legyen az.<br />
<br />
<div style="text-align: center;">
Habzik, akár vér az ajkán,</div>
<div style="text-align: center;">
Mi kimondatlan marad aztán,</div>
<div style="text-align: center;">
S könny folyik le rideg arcán,</div>
<div style="text-align: center;">
Elbukott a hosszú harcán,</div>
<div style="text-align: center;">
Mit mindörökké érted vívott.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Mikor hófehér kezedre szárad,</div>
<div style="text-align: center;">
A hős vérével kevert bánat,</div>
<div style="text-align: center;">
Halálos bosszú lelkedbe árad,</div>
<div style="text-align: center;">
Így borul rá sötét árnyad,</div>
<div style="text-align: center;">
Mely a tetem fölé görnyed.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Hamar elillan, mind a zűr,</div>
<div style="text-align: center;">
S felbukkan a sikoltó űr,</div>
<div style="text-align: center;">
Mit kesergő szív már nem tűr,</div>
<div style="text-align: center;">
Mert lelket összezúzva gyűr,</div>
<div style="text-align: center;">
A testet égető kínszenvedés.</div>
<div style="text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
Öledben növő vérvörös folt,</div>
<div style="text-align: center;">
S szemedből már könnyet olt,</div>
<div style="text-align: center;">
Karodban fekszik, rideg a holt,</div>
<div style="text-align: center;">
Mert igazából halott, halott volt,</div>
<div style="text-align: center;">
Kit nem voltál kész elengedni.<br />
<br />
/Halott volt.../<br />
/Én írtam/</div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
S ahogy elnézte a mozdulatlan tetemet a könny függönyén keresztül, valahol, a tudata mélyén felrémlett benne valami. Három kisgyermek képe, akik gondtalanul játszadoztak egy mezőn. Milyen szép is volt még akkor az élet. S mennyi minden változott azóta. A három gyermek nincs többé. Már Csak Alexis Lawson van. Már nincs többé sem Lucas, sem pedig Marcus Martinson. A három gyermek közül már csak ő maradt, mert a barátai a Martinson testvérek egyesültek a túlvilágon. Marcus halála után jópár évvel, a bátyja is követte őt, és a lány ténylegesen egyedül maradt. Már csak őt várják a túloldalon.<br />
Ahogy visszarévedt a gondolatai elfojtott szálain, ahogy visszautazott az elfeledett múltba, ismét láthatta őket. Mosolyogtak rá mindketten. S felrémlett benne az a pillanat, amikor utoljára látta a fiatalabb testvért, kinek utána halálhírét kapta. Felrémlett benne az eskü, amit a két testvér egymásnak tett. Aznap Lucas mondott valamit, amit be is tartott:</div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Az életem árán is meg fogom védeni.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis arcán egy könnycsepp gördült végig. Megérintette a fiú arcát ismét. Ott látta maga előtt, a fiút, akire ha gondolt, csak szép emlékek jutottak eszébe, aki egész életét arra áldozta föl, hogy a lány mellett legyen, hogy őt segítse. Aki az életét is adta érte, hogy ő élhessen. Megmentette őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Betartottad a szavad - szipogta. - Megérdemled, hogy békére lelj. Megérdemelsz minden jót. Mert egyetlen jó dolog voltál az életemben. Kívánom, hogy találd meg a boldogságot valahol, ahová ezután kerülsz. Kívánom, hogy találj rá odaát az öcsédre.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mily megható - érkezett valahonnan a gúnyos megjegyzés. - Szegény kis testőr, ha hallgattál volna rám talán még élne. Ki tudja, talán egy napon ő lehetett volna a királyi hadsereg vezére, de már biztosan nem lesz az. - ugrott le a lováról a közeledő, s elküldte az őt kísérő őröket. - Hát nem jöttél még rá, hogy én mindig megkapom amit akarok? Ostobaság volt a részedről azt hinni, hogy elmenekülhetsz előlem! Már eldöntöttem, hogy akarlak! És amit akarok, azt megszerzem! Az ostobaságodéért ez a szegény ártatlan fiú fizetett. Pedig még oly fiatal volt!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te szemét! - nézett fel rá gyűlölettel izzó szemekkel Alexis.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vigyázz a szavakkal, hercegnőm! Mára épp elég rossz döntést hoztál! De köztük a legostobább az volt, hogy azt hitted van esélyed ellenem és a semmirekellő kis barátaid megmenthetnek. Nem kellene, ennyire bíznod az emberekben. Mint láthatod, el is buktak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit tettél velük?! - kérdezte, miközben óvatosan megemelte a halott fiú fejét, és lehelyezte a földre.<br />
Lucas mozdulatlanul terült el a földön. Nem mozgott, nem lélegzett, már nem élt. A feje oldalra billent, és szemei lélektelenül meredtek a semmibe. Halott volt. De a lány nem törhetett össze ismét.Erősnek kellett maradnia, hogy megtorolhassa őt, majd ha végzett utána lesz ideje könnyeket hullajtani, de amíg az a szemét él, aki ezt tette vele, addig nem, a bosszú az első. És hiába meredt rá a fiú könyörgő, semmibe meredő tekintete, még ez sem volt képes megállítani őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgO-K3oEZBprZWSIbzYz_vwMPsU5dYiutzR299mWYq-Z5__NPoRBgUoWrfcQNoy2QSGUxwgLK9ZU_mLRtL6sGeXIWgA1rA5AfOF-06WzHUC_FcSCIC2WpdfwuOYDPpPykHcITjopL_T7kY/s1600/tumblr_mv3ehtFfsv1rlpvspo1_250.gif" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
- Én semmit. Az ostobák az hitték összezavarhatnak azzal, ha különböző irányokba indulnak el, de én végig a prédát követtem. Ez a vadászatban a csel drágám. És mint látod, le is lőttem a vadat, aki a préda és közém állt - vigyorgott gúnyosan, majd a földön elterülő testre nézett. - Nagy vad! De ez a természet törvénye, az erősebb megöli a gyengébbet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te gyilkos! - üvöltötte, majd felé csörtetve ütni, rúgni, püfölni kezdte mindenütt, ahol érte. - Megölted őt - sikította, miközben a mellkasát ütlegelte zaklatottan, ám a herceg meg sem érezte a sírástól összeroppant, zaklatott lány csöppnyi erejét. Inkább csak kiélvezte a pillanatot, hogy demonstrálhatta, itt ő az úr. Megtörte őt!</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexisben viszont olyan elszántság ébredt, mint korábban soha. A nála lévő tőr felizzott és égetni kezdte a bőrét. Mintha a lány érzéseiből táplálkozott volna. A lány bosszút akart állni, megtorolni minden cselekedetet, amit a herceg követett el ellene. Azt akarta, hogy szenvedjen. Hogy átélje azt a fájdalmat, mint amit neki okozott. Meg akarta ölni. Bosszút állni a barátjáért, aki még az életét is feláldozta, hogy őt mentse...<br />
<br />
<br />
Ki akar jelenleg kivégezni? Én magamat, amiért ezt tettem...</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-51903954715541879202014-11-06T22:14:00.002+01:002014-11-06T22:14:40.107+01:0053. *Alexis Lovagjai*<div style="text-align: justify;">
Helló kedves olvasók, hosszú idő után megint visszatértem. Mostanában túl sok az a kis szünetecske nem, amit egyébként nagyon sajnálok, de mostanában minden full kusza körülöttem... Edzések, ellógott edzések, új hobbim is van, órákat buszozok mostanában csak úgy körbe körbe a városba, mert megnyugtat és elmélkedek az élet dolgain, valamint próbálok mélyebb érzéseket előhívni magamból, de nincs semmi csak a sikoltó üresség...hmm igazán költői. Oké elég a kifogásokból. Itt a rész vagy nem? Remélem tetszeni fog, megsúgom, nevessetek amíg tudtok, Marcell hülyeségein, mert hamarosan vége lesz a vicces dolgoknak és nem marad más mint a könnyek...<br />
<br />
<br />
Alexis nem merte kinyitni a szemét. Szorosan behunyva tartotta, míg leért azon a pár méteren. Aztán valami megtartotta a semmiben. Karok fogták közre és fonódtak köré és biztosan tartották. Érezte, ahogy egy meleg kar simul a hátára és egy forró kéz tartja a combjainál, a térde alatt. Saját testén érezte, ahogy az izmok megfeszülnek körülötte, bár tudta, hogy a fiúnak semmi nehézséget nem okoz a súlya, csupán azért csinálja, hogy ezzel is idegesítse.<br />
Érezte, ahogy a karja közrefogják a fiú nyakát, s ahogy annak selymes haja karjának bőrét csiklandozza. Lassan kinyitotta a szemét és kilesett az ujjai közt, mivel kezével eltakarta az arcát. Egy égő szempár acélszürkéje nézett vissza rá, ami úgy virított ki a késő délutáni derengő fényben, akár az égő jég. Egy jégtömb volt, mint maga a fiú is, titokzatos, tömör, áthatolhatatlan és megfejthetetlen, ami most jeges tűzben égett és felkorbácsolta a jégszikrákat, mik ide oda cikázva jártak táncot az acélszín parázsló színében. Talán nem is jéghegy volt, inkább egy izzó kard, ami most próbál kihűlni, amit erőssé kovácsolnak, ez volt maga a fiú. Egy beszélő, kicsit túl sokat is beszélő fegyver.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lány összeszedte magát és elkapta a tekintetét, ezúttal megadta magát, nem volt kedve az állandó kis harcias játékukhoz, amivel egymást bosszanthatták. Még ha ezzel a tettével át is adta maga fölött a hatalmat a fiúnak, de képtelen volt tovább nézni a lángoló fagyosságot, ami megdermedt ereit lobbantotta lángra. Elfordította a fejét. Az őszülő levelektől barnult avarra nézett, ahol az ő törött testének kellene lennie. Jól tudta, a fiú elkapta.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEBh7NlbftMdQ1Ey3ysaXfVJPtJGd5zCIyH3Z16mZeq9cTyrfn1ZmWxlWN7kY6Khcu5Wx_m60Z0TCHOF4CqchiLwZnFUsdQBkvsesjoxz8frJ6Eu_10Ha-yRaELSkZrUha2RXtIlTYbjg/s1600/stefan-catches-elena-o.gif" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiEBh7NlbftMdQ1Ey3ysaXfVJPtJGd5zCIyH3Z16mZeq9cTyrfn1ZmWxlWN7kY6Khcu5Wx_m60Z0TCHOF4CqchiLwZnFUsdQBkvsesjoxz8frJ6Eu_10Ha-yRaELSkZrUha2RXtIlTYbjg/s1600/stefan-catches-elena-o.gif" /></a></div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Most már letehetsz - nyögte ki a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó azt hittem azért nem szólsz, mert élvezed, hogy egy ilyen férfi mint én a karjában tart - vágta rá vigyorogva. - Végre egy igazi férfi, nem egy puhány hercegecske, jól mondom? - vonta föl a szemöldökét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Álmodban - vágta rá. - Tegyél már le!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Még meggondolom. Azzal semmit nem érek ha leteszlek, ismét dumálni kezdenél, és nem hagynál békén. És így még bajt sem tudsz legalább okozni. Úgyhogy, maradsz! - vezetett le egy kisebb elméletet. - Meg persze ez a hős lovag jutalma, aki megmentette a bajbajutott királylányt. Ha már a hercegnőt nem nyerem el, meg a fele királyságot, akkor legalább ez maradjon meg nekem. - vigyorgott, mire a lány arcára kiült a vágy arra, hogy megüthesse. - Jólvan angyalka leteszlek, csak ne nézz így rám - mondta, majd mikor a lány lába ismét biztos talajon állt kedve lett volna valami jót visszaszólni, de végül nem tette. Nem süllyed le az ő szintjére.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Abbahagynátok végre egymás piszkálását, még mindig olyanok vagytok mint a gyerekek. Mindketten - jegyezte meg Lucas, miután sikeresen landolt mellettük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megnyugodhatsz, te sem változtál semmit, ugyanolyan komoly vagy és illedelmes - mondta a másik fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Pff, évek óta nem találkozunk és mikor újra látlak a képembe vágod, hogy egy szerencsétlen idióta vagyok. Azért még mindig van bőr a képeden, öcsém - mosolygott egyet megveregetve a fiú vállát, majd a lányra nézett és ismét elkomolyodott. - Menjünk mielőtt észrevesznek. Így is elég kockázatos volt, hogy értem jöttetek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Oké, most az egyszer igazad van. Ti várjatok itt, csöndben. Luke figyelj rá, hogy nehogy megint bajba keverjen minket - emelte ki. - Én szabaddá teszem a kivezető utat - mondta, majd kihúzta magát és a kapuhoz szambázott, amit csupán két fiatal katona őrzött.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Idegesítő egy alak - jegyezte meg a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó, ha tudnád mennyire - fintorgott halkan kuncogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A herceg hívat téged - vetette oda az egyik őrnek, mire az kihúzta magát és elindult. - Téged is. Majd én őrködök addig - mondta a másiknak, de az nem mozdult. - Hát jó, én szóltam, te nézel szembe a herceg haragjával - vonta meg a vállát, mire az újonc őr azonnal elsietett, a fiú pedig intett a többieknek, hogy jöhetnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Will nem messze a kaputól állt. Fel alá mászkált és azon gondolkodott mit tudna tenni. Ki kellett hoznia onnan a lányt, de egyedül semmi esélye nem volt és még a terepet sem ismerte, ez egy lehetetlen küldetés volt. De nem adta fel. Ki kellett hoznia onnan, akár az élete árán is.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Will! - rikkantotta a lány, mire a fiú felkapta a fejét, és csodálkozva meredt a felé sebesen közeledő tüneményre. Egyszerűen nem hitt a szemének. Majd megindult felé. Ott közeledett a szerelme, és felé futott. És ő mindenáron érezni akarta. A kis testet a karjába zárni, érezni a melegét a testén, ahogy bőr feszül a bőrnek, ahogy a lány karja a nyaka köré fonódik, ahogy magához szorítja, ahogy megérzi illatát. Akarta őt, testestül-lelkestül.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgzdZJABfkPcvEIu3D61iNasTo-dlpHGoB4gD_w-ToIAGgnZ8-642LzbuWxXBXuQeDfpLzP1vyIH0RB8prv7KNJlvjPD48_tIFsqiunBv26gYKrraaL-XdJrlbtHmK8XsR8Ri0-IObDquE/s1600/tumblr_n2cjrwHj1P1rvs3t1o7_250.gif" height="208" width="320" /></div>
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
A karjaiba zárta. Szorította, magához vonta a törékeny testet. Ott volt, érezte a bőre melegét, hajának selymes táncát a kezén, ahogy átkarolta és az orrába kúszott a lány kellemes illata. kétségbeesetten érezni akarta őt. És ott volt. Őt fogta, őt érezte. Vele volt!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis - lehelte megkönnyebbülten.<br />
Szinte egymásba forrtak, ahogy kétségbeesetten szorították a másikat, mert korábban azt hitték, soha többé nem láthatják a másikat. Olyan erővel szorult össze a két test, hogy kétséges volt elválnak e valaha. Elfojtott érzelmek hada bontakozott ki karjaik mentén, ahogy egymást szorították. Ám ez nem tarthatott örökké, s a pillanat varázsának vesztével, hirtelen előbukó érzelmeik is tovaszálltak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Menjünk gyorsan, mielőtt még feltűnik nekik, hogy eltűntünk - jegyezte meg komor hangon az íjas vezér, majd felpattant a fekete lovára.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
Will elengedte a lányt és fújtatva nézett fel az alakra. Legszívesebben leütötte volna. Végre nyitott felé a lány és az az idióta meg mindent tönkretesz. De nem szólt semmit, csupán a lovához lépett és fölpattant rá. Alexis viszont egy pillanatra nem kapott levegőt, mikor tudatosult benne, hogy ők négyen vannak, de csupán három lóval jöttek. És bizonyára nem a fiúk fognak egymás mögé beülni, hanem ő lesz az, akinek valamelyik daliás ifjú mellé fel kell pattannia a nyeregbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
Will és Marcell is észrevették ezt, és minden áron azt akarták, hogy ők legyenek azok, akik mögött, vagy előtt a lány helyet foglal, mert elé csörtettek és lovaikkal megállva előtte a kezüket nyújtották felé. És a lány megértette miért volt a két fiú annyira ellenséges egymással.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy hatalmi harcot vívtak egymással, a hierarchia rendje szerint, hogy melyikük legyen az alfa. És a lány kegyeltje határozta meg ezt. Ha Willt választja, akkor ő kerül fölénybe, ám a másik nyilván nem fog behódolni és folyamatos csatározásra számíthat és gúnyos beszólásokra. Ha viszont a másikat, akkor is gúnyos beszólások célkeresztjébe kerülne, és még a fiú szóvá is tenné, hogy az altestük összesimul a nyeregben. És őszintén szólva, egyiket sem akarta. Így inkább eltaszította a fiúk felé nyújtott karjait és továbbcsörtetett, Lucashoz, aki az ő lován, Dakota hátán ült. Mosolyogva nézett le rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak nem a drága jó testőröd társaságában akarsz utazni? - vonta fel a szemöldökét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán zavar? - kérdezte mosolyogva. - Mert akkor mehetek Willel is, ami miatt az a másik végig piszkálna, vagy azzal a zsarnok parancsnokkal, aki akkor is piszkálna, ha vele mennék.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Miért, szerinted akkor megkönyörül rajtad, ha velem jössz? - vonta fel a szemöldökét a fiú.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Reménykedek benne, mivel téged láthatóan nem utál, ami nála ritka - fintorgott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hallom ám! - szólt mögülük. - És megjegyezném, hogy megint ostobán viselkedsz!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Muszáj neked mindig beleszólni a döntéseimbe? - vonta kérdőre a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, mert nyilvánvalóan rossz döntéseket hozol! Gondolkozz csak! A hercegecske nyilván utánunk fog jönni, és akkor te kénytelen leszel vele menni, aki alig ismeri az erdőt és valószínűleg elkapnak. Viszont én évek óta ismerem az erdőt, vakon is eligazodnék benne, és még a lovam is gyorsabb, és megjegyezném, hogy a társaságom sem elhanyagolható.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ennyire azt, akarod, hogy veled menjek? - vonta fel a szemöldökét a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Dehogy. Ki vágyna a te társaságodra, angyalom? Az őrületbe kergetsz! - kelt ki belőle ismét a bunkó énje. - Csak ha valami történne, akkor megint mentőakciót kellene szerveznem, mindezt azért, mert a drága kiskirálylány ismét rossz döntést hozott. És már elegem van abból, hogy mindig utánad kell futkosnom.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor legközelebb ne gyere utánam - vonta meg a vállát a lány, majd a kezét Lucashoz nyújtotta, hogy húzza föl maga mögé, de erre nem került sor, mivel az ideges Íjász leugrott lova hátáról, odacsörtetett és megragadta a karját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bocs hercegnőm, de megesküdtem, hogy megvédelek. És nem hagyom, hogy megint fejtörést okozz nekem - morogta durván. - Úgyhogy te velem jössz!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vedd le róla a kezed, különben most választom el a végtagodat a testedtől - szegezte neki Will a kardját.</div>
<div style="text-align: justify;">
- És akkor ki védi meg? Te? Ugyan kérlek! De tessék, akkor ölj csak meg. De akkor számíthatsz rá, hogy elkapnak mielőtt bármit is tehetnétek - mondta, és Willnek igazat kellett adnia neki. Ő volt köztük a leginkább harcra képes. - Pattanj föl, angyalom - vezette a lovához, de a lány nem csinált semmit, így ő kezdeményezett.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú felült a lova hátára, aztán a lány felé nyújtotta a kezét egy gúnyos vigyor kíséretében. Ahogy számított rá, Lexi hátrált egy lépést, végül egy utálkozó grimasz után, bizonytalanul, mégis elfogadta a felé nyújtott kezet. Az erős, izmos férfi teljesen könnyedén emelte maga elé a nyeregbe, mintha a lány súlytalan lenne. Alexis próbált minél nagyobb távolságot tartani a testük között, bár a szűkös nyeregben ez szinte lehetetlennek bizonyult számára, ám a fiút ez a közelség egyáltalán nem zavartata, sőt még élvezte is. Ellazult és nem zavartatta magát, átkarolta a derekát, és szorosan magához vonta.</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
És a lány, az uralkodó, hivalkodó mozdulataiból megértette a kimondatlan igazságot. Az ő lován ült, az ő lova nyergében, az ő karjai fogták közre. Ő simult hozzá hátulról. Kezdte azt hinni, hogy talán nem is a veszély miatt akarta ezt, hanem azért, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhassa és legalább most fölé kerekedhessen, mert a lány is érezte, hogy most nem ő van előnyben, a fiú tisztán kifejezte, hogy most ő parancsol. Uralkodik rajta. Ő hozza a döntéseket, és a hatalma megrendíthetetlen már fölötte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kényelmesen ülsz, hercegnőm? - kérdezte, és a lány egyszerűen tudta a hangja lejtéséből, hogy kárörvendő fejet vág. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Kényelmesebb lenne, ha nem lennél ennyire túlságosan közel! - morogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jajj, ne kényeskedj már. Sietnünk kellene. Indulás emberek - bökte oldalba a lovát, indulásra késztetve, és a bal karjával közelebb vonta magához a lányt, aki a hátán érezte a másik kigyúrt mellkasát, ahogy nekiütődött, mikor a ló elindult. </div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis oldalra fordította a fejét és tekintete összekapcsolódott a herceg dacos pillantásával, ami izzott a dühtől és az elfojtani próbált féltékenységtől. Will tajtékzott a dühtől, ahogy a szeretett lányt más karjában látta, aki még gúnyosan vigyorgott is vissza rá, mintha még élvezné is, hogy idegesítheti őt. Bár a fiú tudta, hogy élvezni, hiszen tudta, hogy a lányt akarja, el akarja venni tőle. De arra várhat. Alexist nem fogja hagyni.</div>
<div style="text-align: justify;">
A lány tovább fordult, és egyenesen a mögötte túl szorosan ülő fiú parázsló tekintetébe bámult, és jobban is el tudott volna veszni a szemeiben, ha éppen nem akarta volna letörölni az arcáról azt az elégedett, gúnyos vigyorát. Legszívesebben megütötte volna. Meg akarta ütni, de végül nem tette, inkább visszafordult előre, mert zavarta a fiú gúnyos grimasza és inkább nem akart feleslegesen kicsikarni belőle gúnyolódást, elég lesz neki elviselni azt, amit magától be fog nyögni.</div>
<div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú nem szólt semmit, mintha most megérezte volna a lányban dúló érzelmeket, így inkább hallgatott. Inkább csak bámult előre, kissé közelebb húzódva az előtte ülőhöz és kiélvezte a varázslatos pillanatot, ahogy a testük egyszerre mozgott, varázslatos összhangban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Délkelet felé kell tartanunk - jelentette ki a vezető, oldalba bökve a lovát, gyorsabb tempóra ösztökélve ezzel.- Ha az erdő ritkább részein megyünk, akkor gyorsabban haladhatunk és időt nyerünk.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - mormogta Lucas.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Szeretnék leszögezni valamit - jelentette ki az Íjász. - Ha utolérnek, ha ránk találnak a legfontosabb, hogy téged mentsünk! - súgta a lány fülébe, de úgy, hogy a többiek is hallják.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kell mindig velem foglalkozni! Ha utolérnek akkor harcolunk ellenük! - mondta a lány. - Én is tudok harcolni. Tudok íjjal lőni! Nem tévesztek célt. Ha 30 méteren belül jönnek a szemüket is könnyedén át tudom lőni!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem kockáztatunk! Ostobaság lenne. Többen vannak. Meggondolatlanság lenne, ha ránk találnak kénytelenek leszünk cselhez folyamodni. - magyarázott. - És ne legyél ennyire nagyra magaddal, megnézném én azt a lövést! Bár már az is nagy teljesítmény lenne, ha kevesebb mint egy méternyit tévesztenéd el a célt. Egyébként nem mondták neked soha, hogy fegyver nem való hercegnő kezébe?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha így megvédhetem a szeretteimet, akkor nem érdekel, hogy szabad vagy nem szabad, illik vagy sem. Nem akarom, hogy bárkinek baja essen - mondta a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha eltűnsz a közelünkből akkor senkinek nem lesz baja, mert nem fogunk azon aggódni, hogy veszélyben vagy-e. Ezért kell egyikünkkel elmenned, ha rajtunk ütnek. - vezette le az elméletét a fiú. - És fiúk, bárkire is kerül a sor, habozás nélkül, még ha könyörög is hogy ne menjetek, mennetek kell. Nem állhattok meg. Megértettétek? - szegezte a kérdést a másik kettőnek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen - bólintottak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remek, bárki is lesz, a másik kettő itt marad és harcol, majd később beérik őket. Vita nincs! Remek - mondta, majd ismét gyorsított és a lány egyre kényelmetlenebbül érezte magát a kemény, izmos karok között.</div>
<div style="text-align: justify;">
Mögöttük, a kastély tömör kőfalai közül fölhangzott valami. Kürtszó. Harcra szólító riadó. A lány nem tudta melyik gondolata rosszabb. Ha azért szól, hogy utánuk induljanak, vagy azért, hogy az országát támadják meg. Egyiket sem akarta, és mindkettőbe belehalt volna ha ők nyernek.<br />
- Gyerünk, sietnünk kell - rikkantotta mögötte a fiú, majd oldalba bökte a lovát, aki immár vágtázva rontott előre. S így a két test még szorosabban tapadt egymáshoz. Alexis megriadt. Már alapból félt, de amikor a hátán megérezte a fiú fojtott légzését, ideges fújtatását és az ő megnyugtatására szolgált szavakat a fülébe súgni, szétáradt benne a félelem. A mögötte ülő bátor vitéz rémült volt, és immár a lány is tudta ezt.<br />
- Nem lesz semmi baj - súgta idegesen a fiú, de a lány valamiért képtelen volt hinni neki. - Nem hagyom, hogy bajod essen. Téged csak a halott testemen keresztül, a kihűlt karjaim közül kitépve vihetnek el! De az nem fog megtörténni! Nem hagyom. Még ha bele is halok, de te biztonságban leszel. Az életemre esküszöm!</div>
</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-1678732409104070572014-10-23T17:06:00.003+02:002014-10-23T17:06:25.570+02:0052.*Bizalmi Játszma*<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Hello kedves olvasóim, ismét bocsánat a késésért, de mostanában megint full káosz minden és nincs időm írni. Elkezdtem ismét edzésre járni, de a kezeimet máris kicsináltam, bár nem fájnak (kb. két hete még röntgenre kellett mennem) igen ügyes vagyok. Szóval az írás most duplán nehéz, de szerencsére elkészültem, és remélem tetszeni fog. Egy nagy kedvenc is visszatér már rögtön az elején :DD Ki örül neki (most lehet jelentkezni meg sikongatni) Na mindegy. Remélem tetszeni fog, és kapok pár jó szót hozzá :)</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/ZYqcpTYQ8I4?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
I won't give up</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
- Nyissák ki a kapukat! A herceg közeleg! - rikkantotta valaki a magas kőfal teteji őrségből, mire pillanatokon belül a hatalmas vaskapu kitárult a lóháton érkező herceg előtt.</div>
<div style="text-align: justify;">
A magasra törő kastélyból hangok szűrődtek ki, és pillanatok alatt a kastélykertbe sietett a vár egész népe, hogy üdvözöljék a hercegüket. Őrök álltak sorfalat, kivont kardjaikkal tiszteletük jeléül, díszfolyosót alkotva, amin a herceg diadalittasan vonult végig. A szolgálók hajolgattak, a katonák minden gyanús jelre figyeltek. A király tanácsadói köszöntötték a herceget. És a kastélyban lakó nemes hölgyek azonnal a fiú köré gyűltek, sóhajtozva köszöntve őt, bájologva illegve.billegve előtte. Ám a fiút egyikük sem érdekelte már, mivel a szíve másért dobogott, és örökké érte is fog.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Daniel herceg, örvendünk hazatértének! - hajolt meg a fiú előtt az apja leghűbb tanácsadója és a katonai parancsnoka, a kemény, mégis illedelmes és mindig fegyelmezett, Robert Barthon, aki saját fiaként tekintett a hercegre, mivel már születése óta ismerte, és neki nem adatott meg az öröm, hogy saját gyermeke lehessen.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alacsony, köpcös férfi volt, őszülő hajjal és borostás arccal, amit szintén ősszálak alkottak. Kedves tekintettel nézett fel a fiúra, ráncos szemhéja mögül. Már öreg volt.Hosszú ideje a királyi családot szolgálta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Barthon tanácsadó - köszöntötte a fiú magához képest egész illedelmesen, majd megölelte a férfit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyere fiam, biztosan hosszú utad volt, rád fér a pihenés - vezette el a hölgyek gyűrűjéből, akik piócaként tapadtak rá a fiúra. - Merre jártál? Hol voltál ezidáig? - kérdezősködött, és a fiúban ekkor tudatosult, hogy ő bizonyára semmit sem tud. - Annyira aggódtam, mikor azon a napon eltűntél, és mi napokig nem tudtunk rólad semmit.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Sajnálom, bocsánatát kérem, nem akartam aggodalmat okozni, csupán egy kis egyedüllétre volt szükségem. Ehelyett viszont most még inkább magam alatt vagyok, mint mikor elmentem innen. - sóhajtotta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hát mesélj fiam, mi történt veled. Hátha tudok segíteni rajtad - terelte be a kastélyba a férfi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó Robert, tudod, hogy jobban tisztellek, mint a saját apámat, de ezen még te sem tudsz segíteni. A végzetet még te sem tudod megváltoztatni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meséld el, hátha ki tudok találni valamit - mondta, miközben helyet foglalt a társalgóban.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Megtaláltam a lányt, akit szeretek - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ejj fiam, emlékszem Cassandránál is ugyan ezt mondtad, mégsem volt az annyira igaz - jegyezte meg a férfi a kételyeit. - A halála után letört voltál, mégis csak úgy hajtottad a nőket!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ez most más - mondta halkan Daniel. - Ez a lány tényleg a mindent jelenti nekem. Meg is halnék érte ha kell.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Azért lehetőleg ne - nevetett. - Hát ez a nagy gond? Hát miért nem hoztad magaddal, ha ennyire hiányzik. Biztosan nagyszerű leányzó. Hát mi a gond? Apád ellene van? Sosem érdekelt a véleménye!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mert elvesztettem - szorult ökölbe a keze.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit csináltál már megint te fiú? - tette a vállára a kezét. - Tán megsértetted? Tiszteletlenül viselkedtél vele? Pedig azt hittem jó nevelést kaptál!</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="215" src="https://38.media.tumblr.com/tumblr_m3ekvfiTij1r8mqsko1_500.gif" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Elengedtem őt - suttogta a fejét fogva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem értelek, fiam. Beszélj érthetően!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó hogy is érthetnéd? Hiszen minden megváltozott azalatt, míg távol voltam. - csapott az asztalra dühében.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Talán ha elmondanád megérteném.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Az apám szerint Charlotte hercegnőt kell elvennem, te is tudod - mondta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De azt is tudom, hogy semmiképpen nem fogod megtenni - válaszolta. - Hiszen már egészen kicsi korod óta nem kedveled azt a lányt. Hogy őszinte legyek nagyon bájos és csinos, de gyerekként is elég idegesítő volt. Hát még most - suttogta halkan, majd a szája elé kapta a kezét, mire a fiú picit elmosolyodott. - Bocsánat elragadtattam magam, nem lett volna szabad egy hercegnőről ilyeneket mondanom! De mesélj arról lányról, aki elnyerte a hős, nőcsábász Daniel szívét!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyönyörű lány, igazi tündér, annyira fantasztikus, hogy az szavakkal leírhatatlan. De nem ez az ami miatt szeretem. Olyan akár egy rózsaszál, törékeny, mégis képes megszúrni ha nem hozzá értő kezek nyúlnak felé - mosolygott, ahogy felidézte a lány képét. - És ő is szeret. Legalábbis szeretett.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De hát mi a gond? Ha szeret, akkor mi oka lenne arra, hogy ne legyen melletted. Herceg vagy, bármelyik lány kapna az alkalmon! - rázta a fejét az idős tanácsadó. -Netán az ő apja van ellene?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem érted Robert. Ő nem akármilyen lány. - sóhajtott. - Ő egy csodálatos hercegnő.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Óó - lehelte. - Akkor rangban is hozzád illő, mégis mi a baj?</div>
<div style="text-align: justify;">
- És az egyetlen ok, amiért nem lehetünk együtt, az öcsém! - sóhajtotta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Will? - vonta fel bozontos szemöldökét az öreg.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A lány Will jegyese - dőlt hátra a székében és a tekintetét a mennyezetre szegezte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Csak nem Alexis hercegnőről beszélsz, te ostoba fiú? - horkant fel az öreg, egy nagyot csapva a fiú vállára. - Hogy szerethettél bele, ha tudtad, hogy az öcséd jegyese?! - kiabált rá.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Úgy, hogy nem tudtam! De ha tudtam volna sem tehettem volna semmit! - harsogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Apáddal beszéltél? - kérdezte nagyot sóhajtva.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen, de értelmetlen. Gyűlöl engem, és még élvezte is, hogy megtagadhatja tőlem a boldogságot. Sőt, így akar kínozni, hogy életem végéig látnom kell, ahogy mással lesz, és még csak nem is gyűlölhetem érte, mert maga a saját öcsém veszi el tőlem.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Daniel, úgy sajnálom! Mondanám, hogy ne búsulj, találni fogsz mást, de sajnos tudom, hogy miután megismerted az igazi szerelmet, többé nem tudod feledni. Én sem feledtem el soha az én Clarámat - suttogta.</div>
<div style="text-align: justify;">
Clara a felesége volt, akivel alig pár hónapig voltak együtt, de a nő meghalt, mikor a gyermeküknek készült életet adni. Egyikük sem élte túl, és egy kis részt a férfiból is magukkal vittek. Soha többé egyetlen nőre sem tudott úgy nézni. Újra házasodott, de az már nem ugyan olyan volt. És miután a második felesége is elhunyt, a fájdalom sem volt az igazi. Már 15 éve özvegyként siratja kedvesét és meg nem született gyermekét.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem akarok hazudni neked. A saját fiamként szeretlek, ezért el kell mondanom neked. Will remek ember, és ő is megérdemli a boldogságot, ahogy te is, de ha szereted a lányt, és ő is téged, akkor nem állhat közétek. Hiszen számára úgysem fontos, csupán kényszerházasság. Nem? Szöktesd meg a lányt! Légy boldog!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Tévedsz Barthon tanácsos, ezúttal még te is tévedsz. Két tűz közé kerültem. Will is szeretni őt, és ahogy mondtad, ő neki is joga van boldognak lenni.</div>
<div style="text-align: justify;">
- De ha a lány téged szeret? Ő sem tagadhatja meg tőled! - vitatkozott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már késő, már minden késő. - sóhajtotta fiú. - Szeretem Alexist és az öcsémet is. Választanom kellett. Vagy Will szenved és mi boldogok leszünk. Vagy ők lesznek boldogok és én szenvedek. Döntöttem. Ők többet jelentenek nekem, mint a saját boldogságom. De ettől még fáj.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit tettél fiam?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Elengedtem őt. Alexis Will mellett boldogabb lesz, mint mellettem valaha is. Ha már más nem is, legalább a tudat vigasztal, hogy ők boldogok lesznek, mindezt miattam. - suttogta szomorúan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Daniel. Mindig is túl nagylelkű voltál. Ezt ismét kihasználták, pedig te ugyanúgy megérdemelnéd a boldogságot.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem Robert. Ideje elfogadnom a sorsomat. Őket egymásnak szánták. Én pedig... én pedig majd megleszek valahogy. Talán ennyi járt nekem, hogy megismerhessem mi is az igaz szerelem - mondta, majd a férfi szomorúan horkantott egyet.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Vak lehet az a lány, ha hagyott elmenni - szólt egy hang, mire mindketten felkapták a fejüket. - Ha én lennék az a lány, nem hagynám, hogy bárki közénk álljon, még az öcséd sem - mondta a lány, akinek Daniel jól emlékezett a nevére. Alice Margareth Godwin, egy előkelő fiatal lány a nemesi családok egyikéből.</div>
<div style="text-align: justify;">
Középmagas lány volt, nagy kék szemekkel és göndör szőke hajjal. A fiút kicsit mindig Charlottera emlékeztette, bár korántsem volt annyira idegesítő mint a másik lány, inkább csak pióca jellegű élőlényként tevékenykedett. Eléggé tapadós és ragaszkodó természetű volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexissel egy idős lehetett, bár sokkal éretlenebbnek tűnt, talán 15 évesnek nézett ki, de még nem akadt kérője, akit az apja megfelelőnek tartott volna hozzá. Titkon mindig abban reménykedtek, hogy Daniel szemet vet a lányra, aki így a családját felemeli a királyi család tagjai közé. A lány mindig bájos volt és mosolygós, gyerekkora óta a fiú körül legyeskedett és ha Daniel kért tőle bármit, azonnal megtette, gondolkodás nélkül. A fiú persze tudta mi áll a háttérben. A lány rajongása és az apja akarata, de sosem akart komolyabban belegondolni. Mindig akadt más, aki a lány és közé állt volna. Charlotte mindig ott lebegett köztük, majd Cassie, és most még nagyobb az akadály, hiába, hogy az öccse felesége lesz, de Lexi még inkább messzebb sodorta tőle. Nem mintha valaha bármit is akart volna tőle. A lány csak egy szürke kisegér volt a tömegben, Daniel még csak észre sem vette. Neki egy kirobbanó angyalt szántak, aki akaratlanul is olyan hatást gyakorolt mindenkire, hogy egy pillanat alatt a szívükbe lopja magát. És Lexi ilyen volt. Cassandra is ilyen volt, bár korántsem ért fel a kisugárzása a másik lányhoz. Ám Charlotte és Alice, hiába voltak mindketten gyönyörűek és gazdagok, a fiú szemében csupán két árny voltak a falon, akik semmit nem jelentettek neki, könnyedén el is tudott volna menni mellettük.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Örülök a hazatértednek, felség - pukedlizett egyet a lány, majd közelebb szökellt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alice kisasszony, nem szép dolog hívatlanul betoppanni és beleszólni egy magánbeszélgetésbe - fegyelmezte a tanácsadó a szabályszegő lányt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó, bocsánatukat kérem - hajtotta le a fejét. - Én csak gondoltam felvidítom a herceget. Annyira szomorúnak tűnt. - mosolygott ismét.</div>
<div style="text-align: justify;">
Daniel nem tehetett róla, de egy pillanatra Lexi jutott eszébe róla. Szinte semmi közös nem volt bennük, ő mégis a lányt látta benne. És nem bánta, hogy őt látja. Hiszen ez csak arra emlékeztette, hogy ez a lány nem ő, és soha nem is léphet a helyébe. Hűnek kellett maradnia hozzá. Már csak ez tartotta életben.</div>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/jRehmX3zlwE?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Your Guardian Angel</div>
<br />
<br />
<div style="text-align: justify;">
Alexis riadtan haladt előre. Nem tudta, hogy mi fog történni, de nem sejtett semmi jót. A hideg végigfutott a gerince mentén, és a rémület a bordái közt sikított, azért könyörgött, hogy kitörhessen onnan, de ajkait nem nyitotta el, hogy hangot adjon félelmének. Már így is elég kiszolgáltatott, megalázott helyzetbe került. Valósággal remegett. Egyedül volt, akiben eddig bízott, most a halálba kísérte. Rettegett. Az egyetlen reménye már csak Will maradt, és egy picit reménykedett abban, hogy Thomas kitalál valamit, amivel megmentheti, de erre nem volt túl sok esély. Elveszett.</div>
<div style="text-align: justify;">
Bántani fogják. Tudta. És rettegett tőle, hogy bárki hozzáérhet. Belehalt volna az undorba és a szégyenbe, ha a herceg bármit tesz ellene. Valósággal kiült az arcára a gondolat okozta rémülettel vegyes undor és reszketett a gondolattól. Megérzett egy meleg leheletet a nyakánál. Beleremegett. Az illető meleg lehelete felkúszott a nyaka vonalán egészen a füléig, ahol az állával odébb igazította a lány fürtjeit, hogy a fülébe tudjon súgni.</div>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjcFM-zwiGZacDjAb19dRmeLSC8eEqCkrgDdu6UqvRc_QDU_DpRvSMI5iDi0ViNRjp8wdq4gVd-7hv-4p2k6Oj4-DwezBt7Pwrm3aQjjiPUaTRAxQI6rBiN3JtI-0DSkmj_qxGXJ5WEFd0/s1600/delenasenkinemfogb%C3%A1ntani.gif" height="326" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Senki nem fog bántani! - búgta a hang, és a lány kissé megnyugodott a kellemes hangra, amely végigcikázott a testén. Lassan oldalra fordította a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen, de csupán azt látta, ahogy a férfi a szája elé teszi az ujját és csendre inti. - Nem hagyom, hogy bárki bántson. Megígérem! - mondta halkan, mire a lányban felrémlett valami.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<i>Egy igazi férfi mindig betartja azt amit ígér. Ez most sem lesz másképp,</i> kúszott be a gondolatai közé az emlékkép.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Talán hazudott? Talán végig mellette állt? Vagy talán még mindig csak az érzéseivel játszik? A lány nem tudta eldönteni. A kétely és a bizalmatlanság nem hagyta nyugodni. Az előbb árulta el őt, miért bízna meg benne?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Aztán megálltak, és a lányon ismét eluralkodott a pánik. Marcell kinyitotta előtte az ajtót és szó szerint belökte őt rajta. Még szólt valamit a két őrnek, majd belépett utána, és az ajtót becsukta maga mögött. Vigyorogva nézett a lányra.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Neked meg mi bajod van? - förmedt rá a lány.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Jajj ne legyél már ennyire durcás, hercegnőm - mosolygott rá. - Azért bevallom üthettél volna kevésbé ekkorát, anélkül is bevette volna - érintette meg az arcát.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Mi van? Megérdemelted! - vágta rá a lány, majd dühösen elfordult tőle. - Most mi lesz velem? Mit fog tenni velem? - kérdezte félősen.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Semmit! Elviszlek innen, mielőtt bármit is tehetne! - válaszolta, mintha ez olyan egyértelmű lenne. - Vagy azt hitted itt hagynálak? - kérdezte, és mikor a lánytól nem kapott választ tudatosult is benne. - Te jó isten, te tényleg komolyan vetted! Te képes vagy az feltételezni rólam, hogy elárulnálak, amiatt a féreg herceg miatt?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Tessék?! - vonta fel a szemöldökét a lány. - Te most szórakozol velem?! Az előbb közölted velem, hogy csak egy küldetés voltam!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Te ostoba lány! Tényleg elhitted?! - fogta a fejét. - Ez most fájt, hogy nem bízol bennem!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Hogyan bízhatnék, ha semmit nem tudok rólad, drága Marcell! - vágta hozzá, mire a fiú arca fájdalmas grimaszba fordult át. - És most se bízok!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ne hívj így! De akkor megkérdezem. Ha nem így teszek, akkor szerinted mégis ki mentene meg? Mert a drága herceged nyilvánvalóan képtelen rá, és ha én nem így teszek már halott lennék, te meg egyedül maradnál, és senki nem tudna megmenteni a rád váró szörnyűségektől! Vágod?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Mi van ha ez csak egy újabb hazugság? - kérdezte a lány. - Csak szórakozni akarsz velem?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Most esedeztem a gyökér kegyelméért, elég egy szó, egyetlen baki, hogy kivégeztessen és ilyennek szórakoznék? - meredt a lányra dühösen. - Tudod, megígértem, hogy vigyázok rád, és egy férfi sosem hazudik! De ha annyira akarod el is mehetek! - indult az ajtó felé.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ne! - kapott utána a lány. - Ne hagy itt! Kérlek! - mondta szinte már könyörgően, mire a fiú arcán elégedett mosoly villant fel.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Hazudtam neki! Sosem árulnálak el! - vallotta be. - Még a halált is vállalnám érted, de csak így menthettelek meg! - mondta mire a lány bólintott. - De erre nem lett volna szükség, ha hallgatsz rám és kint maradsz! - dörgölte a lány orra alá. - A drága Will azért még megfizet, hogy nem figyelt rád eléggé!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Jó, rendben, beismerem, hiba volt bejönnöm! - mondta dacosan Alexis.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nagy hiba! Egyáltalán mi a francért kellett bejönnöd?! Nem tudtál volna odakint leülni a kis seggedre és megvárni, amíg én elintézem a dolgokat? Az túl egyszerű lett volna neked?!</div>
<div style="text-align: justify;">
Az ajtó hirtelen kivágódott, és mindketten riadtan rezzentek össze. De szerencsére nem a herceg lépett be, hanem a félholtra vert Lucast lökték be az őrök, majd az ajtót becsapták mögötte. </div>
<div style="text-align: justify;">
- Lucas - kiáltotta a lány, majd a nyakába ugrott és olyan erővel szorította magához, hogy az majdnem megfulladt. - Annyira aggódtam érted!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt mondhatnám én is - nyögte, miközben visszaölelte a lányt. - Lexi, hogy jutott az eszedbe ekkora őrültség, hogy idejössz?!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bajban volt a barátom! - válaszolta, majd a fiú rámosolygott, és a másik alakra nézett, az arcáról lefagyott a mosoly. Mereven bámult rá. Szinte túlságosan úgy nézte, mintha valamit ki akart volna mondani, de nem tudta, hogy kimondja e. Mintha nem lenne biztos a dologban. De igaza volt. Mivel a másik jelzett neki, hogy ne beszéljen erről, most ne. De a lány figyelmét nem kerülhette el a kis incidens.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ti ismeritek egymást? - méregette őket gyanúsan.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen.. mi tulajdonképpen - kezdte Lucas, de a másik a szavába vágott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Már nagyon régóta, barátok vagyunk - mondta Marcell, mire Lucas csak monoton bólogatásba kezdett, és a lányt kicsit zavarta, mintha valamit eltitkoltak volna előle, de nem tette szóvá. - De most erre nincs időnk - csapta össz+e a tenyerét, majd az erkélyajtóhoz lépett. - Ki kell jutnunk innen. Most!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te megőrültél? - rontott oda hozzá a lány. - Ugye nem hiszed, hogy engem bármivel rá tudsz venni, hogy leugorjak innen?! - nézett le az erkélyről. Nem voltak túlontúl magasan, de azért nem a legbölcsebb döntés lett volna onnan leugrani sem, csonttörés nélkül nem igazán úsznák meg akkor.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor remélem tudsz repülni, angyalom - jegyezte meg gúnyosan a fiú. - Mert akkor varázsold elő a hófehér tollas kis szárnyaidat, de marha gyorsan!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha-ha-ha, mondhatom nagyon vicces vagy!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem tudnátok ezt később befejezni? - lépet közbe Lucas. - Nagyobb gondunk is van most, minthogy ilyen ostobaságokon veszekedjetek.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben, akkor szerinted mégis hogyan jussunk ki innen?! Az ajtók előtt hemzsegnek az őrök, ez a legjobb esélyünk!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nincs itt valami amin lemászhatnánk? - kérdezte a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fond be a hajad Rapunzel, és akkor lemászhatunk rajta - gúnyolódott. - Nem a mesékben vagyunk királylány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Muszáj mindent leszólni, bármit is mondok??!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Na jó, akkor maradj ha akarsz, én megyek - mondta, majd könnyedén átlendült a korláton és leugrott. Szépen kecsesen landolt, majd pökhendin meghajolt és kacsintgatva nézett fel a lányra. De persze nem állhatta meg, hogy ilyen helyzetből se űzzön gúnyt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó Rapunzel, engedd le a hajad! - sóhajtotta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Idióta! - mormogta a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ó mi az a halvány derengés mi áttör az ablakon? Csak nem Júlia, ki...</div>
<div style="text-align: justify;">
- Fogd már be!- kiabált le rá a lány, hiszen már úgyis mindegy volt, hogy meghallják e.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor ugorj le! - vágta vissza.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nyugi elkaplak! - folytatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor sem!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Gyerünk már! Vagy itt hagylak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Biztos elkapsz? - kérdezte aggodalmasan, mire a fiú bólintott. - Nem, nekem ez nem megy.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Lexi, éveken keresztül úgy szöktél meg előlem, hogy kiugráltál minden ablakon és megmásztad a kastély körüli kőfalat. Ne most ijedj meg!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ugorj már, angyalka! - kiabált föl.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ha leugrok most, akkor ezért megüthetlek? - kérdezte, mert rászánta magát az ugrásra.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Bármit, csak gyere le onnan végre, mielőtt én megyek fel érted! - válaszolta, majd a lány elengedte a korlátot és ugrott. De ami a legrosszabb volt, nem az, hogy leeshet, és súlyosan meg is sérülhet, nem, nem ez volt. A lány számára a leginkább veszélyes dolog az volt, hogy tudta, nem fog leesni. Mert tudta, hogy a fiú elkapja. Nem kételkedett benne, hogy ha rajta múlik megsérülhet, mert nem. A legszörnyűbb az volt, hogy minden erejével bízott benne.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Remélem tetszett. Remélem hamarosan ismét jelentkezem.</div>
<div style="text-align: justify;">
Cup-cup♥</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-15868449076135611922014-10-07T17:29:00.001+02:002014-10-07T17:29:30.346+02:0051.*Elárulva*Hello, kedves olvasóim, megérkezett a következő rész :)) Wáá, kiderül mi is történik ittenke :DD Hehe, egy kicsit zavart, mindenütt összegabalyodó szálú rész következik, de nyugalom, hamarosan minden ki fog derülni mi miért történt. Mindennek oka van :)) Nyomós oka. És, akik hiányolták a hősies Willt azok most örülhetnek, kicsit...bár béna hős lesz, de attól még megpróbálja. tőle ennyi várható, hehehe :DD Remélem tetszeni fog.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<object class="BLOGGER-youtube-video" classid="clsid:D27CDB6E-AE6D-11cf-96B8-444553540000" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0" data-thumbnail-src="https://ytimg.googleusercontent.com/vi/hWQoCygb_48/0.jpg" height="266" width="320"><param name="movie" value="https://youtube.googleapis.com/v/hWQoCygb_48&source=uds" /><param name="bgcolor" value="#FFFFFF" /><param name="allowFullScreen" value="true" /><embed width="320" height="266" src="https://youtube.googleapis.com/v/hWQoCygb_48&source=uds" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true"></embed></object></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Brave</div>
<br />
<div style="text-align: justify;">
- Nenenenene ne! A francba - suttogta maga elé a lány, miközben a földön ülve nézett föl a kísértetiesen ijesztő szemekbe.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Üdv újra itt hercegnőm. Már hiányoztál - vigyorgott gúnyosan közelebb lépve a lányhoz, aki ijedtében távolabb mászott a földön, a lehető legtávolabbra hátrálva tőle. - Ne gyerekeskedj már - jegyezte meg ismét a kezét nyújtva felé. - Gyere, állj fel! - nyújtotta ismét a kezét, de a lány csak a fejét rázta. - Alexis, azt mondtam állj fel! - mondta ezúttal durvábban, majd egy pillanattal később megragadta a lány vállát és felrántotta. - Így mindjárt jobb - morogta, miközben még mindig a lány karjait szorította magához vonva őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis megpróbált nyugalmat erőltetni magára, bár szinte remegett a rémülettől, ahogy a fiú fakó szemeibe nézett, melyben megannyi kifürkészhetetlen érzelem vívódott. Riadtsága ellenére megpróbált körülnézni, valahol menekülőutat találni. És akkor meglátott valamit. Valamit a földön, a piszokban feküdni. Olyan volt mint egy elernyed zsák, de az nem az volt, hanem egy fájdalmában összegörnyedt ember. Ott feküdt a földön, az íja pár méternyire hevert tőle. A lány megértette miért nem jött vissza, nem azért mert nem akart, hanem azért mert nem tudott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ha oda tudna rohanni hozzá, ha meg tudná ragadni az íjat és villámgyorsan egy nyilat ráfűzve a hercegre szegezni a fegyvert, akkor talán megmenekülhet. Talán a fiú magához térne és a segítségére sietne, mielőtt arra kényszerülne, hogy elengedje a húrt. Csak oda kellett volna jutnia, csak pár lépés választotta el őt a végzettől, de a herceg olyan erősen szorította, nem tudott volna szabadulni. De meg kellett próbálnia. Undorodott a fiútól, de mégis a lehető legártatlanabb, legkönyörgőbb tekintettel nézett fel rá. Próbálta megenyhíteni őt.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sikerrel járt. Érezte, hogy a szorítás enyhül és ő az adandó alkalmat kihasználva eltaszította magát a tömör testtől, de ahelyett, hogy a fegyverhez sietett volna, a földön fekvő fiúhoz rohant. Nem mozdult. Lélegzett, de a fején valami nedves, ragacsos anyag volt. Vérzett. Az az állat nyilván leütötte.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ébredj! - rázta meg gyorsan,.<br />
- Menekülj, te ostoba - nyögte fájdalmasan, de aztán a herceg már ott is volt mögötte.</div>
<div style="text-align: justify;">
Megragadta, elrántotta a fiútól és a cella kőfalának taszította. A karját olyan erővel szorította, hogy a lány azt hitte menten kitépi a helyéről. A falhoz nyomta, próbálta leszorítani, és a lány egy pillanatra azt hitte a szemében fellobbanó dühtől, hogy meg is üti talán. De nem tette, pedig Alexis minden erejét összeszedve küzdött ellene. Ütötte, rúgta ott, ahol érte, üvöltött, kiabált. De mind hasztalan volt. Az apró törékeny lánynak semmi esélye nem volt a hatalmas, fölé magasodó tömör testtel szemben.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEij-rehR7-Ka1PfIukD3aJfUoxIoD-e38LhW8fsKkaaRmUs3l3CMcH4jGt2CeE_Fc_jqRruJ0mJCKai1x1pH49MO9Rp0QIhJQIp-87VAO3DY36Vzd5pWRfG39ZmcZ9ZjT4wpexZtXhYmXI/s1600/delenakriptaengedjel.gif" height="195" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Engedj el! Nem hallod? Vedd le rólam a kezed! Engedj! - kiabált, mind hasztalanul.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Hozzá ne nyúlj - nyögte az alig eszméleténél lévő földön fekvő alak.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Engedd el! - szólt Lucas halk hangja is valahonnan a távolból. - Hagyd őt! Inkább ölj meg, de őt hagyd!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Nem vagyok hülye, eszemben sincs bántani - förmedt rá. - Annál ő értékesebb. Jobb terveim vannak vele! - kacagott fel, ám hangjában semmi jókedv nem volt. - Te pedig viselkedj hercegnőhöz méltóan, drágám. Te is tudod, hogy jobban jársz, ha szépen csendben maradsz, azt teszed, amiét én mondok és nem ellenkezel!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Mit akarsz tőlem?! - kiabált az arcába a lány. - Soha nem ártottam sem neked, sem másnak!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Majd nemsoká mindent megtudsz, nem kell sürgetni, tündérem - vigyorgott. - De először is szépségem, meglátogatjuk a drága jó apámat, aztán majd mi ketten elszórakozunk, rendben? - kacagott, majd durván megrántotta a lányt, a karjánál fogva és maga után kezdte rángatni, akár egy rongybabát.<br />
- Hozzá ne nyúlj - nyögte a földön fetrengő alak, minden erejét összeszedve, hogy feltápászkodjon. - Ne merd bántani - lihegte, majd visszahanyatlott a porba, de elhaló hangja nem talált megértő fülekre.<br />
- Gyere már, te makacs lány - rántott rajta ismét egy nagyot. - Az apám örülni fog jöttödnek, bár lehet nem annyira mint én magam - jegyezte meg.<br />
- Én viszont nem akarok itt lenni! - válaszolta dacosan, nem törődve azzal, milyen következményei lehetnek az elhangzott szavainak.<br />
- Akkor jobb ha hozzászoksz a gondolathoz. Mert innen ugyan el nem mész, drágám. De hidd el, élvezni fogod az itt eltöltött időt, majd én teszek róla - vihogott, miközben távolodó hangja elhalt a börtön messzeségében.<br />
- Alexis! Lexi! - kiáltott utána tompán, alig hallható hangon a testőre. - Ne vidd el! Ne merd bántani - rántotta meg a láncait, de tehetetlen volt, azokat nem tudta lerázni magáról. - Lexi!! - üvöltötte, amibe beleremegtek még a falak is.<br />
Egy évezrednek tűnő várakozás után, ami csupán pár perc volt, valami megmozdult a porban. Egy kéz szorult ökölbe, dühösen, bosszúra szomjazva. A pihenésre nem volt most ideje, az még ráér később, ha mind biztonságban lesznek.<br />
- Nem akarok veled menni! Engedj el! - próbált kiszabadulni a lány, a herceg szorításából, de sikertelenül, ugyanúgy rángatta tovább maga után.<br />
- Úgy látom nem értetted meg, amit mondtam, úgyhogy elmondom még egyszer. - válaszolt anélkül, hogy hátrapillantott volna a lányra. - Jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok! Elég ha ennyit tudsz!<br />
- Hé, itt meg mi folyik? - hallott meg egy ismerős hangot a lány.<br />
- Semmi, amiről tudnod kellene, öcskös - veregette vállba a fiút a herceg. - Alexis, emlékszel Thomasra? - rántotta elő a lányt a háta mögül, ahol eddig a másik fiú nem láthatta.<br />
A fiú arcáról lefagyott a mosoly, szinte láthatóan kiült rá a zavarodottság, a düh és meglepetés egyvelege. A szemén látszott, hogy baljósan csillog. Ő is tudta, hogy a lánynak semmilyen körülmények között nem szabadna ezen a helyen lennie. Nem akarta, hogy ott legyen, nem akarta, hogy olyan galád, veszélyes emberek között legyen, mint a nagybátyja és az unokatestvére, a kegyetlen Caspian. A fiú kedvelte a lányt, ezért nem akarta, hogy baja essen. De valaki másért jobban aggódott.<br />
- Ő is itt van? - ragadta meg a lány karját. - Ugye nincs itt?! Nem lehet itt - hadarta el.<br />
- Azonnal vedd le róla a mocskod kezed, mielőtt, tőből levágom - förmedt rá a herceg, mire a fiú elkapta a kezét és választ remélve meredt a lányra.<br />
- Szerencsére nincs. Ő biztonságban van - suttogta a lány hátra, mielőtt a fiú ismét rángatni kezdte, de hallotta maga mögött a másik követő lépteit. Örült, hogy ha már egy ilyen helyen van, legalább egy olyasvalaki is van mellette, akiben bízhat. És még ha a halál is vár rá odabent, legalább ő elkíséri az oda vezető útján.<br />
- Felség! - szólt valaki, és a lány beleremegett, mikor felismerte a hangot. Tehát jól van, de miért hívja így? Meg kellene vetnie, vagy tán inkább rátámadnia, nem hajbókolni neki.<br />
- Csak nem az áruló? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben felé fordult, a lányt szorosan maga mellett tartva. - Őrség! - rikkantotta. - Megkaptam, amit akartam, és mivel te hoztad ide, gondoltam megkegyelmezek, de te voltál olyan ostoba, hogy visszagyere, hogy eljátszhasd a hős megmentőt. Ezért most az életeddel fizetsz - sziszegte. Őrség!<br />
- Nem azért jöttem, hogy megmentsem - válaszolta komoly hangon. - A lány nem érdekel, soha nem is érdekelt. Csupán úgy tettem, hogy idehozhassam. - mondta. - Mindvégig a hatalmas Caspian herceget szolgáltam.<br />
- Mivan? - horkant föl Alexis és nekirontott volna, ha a herceg nem tartja vissza a karjánál fogva.<br />
- Ó, szóval így állunk? - méregette bizalmatlanul. - Azt akarod mondani, hogy...<br />
- A lány bizalmába kellett férkőznöm, hogy idehozhassam, de minden, amit felséged ellen elkövettem a küldetés közben, csupán a beolvadásomat segítette, és könyörgöm emiatt megbocsátásért, felség. - vallotta be bűneit.<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/jEnBLp2Bh7s?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Wires</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
Alexis dühösen meredt a fiúra, szinte megölte a tekintetével, amit a fiú viszont érzelemmentesen állt. Caspian gúnyosan vigyorgott, Thomas pedig aggodalmasan figyelt. elszabadultak az indulatok.<br />
A lány ámbár össze is volt zavarodva. A fiú korábban megakadályozta, hogy a herceg meglássa, miért nem adta át akkor? A fejében kavarogtak a gondolatok. És nem akart kimenni a fejéből, hogy a fiú miért védte meg.<br />
- Szóval ezért volt az egész? A nagy titkolózás és a figyelés? - suttogta maga elé a lány, de éppen olyan hangosan, hogy mindketten hallják. - Mindvégig hazudtál nekem?! - kiabált rá. - Áruló! -felé akart rohanni, bántani, megütni vagy bármi, de levezetni egy cseppet a dühéből.<br />
- Nyugalom, hercegnőm - vigyorgott nevetve a lányra, élvezte a dühét.<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgqTSq4IV6Jzfvu_BN5xtADyCgaFWl-Rnad_Xr-XFYfbr8cy5a_I2vtrzmMwjESAoUk6-y4Iwni_zXQjhFYq9rvlpvQpIb2wOUZ7xBhrEPgnt2Qo7HJ6aHzJk39lIGnMMD1VVxVDLotZMs/s1600/delenameg%C3%BCtidamont.gif" height="195" width="400" /></div>
<br />
- Hazudtál - kiabálta, végül kitépve magát a herceg karjai közül és a fiúhoz rontva, minden erejét összeszedve pofonvágta, olyan erővel, hogy a fiú feje oldalra billent és úgy is maradt. Nem nézett vissza a feldúlt lányra, akit a herceg igyekezett lefogni, miközben gúnyolódva nevetgélt. Úgy maradt, nem, mozdult, csupán a bőre pirosodott be a lány keze nyomán.<br />
- Nem szép dolog játszani a hölgyek szívével, Marcell - vetette oda neki Caspian vihogva. - Főleg egy hercegnő szívével. Ezt már megtanulhattad volna.<br />
<i>Szóval Marcell a neve</i>, jegyezte meg magában a lány a nevet, akin bosszút kell állnia. Abban a pillanatban még talán meg is tudta volna ölni. És megvetette magát, amiért a kezdeti bizalmatlansága elillant és ilyen könnyedén megbízott a fiúban, aki könnyedén manipulálhatta őt. Mennyire ostoba volt. Az egyetlen reménye már csak az odakint lévő herceg volt, akit viszont ő manipulált, hogy bejuthasson ide. Mennyire ostoba volt. Egy ostoba liba, ahogy a fiú, mint kiderült, Marcell gyakran nevezte.<br />
- Ez remek - vigyorgott. - Nagyon nehezen viseltem, mikor egy olyan bizalmasom, mint te elárult. De szerencsére csak megtévesztés volt az egész - nevetett. - Marcell, gyere velünk, ne várakoztassuk tovább apámat - mondta, majd ismét mozgásba lendült, ám ezúttal nem volt megállás.<br />
Caspian végigrángatta a lányt a folyosókon, Thomassal és az Íjásszal a nyomukban, akikből valami megfogalmazhatatlan indulat áradt. A lány pedig legszívesebben kikaparta volna a herceg és az áruló szemét. Thomas bizonyára segített is volna neki.<br />
A herceg kopogás nélkül berontott a trónterembe, ami jelenleg a király és a tanácsa számára, akik egy asztal fölött társalogtak, de a figyelmük nem az azon lévő térképre irányult, hanem a velük szemben álló fiúra, akit a lány azonnal megismert, és megértette miért hagyta egyedül.<br />
- Apám - hajtott fejet előtte a fia, majd Thomas és Marcell is meghajoltak, áradozva a felség szót, de Alexis nem tette, csak bámult maga elé, a fiú hátát fixírozva, aki nem fordult meg, és a lány szerencséjére még nem látta meg őt. - Köszöntsd illendően, különben a fejedet véteti - súgta a lány fülébe durván, mire kénytelen volt megtenni, amit mondott.<br />
- Felség - suttogta, miközben pukedlizett.<br />
A nem messze előttük álló fiú láthatóan lefagyott, megmerevedett és aggodalmas tekintettel fordult hátra. Will lefagyott, mikor meglátta a lányt, ahogy a herceg szorongatja, miközben hatalmas vigyort villant a hercegre. Alexis csak szomorúan nézett vissza rá. A tekintete az Íjászra villant, szinte meg tudta volna ölni, aki hasonlóképp nézett rá vissza.<br />
A lány megértett mindent. Azért tudott bejutni a kastélyba, mert Will magára hagyta nemsokkal azután, hogy a másik fiú lelépett. Azt mondta nemsoká visszatért, de sürgősen el kell intéznie valamit. És könyörgött a lánynak, hogy el ne merjen mozdulni onnan ahol van. Marcell őt is rászedte. Ő volt a figyelemelterelés, ami persze nem jött össze. Ezért akarta a fiú annyira megmenteni Lucast, miután megtalálta a folyosón a lányt. Minden ezért volt. Alaposan eltervezett mindent. Még az alakítása is tökéletes volt.<br />
- Sajnálom - formálták az ajkai a szót Willnek.<br />
A fiúnak erőlködnie kellett, hogy ne rohanjon azonnal oda, húzzon be egyet a hercegnek és a lányt megszöktesse. De nem tehette, hiszen, akkor tönkretette volna az álcáját a király előtt, az életét kockáztatta volna, és a két ország közötti háborút, azt pedig nem tehette.<br />
- Felség - fordult a király felé. - Megtudhatnám, hogy a jegyesem, mit keres itt? - kérdezte, úgy, mintha tényleg nem tudná.<br />
- Ez engem is érdekelne - válaszolta a király, a lányt méregetve. - Elárulnád fiam?<br />
- A hercegnő úgy döntött meglátogat engem - vigyorgott Willre. - És az eljegyzés felbontva. Alexis itt marad, velem! - mondta, majd mielőtt Will bármit is mondhatott volna, a herceg már intézkedett is. - Őrök! - rikkantotta ismét, ám ezúttal meg is érmezett néhányuk. - Marcell, megtennéd, hogy a hercegnőt felkíséred a lakosztályomba? Ti ketten, menjetek velük - vetette oda a két katonának.<br />
- NEM! - vágta rá a lány. - Nem megyek sehová. Főleg nem vele! És hazudik! Nem igaz!<br />
- Ne akarj kihozni a sodromból, drágám! - sziszegte, majd odataszította a fiúhoz, olyan erővel, hogy a lány majdnem nekicsapódott a fiú mellkasának. - Menjetek! - mondta, majd az indulni készülő rokonához szólt. - Thomas, te maradsz!<br />
- Menjünk - fogta meg a fiú óvatosan a lány karját.<br />
- Ne nyúlj hozzám - förmedt rá. - Hazudtál nekem! Pedig bíztam benned! - kiabálta az arcába és a többiek érdeklődve figyelték a kis jelenetet.<br />
- Azt mondtam, megyünk - mondta azon a hangon, ami a lányt arra késztette, hogy tegye azt, amit mond. A határozott hang, amiben a lány még mindig, a történtek ellenére is megbízott. Nem értette miért, de a fiú még mindig hatással volt rá, irányítani tudta. - Menjünk - ragadta meg a karját és vonszolni kezdte, úgy mint korábban a herceg, ám az ő érintése valahogy más volt. Korántsem volt annyira durva, vagy visszataszító, sőt, talán mintha valami meghitt gyengédség is sugárzott volna belőle.<br />
- Nee! Nem megyek! - rángatta az ajtó felé. - Will! - kiabált még vissza, mielőtt eltűnt a szeme elől, ő volt az utolsó esélye.<br />
Mikor az ajtó becsapódott mögöttük, Will fájdalmasan sóhajtott egyet, majd magára öltötte a komoly ábrázatát. Tennie kellett valamit. Nem érdekelte már semmi, akár háborút is indított volna a lányért, vissza kellett szereznie.<br />
- Felség, nem tarthatják itt a jegyesemet - emelte ki az utolsó szót.<br />
- A hercegnő szabad akaratából van itt. - válaszolta a herceg. - Azért jött ide, hogy megmeneküljön a veled köttető kényszerházasságából - vigyorgott. - Mi pedig menedéket adunk neki.<br />
- De ő nem akar itt lenni! - válaszolta indulatosan Will. - Hát nem láttátok?<br />
- Tán megkérdőjelezed a szavamat? - vonta föl a szemöldökét a herceg. - Tűnj el a szemem elől, mielőtt lefejeztetlek!<br />
- Fiam, udvariasabban a vendéggel! Egy herceggel beszélsz, egy trónörökössel! - fegyelmezte a fiát az öreg király.<br />
- Bocsánat, apám.<br />
- Szeretnék beszélni Alexis hercegnővel - mondta Will<br />
- Sajnos az nem lehetséges - mondta Caspian. - A hercegnő nem fogad látogatókat. Külön kérte, hogy senki ne zavarja. Nem érzi túl jól magát. Remélem tiszteletben tartod a hercegnő kérését.<br />
- Will herceg - szólt a király. - Kérem jöjjön vissza máskor, most sok dolgom van. Öröm volt találkozni önnel - közölte finoman a király, hogy ideje távozni. És Will megtette. De fejében közben egy szöktetési terv kavargott. Meg kellett mentenie a szerelmét.<br />
<br />
<br />
Ééééés ennyi :)) Kicsit száraz szöveg, de most ennyi telt tőlem, remélem azért tetszett :DD<br />
Cup-cup♥</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-52507160938809395932014-09-29T19:25:00.000+02:002014-09-29T19:25:00.506+02:0050. *Úticélok*<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Helló kedves olvasók, hosszú idő után friss rész érkezett. Bocsánat a késésért, mióta elkezdődött a terror egyszerűen semmire sincs időm, emiatt most bocsánatot kérek mindenkitől, akit elmulasztottam olvasni, ígérem bepótolom, de most az írásra sincs időm, nem hogy olvasásra...dejó lenne....A kémiatanárom eldöntötte hogy mindenáron megszopat és az olasztanár is tovább gyötör így azt se tudom hány hét múlva sikerül összehoznom egy új részt, plusz a gépem is kinyírta magát....fú dejó..... Na hagyjuk a terrort!</div>
<div style="text-align: justify;">
A részben viszontláthatjuk végre néhány számomra imádnivaló karaktereket, nem tudom ki örül nekik. Az egyikükről annyit elárulok, hogy trónörökös, öntelt, idegesítő, nagyszájú, és mindenáron a főhősünket akarja maga mellett tartani...hmmm így már rájöttetek ki az? A másik egy cuki herceg, aki ismét felbukkan, és még egy belevaló szexi testőr is bekerül a képbe...ahhj most elárultam mindent....nyugi azért lesz bőven meglepetés.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/ldPGiFtps1Y?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Between-Courrier</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- El kell mennem innen, különben megőrülök - suttogta a fiú az éjszakába.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Már napok óta érlelődött benne a gondolat, de eddig képtelen volt cselekedni. Muszáj volt elmennie onnan, hiszen a józan esze kis híján már elhagyta és rettegett attól, hogy a maradék türelmét elvesztve megbolondul és őrült remeteként kell élnie élete további részében.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Homlokát az ablak üvegének döntötte, kibámulva az éjszakába. Elrévedt messze, távolra utazva gondolatai sivár pusztáin, tovaúszva vérző szívéből eredő folyóján, elkalandozva a messzeségbe elméje sziklás hegyein. De mindig ugyanoda ért vissza. Ahol az otthona volt. Ahol a szíve dobogott.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Egy magasra törő kastélyba utazott. Ez volt az, ami a szíve körül feszült, védte minden kintről érkező veszélytől, bezárta, megfosztva őt attól, hogy szabadon éljen. Elzárkózott emögött a fal mögött. Hallotta a saját szívének dörömbölését, ahogy a fiatal lányt nézte. Ő volt a fiú szíve. Ő jelentette az életet a számára. A szíve most már benne élt, ő maga lett a szíve.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Aztán felébredt. És kénytelen volt visszatérni az álmok és a réveteg képzelgések országából. Vissza a cukorkamezők és a gyönyör földjéről, ahol kicsit elszakadhatott a valóság kegyetlenségétől. Szenvedett, és ahol lennie kellett csak még rosszabbul érezte magát. El kellett mennie, távolra, messzire, bárhová, csak el onnan.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Egy kínlódó, keserves nyögés kíséretében ellökte magát az ablaktól és körbefordult. Gyűlölte az egész helyet. Minden sarkát, minden bútorát, de főként a benne lakókat, vagy talán azt utálta a legjobban, hogy a kastély falai között nem volt ott egy bizonyos lány, aki egyetlen mosolyával megédesíthette volna a fiú keserves, egyhangú napjait. Játszotta a boldogat, hamis mosolyokat vont magára. De odabent egyetlen hatalmas érzelmi tényező határozta meg őt, magányos volt, és bánat szorította össze megterhelt szívét.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
El kellett mennie, bármerre. Leginkább haza vágyódott, oda ahol a szíve dobogott, mely lassacskán az otthonává vált feledve igazi otthonát, ahol felnőtt. De nem mehetett haza, már nem, soha többé. Még csak nem is láthatta az otthonát, hiszen az máshoz tartozott. Kénytelen volt beletörődni már csak abba az otthonába térhet haza, ami kőből épült, hatalmas falakkal és tornyokkal, teli s tele őrökkel, katonákkal és szabályokkal, nem pedig dobogó szívvel és kedvességgel, Alexishoz nem térhetett vissza, így a kastélyát szemelte ki lehetséges úticélnak. Bár azt sem bánta volna ha a pusztában kell éjszakáznia, bárhol, csak ne kelljen még egy kóbor percet itt töltenie.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Odalépett a táskájához, amiben a holmijait hozta. Nem hozott sok ruhát, így nem kellett sokat pakolnia, csupán egyetlen fontos holmi volt a szövetek között, ami igazán fontos volt számára és semmi pénzért nem hagyta volna hátra. Egy vékony papírdarab, finoman ráírt betűkkel, mely hiába okozta számára a legmegterhelőbb fájdalmat. Egy papírdarab volt, amit szíve szerint azonnal összetépett volna, mégsem tette. Hiszen ez volt az egyetlen dolog, ami arra emlékeztette mit miért tesz, miért nem térhet haza. Will és Alexis esküvői meghívója volt, melyet az a szőke liba hatalmas vigyorral nyomott a kezébe, nem is sejtve mekkora fájdalmat okoz ezzel a fiúnak.</div>
</div>
<div style="text-align: start;">
<div style="text-align: justify;">
Gyorsan papírra vetett néhány sort, mert azért nem akart minden szó nélkül lelépni, az konfliktust eredményezett volna a két ország között, amit csak szövetséggel egyesíthetnek ismét, aminek értelmében el kell vennie feleségül azt a libát. Majd az éj leple alatt kilopakodott a hálószobájából, lesietett a lépcsősorok tömegein, kicselezve ez őrködő katonákat és megpróbált feltűnésmentesen elmenekülni. El kellett mennie, nem maradhatott tovább, különben megőrül.Sajnálatos módon belefutott néhány járőröző őrbe, akik persze nem kérhették számon mit csinál az éjszaka kellős közepén, azért odavetette nekik, hogy kiszellőzteti a fejét.</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-align: start;">A királyi istállóban elkötött egy ébenfekete lovat, akinek hátán kivágtázott az őrizetlen kapun és elvágtázott a messzeségbe, ahol szabad lehetett. Az éj leple betakarta, megóvta és elrejtette a kutató szemek elől. Útra kelt, hogy haza jusson, nem is sejtve, hogy az éjféli óra éjjelén, az igaz szerelme pusztán pár száz méternyire volt tőle, az erdő sűrűjében barangolva, ámbár más férfi karjaiban. Mindkettejük szíve hevesen dobogott, ahogy megérezték egymást, ámbár egyikük sem tudta, hogy lelki társuk nem messze tőlük rájuk vágyódik.</span></div>
<br />
<br />
Alexis halkan lopakodott végig a kastély folyosóin. Senki nem tudta, hogy ott van, legalábbis remélte, és szerette volna ha ez így is marad. Rettegett attól, hogy mi lesz vele ha elkapják, de nem volt más választása. Valamit meg kellett tennie.</div>
<div style="text-align: justify;">
Egy idegen helyen volt, teljesen egyedül, mindenhonnan körbevéve az ellenséggel. Vigyáznia kellett. Halkan lopakodott, rejtőzködött, elbújt, mikor bármilyen zajt hallott. Ámbár nem attól félt leginkább, hogy az ellenség rátalál. A saját szövetségeseitől jobban rettegett. Remegni kezdett a keze, ha belegondolt abba, hogy a szintén odabent mászkáló íjász rátalál és akkor jajj neki. Főleg a beszélgetésük és a fiú fenyegetőzése után.</div>
<div style="text-align: justify;">
Alexis viszont nem félt, hiszen ott volt nála az a tőr, amit a fiútól kapott még hajnalban. Bár nem tudta lenne-e ereje és bátorsága használni. De úgy tűnik össze kellett kapnia magát, mikor valaki hátulról megragadta és egy hatalmas tenyér befogta a száját, mielőtt felsikíthatott volna. Azonnal a tőréhez kapott, de az már nem volt ott. A félelem szétáradt az ereiben. Vagy a saját tőrével fogják elvágni a torkát, vagy ami még rosszabb azonnal a herceg elé viszik, akitől minden egyes porcikája undorodott.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgN2YP3SrMhfTy1iROLSreNayIC7PPOZ9OkBgwIYojvrJ7EzN16L3CJkSiXFb-4_oW63BGfGM7fxqkaLJKZSRlK0o3TM-cz9z8tzKuJuPydvFNbd8Z76BsyiNZuwFRvmdKAzRnOO26Wm4Q/s1600/falas.gif" height="225" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Az alak rántott rajta egyet, és behúzta az egyik mellékfolyosóra. Még mindig nem látta az arcát. Ekkor az idegen ismét rántott rajta egyet, megfordította és a falhoz nyomta. A keze még mindig a száján volt, így fojtva belé a fájdalmas nyögést, mikor nem éppen finoman a falhoz taszította. Mikor meglátta a férfi arcát kétségbeesetten azt kívánta bárcsak egy ismeretlen katona vágta volna el a torkát a tőrével. Azt kívánta bárcsak hallgatott volna a fiúra.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>A napsugarak halvány sziluettje áttört a fák lombjain. A madarak halkan csicseregtek, susogtak a levelek, ahogy a szél megborzolta őket. A kis csapat már nagyon közel járt az ellenség kastélyához, vele együtt pedig Lucashoz. Csupán pár száz méternyire voltak a hivalkodóan a fák fölé magasodó hatalmas erődítménytől. Fokozottan kellett ügyelniük, a közelben, a fák között, a kastély falai mentén mindenütt őrök járőröztek. Itt már mindenütt a veszély ólálkodott, csupán elég egy rossz lépés, és minden odavész.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Én bemegyek! Ti itt megvártok! - mondta el még egyszer, majd dühösen a lányra meredt és rámutatott, hogy megerősítse szavait. - Te pedig! Eszedbe se jusson bármi ostobaságot csinálni! - fúrta mélyen a tekintetét a lányéba, majd félre hívta a herceget és neki intézte szavait. - Ne hagyd elmenni, főleg azt ne, hogy utánam jöjjön. Megértetted? - Will bólintott. - Ha kell kötözd oda egy fához, de el ne mozduljon innen! Te felelsz érte! És ha bármi történik vele esküszöm nem számít, hogy herceg vagy...azt megbánod! - mondta majd kihúzta magát és ismét a lányra meredt.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>- Ha be mersz jönni utánam esküszöm a vállamra doblak és úgy cipellek haza . És akkor Lucas barátod marad, ahol van, megértettél? - vetette oda a lánynak, mire az dacosan, de bólintott. - Remek - suttogta még utoljára, majd távozott.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<i>Alexis dühösen meredt utána. Bosszantotta az az arrogancia, ami a fiúból áradt és idegesítette, hogy azt hitte parancsolgathat neki. A lány meg akarta menteni Lucast, de minden áron be kellett jutnia oda. És hiába fenyegette meg az a parancsolgató zsémbes alak, tudta, hogy Lucast nem hagyná veszni, legalábbis nagyon remélte, mert mindenáron be kellett oda jutnia.</i></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/A4iFLlzyprw?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Eyes on Fire</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
Bármit megtett volna, csak ne kelljen ott állnia vele szemben, a falhoz szorítva, kiszolgáltatottan, egyedül. Nem akart ott lenni, és rettegett attól, hogy mi fog történni ezután. Nem tudta mire számítson.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ostoba lány! - sziszegte az arcába a férfi. - Megmondtam, hogy ne merj utánam jönni! - morgott szinte már állatiasan.</div>
<div style="text-align: justify;">
A kezével még mindig a lány száját fogta be, mert tudta ha most hagyja megszólalni valaki biztosan rájuk talál és annak nem lenne jó vége. Nem magát féltette, hanem a lányt, mert tudta, ha őt itt megtalálják a lehető legrosszabb vár rá. Azonnal ki kellett juttatnia onnan, de hogyan ha mindenütt árgus szemekkel figyelő katonák ólálkodnak. Csodálkozott, hogyan tudott ezidáig feltűnésmentesen eljutni. És áldotta az eget, amiért ő talált rá és nem más.</div>
<div style="text-align: justify;">
Sóhajtott egy nagyot, megpróbált lehiggadni. Megemelte a tőrt, amit a lány zsebéből csent el, mikor elkapta. Szemmagasságban tartotta a lány előtt és megforgatta.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Ezt azért adtam, hogy használd ha kell! - suttogta. - De felesleges, ha önmagadtól sétálsz be az oroszlán barlangjába! - fújtatott, majd a kezével óvatosan a lány füle mögé simított egy hajtincset. - Többet ne csinálj ekkora ostobaságot.</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgFkJCvE2okQ3TD3g71gFxUeeZKD20G2VrYdy8T9uomfoSF0Du3t-al8LFrD5mMDfllpT5BZ2BpwwqMNthqWcSRSH3uqd6zEmfbkm6p-ZE6HovywDGwqQ7ato3lOcA0rRTnEwPG1HfmsWs/s1600/tumblr_mchfopt1uB1qd5klmo1_500.gif" height="224" width="400" /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
- Most vissza fogsz vinni? - kérdezte csalódottan a lány. - Most miattam Lucas meg fog halni?</div>
<div style="text-align: justify;">
- Milyen férfi lennék ha nem tartanám be a szavamat - válaszolta. - Megígértem, hogy megmentem a barátodat - suttogta halkan. - Úgy tűnik muszáj lesz elfogadnom, hogy fölötted nem tudok uralkodni - sóhajtotta. - Rendben, velem jöhetsz. De kérdés nélkül teljesíted, amit mondok!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Rendben - bólogatott mosolyogva a lány.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Akkor gyerünk - távolodott el tőle, majd a kezét megfogva elkezdte maga után húzni.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú tudta, hogy hatalmas hibát követett el ezzel a tettével, tudta, hogy a lehető legnagyobb veszélynek teszi ki a lányt, de képtelen volt nemet mondani neki. Ez az öntörvényű, makacs lány olyan gondolatokat és érzéseket váltott ki belőle, amit korábban senki. Képes volt hatni rá, irányítani, befolyásolni őt. És hosszú idő óta először, a fiú ismét gyengének érezte magát, mert okot adott a rosszakaróinak, hogy ártsanak neki. Ő lett a gyenge pontja.</div>
<div style="text-align: justify;">
Miközben maga után húzta, érezte kis kezének melegét, sima, puha bőrét a sajátján, közeben azon gondolkodott, hogyan fogja kivégezni a herceget, akivel tisztán közölte, hogy megbánja ha beengedi. ide a lányt Bár ahogy a lányt ismerte gondolhatta volna, hogy egy puhány nyápic herceg nem lesz képes megállítani. Ravasz volt és nagyon makacs, ha valamit a fejébe vett azt minden áron meg is tette. Neki egyszerű dolog lehetett kijátszani a fiút, de attól még nem ússza meg azt, hogy hibázott.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Meg kell keresnem valakit - szólalt meg Alexis, kizökkentve a fiút a gondolataiból.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Te szórakozol velem? - förmedt rá. - Nincs rá esélyünk! Az is elég bonyolult lesz, hogy feltűnésmentesen kijussunk a testőröddel!</div>
<div style="text-align: justify;">
- Kérlek! Ő talán még segíthet is nekünk! - próbálta meghatni, de a fiú ezúttal hajthatatlan volt.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Alexis, azt mondtam nem! - mondta erélyesen, mire a lány elhallgatott.</div>
<div style="text-align: justify;">
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevét. Eddig csak hercegnőzte, vagy ostoba lánynak hívta, vagy csak utalt rá, hogy róla beszél, de a nevét nem mondta ki. Emiatt fura bizsergés futott végig a gerince mentén. De talán erről a hangneme tehetett. Eddig is beszélt már vele hangosan, kiabálva, dühösen vagy gorombán, de most annyi határozottság hallatszott belőle, hogy a lány inkább nem mert neki ellent mondani.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Állj - torpant meg a lány előtt a fiú hirtelen és a lány sietségében beleütközött a fiú hatalmas, izmos hátába. - Vissza vissza vissza - hajtogatta, miközben elkezdte visszafelé húzni, futva, majd berántotta az egyik ajtón és jelzett neki, hogy maradjon csöndben.</div>
<div style="text-align: justify;">
Majd a lány meghallotta a hangokat, amitől borsódzni kezdett a háta. A herceg vonult el a folyosón. Majdnem meglátták őket. Ismét kirázta a hideg, ahogy elképzelte mit tenne velük, vele, ha elkapná őket. Undorodott még a gondolatától is.</div>
<div style="text-align: justify;">
A fiú a fülét az ajtóra tapasztotta és hallgatózott, majd jelzett a lánynak is, hogy ő is cselekedjen hasonlóan. Odakintről tisztán szűrődtek be a hangok, és a jelentőségük hatalmas bajt jósolt. A lány beleremegett a szavak súlyába.</div>
<div style="text-align: justify;">
- A katonák készen állnak? - kérdezte a herceg, bizonyára a katonák főparancsnokát.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Igen felség, már csak a király beleegyezése kell és támadunk. - válaszolta egy durva, mély hangú férfi.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Remek! - csapta össze a tenyerét. - Én akarok a sereg élén haladni! Leigázom az országot! - kacagott fennhangon. - Az a lány most megtudja, hogy velem nem ajánlatos ujjat húzni. Én mindig megszerzem, amit akarok! - hallatszott a távolodó hangja.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Támadni fog - lehelte a lány riadtan. - Támadni fog! - esett pánikba.</div>
<div style="text-align: justify;">
- Shh! Fejezd ezt be! - förmedt rá a fiú. - Most nincs idő siránkozásra. Minden egyes itt töltött perccel csak nagyobb veszélybe sodorlak. Sietnünk kell, hogy minél hamarabb elhúzhassunk innen és figyelmeztethessük az apádat! - mondta ki a szavakat, amiket a lány hallani akart. A fiú erélyes szavai arra ösztönözték, hogy nincs egyedül. Nem siránkozhat. Erősnek kell lennie.<br />
- Megkeressük Lucast, kiszabadítjuk, és a lehető leghamarabb elhúzunk innen, oké? - vázolta fel a tervet, amire a lány csak bambán bólogatott, majd ismét megérezte a csuklója köré fonódó meleg kezet, ami ismét húzni kezdte a megfelelő irányba.<br />
Bizonyára a várbörtönben tarthatták fogva a fiút, döbbent rá a lány, amikor a fiú megállt és közölte vele, hogy várja meg ott, amíg ő lemegy és kihozza a másikat, majd villámgyorsan eltűnhetnek. És Lexi ezúttal szót fogadott. Megállt, elrejtőzve az egyik sarokban, a díszes páncélok és portrék között. Várt, várt és még tovább várt. Azt hitte talán a fiú tévedett és Lucas mégsem itt van, talán máshol tartják fogva, vagy az is megfordult a fejében, hogy az arrogáns mindenttudósága ellenére mégsem tudja kinyitni a zárat, vagy olyan nagy a börtön, hogy nem találja őt. De ezek nevetséges indokok voltak és a lány az idő múlásával egyre rosszabbat sejtett. Tudta, hogy a fiú megtiltotta neki, de a nyugtalanság szétáradt benne és kénytelen volt utána menni.<br />
Lassan lelépdelt a sötét lépcsőkön a félhomályba burkolózott terembe, melyet falra erősített fáklyák fénye világított be. Kísérteties borzongás futott végig a lány bőrén, ahogy riadtan előrébb lépdelt. Még sosem járt ehhez hasonló helyen. Bizonyára az ő kastélyukban is van egy ilyen, hely, de korábban eszébe sem jutott volna ilyen helyeken mászkálni. Kapkodta a fejét jobbra balra, de sem Lucast nem találta, sem a másik fiút, aki pár perccel korábban jött le ide. A háta ívbe feszült és remegés futott végig a gerince mentén, amikor meglátott valamit. Lucast. A teste a csuklójánál fogva a falhoz volt bilincselve, meggyötört és szinte alig élő volt. A lány megriadt. Furcsállotta, de a börtöne ajtaja nyitva volt, amin azonnal be is rohant, térdre rogyva a fiú leláncolt teste előtt.<br />
- Úristen - suttogta. - Lucas - fogta két keze közé a fiú lelógó fejét, amin rétegekben állt a kosz és a rászáradt vér. Alexis beleremegett a gondolatba, ahogy elképzelte mit művelhettek vele. Élt, bár alig volt eszméleténél. Szemét fel-fel nyitotta, és motyogott valamit.<br />
- Lexi...menj innen - nyögte fájdalmasan, de már késő volt, a lány sehová sem akart már elmenni, sőt nem is tudott volna.<br />
- Lám-lám, csak nem a bájos Alexis hercegnő van itt - jött valahonnan egy gúnyos megjegyzés, mire a lány megpördült a tengelye körül és a fakó barnás szemekbe meredt. - Minő kellemes meglepetés - vigyorgott cinkosan, majd becsapta maga mellett a börtön ajtaját.<br />
- Menj innen - lihegte a fiú félig eszméletlenül. - Ez csapda - mondta még, de már késő volt, a lány rájött, nem elég hogy besétált az oroszlán barlangjába, egyenesen a karmai közé ugrott, miközben azt hitte megmentheti onnan a védtelen kisegeret, ehelyett viszont ő maga vált a prédává. A herceg elkapta, és ő rettegett a gondolattól, hogy mit tehet vele. Inkább ölje meg most, de ő nem hódol be az akaratának.</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-18104599068411504942014-09-15T18:14:00.000+02:002015-10-18T18:16:16.658+02:0049. *Ki Álmomat Őrzi*<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Kedves drága olvasóim, megérkezett a legújabb rész. Sajnálom a rengeteg késést, de mostanában mindig közbejön valami. Nem kifogásokat keresek de most tényleg. Ott a suli, ami brutálkemény így nulladik után, jön be a sok tantárgy és a tanárok is szemetek. Ott van az edzés, ahol már lesérültem és egész hétvégén azt hittem eltört az ujjam, de szerencsére (nem tudom mennyire szerencse) csak az ízületeim gyulladtak be vagy mi a tököm. A röntgen szerint semmi baja, bár én abban a röntgenes nőben nem bízom, mert nagyon bunkó volt... Na szóval fájó ujjal nehéz is írni, de mára meg a nővérem kinyírta a gépemet, szóval ezt most telefonon pötyögöm be...még jó, hogy nagyjából már készen van. Ahjj nembírom, az iskola tönkretesz... na de nem dumálok, itt az új rész. további titkolózással és semmi haladással Lucas felé. De az íjász annyira cuki awww :)</div>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<object class="BLOGGER-youtube-video" classid="clsid:D27CDB6E-AE6D-11cf-96B8-444553540000" codebase="http://download.macromedia.com/pub/shockwave/cabs/flash/swflash.cab#version=6,0,40,0" data-thumbnail-src="https://ytimg.googleusercontent.com/vi/wemAsKJqD_Y/0.jpg" height="266" width="320"><param name="movie" value="https://youtube.googleapis.com/v/wemAsKJqD_Y&source=uds" /><param name="bgcolor" value="#FFFFFF" /><param name="allowFullScreen" value="true" /><embed width="320" height="266" src="https://youtube.googleapis.com/v/wemAsKJqD_Y&source=uds" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true"></embed></object></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Birdy</div>
<div style="text-align: left;">
<br /></div>
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="" style="clear: both; text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
A parázsló tűz halkan ropogott, ahogy a lángcsóvái magasra csaptak fel, bevilágítva a sűrűn nőtt erdőt, melyben csak sötétség uralkodott. Szikrák szóródtak a sötétbe, s a tűz fényei játszottak játszottak a körülötte alvók arcán. Lexi békésen szuszogott Will mellkasán. Bár a lehető legtávolabb aludt el a fiútól álmában forgolódva egyre közelebb és közelebb fészkelődött a fiúhoz, majd szorosan hozzábújva, érezve a teste melegét, a fiú mellkasán találta meg a fejének kényelmes pozíciót, és a fiú egyenletes szívverése még inkább megnyugtatta és még mélyebb álomra szenderült.</div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A lány arcára néha árnyékot vetett a tűz fénye, majd izzó lángnyalábok jártak rajta táncot, amit a csapat harmadik tagja élvezettel nézett. Ő nem aludt, jelenleg ő őrködött. A veszély legkisebb jelére is felkapta volna a fejét, de a közelben nem volt senki, így ha már ébren kellett maradnia, legalább kiélvezte. Nézte a lányt, az arcán megpihenő árnyakat és a tűz kellemes, bohó játékát, a néha-néha elnyíló ajkait, szempillái könnyed megrebegését, apró, légies mozdulatait.</div>
<div class="" style="clear: both; text-align: left;">
<div style="text-align: justify;">
Mióta a herceg visszaért a tűzifával szinte hozzá sem szólt a lányhoz, pedig kedve lett volna beszélgetni vele, élvezte Alexis társaságát, csupán a herceg jelenléte zavarta. Nem kedvelte őt, de az érzés kölcsönös volt. Idegesítette, hogy ott volt, idegesítette, hogy úgy tett minta mindenhez értene, mintha ezen a terepen könnyedén meg tudná védeni a lányt, vigyázni rá. De tévedett, esélytelen volt. Ezen a terepen csak neki volt esélye, hogy a lányt biztonságban tartsa. Ismerte az erdőt, jobban mint a tenyerét. Tudta hol húzódnak rejtett csapdák, sebes vizű hirtelen folyamok, szakadékok, és hol érdemes haladni ha nem akarnak feltűnést kelteni. A herceg itt felesleges volt, bár a lánynak sem kellett volna vele jönnie, azt mégsem bánta, hogy vele tartott.</div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Mikor a kiskirály visszaért lerakta a fákat egy kupacba és letelepedett a lány mellé, azonnal körülötte kezdett forogni, kérdezgetni őt, hogy jól van-e nem fázik-e és így tovább. De szerencsére a korábbi témát nem hozta fel, különben az épp tüzet rakó férfi, aki fél füllel mindig odafigyelt rájuk nagyon csúnyán odahúzott volna neki a bal szeme alá, amiért nem tiszteli a lány kérését, miszerint nem akar erről beszélni.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Mire a fa szikrát kapott és belobbant a tűz Lexi már álomba is szenderült a legtávolabb húzódva a fiútól, aki az alvó lány haját simogatta. A kapucnis kedvet érzett rá, hogy odamenjen, letépje a lányról a kezét és azt mondja neki, hagyd aludni, még felébreszted, de nem tette, inkább csak durván ráförmedt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Egyikünknek őrt kell állni - mondta hidegen. - Te aludj, kezdem én. Majd három óra múlva cserélünk! - majd odébb sétált és letelepedett arra a helyre, ahol most ül.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Will gyanúsan szemlélte őt, nem volt biztos benne hogy le akarja hajtani a fejét, úgy pedig végképp nem hogy ez az alak fog őrködni. Nem bízott benne, és nem is kedvelte. Ellenszenves volt, tapintatlan és arrogáns. Akár egy egyszerű paraszt, akit a harcmezőre küldenek.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ne izguljon felség, nem fogom álmában átvágni a torkát. Annyi becsület van bennem, hogy még a legellenszenvesebb alakokkal is tisztes harcban végzek - vetette neki oda, majd elfordult.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Will egyáltalán nem nyugodott meg a szavaktól, de a fáradtság legyőzte. Lehajtotta a fejét és pár pillanat múlva az álom elragadta. Tudta, hogy vigyáznia kell a lányra, hiszen ezért tartott velük, de ezt csak úgy teheti meg ha pihen, erősnek kellett lennie, mert érezte, hogy ez veszélyes út elé néznek, amiről csak remélni tudta, hogy mind túlélik, bár az idegen alakot nem nagyon sajnálta volna, ha odavész.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Az íjász csak üldögélt egy öreg fa tövében, fáradtan sóhajtozott, de nem alhatott el. Tudta, hogy ébernek kell maradnia, hiszen érezte a veszély közelgését. Tudta, hogy nem lesz nyugodt éjszakájuk, valaki, akár ellenség, akár barát, de rájuk fog találni, és ő nem akart felkészületlen lenni. Rendíthetetlenül bámult a lángnyelvekbe, melyek vérben úszva újra és újra egymásnak feszültek, forró izzásban harcoltak, s a végén egyikük kioltja a másikat. Akár a szerelem mely idő után elporlad a vigaszt nem lelő szívekben.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A percek lassan, kínlódva vándoroltak, lassan szálltak tova, ahogy az éber fiú csak bámult ki a fejéből, elgémberedve, hirtelen szerzett utazótársait nézve. Be kellett vallania, hogy talán nem is zavarta annyira, hogy vele tartottak. Bár a fiú még mindig az agyára ment, örült annak, hogy ezúttal nem magányos farkasként kell, az életét kockáztatva cselekednie. A lányt viszont kifejezetten féltette, örült, amikor vele volt, hiszen kedvelte őt, élvezte, amikor játszadozhat vele, titkolózhat előtte, az őrületbe kergetheti, de ez most más volt. Féltette őt, nem akarta, hogy baja essen, mert nem fog más olyan szórakoztató lányt találni mint ő, akit ilyen szinten fel tud idegesíteni.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
De ahogy a lányt nézte, hirtelen egy nagy, gyönyörű barna szempár nézett vissza rá. A lány ott feküdt a herceg mellkasán és szemeit a másik fiúra szegezte. Nézte a fiút, aki a fa tövében kucorgott, lezseren egyik karjával a térdén támaszkodva, és cinkosul vigyorgott vissza rá, mintha épp egy titkot súgott volna meg neki. Aludj, formálták ajkai a szót, de a lány inkább lassan felemelkedett, felállt, majd a fiúhoz sétált, és leült mellé a nagy fa tövében.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Aludnod kellene - mondta a fiú, majd felé fordult és rávillantott egyet a ritka, kedves, törődő mosolyai közül.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Neked is - válaszolta egy ásítás kíséretében.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Valakinek őrködnie is kell, hercegnő! - tért vissza ismét a gúnyos vigyor. - Menj vissza aludni!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Akkor őrködök veled. Remélem nem zavar.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="179" src="https://38.media.tumblr.com/tumblr_ma04o7jpVN1qd1kvjo1_500.gif" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Tudom, hogy a megszállottam vagy, de tulajdonképpen...</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Remek! - vágta rá egy vigyor képében a fiú megjegyzésére. - Úgyis kérdezni akartam valamit!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- És miből gondolod, hogy hajlandó vagyok válaszolni is? - kérdezte gúnyolódva.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ó, hidd el, válaszolni fogsz! - bökte oldalba. - Szóval, első kérdés! - kezdett volna bele.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Hé-hé-hé, lassíts királylány. Sajnos nem szolgálhatok olyan információval, amire szükséged lenne - próbálta terelni a témát.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Miért nem?! Miért titkolózol?! Miért kezelsz úgy mint egy felelőtlen gyereket, aki nem elég érett, hogy felfogjon valamit? - kiabált rá a lány.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Shh - tapasztotta a kezét a lány szájára. - Ne kiabálj, anélkül is megértem. És másodszor, lehet mások is vannak a közelben, akiket nem szeretném, ha idecsalogatnál.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Jólvan - ásított egy nagyot. - De muszáj tudnom valamit - nyögte félálomban, a szemei egyszerűen le akartak ragadni, bár a lány küzdött az álmosság ellen.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Tudod mit? Inkább elmesélek egy történetet - mondta, és mielőtt a lány válaszolhatott volna, már bele is kezdett. - Régen, sok évvel ezelőtt, élt egy fiú. Még szinte gyerek volt, olyan 14 éves lehetett - mesélte, és érezte ahogy a lány feje egyre inkább a vállára hajtódik. - Az apja mindenáron katonát akart faragni belőle, pedig ő nem akart az lenni.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- És mi történt vele? - kérdezte álmosan, ásítozva, szinte már majd elaludt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Katona lett. Nagy harcos, dicső vitéz, becsületes lovag, aki mindvégig királya hű alattvalója volt, és őt szolgálta. - sorolta. - De ezért le kellett mondania mindenről, ami valaha fontos volt neki. - szorult ökölbe e keze. - Hátrahagyta a testvérét, a családját, a barátait, és a szerelmét is.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ugye jó vége lesz? - nyögte, de a szemei már csukva voltak.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nem tudom. Sajnos a fiú élete már csak a harcról szól. A lány, akit pedig egykor szeretett már más felesége lesz. - válaszolta, de már hallotta az egyenletes, nyugodt légzését, leheletét a bőrén érezte. Elaludt. - Tudod, az a kisfiú én vagyok. És készen állok hazatérni! Én döntök arról, hogyan érjen véget a történetem. - fejezte be halkan a rövid kis fura történetét, majd lágyan, a tőle telhető leggyengédebb módon homlokon csókolta a lányt. - Aludj csak, királylány. Majd én őrzöm az álmodat. - suttogta.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Lágy szellő kélt, messzire sodorva a harcos szavait a messzeségbe, ám ezzel a együtt a lány fürtjeibe is belekapott össze vissza ringatva a levegőben, a fiú arcába sodorva, aki belélegezte annak jellegzetes finom illatát, ami mosolyt csalt az arcára. Annyira ismerős illat volt, szerette azt az illatot, szép emlékeket idézett föl benne, ahogyan eloszlatta az arca körül a hajfelhőt és óvatosan a lány arcához érve az kisimított az orcájáról néhány elkóborolt tincset.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/OmLNs6zQIHo?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
Birdy</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A lány a vállán pihegett, nyugodtan, szelíden és védtelenül, ahogyan korábban sosem látta. Ha ártani akarna neki ez lenne a legmegfelelőbb alkalom, de ki lenne képes ilyesmire, ha ez a lány ilyen gyermetegen és ártatlanul szunnyad el a vállán. A fiú csak a szeme sarkából leste minden rezdülését, hallgatta, ahogy egyenletesen szuszog, és ez megnyugvást rejtett a szívének, érezte a leheletét a bőrén, és ettől érezte a közelségét. Látta, ahogy bájosan elnyújtózik, akár egy kiscica, mosolyogva hallgatta, ahogy értelmetlen szótagokat motyog álmában. Figyelte, ahogy az ajka elnyílik, és öntudatlanul álmában is szorosabban bújik hozzá, és belé karol, mintha a karját a plüss macijának hinné. A fiú elmosolyodott, már minden volt a lány számára csak az nem, ami igazán szeretett volna.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Már volt ellenség, különös segítő, titokzatos íjász, váratlan látogató, faragatlan tuskó vagy épp kiismerhetetlen vezető. Most pedig lefokozta a macijává, ő pedig elgondolkodott, hogy mi jöhet még ezután és a lány szemében valaha is egy dicső lovag lehet-e majd.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Kedvelte őt, különösképp szerette őt idegesíteni és bizonytalanságban tartani, az őrületbe kergetni a titkolózásával, viszont szeretett vele normálisan, higgadtan is beszélgetni, komoly dolgokról, szerette a hangját, de mégis azt kedvelte a legjobban, mikor a lány nem beszélt. Mikor képes volt befogni a száját csak egy pillanatra, vagy aludt. Tetszett neki ez az állapot. Nem nyaggatta a kérdéseivel, nem magyarázott neki mindenféle dolgokról, nem szólt bele semmibe, csak szuszogott. Ezt meg tudta volna szokni, kifejezetten élvezte a csöndet, ami a lány társaságában ritka volt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Még kiélvezte volna a ritka felejthetetlen pillanatot, a csöndet és a nyugalmat, de úgy tűnik a ez a rövid pihenő a lány számára nem tartogatott túl sok pihentető kellemes alvást. Alig aludhatott el fél órája, mégis a karja megfeszült a fiúé körül, megszorította, körmeit a bőrébe várja, ahogy egyre jobban szorította magához, mintha kétségbeesetten attól tartana, hogy elveszíti. Eddig nyugodt, békés fonásai grimaszba futottak, szempillája rebegett és lehunyt szemhéját is többször összeszorította, mintha álmában próbálná behunyni a szemét. A keze remegett és az egész teste is, rángatta a fejét, jobbra-balra, apró izzadtságcseppek gyöngyöztek a homlokán és mintha álmában még valami keserves hangot is hallatott volna, ahogy egy könnycsepp végigfutott az arcán. Egy rémkép kísértette álmát.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A múlt rabláncai csörögtek rajta ismét, amiket újra és újra lerázott, de azok mindig köré fonódtak és nem eresztették többé. Egy idő után pedig már képtelen volt megmozdulni és azok egyre szorosabban fonódtak köré, leláncolták a múltban, rabságba ejtették arra kényszerítve, hogy olyan emberekkel nézzen farkasszemet, akik elhagyták őt és más utat választottak. Látta a régi, elvesztett barátait, akiknek szürke szemeik kettészelték a lelkét, az anyja barna tekintete darabokra cincálta a szívét és végül egy óceán sodorta el mindenét, ami valaha fontos volt neki, elveszett az óceánban, ami újra és újra a veszte volt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A fiú óvatosan megérintette a lány arcát, miközben az jobbra-balra vergődve dobálta a fejét. Nem tudta mit csináljon. Fel akarta ébreszteni, de attól félt azzal csak rosszabbat tesz. De mi lenne rosszabb annál, hogy az álmában tehetetlenül vergődik, mert bizonyára keserves kínokat él át. Lassan átkarolta a vállánál és gyöngéden, nem túl durván, de azért határozottan megrázta a lány vállát.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Lexi - suttogta, mikor a lány lecsillapodott, bár még félálomban volt. - Csak egy álom, nem valóság!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
És a lány akkor kinyitotta a szemét, és fújtatva felült a fiú karjai közül, ahol eddig vergődött. Zavartan sütötte le a szemét és kézfejével dühösen elmaszatolva letörölte azt a kósza könnycseppet, ami elszabadult álmában. Szégyellte magát, amiért a fiú ennek a szemtanúja volt. Gyakran kísértik rémálmok, de most, hogy más előtt nézett vele szembe, még megalázóbb volt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A lány arca vörösbe borult, és kínosan érezte magát. Nem tudta beszélt-e is álmában és elárult e valamit, amiről mind ezidáig mindenki előtt hallgatott. A fiú most biztosan komplett idiótának nézi. És a lányt ez zavarta.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Hé, minden oké? - érintette meg a vállát, de a lány ugyanúgy háttal ült neki, még csak hátra sem nézett rá. - Semmi baj, csak egy álom volt - suttogta, hogy megnyugtassa.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nem, nem csak egy álom, ez az igazság! - suttogta halkan. - Az igazság volt csupán.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nem értelek - motyogta zavartan.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="222" src="https://33.media.tumblr.com/tumblr_ma64iuCm9o1qik2bvo4_r1_250.gif" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Hogyan is érthetnéd?! Hiszen téged nem vesz körül a halál lehelete. Nem terjeng körülötted! - vetette oda neki. - Mellőlem viszont kihalnak az emberek!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ez nem igaz! - ragadta meg a lány vállát és rázta meg. - Térj már észhez, te ostoba lány! Csak álom volt! És te nem vagy felelős semmiért! Az életnek és halálnak még te sem parancsolhatsz, bármekkora hatalmad is van!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
A fiú még folytatta volna. Szívesen kioktatta volna a lányt, amiért badarságokat beszél, amiért bűntudata van, amiért azt hiszi ő felelős a világ minden gondjáért. A képébe vágta volna, hogy nem, mivel nem is ismeri a világot, soha nem járt a hatalmas kőfalakon kívül, melyek rabként tartották fogva egész életében, hiába volt mindenható hercegnő. Fogalma sem volt a világról. Nem tudta milyen idekint, és ezért egész eddigi útjukon feltűnésmentesen, de mindig megleste a lány szeméből sütő őszinte rácsodálkozást, ahogy a világra meredt. Még sosem hagyta el a kastélyát, honnan tudna ez a lány bármit is a világról? Arról, hogy itt milyen veszélyek leselkednek rá...</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
De megtartotta magának a véleményét, ugyanis hallott valamit. A közelből. Egy ág reccsenése volt. Lehetett akár egy mókus, vagy egy arra kószáló kisebb állatka is, de a fiú a vadonban nőtt fel, úgy ismerte mint a tenyerét. És tudta jobb biztosra menni. Elhallgatott és az éppen megszólalni készülő lány szájára tapasztotta a kezét és jelzett, hogy maradjon csöndben. Egy bokor megrezzent. Már biztos volt benne, hogy egy ember leselkedik utánuk.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Az íja után nyúlt és a lányt a felkarjánál fogva fölrántotta a földről és odataszította a még alvó herceghez, aki a hirtelen zajra fölébredt, és amint meglátta a fölötte álló lányt, azonnal rosszat sejtett. Felpattant és körbenézett. Meglátta a fickót, aki megfeszített íjjal állt nem messze tőle, az egyik bokorra célozva és gyanúsan méregetve. Will kivonta a kardját és míg azt biztos kézzel fogta, baljával megragadta Lexit és olyan szorosan közel húzta magához, hogy a lány egy pillanatig azt hitte nem kap levegőt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Gyere elő! Tudjuk, hogy itt vagy! - vetette oda a kapucnis, de semmi nem történt. - Háromig számolok és isten a tanúm rá, lelőlek ha nem jössz elő! - folytatta, majd fennhangon számolni kezdett. - Egy! - közben Lexi minden erejét összeszedve próbált arra a pontra koncentrálni, amit a két fiú meredten bámult. Egy nagyobb, terjedelmes, burjánzó cserje volt, ami mögött könnyedén elbújhatott volna valaki, ha elég kicsire képes összehúzni magát. - Kettő! - Sűrűn nőtt gallyai voltak és levelei közt szinte nem lehetett sehogy sem átlátni. De a lány, mintha valamit mégis látott volna. Valamit ijedten csillogni. - Három - mondta és a lány biztos volt, benne, hogy meg is teszi amit ígért.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Nee! - kiáltott rá, még épp időben. </div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Kitépte a karját Will szorításából és odalépett a bokorhoz. Leguggolt és elhúzta az ágakat, lassan óvatosan. Közben hallotta maga mögött a két fiú ideges sziszegését és dühös mormogását, ahogy kivont fegyverükkel úgy álltak közvetlen fölötte, hogyha bármi veszély leselkedne rá, azonnal végeznének vele. De nem volt ott semmilyen veszély, csak egy riadt, a földön kuporgó 10 éves kisfiú, aki ijedten nézett fel a lányra és a fölötte álló két harcias és még ijesztőbb alakra.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Szia - suttogta a lány. - Nem kell félned, nem bántunk - mondta halkan, de a kisfiú még mindig riadt volt.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Miért lopakodtál így hozzánk? - támadta le azonnal az íjas, mire a kisfiú még kisebbre gömbölyödött össze.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ne légy már ennyire tapintatlan és bunkó! - förmedt rá a lány - Nem látod hogy fél? Tedd már el azt az íjat, mert megijeszted!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Azt hiszem mennünk kellene! - jegyezte meg a vezető. - Most!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Miről beszélsz? Nem hagyhatjuk itt! - vetett ellen neki azonnal a lány.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Dehogynem. Csak figyelj - hajolt közelebb a fiúhoz. - Búú - ijesztett rá, mire szegényke azonnal felpattant és elrohant a sötét erdőbe.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Idióta - verte vállba a lány. - Most ezt miért kellett?</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Tovább megyünk, nincs vita! Ha már a nyakamon maradtatok, akkor azt teszitek, amit én mondom, amikor mondom. Remélem érthető voltam. - morogta. - Indulunk.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- De hiszen, te nem is aludtál - motyogta a lány, miközben a vezető a lovához terelte, majd erőteljesen megragadta a derekánál, és könnyedén a nyeregbe emelte, a súlya nem is számított neki. Egy elejtett szarvast is képes egyedül hazacipelni, Lexi pedig alig nyom többet egy 13 éves gyereknél. Az utóbbi napokban nagyon lefogyott. - Egyébként, nem tudom miért kezeltek így, de már kezd idegesítővé válni - jegyezte meg. - Egyedül is képes vagyok felszállni a lovam nyergébe, és leszállni onnan.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Én bírom a kihívást, hozzá vagyok szokva. És mint mondtam, én vagyok a vezető, ezáltal én döntök. - vágta rá. - És ha én le akarlak emelni a nyeregből, akkor le is foglak - mondta, majd megenyhülten nézett a lányra.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Előhúzott valamit a háta mögül. Óvatosan a lány kezébe csúsztatta, úgy hogy Will ne lássa mi az. Vékony volt, tiszta és fényes. Markolata a lány kezébe simult és pengéjén megcsillant a fény, mely a Hold ezüstös ragyogása volt, ami néha-néha áttört a fák sűrű ágai közt. Ezüst fényben izzott a lány kezében. Vékony, kicsi, mégis ha jól használja, halálos lehet.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="222" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjag26AUPJvcYddyQS_p9_jLC3Qi-a8S-H9oqSzT0QYwx4biOZAVM-HAR0ChAEMzgNAfhFaDblkO_45PzbqaYlCqsuMr0dA651WN-XT_3ev1MvTIUCTyBXtdIS6XHKapb4KNDY-h33Lx10V/s1600/tumblr_ma64iuCm9o1qik2bvo10_r2_250.gif" width="400" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
- Ez legyen nálad - suttogta mélyen a lány szemébe nézve. - És ne habozz használni, ha kell. - mondta, majd a lovához lépett, és egy pillanat alatt a fekete csődör hátán termett. - Ne vesztegessük tovább az értékes időnket, ami egyre fogy. Indulás! - bökte oldalba a lovát, aki engedelmesen megindult úti céljuk felé. - Meg kell mentenünk egy barátot.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
Remélem tetszett, komiknak örülnék. Wáá :)</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;">
Cup-cup♥</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-14781105671714697192014-08-26T12:54:00.000+02:002014-09-13T15:42:15.647+02:0048. *Amit Sosem Mondtam*<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
Sziasztok! Megérkezett a legújabb rész, amit ezúttal a számomra legkülönlegesebb embernek küldeném. NeM csak a tartalMa Miatt, a "soha el neM Mondott dolgok Miatt" amit végre kimondtunk, meg M. Miatt. Hanem azért is, mert ez most neked szeretném ajánlani, a tegnap emlékére, és ahogy Will fogja mondani, ÖRÖKKÉ! És sajnálom, hogy nem bíztam meg benned! Most nevet nem írok, de tudja az jól, akinek szól. Kár a mai napért, de ettől függetlenül nagyon szejetlek és tudd, hogy tőlem soha nem szabadulsz! ♥</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/6iB5MLmmgyE?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
</div>
<div style="text-align: center;">
<div style="text-align: center;">
Birdy♥All you never Say</div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">
- Szóval te
vagy az a pasas a bálról? - nyögte ki a lány, anélkül, hogy előtte
végiggondolta volna, mire a fiú egy furcsa grimaszt vágott, mintha a lánynak
másnak is eszébe kellene jutnia.<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Csak ennyi? A bálos fazon? - kérdezte sértett hangon.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Hánytorgassam fel a múltat? - tette fel a költői kérdést. - Hát rendben! Meg a
nyilas csávó az az előtti bálról, aki majdnem lelőtt - kezdte a lány.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Be kellett olvadnom, és azt tettem, amit a király kért, kémesdit játszottam -
szólt közbe.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
A titkos zaklató, aki belopódzott a szobámba - vetette oda neki a lány
durcásan. - Egyébként mit akartál akkor?<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nagyon remélem, hogy a szándékai tisztességesek voltak - lépett közelebb Will,
meglengetve a kardját a fickó előtt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Csupán figyelmeztetni akartalak a közelgő veszélyről, amibe persze belesétáltál
- dörgölte a lány orra alá. - És mindezt azzal köszönted meg, hogy betörted az
orrom.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Megérdemelted, így jár az aki rám ront mikor elvonulok magányomba, de hagyjuk
ezt az egészet! A múlt már elmúlt, már nem érdekelt mi történt a múltban, csak
a jövő érdekel, aminek Lucas a része lesz!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Természetesen, és ha hagynátok indulni, már úton is lennék! - gúnyolódott a
kapucnis.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Rendben, mi is megyünk! - mondta a lány Will megkérdezése nélkül, és a lovához
sétált.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Tessék? - csörtetett oda hozzá a fiú. - Hogy érted, hogy mi is?!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ó, hát azt hittem nem engedsz el vele egyedül. És, hogy oda mész, ahol én
vagyok - játszotta ki a fiú szavait, bár nem értette miért vágyik rá, hogy a
fiú, aki a veszély legkisebb jelére is elmenekíti a lányt, miért tartson velük.
- De ha nem akarsz jönni, nem muszáj. Én megyek!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Legalább megjegyezted a szavaimat - mondta egy sóhajtás után. - És örülök,
amiért nem próbálsz meg küzdeni ellenem, hanem beletörődsz, hogy nélkülem ugyan
sehová nem mész! - suttogta, miközben a lány derekára csúsztatta a kezét és
felemelte Dakota nyergébe, majd a saját lovához lépett és villámgyorsan
felpattant a nyergébe.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Pedig már kezdtem reménykedni, hogy a vallatás után, hagytok utamra menni -
morogta az íjász, mikor Will és Lexi felzárkózott mellette a lovukkal.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Arra ugyan ne számíts! Megmondtam, nélkülem nem mész Lucasért! - ismételte meg
a lány sokadjára. - És még mindig nem mondtad meg a neved!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem is fogom - vigyorgott. - Az az én titkom marad!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Az
erdőn haladtak végig, és eleinte még mindhárom ló elfért egymás mellett. A lány
haladt középen, hogy a két fiú oldalról védeni tudja, ha bármi történne, bár a
kapucnis szerint, ez még nem tűnt valószínűnek, inkább a későbbi órákban, mikor
átlépnek a szomszédos ország terültére. Északnak tartottak és kétnapi
járóföldre voltak úti céljuktól.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Szinte
az első pár órában egyikük sem szólt semmit, csak csöndben mentek egymás
mellett, fürkészve a vadont, a lehetséges támadásoktól tartva. De nem történt
semmi. Még csak egy katonát sem láttak, pedig már közel jártak a határhoz. A
lánynak ez gyanús volt, bár nem tette szóvá. Bár semmi nem történt, csupán
egyre sötétebb lett és hidegebb.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Mikor
az út szűkösebbé vált és közeledtek az országhatár felé a csoportvezető kijelentette,
hogy ő előrébb megy pár méternyire, míg Lexi és Will egymás mellett haladtak.
Szinte mióta elindultak egy szót sem szóltak a másikhoz. Nem tudták mit kellett
volna mondaniuk. A lány csak Will korábbi szavaira tudott gondolni és arra, ha
felhozza a beszélgetés lehetőségét, Will azt fogja hinni választ ad, de ő nem
akart választ adni, pontosabban nem tudta mit válaszoljon. Will pedig nem
akarta sürgetni a lányt, de most másra nem is tudott gondolni csak arra, hogy
kimondta azokat, amiket korábban kimondhatatlannak hitt és a lelke egészen
megkönnyebbült. De valamilyen szinten bántotta is, hogy úgy letámadta vele a
lányt, aki nyilván még nem volt kész továbblépni és feledni a múltat.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Figyelj - szólt hozzá a fiú halkan, miközben kezét a mellette lovagoló lány
közelebbi combjára tette. - Tudom, nem kellett volna elveszítenem a fejemet és
letámadjalak - nézett rá bocsánatkérően, míg a lány csak bambán, távolba révedő
tekintettel meredt vissza rá. - Még nem állsz készen elengedni a múltat. De
addigis tudd, minden egyes szavamat komolyan gondoltam.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
A múlt elmúlt - válaszolta a lány, elfordítva fejét, előre meredve a távolba. -
Hiába dacolok ellene, nem tudok változtatni rajta, sem meg nem történtté tenni,
csupán elfogadhatom. Elfogadtam, és elengedtem, a múlt láncai már nem csörögnek
rajtam, levertem őket - szólt, ámbár hangja még mindig rettenetesen fájdalmasan
csengett és a fiú késztetést érzett rá, hogy a karjába vonja és addig el ne
eressze míg minden szörnyűség el nem múlik.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Ámbár
hirtelen nem tudta mit mondjon, hozza föl ismét a témát, hiszen a lány arról
beszélt megszabadult a múlt béklyóitól, vagy arról, hogy szíve minden
szeretetével Danielt szereti, csupán elfogadta, hogy elment, de ettől örökké rá
fog várakozni. Bár a lány keserű hanglejtéséből nem tudta kikövetkeztetni
melyik lehet.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Még nem állok készen rá - suttogta, és Will azonnal tudta mire gondol. - És nem
tudom valaha kész leszek-e rá.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Én tudok várni rád - suttogta és aprót megszorította a lány combján tartott
kezét, mire Alexis végre felnézett rá. A szemében annyi érzelem kavargott. Bár
azoknak legtöbbje fájdalmas, szomorú örvényben gyűlt össze. - Örökké tudok
várni rád.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Will...én... Én nem hiszem, hogy tudom viszonozni a szerelmedet... Még ha
örökké vársz, akkor sem - suttogta őszinte sajnálattal a hangjában, majd
lehajtotta a fejét és eltakarta arcát a fiú elől. - Én...sajnálom...<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem hiszek neked - suttogta, miközben átnyúlt a köztük lévő távon és a lány
álla alá csúsztatta a kezét, megemelve azt, kényszerítve a lányt, hogy a szemébe
nézzen. - Tudom, hogy képes vagy szeretni! Csupán félsz kitárni a szívedet.
Félsz szeretni. Félsz Engem szeretni - mondta ki a szavakat, amiket már hosszú
idő óta ki akart mondani. - De Én nem Ő vagyok! Én nem Daniel vagyok! - mondta
el azt, amiről tudta, hogy a lány fél, attól félt, hogy ő is olyan mint a
bátyja. De tévedett. - Tudom, hogy ettől félsz! De azt is tudom, hogy a lelked
legmélyén tisztában vagy vele, hogy én képtelen lennék olyat tenni veled, amit
ő tett.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Higgy amit akarsz - rántotta el durcásan a fejét. - De én nem félek! Semmitől
sem félek! Főleg nem attól, hogy olyan vagy mint a bátyád - a végére a hangja
valósággal remegett. - Épp ezért nem szeretlek, és nem is foglak soha, mert nem
olyan vagy mint Ő, és mégis pont olyan vagy. Inkább keress egy olyan lányt, aki
megérdemel téged, és viszont szeret.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Hát nem érted, hogy neked csak te kellesz? Csak téged akarlak szeretni, csak
téged ölelni, csókolni hátralévő életem minden napján? - emelte fel a hangját.
- Téged ölelni éjjelenként, magamhoz vonni és reggel arra ébredni, hogy békésen
pihegsz karjaimban? Téged akarlak, senki mást! Csak téged!</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjsWzjSudyMkNtGlRyQxOQNqXp43-PCh02MRE1ozQKm__GQWxjV6bZ0tvCJQdEyJw9UAr5rmVpuZiCITmTJwJqWOy9S9qiyOuB6hOK85jOhMbI8w_KHTJydUbFXwWvMdorAxyPbOE8B0big/s1600/tumblr_inline_ml0a3iksOo1qz4rgp.gif" height="179" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<o:p></o:p></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Will... - suttogta lemondóan.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ha nem akarnád, akkor miért csókoltál vissza? - kérdezte, és már a lány
szólásra nyitotta a száját, hogy letagadja, ám a fiú nem hagyta. - Ne merd
letagadni. Legalább ezt az örömöt ne vedd el tőlem. - kérte. - Tudom, hogy csak
egy pillanat volt, de addig megfeledkeztél mindenről, az egész világról, csak
én voltam és te. - suttogta. - Aztán visszatért minden, ami a múlthoz láncol és
a fájdalomhoz. Engedd, hogy elfeledtessem veled! - fogta meg a lány kezét. -
Engedd, hogy boldoggá tegyelek! Engedd, hogy melletted lehessek és annyi szép
emlékkel ajándékozzalak meg, míg elfelejtesz minden rosszat, ami a múltban ért.
Engedd, hogy szerethesselek! - suttogta, miközben szemével egészen a lány
lelkéig hatolt, szinte magába szippantotta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Otthon is maradhattatok volna, ha a szerelmi életetekről akartok beszélni -
förmedt rájuk a kapucnis. - De most, hogy már nem tudok ellene mit tenni és a
nyakamon maradtatok, jobban tennétek ha csöndben maradnátok! Már nemsokára a
két ország határához érünk, onnantól pedig ellenséges terep!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Alexis
megkönnyebbülten sóhajtott, amiért a kapucnis megmentette őt ettől a kínos
beszélgetéstől. Nem akart erről beszélni, nem akart érzelmeket táplálni senki
iránt, nem mert szeretni és beszélni sem róla. Még nem állt készen rá. Will
viszont dühös volt, amiért az idegen ismét közbeszólt, ő beszélni akart,
elmondani amit érez, amiket oly régóta magába fojtott. És most úgy érezte
mindent kimondhat. Ki akarta mondani. A lány szemébe nézve, elmondani neki
azokat a szavakat, melyeket minden éjjel elsuttogott magának, mióta találkozott
a lánnyal. Amiket elpróbált magában, hogyan közli vele, de aztán nem merte
megmondani. Most itt volt a lehetőség, és nem akarta veszni hagyni.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Egyébként, hogyan tervezed, hogyan fogunk bejutni a kastélyba, hogy kihozzuk
Lucast? - kíváncsiskodott a lány, hogy megússza a Willel való beszélgetést,
mikor a messzeségből előbukkantak a hatalmas kastély tornyai.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/-g46aNUJJMY?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Mi sehogy - válaszolta kuncogva. - Elég ha én bejutok és aztán ki Lucassal, nem
fogom még kockázatosabbá tenni azzal, hogy titeket is viszlek, főleg téged! És
bármit is mondtok, ebből nem engedek! Gondolom a herceged is így van vele -
mondta különös megvetéssel a herceg szót.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Most az egyszer egyetértek vele - bökött a fejével Will a kapucnis felé. - És
ha kell odakötözlek egy fához, de te be nem mész oda, megértetted? -
főnökösödött, mire a lány durcásan, de bólintott.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
Hold már magasan járt, bár a sűrűn nőtt fák között szinte egyetlen sugara sem
jutott át, így a kis csapat teljes sötétségben haladt végig az erdőn, ami egyre
szűkebbé és fojtogatóbbá vált körülöttük. Valamint a levegő hőmérséklete is
csökkent. A szél fújt, belekapva Alexis hosszú, kiengedett hajába, a levegőben
sodorva tincseit, többször Will arcába fújva, amit a fiú nem bánt, hiszen ezzel
is közelebb érezhette magához a lányt, és belélegezhette illatát. A lány
összefonta maga körül a karjait, fázott. Bár nem is volt túlöltözve, egyszerű
pólót viselt és nadrágot, ami korántsem védte a hűvös, éjjeli levegőtől.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
vezér hirtelen megrántotta a lova kantárát, megállt, majd leszállt a lováról. A
mögötte jövők alig láttak valamit, bár azt észrevették, hogy a vezetőjük
megállt, így ők is hasonlóan cselekedtek, bár nem értették miért álltak meg,
hiszen még csak alig 3 órája indultak el, és még hosszú út állt előttük, nem
pihenhettek, vagy tarthattak szünetet.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Miért álltál meg? - kérdezte Will gyanakodva, nem bízott az idegenben.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Közvetlen mellette mész, mégsem tűnt fel, hogy a lány mennyire kimerült, és
mindjárt halálra fagy? - vetette oda neki, majd a lány lovához lépve,
megragadta a remegő lány derekát és könnyedén leemelte a lováról. - Tessék -
terítette a lány vállára, a frissen levetett, még saját testétől meleg és
illatát viselő fekete pulcsiját.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
lány hálásan nézett föl rá, míg Will bosszúsan leszállt a lováról és a lány
mellé sietett, odébb lökdösve tőle a segítő idegent, aki csak bólintott egyet,
mikor a lány a szemévet köszönömöt intett neki. Will dühös volt, és hibáztatta
magát, amiért nem vette észre mi történik. Látnia kellett volna, hogy a lány milyen
nagyokat pislog, hogy szinte leragad a szempillája, észre kellett volna vennie,
hogy remeg, hallania kellett volna, hogy a fogai egymáshoz ütődnek, ahogy
vacog, neki kellett volna odafigyelnie rá, nem ennek az idegennek, hiszen azért
jött, hogy vigyázzon rá. De túlságosan lefoglalta, hogy gyönyörködjön benne és
a saját igazát erőltesse rá. Észhez kell térnie, nem véthet több hibát. Ezek
még ráérnek később, most a lányra kell vigyáznia, a szerelmére kell vigyáznia.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
De így te fogsz fázni - suttogta a lány, miközben megpróbálta lehámozni magáról
a meleg pulcsit, melybe nagyokat szippantva belélegezte a meleg férfias
illatot, ami annyira ismerős volt valahonnan. Vissza akarta adni, bár a bőre
kétségbeesetten kiáltott utána, mikor lehúzta remegő vállairól.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nekem van másik - villantott rá egy kedves mosolyt. Ez volt az első alkalom,
hogy a lánnyal nem követelőző, erőszakos vagy gúnyolódó volt. - Tudod én
felkészülök, mielőtt belevágok egy ilyen dologba - dörgölte a lány orra alá,
aki már vissza is bújt a meleg anyagba.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Az
íjász magas volt, és izmos, a mellkasa hatalmas, így a lányon lógott az egész
pulcsi, majdnem a térdéig leért, és olyan aprónak és törékenynek nézett ki
abban a nagy sötét anyagban. Szinte beleolvadt az éjszakába a sötét pulcsival,
ami kifejezetten passzolt a szeme színéhez, ami bár barna volt, majdnem olyan fekete,
mint a sötét éjszaka és a csillagok, melyek benne ragyogtak.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Tábort verünk - jelentette ki a vezető. - Aludnod kell! - nézett
jelentőségteljesen a lányra.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem! Miattam nem kell megállnunk, bírom még! - ellenkezett, bár hasztalan volt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Fáradt vagy, alig tudsz már állni a lábaidon! Aludnod kell! - ismételte meg
magát. - Tüzet kell raknunk, és kicsomagolni. - magyarázott. - Te, menj és
szedj tűzifát. Én addig lepakolok!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
És én mit csináljak? - kérdezte Lexi.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ne legyél útban - válaszolta, majd a lovához lépett és elkezdte levenni a ló
farán vitt két nem túl nagy csomagot.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem vagyok benne biztos, hogy egyedül akarlak hagyni vele, itt az erdő közepén,
már majdnem ellenséges terepen - mondta Will, mielőtt rászánta volna magát,
hogy elmenjen fát gyűjteni.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Miért? Tán te észrevetted, hogy fázik? - szegezte rá a tekintetét a hercegre és
egy pillanatra Lexi is ránézett. - Vagy ha túl elkényeztetett vagy ahhoz, hogy
fát szedj? - förmedt rá. Tudod mit! Majd én megoldom azt is, csak utána én nem
merem majd itt hagyni veled, mert te képtelen vagy figyelni rá, mert csak a
saját dolgaidat mondogatod neki, és azt se veszed észre, hogy mennyire nem
akarja hallani. - folytatta. -Azért jöttél, hogy vigyázz rá, nem? Mert eddig
épp csak az ellenkezőjét teszed!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Tudd, hogy kivel beszélsz! - vágta rá Will nyersen.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Nem
tudta miért, de ha ez az alak a közelben volt, főként a lány közelében
egyszerűen nem tudott uralkodni magán, elvesztette a fejét és csak a féktelen
gyűlöletet érezte a férfi iránt, aki nyilván nem közömbösen tekintett a lányra.
Nem. Látta a tekintetét. Ahogy ránézett. Ő is ugyanígy szokott rá nézni.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ó elnézést, őfelsége, most bizonyára a fejemet véteti, amiért őszinte mertem
lenni! - gúnyolódott.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
lány csak kapkodta köztük a fejét, nem értette ezek miért utálják ennyire
egymást. Úgy érezte, mintha egy harcmező kellős közepére került volna, ahol ő a
nyeremény. Mintha azért harcoltak volna, hogy elnyerjék a lány elismerését.
Mindketten csak a jót akarták, de ezt elhomályosította egymás kritizálása és a
bizalmatlanság.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Elég! - szólt közbe a lány, mire mindketten elhallgattak. - Ha most komolyan
onnan indult ki, hogy ki hoz tűzifát, akkor majd én hozok, csak hagyjátok abba
- indult volna el, de végül nem tette.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem - förmedtek rá egyszerre. - Majd én hozok - mondta végül Will. - Te csak
maradj, és ha bármi történne, csak kiabálj, és azonnal itt leszek - mondta,
majd vetett egy jelentőségteljes pillantást a kapucnisra, és elment.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Fura egy alak a te herceged. Kimondottan idegesítő! - jegyezte meg a férfi,
mikor Will odébb került és ő nekiállt leszedni a csomagokat.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem az én hercegem - mondta a lány, miközben mellé lépett és segített a
csomagokból előhalászni a szükséges dolgokat. - Soha nem is akartam, hogy az
legyen.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Akkor mit akartál? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Szabadságot - válaszolta Alexis. - Szabad akaratot. Szabad választást.
Szerelmet!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Az élet mit sem ér, ha nem élheted úgy, ahogyan te akarod - mondta és egy
megfejthetetlen vigyort villantott a lányra, aki egészen elsápadt, és különös
szomorú kifejezés ült ki az arcára.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgosozjYoZjeFB4OMTmHWUP6_n9aMVfSARtIMnlTphvYxiJf25lBfq-aEf8GRgOtPWlp7UpH0vhQw-uOS1Rp-TvrWOmVZFxdz5OnA4qx7Cwg5iaPAYII500asZ1OKt8C8DY0-1waXL_6X-E/s1600/tumblr_static_tumblr_mc3o8r9u971qipyy2o1_500_large.gif" height="179" width="320" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<o:p></o:p><br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Egy barátom is mindig ezt mondta - suttogta halkan. A férfi kitartóan figyelt,
ott csüngött minden egyes szaván, mintha várt volna valamit, hogy a lány
mondjon valamit, még valamit. De nem mondta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Akkor a barátodnak tökéletesen igaza van - mondta a férfi, kutatva a lány tekintetét.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Igen, az volt - suttogta elhalóan. - A legjobb barátom volt, rajongtam érte -
nevetett fel keserűen. - Rettenetesen hiányzik! Már 7 éve nem láttam - horkant
föl fájdalmasan, majd rájött kivel is beszél és azonnal bezárult. Nem értette
miért pont neki mesélte el a legféltettebb titkát, azt, amiről senki más nem
tudott. Pont ennek az idegennek, akiben egyáltalán nem bízott. Ostoba volt,
amiért kikotyogta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Miért? - kérdezett rá, de mikor nem kapott rá választ folytatta. - Lehet, te is
hiányzol neki! Miért nem keresed meg?<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Mert nem lehet - förmedt rá a lány. - Nem tehetem és kész! Nem akarok erről
beszélni!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Jól van, azért nem kell leharapni a fejem - emelte maga elé a kezeit a férfi. -
Csak kérdeztem! De tudod mit?! Te tudni akarsz valamit tőlem, én pedig tudni a
válaszodat! Kíváncsi vagyok erre a történetre!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem akarok tudni tőled semmit! - mondta a lány duzzogva.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Hát, oké. De akkor találj ki nekem egy új nevet, mert az igazi kilétemet sosem
tudod meg - vonta meg a vállát. - Hát jó. Te döntesz! - távolodott el tőle,
majd leterítette az erdő talajára a pokrócot, amint talán két ember férhetett
el.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Annyira
kiismerhetetlen volt. Az egyik pillanatban magába zárkózó, nyers és gúnyolódó,
a következőben törődő, figyelmes és egy kedves, aztán mintha magára kellene
öltenie egy álarcot, hogy elfedje igazi természetét, ismét visszasüllyed a
goromba páncélja alá. Annyira fura volt, és mintha olyat várt volna el a
lánytól, ami képtelenség lenne. Mintha azt várná el, hogy feltétlen bizalmába
fogadja. És még valamit, mintha valami rég kihalt érzést próbálna belobbantani
benne, mintha azt remélné, a lelkében leégett tűz helyén még szikrát talál,
amit belobbanthat, de nem tudta, mert az elméje hevesen tiltakozott ellene.
Mert az a szív, mely egyszer már megégett, nem mert ismét lángok közelébe
menni, hiába tudja, hogy már kihűlt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Csak
bámult a lányra, tekintetét kutatva, mintha beláthatna a lelkébe. Mintha
kutatna valami után, ami már rég elveszett benne. Ám egy pillanatra, ahogy a
lány az acélszürke szemekbe meredt, beléjük látott és csak egy apró másodpercre
is, de meglátta a bennük fodrozódó űrt, a keserű gyászt, és a végtelen
fájdalmat, mely ezidáig mind ott csillogott a szempárban, majd eltűnt, mintha
falakat húzott volna maga köré, hogy megállítsa a betolakodókat. Elfordult a
lánytól, és csöndben folytatta amit elkezdett, de a lányhoz nem voltak már
szavai. Mintha haragudott volna rá valami olyanért, amiről a lány nem tehet. Mert talán ő tudott valamit, amit a lány nem...<o:p></o:p></div>
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">
Okés, nos ennyire sikeredett, remélem tetszett, sok ölelés és puszi minden kedves olvasómnak.<br />
Cup-cup♥</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-5763784802109919302014-08-16T18:51:00.004+02:002014-08-16T18:51:57.357+02:0047. *Kimondott Kimondhatatlan*<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<span style="text-indent: 9pt;">Helló kedves olvasók! Sikeresen jelentem be, hogy ezúttal viszonylag gyorsan megérkeztem, ami nagyon wááá! Ezt a részt minden olyan olvasómnak küldöm, aki hát, hmm most lőjem le a poént? Nos abba a táborba tartozik, akikről a rész szól! TeamDanielCharlotte! Charniel! Vagy Darlotte jobban hangzik? Áhh vicc volt, mind2 borzalmas! De én nem is rájuk gondoltam! Waaaaaa, remélem tetszeni fog. És Szilvi, ezáltal megkegyelmezel az én drágámon és nem szenved többé!</span></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<span style="text-indent: 9pt;"><br /></span></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<span style="text-indent: 9pt;"> </span><iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/UrGS9EARHRc?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<br /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Daniel
mereven bámult maga elé. Nem volt éhes, így az étkező asztalnál ülve csak a
villájával piszkálta a tányérján heverő ételt. Már napok óta nem evett
rendesen, alig pár-pár falatot. Egyszerűen képtelen volt úgy viselkedni akár
egy élő, boldog emberi lény, hiába is kellett ezt tettetnie. Be volt zárva egy
hatalmas kastélyba, egy idegen országban egy hárpiával és annak nagyravágyó,
kíváncsi erőszakos szüleivel, akik folyamatosan célozgattak és kérdésekkel
bombázták. Ő pedig nem tudta meddig lesz képes elviselni ezt a földi poklot.
Elgondolkodott azon, hogy az általa szeretett lány vajon, hogy érezhet most.
Biztosan máris továbblépett és az öccsével boldogan tervezgetik a közös
életüket. A kertben sétálgatva halkan kuncognak, cinkos mosolyt váltanak és vágyakozva
néznek egymásra. A rózsák közt sétálva Will megajándékozza a lányt a
legszebbik szállal, mire a lány elpirul. Arca olyan vörös színbe borul, mint a
kezében tartott virág, miközben lesüti a szemeit és zavarában elmosolyodik. Ó,
Daniel mennyire imádta azt a mosolyt. Az élete minden egyes napján képes lett
volna a rózsák közt, karöltve végigsétálni kedvesével, szerelmes szavakat
suttogva fülébe. Biztosan a gyermekeik nevét is kitalálták már, ahogy ők is
tették nem olyan régen. A fiú ökölbe szorította a kezét, arcára düh és fájdalom
jele ült ki, ahogy meggyászolta a meg nem született gyermekeiket. Mindent előre
eltervezett, Lexivel legalább 2 gyerekük lett volna és még biztosan több
poronty is érkezett volna, mert a náluk hatalmasabb erők tudják, hogy sarjuk
szerelemből fakadna. De azok a gyermekek, nem a gyerekei, hanem az unokaöcséi
és unokahúgai lesznek, mivel az apa nem ő lesz, hanem testvére, aki mindent
elvett tőle, amit valaha is szeretett, ő mégsem tudta gyűlölni. Pont ugyanúgy
megérdemelte a lányt, ahogy ő, csak az a különbség, hogy nem hagyták, hogy Lexi
választhassa ki melyiküket akarja és ez igazságtalanság. Ezzel Danielt egy
örök, fájdalommal telt zárkába száműzték, ahol már csak a dédelgetett szép
emlékei nyújtanak neki vigaszt, mert a rá váró jövő, csupa keserűség volt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Daniel, jól vagy? - érintette meg a mellette ülő szőke lány a karját, mire a
fiú feleszmélt és visszatért a valóságba.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="179" src="https://33.media.tumblr.com/5a0fbc2a9c6839d2be6758d2ef4c1e80/tumblr_mica114fhR1s5c1kno1_500.gif" width="320" /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Persze, én... Bocsánat, kicsit elkalandoztak a gondolataim - szabadkozott,
mikor látta, hogy a vacsoraasztalnál ülő lány szülei is meredten őt bámulják. -
Miről is beszéltünk?<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Charlotte éppen most mesélte, hogy testvérbátyád nemsokára nagy boldogság elé
néz - mosolygott a nő.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Szakasztott
olyan volt, mint a lánya. Magas volt, rettentően vékony, göndör szőke fürtök,
csak neki szemei kék színűek voltak, nem olyan barnák mint lányáé. Kíváncsi
nőszemély volt, és zavaróan sipákoló, vékony hangjától Daniel a falra mászott.
Akárcsak a lányától. És pont mint az ifjabb példánya ő is mindig tökéletesen beletalált a témába.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ó, igen - morogta nem túl nagy lelkesedéssel.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Két évvel fiatalabb nálad, fiam. És kevesebb mint egy hónapon belül megnősül -
célozgatott arra a király, hogy jó lenne, ha ő is lépne valamit a lánya felé,
de ezzel csupán még inkább elkeserítették, mivel az öccse azt a lányt veszi el,
akit neki szánt a sors. És most hová jutott, egy olyan lány karjaiban kell
kikötnie, akit ki nem állhat.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Will mindig is korán érő típus volt - válaszolta a fiú nemes egyszerűséggel. -
Az esküvőt meg azért sürgetik, mert a szomszédos ország, Chronos támadással
fenyegeti mindkét országot és ezzel akarják megpecsételni a szövetséget, hogy a
két ország együttes erővel szálljon harcba.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ha belegondolok, elkerülhetetlen, hogy ez az ország ne sodródjon bele a
háborúba. És úgy hallottam rettenetesen erős, és hatalmas sereget épített föl a
király. Lehet elkélne még a segítség - szólt közbe a királynő, utalva arra,
hogy katonai úton tudja támogatni az országot, cserébe ha Daniel elveszi a
lányát, de arra nem fog sor kerülni soha.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Jajj, hagyjátok őt, majd mindent a maga idejében - karolt bele Charlotte a
fiúba, akinek grimaszba fordult az arca. - Még fiatalok vagyunk, ráérünk bőven.
És Danny nagyon érzékeny fiú, nem szabad sürgetni - gügyögött.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Daniel
hatalmas kényszert érzett, hogy a karját kitépje a lány szorításából felálljon,
kirontson a kastélyból és gyalog térjen haza egyeses egyedül, az ismeretlenben,
mert még az is jobb lett volna ennél. De nem tette meg, nem tehette. Azzal csak
felbőszíti az apját, és felesleges menekülnie, a szeretett lányt úgysem
kaphatja meg, hiszen nemsokára a tulajdon öccséé lesz. A kegyetlen sors
áldozatává vált. Jobb ha beletörődik, akkor talán megkegyelmez rajta és egyikük
korai halált hal. Talán ő hal meg egy vadászbalesetben, vagy Charlotte elkap
valami halálos betegséget, akkor nem kellene tovább látnia őt, ez lenne a legjobb.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Imádom az esküvőket, annyira meghitt és romantikus - nyávogott a lány, amiből
Daniel csak annyit hallott bla-bla-bla, egészen addig, míg meg nem hallott
valamit, mitől félrenyelte a vizét és köhögni kezdett, majd fulladozva
megkérdezte;<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Tessék? Hogy mondod? - köhögte.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Jajj, hát annyira logikus. Will az öcséd, ki más lenne a tanúja, ha nem a
bátyja? - tette fel a lány az ijesztő kérdést.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ez bonyolult.. - suttogta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Nem
akarta elhinni, pedig a lánynak kivételesen teljesen igaza volt. Meghívták az
esküvőre, az egyetlen öccse esküvőjére, és bár a menyasszony az ő igaz
szerelme, aki szintén csak kötelességből teszi a dolgát, attól még Will
ugyanúgy számít rá, és azt akarja, hogy mellette legyen. Szerette az öccsét,
bármit megtett volna érte, de erre még ő sem volt kész. Az egy dolog, hogy
meghívják, hisz természetes, még azok után is ami történt, az is, hogy ott
álljon az öccse mellett gratuláljon, de az, hogy elvárják tiszta szívből
örüljön a boldogságának és még jó képet is vágjon hozzá, maga a lehetetlen.
Mert elég lesz odamennie, meglátnia a lányt ahhoz, hogy minden eddigi hitét
megkérdőjelezze és meggondolja magát arról, hogy lemond-e róla. De azt nem
várhatják el, hogy ott álljon tanúként mellettük, szinte ő nyomja a gyűrűt a
kezükbe, és áldásával megpecsételje a nászt. Mert az kegyetlenség, ám ahogy az
apját ismeri, tudta, hogy szemrebbenés nélkül rávenné a gyengébbik fiát, hogy
kérje ezt a testvérétől, akinek szíve már így is darabokban hever.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Daniel
fájdalmasat sóhajtott, majd kelletlenül felállt és szabadkozni kezdett a
vacsoraasztaltól való távozása miatt, amit a lány szüleitől hosszú gyanakvó
pillantásokat kapott, majd mikor azt is bevetette, hogy nem igazán érzi magát
jól, kegyelmeztek neki, és engedték visszavonulni a számára kijelölt szobába. A
feje lüktetett, a szíve hasogatott és, ahogy kinézett az ablakon, abba az
irányba, merre szerelme lehet, szeméből fájdalom könnye fakadt, mely lelke vére
volt, bár arcán nem hagyta legördülni.</div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<span style="text-indent: 9pt;"><br /></span></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<iframe allowfullscreen='allowfullscreen' webkitallowfullscreen='webkitallowfullscreen' mozallowfullscreen='mozallowfullscreen' width='320' height='266' src='https://www.youtube.com/embed/DB0zJLd2Fu0?feature=player_embedded' frameborder='0'></iframe></div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Eközben,
hosszú, sötét, távoli mérföldekkel odébb, az erdő kihalt csöndjét egy fiatal
pár vitája zavarta föl. Már hosszú percek óta vitatkoztak egymással, de nem
jutottak közös megegyezőre. A lány csak menni akart a saját, makacs feje után,
a fiú pedig vissza akarta tartani, mondván túl veszélyes az, amire készül.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Fogd már fel, hogy amire készülsz, az őrültség! - vágta korántsem higgadtan a
lány fejéhez a fiú.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ha az lenne, akkor miért tétovázol? Miért próbálsz szavakkal hatni rám, azt
remélve sikerül? - játszotta ki a szavait a lány. - Ha annyira őrültség lenne,
akkor megragadnál, kérdés nélkül hazarángatnál és bezáratnál egy toronyba! De
nem teszed! És nem azért mert úriember vagy, és inkább a szavakkal győzöl meg,
mint tettekkel, mert nem hiszek neked!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem veszélyes? - förmedt rá. - Akkor mégis miért jöttem szerinted utánad?
Azért, hogy integessek neked, míg te vidáman távozol?<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem! Azért jöttél, mert betegesen vonzódsz hozzám, és imádod szemmel tartani
minden egyes lépésemet, mert nem bízol bennem, és megakadályozni mindent, amire
készülök, mindig azzal az indokkal, hogy túl veszélyes! Hát képzeld nem
parancsolsz nekem! A magam ura vagyok! - próbált a lány elmenni a fiú mellett,
vissza a lovához, de Will megragadta a karját és visszarántotta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Tévedsz! - suttogta dühösen, majd ajkait a lányéra szorította és vadul,
erőszakosan csókolta meg, mely még így is csordultig telt érzelmekkel.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Lexi
ajka puha volt és meleg, mely úgy nyílt meg Will előtt, mintha egész életében
ezt a pillanatot várta volna. Édes volt akár a méz, kellemes, akár egy szelíd
folyó sodrása és csábító akár a leghalálosabb méreg, mely hiába tudod, hogy
halálodat okozza, mégsem tudsz ellenállni kísértésének. Will maga sem hitte el,
ami történt. Hogy egy ilyen veszekedés után, ilyen durván esett neki a lánynak,
aki készségesen viszonozta csókját. Soha nem hitte volna, hogy valaha így fogja
ízleli a lány telt vörös ajkait, melyek hirtelen elszívták minden eszét és már
csak arra tudott koncentrálni, hogy a lányt, soha többé ki nem engedi a karjai
közül. Tévedett.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi_cTkKrCWFah_JfUpGJ6KN4r8WMcE6cyB0E2g1q1RVAmHYcYcuz5u0lxs8lhqk001pyh8WbUXa22WGj3dCX2Mp1ILJZ126VFJ1ZI1FLyFIeLbkIHmnyx3bElMCvsOcmRln8iMQgwvMlemc/s1600/tumblr_m2wnbwpakI1qk8huqo1_500_large.gif" height="167" width="320" /></div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: center; text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Ami
számára egy évezrednek tűnő pillanatnak tűnt, csupán pár másodperc volt,
mielőtt a lány rájött mi is történt és amilyen erősen csak tudta, a
kezét meglendítve pofonvágta a megszeppent fiút, aki hirtelen azt sem tudta mi
történt. Kipirult arccal, lihegve szívta magába a levegőt, míg kezével
megérintette az ajkát, melyen már örök pecsétként ott ragyogott a lány csókja.
Mert tudta, érezte, hogy visszacsókolt egy halvány pillanatra, míg vissza nem
vette magára a megtörhetetlen álcáját, és ezt a lány sem tagadhatta le. Vagy
megtehette volna, Will akkor is tudta volna mi az igazság, és a lelke mélyén a lány
is.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Alexis
rózsás, halványan pirosló arccal, dühtől lángoló szemekkel nézett a fiúra, aki
most kissé öntelten vigyorgott rá, mintha azt üzenné a tekintetével; Lám-lám,
úgy tűnik mégsem vagyok annyira közömbös számodra, mint, ahogy azt állítani
szoktad.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Igazad van, vonzódom hozzád, jobban mint azt el tudnád képzelni - vallotta be,
választ adva a lány szavaira. - De nem azért jöttem utánad, mert kémkedek
utánad, de azt bevallom nem szeretem levenni rólad a szemeimet, de nem azért
mert ne bíznék benned, senki másban nem bízok jobban ezen a világon mint
benned, még magamban sem ha a közelemben vagy - suttogta lassan, ahogy ismét
közeledett a lányhoz, aki csak áhítattal, lemerevedve hallgatta. - Nem akarlak
semmiben megakadályozni, csupán jobb szeretem ha inkább mellettem vagy, mert
féltékeny vagyok ha mással látlak és féltelek, ha olyasmire készülsz, amibe nem
avatsz be, mert azt hiszem rászolgáltam a bizalmadra, habár talán mikor
hazudtam Lucasról ezt eljátszottam. De mindent, amit valaha tettem, ha megállítottalak
azért tettem, mert halálosan szerelmes vagyok beléd és nem tudom mit tennék, ha
bármi bajod esne! - fejezte be a romantikus szerelmi vallomást.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Alexis
csak állt, bambán bámulva rá, nem számítva hasonló vallomásra. Mindig tudta,
hogy a fiú miként érez iránta, de soha nem hitte, legalábbis nagyon remélte,
hogy valaha kimondásra kerülnek a szavak. Készen állt rá, hogy leüvöltse a fiú
fejét, amiért megcsókolta, de most egyszerűen képtelen lett volna bármit is
mondani. Nézett rá a hatalmas barna szemeivel, melyekből egy pillanat alatt
eltűnt a düh leghalványabb szikrája is. Tudta, hogy a fiú mit érzett, mikor
látta őt a bátyja karjában, és mikor sajátjában tarthatta egy röpke pillanatig,
mielőtt a bátyjáéba rohant. Tudta, hogy mennyire fájt neki a szerelem, ahogy
szerelmét mással látta. De most, hogy Daniel kikerült a képből, már semmi nem
állt közéjük. Így Willnek minden joga megvolt, hogy bevallja, mit érez, és
Lexinek semmi kifogása nem lehet az elutasításra, mégis...nem állt készen
elfogadni a fiú szerelmét, még nem.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Will
félreértette a lány hallgatását, azt hitte meglepte a vallomás, pedig ő mindig
nyíltan vállalta, hogy a lányért kész meghalni is. Közelebb lépett hozzá,
egészen közel, miközben kezét a lány arcára simította. Érzelmekkel kavargó szemmel
nézett le rá, miközben arcával közelebb hajolt, de mikor látta, hogy a lány nem
mozdul felé, csak a lány homlokának döntötte az övét, úgy nézett az örvénylő
szempárba. Örült volna ha a lány mond valamit, bármit, de nem várta el tőle.
Will ennél nemesebb lelkű volt, és bár tudni akarta a lány válaszát, nem
erőltette, hiszen csak most hagyta el a bátyja, ő pedig olyan hirtelen
közeledett felé, időt kellett neki hagynia. Még várt egy pillanatot, hátha
válasz kap, majd sóhajtott.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Lexi - nyögte halkan. - Nem muszáj válaszolnod, ha most még nem tudod mit
mondj, nem is várom el. Annyi időt kapsz amennyit akarsz, hogy átgondold. -
nyugtatta meg a lányt. - Csak azt akarom, hogy tudd a szándékaim tiszták, és
nemesek. És tudok várni rád, bármennyi ideig is kell, én várni fogok rád -
suttogta, majd elhátrált a lánytól, aki felsóhajtott, mikor a fiú távolabb
került tőle. Tudta, hogy van kettejük között valami, és most, hogy Daniel
elment mi oka lett volna tagadni, nem jön vissza, ő pedig megérdemli a
boldogságot, nem tagadhatja meg tőle senki. És Will mindent meg fog neki adni,
ezt tudta jól. Ő csak félt, még nem állt rá készen, hogy kitárja a szívét, a
fiút pedig nem akarta áltatni.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ez nagyon romantikus volt, gyerekek - gúnyolódott a csuklyás fickó.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Most már elegem van - horkant föl Will. - Megtudhatom végre, hogy te meg ki a
franc vagy? - förmedt rá a fiú.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Csak egy régi barát - villant ki egy álnok mosoly a csuklyája alól, és tisztán
látszott, hogy a lány felé fordult. - Nem igaz, Hercegnőm? - kacagott fel.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Most komolyan, Alexis! Ki ez az alak - lépett a lány elé, védekezően testével
takarva őt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Fogalmam sincs - szólalt meg a lány halkan, először azóta, hogy Will bevallotta
mit érez.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Rendben, mi most azonnal megyünk - ragadta meg a lányt.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem, nem mehetünk, Lucasért kell mennünk - nézett mélyen a fiú szemébe.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Nem bízom benne. Ez az alak annyira ellenszenves - suttogta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Én sem, de azt mondta visszahozza Lucast! - válaszolta a lány.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ha nem tudnátok hallom - szólt valahonnan a távolból, bár korántsem sértetten,
inkább élvezte, hogy az orra előtt beszélik ki.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Akkor menjen és hozza vissza, de te nem mész vele! Eszedbe se jusson! -
próbálta kiverni a fejéből a gondolatot.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Ki tudja hová megy és mit tesz, ha egyedül megy? - aggodalmaskodott a lány.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Hercegnő - ugrott le a lováról és a lány felé csörtetett.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Will
védekezően közéjük vetette magát és kivonta kardját, melyet az idegenre
szegezett. A tekintete villámlott. Az idegen nem nagyon törődött vele, még
közelebb lépdelt és a lány előtt féltérdre ereszkedett, meghajolva előtte.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Hercegnőm - suttogta. - Felesküdtem atyád nevére és most téged szolgállak.
Becsületszavamra mondom, a korona és a trón szolgálatában állok és kész vagyok
teljesíteni annak örökösének minden szavát. Az életem és a kardom a tiéd -
suttogta, miközben kezét a szívére szorította. Will gyanakvóan figyelte. Ha egy
rossz mozdulatot is mer tenni lecsapja a karját.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Bármit megteszel? - kérdezte a lány ravaszul.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Akármit, amit kívánsz hercegnőm. Ha azt kéred, még saját véremet is ontom érted!
- válaszolta.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Rendben - sóhajtott a lány. - Akkor vedd le a csuklyádat, harcos, és mondd el
ki vagy! A hercegnőd ezt kívánja!<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
Az
alak felegyenesedett, annyira fenyegető volt, ahogy Alexis fölé tornyosult, és
hosszú köpenyébe belekapott a fák között elsüvítő szél a lány köré fonta azt. A
lány egy pillanatig úgy érezte mintha a halál jéghideg istenével állna szemben,
de csak bámult be a sötét csuklya alá, a tekintetét kutatva. Majd a férfi
bólintott. A lány a kezével megérintette a fiú arcát takaró csuklyát, nagyon
kellemes anyagból készült, majd lassan, óvatosan hátratolta azt, így láthatóvá
vált a fiú arca. Közben Will a lány mellé lépett, hogyha bármi történne,
azonnal közbeléphessen.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
magas, karcsú srác, ismerős volt a lány számára. Már találkoztak korábban.
Sápadt, fehér arca volt, mely férfias vonásokba futott, rövidre nyírt barna
hajjal rendelkezett, és arcáról hatalmas, a lány lelkéig hatoló acélszürke
szempár nézett vissza rá. Tiszta színe volt, örvénylő és ragyogó, akár csak a
kardja pengéje. Akár egy élő fegyver.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
A
lány emlékezett rá arról az estéről, mikor Daniel elment. Mikor féltékeny volt
amiért Will egy másik lányt kért fel táncolni, nem pedig őt. Ő kétségbeesetten
oda akart rohanni és letépni a lány fejét. Helyette viszont szó szerint
belerohant ebbe a fiúba, aki már akkor is túlságosan megalázkodó, mégis
fölényeskedő és titokzatos volt. Will is emlékezett rá, hiszen minden embernek
megjegyzi az arcát, akit meg akart ölni. Kevés emberből állt a lista. De amint
meglátta, hogy azon az estén Alexissel keringőzik, a lista elejére ugrott. nem
csoda, hogy annyira ellenszenves volt számára. Az idegen gúnyosan vigyorgott a
megszeppent képük láttán.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-indent: 9pt;">
<div style="text-align: justify;">
-
Mint mondtam, csak egy régi barát - kacagott, ám hangjában semmi kedvesség sem
volt. Csak elfojtott érzelmek.<o:p></o:p></div>
</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
</div>
<div class="MsoNormal" style="text-align: justify; text-indent: 9.0pt;">
<br />
Nos? Hogy tetszett? Nagyon béna volt? Komiknak örülnék :))<br />
<span style="text-indent: 9pt;">Cup-cup♥</span><br />
Xoxo, Lora</div>
S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-8773649436981999723.post-71336616249962777832014-08-08T04:08:00.003+02:002021-11-10T14:09:53.285+01:0046. *Éji Ellentétek*Szíííasztok kedves drága cukorfalat, imádnivaló, cukkcsi olvasóim, akik nem is haragudtok rám, ugye? (Most kell azt kiabálni, hogy nem) Na ez a beszéd, ezért szeretlek titeket ennyire! Tudom, tudom, tudom, egy szörnyű borzalmas, felelőtlen ember(ezt néha megkérdőjelezem) vagyok, aki csak a saját makacs feje után megy és balhézik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, de hagyjunk engem. Mióta is nem volt rész? Soksok napja, pár hete, talán már üti az egy hónapot is....nagyon nagyon sajnálom, de bizonyára megértitek, mivel nyár van, és bizonyára ti is nyaraltok, sokat pihentek, relaxáltok, fogyókúráztok (amitől idegesek vagytok és le akarjátok tépni mindenki fejét), bepasiztok, gyorsan szakítotok, aztán hárítjátok a békülést, kerülitek a buszon azt a hülye csávót, aki folyton zaklat és inkább vártok egy órát a kövi buszra, mert tudjátok, hogy pont azzal a busszal megy, inkább mész a kövivel, nehogy megint rád másszon, meg minden ilyesmi, tudjátok, amiket az emberek nyáron csinálnak....vagy csak én csinálok ilyeneket? Á dehogy, ti is biztos ilyeneket csináltok :D De ez nem kifogás, tényleg nagyon nagyon nagyon sajnálom! (De tudjátok mennyi idő az az 1. óra a buszmegben a sok hülye között, akik leszívják az agyadat? Bár még ez is jobb mint a buszos csávó...) De ha már ennyit kellett várnotok, akkor nem húzom az időt, még egyszer sajnálom, remélem megértitek és ezt minden olvasómnak küldöm! tudom rövid lett, de legalább végre hoztam valamit :D Remélem tetszeni fog :D És még valami, milyen lett az új design? És nem tudok dönteni, segítenél azzal, hogy oldalt szavazol? Sokat segítenél, kösszi előre is :DD Láww, nos akkor a rész :D<br />
<br /><div style="text-align: justify;"><br /></div>
<div style="text-align: justify;">- Késtél - morogta egy gúnyos hang az éjszaka sötétjébe, mikor Alexis nagy nehézségek árán, a látási viszonyok nehézkes tompa fényében átbukdácsolt a kapuhoz vezető úton, majd az őröket kijátszva átmászott a hatalmas kőkapu egyik magas falán és lihegve, szúrós tekintettel nézett fel a férfira.</div><div style="text-align: justify;">- De már ideértem! - küzdött azért, hogy ismét normálisan tudjon levegőt venni. - Mit akartál?</div><div style="text-align: justify;">A férfi érdektelenül meredt előre, miközben a hatalmas kőfalnak támaszkodott. Ismét feketét viselt, sötét nadrágot, pólót és egy fekete köpenyt, a fejére húzott csuklyával mely árnyékba vonta arcát.</div><div style="text-align: justify;">- Csupán szólni akartam, hogy ma hajnalban indulok, hogy kiszabadítsam Lucast. És addig is szeretnélek megkérni, hogy ne hagyd el a kastélyt és ne csinálj semmi őrültséget, amíg távol vagyok - oktatta ki a lányt, anélkül, hogy ránézett volna. - Pár napon belül visszatérek Lucassal együtt! Addigis ég veled hercegnőm! - lovagiaskodott, majd indult volna, de Lexi megragadta a karját.</div><div style="text-align: justify;">- Várj! - húzta vissza. - Veled mehetek?! - nézett rá bociszemekkel. - Mert Lucas miattam van ott ahol, és segíteni akarok rajta.</div><div style="text-align: justify;">- Szó sem lehet róla! -vágta rá.</div><div style="text-align: justify;">- De miért nem?!</div><div style="text-align: justify;">- Azzal segítesz neki, ha szépen visszamész a kastélyba, ahol biztonságban vagy és hagyod, hogy én végezzem a dolgomat és megmentsem. Csak hátráltatnál! - mondta nem túl kedvesen. - Meg emiatt sem - emelt fel egy hivatalosnak kinéző levelet, amit Lexi azonnal kikapott a kezéből. - Hé, azt nem szabad elolvasnod! Add vissza - próbálta elvenni a lánytól, de nem járt sikerrel.</div><div style="text-align: justify;">- De hisz ez nekem szól! - bontotta ki a lány. - Hol szerezted?! És miért nem adtad oda?</div><div style="text-align: justify;">- A szobádban találtam - válaszolta, mintha ez teljesen normális dolog lenne. - És azért nem adtam oda, mert tudom ha elolvasnád, akkor egyből megtennéd, ami benne áll és azt nem hagyhatom. Úgyhogy ide vele!</div><div style="text-align: justify;">- Majd ha elolvastam! - kapta el a levelet, mielőtt a fiú ki tudta volna tépni a keze közül, majd gyilkos tekintettel meredt a fiúra. - Szóval ezért nem adtad oda?! - kiabált rá. - Mert azt hitted képes lennék belemenni ilyen őrültségbe?!</div><div style="text-align: justify;">- Nem hiszem! - válaszolta könnyedén, majd kiragadta a lány kezéből a levelet. - Tudom, hogy megtennéd! Mivel te vagy a megtestesült kedvesség és szeretet, és tudom, hogy bármit megtennél Lucasért! És nem hagyhatom, hogy ezt is megtedd!</div><div style="text-align: justify;">- Pedig muszáj lesz! Te nem fogtad fel mit írt?! - kiabált rá.</div><div style="text-align: justify;">- Dehogynem - vonta meg a vállát. - És?</div><div style="text-align: justify;">- Tisztán fogalmazott! Cserét akar! Engem Lucasért! És ha nem kapja meg amit akar, akkor megöli őt! - akadt ki teljesen a lány.</div><div style="text-align: justify;">- Hidd el Lucas nekem is fontos, gyerekkorom óta ismerem őt, de ha választanom kell közte és közted, téged választalak! És tudom szemétség amit mondani fogok, de ő csak egy egyszerű testőr, míg te a hercegnő vagy, aki az országunk uralkodója lesz nemsoká! És mint ideiglenes testőröd nem hagyhatom, hogy kockáztasd az életedet! Majd én megmentem őt, a szavamat adom!</div><div style="text-align: justify;">- Rendben! Akkor mint jövendőbeli uralkodód, megparancsolom, hogy vigyél magaddal! - válaszolta duzzogva.</div><div style="text-align: justify;">- Arra aztán ne számíts! - füttyentett egyet, mire a fák közül egy éjfekete, gyönyörű csődör lépett elő. - Most indulok, pár nap múlva visszatérek. Nagyon remélem, hogy itt leszel, nem csinálsz semmi hülyeséget! Ígérem Lucas épségben vissza fog térni ide, csak tedd azt amit mondtam. - pattant föl a ló hátára, megbökte az oldalát, amitől az állat megfordult és elvágtázott a sötét erdőbe.</div><div style="text-align: justify;">A lány duzzogva bámult utána, zavarta, amiért ilyen hangnemben beszélt vele, mintha egy ostoba kislány lenne, akinek megmondhatja mit csinálhat és mit nem, haragudott, amiért a fiú nem hagyta, hogy fele tarthasson és dühös volt, amiért ismét anélkül távozott, hogy megtudta volna a nevét. De a lányt, nem tudja megállítani.</div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiLLPQfeNMEiibAH2HD6mx3HP-Po8ruSmfiItdhiK2pmoPkIURAdsQCWldECmNsx0fH99qIyHdCPqwfg02epkPLPYj8hyphenhyphencLqqa33YaNNm1cLAgfLj7joWti2n53TjcXIW0xfeeH8OnAJob_/s1600/tumblr_m369tb2Byg1qdiwa3o7_r1_250.gif" width="176" /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: justify;">
<br /></div><div style="text-align: justify;">- Te pedig arra ne számíts, hogy lerázhatsz! - morogta, majd visszasietett a kastélyudvarba. - Várj csak, remélem ráfagy az a fene nagy, gúnyos vigyorod az arcodra, mikor meglátsz! - dühöngött, miközben az éj leple alatt, kijátszva az őröket, besietett a királyi istállóba.</div><div style="text-align: justify;">Megragadott egy nyerget és hűséges hátasa bokszába belépve felnyergelte a lovat, kantárt adott rá és kivezette az istállóból. A sötét, hűvös éjszakába szinte beleolvadt az állat aranybarna szőrével, és észrevétlenné vált a félhomályban. Alexis fel volt készülve, hiszen régen szinte minden nap kiszökött és a vadvilágot rótta, így könnyedén megtalálta a jól elrejtett, fából faragott íját, és a bőr tegezt, melyben tucatszámra sorakoztak a nyílvesszők, amikkel a lány, akár 50 méterről is pontosan el tudta volna találni egy támadó szemét. A tegezt a vállára vette és a bőr pántot átvetette feje fölött, hogy a hátán hordhassa, míg az íjat a nyereghez erősítette.</div><div style="text-align: justify;">- Alexis! - érkezett egy távoli kiáltás, majd a lány meglátott egy sebesen közeledő árnyat, akiről azonnal felismerte az ő szürke szemű lovagját.</div><div style="text-align: justify;">Villámgyorsan megvetette a lábát a kengyelben, majd másik lábát meglendítve, erősen kapaszkodva átvetette azt a ló túloldalára és a kantárt két marokra fogva, megsarkantyúzta a lovat, mely engedelmesen egy pillanat alatt vágtába szökkent át, kitörve a biztonságos kastélyból, mely börtönként védte eddig a lányt, hogy élete egyetlen, első és utolsó kalandját megélhesse.</div><div style="text-align: justify;">- Gyerünk, Dakota - hajolt előre és a ló fülébe suttogta, amitől a fáradhatatlanul előre törő állat még inkább loholva törtetett előre. A sűrűn nőtt fák, ágak és bokrok között úgy mozgott, mintha világ életében ezt csinálta volna és hamar utolérte a nagyképű íjászt, aki lassan bandukolt előre fekete lován.</div><div style="text-align: justify;">Lexi felkapta az íját, és egy nyílvesszőt illesztett rá, megfeszítette az ideget, alig célzott, majd elengedte és csak bámult a kilőtt vesszeje után, mely a rossz látási viszonyok ellenére is szelt át a levegőn és a csuklyás alak feje mellett pár centire haladt el, belefúródva egy közeli fába.</div><div style="text-align: justify;">- A célzást még gyakorolnod kellene, hercegnőm - gúnyolódott, anélkül, hogy hátrapillantott volna.</div><div style="text-align: justify;">- Ha az lett volna a célom, hogy keresztüllőjek egy nyílvesszőt a tarkódon, hogy az a szemgödrödön keresztül jöjjön ki, már halott lennél - vágta rá. - Egyébként honnan tudtad, hogy én vagyok - kérdezte, mikor a lova a fekete ló mellé ért.</div><div style="text-align: justify;">- Ha azt akarod, hogy meglepődjek legközelebb ne csörtess úgy végig az erdőn, hogy még a halottat is felvered, mert olyan hangos vagy! - hangjából egyértelműen sütött a cinizmus. - Másodszor, tudtam, hogy utánam fogsz jönni, mert makacs vagy és felelőtlen! És fogalmad sincs mi fog történni ha a mi drága Caspian hercegünk emberei meglátnak. Úgyhogy most fordulj meg szépen és sipirc haza!</div><div style="text-align: justify;">- Azt már nem! Veled megyek, akár tetszik ez neked akár nem! - makacskodott.</div><div style="text-align: justify;">- Nem venném hasznodat! Egész álló nap csak beszélsz, nem tudsz csendben maradni és halkan közlekedni, még csak a fegyverekhez sem értesz, hogy megvédd magad, ha ránk támadnak, engem pedig csak hátráltatni fogsz és elvonni a figyelmem, mert folyamatosan téged kell majd pesztráljalak! - morogta. - És ha nem fogtad volna fel, ha a mi drága Caspian barátunk megtudja, hogy a közelben vagy, mindent fel fog forgatni, hogy megtaláljon és hidd el, évekig voltam mellette, tudom, hogy előle nem lehet elbújni, megtalál és ha ez bekövetkezik, akkor ha én a helyedben lennék inkább ön kezűleg vetnék véget az életemnek, minthogy annak a barbár dögnek a karmai közé kerüljek, hidd el nekem.</div><div style="text-align: justify;">- Hát képzeld! Tudok én csöndben maradni, és vigyázni magamra és ha megtalál a saját kezemmel ölöm meg.</div><div style="text-align: justify;">- Shh - csapta a kezét a fiú a lány arcára villámgyorsan, hogy befogja a száját. Zajt hallott és nem akarta, hogy a lány csacsogását meghallva, bárki is legyen, de meghallja és rájuk törjön, mert bizonyára ellenség lehetett. - Van itt valaki!</div><div style="text-align: justify;">A lány egy nagy levegővétellel, szívta magába az oxigént a hirtelen ijedtségtől. Megérezte a fiú meleg kezét a száján, a bőréhez érve, lovak és széna jellegzetes szagát érezte rajta, és még valamit. Egy különös illatot, ami valahogy nagyon ismerős volt, de nem tudta honnan. Mintha az elméje legmélyebb zuga titkon őrizné ezt az illatot, de egy fal blokkolja a tudatának azt a részét, ami felidézhetné mire, vagy inkább kire emlékezteti ez az illat. Mert az az emlék túlságosan fájdalmas, inkább a tagadás és a bizonytalan tudatlanság, mint a fájdalmas valóság.</div><div style="text-align: justify;">Megreccsent valami. Talán egy faág lehetett, vagy a levelek az avarban, ez most olyan közelről jött, hogy már a lány is hallotta már. A fiú lassan visszahúzta a kezét, bár még egyik ujját a szája elé emelve csendre intette a lányt, majd az íjra bökött. A lány megértette és lassan felemelte és egy nyílvesszőt fűzött az idegre, megfeszítve azt, készen arra, hogyha valaki kiugrik a bokrok sűrűjéből szíven lője. A fiú is így tett, bár az ő íja sokkal nagyobb és nehezebb volt, nagyobb, halálosabb nyilakkal, de ő is megfeszítve ugyanabba az irányba célzott. És a lány tudta, akár ellenség, akár barát lép ki a bokrok mögül, gondolkodás nélkül lelövi, míg ő egy pillanatig habozna, hogy a szívébe engedje a végzetes lövést.</div><div style="text-align: justify;">Egy pillanatra megfagyott minden és ez évszázadokig tartó másodpercig semmi nem történt. Alexis hallotta, ahogy forrón lüktet a vére az ereiben, akár egy megállíthatatlan vörös folyam, hallotta, ahogy a fülében dobol, sokkal gyorsabban mint kellene. A szíve hevesen vert és az alatt az egy pillanat alatt a légzése felgyorsult, ő mégis igyekezett higgadt maradni, az egyenletes légzés kulcsfontosságú, emlékeztette magát. Egy nagyot lélegzett és bent tartotta, majd várt.</div>
<div style="text-align: justify;"><br /></div>
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgVAKxPmbvDvVxE6X_yKSBSAqjH2zKNObb42PjQLYjabBA3E5lxQQtMHwSHmd-uSAWR3sRzS4j0_EETp-W3ojB7suWudShGNJZKgIclKJu_a4ZM8EvzezxsWZofPBOXPX9-gFOjG-QOSfm0/s1600/original.gif" /></div>
<div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">A burjánzó bokrok és ágak közül egy barna fej és egy jeges szempár bukkant elő, egy ébenszín csődörön vágtázva, szemei előtt a lány képe lebegve, azt kergetve tört utat a vadonban, hogy az ő nyomára bukkanjon. Alexis egy pillanat alatt ellazította minden izmát, lassan visszaengedve a kezét, apránként elernyesztve ezzel az ideget, amelyen a fiú majdnem halálát okozó nyíl feküdt. Amint a jégszín szemek kirobbantak a sötétből, a lány a társára üvöltött, hogy ne lőjön, és nem lőtt, pedig Lexi biztos volt benne, hogy az alak amint kilép a fák közül szíven lövi, de nem tette. Talán felismerte, és tudta, hogy a lánynak fontos. Will meghúzta a kantár szárát, amitől a ló azonnal megálljt parancsolt magának, és lassan ide-oda oldalra lépegetve próbált elférni a sűrűn nőtt növényzet körül, míg a herceg és a hercegnő tekintete elnyelte egymást.</div><div style="text-align: justify;">- Te meg mi a francot csinálsz itt?! - förmedt rá a lány.</div><div style="text-align: justify;">- Ugyanezt én is kérdezhetném - válaszolta válasz helyett.</div><div style="text-align: justify;">- Majdnem lelőttelek - kiabált rá.</div><div style="text-align: justify;">- Ha kérhetném, halkabban drámázzatok, nem szeretném ha még egy váratlan vendéget idecsalogatnátok ezzel a hangzavarral! - szólt bele a csuklyás.</div><div style="text-align: justify;">- Ez meg ki? És miért vagy vele, itt, ilyenkor, egyedül? - faggatózott azonnal a fiú és lovát közelebb léptette a lányéhoz.</div><div style="text-align: justify;">- Segíteni akarok valakin, akit te veszni hagytál! - vágta hozzá.</div><div style="text-align: justify;">- Helyesbítek, én akarok segíteni rajta, ő csak követ és hátráltat - szólt bele a sötét alak, akiről Willnek nem nagyon támadt jó véleménye. - Nagy szívességet tennél, ha visszarángatnád a kastélyba. Leköteleznél!</div><div style="text-align: justify;">- Természetesen ezt is fogom tenni! -válaszolt. - Mert nem hagyom, hogy a sötét, veszélyes erdőben mászkálj az éjszaka közepén, valami sejtelmes sötét alakkal, egyedül, valami gyermeteg ostobaságok miatt - szavait most már a lányhoz intézte.</div><div style="text-align: justify;">- Nem megyek vissza veled! - vágta rá azonnal a lány. - Te pedig, mint már mondtam, nem fogsz lerázni vagy megszabadulni tőlem ilyen könnyen! Veled megyek, akár tetszik, akár nem!</div><div style="text-align: justify;">- Én pedig nem foglak pesztrálni, vigyázni rád az idegen terepen és nem hagyom, hogy hátráltass. Úgyhogy maradsz! - förmedt rá a férfi, mire Will határozottan elkönyvelte egy tahónak, aki bár a lány érdekeit is nézi a megfogalmazása és a modora eléggé nyers.</div><div style="text-align: justify;">- Látod?! Mindkettőnknek csak problémát okozol! Ő nem akarja, hogy vele menj és én sem akarom, hogy vele menj, sőt, nem is engedem meg, hogy vele menj! - parancsolgatott a fiú.</div><div style="text-align: justify;">- Szerinted szükségem van az engedélyedre? Mert akkor nagyon tévedsz - háborodott föl a lány.</div><div style="text-align: justify;">- Ez veszélyes kis kaland lesz és én már megszoktam, hogy egyedül dolgozom, úgyhogy valahogy érd el, hogy önszántából veled menjen, vagy rángasd haza, vagy akármi, csak vidd el innen.</div><div style="text-align: justify;">- Hé! Egyikőtöknek sincs joga megmondania, hogy mit tehetek vagy nem! Te nem rázhatsz le, te pedig nem kényszeríthetsz rá, hogy hazamenjek! Azt csinálok, amit akarok, úgyhogy haza is mehetsz, mert ez nem hercegeknek való feladat lesz - próbálta elhessegetni a lány a zavaró betolakodót.</div><div style="text-align: justify;">- Ha nem hercegeknek való, akkor felelőtlen, makacs hercegnőknek sem! - válaszolta ingerülten. - Lexi, ismersz engem. Tudod, hogy ízig vérig úriember vagyok, de ha most azonnal nem fordulsz meg a lóval és jössz velem vissza, akkor a szavamat adom, hogy lerángatlak a nyeregből a vállamra doblak és úgy cipellek vissza!</div><div style="text-align: justify;">- Most aztán megijedtem! - gúnyolódott, mire a fiú leugrott a saját lova nyergéből és a lány felé közelített.</div><div style="text-align: justify;">Lexi játszotta a megingathatatlant és a "most félnem kellene?" arckifejezést öltötte magára, de legbelül egy picit igenis tartott a vészesen felé közeledő fiútól. Egy pillanatra sem szakította el a tekintetét a róla, ahogy közeledő alakját figyelte vegyes érzelmekkel. Még soha nem látta a fiút ennyire, ilyennek. Szemében vadul lángolt a tűz melyet a düh csiholt benne és a lány makacs ellenkezése csak táplálta a tüzét. Egész teste megfeszült, miközben mozgott, arcán megkeményedtek lágy vonásai és ingerült kifejezés ült ki arcára. A lány próbálta nem mutatni, de igenis megijedt tőle, pedig tudta, hogy Will előbb vágná le tőből a saját kezét, minthogy őt bántsa, de akkor is, megijedt tőle. De ezt soha nem vallotta volna be.</div><div style="text-align: justify;">A fiú komolyságot tükröző, elszánt tekintettel meredt a lányra, miközben megállt a lova mellett. Kezét felemelte és a lánynak nyújtotta. Szemeit a lányéba fúrta.</div><div style="text-align: justify;">- Te is tudod, hogy jobban jársz, ha most leszállsz onnan! - mondta higgadtan.</div><div style="text-align: justify;">A lányt kirázta a hideg a hangjától és hirtelen maga sem tudta miért, de behódolt. Úgy viselkedett akár egy engedelmes kiscica, aki dorombolva teljesíti a gazdája minden óhaját. A felé nyújtott nagy, durva kézbe csúsztatta az apró puha kezét, majd a lábát átemelte a nyereg túloldaláról és féloldalasan ült a nyeregben. Will a lány derekára csúsztatta a kezét és óvatosan megemelte, a súlya meg sem kottyant neki. Lassan, óvatosan ringatta, akár egy tollpihét, miközben leemelte a nyeregből. A lány ajkai közül egy halk sóhaj szakadt ki, mikor a lábai elérték a talajt és ő visszazökkent a valóságba. Will ott állt alig pár centire tőle, a teste majdnem a testéhez simult, az arca egészen közel volt, ő pedig olyan közelről nézett bele abba a jégszín szempárba, hogy szinte beleszédült, míg azok a lelkéig hatoltak. Háta a lovához simult, így nem tudott hátrálni, pedig megtette volna. Will közel volt, rettenetesen közel, túlságosan közel. Annyira, hogy a lányban fájó emlékek törtek fel, végiglüktetve az erein, és a szíve fájdalmasan szorult össze emlékeztetve őt, hogy legutóbb csúnyán összetört, mikor valakit ennyire közel engedett magához. A fiú bátyját!</div><div style="text-align: justify;">- Csipkedjétek magatokat - szólt közbe az ott lévő harmadik személy, akinek hangjából sütött az elégedettség, hogy megzavarhatta az intim pillanatot. - Nem érek rá egész nap!</div><div style="text-align: justify;">Will nagyot sóhajtott, majd elhátrált a lánytól és dühös tekintettel meredt az idegenre. Számára nagyon zavaró volt neki az alak, határozottan nem kedvelte. Lexi lesütötte a szemeit és nem mert egyik fiúra sem nézni, maga sem tudta miért. Egyszerűen úgy érezte az arca lángol és tűzben ég, kínosan érezte magát. De ez most nem számított, mert a barátja képe kúszott az gondolatai közé és elméjében ezáltal acél elszántság ébredt. Tekintetét a fiúéba fúrta és a lehető legkomolyabb arckifejezését felvéve, biztos, nem megremegő hanggal megszólalt:</div><div style="text-align: justify;">- Nem megyek vissza! Lucas számít rám!</div>
<div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Fúú és ennyi lenne! Remélem tetszett és még egyszer nagyon nagyon sajnálom. Komiknak örülnék. Szeretek mindenkit és megpróbálok ezúttal nem 1 hónap múlva jelentkezni. Xoxo</div><div style="text-align: justify;">Cup-cup♥</div>S. Lorahttp://www.blogger.com/profile/08400168477247478523noreply@blogger.com4